Nagy árnyakról bizalmasan
Bevezetés
Nem szabályos emlékirat ez, és nem komoly emlékképek visszaidézése. Csak csillogó, derűs mozaiksorozat egy eltűnt korból, olyan nagyságokról, akik a Ma szellemi épületének alapjait rakták le. Ha itt-ott egy-egy mozzanat léhábbnak, komolytalanabbnak tűnik, ne érezzenek ki belőle kegyeletsértést. Az élet nem válogatja össze eseményeit a későbbi irodalomtörténetre való tekintettel nehéz és könnyű fajsúlyúnak. És én főleg hiteles és valóhű kívánok lenni még az anekdotában is.
Akikről itt szó lesz, azokról sokszor olvastam az utánuk következő írók tollából azt a megjelölést, hogy a „Nagy nemzedék”. Ebben a némileg csüggesztő megjelölésben körülbelül meghatározódik az, hogy: mi az irodalom, a művészet! Mindenesetre elismerés, sőt, alázat sugárzik belőle.
Nos, ez az elismerés és alázat sok olyan művet is szült olyanoktól, akik a „Nagy nemzedék” egyes tagjairól emlékiratokat írtak, és már émelygetően túlzásba vitték azt, hogy: csakis angyali fényben mutatják őket, és hozsannáznak róluk, unalomba taszítva magukat a nagyságokat is, ami nem használ nekik.
Ez adta azt az ötletet nekem, hogy megírjam ezt az emlékezést, és a Nagy árnyakról bizalmasan címet kölcsönözzem művemnek.
Találkozások Ady Endrével
Vagy tizenöt-húsz évvel ezelőtt a Nyugat folyóiratban visszaemlékezik egyik akkori író, közíró és közgazdász kiválóságunk Ady Endrére. Ez Fenyő Miksa, a Nyugat egyik szerkesztője.
Ezen írása egyik fejezetében meglepetve olvasom a nevemet, mégpedig elég hátrányos beállításban.
Azt írja Adyról, hogy: nagyon szeretett tárgyilagos lenni, és még érdekei ellen is tudott hallgatni igazságérzete szavára. Persze, akadt kivétel is ez alól. Egyszer a Nyugat szerkesztőségében Tersánszky Józsi Jenő mint kezdő írócska sorban üdvözleteket cserélt a jelenlevőkkel. Ady Endre előtt megállt, és azt kérdezte tőle:
– Hát maga kicsoda?
Ezen a modortalanságon Ady annyira fölpaprikázódott, hogy amikor a kezébe adták Tersánszkynak egy egészen jó kéziratát, mondjon róla bírálatot, hát Ady, miután belekukkantott az írásba, a körmét megpattintotta, és így nyilatkozott:
– Ennek ennyi tehetsége sincsen!
Mondhatom, egészen paffá tett ez az állítás. Nem is azért, mert Ady Endre szemben is, hátam mögött is mindig elismerőleg nyilatkozott irodalmi működésemről. Nem is azért, mert az első írásos bírálatot is Ady Endre írta dicsérőleg Viszontlátásra, drága… című első regényemről… Nem! Hanem azért döbbentett meg a közgazda szemleíró állítása, mert én pontosan emlékeztem Ady Endrével való megismerkedésemre. És lehet az, hogy egy zöldfülű írócskának ne vésődjék örökre lelkébe az a mozzanat, amikor először bámulhat a Nagy Költőre?
Tessék! Már mesélem is, hogyan rögződött meg bennem a legapróbb részleteiben Adyval való első találkozásom.
*
Tihanyi Lajos, a festő, Ady Endrének legszűkebb baráti körébe tartozott. Tihanyival szülővárosom, Nagybánya festőiskolájában ismerkedtem meg, és jópajtási viszonyunk Budapesten folytatódott.
Tihanyit egy féktelen nagybányai italozás alkalmával igen megkapta hőstettem. Ez abból állt, hogy egy fröccsöspoharat fogam közé szorítva, úgy hajtottam le, hogy nem nyúltam hozzá a kezemmel.
Tihanyi ezt a nem annyira írói, mint inkább ivói tehetségemet okvetlen meg akarta mutatni Adynak. Hiszen közismert volt Ady erős rokonszenve Noé apánk nedűje irányában.
Ady Endre estéli tanyája az Opera melletti Trenk vendéglő volt. Ide cipelt magával Tihanyi egy este.
Mintha filmen peregne előttem a jelenet.
Tihanyi süketnéma volt eredetileg. Csak a világos helyen értette meg a szavakat, a szájmozdulatról. De azt kitűnően, kivált attól, akit megszokott, mint engem is. Mindenesetre ő maga nem hallva saját magát, rémesen bömbölt az embernek, ha akarata átviteléről volt szó. Itt arról volt szó. Mert én kissé vonakodtam a látogatástól: hátha zavarjuk a költőfejedelmet, Ady Endrét?
Hát bebuktunk Tihanyi tuszkolása és bömbölése közepette a helyiségbe.
Az telis-teli káprázatos hölgyekkel. Nem éppen a zárdanövendékek sorából. Ez nyilvánvaló. De csupa elegáns, bűbájos fiatal teremtés szállta meg színes pillangókként a helyiség asztalait. Mögöttük pedig, néhány asztalos emelvényen, valóban megismertük rögtön Adyt.
Amint talán a hölgyikék rajongó érdeklődése ráirányul?
Szó se róla! Az összes női pillantások éppen az ellenkező sarokra összpontosultak, mint ahol Ady költötte háborítatlan estebédjét. Az összes nők titkolatlan érdeklődése egy szurokfekete négerre irányult. A divatos dzsiggtáncosra. Az pedig vadul falta bécsi szeletjét. Valahogy furcsán, kissé messziről dobálta a szájába a krumplit. Közben pedig sunyian sandított homloka alól a nőkre, mint aki számba veszi az édes zsákmányt.
Ennyire előttem van most is a kép.
Fölhatoltunk Tihanyival az Ady asztalához.
Nem volt éppen elutasító. De túlzottan barátságos sem. Tihanyi hűhózását némi mérsékletre intette. Bágyadtság, álmatagság rítt le egész mivoltáról.
Mindjárt közölte is Tihanyival, hogy előző éjszaka erősebben hajlott el a szokottnál a szesz élvezetével. Szóval másnapos, zákányos volt Ady.
Szilvaízes derelyét hoztak eléje tésztának. De két villával sem evett. Elmélyedve tolta el maga elől a tányért. Ugyanúgy a háromdecisből egy fél pohárral kortyintott, és azt is kelletlen, messze tette el maga elől.
Tihanyi nagyobb palack borrendelését leintette Ady. Az ivói mutatványra egyáltalán nem került sor és alkalom.
Csöndes, elég vontatott csevegés indult meg közöttünk. Hát amennyire ez Tihanyi társaságában lehetett.
A társalgás tartalmából következőkre emlékszem. Olaszországi utazásokról folyt szó. Ady beszélte, hogy: ő már tartózkodott az olasz félsziget csizmájának a szárán, a Pó-síkságon, és ugyancsak a csizma orrában, Szicíliában. De még nem látta a csizma közepét, Rómát, Nápolyt, Firenzét.
Mivel itt éppen reám tekintett, csupa ildomosságból, különös érdeklődés nélkül kérdeztem:
– Hát miért nem járt ott is?
Erre számomra egészen különös tartást vett Ady. Úgy, ahogy a legismertebb Ady-kép ábrázolja, előbb lekönyökölt, és semmibe tűnődött. Aztán sóhajtásszerűen szakadt föl melléből:
– Mert tudja, ifjú ember, valakinek az élete végére is kell hagyni a vágyakat!
Megvallhatom, rám idegenül, megzavarólag hatott ez a válasz. Csináltnak, színésziesnek tetszett.
Pedig hogy nem volt az? Hogy őszinte volt! Hogy megtisztelőnek kellett volna éreznem a bírálgatás helyett Ady bizalmas hangját?
Hát persze hogy bennem leledzett a hiba! Nem tudtam eléggé érzékelni, hogy Ady roskadt, beteg ember. Hogyan férhettem volna ilyen lélek rezdületeihez, azzal a türelmetlen, buta, elbízott, mindent önmagán mérő, önmagáról mindent képzelgő szemlélettel, amilyen egy fiatal íróé, vasegészséggel, acélinakkal, kötélidegekkel…
Hát ez volt az Ady Endrével való megismerkedésem.
*
Ohó! De a történet függeléke ezúttal elmaradhatatlanul szövődik a főeseménybe.
Később egyszer Schöpflin Aladár valahol nyilatkozott, hogy egyszer Ady Endrét Déry Tibor fiatal író hozta ki rettentően a sodrából azzal, hogy megkérdezte tőle:
– Maga kicsoda?
Hát Schöpflin Aladár irodalomtörténész. Szava döntő. De ha még ez sem volna elég, akkor közreadhatom, hogy még későbben, azaz nemrégiben, maga Déry Tibor írótársam hitelesítette nyilvános vallomásban ezt az Adyval való esetét. Csupán színhelyének egy kávéházat jelölt meg, és nem szerkesztőséget.
Tehát nem én tévedtem, hanem a közgazdász, Fenyő Miksa, a visszaemlékezésében. Ez már csak rábírhat, hogy a továbbiakban is megbízzam a saját pontos emlékezőtehetségemben, és ön is, olvasóm.
Sajnos, az Amerikában kiadott Feljegyzéseiben, amit most küldött meg nekem, megismétli téves cikkét rólam. Mit tegyek ehhez?
Ady, az ember, talán tudott, legfőképpen a borosasztalnál, jókedvű és kedélyes is lenni. De még akkor is mindenki, aki ismerte őt, azt vallja róla, hogy legjobb hangulatában is rejtőzött valami fanyar, valami maró, valami fájdalmas jelleg.
Ady, a költő aztán teljességgel nélkülözi a derűt, a kedélyt. Pedig hogy ez nem készakart volt nála, azt nagyon érdekesen megírja róla Nagy Endre, a kabarécsillaggá emelkedett író. Amikor Adytól nagy sikerrel adatott elő a kabaréban megzenésített dalokat, hát Ady nagyban fogadkozott, hogy: írni fog ő még a kabaré számára édes, könnyed, nevettető kuplészövegeket is! És valóban ezzel a szándékkal fogant meg Adynak több kis remeke, amilyen a párizsi lányról írt, meg Katóról, a parasztlánykáról. Csak hát ezekre alig fogható rá, hogy eltalálták a kabarészerzők modorát.
Én magam is, egész sor, legkülönbözőbb helyeken és helyzetekben való találkozásunk során, azt jegyeztem meg Adyról, hogy igen szűkszavú, zárkózott és riadtságig bizalmatlan még baráti körben is. Nevetni alig hallottam. Legföllebb afféle kötelező, udvarias mosolyra vonta száját.
Na, egy ízben mégis tanúja lehettem, hogy Ady könnycsurgatásig nevet valamin, illetve valakin.
Színhely a Palermo kávéház. Az Andrássy úton nyílt ez, egy mostani eszpresszó helyén.
Volt a kávéháznak többek között egy rézrudas, függönyös páholya. Úgy nevezték, Kabos-páholy.
Kabos Ede, Adynak atyai barátja, támogatója, pártfogója volt. Mint író Kabos jelentéktelen, azt tartották róla.
Ott a páholyban írta délutánonként a cikkeit, zajban, sürgés-forgásban, hallatlan nyugalommal és gyakorlattal. Mint a nyomtatás, olyan egyforma betűvel írt, és soha egy sort, egy fél szót ki nem húzott.
Ez a páholy éjjel-nappal mindig tele telt látogatókkal. Körülbelül mindenki megfordult benne, aki haladó szellemi kiválóságnak számíthatott. Politikusok, tudósok, szobrászok, festők, újságírók, írók, építészek, tanárok kisebb-nagyobb köre vitázott, tárgyalt, dolgozott ebben a páholyban. De legfőképpen a haladó szellemiségből toborzódva.
*
Nahát, egy délután ott uzsonnázgatom mint reményteljes írócska, a Kabos-páholyban.
Éppen Ady mellett ültem, véletlen.
Ady józan, szófukar, mint rendesen. Ha megszólítják, összerezzen. Köhécsel, és furcsa, rekedtes, hadri beszédmodorában ejt egy-két mondatot. Azt is csak köznapi ügyekről. Például arról, hogy: Budapesten csak két embernek van még a párizsi új divat szerinti, lapos keménykalapja. Tihanyinak és Adynak, tehát Tihanyi joggal keresztelte az új kalapformát entellektüel pincsinek. Ha komoly irodalmi vagy művészeti vagy politikai kérdés dobódik föl a páholyban? Adyt nem bírhatni nyilatkozatra, sőt, látszólag, érdeklődésre sem. Kitér a vita elől.
Egyszerre egészen furcsa jelenet rázza föl a páholyt.
A széthúzott függöny előtt a verhetetlen népszerűségű író, Szomaházy István jelent meg. Valakit keres? Forgatja jellegzetes fejét körödes-körül.
Kabos Ede is fölfigyel. Amikor megpillantja Szomaházyt, hangosan, kedélyesen rikkant feléje:
– Szervusz, Pistukám! Na, nem tisztelsz meg bennünket, hogy szerény körünkbe ülj?
Szomaházy elvigyorodott erre. De láthatólag némi feszély csillogtatja szemét. Tétovázik a szíves meghívásra.
A páholy feszült némaságba süppedt.
Meg kell magyarázni, miről van szó. Ennek a társaságnak a levegője, a szellemi szintje olyan, hogy Szomaházy István személyisége egy más bolygó lényei közé is jobban illenék.
Ebben a társaságban a Pesti Hírlapról, leghatalmasabb sajtószervünkről, úgy beszéltek csak, hogy: a ponyvaközlöny! Valaki lórumlapnak keresztelte el, mert a lórum kártyajáték sok figurája közül csak a legutolsót szokták játszani. A Pesti Hírlap egyetlen érdemes olvasnivalójául ez a társaság csakis az apróhirdetéseit ismerte el, megjegyezve, hogy ezeknek írói még fizetnek is a lapnak, míg a másik felének írói érdemetlenek a busás tiszteletdíjakra.
Viszont Szomaházy István volt a P. H. dicsősége. Éveken át folyt Lila test és sárga sapka című zsokéregénye, szinte lehetetlen tömegsikerrel. A Szomaházy három szőrhegyét, a hegyes bajuszát és szakállát, a legtehetségtelenebb torzképrajzoló is papírra vetette néhány vonallal, mint később a nácicsászár Hitler Adolf kis bajuszát és homloktincsét. A pénzen ábrázolt pofaszakállas Ferenc József-kép vetekedhetett akkoriban legföllebb a három szőrhegyű Szomaházy-arcmással.
Hát szóval, Szomaházy szerkesztőségbeli barátja, Kabos Ede meghívására, némi habozás után akként döntött, hogy mégis közénk ül a páholyba.
Be kellett természetesen mutatkoznia Kabos Edén kívül mindenkinek. A tündökletes írócsillag nem titkolt önérzetével vagy esetleg zavarában, gyorsan, szinte dobálta odafelé mindnyájunknak a kezét. Így:
– Szomaházy! Szomaházy! Szomaházy!
Üres hely csak egy kínálkozott neki a páholyban. Ez Csáktornyai Zoltán festőművész mellett kínálkozott. Tehát utolsóul Csáktornyainak mutatkozott be Szomaházy.
Csáktornyai rosszmájúságáról hírhedett alak volt. Nagybányai élharcos, a fiatalok csoportjából. Amikor Szomaházy feléje löki kezét, és mondja hozzá:
– Szomaházy!
Csáktornyai utánozhatatlan kaján bárgyúságot alakított ki képén. Majd angyalian ezt a kérdést fuvolázta Szomaházyhoz:
– Szintén fest?
Szomaházy vérvörös lesz. Őróla nem tudni: kicsoda, mi a foglalkozása? Ez talán állástalan, tarhás művésznek nézi, hogy ilyen szánakozva méregeti?
– Szomaházy vagyok! – ejti ki hangosan, tagolva. Önérzettől villog csíptetője mögül szeme. Hogy ezzel agyonsújtotta Csáktornyait.
De Csáktornyai mestere az alakoskodásnak. Rémülten, segélykérően néz körül. A páholy már kékül-zöldül az elfojtott pukkadozástól. Kabos Ede szigorúan mered Csáktornyaira. De az megint égi ártatlansággal hebegi:
– Értem! Ez a neve. Szoma-izé… De én csak azt bátorkodom kérdezni, hogy maga-maga… ön is… festő?
Szomaházy kárhozatos nevetség tárgya. Érzi! Hörgésszerűen köhécsel. Válaszra sem méltatja Csáktornyait. Akit többen ráförmedésszerűen tájékoztatnak:
– Író! Nem festő!… Ismerned köllene a nevét!
– Ja?… Utóbb sokat járok külföldön! – mentegetőzik rém ostobán Csáktornyai.
Ezzel az eset fölött napirendre térne a páholy, a külső látszat szerint. De a keblek a röhögéstől repedeznek. Szomaházy merő feszély. Szórakozottan vált néhány mondatot Kabossal. Végre is a páholy kínpad neki. Hamarosan búcsúzik.
Akkor aztán hiába tart Kabos Ede vad leckéztetést a tisztelt jelenlevőknek. Kitört a vihajgás.
Ady is úgy kacag harsányan, mint a többi, hogy könnyeit kell törülnie.
