Vagy tizenöt-húsz évvel ezelőtt a Nyugat folyóiratban visszaemlékezik egyik akkori író, közíró és közgazdász kiválóságunk Ady Endrére. Ez Fenyő Miksa, a Nyugat egyik szerkesztője.
Ezen írása egyik fejezetében meglepetve olvasom a nevemet, mégpedig elég hátrányos beállításban.
Azt írja Adyról, hogy: nagyon szeretett tárgyilagos lenni, és még érdekei ellen is tudott hallgatni igazságérzete szavára. Persze, akadt kivétel is ez alól. Egyszer a Nyugat szerkesztőségében Tersánszky Józsi Jenő mint kezdő írócska sorban üdvözleteket cserélt a jelenlevőkkel. Ady Endre előtt megállt, és azt kérdezte tőle:
– Hát maga kicsoda?
Ezen a modortalanságon Ady annyira fölpaprikázódott, hogy amikor a kezébe adták Tersánszkynak egy egészen jó kéziratát, mondjon róla bírálatot, hát Ady, miután belekukkantott az írásba, a körmét megpattintotta, és így nyilatkozott:
– Ennek ennyi tehetsége sincsen!
Mondhatom, egészen paffá tett ez az állítás. Nem is azért, mert Ady Endre szemben is, hátam mögött is mindig elismerőleg nyilatkozott irodalmi működésemről. Nem is azért, mert az első írásos bírálatot is Ady Endre írta dicsérőleg Viszontlátásra, drága… című első regényemről… Nem! Hanem azért döbbentett meg a közgazda szemleíró állítása, mert én pontosan emlékeztem Ady Endrével való megismerkedésemre. És lehet az, hogy egy zöldfülű írócskának ne vésődjék örökre lelkébe az a mozzanat, amikor először bámulhat a Nagy Költőre?
Tessék! Már mesélem is, hogyan rögződött meg bennem a legapróbb részleteiben Adyval való első találkozásom.
*
Tihanyi Lajos, a festő, Ady Endrének legszűkebb baráti körébe tartozott. Tihanyival szülővárosom, Nagybánya festőiskolájában ismerkedtem meg, és jópajtási viszonyunk Budapesten folytatódott.
Tihanyit egy féktelen nagybányai italozás alkalmával igen megkapta hőstettem. Ez abból állt, hogy egy fröccsöspoharat fogam közé szorítva, úgy hajtottam le, hogy nem nyúltam hozzá a kezemmel.
Tihanyi ezt a nem annyira írói, mint inkább ivói tehetségemet okvetlen meg akarta mutatni Adynak. Hiszen közismert volt Ady erős rokonszenve Noé apánk nedűje irányában.
Ady Endre estéli tanyája az Opera melletti Trenk vendéglő volt. Ide cipelt magával Tihanyi egy este.
Mintha filmen peregne előttem a jelenet.
Tihanyi süketnéma volt eredetileg. Csak a világos helyen értette meg a szavakat, a szájmozdulatról. De azt kitűnően, kivált attól, akit megszokott, mint engem is. Mindenesetre ő maga nem hallva saját magát, rémesen bömbölt az embernek, ha akarata átviteléről volt szó. Itt arról volt szó. Mert én kissé vonakodtam a látogatástól: hátha zavarjuk a költőfejedelmet, Ady Endrét?
Hát bebuktunk Tihanyi tuszkolása és bömbölése közepette a helyiségbe.
Az telis-teli káprázatos hölgyekkel. Nem éppen a zárdanövendékek sorából. Ez nyilvánvaló. De csupa elegáns, bűbájos fiatal teremtés szállta meg színes pillangókként a helyiség asztalait. Mögöttük pedig, néhány asztalos emelvényen, valóban megismertük rögtön Adyt.
Amint talán a hölgyikék rajongó érdeklődése ráirányul?
Szó se róla! Az összes női pillantások éppen az ellenkező sarokra összpontosultak, mint ahol Ady költötte háborítatlan estebédjét. Az összes nők titkolatlan érdeklődése egy szurokfekete négerre irányult. A divatos dzsiggtáncosra. Az pedig vadul falta bécsi szeletjét. Valahogy furcsán, kissé messziről dobálta a szájába a krumplit. Közben pedig sunyian sandított homloka alól a nőkre, mint aki számba veszi az édes zsákmányt.
