Papp ViktorJózsef Attiláról halála után egyre-másra jelentek meg emlékezések. Közöttük hiteles és kitűnő írások is. De az már nevetésre ingerelhetett bárkit, aki Attilát ismerte, hogy olyanok is írtak, azaz hamisítottak róla emlékiratokat, akiket Attila került és utált életében. Ugyanez áll Ady Endrére is, ha nem akkora mérvűleg, mint József Attilára. Sőt, Ady esetében mint furcsaságot lehet megemlíteni, hogy: aki legilletékesebb lett volna, hogy róla emlékezzék, az hallgatott!… Kicsoda? Papp Viktor! Ő, mint mondják, a porban játszott együtt Ady Endrével a Szilágyságban. Majd később együtt járták iskoláikat is, és a puszipajtásság mindvégig megmaradt kettejük közt akkor, amikor már létfönntartásukról maguk gondoskodtak. Szégyelleném, ha Papp Viktor is írt volna Adyról nagyobb lélegzetű, jelentékeny emlékezést, és ezt nem ismerném. De tudtommal Papp Viktor irodalmi vagy hát tudományos munkássága zenetörténeti, zenetudományi művekben merült ki. Mindenesetre jómagam Ady és Papp Viktor kapcsolatát közvetlen közelről ismerem. Mint legfiatalabb tag, én is ahhoz a kis társasághoz tartoztam, amelyet Kabos-páholy néven tartottak számon a Palermo kávéházban. Papp Viktor itt nagyon elvétve jelent meg. Ady Endre sűrűbben. Nyilván azért, mert köztudomásszerűleg Kabos Ede atyai barátja és támogatója volt Adynak. Adynak másik esti, italozásos tanyáján, a Három hollóban vagy Trenkben, nem tudom: vajon Papp Viktor mulató társa volt-e? De az biztos, hogy: a Palermó-beli társaság budai összejövetelein, ahol Ady Endre nemegyszer tartott velük, Papp Viktor aztán szívesen és gyakran jelent meg. Rendszerint a Kaffka Margit Márvány utcai lakásának közelében vacsoráztak. Az Alkotás utca sarkán, ahol most gyógyszertár működik, hatalmas terjedelmű vendéglő terpeszkedett. Két étterme nemcsak a jelenlegi Kis Royal hosszán látta el vendégeit, kerthelyiségét is birtokolta nyaranta. Megesett egyszer vagy talán többször is, hogy Papp Viktor, nem kényúrilag, csak jóbarátilag kivette a cigánybanda prímásának kezéből a hegedűt, és ő vezényelte a zenekart! Ady Endre kedves nótáját is játszotta és hozzá a tartozékát, egy gyors ütemű dalt. Ady énekelt is vagy dúdolt. Szép baritonja volt. Érdekes, hogy mindkét éneket a legtökéletesebb népi alkotásnak tartotta Ady, sőt a cigányok is annak tartották. Az ugrós dal tényleg az is volt. De az első ismert szerzőtől eredt. Hódmezővásárhely szülötte, egy javíthatatlan iszákos marhakupec, aki ott is halt meg az útfélen, egy télen. Ő szerezte szövegestől, zenéstől az Ady kedvenc dalát. Nótás Szabó néven ismerték:
Még ismertebb szakasza ennek a dalnak szintén Nótás Szabótól:
De sokkal több dala is terjedt szájról szájra a részeges Nótás Szabónak. Csak ezek már szűkebb hazájában rekedtek, nem ismerték őket országszerte. Az Ady dalának mi sem bizonyítja jobban a népszerűségét, hogy: a paródiája is megszületett a nép ajkán! Értve a nép alatt nemcsak a magyar faluk népét, hanem a városok magyar polgárságát is. Mindennél sokkal különösebb az, hogy Papp Viktor sem tudott az Ady nótájának eredetéről. Ő, aki három Bach-nemzedéknek történetét írta meg, kutatása kiterjedt a Bachok legrészletesebb ismertetésére, a magyar dalkincsnek egyik legszebb és legjellegzetesebb