Ilyen volt ennek a páholynak a levegője. És ilyen kellemes, szellemes, fölhangoló percekért történt bizonyára, hogy Ady Endre, a világ bármely tájáról érkezett légyen, legelőször a Palermo kávéházban ülte ki az uzsonnaidőt, és adott alkalmat nekem, többször, társaságára.
Egyszer nekem is alkalmam nyílt hangos-jóízű kacajra fakasztanom Ady Endrét. Sajnos nem szellememmel, csupán személyemmel.
A Nyugat folyóirat akkor kezdett nagyobb szabású terjeszkedésbe. Akkor határozták el szerkesztői, hogy az eddigi fölényes elzárkózás helyett az írók keressenek közvetlen, személyes kapcsolatot olvasóközönségükkel.
Véletlen éppen az első ilyen vidékre való kiruccanás idején tartózkodtam a szerkesztőségben. Hát a szerkesztők úgy döntöttek: a legifjabb nemzedék képviseletében alkalmas leszek szerepelni a lapnak első olvasókörútján, Miskolcon.
Busás föllépti díj, elsőosztályú fülke a vonaton. És micsoda választékos társaságban utaztam!
Ady Endre, Heltai Jenő, Hatvany Lajos, Ignotus Hugó.
A pályaudvaron a város polgármestere fogadott üdvözlő beszéddel. A fülem kétfelé állt a nagy megtiszteltetéstől, huszonkét éves tacskónak, aki még egy évvel előbb homokot talicskáztam mint kőműves napszámos.
A városba elegáns kétfogatúkon robogtunk. Épp Adyval ültem egy kocsin. Soha ennyire ideges embert el nem tudtam képzelni! Az idegesség annyira eltelítette minden porcikáját, hogy szinte ki akart percegni a bőrén.
A szállásunkra érve máris öltözni kellett át az ünnepségre. Ady kapkodásában elszakította nyakkendőjét. Én adtam neki kölcsön a rosszabbikat.
Nanana! Nem kell odalenni előkelőségemtől. Nyakkendőm véletlen kettő volt. De a frakkomat ugyanaz a Kurtay Ernő nevű rajztanár cimborám adta kölcsön, aki első kéziratomat elvitte a Nyugathoz. A frakk az ő véznább termetére lett szabva. Rajtam majdnem fojtogatóan feszített.
Zsúfolásig tele teremben vonultunk egy emelvényre.
Megint valami helyi nagyság üdvözölt. Aztán Ignotus főszerkesztő tartott bevezetőt. Majd Hatvany Lajos szónokolt, szabad előadással.
Valljam meg, nekem unalmas és hosszadalmas volt az indulás. Ezt főleg éretlen ifjonc lelkiségem magyarázta. A feldübörgő tapsokra és újrázó halljuk!-ozásra fitymálkodtam, és azzal intéztem el őket magamban, hogy ez puszta udvariasság a ragyogó közönségtől, nem az előadók szelleme kergeti őket lelkesedésbe!
Most következett Ady Endre a felolvasó asztalkánál.
Megrázóan szavalta el néhány versét. Rekedtes hangja minduntalan elcsuklott, és suttogásig gyöngült.
Különösen egy hosszú költeménynél szinte úgy rémlett, összeroskad és elájul…
| Csókolj szájon, szép hugom: Este. |
| Némits el és vidd szét a hírt, |
| Hogy bátyád, a hangos szavu, |
| S most mondja el utolszor másnak, |
| Milyen kevés öröme volt annak a |
|
| Bús vétók és víg vallomások, |
| Nótás nyögések, mély sebek, |
| Lelkemben többé már nem ások. |
|
|
Íme két szakasz a versből. Búcsúzik benne Ady a további írástól. De hát szerencsére még több kötet remeklése fogamzott meg aztán.
A sikerét, a ráadások követelését a közönségtől, ifjonti elfogultsággal is elsöprőnek kellett tartanom. Megijedtem sápadtságán, remegésén, ahogy a fölolvasó asztalkától visszatámolygott közénk.
Most Heltai Jenő következett.
Persze hogy humoreszket olvasott föl. Én magam eléggé mulattam rajta. De újfent csak azt állapítottam meg, hogy a közönséget nem tudta olyan elhatározóan szórakoztatni és magával ragadni, mint ahogy ez lehetséges.
De már rám került a sor, hogy az asztalkához üljek.
Előző éjjel a föllépti díj előlegéből hajnalig ricsajoztam pajtásommal. Az izgalom eléggé reszkettetett, bármennyire is állom különben a lámpalázat.
Ezért is ért kivételes boldogsággal a meglepetés, ahogy a közönség fölolvasásomat fogadta.
Vidám gyerektörténetet olvastam föl.
A közönség a tizedik mondatomnál már hangosan kacagott. Ez csak fokozódott az olvasás folyamán. Bele is tapsoltak itt-ott. Megszédített teljességgel a sikerem.
Azzal a dölyfös megállapítással nyugtáztam magamnak sikeremet, hogy: lehet, Ady a legnagyobb költő, Heltai a legjobb humorista, Ignotus a legnagyobb gondolkodó, Hatvany a legkiválóbb műbíráló… de hogy itt és talán kiszámíthatatlan távlatokban is az előadóművészet ragyogó csillaga én vagyok, az nem vitás!
Hát jó! Az irodalmi estét pompás díszvacsora koronázta meg. Az asztalnál szemközt ült velem Ady Endre. Mellettem egy helybeli, csudacsinos, tündöklő estélyiruhás hölgy.
Vacsora közben egyszer a hölgy így fordul hozzám:
– De azt maga nem tudja, hogy minek köszönhette a sikerét?
Ejnye! Hát hallottak még ilyen kérdést? – fortyanok föl rá magamban. – Mi okozza a sikert, ha nem az elkápráztató szellem vagy utolérhetetlen előadóművészet?
– Nos? – érdeklődöm.
– Hát az asztalterítő! – válaszolja a tündér.
– Hogy? Nem értem.
– Igen! – bólint a hölgy finom mosollyal. – Mert rövid asztalterítőt tettek a fölolvasó asztalra. Magának hosszúak a lábai, messze kilógtak alóla. Maga nagyon ideges volt. Elkezdte rázni a lábát. A közönség ezen elkezdett nevetni. Maga azt vélte, a fölolvasásán nevetnek, és még jobban kezdte rázni a lábát. Mire még jobban nevettek.
Ajjaj! A díszlakoma termestül megindult velem, és forgott, hintázott.
Ady, félfüllel odahallgatva a hölgyre, nevetésre fakadt. De nevetése visszfénye rémlett, amerre néztem, minden arcon.
Jó lecke volt. Azóta próbálok vigyázni, ha már derültséget keltek mint előadóművész, inkább szellemem, mint személyem keltse.
*
Ha már ide lyukadtam, kikerekítésül meséljem el Adynak egy esetét, amikor mint humorista szerepelt. Szemtanútól, együttszereplőtől értesülésem, Ady puszipajtásától, egy polgármestertől. Ady mint ifjú újságíró és költő működött Nagyváradon. Sokat jártak együtt a Pöce-parti bodegákba. Miután kissé fölhajtottak, virágos kedvvel, összekapaszkodva az utca során, harsány danolásba kezdtek az éjjel csöndében.
De hát fölbukkant egy sarkon a rendőr:
– Hohó! Tekintetes urak! Ez azután nem járja, hogy a békés lakókat éjjeli, tilos csöndháborítással illetik. Föl fogom írni magukat!
Rendben van. A rendőr fölírta őket, és illő időre megkapják az idézést a rendőrségre.
A rendőrkapitány mindkettőjük jó barátja. Nagyon bosszús:
– De gyerekek! Ne húzzátok le az orcámról a bőrt. Két ilyen tekintélyes egyén. És úgy viselkedtek, mint két kanász. Sajnálom, de meg kell bírságoljalak benneteket!
Diktum-faktum. Húsz korona büntetést kaptak. Ady gazdag barátja rögtön leszúrta. Azzal megfogadták a kapitánynak, hogy: többé nem hágnak ki, és elmentek.
Csak hát az ördög megint beléjük bújt egy éjjel a szesz alakjában. Megint kornyikáláson kezdték. A rendőr már mint súlyos visszaesőket, tetézett korholással írta föl újra őket.
Tyű! A rendőrkapitány magánkívül van a tárgyaláson:
– Hát ez az ígéret? Hát nem sül le a képetek, ilyen szégyent hozni rám, és ennyi aktát csináltatni velem?
Etye-petye-lefetye! Az Ady barátja leszúr újra húsz koronát, és a rendőrkapitány így búcsúznék tőlük:
– Nem akarlak látni többet itt benneteket! Megértettétek?
– Nem-nem-nem rendetlenkedünk többet! – szól Ady barátja: – De hogyha mégis, mit tudom én, elfeledkeznénk még magunkról, hát hogy te se irkálj, mi se jöjjünk ide, ehol van, adjál nyugtát még két kihágásról előre!
A rendőrfőnök kacag.
Jól van! A nyugtát Ady rakta be a zsakettje hátsó zsebébe.
Újabb mulatás, újabb utcai üvöltözés. Jön a rendőr. Most már vad szigorral támad a két javíthatatlanra:
– Ez már mégis sok!… Felírom magukat.
Erre Ady zsakettja zsebébe nyúl, és a nyugtát a rendőr orra elé tartja:
– Ne zörögjön, biztos úr! Itt van, nézze: bérlet!
*
Nincsen olyan gyötrelmes, komor sors, amelyiknek ne akadnának enyhületes, vidám, kedélyes órái is. Ady Endréről minden életrajzírója csupa sötét, érzelmes vagy éppen érzelgős színt vetít elénk. Helyes és a tárgyilagosság, igazság jegyében való, ha kiegészítődik a kép a derűsebb színekkel is, mint az elmondottak.
*
Egy éjjel, azaz már hajnalfelé, benézek a New York kávéházba. Adyt sosem láttam itt.
Most ott ül a karzatra vivő lépcső melletti asztalnál.
Mit keres itt, mit nem? Csak találgathatom, hogy: talán Osvátékat várta és ottragadt?
Mindenesetre látom, hogy előtte konyakoskupica áll, szódavízzel. Szóval, nem egészen szeszmentes a hangulata.
Amikor észrevesz, szinte kitörő örömmel, tréfás ámulattal mondja:
– Mi az, Józsika? Magát ilyen időben lehet itt látni?
Erre én meggondolás nélkül vágom vissza:
– És magát, Ady Endre?
Ady Endre arckifejezése bizonyos riadtságot ölt. Nem tudja az imént megpendített, tréfás hangban megfogalmazni, hogy hát: vele, az Ős Kaján költőjével, a mámoros éjszakák lovagjával vetem össze ifjúi személyemet?… Valamit motyog:
– Na-na-na!
Én pedig már megbántam ostoba válaszomat. És Bölöni Györgyre gondolok, Adynak talán legbensőbb barátja. Miért? Erről mindjárt.
Észlelem, hogy közben Ady arca megenyhült, és újra fölvetette rám nyájas tekintetét. Megérzem, hogy: most szívesen venné társaságomat, és talán hosszabb távra is alkalmam volna vele ricsajozásra indulni… Észreveszem, hogy már a nyelvén volna a meghívás, hogy: üljek le egyelőre egy konyakra, társaságában!
De megint csak Bölöni jut eszembe, és Adyt megelőzöm:
– Isten vele, Nagymesterem! Elkésem a vonatomat, ha soká késlekedem itten!… Jó mulatást!
– Ja?… Hát isten áldja, Józsikám! – biccentett erre Ady.
Azzal, mintha a karzaton volna sürgős dolgom, két lépcsőt ugorva, fölnyomulok oda, majd a karzat másik kijáratán távozom a kaffából.
*
Nem úgy föstött az egész, hogy Ady megsértődött a viselkedésemen. Ő tudta a Palermóból, Kaffkától, Tihanyitól, akik leveleztek velem szülőhelyemre, hogy kétlaki életet folytatok Budapest és Nagybánya között. Tehát Ady jogosnak látta, hogy elrohanok.
Ámde hogy én lemondtam arról, hogy Ady Endrével töltsek pohár mellett néhány órát? Ezt meg kell indokolnom, miért történt.
Sok pletykát hallottam róla társaságomnak kebelében. De a Bölöni Györgyét éreztem leghitelesebbnek.
Bölönivel aztán egész sereg, csöndes és duhajkodó órát töltöttem. Pont egy ilyen hajnalon, nem tudom már, honnan, honnan nem, a Nyugati pályaudvarral szemben levő Terminus kávéházban kötöttünk ki reggelizni.
Bölönit ott közlékenységi roham érte utol, Adyval foglalkozott főleg mint olyan barátjával, aki voltaképp nem tud a világon senkivel osztozni a kölcsönös szeretetben. Önnönmagán, hiúságán kívül, költői nagyságán és hozzávezető harcain kívül nincs komoly, bensőséges érzése, sem barátjához, sem nő iránt… Senki iránt!
Bevallhatom, Bölöni könyvét Adyról nem bújtam át a megillető alapossággal. Így nem is jegyeztem meg azt, hogy: vajon pedzi-e ő könyvében azt az Ady jellemének ábrázolásában, amit azon a hajnalon nekem közlékenységi rohamában vallott róla?
Ám az ilyen néhány mondatba kivonatolt jellemábrázolás nem olyan értékű, mint a konkrét észrevevések valakinek viselkedéséről.
Bölöni nevén nevezett egy csomó embert, akikkel szemben Ady Endre heves félelmet és irtózatot titkolt. Egy-két esetnek az okát is elmondta.
Bölöni úgy ábrázolta nekem Ady mérhetetlen hiúságát, hogy: már az is kegyvesztetté válik nála, aki esetleg joggal földicsér valakit előtte mint költőt.
Bölöni hivatkozott nekem esetekre Adynak beteges érzékenységéről…
Hát mindezt jól megjegyeztem, s nem akartam azok közé tartozni, akik bármi vonatkozásban kellemetlen érzést keltenek Ady Endrében. És ezért aggódtam, hogy az első buta mondatom zavarba ejtette Adyt ott a New York-i hajnalban. Azért szöktem el társaságából, hogy: ne kövessek el az ital hatása alatt további ügyetlenséget kedves fogadtatása után.
*
A harctéren voltam, amikor értesültem róla, hogy Ady nagyon beteg már.
Rágondoltam első regényemről, a Viszontlátásra, drágá…-ról írt bírálatának egy-két mondatára. Hogy én őt lélekre kapattam azzal, hogy: minden szörnyűség közepette, az ember, az emberi lélek fontos, ezt sugallja háborús regényem egy esett nőszemélyen keresztül, nem a hadijelentések szelleme lebeg fölötte.
Hálás akartam lenni valamiképpen Ady Endrének, és ha már ő írta rólam, hogy föllelkezi írásom, hát egy verset írtam hozzá. A Nyugathoz küldtem. Hirtelenében azt sem tudom: A Nyugat közölte-e? Valószínűleg közölte. Így szólt:
Ady Endréhez!
| Bizony, Bátyámuram, nagyon |
| És koldus magyar kerteket |
| A sok ügyes, rusnya gyom! |
|
| Nagy igazsága, Ady Endre, |
| Hogyha e túl virágos mábul, |
| Tarlóbb, küzdőbb tegnapba bámul |
| Inkább, búsan s szégyenszemre! |
|
| Hisz e füstös, véres világ |
| Tikkasztja jó kertész szemét, |
| Miként a sok büdös szemét, |
|
| Mesterem! Kertészek kertésze! |
| Nem sértném, ha így szólnék Véle, |
| Én, legravaszbb kertészlegénye: |
| Ne hajtson e hazug vészre! |
|
| Vagy elpártolt tán egy híve |
| S az Idő, mindközt leghívebb, |
| Hogy hitlen, bánatos, rideg |
| Legyen fáradt, nagy szíve? |
|
| Az őrültek! És a kontárok |
| Kiültetgetik kis magtárjok |
|
| Elmossa e sok majmot, hóhért. |
| El a műmagokat, a sok vért, |
| S jobb élet csirázik belőle. |
|
| Hitvány hízelgőnek ne lásson, |
| Magától csenvén pár magot, |
| S ha méltó nem, hálás vagyok… |
|
| Szeretném a csüggedt szivébe |
| E gonosz s mostoha időkön… |
|
|
*
Az első világháborúban föltört vacak líra és ponyvánál is rosszabb próza sikere Ady Endrét elcsüggesztette, és ez bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy egészségi állapota is szenvedjen miatta.
Mármost visszatérve arra a jellemzésre, amit Bölönitől nyertem Adynak lelki összetételéről, riadalmairól, beteges képzelődéseiről, hát ezen a versen keresztül győződtem meg arról, hogy: Bölöni nem túlzott!
Szemtanú szerint Ady Endre, amikor kezébe adták versemet, előbb fölcsillanó szemmel, sőt némileg megilletődve olvasta el. Ekkor valaki azt jegyezte meg:
– Látod! Józsi Jenő ügyesen a saját stílusodat veszi át, ahogy buzdít!…
Mire Ady magatartása rögtön átváltozott, és ezt mondta:
– Ehhez aztán hozzá vagyok szokva!
És keserűen, csüggedten tette le költeményemet! Bár nyilvánvaló, hogy nem rám vonatkozott megrovólag megjegyzése, hanem azokra a kontár utánzóira, akikről elhitte, hogy kisajátíthatják zsenijét is! És akikről egész sor verse szól utálattal!…
*
Kerekítsem ki ezt az emlékezést azzal, hogy: íme ma, majdnem ötven év távlatából szemlélve az itt megírottakat, hol tart Ady Endre nagysága, és hol nem tart sehol egykori kikölcsönzőié?