Ennyire előttem van most is a kép.
Fölhatoltunk Tihanyival az Ady asztalához.
Nem volt éppen elutasító. De túlzottan barátságos sem. Tihanyi hűhózását némi mérsékletre intette. Bágyadtság, álmatagság rítt le egész mivoltáról.
Mindjárt közölte is Tihanyival, hogy előző éjszaka erősebben hajlott el a szokottnál a szesz élvezetével. Szóval másnapos, zákányos volt Ady.
Szilvaízes derelyét hoztak eléje tésztának. De két villával sem evett. Elmélyedve tolta el maga elől a tányért. Ugyanúgy a háromdecisből egy fél pohárral kortyintott, és azt is kelletlen, messze tette el maga elől.
Tihanyi nagyobb palack borrendelését leintette Ady. Az ivói mutatványra egyáltalán nem került sor és alkalom.
Csöndes, elég vontatott csevegés indult meg közöttünk. Hát amennyire ez Tihanyi társaságában lehetett.
A társalgás tartalmából következőkre emlékszem. Olaszországi utazásokról folyt szó. Ady beszélte, hogy: ő már tartózkodott az olasz félsziget csizmájának a szárán, a Pó-síkságon, és ugyancsak a csizma orrában, Szicíliában. De még nem látta a csizma közepét, Rómát, Nápolyt, Firenzét.
Mivel itt éppen reám tekintett, csupa ildomosságból, különös érdeklődés nélkül kérdeztem:
– Hát miért nem járt ott is?
Erre számomra egészen különös tartást vett Ady. Úgy, ahogy a legismertebb Ady-kép ábrázolja, előbb lekönyökölt, és semmibe tűnődött. Aztán sóhajtásszerűen szakadt föl melléből:
– Mert tudja, ifjú ember, valakinek az élete végére is kell hagyni a vágyakat!
Megvallhatom, rám idegenül, megzavarólag hatott ez a válasz. Csináltnak, színésziesnek tetszett.
Pedig hogy nem volt az? Hogy őszinte volt! Hogy megtisztelőnek kellett volna éreznem a bírálgatás helyett Ady bizalmas hangját?
Hát persze hogy bennem leledzett a hiba! Nem tudtam eléggé érzékelni, hogy Ady roskadt, beteg ember. Hogyan férhettem volna ilyen lélek rezdületeihez, azzal a türelmetlen, buta, elbízott, mindent önmagán mérő, önmagáról mindent képzelgő szemlélettel, amilyen egy fiatal íróé, vasegészséggel, acélinakkal, kötélidegekkel…
Hát ez volt az Ady Endrével való megismerkedésem.
*
Ohó! De a történet függeléke ezúttal elmaradhatatlanul szövődik a főeseménybe.
Később egyszer Schöpflin Aladár valahol nyilatkozott, hogy egyszer Ady Endrét Déry Tibor fiatal író hozta ki rettentően a sodrából azzal, hogy megkérdezte tőle:
– Maga kicsoda?
Hát Schöpflin Aladár irodalomtörténész. Szava döntő. De ha még ez sem volna elég, akkor közreadhatom, hogy még későbben, azaz nemrégiben, maga Déry Tibor írótársam hitelesítette nyilvános vallomásban ezt az Adyval való esetét. Csupán színhelyének egy kávéházat jelölt meg, és nem szerkesztőséget.
Tehát nem én tévedtem, hanem a közgazdász, Fenyő Miksa, a visszaemlékezésében. Ez már csak rábírhat, hogy a továbbiakban is megbízzam a saját pontos emlékezőtehetségemben, és ön is, olvasóm.
Sajnos, az Amerikában kiadott Feljegyzéseiben, amit most küldött meg nekem, megismétli téves cikkét rólam. Mit tegyek ehhez?
Ady, az ember, talán tudott, legfőképpen a borosasztalnál, jókedvű és kedélyes is lenni. De még akkor is mindenki, aki ismerte őt, azt vallja róla, hogy legjobb hangulatában is rejtőzött valami fanyar, valami maró, valami fájdalmas jelleg.