példányáról nem tudta, hogy az: műdal! Fejtegetések helyett, ha eseményeket sorolok föl itten a Papp Viktor lelki világának ismertetésére, azért is okom van erre, mivel az én bőrömre is ment Papp Viktor egy-egy értelmetlennek tűnő makranca. Amikor a Baumgarten-ösztöndíjat megkaptam, a Rádió fölhívása egyidejűleg ért, gondolom, 1929-ben: tartsak nekik egy irodalmi előadást! Erre elég vakmerően Az ördög nem alszik címmel egy mesét mondtam el. Tartalma az, hogy: azok az egyének, akik a népek sorsát intézik, túl sokat fecsegnek, túl sokat ígérnek, és ezzel még dicsekszenek is! Nem hittem, hogy a Rádió leadja művemet. De hát leadta. Sőt, aztán rendszeresen foglalkoztatott. Soha, semmiféle közlönyben vagy kötetben ez a művem nem jelent meg. Csakis emelvényeken boldogítottam vele a közönséget. A sikere olyanféle volt, hogy egyszer egy hölgy kacagógörcsöt kapott, és elalélt a kacagástól az országgyűlési képviselő férje mellett. Papp Viktort a Rádió a zenei bizottságában alkalmazta. Szóval, nekem több évig édeskevés közöm volt hozzá. Ámde 1933. év szilveszterén a Vígszínház bemutatta éjféli kabaréjában, a Nagy Endre támogatásával, zenés, táncos kisopera sorozatomat, a Képeskönyv Kabarét, elég leszerelő sikerrel. Következményképp az akkori Színészszövetség tagjai sorába iktatott mint szerzőt, mint zenészt, sőt mint díszlettervezőt. Miután a Rádiónál csakis azt tapasztaltam, hogy foglalkoztatni akar, hát érthető, hogy ezt a kisopera sorozatot fölajánlottam neki. Ma Csizmarek Mátyás diadalmas bohózatok írója. Moszkvában és a Szovjetunióban széltében futott Boci, boci tarka című bohózata, sőt, úgy rémlik, valahol Nyugaton is bekapcsolt. Ámde akkoriban Csizmarek inkább zenével foglalkozott. Képzett zongoraművész és karmester volt ugyanis, ha nem tudnák. Úgy volt, hogy együtt fogunk dolgozni, tehát a kisoperámat ő kísérte azon a próbán, amit a Rádiónak rendeztünk. Minden elfogultság mellőzésével állítom, hogy: előadásunk hibátlan zajlott le! Mégis a Rádió elutasította művünket. Na! Papp Viktornak okvetlen döntő szerepe kellett hogy legyen ebben. Utána az Otthonban találkoztam vele: – Viktorkám, szólj hozzá: micsoda butaság a Rádiótól, hogy a kabarémat indok nélkül elutasította? Papp Viktor valahogy gúnyos mosollyal igyekezett leplezni zavarát: – Nézd kérlek! – felelte: – A kabaréd még sikerekre számíthat színházakban, emelvényeken. A Rádió bizonyára nyomós okból kifolyólag vágott ki műsorából. Teljességgel értelmetlen álltam ezzel a kérdéssel szemben. Egy másik ilyen otthonbeli találkozásunknál villant agyamba Papp Viktor viselkedésének indoka. De micsoda előzte meg? Talán ma is élő nagy zenetudósunk három könyvét alaposan átbújtam. Kitűnő művek. A szerzőjüknek a Zeneakadémián tanszéke volt. A kabarém a Nyugat délutáni előadásai keretében, a Britannia után az Ostende kávéház szintén úgynevezett „vörös termé”-ben működött. Ebbe a terembe a ház kapuján át az utcáról is be lehetett jönni. A kabaré közönsége örvendetesen növekedett. Már utcáról is föltöltődött a Nyugat hívein kívül itt-ott. Egyik előadáson az emelvényről észreveszem zenetanárunkat. Örültem érdeklődésének. De hát elbízottság nélkül állíthatom, hogy: a kabarém hatásának nem kellett külön