Papp Viktor
József Attiláról halála után egyre-másra jelentek meg emlékezések. Közöttük hiteles és kitűnő írások is. De az már nevetésre ingerelhetett bárkit, aki Attilát ismerte, hogy olyanok is írtak, azaz hamisítottak róla emlékiratokat, akiket Attila került és utált életében.
Ugyanez áll Ady Endrére is, ha nem akkora mérvűleg, mint József Attilára. Sőt, Ady esetében mint furcsaságot lehet megemlíteni, hogy: aki legilletékesebb lett volna, hogy róla emlékezzék, az hallgatott!… Kicsoda?
Papp Viktor! Ő, mint mondják, a porban játszott együtt Ady Endrével a Szilágyságban. Majd később együtt járták iskoláikat is, és a puszipajtásság mindvégig megmaradt kettejük közt akkor, amikor már létfönntartásukról maguk gondoskodtak.
Szégyelleném, ha Papp Viktor is írt volna Adyról nagyobb lélegzetű, jelentékeny emlékezést, és ezt nem ismerném. De tudtommal Papp Viktor irodalmi vagy hát tudományos munkássága zenetörténeti, zenetudományi művekben merült ki.
Mindenesetre jómagam Ady és Papp Viktor kapcsolatát közvetlen közelről ismerem.
Mint legfiatalabb tag, én is ahhoz a kis társasághoz tartoztam, amelyet Kabos-páholy néven tartottak számon a Palermo kávéházban. Papp Viktor itt nagyon elvétve jelent meg. Ady Endre sűrűbben. Nyilván azért, mert köztudomásszerűleg Kabos Ede atyai barátja és támogatója volt Adynak.
Adynak másik esti, italozásos tanyáján, a Három hollóban vagy Trenkben, nem tudom: vajon Papp Viktor mulató társa volt-e? De az biztos, hogy: a Palermó-beli társaság budai összejövetelein, ahol Ady Endre nemegyszer tartott velük, Papp Viktor aztán szívesen és gyakran jelent meg.
Rendszerint a Kaffka Margit Márvány utcai lakásának közelében vacsoráztak. Az Alkotás utca sarkán, ahol most gyógyszertár működik, hatalmas terjedelmű vendéglő terpeszkedett. Két étterme nemcsak a jelenlegi Kis Royal hosszán látta el vendégeit, kerthelyiségét is birtokolta nyaranta.
Megesett egyszer vagy talán többször is, hogy Papp Viktor, nem kényúrilag, csak jóbarátilag kivette a cigánybanda prímásának kezéből a hegedűt, és ő vezényelte a zenekart! Ady Endre kedves nótáját is játszotta és hozzá a tartozékát, egy gyors ütemű dalt.
Ady énekelt is vagy dúdolt. Szép baritonja volt.
Érdekes, hogy mindkét éneket a legtökéletesebb népi alkotásnak tartotta Ady, sőt a cigányok is annak tartották. Az ugrós dal tényleg az is volt. De az első ismert szerzőtől eredt.
Hódmezővásárhely szülötte, egy javíthatatlan iszákos marhakupec, aki ott is halt meg az útfélen, egy télen. Ő szerezte szövegestől, zenéstől az Ady kedvenc dalát. Nótás Szabó néven ismerték:
| Úgy elmegyek, meglátjátok, |
| Hogy híremet sem halljátok! |
|
Még ismertebb szakasza ennek a dalnak szintén Nótás Szabótól:
| Ha mindennap jó szél éri, |
| Meg köll a szívnek repedni, |
|
De sokkal több dala is terjedt szájról szájra a részeges Nótás Szabónak. Csak ezek már szűkebb hazájában rekedtek, nem ismerték őket országszerte. Az Ady dalának mi sem bizonyítja jobban a népszerűségét, hogy: a paródiája is megszületett a nép ajkán! Értve a nép alatt nemcsak a magyar faluk népét, hanem a városok magyar polgárságát is.
Mindennél sokkal különösebb az, hogy Papp Viktor sem tudott az Ady nótájának eredetéről. Ő, aki három Bach-nemzedéknek történetét írta meg, kutatása kiterjedt a Bachok legrészletesebb ismertetésére, a magyar dalkincsnek egyik legszebb és legjellegzetesebb példányáról nem tudta, hogy az: műdal!
Fejtegetések helyett, ha eseményeket sorolok föl itten a Papp Viktor lelki világának ismertetésére, azért is okom van erre, mivel az én bőrömre is ment Papp Viktor egy-egy értelmetlennek tűnő makranca.
Amikor a Baumgarten-ösztöndíjat megkaptam, a Rádió fölhívása egyidejűleg ért, gondolom, 1929-ben: tartsak nekik egy irodalmi előadást! Erre elég vakmerően Az ördög nem alszik címmel egy mesét mondtam el. Tartalma az, hogy: azok az egyének, akik a népek sorsát intézik, túl sokat fecsegnek, túl sokat ígérnek, és ezzel még dicsekszenek is!
Nem hittem, hogy a Rádió leadja művemet. De hát leadta. Sőt, aztán rendszeresen foglalkoztatott. Soha, semmiféle közlönyben vagy kötetben ez a művem nem jelent meg. Csakis emelvényeken boldogítottam vele a közönséget. A sikere olyanféle volt, hogy egyszer egy hölgy kacagógörcsöt kapott, és elalélt a kacagástól az országgyűlési képviselő férje mellett.
Papp Viktort a Rádió a zenei bizottságában alkalmazta. Szóval, nekem több évig édeskevés közöm volt hozzá. Ámde 1933. év szilveszterén a Vígszínház bemutatta éjféli kabaréjában, a Nagy Endre támogatásával, zenés, táncos kisopera sorozatomat, a Képeskönyv Kabarét, elég leszerelő sikerrel. Következményképp az akkori Színészszövetség tagjai sorába iktatott mint szerzőt, mint zenészt, sőt mint díszlettervezőt.
Miután a Rádiónál csakis azt tapasztaltam, hogy foglalkoztatni akar, hát érthető, hogy ezt a kisopera sorozatot fölajánlottam neki.
Ma Csizmarek Mátyás diadalmas bohózatok írója. Moszkvában és a Szovjetunióban széltében futott Boci, boci tarka című bohózata, sőt, úgy rémlik, valahol Nyugaton is bekapcsolt. Ámde akkoriban Csizmarek inkább zenével foglalkozott. Képzett zongoraművész és karmester volt ugyanis, ha nem tudnák. Úgy volt, hogy együtt fogunk dolgozni, tehát a kisoperámat ő kísérte azon a próbán, amit a Rádiónak rendeztünk.
Minden elfogultság mellőzésével állítom, hogy: előadásunk hibátlan zajlott le! Mégis a Rádió elutasította művünket.
Na! Papp Viktornak okvetlen döntő szerepe kellett hogy legyen ebben.
Utána az Otthonban találkoztam vele:
– Viktorkám, szólj hozzá: micsoda butaság a Rádiótól, hogy a kabarémat indok nélkül elutasította?
Papp Viktor valahogy gúnyos mosollyal igyekezett leplezni zavarát:
– Nézd kérlek! – felelte: – A kabaréd még sikerekre számíthat színházakban, emelvényeken. A Rádió bizonyára nyomós okból kifolyólag vágott ki műsorából.
Teljességgel értelmetlen álltam ezzel a kérdéssel szemben. Egy másik ilyen otthonbeli találkozásunknál villant agyamba Papp Viktor viselkedésének indoka. De micsoda előzte meg?
Talán ma is élő nagy zenetudósunk három könyvét alaposan átbújtam. Kitűnő művek. A szerzőjüknek a Zeneakadémián tanszéke volt.
A kabarém a Nyugat délutáni előadásai keretében, a Britannia után az Ostende kávéház szintén úgynevezett „vörös termé”-ben működött. Ebbe a terembe a ház kapuján át az utcáról is be lehetett jönni. A kabaré közönsége örvendetesen növekedett. Már utcáról is föltöltődött a Nyugat hívein kívül itt-ott.
Egyik előadáson az emelvényről észreveszem zenetanárunkat. Örültem érdeklődésének. De hát elbízottság nélkül állíthatom, hogy: a kabarém hatásának nem kellett külön támaszték, semmiféle!
Szünetben vagy az előadás végén összebotlunk a zenetanárral és tudóssal. Csak éppen hogy mondjak valamit neki:
– Na hogyan tetszik? – kérdem.
– Rossznak éppen nem rossz! – feleli: – De hát írónak jobb vagy!
– Minek erre gondolni? Az más műfaj! – vonok vállat.
Erre tanárom, mint aki főbe akar kólintani, olyan hanghordozással mondja:
– Máskülönben gyere el a Vajda János Társaságnak holnapi műsorát megnézni. Egy Babits-zenésítésem nekem is lesz benne.
No hát elmentem! Töményen megszövegezve: ilyen zenei förtelmet még nem hallottam. A Babits Mihály költeménye sem a legjobb szerzeményei közé volt sorozható, de hát a tudósunk dallama kárhozatosan ragadt hozzá. Egyetlenegyet állapítottam meg róla, hozzáértve hangszerelését is, hogy föloldatlan secundok sorozatából állott. A secund rossz hangzat. A hallásnak kellemetlen. De ha föloldják, akkor használható arra, hogy a dallam ne legyen túl édeskés. Itt azonban a föloldás elmaradt, és ha egy csikorgó nagysecund rázott meg, a szerző ezt csikorgóbb kissecunddal tetézte meg. Az udvarias tapsvihar alatt meglógtam az előadásról. Új zene ide, új zene oda! – gondoltam: – Akármilyen jó színész vagyok, nem merek találkozni ezzel a valóban kitűnő zenetudóssal!… Pedig utóbb értesültem, hogy keresett az előadás végén.
Ez előzte meg, hogy Papp Viktorral újra összeakadtam az Otthon-körben.
Véletlen nálam volt gitárom, mert előadásra mentem onnan:
– Mi az? Csinálsz valamit egyénileg? – érdeklődött.
– Nem én! – válaszoltam: – Csak a kabarémat kísérem.
– Pedig, szerintem, amit egyénileg csinálsz, az elfogadhatóbb!
Szóról szó! Félrevonultunk az Otthonnak egyik zugába, és előadtam neki a Szél tavaszi tánca – című, vidám románcot. Zene, szöveg sajátom.
Amikor befejeztem, Papp Viktor elismerőleg nyilatkozott:
– Hát erről a dalról lehet beszélni! Csak azt vélem, a hangszerelésében nagy hibák akadnak!
Most már, mint ma mondják: erősen begerjedtem! Villanásszerűleg ötlött agyamba, hogy Papp Viktor teljesen elfogadja a képzett, az okleveles zenészek zsarnoki fölényeskedését, és nyilván szíven üti őt, ha akármelyikük a „dilettáns” zenész vagy szerzőről pöfög előtte.
– Ne haragudj, Viktor, ha megjegyzek valamit. Én téged hallottalak, amikor cigánykirályok kezéből kivetted a hegedűt, és hibátlan, hozzájuk méltóan húztad a zenekaruknak. Nos! Az egész klasszikus, új zene atyamestere, Liszt Ferenc, beismeri, hogy: igenis tanult cigány zenefejedelmektől, míg viszont azok?… Nevetséges! Ez a gitár a kezemben a zongorának őse. Más a lelke, más a gondolkodása, mint a zongoráé. Az új gitárművészet, a zongora zsarnoki nyomására, úgynevezett barréval játszik! Ám a gitár legmagasabb hat-hét fogásánál nem lehet barrézni, csakis ujjbeggyel, az ősi módon fogni akkordot… Tessék? Akkor akik ujjbegy játékosok végig, azoknak semmiség akárhol játszani hangszerükön! Nem akarom folytatni, hogy a gordonkások, és… szóval a kötetlen hangszerek művészei, mennyire kintornának becsülik a zongorát!… Ennek hódolsz te be?
Nem szállt velem vitába. De ebből is éreztem, hogy: egyetért velem, és fölszabadítólag hat rá beszédem.
Ennek ellenére sem jelentkeztem a Rádiónál többet zenével. Ha hívtak, akkor megcsináltam, amit akartak. De különben a Kabarémon kívül csakis magamnak játszottam.
Gondolom, akkor fedeztem föl magamban, hogy ha fütyülök, annak szólamát egy falzettel vagy vokálhanggal, mint a gordonka, minden szólamban, sőt a kromatikán belüli kromatikával is kísérni tudom.
Sokáig senkinek sem mutattam meg ezt a tudományomat. Még a feleségemnek sem. Ő angol és német leckéket adni járt el hazulról. Gyakorolhattam úgy is, hogy gitárral kísértem több szólamú füttyömet. Első mutatványom a Dvorzsák Humoreszkje volt. De gyakoroltam az utcán is, míg a kávéházba mentem írni, és onnan jöttem haza. Fáradozásomat nem tarthatom gyümölcsözetlennek. De a mikrofon rosszul veszi, sajnos! Így a Rádióban nem értékesíthettem.
De visszatérve Papp Viktorhoz, az állandó, komoly kapcsolatom vele a Rádióban akkor vette kezdetét, amikor összeálltam ifjú Babrik János gitárvirtuózzal és tanárral.
Ifj. Babrik születési helyéül azt a gyorsvonatot jelölhette meg, amelyik Majna-Frankfurtból egy szomszéd, nagyobb városba vitte. Édesapja és édesanyja világjáró énekespár volt. Apja dalénekes, édesanyja jódlista.
Eredetileg idősebb Babrik János a cinkográfus és kottametsző mesterséget tanulta ki. De nagyon szép baritonjával egyre-másra fölléptették őt. Az északi fronton orosz fogságba esett. Ott megtanult oroszul, és a hangjával szabadította ki magát a fogságból. Felesége aztán abbahagyta az éneklést, és fiával, háztartásával foglalkozott csupán. Idősb Babrik a Nagy Endre kabaré, a Royal, a Cirkusz Varieté és sok más mulatóban működött mint ismert énekes és gitáros.
Fiokkal elvégeztették a wieni zenedében a gitár tanszakot egészen a tanári oklevélig. Aztán apjával kettesben is fölléptek sok helyütt.
Ifjú Babrik a fiatal művészeknek magába fogultságával ráment apjára, hogy tanítsa meg a gitárszóló szerinte klasszikus művelésére. Az öreg azonban erre nem volt hajlandó. Velem is megpróbálkozott, de nálam is megbukott. Mert egyszerűen megmutattam neki, hogy: ha egy módszernek sok a hibája, akkor ne ugráljon!
Egyébként kezdettől fogva nagyon jól megfértünk ifj. Babrikkal. A szülei nagyon is támogattak engem. Mi okból is? Az ésszerűség okából. Hogy csak egy példát hozzak erre.
Ifj. Babrikot a Rádió mindjárt foglalkoztatni kezdte, ahogy jelentkezett nála. Ámde többször, mint kéthavonként, nem állították be a műsorba. Ez erkölcsileg esetleg, anyagilag azonban keveset jelentett. Mármost ifj. Babrik nagyon rossz tulajdonai közé tartozott az, hogy mihelyt legcsekélyebb sikert könyvelhetett el, az egészen kicserélte őt magából. Pökhendi, fönnhéjázó lett… Szóval, a Rádió vezetőségével olyan magatartást tanúsított, hogy az egyszerűen megszüntette behívásait. Nehány tanítványa leckeórái édeskeveset hoztak a házhoz. Ritka föllépései emelvényeken majdnem semmit. Egyre vaskosodott életén a nyomorgás.
Mikor velem társult, előbb emelvényeken léptünk föl. Na! Elhatározó összegeket nem kerestünk, de hát mégis sokszorosát, mint amit ő a hangszerével.
Magunk mellé vettünk egy fiatal, gondolom, balettnövendéket. Keresztnevére már nem emlékszem, családi neve Horváth volt. Hangja nem volt operaénekesnőé, de kedves, csicsergő női mezzoszoprán. És remekül adott elő.
Első teljesítményünknek Debreceni diákdalok címét adtuk. A Csittvári krónika, meg az aztán ennek szellemében szerzett dalok képezték a jól megszerkesztett műsorunk tárgyát.
Ortutay és Cs. Szabó szerkesztették akkor az irodalmi jellegű műsorokat. Mint rendező Böhm László működött mellettük. Na, Böhm szabályos, okleveles zenész, talán karmester is volt.
Az irodalmi rendezvény ellen, egy mukk nem sok, annyit sem szólt a Rádió zenei bizottsága.
Hogy mekkora sikert arattunk?… Akkoriban pontosan az volt ennek mérve, hogy a számot leadták-e rövidhullámon a nagyvilágnak? Viszont akkor a szerző okvetlen értesült erről, mert az akkori Rádió mindenről értesítette. Nem emlékszem pontosan, de úgy rémlik, többször is leadta együttesünket a rövidhullám. Ezért fizetett is harminc és nehány pengőt.
Erre aztán egyre-másra állítottam össze hasonló műsorokat. Bányászmulatságról. Disznótorról. Az ismeretlen költőről. Vagyishogy ma is csinál magának a nép énekeket. De hát ezeknek egyik szerzőjét közvetlenül figyeltem meg egy faluban. Ez a legény előbb végigjárta a világot mint matróz, mint fodrász, mint idegenlégió tagja, aztán hazajött, fölvette a darutollas kalapot, pitykés mellényt, és beházasodott a falujába…
Ezeknek a kis zenésegyütteseknek mindig sikerük lett. De közben Papp Viktor és társa, Feszler százados, kitűnő zenész, csak éppen a zeneakadémiai végzettség híján, a Rádió tulajdonosával, leveldi Kozmával, egy merényletbe fogtak.