Ady, a költő aztán teljességgel nélkülözi a derűt, a kedélyt. Pedig hogy ez nem készakart volt nála, azt nagyon érdekesen megírja róla Nagy Endre, a kabarécsillaggá emelkedett író. Amikor Adytól nagy sikerrel adatott elő a kabaréban megzenésített dalokat, hát Ady nagyban fogadkozott, hogy: írni fog ő még a kabaré számára édes, könnyed, nevettető kuplészövegeket is! És valóban ezzel a szándékkal fogant meg Adynak több kis remeke, amilyen a párizsi lányról írt, meg Katóról, a parasztlánykáról. Csak hát ezekre alig fogható rá, hogy eltalálták a kabarészerzők modorát.
Én magam is, egész sor, legkülönbözőbb helyeken és helyzetekben való találkozásunk során, azt jegyeztem meg Adyról, hogy igen szűkszavú, zárkózott és riadtságig bizalmatlan még baráti körben is. Nevetni alig hallottam. Legföllebb afféle kötelező, udvarias mosolyra vonta száját.
Na, egy ízben mégis tanúja lehettem, hogy Ady könnycsurgatásig nevet valamin, illetve valakin.
Színhely a Palermo kávéház. Az Andrássy úton nyílt ez, egy mostani eszpresszó helyén.
Volt a kávéháznak többek között egy rézrudas, függönyös páholya. Úgy nevezték, Kabos-páholy.
Kabos Ede, Adynak atyai barátja, támogatója, pártfogója volt. Mint író Kabos jelentéktelen, azt tartották róla.
Ott a páholyban írta délutánonként a cikkeit, zajban, sürgés-forgásban, hallatlan nyugalommal és gyakorlattal. Mint a nyomtatás, olyan egyforma betűvel írt, és soha egy sort, egy fél szót ki nem húzott.
Ez a páholy éjjel-nappal mindig tele telt látogatókkal. Körülbelül mindenki megfordult benne, aki haladó szellemi kiválóságnak számíthatott. Politikusok, tudósok, szobrászok, festők, újságírók, írók, építészek, tanárok kisebb-nagyobb köre vitázott, tárgyalt, dolgozott ebben a páholyban. De legfőképpen a haladó szellemiségből toborzódva.
*
Nahát, egy délután ott uzsonnázgatom mint reményteljes írócska, a Kabos-páholyban.
Éppen Ady mellett ültem, véletlen.
Ady józan, szófukar, mint rendesen. Ha megszólítják, összerezzen. Köhécsel, és furcsa, rekedtes, hadri beszédmodorában ejt egy-két mondatot. Azt is csak köznapi ügyekről. Például arról, hogy: Budapesten csak két embernek van még a párizsi új divat szerinti, lapos keménykalapja. Tihanyinak és Adynak, tehát Tihanyi joggal keresztelte az új kalapformát entellektüel pincsinek. Ha komoly irodalmi vagy művészeti vagy politikai kérdés dobódik föl a páholyban? Adyt nem bírhatni nyilatkozatra, sőt, látszólag, érdeklődésre sem. Kitér a vita elől.
Egyszerre egészen furcsa jelenet rázza föl a páholyt.
A széthúzott függöny előtt a verhetetlen népszerűségű író, Szomaházy István jelent meg. Valakit keres? Forgatja jellegzetes fejét körödes-körül.
Kabos Ede is fölfigyel. Amikor megpillantja Szomaházyt, hangosan, kedélyesen rikkant feléje:
– Szervusz, Pistukám! Na, nem tisztelsz meg bennünket, hogy szerény körünkbe ülj?
Szomaházy elvigyorodott erre. De láthatólag némi feszély csillogtatja szemét. Tétovázik a szíves meghívásra.
A páholy feszült némaságba süppedt.
Meg kell magyarázni, miről van szó. Ennek a társaságnak a levegője, a szellemi szintje olyan, hogy Szomaházy István személyisége egy más bolygó lényei közé is jobban illenék.
Ebben a társaságban a Pesti Hírlapról, leghatalmasabb sajtószervünkről, úgy beszéltek csak, hogy: a ponyvaközlöny! Valaki lórumlapnak keresztelte el, mert a lórum kártyajáték sok figurája közül csak a legutolsót szokták játszani. A Pesti Hírlap egyetlen érdemes olvasnivalójául ez a társaság csakis az apróhirdetéseit ismerte el, megjegyezve, hogy ezeknek írói még fizetnek is a lapnak, míg a másik felének írói érdemetlenek a busás tiszteletdíjakra.