támaszték, semmiféle! Szünetben vagy az előadás végén összebotlunk a zenetanárral és tudóssal. Csak éppen hogy mondjak valamit neki: – Na hogyan tetszik? – kérdem. – Rossznak éppen nem rossz! – feleli: – De hát írónak jobb vagy! – Minek erre gondolni? Az más műfaj! – vonok vállat. Erre tanárom, mint aki főbe akar kólintani, olyan hanghordozással mondja: – Máskülönben gyere el a Vajda János Társaságnak holnapi műsorát megnézni. Egy Babits-zenésítésem nekem is lesz benne. No hát elmentem! Töményen megszövegezve: ilyen zenei förtelmet még nem hallottam. A Babits Mihály költeménye sem a legjobb szerzeményei közé volt sorozható, de hát a tudósunk dallama kárhozatosan ragadt hozzá. Egyetlenegyet állapítottam meg róla, hozzáértve hangszerelését is, hogy föloldatlan secundok sorozatából állott. A secund rossz hangzat. A hallásnak kellemetlen. De ha föloldják, akkor használható arra, hogy a dallam ne legyen túl édeskés. Itt azonban a föloldás elmaradt, és ha egy csikorgó nagysecund rázott meg, a szerző ezt csikorgóbb kissecunddal tetézte meg. Az udvarias tapsvihar alatt meglógtam az előadásról. Új zene ide, új zene oda! – gondoltam: – Akármilyen jó színész vagyok, nem merek találkozni ezzel a valóban kitűnő zenetudóssal!… Pedig utóbb értesültem, hogy keresett az előadás végén. Ez előzte meg, hogy Papp Viktorral újra összeakadtam az Otthon-körben. Véletlen nálam volt gitárom, mert előadásra mentem onnan: – Mi az? Csinálsz valamit egyénileg? – érdeklődött. – Nem én! – válaszoltam: – Csak a kabarémat kísérem. – Pedig, szerintem, amit egyénileg csinálsz, az elfogadhatóbb! Szóról szó! Félrevonultunk az Otthonnak egyik zugába, és előadtam neki a Szél tavaszi tánca – című, vidám románcot. Zene, szöveg sajátom. Amikor befejeztem, Papp Viktor elismerőleg nyilatkozott: – Hát erről a dalról lehet beszélni! Csak azt vélem, a hangszerelésében nagy hibák akadnak! Most már, mint ma mondják: erősen begerjedtem! Villanásszerűleg ötlött agyamba, hogy Papp Viktor teljesen elfogadja a képzett, az okleveles zenészek zsarnoki fölényeskedését, és nyilván szíven üti őt, ha akármelyikük a „dilettáns” zenész vagy szerzőről pöfög előtte. – Ne haragudj, Viktor, ha megjegyzek valamit. Én téged hallottalak, amikor cigánykirályok kezéből kivetted a hegedűt, és hibátlan, hozzájuk méltóan húztad a zenekaruknak. Nos! Az egész klasszikus, új zene atyamestere, Liszt Ferenc, beismeri, hogy: igenis tanult cigány zenefejedelmektől, míg viszont azok?… Nevetséges! Ez a gitár a kezemben a zongorának őse. Más a lelke, más a gondolkodása, mint a zongoráé. Az új gitárművészet, a zongora zsarnoki nyomására, úgynevezett barréval játszik! Ám a gitár legmagasabb hat-hét fogásánál nem lehet barrézni, csakis ujjbeggyel, az ősi módon fogni akkordot… Tessék? Akkor akik ujjbegy játékosok végig, azoknak semmiség akárhol játszani hangszerükön! Nem akarom folytatni, hogy a gordonkások, és… szóval a kötetlen hangszerek művészei, mennyire kintornának becsülik a zongorát!