A Rádió minden előfizetője kapott egy kis jegyzéket. A Rádió minden műsora fel volt tüntetve rajta. És alatta, hogy: a tisztelt előfizető húzza alá azt a műsort, amit leginkább kíván hallani. Aztán a díjmentesített levélkét dobja az első postaládába.
Nos, az összegyűjtött levélkék nagy meglepetést okoztak. Az előfizetők zöme a rádiókabarét húzta alá. Ez manapság a Tarka estnek felel meg. Aztán jött a cigányzene. Aztán a népdal vagy műdal cigánykísérettel. Aztán, aztán… még az ismeretterjesztő műsor is meg a szavalat is megelőzte a szimfonikus zenét. Vagyis annak a műfajnak a művelőit, amely a legnagyobb fölénnyel, gőggel hozott ítéletet a „dilettantizmus” ellen.
Papp Viktorék csináltattak egy fali grafikont az előfizetők szavazásáról, és kifüggesztették, nem emlékszem, milyen helyiségben vagy többen is.
Én meg ifjú Babrik az első helyre estünk. A rádiókabaréhoz tartoztunk. Illetve ahhoz tartozónak tekintettek.
Papp Viktor aztán már egy szalmaszálat nem rakott az utunkba. Sőt, két kézzel tolt az érvényesülésünk irányába.
A sikerünknek legelhatározóbbja egy különös kudarcos műsorban való részvételünk lett. Oda is Papp Viktor és Feszler állítottak be.
A Rádiónak főrendezője egyúttal a Nemzeti Színházat is igazgatta. Sok érdekes és érdemes színdarab gyönyörködtette a közönséget az ő kezdeményezésére. Ezt el kell ismerni! Újságíró, író és főleg műbírálói minőségben is működött.
Egy ízben nekem – az Otthonban vagy a Fészekben – nem feledhető bizalmas közlést eresztett meg:
– Tudod, kérlek! Jó darabokat jól eljátszani, sikerrel, az gyerekjáték. A szörnyű, keserves, idegmegfeszítő küzdelem az, hogy leszereljem a belső színházi aknamunkát és a minisztériumbeli külső akadékoskodást… Sajnos!
Rólam több magvas, elismerő kritikát írt. Szóval, semmi okom sincsen egy rossz szót bocsátani közre róla.
Nadehát ez a jóhiszemű, rendes ember gondolt egyet, és egy egész órát igénylő sztárparádét illesztett be díszhelyen a Rádióban. Aki csak ünnepelt díva akadt széles e hazában, mindet megszólaltatta.
Karády Katalin, Polgár Tiborné, Fellegi Teri stb., stb., stb. Mind énekelte a legjobb, leghatásosabb dalát, válogatott zenészkísérettel. Szinte meghökkentünk ifj. Babrikkal, hogy: a műsorba kettőnket is beállítottak mint zenehumoristákat!
Nekünk akkor az én szövegemmel volt egy közös mesejátékunk. Egyik betétjének tartalma az volt, hogy egy ismert műdalt vagy népdalt, megjazz-esítünk. Ezt:
| Én vagyok a horgászlegény! |
| Csónakázom a víz tetején. |
| (A) Budapesti nagy híd alatt… |
|
Ebből egy foxtrottot csináltunk. Én a szövegét, ifj. Babrik a zenéjét. Mély és magas pisztonimitációval vezettük be, két gitárral kísértük magunkat. Hogyhát:
| Honnan szereztem, honnan nem, |
| Hiszen mindjárt elfúvunk egy remek példát. |
| Fogok harminchárom halat, |
|
| Szőke meg barna és vörös, |
| Ragaszkodni egyhez? Ugyan meg ne szokjuk! |
| Kiülök itt vagy amott… stb. |
|
| Bűbájosabbat úgysem lelsz, |
| Legföllebb másoknak adhatsz majd tanácsot. |
| (Hogy) A Duna-Duna-partra |
| Ki mindig szívedben marad. |
|
|
No hát a sztárparádé elkezdődött. Ellenállhatatlanul édes tangó andalította el a hallgatókat. Utána következett másik ellenállhatatlanul édes tangó. Utána harmadik, negyedik, ötödik.
De hát a legpákoztosabb gyerek is otthagyja a legsóvárgottabb édességet is, ha elémelyedett tőle.
Azidőtt még nem volt magnótekercs. Az adás közvetlen zajlott le. A Rádió minden zugából visszahallhattad az adást.
A sikerre legmérvadóbb a teremszolgák viselkedése. A Rádió műsoraival eltelt teremszolgáké.
Mi Babrikkal jól láttuk, hogy a szirupos műsoron hogyan kónyadnak le, velünk együtt, a teremszolgák.
Amikor aztán mi befejeztük a számunkat, csupa fölélénkült ábrázat fogadott. Ketten vagy hárman elénk állottak:
– Még egyszer adnak, művész úrék?
– A program szerint adunk!
– Hát ez kell, hát ez kell! – hallottuk a hallgatóságunktól.
Ez meg is történt. Értesültünk róla utólag, hogy a főrendező orrot kapott a Rádió igazgatóságától. A sztárparádé egy órája hatezer pengőbe került. Ebből mi ifj. Babrikkal fejenként 80 pengőt kaptunk. Mi ezzel beértük. Nyolcvan pengőért vehettél egy gyapjúöltönyt, egy jó kalapot, egy jó pár cipőt akkoriban.
Babrikkal aztán mi áttértünk a zenehumorra. Csak ez nem ide tartozik már.
Ami Papp Viktort illeti, nem emlékszem, mikor lépett ki a Rádió kötelékéből mint nyugdíjjogosult.
Arra azonban jól emlékszem, hogy a Rádió engem nagyon tiszteletteljes hangon fölszólított, hogy: hetenként mint Kakuk Marci vélekedjem a közállapotokról. Ezért fölajánlott egy akkora díjat, ami körülbelül két és félszeressel többre rúgott a szokásosnál.
Ezt a levelet valahol megmutattam Papp Viktornak. Olyan fintorral adta tudtomra, hogy: kötélnek ne álljak!… Amit nem lehetett félreértenem.
– Nyugodt lehetsz! – mondtam. – A válaszom nem lesz igenlő!
Körülbelül ezt írtam: „Mélyen tisztelt Uraim! A Kakuk Marci legfőbb érdeme és értéke, hogy őszinte. Hát szerintem az az erkölcsi süllyedés legalját is meghaladná, hogy egy csavargó jellemét és jellegét meghamisítanám, pénzért…”
*
Negyvenöt után találkoztam Papp Viktorral. Nagyon rossz bőrben volt. Panaszkodott, hogy a nyugdíja nélkülözésre futja legföllebb. Öreg is, beteg is, munkát akkor sem tudna vállalni, ha akarná. Táplálkozása olyan gyatra, hogy szinte naponta megfigyelheti, hogyan hanyatlik a sír felé.
Borzasztóan megsajnáltam. Senki sem élt túl nagy bőségben akkor. De elhatároztam, hogy a föld fenekéből is előkerítek valami jól füstölt sonkát és amit lehet, Papp Viktornak.
De hát mire szándékom kivitelezésre került volna, halálhíre jutott fülembe.
Cholnoky László
1910 tavaszán a harmadik szerény elbeszélésemmel zsebemben fölruccantam Nagybányáról Budapestre. Csak néhány napot szándékoztam itt tölteni. Oka főleg az volt, hogy egyre-másra kaptam munkaalkalmat a Nyugaton kívül is. Így a Világ, Az Újság stb. igényelte karcolataimat, tárcáimat.
Gyerekkori barátom, Dr. Bertalan István ajánlotta föl vendégszeretetét erre a néhány napra Budapesten.
Ez a Bertalan egészen különös egyéniség volt. A kincstári bányaüzemek bányamestere volt az apja. Ez meglehetősen előkelő és főleg széles hatáskörrel bíró állás.
Bertalannal együtt jártuk ki az elemi osztályokat. Majd a gimnáziumot is a negyedik osztályig. Onnan Bertalan katonaiskolába iratkozott be. De egy-két év teltén otthagyta a katonaiskolát. Akkor újra egy osztályba került velem… De mennyire megváltozott lelkiségét illetően.
A katonaiskola fegyelme és tanulmányai utálattal és gyűlölettel töltötték el. Szélsőséges szocialista elveket vallott. Már mint diák a társadalomtudományi és a legmodernebb irodalmi műveket bújta. Amellett, hogy a Népszavának küldött cikkeket. És fönnen hangoztatta, hogy: mint író és újságíró tör fel a jövőben.
Bevallhatom, őrajta keresztül ismertem meg Marxot és egy sor más bölcselőt is. Ám képzőművésznek készülvén azidőtt, egyáltalán nem foglalkoztatta képzeletemet, hogy a társadalom tatarozójának is vállalkozzam másként, mint elvileg.
Bertalan szülei jó befolyásnak tartották enyémet fiukra. Különösen édesanyja hangoztatta előttem sok ízben:
– Bárcsak az én Pistám volna olyan okos és erős, mint maga, Jenőke!
Dicséretén nagyokat nevettünk Pistával. Hiszen akkoriban egy nagyszabású bányászsztrájkon, amely Nagybányáról a környékre, a kohókra stb. kiterjedt, én is Pistával hordtam a cédulát sztrájktanyáról sztrájktanyára a csendőrkordonon át. Amellett hogy Pistát én hoztam össze a város legvadabb cocijával is, egy szobafestősegéddel meg a nyomdászgyerekek közül többel is. Csupán nem vettem részt tárgyalásaikon, mert nekem, ha őszinte vagyok, unalmat jelentettek.
Amikor már néhány novellám és versem is megjelent, egy ízben bizonyos önbírálattal mondta nekem Bertalan:
– Sajnos! Te érted el hamarabb, amire én készültem!
Sosem is bírt összehozni valamirevaló irodalmi művet. Újságírásnál feneklett meg pályája, főleg társadalomtudósi síkon… Azonban a Gyáriparosok Országos Szövetsége Fenyő Miksa helyébe dr. Bertalan Istvánt hívta meg igazgatójának, tehát nem lehet állítani, hogy tudásával alulmaradt… Gondolom, éppen közgazdasági cikkei a legmagvasabbak.
*
A Gutenberg téren akkoriban nagy, látogatott vendéglő és csehó működött. Ebbe tértünk be egy pohár sörre Bertalannal. Nem tolongtak a helyiségben túl sokan. Egyszerre Bertalan megszorítja a karomat:
– Akarsz látni egy írót? Az ott, a fröccsel a kezében, Cholnoky László. Cholnoky Viktor öccse, és Cholnoky Jenőnek, a természettudomány professzorának is.
Igazat vallva, a megnevezett személyiség egyáltalán nem hatott rám leszerelőleg. Inkább megütköztem külsején, polgári nevelésem értelmében. Vettem észre, hogy nadrágja erősen kitérdelt, fején nincs föveg. Csak fehérneműje kifogástalanul tiszta. Valamit makogtam Bertalannak, hogy: érdekes! De én még nem is láttam valahol ezt a nevet!… Majd hogy napirendre térjünk a dolog fölött, hozzákoccintottam söröskorsómat a Bertalanéhoz:
– Szervusz! Igyunk!
Ő azonban, miután nyeltünk a sörből, visszatért Cholnoky László személyéhez:
– Nagyon érdekes egyéniség! Ha akarod, bemutatlak neki. Interjút kérek tőle az újságomnak, és ennek keretében hozlak össze vele.
Közben figyeltem Cholnokyt. Ahogy ott állt, és fröccsét kotyogtatta jobbjában minden kortya előtt, megfogott a semmibe merengő tekintete. Nem volt részeg, de józan sem!… Senki fiát nem vette számba a csehóban. Mélázott magának és ivott…
– Valamit elfelejtesz, Pista! Lovászy vár bennünket a Miénkben. Nekem fontosabb, hogy munkát vigyek haza. Bár adott alkalommal örömmel ismerkedtem meg ezzel a Cholnokyval is! – mondtam Bertalannak.
– Ez is igaz! Fizetünk és megyünk! – nyugodott bele Bertalan. És aztán átmentünk a szomszédos Miénk nevű kávéházba.
Lovászy Károly, az ismert nevű, szelíd humorista, ugyanazon kisebb napilapnál dolgozott, mint Bertalan.
Amikor említettem neki Cholnokyt, Lovászy fejét csóválta:
– Ez a Pista agyilag néha meglágyul. Ő is tudja jól, hogy Cholnoky Lászlótól nem veszel búcsút, míg négy-öt fröccsöt meg nem iszol vele. Viszont ez úgy megy, ha van neki pénze, akkor urasan fizet. De ha nincs? Akkor is urasan rendel, és a végén így szól: gyerekek, hitvány anyagi állapotomra való tekintettel, remélem, ezt a csekély cehet ti hozzátok itten rendbe!… Ez történt volna holtbiztosan veletek!
Nekem a pukkadásig tetszett Lovászy tudósítása. Mire ő folytatta:
– Pszhó! Hát ez a legkisebb trükkei közé tartozik. Most, legutóbb a következőt csinálta. A Tolnai Világlapjánál Garai bácsi az irodalmi zsibárus és egyúttal a megszorult írók áldása. Garai bácsi átvesz százszor megjelent karcolatot, novellát, csak hát tizedárban. Viszont, ha tízet-húszat szed össze az író, akkor ez elfogadható összegre rúghat. Cholnoky Laci ezt megtette. Majd a rögtönös utalványra számítva, egy hosszabb eredeti novellát vitt Garai bácsinak. Mielőtt még átadta volna, Garai bácsi arról tudósította, hogy: a Tolnai nemsokára sorozatosan hoz kisregényt, mert az olvasóközönség újabban ezt kedveli! És mindjárt érdeklődött: Cholnokynak nincs-e készen valami ilyen, hosszabb lélegzetű írása?
Cholnoky László közben körülnézett a Garai bácsi íróasztalán, és gyakorlott szeme fölfedezte, hogy az eddig befutott kisregények egész garmadája lapít az asztalon. Hirtelen remek ötlete támadt. Igennel felelt Garai bácsinak arra nézvést, hogy van kész, eredeti kisregénye. Hozhatja akár egy óra múlva is, ha kell… Azzal lement egy gép- és gyorsíró üzembe, legépeltette novelláját négy példányban, ami egy kisregény nagyságának felelt meg. Azután egyberakva a gépelést, letette a Garai asztalára. Garai köszönte, s miután a többihez rakta a hamis írásművet, rögtön írta az utalványt Cholnokynak. Cholnoky fölvette a nagy pénzt, és a kisebb összeget is fölvette másutt a sokszorosított novelláért… Amikor pedig barátai érdeklődtek tőle: mi lesz, ha Garai észreveszi a csalást?… Cholnoky azt válaszolta: először is nem csalás, hanem tévedés, amit az ostoba gépíró követett el, másodszor majd ír egy kisregényt valóban Garainak, vagy ezt, a beadottat nyújtja ki kisregénnyé.
Lovászy aztán elvitt az Az Újsághoz. Az nagyobb szabású vasárnapi ifjúsági és gyerekrovatot tervezett. Két ilyenbe illő írást is átvett tőlem később és közölte.
De Cholnoky László ismeretsége, ha Lovászy közvetítésével ilyen fura módon kezdődött számomra… az, hogy személyesen is találkozzunk, csak a világháború után valósult meg. Mégpedig az Otthonban, az Írók, Újságírók Otthon-körében.
Első beszélgetésünk során megtudtam, hogy Cholnoky valóságos irtózattal viseltetik attól, hogy valami tiszta, rendes, fehér abroszos helyen egyék és igyék.
– Először is kétszer annyiba kerül minden, és nem jobb, mint ha beülsz egy kiskocsmába vagy söntésbe, ha előbb jó hentesnél vásároltál magadnak egy kis finom falnivalót. Ott papírról, bicskával, kényelmesen bepofázhatsz, bort pedig jobbat önthetsz rá, mint az elegáns étteremben… Ez a beszéd! – fejtette ki Cholnoky előttem.
Hát fölkerekedtünk az Otthonból, és egy olyan bormérésben kötöttünk ki, ahol Cholnoky, tökéletes otthonossággal, a hely előkelőbb szobájába vitt. Ez azt jelentette, hogy terítetlen, ikszlábú, hosszú asztalok álltak benne, és kívánatra a csapos vagy a tulaj szolgálta ki a vendéget.
Megterítettünk újságpapírral. Előszedtük a hentesnél vásárolt, meleg tepertőt, meleg karajt, és bicskahegyről táplálkozni kezdtünk. Közben a csapos beadott egy liter bort.
Cholnoky előadást kezdett tartani a bor minőségéről:
– Figyelj rám! A borkereskedőknek az a babonájuk, hogy a kóstolásnál almát visznek magukkal, és beleharapnak, mert az alma íze teljesen tájékoztat arról: jó-e a bor vagy sem? De ez babona! A jó borhoz nem kell semmi alma, hogy elárulja neked magát! A jó borból lehajtasz egy pohárral, és rögtön érzed, hogy a gyomrodat melegíteni kezdi vagy sem. Onnan száll aztán fölfelé csöndesen a fejedbe a jó bor hatása.
– Igen! – szóltam bele. – Nálunk azt mondják: pirosodik már a fülcimpája!… Nekünk is volt saját termésű borunk!