Viszont Szomaházy István volt a P. H. dicsősége. Éveken át folyt Lila test és sárga sapka című zsokéregénye, szinte lehetetlen tömegsikerrel. A Szomaházy három szőrhegyét, a hegyes bajuszát és szakállát, a legtehetségtelenebb torzképrajzoló is papírra vetette néhány vonallal, mint később a nácicsászár Hitler Adolf kis bajuszát és homloktincsét. A pénzen ábrázolt pofaszakállas Ferenc József-kép vetekedhetett akkoriban legföllebb a három szőrhegyű Szomaházy-arcmással.
Hát szóval, Szomaházy szerkesztőségbeli barátja, Kabos Ede meghívására, némi habozás után akként döntött, hogy mégis közénk ül a páholyba.
Be kellett természetesen mutatkoznia Kabos Edén kívül mindenkinek. A tündökletes írócsillag nem titkolt önérzetével vagy esetleg zavarában, gyorsan, szinte dobálta odafelé mindnyájunknak a kezét. Így:
– Szomaházy! Szomaházy! Szomaházy!
Üres hely csak egy kínálkozott neki a páholyban. Ez Csáktornyai Zoltán festőművész mellett kínálkozott. Tehát utolsóul Csáktornyainak mutatkozott be Szomaházy.
Csáktornyai rosszmájúságáról hírhedett alak volt. Nagybányai élharcos, a fiatalok csoportjából. Amikor Szomaházy feléje löki kezét, és mondja hozzá:
– Szomaházy!
Csáktornyai utánozhatatlan kaján bárgyúságot alakított ki képén. Majd angyalian ezt a kérdést fuvolázta Szomaházyhoz:
– Szintén fest?
Szomaházy vérvörös lesz. Őróla nem tudni: kicsoda, mi a foglalkozása? Ez talán állástalan, tarhás művésznek nézi, hogy ilyen szánakozva méregeti?
– Szomaházy vagyok! – ejti ki hangosan, tagolva. Önérzettől villog csíptetője mögül szeme. Hogy ezzel agyonsújtotta Csáktornyait.
De Csáktornyai mestere az alakoskodásnak. Rémülten, segélykérően néz körül. A páholy már kékül-zöldül az elfojtott pukkadozástól. Kabos Ede szigorúan mered Csáktornyaira. De az megint égi ártatlansággal hebegi:
– Értem! Ez a neve. Szoma-izé… De én csak azt bátorkodom kérdezni, hogy maga-maga… ön is… festő?
Szomaházy kárhozatos nevetség tárgya. Érzi! Hörgésszerűen köhécsel. Válaszra sem méltatja Csáktornyait. Akit többen ráförmedésszerűen tájékoztatnak:
– Író! Nem festő!… Ismerned köllene a nevét!
– Ja?… Utóbb sokat járok külföldön! – mentegetőzik rém ostobán Csáktornyai.
Ezzel az eset fölött napirendre térne a páholy, a külső látszat szerint. De a keblek a röhögéstől repedeznek. Szomaházy merő feszély. Szórakozottan vált néhány mondatot Kabossal. Végre is a páholy kínpad neki. Hamarosan búcsúzik.
Akkor aztán hiába tart Kabos Ede vad leckéztetést a tisztelt jelenlevőknek. Kitört a vihajgás.
Ady is úgy kacag harsányan, mint a többi, hogy könnyeit kell törülnie.
Ilyen volt ennek a páholynak a levegője. És ilyen kellemes, szellemes, fölhangoló percekért történt bizonyára, hogy Ady Endre, a világ bármely tájáról érkezett légyen, legelőször a Palermo kávéházban ülte ki az uzsonnaidőt, és adott alkalmat nekem, többször, társaságára.
Egyszer nekem is alkalmam nyílt hangos-jóízű kacajra fakasztanom Ady Endrét. Sajnos nem szellememmel, csupán személyemmel.
A Nyugat folyóirat akkor kezdett nagyobb szabású terjeszkedésbe. Akkor határozták el szerkesztői, hogy az eddigi fölényes elzárkózás helyett az írók keressenek közvetlen, személyes kapcsolatot olvasóközönségükkel.
Véletlen éppen az első ilyen vidékre való kiruccanás idején tartózkodtam a szerkesztőségben. Hát a szerkesztők úgy döntöttek: a legifjabb nemzedék képviseletében alkalmas leszek szerepelni a lapnak első olvasókörútján, Miskolcon.