… Ennek hódolsz te be? Nem szállt velem vitába. De ebből is éreztem, hogy: egyetért velem, és fölszabadítólag hat rá beszédem. Ennek ellenére sem jelentkeztem a Rádiónál többet zenével. Ha hívtak, akkor megcsináltam, amit akartak. De különben a Kabarémon kívül csakis magamnak játszottam. Gondolom, akkor fedeztem föl magamban, hogy ha fütyülök, annak szólamát egy falzettel vagy vokálhanggal, mint a gordonka, minden szólamban, sőt a kromatikán belüli kromatikával is kísérni tudom. Sokáig senkinek sem mutattam meg ezt a tudományomat. Még a feleségemnek sem. Ő angol és német leckéket adni járt el hazulról. Gyakorolhattam úgy is, hogy gitárral kísértem több szólamú füttyömet. Első mutatványom a Dvorzsák Humoreszkje volt. De gyakoroltam az utcán is, míg a kávéházba mentem írni, és onnan jöttem haza. Fáradozásomat nem tarthatom gyümölcsözetlennek. De a mikrofon rosszul veszi, sajnos! Így a Rádióban nem értékesíthettem. De visszatérve Papp Viktorhoz, az állandó, komoly kapcsolatom vele a Rádióban akkor vette kezdetét, amikor összeálltam ifjú Babrik János gitárvirtuózzal és tanárral. Ifj. Babrik születési helyéül azt a gyorsvonatot jelölhette meg, amelyik Majna-Frankfurtból egy szomszéd, nagyobb városba vitte. Édesapja és édesanyja világjáró énekespár volt. Apja dalénekes, édesanyja jódlista. Eredetileg idősebb Babrik János a cinkográfus és kottametsző mesterséget tanulta ki. De nagyon szép baritonjával egyre-másra fölléptették őt. Az északi fronton orosz fogságba esett. Ott megtanult oroszul, és a hangjával szabadította ki magát a fogságból. Felesége aztán abbahagyta az éneklést, és fiával, háztartásával foglalkozott csupán. Idősb Babrik a Nagy Endre kabaré, a Royal, a Cirkusz Varieté és sok más mulatóban működött mint ismert énekes és gitáros. Fiokkal elvégeztették a wieni zenedében a gitár tanszakot egészen a tanári oklevélig. Aztán apjával kettesben is fölléptek sok helyütt. Ifjú Babrik a fiatal művészeknek magába fogultságával ráment apjára, hogy tanítsa meg a gitárszóló szerinte klasszikus művelésére. Az öreg azonban erre nem volt hajlandó. Velem is megpróbálkozott, de nálam is megbukott. Mert egyszerűen megmutattam neki, hogy: ha egy módszernek sok a hibája, akkor ne ugráljon! Egyébként kezdettől fogva nagyon jól megfértünk ifj. Babrikkal. A szülei nagyon is támogattak engem. Mi okból is? Az ésszerűség okából. Hogy csak egy példát hozzak erre. Ifj. Babrikot a Rádió mindjárt foglalkoztatni kezdte, ahogy jelentkezett nála. Ámde többször, mint kéthavonként, nem állították be a műsorba. Ez erkölcsileg esetleg, anyagilag azonban keveset jelentett. Mármost ifj. Babrik nagyon rossz tulajdonai közé tartozott az, hogy mihelyt legcsekélyebb sikert könyvelhetett el, az egészen kicserélte őt magából. Pökhendi, fönnhéjázó lett… Szóval, a Rádió vezetőségével olyan magatartást tanúsított, hogy az egyszerűen megszüntette behívásait. Nehány tanítványa leckeórái édeskeveset hoztak a házhoz. Ritka föllépései emelvényeken majdnem semmit. Egyre vaskosodott életén a nyomorgás. Mikor velem társult, előbb emelvényeken léptünk föl. Na! Elhatározó összegeket nem kerestünk, de hát mégis sokszorosát, mint amit ő a hangszerével. Magunk mellé vettünk egy fiatal, gondolom, balettnövendéket. Keresztnevére már nem emlékszem, családi neve Horváth volt. Hangja nem volt operaénekesnőé, de kedves, csicsergő női mezzoszoprán. És remekül adott elő. Első teljesítményünknek Debreceni diákdalok címét adtuk. A Csittvári krónika, meg az aztán ennek szellemében szerzett dalok képezték a jól megszerkesztett műsorunk tárgyát. Ortutay és Cs. Szabó szerkesztették akkor az irodalmi jellegű műsorokat. Mint rendező Böhm László működött mellettük. Na, Böhm szabályos, okleveles zenész, talán karmester is volt. Az irodalmi rendezvény ellen, egy mukk nem sok, annyit sem szólt a Rádió zenei bizottsága. Hogy mekkora sikert arattunk?