– Na látod! – bólint Cholnoky. – A rossz bor először is a fejedet kábítja meg. Ez a kábulat hajt további ivásra meg aztán vadulásra és másnap kegyetlen rosszullétre, csak jóra nem!… Én látom néha, hogy hülyék szakértelemmel szagolják meg a bort. Ez nem tájékoztat semmiről. Zamatot, illatot tudnak csempészni a rossz borba is… Az még valamit elárul, hogy ha egy kis korttyal a szádban megnyalod a szájpadlásodat. Ez a jó bortól sikamlós, a rossz bortól érdes. De a biztos az, hogy ha a hasadat melegíti rögtön a bor, akkor bor!
Csöndes terefere közben benyakaltuk a litert.
Egyszerre a nyitott ajtón át erős, hatalmas férfihang reccsen:
– Csés jó estét kívánok!
Cholnoky fölélénkül, és gyorsan hadarja nekem:
– Te, ez a pofa ide jön be, és ha meglát, ránk csap! De arra kérlek, egy igét ne ejts ki előtte, ki vagyok én, és kik vagyunk ketten! Érted?
– Miért?
– Majd megmagyarázom utólag! Csak tartsd magadat ahhoz, amire kérlek! Én Laci vagyok, te Jenő. Ezzel kész.
Az ajtóban közben a csapos jelent meg. Mint Kinizsi a két karddal, egyik kezében literes butykos, tele, másikban is tele literes butykos. Se szó, se beszéd, elénk teszi az asztalra, és elkapja róla üres üvegünket. Ugyanakkor a kabátzsebből kétdecis poharat is állít oda. Kimenet majdnem beleütközik egy jól táplált, vállas egyénbe. Ennyit mond neki:
– Megvan!
A pozsgás egyén biccentéssel veszi tudomásul a csapos előzékenység bélelte beszámolóját. És már, hatalmas karját tárva, Cholnoky felé jön:
– Szervusz, egykomám! Hallom, hogy kettesben ültök itt, hát kettőt hozattam!… – Azzal Cholnokyval kezet rázva, nekem nyújtja jobbját:
– Adj’isten! Adj’isten! – és leül az asztalhoz, az üres pohár jelezte helyre.
– Legjobb cimborám! – utal rám Cholnoky, miközben mindőnknek tölt. – De hát nekem kellene a sor szerint megvendégelnem titeket – folytatja kettőnknek, majd a Pozsgáshoz fordul. – Meg rendbe kellene hoznom végre, amivel a múltkor kisegítettél!…
– Elég! – emeli a Pozsgás tiltóan bal tenyerét Cholnoky arca elé. Míg a jobbja már megragadta telt poharát. Így fejezi be: – Komák vagyunk, vagy nem vagyunk? Na, ne igyatok!… Dűtsétek magatokba!… Hehehehe!
Elfogyott a másik két üveg tartalma is. A Pozsgás már intézkedni akart újabb töltés iránt. De Cholnoky előttem ismeretlen indokból lefújta.
– Kiültük itt már a helyünket! Tudok itt, nem messze, egy csapszéket. A bora tán még jobb ennél is. Meg aztán nem árt, ha egyet szellőzünk!
Cholnoky annyira ismerte Budapest minden csapszékét, hogy lehet, ha fontos középület hollétét kérded tőle: zavarba jön. De ugyanazon környék minden csehójára azonnal rávágta, mi tájon áll.
Elmentünk újabb helyre. Onnan még egybe.
A Pozsgás egyetlen vasat nem engedett nekünk költeni:
– Csiba!… Most én vagyok a vesski! – rikkantotta. Végül is azonban hármunk közül ő lett leghamarabb kész. Mialatt hazakísértük közrefogva, már úgy ment, mint a villám. Márhogy nem oly gyorsan, ellenben olyan cikcakkban.
Mindent elkövettem, hogy kiszedjem Cholnokyból: kicsoda ez az ember?… Merthogy saját kilétét nem födi föl Cholnoky előtte? Annak csak kitalálhattam okát. De miért ne tudjam én, hogy: ki vendége voltunk?
Cholnoky ennyit tájékoztatott:
– Én sem tudom, és mit is bánom? Jobb társaságra vágyó kisember. Nem elégíti ki őt olyan társaság, amit készen kaphat. Így mulatozik. Én úgy ismerkedtem meg vele, hogy kocsmáros valami vezércikknek a hátterét firtatta tőlem. Akkor ez az ember odajött hozzám, agyonvendégelt, és azóta ahol elkap, nem menekedem ettől. Nem egy ilyen fölvilágosodni, tanulni vágyó alak van a kocsmatöltelékek között… Vehetted észre, hogy ha józan, értelme és kedélye meg a szerénysége mintául szolgálhat?
Ettől fogva sorozatosan törtünk föl Cholnoky Lászlóval kocsmai körutakra. Az Üllői út mellékutcáiban, a józsefvárosi zugokban, óbudai kiskocsmákban, sok-sok tanulságos és mulatságos kalandunk volt olyan emberek társaságában, akikhez nem olyan könnyű mindenkinek hozzáférkőzni, már úgy, hogy előtte a maguk mivoltában mutatkozzanak, mint hasonszőrű előtt.
Nem hiszem, hogy Cholnoky Lászlónak örökszép novelláskötete, a Prikk mennybéli útja megalkotódhatott volna, ha figuráit nem ismeri olyan közelről!
*
Egy ízben Cholnoky megállít az Otthonban:
– Gyere csak! Figyeld ezt!
A pincérre mutatott, amint egy laptulajdonos asztala felé tart, aki mellett ott kucorog a pedigrés kutyája. A pincér csonthúst visz, a laptulaj metélni kezdi.
Az Otthon humora ennek az embernek azt a melléknevet adta, hogy: hírlapfelsőrész-készítő. Mert eredetileg nagybőrös volt a foglalkozása. Aztán, mivel nem tudta hova tenni a sok pénzét, megvett egy hetilapot. Így a cipőfelsőrész-gyártóból hírlapfelsőrész-gyártó lett, merthogy: nem ő írta a lapját?… Az csak nyilvánvaló!…
Nekem magamnak ez az ember jótevőmmé vált. Életemnek legszörnyűbb helyzetében az Otthon-körben mellém ült, és nagyon kedves, nagyon választékos modorban a következőt mondta nekem:
– Mesterem! Én tudom, hogy maga nemcsak nagy tehetség, hanem nagyon önérzetes ember is. De hogy milyen keserves anyagi helyzetbe került, azt is tudom. Nézze, nekem van elég fölösleges pénzem. Engedje meg, hogy most magát egy szerény összeggel kisegítsem. Aztán tudunk mi még valami üzletet is összehozni!…
Ezzel kezembe nyomott egy borítékot.
Némi tanakodás után elfogadtam. És mit tagadnám? Az a száz vagy kétszáz pengőnek megfelelő összeg nagyon hozzájárult ahhoz, hogy egy nagyobb lélegzetű munkámat befejezzem és értékesítsem.
Amikor aztán én ültem a hírlapfelsőrész-készítőm mellé azzal, hogy legnagyobb köszönettel vissza akarjam adni a kölcsönét, olyan kacagásra fakadt, hogy az Otthon fél terme odanézett. A hátam ütögette, és így mondta:
– Józsi Jenő, Józsi Jenő! Maga amilyen kedves, olyan élhetetlen fickó! Használja csak föl nyugodtan azt a pénzt. Maga azt nekem ledolgozza, magának ez a pénz nagy pénz, nekem semmi!
Mármost az kihagy emlékemben, hogy valaha is fölhasználta kéziratomat ez az ember. Úgy rémlik, valamit írtam neki! De rögtön kiutalta az árát nekem. Szóval, támogatóm akart maradni, föltétlen.
Persze, közösködésünknek akadt némi szépséghibája is. Jól tudtam, hogy hírlapfelsőrész-készítő barátom lapjával főleg azzal keres, amit nem ír meg benne. Magyarán, zsarol. Bajba került, csődfenyegette nagyvállalatoknak, finom modorban, dicsérő cikke kefelenyomatát mutatja be, és fölveszi a sápot azért, hogy széttépi a cikket… A nyilvánosság fenyegető a cégnek!…
Nahát, most ott állunk Cholnokyval, és figyelünk.
Miután fölmetélte a csonthúst, darabonként, villával, szépen odaadja a kutyájának.
Cholnoky azt mondja nekem:
– Figyeled ezt? Pintér, ez a tehetséges, fiatal író éhtífuszban halt meg, Farkas László szintén… Ennek a dögnek a kutyája csonthúst eszik, és a kezében az a cigaretta olyan drága, hogy két reggelit kapsz érte itt!…
Mi?…
Ha volt valaha visszás lelkiállapotom, ebben a percben a szuperlatívusza csapott föl bennem:
– Lacikám! Neked okvetlen igazad van… Nekem azonban ez az ember…
És elmondtam Cholnokynak, hogyan viselkedett velem szemben ez a hírlapfelsőrész-gyáros.
Közben elindultunk a csapszékbe. Cholnoky is alább hagyta a fölháborodás hangját, és mesélni kezdte, hogy voltaképpen ettől a zsari laptól, respektíve tulajától, ő is csiholt ki már kisebb összegeket. De legutóbb összerúgták a patkót.
Ugyanis a hírlapfelsőrészes egy kis karcolatot kért Cholnokytól. De rögtöni szállításra! Viszont azonnal utalja az árát, a múlt adósságai törlesztése nélkül.
Erre Cholnoky pár pengő előleget kért a cikkre. De a laptulaj azt felelte erre: minek adjon előre pénzt, ha a kész cikket azonnal kifizeti?
Ezen összekaptak. Cholnoky azt vitatta: hátha nem felel meg a karcolata, és akkor hoppon marad, mert már ismeri a főszerkesztőket! A főszerkesztő erre azt vitatta: ő aztán jobban ismeri Cholnokyt, aki ha pénzt kap, elfelejti megcsinálni a megbízást.
Nem mondom!… Mindkettőjüknek igaza volt egymással szemben. Jellemzőnek azonban jellemző az egész, magára a műfajra nézve.
*
Utolsó találkozásunk és folytatása a szörnyűség napját idézi!
Az Izabella utcában laktunk, nagyon kedves főbérlőpárnak hónapos szobájában. Nappal is égetni kellett a villanyt, mert a legfényesebb dél idején is alkonyi félhomály borította ezt a helyet.
Feleségem egy reggel már elment hazulról angolórát adni. Én magam is dolgozni készültem a kávéházban. De előbb kedvenc ételemet készítettem el reggelire. Pirítós kenyeret csináltam étolajban.
Beállít Cholnoky László. Mindjárt a tárgyra tér, kicsikét nekem dagályosnak tűnő modorban:
– Bútoraim az árverés előtt az udvarra kerültek. Feleségem bőg az üres lakásunkban, és fölváltva őrzi négy gyerekemmel a bútorainkat… Egy mentségem van, ha barátaimtól karitatíve összekaparom azt az összeget, ami az árverés elhalasztására kell és a bútoraim visszaszállítására… Ezenkívül már csak az jöhet, hogy végzek magammal! Ez nyilván könnyíteni fog családom sorsán!
Rögtön rávágtam:
– Nézd, Laci! Húsz pengő az összvagyonom. Felét fölajánlom neked!
– Óriásit lendít rajtam! – válaszolta.
Mire így folytattam:
– Hát akkor gyerünk a sarki csapszékbe, megiszunk egy fröccsöt, mert föl kell váltanom a húszast! De a tízest egyben megkapod tőlem!
– Robogjunk máris! – sietett. – Sok utam van még!
A fröccsöket lehajtottuk, Cholnoky valami olyan tekintettel, mint a gyönge visszfény verődik vissza az üvegről, kézfogás után megölelt és megcsókolt. Sohasem tette ezt!
Ezzel elrohant. Magam is a kávéházba siettem dolgozni.
Nem emlékszem már pontosan, reggeli vagy esti napilap tudósításában olvastam megdermedve, hogy: Cholnoky László a Dunába vetette magát, és holtan húzták ki.
A rendőrségnek címzett levelében említi, hogy: csak egy barátja és írótársa vette komolyan halálos panaszát, és felezte meg utolsó pár pengőjét, noha nem sokkal állott fölötte anyagilag, nála való látogatásánál is látta, hogy barátja reggelije pirított ganéból állott!… Aztán még említi, hogy: öngyilkosságával talán enyhül családja helyzete, a segélyek révén!…
Hát igen!
Az élet maga nem rendezkedik be arra, hogy kímélje azokat, akik őt mindenek gyönyörűségére ábrázolják. Sokkal inkább kedvez azoknak, akik tehetségtelenül, de élelmesen könyöklik ki maguk számára a sikert, jóéletet, sőt a megbecsülést is.
Kaffka Margit
Megint csak a Palermo kávéháznak Kabos-páholyába visz a képzeletem legelőször, ha Kaffkára emlékezem.
Egy délután, mint ez nem szokatlan, hölgyek is ülnek a páholyban. A szokás szerint a bemutatkozásnál hölgyek nem mondják a nevüket. A kor fölfogása az, hogy kilétükről kötelessége tudnia egy gavallérnak. Férfiszomszédom tájékoztat róla, hogy: Kaffka Margit írónő kartárssal ülök szemben! Szintén a Nyugatnak ír, sőt már a Kiss József lapjában, A Hétben is jelentek meg írásai. Meg a Bródy Sándor Fehér Könyv című folyóiratában is.
Nos, részint hogy irodalmi műveltségemmel, illetve jólértesültségemmel kérkedjem, részint hogy ficsúrosan rögtön egy bókkal kedveskedjem a kartársnőnek, így kezdem Kaffkának:
– Igen édes és magvas költeményét olvastam, gondolom, A Hétben még. A címe Undine volt.
– Hogyne! A Hétbe írtam! – biccentett élénken Kaffka. – De hogy ilyen című versem jött volna ott?… Hogyan? Un… Un…
Máris kettőződött zavarom azzal, hogy nem tudtam, ez az idegen név görög-e, amit Undinének ejtsek, vagy francia, hogy Ündennek mondjam, vagy angol talán, és Jundinnak tituláljam?… Hát azt makogtam kitérőleg:
– Tévedhetek a címben. De jól emlékszem a vers remek tartalmára.
– Vagyis? – vizsgáztat Kaffka.
– Vagyis hogy az egy vízitündérről szól, egy sellőről, aki korallvillájában él, és egy tritonba szerelmes…
– Hohó! Édesem! – szakít félbe Kaffka Margit. – Ez a költemény az Erdős Renée-é.
Átok és pokolvar! Ostobábban nem viselkedhettem, ha nem itt rögtönzöm ezt a bókot, hanem huzamosan kotlom rajta, és úgy találom ki, mivel bánthatok meg legsikerültebben egy írónőt első találkozáskor, hogy a vetélytársnőjét dicsőítem előtte. Ez a Kaffka Margit nem fogja ezentúl köszönésemet fogadni, ahogy a hölgyeket ismerem!
Joggal révedeztem és rémledeztem így magamban.
De hát tévedtem. Kaffka, azzal hogy kinevetett, és kinevettetett a társasággal is, megbocsátotta ügyetlenségem. Soha jobb női barátom nem akadt nála. Igazán érdemetlen halmozott el mindig gyöngéd, anyás szeretetével.
*
Kaffka Margit is azok közé az íróművészek közé tartozik, akiket a legjobb kevesek meg az irodalomtörténet értékelt nagyra, sőt írónői társai közül legnagyobbra. Ezzel szemben műveinek példányszáma, a nagyközönség érzéketlensége okából, messze maradt közepes vagy éppen tehetségtelen írónők fércei mögött.
Ady maga, sokat emlegetett mondásával, úgy jellemezte Kaffkát:
– Maga Margitkám, olyan nagy tehetség, hogy már nem is számít nőnek.
De hát nőibb nőt és furcsábban nőies tulajdonokkal bíró nőt el nem lehet képzelni, mint Kaffka volt.
A hiúság mint uralkodó elem, a szeszély, a változékonyság, ami kiismerhetetlen melléknevet adja a szépnemnek, Kaffkával valahogy a kirakatba rakva, készen, megszövegezve volt szemlélhető. Kaffka rögtön megfogalmazta a legröpkébb érzését is. Hirtelen hangulatváltozását vagy visszahívott megállapítását a legremekebb fogas-okoskodás kötéltáncával igazolta és alkalmazta helyzetről helyzetre… hogy bárkit elkápráztatott szellemi szemfényvesztésével.
Csacsogás közben vagy éppen vita közben meg lehetett jól figyelni, hogyan esik egyszerre önkívületféle, termékeny átszellemülésbe. Ilyenkor önmagának is meglepetés, hogyan válik csodálatosan ötletkésszé. És rögtön hasznosítja is ezt a lelkiállapotát. A Kaffka legközönségesebb mondata volt:
– Mindjárt! Ezt meg fogom írni!
És egyidejűen a legközönségesebb mozdulata volt, hogy retiküljéből kikapja noteszét, és gyorsan belefirkálja azon melegen fogant eszméjét.
Kell adnom itt ízelítőt ezeknek a táv-eszmefuttatásoknak lefolyásáról és jellegéről. Összevontan és nevek kiírása nélkül próbálom, de azért valóhűen, megérzékeltetni, az egyik ilyen vitát, amelyiknek befejezésére, majdnem csattanójára azért emlékszem, mert főszereplője voltam.