Busás föllépti díj, elsőosztályú fülke a vonaton. És micsoda választékos társaságban utaztam!
Ady Endre, Heltai Jenő, Hatvany Lajos, Ignotus Hugó.
A pályaudvaron a város polgármestere fogadott üdvözlő beszéddel. A fülem kétfelé állt a nagy megtiszteltetéstől, huszonkét éves tacskónak, aki még egy évvel előbb homokot talicskáztam mint kőműves napszámos.
A városba elegáns kétfogatúkon robogtunk. Épp Adyval ültem egy kocsin. Soha ennyire ideges embert el nem tudtam képzelni! Az idegesség annyira eltelítette minden porcikáját, hogy szinte ki akart percegni a bőrén.
A szállásunkra érve máris öltözni kellett át az ünnepségre. Ady kapkodásában elszakította nyakkendőjét. Én adtam neki kölcsön a rosszabbikat.
Nanana! Nem kell odalenni előkelőségemtől. Nyakkendőm véletlen kettő volt. De a frakkomat ugyanaz a Kurtay Ernő nevű rajztanár cimborám adta kölcsön, aki első kéziratomat elvitte a Nyugathoz. A frakk az ő véznább termetére lett szabva. Rajtam majdnem fojtogatóan feszített.
Zsúfolásig tele teremben vonultunk egy emelvényre.
Megint valami helyi nagyság üdvözölt. Aztán Ignotus főszerkesztő tartott bevezetőt. Majd Hatvany Lajos szónokolt, szabad előadással.
Valljam meg, nekem unalmas és hosszadalmas volt az indulás. Ezt főleg éretlen ifjonc lelkiségem magyarázta. A feldübörgő tapsokra és újrázó halljuk!-ozásra fitymálkodtam, és azzal intéztem el őket magamban, hogy ez puszta udvariasság a ragyogó közönségtől, nem az előadók szelleme kergeti őket lelkesedésbe!
Most következett Ady Endre a felolvasó asztalkánál.
Megrázóan szavalta el néhány versét. Rekedtes hangja minduntalan elcsuklott, és suttogásig gyöngült.
Különösen egy hosszú költeménynél szinte úgy rémlett, összeroskad és elájul…
| Csókolj szájon, szép hugom: Este. |
| Némits el és vidd szét a hírt, |
| Hogy bátyád, a hangos szavu, |
| S most mondja el utolszor másnak, |
| Milyen kevés öröme volt annak a |
|
| Bús vétók és víg vallomások, |
| Nótás nyögések, mély sebek, |
| Lelkemben többé már nem ások. |
|
|
Íme két szakasz a versből. Búcsúzik benne Ady a további írástól. De hát szerencsére még több kötet remeklése fogamzott meg aztán.
A sikerét, a ráadások követelését a közönségtől, ifjonti elfogultsággal is elsöprőnek kellett tartanom. Megijedtem sápadtságán, remegésén, ahogy a fölolvasó asztalkától visszatámolygott közénk.
Most Heltai Jenő következett.
Persze hogy humoreszket olvasott föl. Én magam eléggé mulattam rajta. De újfent csak azt állapítottam meg, hogy a közönséget nem tudta olyan elhatározóan szórakoztatni és magával ragadni, mint ahogy ez lehetséges.
De már rám került a sor, hogy az asztalkához üljek.
Előző éjjel a föllépti díj előlegéből hajnalig ricsajoztam pajtásommal. Az izgalom eléggé reszkettetett, bármennyire is állom különben a lámpalázat.
Ezért is ért kivételes boldogsággal a meglepetés, ahogy a közönség fölolvasásomat fogadta.
Vidám gyerektörténetet olvastam föl.
A közönség a tizedik mondatomnál már hangosan kacagott. Ez csak fokozódott az olvasás folyamán. Bele is tapsoltak itt-ott. Megszédített teljességgel a sikerem.
Azzal a dölyfös megállapítással nyugtáztam magamnak sikeremet, hogy: lehet, Ady a legnagyobb költő, Heltai a legjobb humorista, Ignotus a legnagyobb gondolkodó, Hatvany a legkiválóbb műbíráló… de hogy itt és talán kiszámíthatatlan távlatokban is az előadóművészet ragyogó csillaga én vagyok, az nem vitás!