… Akkoriban pontosan az volt ennek mérve, hogy a számot leadták-e rövidhullámon a nagyvilágnak? Viszont akkor a szerző okvetlen értesült erről, mert az akkori Rádió mindenről értesítette. Nem emlékszem pontosan, de úgy rémlik, többször is leadta együttesünket a rövidhullám. Ezért fizetett is harminc és nehány pengőt. Erre aztán egyre-másra állítottam össze hasonló műsorokat. Bányászmulatságról. Disznótorról. Az ismeretlen költőről. Vagyishogy ma is csinál magának a nép énekeket. De hát ezeknek egyik szerzőjét közvetlenül figyeltem meg egy faluban. Ez a legény előbb végigjárta a világot mint matróz, mint fodrász, mint idegenlégió tagja, aztán hazajött, fölvette a darutollas kalapot, pitykés mellényt, és beházasodott a falujába… Ezeknek a kis zenésegyütteseknek mindig sikerük lett. De közben Papp Viktor és társa, Feszler százados, kitűnő zenész, csak éppen a zeneakadémiai végzettség híján, a Rádió tulajdonosával, leveldi Kozmával, egy merényletbe fogtak. A Rádió minden előfizetője kapott egy kis jegyzéket. A Rádió minden műsora fel volt tüntetve rajta. És alatta, hogy: a tisztelt előfizető húzza alá azt a műsort, amit leginkább kíván hallani. Aztán a díjmentesített levélkét dobja az első postaládába. Nos, az összegyűjtött levélkék nagy meglepetést okoztak. Az előfizetők zöme a rádiókabarét húzta alá. Ez manapság a Tarka estnek felel meg. Aztán jött a cigányzene. Aztán a népdal vagy műdal cigánykísérettel. Aztán, aztán… még az ismeretterjesztő műsor is meg a szavalat is megelőzte a szimfonikus zenét. Vagyis annak a műfajnak a művelőit, amely a legnagyobb fölénnyel, gőggel hozott ítéletet a „dilettantizmus” ellen. Papp Viktorék csináltattak egy fali grafikont az előfizetők szavazásáról, és kifüggesztették, nem emlékszem, milyen helyiségben vagy többen is. Én meg ifjú Babrik az első helyre estünk. A rádiókabaréhoz tartoztunk. Illetve ahhoz tartozónak tekintettek. Papp Viktor aztán már egy szalmaszálat nem rakott az utunkba. Sőt, két kézzel tolt az érvényesülésünk irányába. A sikerünknek legelhatározóbbja egy különös kudarcos műsorban való részvételünk lett. Oda is Papp Viktor és Feszler állítottak be. A Rádiónak főrendezője egyúttal a Nemzeti Színházat is igazgatta. Sok érdekes és érdemes színdarab gyönyörködtette a közönséget az ő kezdeményezésére. Ezt el kell ismerni! Újságíró, író és főleg műbírálói minőségben is működött. Egy ízben nekem – az Otthonban vagy a Fészekben – nem feledhető bizalmas közlést eresztett meg: – Tudod, kérlek! Jó darabokat jól eljátszani, sikerrel, az gyerekjáték. A szörnyű, keserves, idegmegfeszítő küzdelem az, hogy leszereljem a belső színházi aknamunkát és a minisztériumbeli külső akadékoskodást… Sajnos! Rólam több magvas, elismerő kritikát írt. Szóval, semmi okom sincsen egy rossz szót bocsátani közre róla. Nadehát ez a jóhiszemű, rendes ember gondolt egyet, és egy