Tehát a Kabos-páholy rendkívül vegyes asztaltársaságában ott ül, bámulatos, lexikont megszégyenítő értesültségű tudósunk. Az irodalom főleg társadalomtudományi alapon van a kisujjában. Nevezzük őt Könyvmolynak. Erős vetélytársa mellette kávézik. Ez kifejezetten a műbírálatot vallja hivatásának. Hívhatjuk őt Szobatudósnak. Szomszédjuk a Festő és Szobrász. Mind a kettő természetesen úttörő a pályán. Ugyancsak jelen van a Költő és a Költőnő is. A Zenész és Zeneszerző szintén. Az Író a Szerkesztővel mint a haladó szellemiség élharcosai és Kaffka Margit.
Kezdi a képzőművészek egyike, a Festő:
– Szerintem a művészet már a modoroknak olyan végtelen tömegét tenyésztette ki, hogy szinte lehetetlen egészen újat csinálni. De hát akármelyik fölvett modorban lehet nagyot és úgyszintén gyatrát alkotni. Az még eredeti is lehet, egyéni is lehet… Maga marha!
A társaság majdnem belenyugodna ebbe a megítélésbe. Csak a Könyvmoly rázza a fejét gúnyosan:
– Azért szaladsz te ki átlag évenként Párizsba, hogy a divatos modorba helyezkedve alkosd meg a magad eredeti művét az itthoniaknak! Ez nem azonos azzal, amit egyéninek tartanak!
A Szerkesztő azt véli:
– Az eredetiségnek önmagában semmi értelme, ha nem szervesen kapcsolódik a zajgó életbe. Mindenáron, önmagáért az eredetieskedésért eredetit csinálni? Ha jó a szokványos, a bevált?… Mi értelme az újra való erőszakos pályázásnak?…
– Bocsánat! Az újságírás nem művészet, csak foglalkozás. Ne húzza rá szabályait a művészetre! – zördül rá a Költő az ősellenségre, a Szerkesztőre, a Költőnő helyeslésétől kísérve. És körülbelül a Zenészek is ebben hangolódnak össze velük…
A kávéház uzsonnaidejét a társaság kiülte már. Már az utcán folyik a vita. Már az omnibuszon folyik tovább. Mert a társaság Budára, kocsmába megy vacsorázni.
A társaság közben „selejteződik”.
De szó szerint. A társaság szentesítésével. Mert aki elmegy, aki lemarad, arra rögtön ráteríti a többi megmaradott a vizes lepedőt. Legenyhébb, amit búcsúzása után vallanak felőle, hogy: korlátolt marha, akivel nem érdemes szót váltani!
Így cseréli tovább az eszmét rendületlen a megfogyatkozott társaság. Így hív meg bennünket szokás szerint Kaffka egy vacsora utáni feketére a lakására.
Az ő szereplését itt említem összefoglalólag. Ő a fő közbekotyogó, a tárgytól elcsapongó. Ő azonban ezzel a biztos szellemi ösztöke, ha a vita heve csappan.
Ez pedig megesik. A Szobatudós először sokáig előreengedte a harcba a mezei hadat. Végül aztán összegyűjtött, hatalmas szellemi derékcsapattal sorakozik föl a Könyvmoly ellen. De hát a vita elvi. Így a vita meddő. Ha két ellenfél a levegőbe vagdalkozik és általánosít, akkor az állítások ellenkezőjére ugyanannyi az érv. Ez mindig így van!
Ekkor lép közbe Kaffka. Remek fogással így beszél:
– Így már céltalan az egész. Nevezzük meg sorban a művészet nagyjait, ki kicsodát tart és mennyiben teljesen eredetinek?
Hát erre aztán kész mutatvány az valóban, amit a Könyvmoly szellemi tarsolyából adatnak kihúz azt illetően, ki az első foglalású lángész.
Szőnyegen egy európai nemzet nagysága. Erre a Könyvmoly legyint:
– Ugyan!… – Azzal évszám, helynév, név jön, hogy ki előzte meg az illető lángelmét. Néha egy ismeretlen házitanító, néha egy udvari fodrászmester, néha Kínából egy évezrek előtti tollforgató vagy ugyanaz Egyiptomból, sőt Dél-Amerika maja és azték koponyái közül… Szédülni kell!
De ez már Kaffka lakásán zajlik le. Mindenki összeroskad a Könyvmoly nekizúdított szellemi parittyázása alatt. Joggal tarthatja magát a nap veretlen szellemi bajnokának.
A társaság néhányunkra olvadt le már. A Költőnő, Kaffka puszipajtásnője tart ki még. Meg én, akit Kaffka nagyon maraszt. A többi eltávozott. Most a Könyvmoly is búcsúzik.
Mintegy a társaság elengedhetetlen, hallgatólagos szabályzata szerint, az eltávozónak lecsepülése következik.
Maga Kaffka vállalja, hogy a nap hősét elintézi.
– Borzasztó az nála, hogy mihelyt az embernek egy életrevaló, sajátos ötlete jön, és közli vele, hát rögtön húsz esetet vág a fejéhez, amivel elkedvetlenítse tőle, azzal, hogy ez már régi, átjátszott dolog!… Ez utálatos benne!
A Költőnő megtoldja azzal, hogy:
– Egyáltalán a vélekedés, az ítélkezés alantas műfaj. A teremtő, alkotó, tettben élő művészet bűzös hulladéka csupán.
– De maga, Józsi, alig hallatta szavát. Lehengerelte magát ez a lexikon-ember, mi? – fordul hozzám most Kaffka, mintegy kezdve kikészítésemet a további eszmecserére.
– Inkább nem! – feleltem. – De fölöslegesnek éreztem kikezdeni vele.
– Na-na! Maga kis elbízott. Csak nem véli, hogy megmérkőzhet vele tudásban! – ingerkedik Kaffka.
Erre ezt felelem:
– Nézze, Margit asszony! Én számok közt nőttem fel. Apám bányának mért, és neki segítve, hamarabb ismertem meg a logaritmust, mint a lélektant.
– Hogy jön ez ide?
– Úgy, hogy magamban kiszámítottam, mit tesz ki az, ha ez az ember tényleg tájékozott abban, amit velünk elképzeltet. Hiszen csak a kínai irodalom és bölcselet tüzetes ismerete egy életet igényel. Tehát ő, ha annyit tanult és olvasott, hát éveivel összevetve, nem ért volna rá sem aludni, sem táplálkozni, sem vitatkozni, még születni sem ért volna rá. Ezt számítottam ki magamban.
– És miért nem döfte le őt ezzel? – vihogta édesen Kaffka. – Maga könnyelmű!
– Mert ő másfajta egyéniség – vélte a Költőnő rólam.
Mire Kaffka boldogan zúdította közbe az új vitatárgyat: melyik férfifajta a nők számára az értékesebb, a nagy tudású, a szellemi ember vagy a huszáros, hézagos műveltségű, de tehetséges.
*
Olasz fogságban vettem hírét, hogy nyomorult spanyolnátha vitte el sírba Kaffka Margitot, második férjét és kisfiát is. Akitől a hírt vettem, Berényné, szintén szűkebb társaságunkhoz tartozott.
Magam is beteg voltam, csonttá aszott idegroncs! Egy istent káromló levelet írtam Berénynének, zavaros, vad sorokat.
Aztán soká kínzott, hogy elküldtem. De nem jutott túl Itália határán, később értesültem róla.
Budapestnek vannak kedves, sőt, ha az Akadémia ki is átkoz, akkor is állítom, sikerült és a nyelv szellemében fogant tájszólásai, amilyen: „megfőzni”, vagy a „csaj”, vagy a „csehó”, a „pali”, az „ütődött” stb… Ilyen a „háp” is. Nem egészen rögeszme és nem átlagos babona, csak leginkább mulatságos, jellegzetes és egyéni ferdeség a dolgok szemléletében vagy használatában.
Hát ilyen hápja volt Kaffka Margitnak az „úriember” fogalma.
De hogy velejében miben állhat ez az „úriság”? Azt sűrű és huzamos együttléteink során sem sikerült teljesen kihámoznom.
Egyszer, nagy társaságban, bemegyünk egy moziba. Hogy az utcán hangoskodtunk, féktelenkedtünk a túl feszes járókelőknek a megbotránkoztatására? Kaffka észre sem vette.
Ellenben a moziban szörnyen megrótt mindnyájunkat egészen úriatlan magaviseletünkön. A vásznon egy bohózat futott. Egy kerekes kiskocsin gördülő, lábatlan koldus, tényleg, szó szerint ott lábatlankodott mindenütt, ahol nem volt keresnivalója. Szökevény szerelmesek kocsija után kötötte magát észrevétlen, és robogott velük tova, hogy az érkezéskor szörnyű meglepetést okozzon nekik… Meg más ilyen szerepekben a koldus iszonyúan meghahotáztatott bennünket.
Kaffkát kivéve. Őneki az volt a szigorú véleménye, hogy: a harsány röhejek nem illőek úri társasághoz. Korholt, csitított, és távozással fenyegetőzött… Hát íme!
Egy más eset. Még sajátságosabb.
Egy este, már jó későn, elég emelkedett hangulatban nyomulunk ki a mai Kis Royal helyén állt, nagyobb étteremből az utcára. Kaffka néhány házzal odább lakott, a Márvány utcában. A mulatság alighanem nála folytatódott volna, mint rendesen.
De mi történt? Velünk szemben andalog egy magas, elegáns egyén. Fehér kamásli, zsirárdikalap, gombos bot a hóna alatt. Pesti tucatgavallér.
Hirtelen megismerik egymást Kaffkával. Roppant szívélyes hűhózásba törnek ki mind a ketten. Majd az ismeretlen oda nyilatkozik, hogy boldoggá tenné őt ilyen bűbájos művésztársaság, ha egy valódi mokkára szerencséltetné szerény otthonában!
Kik voltunk együtt? Egyre jól emlékszem, hogy Berény Róbert festőművészünk, menyasszonyával vagy ifjú feleségével köztünk volt, az elmaradhatatlan Tihanyival… És lehettünk nyolcan-tízen.
Kaffka megsúgta már nekünk, hogy az ismerőse gazdag, vidéki földi, valódi úriember és magas rangú hivatalnok. Neve: Török volt, ennyit megjegyeztem.
Az otthona mindenesetre meglepetésszerű mindnyájunk számára. Sávolyos kabátú inas fogad. Az előszoba is olyan, mint egy múzeum. Régi metszetek, régi fegyverek, régi, kincset érő szőnyegek, szobrok, vázák, gyönyörű vadbőrök, csillárok, kristályok, porcelánok… Nemcsak a beszedett szesztől káprázik a szemünk, mint eddig… Ez valami gyűjtő! Ez a Török!
Letelepszünk összevissza. Berényék, ha jól emlékszem, egy óriási, fehér jegesmedve bundára heveredtek le a padlón. Mások fotelekbe süppednek.
A tolható asztal görög, cikázik ide-oda a feketével máris. De számolatlan üveg finom pálinka, remek csemegék kínálódtak, úgy az inas, mint a szökdécselő házigazdánk által, szakadatlan.
A hangulat félelmetesen kezd túlcsapni azokon a kereteken, amiket az illemtan előír.
Csimcsiricsircsir! Az asztalkáról lesöpört valamelyik egy csészét, tányérkástól. Fölborult vele egy liliomkelyhet ábrázoló kristályüveg, pálinkával.
A csésze ónémet szervíz darabja, az üveg régi velencei. Az inas majdnem leplezetlen dohogja, hogy: ő nem oka a kárnak, és vályú meg bádogedény kellene ide, ilyen csőcselék, kócos vendéghadnak!
Aki a házigazda valódi megrendülését és az inas titkolatlan fölháborodását megszövegezi, az Kaffka. Hiszen az ő képére és az ő felelősségére folyik ez a disznólkodás itt.
– De gyerekek! Ez már sok!… Aljasok vagytok!… Visszaéltek!… Dobjon ki már bennünket!… Hallatlan!… Úriemberek nem viselkednek így semmi állapotban!… – sikoltozza Kaffka.
De hát Kaffkát maga a házigazda föddi meg. Ő maga vesz védelmébe minket, és buzdít, ha lehetne, még fokozottabb szabadosságra.
Csakis ennek eredményéül történik, hogy ezúttal én vagyok a bajkeverő. Bőrpajzs a falon, keresztbe akasztva rajta drága damaszkuszi pengék. Valakinek meg akarom mutatni mint vívómester, mi a különbség a könyökből és csuklóból való vívás, az olasz és magyar módszer között. Hát leakasztom az egyik pengét magamnak, a másikat az ellenfél vagy tanítvány ügyefogyott kezébe nyomom. Azzal mutatom az üdvözlést és sorban a prím, szekund, terc, kvart, kvint támadó vágást és védekező tartást…
Az inas elfeledkezik szerepéről, amikor ezt megpillantja.
Fölöttem a megbecsülhetetlen értékű, csiszolt, ó-üvegcsillár lóg. Minden egyes mütyürkéje pótolhatatlan érték. A kardom hegye itt-ott éri már, ahogy kavarog a légben.
– De uram! Az istenért! – érinti meg karomat az inas.
Még józanon is, de szeszesen aztán okvetlen őserdői vadulás rohamoz meg férfiérintésre. Már szembefordultam az inassal vésztjóslólag, amikor szerencsémre Kaffka Margit ront közénk.
– Szégyellje magát, Józsi. Magát eddig úrigyereknek tartottam. Tegye vissza azt a gyilkot. Ez az utolsó eset, hogy szóba eredtem magával!… Soha többé!
Persze hogy engedelmeskedtem. A kavarodás elcsitult. És a további mozgalmas és förtelmes mozzanatot a részegség köde takarja emlékezetemben… Csak azt tudom, hogy másnap keserves önmardosással ébredtem, a főfájás és szesz- és dohánybűz-undor kellemes érzéseire ráadásul.
Eljátszottam Kaffka Margit előtt végleg a becsületet.
Délután megjelenek a kávéházban. Kaffka ül éppen a páholyban egyedül. Mert még túl korán van.
Kurta-kutyaként alig merem üdvözölni.
De Margit asszony elfogulatlanul mosolyog rám, és nyújtja a kezét.
– Na, miért oly borús?
– Hát a tegnap megbántottam nagyon. Elismerem!
– Engem? – hüledezik. – Ó, mert jó kedvük volt, és kutyálkodtak egy kicsit? Maguk oly kedvesen disznólkodtak. A házigazda úgy mulatott. Az egy igazi úriember!
Püff neki! Szóval a disznólkodás nagyon is beleillik az úriember fogalmi kör keretébe… Ezt aztán nagyon is tudtam!
*
De most másról is.
Mindenki, aki Kaffkát olvasta, megállapíthatja, milyen szemléltetőleg, milyen valóhűen tudja elképzeltetni, láttatni alakjait. Külsejüket is, nemcsak bensőjüket. Milyen hihetően írja le ruházatukat, hajviseletüket.
Ez Kaffka Margit, az író. A maradandó, örökbecsű Kaffka. Az ember Kaffka Margit? Hát ettől szörnyű távol állott. Épp az ellenkező végleten.
A nők lelkiségéhez tartozik, hogy egymás közül igazán azt szeretik legjobban, akit sajnálhatnak, megszólhatnak, aki mindig erkölcsi támogatásukat igényli igénytelenségével vagy ügyefogyottságával.
Kaffka Margit ezt a női válfajt képviselte barátnői között.
Állandó, kellemes, csiklandós beszédtárgya volt barátnői között járatlansága, rossz ízlése, sőt pacuhasága is. Mindent kettős áron vásárolt!
Ha Kaffka maga ment be egy kalapüzletbe? Akkor biztos, hogy kihozta onnan azt a drága kalapot, melyik elcsúfította a fejét, rikított és meghökkentett a fején… És minden más holmijával így volt. Színekkel a ruháiban, hajviselettel, díszekkel… Hihetetlen utakra tudott tévedni az ízlése! És másokkal szemben is uralkodott szemén ez a hályog.
Én magam győződtem meg egyszer erről, feledhetetlen meglepődésemre.
Akkoriban kétlaki életet folytattam szülővárosom, Nagybánya és Budapest között.
Egy tavasszal is Pestre készülök. Nem volt semmi könnyebb öltözékem. Barátom tanácsára egy kis szabónál csináltattam egy könnyű, világos színű ruhát, részletre.
Hát ilyen szörnyű kontár iparossal még nem hozott össze a sorsom. A remek, világos öltöny kabátja rémes hurkákat vetett a nyakamon, és félvállú púpost csinált belőlem, eltekintve attól, hogy hóhérként fojtogatott.
De Kaffka nemhogy észrevenné ruhám gyatraságát, hanem egyszer csak így szól:
– Ó, én tudtam, ez lesz a maga sorsa is. A vidéki mamák szemet vetnek egy nagy reményű, ifjú hírességre. Majd befonják. Majd lesz magából polgármester otthon. Máris kiállhatatlanul elegáns, amint látom. Milyen remek az öltönye!
Nem! Kaffka nem gúnyolódik. Szinte elérzékenyülve méregeti maskarámat. Én pedig hebegem:
– Átkozott szabó! Elrontotta ezt a jó szövetet nekem!
– Dehogy! Mint egy királyfi inkognitóban, úgy fest maga, lelkem! Ne adja a szerényet!
Egyetlen volt a kiterjedt ismeretségemben, akinek szeme jóságos fölmentés, sőt kedvtelést sugárzott félreszabott, vacak gúnyámra. A Kaffka Margité.
Krúdy Gyula
Ha ért valami meglepetésszerűen életemben, akkor az a Korona kávéházban történt, az akkori Andrássy úton.
Ott ültek a Nyugat szerkesztői, és fogadták az írókat. Amikor észrevesznek, szinte karban hívnak:
– Jó, hogy itt vagy. Már írni akartunk neked.
– Miről van szó, uraim?