Hát jó! Az irodalmi estét pompás díszvacsora koronázta meg. Az asztalnál szemközt ült velem Ady Endre. Mellettem egy helybeli, csudacsinos, tündöklő estélyiruhás hölgy.
Vacsora közben egyszer a hölgy így fordul hozzám:
– De azt maga nem tudja, hogy minek köszönhette a sikerét?
Ejnye! Hát hallottak még ilyen kérdést? – fortyanok föl rá magamban. – Mi okozza a sikert, ha nem az elkápráztató szellem vagy utolérhetetlen előadóművészet?
– Nos? – érdeklődöm.
– Hát az asztalterítő! – válaszolja a tündér.
– Hogy? Nem értem.
– Igen! – bólint a hölgy finom mosollyal. – Mert rövid asztalterítőt tettek a fölolvasó asztalra. Magának hosszúak a lábai, messze kilógtak alóla. Maga nagyon ideges volt. Elkezdte rázni a lábát. A közönség ezen elkezdett nevetni. Maga azt vélte, a fölolvasásán nevetnek, és még jobban kezdte rázni a lábát. Mire még jobban nevettek.
Ajjaj! A díszlakoma termestül megindult velem, és forgott, hintázott.
Ady, félfüllel odahallgatva a hölgyre, nevetésre fakadt. De nevetése visszfénye rémlett, amerre néztem, minden arcon.
Jó lecke volt. Azóta próbálok vigyázni, ha már derültséget keltek mint előadóművész, inkább szellemem, mint személyem keltse.
*
Ha már ide lyukadtam, kikerekítésül meséljem el Adynak egy esetét, amikor mint humorista szerepelt. Szemtanútól, együttszereplőtől értesülésem, Ady puszipajtásától, egy polgármestertől. Ady mint ifjú újságíró és költő működött Nagyváradon. Sokat jártak együtt a Pöce-parti bodegákba. Miután kissé fölhajtottak, virágos kedvvel, összekapaszkodva az utca során, harsány danolásba kezdtek az éjjel csöndében.
De hát fölbukkant egy sarkon a rendőr:
– Hohó! Tekintetes urak! Ez azután nem járja, hogy a békés lakókat éjjeli, tilos csöndháborítással illetik. Föl fogom írni magukat!
Rendben van. A rendőr fölírta őket, és illő időre megkapják az idézést a rendőrségre.
A rendőrkapitány mindkettőjük jó barátja. Nagyon bosszús:
– De gyerekek! Ne húzzátok le az orcámról a bőrt. Két ilyen tekintélyes egyén. És úgy viselkedtek, mint két kanász. Sajnálom, de meg kell bírságoljalak benneteket!
Diktum-faktum. Húsz korona büntetést kaptak. Ady gazdag barátja rögtön leszúrta. Azzal megfogadták a kapitánynak, hogy: többé nem hágnak ki, és elmentek.
Csak hát az ördög megint beléjük bújt egy éjjel a szesz alakjában. Megint kornyikáláson kezdték. A rendőr már mint súlyos visszaesőket, tetézett korholással írta föl újra őket.
Tyű! A rendőrkapitány magánkívül van a tárgyaláson:
– Hát ez az ígéret? Hát nem sül le a képetek, ilyen szégyent hozni rám, és ennyi aktát csináltatni velem?
Etye-petye-lefetye! Az Ady barátja leszúr újra húsz koronát, és a rendőrkapitány így búcsúznék tőlük:
– Nem akarlak látni többet itt benneteket! Megértettétek?
– Nem-nem-nem rendetlenkedünk többet! – szól Ady barátja: – De hogyha mégis, mit tudom én, elfeledkeznénk még magunkról, hát hogy te se irkálj, mi se jöjjünk ide, ehol van, adjál nyugtát még két kihágásról előre!
A rendőrfőnök kacag.
Jól van! A nyugtát Ady rakta be a zsakettje hátsó zsebébe.
Újabb mulatás, újabb utcai üvöltözés. Jön a rendőr. Most már vad szigorral támad a két javíthatatlanra:
– Ez már mégis sok!… Felírom magukat.
Erre Ady zsakettja zsebébe nyúl, és a nyugtát a rendőr orra elé tartja:
– Ne zörögjön, biztos úr! Itt van, nézze: bérlet!