egész órát igénylő sztárparádét illesztett be díszhelyen a Rádióban. Aki csak ünnepelt díva akadt széles e hazában, mindet megszólaltatta. Karády Katalin, Polgár Tiborné, Fellegi Teri stb., stb., stb. Mind énekelte a legjobb, leghatásosabb dalát, válogatott zenészkísérettel. Szinte meghökkentünk ifj. Babrikkal, hogy: a műsorba kettőnket is beállítottak mint zenehumoristákat! Nekünk akkor az én szövegemmel volt egy közös mesejátékunk. Egyik betétjének tartalma az volt, hogy egy ismert műdalt vagy népdalt, megjazz-esítünk. Ezt:
Ebből egy foxtrottot csináltunk. Én a szövegét, ifj. Babrik a zenéjét. Mély és magas pisztonimitációval vezettük be, két gitárral kísértük magunkat. Hogyhát:
No hát a sztárparádé elkezdődött. Ellenállhatatlanul édes tangó andalította el a hallgatókat. Utána következett másik ellenállhatatlanul édes tangó. Utána harmadik, negyedik, ötödik. De hát a legpákoztosabb gyerek is otthagyja a legsóvárgottabb édességet is, ha elémelyedett tőle. Azidőtt még nem volt magnótekercs. Az adás közvetlen zajlott le. A Rádió minden zugából visszahallhattad az adást. A sikerre legmérvadóbb a teremszolgák viselkedése. A Rádió műsoraival eltelt teremszolgáké. Mi Babrikkal jól láttuk, hogy a szirupos műsoron hogyan kónyadnak le, velünk együtt, a teremszolgák. Amikor aztán mi befejeztük a számunkat, csupa fölélénkült ábrázat fogadott. Ketten vagy hárman elénk állottak: – Még egyszer adnak, művész úrék? – A program szerint adunk! – Hát ez kell, hát ez kell! – hallottuk a hallgatóságunktól. Ez meg is történt. Értesültünk róla utólag, hogy a főrendező orrot kapott a Rádió igazgatóságától. A sztárparádé egy órája hatezer pengőbe került. Ebből mi ifj. Babrikkal fejenként 80 pengőt kaptunk. Mi ezzel beértük. Nyolcvan pengőért vehettél egy gyapjúöltönyt, egy jó kalapot, egy jó pár cipőt akkoriban. Babrikkal aztán mi áttértünk a zenehumorra. Csak ez nem ide tartozik már. Ami Papp Viktort illeti, nem emlékszem, mikor lépett ki a Rádió kötelékéből mint nyugdíjjogosult. Arra azonban jól emlékszem, hogy a Rádió engem nagyon tiszteletteljes hangon fölszólított, hogy: hetenként mint Kakuk Marci vélekedjem a közállapotokról. Ezért fölajánlott egy akkora díjat, ami körülbelül két és félszeressel többre rúgott a szokásosnál. Ezt a levelet valahol megmutattam Papp Viktornak. Olyan fintorral adta tudtomra, hogy: kötélnek ne álljak!… Amit nem lehetett félreértenem. – Nyugodt lehetsz! – mondtam. – A válaszom nem lesz igenlő! Körülbelül ezt írtam: „Mélyen tisztelt Uraim! A Kakuk Marci legfőbb érdeme és értéke, hogy őszinte. Hát szerintem az az erkölcsi süllyedés legalját is meghaladná, hogy egy csavargó jellemét és jellegét meghamisítanám, pénzért…”
*
Negyvenöt után találkoztam Papp Viktorral. Nagyon rossz bőrben volt. Panaszkodott, hogy a nyugdíja nélkülözésre futja legföllebb. Öreg is, beteg is, munkát akkor sem tudna vállalni, ha akarná. Táplálkozása olyan gyatra, hogy szinte naponta megfigyelheti, hogyan hanyatlik a sír felé. Borzasztóan megsajnáltam. Senki sem élt túl nagy bőségben akkor. De elhatároztam, hogy a föld fenekéből is előkerítek valami jól füstölt sonkát és amit lehet, Papp Viktornak. De hát mire szándékom kivitelezésre került volna, halálhíre jutott fülembe. |