– Józsikám! – mondja Gellért Oszkár: – Krúdy Gyula ötvenéves! Neked kell írnod róla nekünk egy szép méltatást.
– De hát alázattal kérlek benneteket! – akartam elhárítani a nekem szögezett kopját: – Krúdy Gyula sokkal különb magasztalót igényelne nálam, aki hát sem társadalmilag, sem az írók karában nem foglalok el olyan helyzetet, ami illő súlyt adjon cikkemnek.
– Tévedsz! – csaptak rám: Krúdy Gyulának az a hang, az a modor becses, amit te képviselsz. Ő nem szereti azt a szokványos irodalmi áradozást.
– Na de hát itt egy olyanfajta ünneplésről van szó, amit – fönntartom – nálam jelentékenyebb személyre kell bíznotok. Itt van Kosztolányi, Ambrus Zoltán, Kárpáti Aurél, Halász Gyula, sőt Márai Sándor is…
Erre a szerkesztők közbekacagtak. Aztán Osvát Ernő szava hangzott felém a vigadásból:
– Látod, magad fogod meg magadat, Józsi Jenő. Nemrégen te mesélted nekünk el éppen, mi történt Krúdy és Márai között az óbudai Kéhli vendéglőben. Mit mutat ez? Krúdyt émelyíti a dagályos magasztalás. Napokig kacagtunk itt azon a jeleneten.
Milyen volt ez a jelenet?
Krúdy és Márai együtt poharaznak a Kéhliben. Krúdy szokása szerint félrehajtott fejjel ül, és szívja cigarettáját, hallgatagon, meg hát időnként hörpint a borából.
Márai beszél. Mégpedig kimerítően azt tárgyalja: milyen igézetes hatású reá nézve és bizonyára mindenkire Krúdy Gyulának minden sora.
Krúdynak az is szokása volt, hogy egyedül ülve is, hébe-korba bólogatott, mintegy a saját mélázatának. Márait ez még jobban föllelkezte a Krúdy írásainak magasztalására. Egyszer aztán megáll a szava, és így szögezi a kérdését Krúdynak:
– Ugye-ugye, így gondolod ezt te is, Gyula bácsi?
– Mit? – kérdi vissza Krúdy.
– Hát hiszen bólintottál rá, amit mondtam! Vagy nem azt gondoltad? – áll vitára készen Krúdyval szemben Márai. Majd mert Krúdy késik a válaszával, hozzáfűzi még egyszer: – Vagy nem azt gondoltad?
Krúdy erre így felel:
– Hát kérlek, én azon gondolkodtam, mi teszi azt, hogy van egy deci bor és vízzel kisfröccs, van két deci bor és vízzel nagyfröccs, van három deci bor és vízzel ez a házmester?… de aztán már a félliter bor jön, négy deci bort senki sem rendel, nincs is pohár, nincs is üveg hozzá, minek hagyják ki a négy decit?… Babonából?
Márai paffá lesz. Kacagni is elfelejt!…
Ezt meséltem el a Nyugaték nagy vigasságára, nemrég. Ám most komolyan rám olvassák, hogy: bízzak benne, Krúdy Gyulának egyetlen írótársa írhat ötvenedik születésnapjára ínye szerint, és ez én vagyok!
Szóval rávettek végül is.
Nekifeküdtem a méltatásnak, amitől úgy berzenkedtem eleve. Mert egyáltalán a fejtegető írásmódtól kezdettől fogva idegenkedem, és néha valóban keserves nehézségek elé állított.
Itt azonban az történt velem, hogy egyetlen könnyű lendületben, szinte fejtörés nélkül ömlöttek papírra a sorok tollamból.
Krúdy Gyula ötvenéves
Kedves Bátyám! Közel állok hozzá, hogy hebegő tacskónak érezzem magam, amikor jubileumodon itt a Nyugatban megköszöntésedre vállalkozom.
Ilyenkor az ember önkéntelen emlékeket kotorász föl. S bennem még elevenen él egynéhány novelláddal szerzett különös lelki élményem, amiket még kurta nadrágban vagy nem sokkal utóbb vettem Tőled.
Hiszen mindenkinek ebből az időből a legelevenebbek és leghímesebbek az emlékei. Huszonöt év távlatából zengenek vissza bennem sorok, képek a tieidből, és leng körül az a fura varázs általuk, ami most nem más, ha valamelyik könyved kezembe jut, legföllebb nem tudom úgy megőrizni, mint az első néhány mását.
Azok az akkor ismert Lusta Gaálok most is úgy nyújtózkodnak előttem, és kerekednek föl messzi útra, ami tönkreteszi őket, mintha valamikor találkoztam volna velük az életben, nem pedig könyvedben olvastam volna róluk. Sőt talán elevenebbek azoknál az embereknél is, akikkel az életben találkoztam.
Mert mi volna más a művészet, a nagy, igazi művészet, ha nem ez?
Nem tudok pamlagra feküdni rosszkedvvel, hogy eszembe ne jusson az a mondatod, hogy a „bánat már olyan természetű, hogy a pamlagra húzza az ember fejét”.
Aztán egyéb képek. Csikorgóban, éjben, havas utakon sikló csörgős szánkó, amely magányos, puskás urat visz, akiért a ruszka lány megvérezi hímzett ködmönében fehér keblét, mert társnője tetszik, nem ő.
És a kisvárosi ficsúrok, galambtekintetű, vénhedő kisasszonyok, kiskocsmák bizarr, bor- és dohánygőzös levegője, amiben zsenik kallódnak el, ahol a trágár mókák, vad danolászás, duhajkodás mögött ott ólálkodik a lélek legmélyén a szüntelen zokogás, valami furcsa tisztaság, jóság, az esett emberek jósága és tisztasága, ahol az ötlet a köznapban legegyügyűbb lelkekből is csodálatos magasságokat fut meg. Aztán kártyavető hölgyek és színésznők lábainál hentergő zsurnaliszták, ideggyilkos redakciók. És szülőfölded, Szabolcs vezér országa, a Nyírség buckái, bokortanyái, ez a furcsa vidék, a szertelenségek, kiáltó ellentétek helye, ahol a fogyatkozó ezerholdas kiskirályok esztelen tékozlása mellett a józan tirpák évtizedekkel előzi meg a nemzetgazdászati reformokat és szervezkedést, ahol úgy reformálják meg ármányosan a magyarok az eklézsia katolikát, hogy a pápának is meglegyen a magáé, és továbbmiséznek, de magyar nyelven, ahol a kaftános zsidó nem kerüli a kapát-kaszát, és falvakat népesít be, de az első száz holdnál meg zsakettnél már túltesz tékozlásban és duhajságban a bennszülött dzsentrin…
Ez a csodálatos világ, a te írásaid világa, amit a köznapból boszorkánymester módjára bűvölsz emberek elé, akik benne vagy mellette élvén és látván, mégsem látják meg nélküled.
Boldog Isten! mennyivel fakóbb, köznapibb maradt volna a világ nagy része előttem is s bizonyára ezer más előtt, ha újjá, mássá, színesebbé, ilyenné nem teremted soraiddal.
Én, Kedves Bátyám, mondom, hogy méltóbb csokrot Neked nem tudok ezer szóvirágból sem kötni ünneplésedre, mintha csak azt ismétlem meg újólag, hogy amikor még az olvasók legfelületesebbje voltam, amikor még Ponson du Terrail hét kötetei mellett kucorogtam félnapokat, akkor kapott meg furcsa ízével, zamatával, kritikák befolyása nélkül, varázslatod a betűkben úgy, hogy annyi éven át semmit se veszítsen üdeségéből ez a varázs.
A tudatos, jóindulatú műértőt vesztegetni meg mélyen járó, különös művészettel, az még mindig nem akkora siker, mint az, mikor indolens, felszínes laikust vezetsz rá az élet nem sejtett szépségeire.
Azt hiszem, ez az igazi siker és jutalom, Kedves Bátyám, amit író elkönyvelhet magának. Azok a hangtalan sikerek, mint ahogy a színházban sokkal inkább beszél a megilletődöttség csöndje a hatásról, amikor a nézők elfelejtenek tapsolni, mint a mondva is csinálható tapsvihar.
Hát hogy kívülem még sok ezeren gondolnak így vissza órákra, amikben, műveidet olvasván, az áhítat csöndje támadt lelkünkben, az nem szorul bizonygatásra.
Ez a pár szó ezeknek a mélyre szállott érzéseknek kíván szerény visszhangja lenni.
Nem tudom, miért, de mindennél méltóbbnak érzem Hozzád, ha itt, most születésed ötvenedik évfordulóján, nem a kivételesek és értők nevében igyekszem hangokat keresni magasztalásodra, hanem azoknak a névtelen olvasóidnak háláját és szeretetét tolmácsolom Neked, akik közé valaha magam is tartoztam, s könnyen tudok ma is tartozni. Így köszöntelek!
*
Én magam, be kell vallanom, sosem voltam Krúdy Gyulával puszipajtásságban.
Amúgy folytattunk csöndes, komoly társalgást együtt, leginkább az Otthon-körben. Meg hát görnyedtünk a bakkasztal körül egymás szomszédságában, és ugyanúgy italoztunk is. De mindig csak társaságban.
Nincs miért hánytorgassam ennek okát. Így volt!
Krúdy pedig sok ember között nem nyílt meg, nem vitte a szót. Főleg kartársak között. Egyszerű polgárok társaságában már igen! Kedélyessé vált, még danolt is. Vagy pedig aztán egy-egy kartársával, akiket szeretett, közöttük Babay József volt az elsőszámú barátja és ivócimborája.
Ő közvetített nekem hamisítatlan Krúdy-eseteket, hitelesen.
Babay József, népszerű, kedves írónk meg én is, több ízben szolgáltuk a szórakoztató ipart. Nem esett le egyikünk fejéről sem a babérkoszorú amiatt, hogy a zongora előtt vagy gitárral a kézben mulattattuk a nagyérdeműt.
Nem sokkal szomorú és korai halála előtt, két fröccs között, mint szakmabelinek, meséli Babay Jóska nekem:
– Megyek egyszer, tudod, a körúton, hát valaki hátulról vállam közé bök. Visszafordulok. Hát Krúdy Gyula!
– Hej, te csibész, be örülök, hogy találkozom veled! – kezdi Gyula bácsi.
– Hát még én! – feleltem boldogan.
– Nanana! Csak vissza ne szippantsd! – mondja Krúdy: – Tudniillik nincs egy vasam sem, és megöl a szomjúság, míg valami vérszopótól kerítek.
– Hát, sajnos, pénzem nekem sincs! – felelem. – Ellenben inni, ihatsz velem, Gyula bácsi, amennyi belénk fér. Csak ide kell ellibegnünk Óbuda elejére. Valamikor ott zongoráztam a Nyulacska című kocsmában. A tulaj most is visszasír. Visszacsábítana, mert szerettek a vendégek. És ha belépek, kérés nélkül hozza a tütüt.
– Ajj, ezt már menetközben is elmondhattad volna! – lök előre Gyula bácsi.
Ismerted őt? Vágtatunk a villamoshoz, és tíz perc múlva a Nyulacskában ülünk. A tulaj máris helyezi elénk a lityis üveget. Bemutatom Krúdynak. Egész odavan a megtiszteltetéstől. Nem is mer előhozakodni előtte nekem azzal, hogy mint írót visszacsábítson.
Na, leöntjük gyorsan a bort. Gyula bácsi éppen rám sandít kérdőleg: jön-e még valami nedű?
Egyszerre bebukik az ajtón a legjobb régi vendégem. Egy gazdag kárpitos. Tudod?… Kefekötő, famegmunkáló, asztalos, kárpitos, ezek a legjobb ivók, mert szőrrel, porral szárítják ki a torkukat.
– Huha! Művész úr! Visszajöttél mégis? – ujjong nekem a kárpitos. Aztán máris kiabál a csaplárnak: – Gyerünk csak ide két lityit! Ha megengedik az urak?
Gyula bácsi már közben megrúgta a lábam az asztal alatt és dünnyögi:
– Ez már döfi! Hogyne engednénk meg! – mondja hangosan a kárpitosnak. – Legyen szerencsénk!
Hozzák a bort. Koccintunk. Valamit pöntyögünk a kárpitossal. Abban már kotyogott egy kis ital. Hát azzal kezdi nekem:
– Mindég gondoltam, hogy csak még egyszer hallanám itt a zongorán azt a: „Kétszer nyílik az akácfa virága…”
De ezt már bömböli is a kárpitos… Tudod?… Hát én kicsit feszengek Krúdy előtt, és makogtam a kárpitosnak:
– Ide figyelj, kedves jó komám! Ő a legnagyobb magyar Író! Krúdy Gyula. És most már én is írással foglalkozom!…
Krúdy erre szinte színét váltja, úgy förmed rám:
– Micsoda író?… Irtózol a becsületes keresettől, te csibész? Ugorsz rögtön a zongorához?
Tán föl is lök székestől Gyula bácsi, ha nem pattanok fel.
Na erre kezdődik a ricsaj. A kárpitos üvölti egyre-másra a nótáit. És minden ivásszünetben öt pengőt, tíz pengőt tesz a zongorára. Én illendőségből otthagynám. De Gyula bácsi fölkel, és zsebre vágja a pénzt.
Mit meséljem tovább! A kárpitos letejelt vagy huszonöt pengőt, és az összes cehet vállalta. Végre aztán kész lett. Csukladozott, bóbiskolt. Gyula bácsi rázta le őt, és kilógtunk.
– Na most gyere, iszunk egy jó, rumos feketét, itt közel van egy elegáns bár. Onnan aztán hazamegyünk! – vezényelt Gyula bácsi.
Így is volt. Csak persze az egy feketéből három lett. Úgyhogy végül, amikor kikecmeregtünk a levegőre újra, Gyula bácsi a zsebébe nyúl, megszámolja a maradék pénzt, és azt mondja:
– Hát sajnos, fiam, ez csak három pengő ösznye-visznya! Éppen kapupénzünk van. Nesze egyötven! Elutasítottad volna, te borjú, ezt a becsületes keresményt? Ha nem vagyok melletted!…
Hát ez volt Gyula bácsi, isten nyugtassa őt! – fejezte be Babay Jóska.
Történt pedig ez, mint említettem, négy nappal Babay József váratlan és bizonyos oldaláról nézve különösképpen megrendítő halála előtt.
*
Krúdy Gyulának, mit kerülgessük? a korcsmának levegője éltető, ihlető eleme volt!
Az egykori Tabán dicsekedhetett azzal, hogy egy kis korcsmájában Krúdy kedélye fönntartástalan kibomlott. De csak ebben az egy kis korcsmában, amelyik voltaképpen a leggyatrábbnak volt ítélhető Tabán sok szórakozóhelye közül.
Hiszen volt Tabánnak a Duna-part során éjjel-nappal nyitott kávéháza, mögötte egy kis sikátorban zugszállócskája, amelyik nem volt válogatós a vendégekben. Az Albecker nevű kerthelyiséges vendéglőben híres sramli együttes minden száma kacagási förgeteget kavart. És a közönségnek fele Budapestről rándult át. A Hegyalja úttal szemben máig is áll egy csonka gesztenyesor, ahol a jóhírű kisvendéglő Budapest művészeinek, íróinak legválogatottabb társaságát látta nap nap után vendégül. A Tabán tetején, a vároldalon, házak közé ékelve, éppenséggel egy olyan kis korcsma virágzott, ahol maga a közönség saját hatáskörében folytatott egy játékot közvigasságra, körüle zsúfolódó nézők seregével.
Ez a játék „gyújtogató” nevet viselt. Abból állott, hogy fogadásokat kötöttek, persze borba, hogy meggyújtanak egy újságpapírt, amit egyik vendég az asztal körül hordoz. Csak hát ez nem történt ilyen egyszerűen, semhogy egyetlen bővített mondatba be lehessen szorítani.
Aki a papírral táncolt az asztalok körül, féloldalt fordult az asztaloknak. A papírt ügyesen legyező alakra hajtotta össze, lehető vastagon, hogy a gyufa lángja ne könnyen kaphasson beléje. A gyújtás csakis úgy történt szabályosan, hogy a gyújtogató a kezében tartotta a gyufaskatulyát és a gyufát, de csak akkor sercinthette oda, hogy lángoljon, ha a táncos odaért hozzá és énekelte:
– Gyújtsák meg a papirost, papirost, papirost, papirost! Gyújtsák meg a papirost, papirost, papirost!
Ez a játék tisztára viháncoló gyerekhaddá varázsolja az egész vendégsereget. Mindenki, suhanctól aggig, ott szorongatta markában a gyufásdobozt, és várta a táncost. Még nő is akadt szép számmal közöttük. Ha aztán sikerült valakinek meggyújtani a papirost? Akkor az a zenebona, ami ott robbant ki, csoda, hogy a környező épületeket nem döntötte halomra!
Krúdy Gyula megjárta természetesen mindezeket a helyeket. Olyikról ír is beszélyeiben. Ám az ő igazi törzshelye egy igénytelen, látszatra semmi érdekeset nem rejtegető hely volt: a Mély pince.
Ebbe csupa olyan állandó vendég járt, túlnyomólag férfi, akiknek a bor életszükséglete volt, és vele együtt az összeszokott társaság.
A csaplárost Krausz Poldinak hívták. Ez az ember szinte szerelmese volt mesterségének. Talpalt, tűrt, mindent elkövetett, hogy vendégei elégedettségét kivívja, és őket megtartsa. A korhelyek nagyon is sokat számító emberrétegében valóságos fogalommá nőtt a személye.