*
Nincsen olyan gyötrelmes, komor sors, amelyiknek ne akadnának enyhületes, vidám, kedélyes órái is. Ady Endréről minden életrajzírója csupa sötét, érzelmes vagy éppen érzelgős színt vetít elénk. Helyes és a tárgyilagosság, igazság jegyében való, ha kiegészítődik a kép a derűsebb színekkel is, mint az elmondottak.
*
Egy éjjel, azaz már hajnalfelé, benézek a New York kávéházba. Adyt sosem láttam itt.
Most ott ül a karzatra vivő lépcső melletti asztalnál.
Mit keres itt, mit nem? Csak találgathatom, hogy: talán Osvátékat várta és ottragadt?
Mindenesetre látom, hogy előtte konyakoskupica áll, szódavízzel. Szóval, nem egészen szeszmentes a hangulata.
Amikor észrevesz, szinte kitörő örömmel, tréfás ámulattal mondja:
– Mi az, Józsika? Magát ilyen időben lehet itt látni?
Erre én meggondolás nélkül vágom vissza:
– És magát, Ady Endre?
Ady Endre arckifejezése bizonyos riadtságot ölt. Nem tudja az imént megpendített, tréfás hangban megfogalmazni, hogy hát: vele, az Ős Kaján költőjével, a mámoros éjszakák lovagjával vetem össze ifjúi személyemet?… Valamit motyog:
– Na-na-na!
Én pedig már megbántam ostoba válaszomat. És Bölöni Györgyre gondolok, Adynak talán legbensőbb barátja. Miért? Erről mindjárt.
Észlelem, hogy közben Ady arca megenyhült, és újra fölvetette rám nyájas tekintetét. Megérzem, hogy: most szívesen venné társaságomat, és talán hosszabb távra is alkalmam volna vele ricsajozásra indulni… Észreveszem, hogy már a nyelvén volna a meghívás, hogy: üljek le egyelőre egy konyakra, társaságában!
De megint csak Bölöni jut eszembe, és Adyt megelőzöm:
– Isten vele, Nagymesterem! Elkésem a vonatomat, ha soká késlekedem itten!… Jó mulatást!
– Ja?… Hát isten áldja, Józsikám! – biccentett erre Ady.
Azzal, mintha a karzaton volna sürgős dolgom, két lépcsőt ugorva, fölnyomulok oda, majd a karzat másik kijáratán távozom a kaffából.
*
Nem úgy föstött az egész, hogy Ady megsértődött a viselkedésemen. Ő tudta a Palermóból, Kaffkától, Tihanyitól, akik leveleztek velem szülőhelyemre, hogy kétlaki életet folytatok Budapest és Nagybánya között. Tehát Ady jogosnak látta, hogy elrohanok.
Ámde hogy én lemondtam arról, hogy Ady Endrével töltsek pohár mellett néhány órát? Ezt meg kell indokolnom, miért történt.
Sok pletykát hallottam róla társaságomnak kebelében. De a Bölöni Györgyét éreztem leghitelesebbnek.
Bölönivel aztán egész sereg, csöndes és duhajkodó órát töltöttem. Pont egy ilyen hajnalon, nem tudom már, honnan, honnan nem, a Nyugati pályaudvarral szemben levő Terminus kávéházban kötöttünk ki reggelizni.
Bölönit ott közlékenységi roham érte utol, Adyval foglalkozott főleg mint olyan barátjával, aki voltaképp nem tud a világon senkivel osztozni a kölcsönös szeretetben. Önnönmagán, hiúságán kívül, költői nagyságán és hozzávezető harcain kívül nincs komoly, bensőséges érzése, sem barátjához, sem nő iránt… Senki iránt!
Bevallhatom, Bölöni könyvét Adyról nem bújtam át a megillető alapossággal. Így nem is jegyeztem meg azt, hogy: vajon pedzi-e ő könyvében azt az Ady jellemének ábrázolásában, amit azon a hajnalon nekem közlékenységi rohamában vallott róla?
Ám az ilyen néhány mondatba kivonatolt jellemábrázolás nem olyan értékű, mint a konkrét észrevevések valakinek viselkedéséről.
Bölöni nevén nevezett egy csomó embert, akikkel szemben Ady Endre heves félelmet és irtózatot titkolt. Egy-két esetnek az okát is elmondta.
Bölöni úgy ábrázolta nekem Ady mérhetetlen hiúságát, hogy: már az is kegyvesztetté válik nála, aki esetleg joggal földicsér valakit előtte mint költőt.
Bölöni hivatkozott nekem esetekre Adynak beteges érzékenységéről…
Hát mindezt jól megjegyeztem, s nem akartam azok közé tartozni, akik bármi vonatkozásban kellemetlen érzést keltenek Ady Endrében. És ezért aggódtam, hogy az első buta mondatom zavarba ejtette Adyt ott a New York-i hajnalban. Azért szöktem el társaságából, hogy: ne kövessek el az ital hatása alatt további ügyetlenséget kedves fogadtatása után.
*
A harctéren voltam, amikor értesültem róla, hogy Ady nagyon beteg már.
Rágondoltam első regényemről, a Viszontlátásra, drágá…-ról írt bírálatának egy-két mondatára. Hogy én őt lélekre kapattam azzal, hogy: minden szörnyűség közepette, az ember, az emberi lélek fontos, ezt sugallja háborús regényem egy esett nőszemélyen keresztül, nem a hadijelentések szelleme lebeg fölötte.
Hálás akartam lenni valamiképpen Ady Endrének, és ha már ő írta rólam, hogy föllelkezi írásom, hát egy verset írtam hozzá. A Nyugathoz küldtem. Hirtelenében azt sem tudom: A Nyugat közölte-e? Valószínűleg közölte. Így szólt:
Ady Endréhez!
| Bizony, Bátyámuram, nagyon |
| És koldus magyar kerteket |
| A sok ügyes, rusnya gyom! |
|
| Nagy igazsága, Ady Endre, |
| Hogyha e túl virágos mábul, |
| Tarlóbb, küzdőbb tegnapba bámul |
| Inkább, búsan s szégyenszemre! |
|
| Hisz e füstös, véres világ |
| Tikkasztja jó kertész szemét, |
| Miként a sok büdös szemét, |
|
| Mesterem! Kertészek kertésze! |
| Nem sértném, ha így szólnék Véle, |
| Én, legravaszbb kertészlegénye: |
| Ne hajtson e hazug vészre! |
|
| Vagy elpártolt tán egy híve |
| S az Idő, mindközt leghívebb, |
| Hogy hitlen, bánatos, rideg |
| Legyen fáradt, nagy szíve? |
|
| Az őrültek! És a kontárok |
| Kiültetgetik kis magtárjok |
|
| Elmossa e sok majmot, hóhért. |
| El a műmagokat, a sok vért, |
| S jobb élet csirázik belőle. |
|
| Hitvány hízelgőnek ne lásson, |
| Magától csenvén pár magot, |
| S ha méltó nem, hálás vagyok… |
|
| Szeretném a csüggedt szivébe |
| E gonosz s mostoha időkön… |
|
|
*
Az első világháborúban föltört vacak líra és ponyvánál is rosszabb próza sikere Ady Endrét elcsüggesztette, és ez bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy egészségi állapota is szenvedjen miatta.
Mármost visszatérve arra a jellemzésre, amit Bölönitől nyertem Adynak lelki összetételéről, riadalmairól, beteges képzelődéseiről, hát ezen a versen keresztül győződtem meg arról, hogy: Bölöni nem túlzott!
Szemtanú szerint Ady Endre, amikor kezébe adták versemet, előbb fölcsillanó szemmel, sőt némileg megilletődve olvasta el. Ekkor valaki azt jegyezte meg:
– Látod! Józsi Jenő ügyesen a saját stílusodat veszi át, ahogy buzdít!…
Mire Ady magatartása rögtön átváltozott, és ezt mondta:
– Ehhez aztán hozzá vagyok szokva!
És keserűen, csüggedten tette le költeményemet! Bár nyilvánvaló, hogy nem rám vonatkozott megrovólag megjegyzése, hanem azokra a kontár utánzóira, akikről elhitte, hogy kisajátíthatják zsenijét is! És akikről egész sor verse szól utálattal!…
*
Kerekítsem ki ezt az emlékezést azzal, hogy: íme ma, majdnem ötven év távlatából szemlélve az itt megírottakat, hol tart Ady Endre nagysága, és hol nem tart sehol egykori kikölcsönzőié?