Ritka esetnek számított is az, hogy a naponta beérkező törzsvendégek valamelyike elmaradt.
*
Ez történt meg egy napon, amikor is Schrobár nevű sütőmester késett a megjelenésével, nem tudni, mi okból.
De hát a nyomozó hatóság nem buzgólkodott jobban minden titok, minden pletyka kiderítésében különbül, mint a Poldi törzsvendégei.
Betoppant Krúdy Gyula is. Rendelés nélkül is az asztalára tette lityi borát Poldi:
– Na, ülj le hozzám! Mi újság, Poldikám!? – hívta Krúdy, és poharat rakott a csaplár elé is, töltve neki is.
– Ajjaj! – vigyorgott Poldi hamiskásan: – Nagy az újság! Schrobár bácsi nem vágódott még ma be. Ezek sem tudnak még semmit se, hogy: miért? Hacsak nem hoz hírt valaki róla eztán.
– A fenét! – mondta rá Krúdy érdeklődően. És fülelt oda a szomszéd snapszli-négyes handabandázására.
Egyszerre beront a fodrász:
– Na, urak, úrfiak, válogatott cigánylegények! Schrobár bácsi a hatóságon alkuszik valami bírságának az elengedésére vagy mérséklésére. Hogy mi ez? Nem tudtam kiszedni belőle. Csak annyit, hogy: az inasát összepufálta, és most az ipartestületnél két irányban is fog folyni pere. Ő az inasát jelentette föl, az inasa őtet!… Mi?
Még be sem fejezte, benyit az öreg iktató. Megrohanják nyomban: tud-e valamit, mi bírságot sóztak a pékmesterre?
Mire az iktató minden hűhó mellőzésével, ajkpittyesztve mondja: – Egy svábbogár került elő a Schrobár egyik zsemléjéből. Megússza két tízessel a büntetést! Az inasa volt hibás, nem ő. Ki is pofozta!
Ám a társaság erre a tudósításra hahotázni, vitázni kezdett.
Krúdy Gyula pedig imigyen szólt Poldihoz:
– Na, ezt az esetet meg kell énekelni. Most olvastam egy kritikát magamról, hogy: egyetlen költeményt sem követtem el! Hát írok egyet, legyen!… Az öreg Schrobárról!
Máris kutyanyelvet húzott elő zsebéből, és majdnem egyvégtében a következőket firkálta rá:
| Egy lityit leönt hamarost! |
| Hullári-hullári-hullári hó! |
|
Krúdy maga énekelte el szerzeményét. Még Poldi is lelkesen fújta utána…
*
Ilyen helyre, mint ez a Mély pince, Krúdy legföllebb egy-egy meghitt barátját vagy cimboráját hozta el magával. Babayn kívül Szalai Oszkár újságíróval jelent meg itt néha.
Ez az Oszkár bácsi néven ismertebb Szalai Oszkár az Otthon-kör legjellegzetesebb figurái közé tartozott. Életrendje körülbelül az volt, hogy napról napra megírta a maga egy-két cikkét lapokba, és föl is vette érte a tiszteletdíjat. Ezt aztán vagy kaszinó nevű játékon, amit szenvedéllyel űzött, vagy a bakkasztalnál elvesztette. Lakása hol volt, hol nem volt. Reggel, az Otthon zárásakor, elment a Dohány utcai Hungária fürdőbe. Ott aludt délig. Aztán még az Otthonban és kávéházban ülve is.
Fura idegbajt szerzett a rendetlen és hajszolt életével. Akárhol, akármilyen társaságban ült, akár nappal, akár éjjel, hirtelen mély álomba merült. Se bóbiskolás, sem ásítás! Átmenet nélkül Oszkár bácsi elaludt.
Az Oszkár bácsi név úgy ragadt rá, hogy valami véletlen folytán egy gyerekseregnek tartott mesedélutánon az Állatkertben Szalai Oszkár valamit elég sikerrel adott elő. Ez annyira megmozgatta, valósággal fölborította addigi szellemi életét, hogy az eszelősségig, a rögeszméig az a hit uralkodott el rajta: miképp ő mint előadó csodás dolgokat vinne véghez a gyerekek szórakoztatásában és nevelésében.
Csakhogy Oszkár bácsi nem tudta semmiképp kikönyökölni magának, hogy fölléptessék. Ha nagyon hosszú időközökben mégis megtörtént, ez vitatható sikerrel járt.
Még a gyerekek számára írt művei inkább megjelentek.
Krúdy nagyon jól megfért Oszkár bácsival. Kaszinóztak együtt, és elmentek poharazni is. Mert Oszkár bácsi sem öntötte ki a bort.
Krúdynál is félig-meddig ugratásszerű volt, ha Oszkár bácsit gyerekelőadói hápján kezdte ki, mint a pesti tájnyelv mondja. De különben Oszkár bácsi a legátlátszóbb ugratásra sem vágott vissza mással, mint a legkomolyabb érveléssel.
A gyerekszórakoztatásunk a cirkuszi bohócokénál jóval alacsonyabb szinten áll. Az idejét múlt, külföldi nyelvekből behozott nyálas vagy pedig betegesen vad mesék zavart okoznak gyermekink szellemiségében. Micsoda képzelet szülte az olyan mesét, amely sok ezer, gyermekeknek nyomott könyvben fertőzi a gyermekkedélyt, hogy: a két mesterlegény közül egyik akkor osztja meg kenyerét a másikkal, ha az engedi kinyomni egyik szemét, majd a másikat, majd levágatni egyik karját, majd a másikat… És aztán az akasztófán himbálózó bűnösnek jóslatokat mond a holló, amely a húsát tépi… Mi ez a szörnyűség?
Így védte Oszkár bácsi igazát. Krúdy pedig alighanem helytállónak becsülte érvelését. Még akkor is, ha magában mulatott Oszkár bácsinak összegezésén, hogy: ő akar mesélni a magyar gyerekeknek az Állatkertben, a jövendő megmételyezett virágainak!
*
Nahát egyszer is Krúdy Gyulát valamiféle kegyelmes úrnak a fogadására hívják meg. Két jegyet kapott. Ezek egyúttal a díszvacsorához is szóltak, számozottan.
Amint az Otthonban kaszinóznak Oszkár bácsival, Krúdy így szól:
– Te Oszkár! Én meg vagyok híva XY kegyelmes úr estélyére. Két jegyet küldött, nyilván arra számítva, mint ez szokás, hogy feleségemet is elviszem. Csakhát feleségem egyáltalán nem fogad el sem velem, sem mással ilyen meghívásokat. Ezzel a másik jeggyel téged viszlek magammal.
– Hogyan gondolod?
– Világos, hogy főleg azért hív meg engem ez a burkus, mert fölteszi, hogy írok az estélyéről. Akkor hát jobban jár, ha te is írhatsz. Csak egy szmokingot kölcsönözzél. Ez megtérül a cikked írásából. Azonkívül más kötelességed nincs, mint egyél-igyál velem együtt a fogadáson, míg az ujjaddal éred.
Nos, ott ülnek egymás mellett Krúdy és Szalai Oszkár a díszvacsorán. Már a feketénél tartanak. Akkor a kegyelmes úr rámosolyog Oszkár bácsira, és ezt kérdi tőle:
– Mondd csak, kérlekalássan, miután látom, hogy Szalai a neved, vajon a zalai Szalaiak közül származol vagy a ciráki Szalaiak közül?
Oszkár bácsinak majdnem cigányútra szalad torkán a fekete. Krúdy azonban erélyesen a lábára hág és súgja:
– Az igazat! Vagy agyoncsaplak!
Erre Oszkár bácsi összeszedi magát, és így válaszol:
– Én, kegyelmes uram? A Schlézinger Szalaiak közül származom.
A kegyelmes Krúdynak vigyorgó arcára pillant először döbbenten. Aztán, mert hallja, hogy az asztal körül nem tudják elfojtani vendégei a vihogást, erre ő is elkezd nevetni. Minden feszély föloldódik. Könnyet kikényszerítő, általános hahota kerekedik.
Krúdy mondja végül, szokása ellenére, magyarázólag:
– A legkitűnőbb újságíró kartársam! Azért bátorkodtam ma magammal hozni őt!
– Ez a fontos! – vágja rá a kegyelmes.
*
Amennyire lehetséges egy emberi lélekről vagy jellemről afféle kimutatást fölállítani, a Krúdyé tiszta, nagyvonású és nagyon is alapvető okokban gyökerező.
Nagyság, sőt tehetség is csakis bizonyos vonatkozásban kapta meg Krúdy Gyulát, leszámítva a kötelező, de hűvös tiszteletet. A legelmésebb elmésség sem mulattatta őt különösebben. Csak egyirányú. Vegyük épp Oszkár bácsit. Ha Krúdy Szalai Oszkárt szórakoztató egyénnek találta, és szerette társaságát, ebben benne volt ám az a nagyon is komoly véleménye Oszkár bácsiról, hogy ő igazat ad neki abban, hogy a magyar gyerekmulattatás mindenféle természetellenes képzelgésű és lélekromlasztó elemmel bővelkedik! Amennyiben aztán megkacagtatta őt az, hogy Oszkár bácsi olyan állhatatosan folytat reménytelen küzdelmet legyőzhetetlen erőkkel szemben, mert bevett szerzők és mindent csak föllépti díj szempontjából néző színészek ellen hadakozik?… Ez más volt. Nehányszor meg akarta értetni ezt Oszkár bácsival komolyan, nehány szóban. Ha nem ment? Annál jobban mulattatta ez Krúdyt.
A Mély pincében Krúdyval egy, mondhatni, történelmi távlatú esetet is föl lehet jegyezni. De épp ezért hozzá kell fűznöm, hogy róla való értesülésemnél el kell hárítanom a felelősséget Krúdynak egy másik csodabogár bizalmasára.
Ki volt ez? Nem ivócimbora, csak újságíró kartárs.
Az 1919-es kommünt követő „szép” időben, amikor Magyarországon széltében üldözték és kínozták meg öldösték a kommunistákat és zsidó polgárokat is, az első jelentékeny napilapnak a Szózat nevű jelent meg.
Egyik vidéki újságnak a szerkesztőségéből került föl Budapestre Füredy Géza nevű, fiatal, jóvágású, ügyes, elmés újságíró. Hogyan, hogyan nem? Ő szerkesztette egy darabig a Szózatot. Későbbi teljes anyagi és erkölcsi lezüllésének mindenesetre ez volt az indítéka. Nem volt hajlandó többé kisebb minőségben laphoz szegődni mint főszerkesztő. De lecsúszásának másik okául az játszott közre, hogy a játékszenvedély annyira eluralgott rajta, amiért minden boldogulási lehetőséget eldobott magától. Ebben is egy olyan rendkívüli esemény támogatta, ami addigi közepes szintű életpályából ideig-óráig magasba ragadta.
Egy éjszaka bakkon akkora összeget nyert, hogy megvehetett volna belőle egy hatemeletes bérházat. Ezzel szemben meghívta a játszópajtásait egy pezsgős reggelire a ligeti Wampetich vendéglőbe. Onnan küldött egy boyt az idegenforgalmi irodába, hogy Monte-Carlóba váltson neki jegyet.
Monte-Carlóban sikerült leadnia a kártyán az óriási összeg felét. Csekély négy nap alatt! Erre visszautazott Budapestre. Aztán a még mindig jelentékeny tőkéjével, mérsékelt mohósággal játszva, egy hónap alatt vesztette el utolsó vasig.
Krúdy Gyula nem sokat vethetett volna a Füredy szemére, a játékszenvedélyt illetőleg. Krúdy sem igen hagyott ki napot, hogy ott ne görnyedjen a bakkasztal mellett, és hát meghozza az áldozatot az ördögnek.
Kik toborzódtak össze ennek az együttesnek tagjaiul?
Szétfeszíteném a Krúdy Gyuláról való emlékezés keretét, ha részletesen ismertetném ezt a nagyon is előkelő szellemi és erkölcsi szinten levő társaságot. Ugyanennek a kötetnek lapjain később teszek erre kísérletet.
Itt elég annyi, hogy Krúdy Gyula bensőséges, bizalmas barátságot tartott Füredy Gézával. Ám kettejük közül az Otthon levegőjében megérthetőleg nem Krúdy, hanem Füredy volt fölényesebb és hát tapasztaltabb. Krúdyt nemegyszer rántotta vissza az esztelenkedéstől, ha akkor is erőltette a nyerést, amikor rosszul járt a lap a játékosok számára, és a bank duzzadt.
*
Hanem az előző bekezdés olyan mozzanatokat helyez kilátásba, amit Füredy közvetített nekem Krúdyról.
Egy este nehezen ül össze a bakk. Üres székek maradnak. Krúdy már helyet foglalt, és maga elé rakta az alaptőkét.
Mellette ül Füredy. Azt tárgyalja a hézagos asztal, hogy egyik nap H. Sándor elég csinos összeget vesztett el a hajnali órákig, amikor is föloszlott a játszma, végelgyengülésben. H. ebben az időben már rég jelen van. Alighanem a veszteség teszi, hogy távol marad.
Krúdy Gyula megböki Füredyt maga mellett:
– Nahát ez tudna krétázni arról, miért késik most H. Minek nem nyilatkozol? Te is nyertél tőle. Együtt mentetek reggelizni a New Yorkba. Te hívtad meg H.-t.
Füredy erre így kezdi:
– H. Sándor jelenleg a Kerepesi temetőben van!
– Mit keres ott?
– Az édesanyja sírjánál, az édesanyja emlékére, fogadalmat tesz! – folytatja Füredy.
– Hogy többé nem kártyázik? – kérdezi közbe valaki.
– Marha vagy! – néz rá Füredy tömör válasza közben.
– Hát? Bökd ki végre!
– H. az anyja sírjára borulva esküszik az anyja emlékére, hogy most aztán addig játszik, míg az utolsó fillért is vissza nem nyeri a veszteségből.
Ajjaj. Erre olyan harsány röhejre fakadt az egész asztal, hogy a szomszéd teremből is bejöttek. És az üres székek nyomban el lettek foglalva.
Hát igen! Megátalkodott kártyás szellemessége a játék propagandáját szolgálja.
Krúdy a Füredy dús hajfürtjeibe ragadt, és hangos kacagtában ezt cibálta. Ez nála a legnagyobb szeretet megnyilvánulása volt. És nagyon ritka eset.
*
Füredy előadásában hallottam Krúdy Gyula esetét Szemere Miklóssal de genere Huba.
Megy egy délelőtt Krúdy, leégve, letörve, kedvetlen a Kossuth Lajos utcán. Összebotlik Szemere Miklóssal:
– Szervusz, Gyulukám!
– Szervusz, Miki!
Kezet ráznak. Szemere így kezdi:
– Te Gyula! Én tudom, hogy nem valami fényesen díjazzák az írókat!
Ebben a pillanatban Krúdy magával vonszolt rosszkedve átcsapott veszedelmes ingerültségbe:
– Mit akarsz ezzel mondani? Fordultam én hozzád valaha is anyagi támogatásért? Kérlek, kímélj meg engem ilyesmivel. Mert…
És itt Krúdy jobb karja kissé félrelendült kabátjától.
Szemere azonban nevetni kezdett:
– Ne haragudj, Gyula. De ez csak itt Pesten divatos, hogy valakinek a szavába vágnak, mielőtt befejezte mondanivalóját.
– Nos, halljam: mit akarsz mondani nekem?
– Először is azt, hogy: én tartalékos huszártiszt vagyok. Tehát olyan-olyan hirtelen… De hagyjuk!… A lényeg az, hogy itt a Mágnás Kaszinóban kerek egymilliót nyertem. Ennek áldomását legszívesebben veled tartanám meg. De most fáradt vagyok. Ez ugyan nem volna baj, de el akarok utazni még ma, hogy egy csodafutó lovat a versenyistállómba megszerezzek… Érted?
Krúdy itt már nem hökkedelemmel, de rendes szokása szerint hallgatott. Szemere némi zavarral folytatta:
– Ha jó barátomnak érzed magadat, akkor elhiszed nekem, hogy boldoggá teszel, ha az egészségemre megrendezed néhány barátoddal az áldomást… Az én vendégeim vagytok!
Itt Szemere a zsebébe nyúlt, és két köteg papírpénzt vett elő. Tíz-tízezer pengő vagy korona volt ez. Egyiket Krúdynak nyújtotta.
– Fogadd el ezt tőlem, Gyulám!
Krúdy szó nélkül bólintott. Aztán megölelték és megcsókolták egymást. És útjukra mentek.
Füredy mesélt még az áldomás lefolyásáról is. De ezt már nem jegyeztem meg. Azt inkább, hogy miután tízezret nehéz volt elfecsérelni italos murin, tehát valószerűbbnek tartom Füredynek kikerekítését: a tízezerből több úszott el az Otthon-körnek bakkasztalán.
*
A kis történet függelékéül érdemes egy sajátságos esetet hozzábiggyesztenem.
Van itt Budapesten egy kellemes termelői borospince. Vendégei között, nyugodtan állíthatni, a magyar értelmiségnek nagyon sok kiválósága akad. De persze együtt isszák a hegy levét becsületes munkásnéppel, ahogy azok esetleg sár- meg festék- meg olajfoltos gúnyában telepednek fröccsük mellé.
Barátommal ilyen társaság mellett kaptunk helyet. Illetve csupán két egyén beszélgetett koszlott és piszkos öltözékben, ugyanazon a lócán, amelyiken mi foglaltunk helyet.
Mint ez italozókkal gyakran megtörténik, szóba elegyedtünk két szomszédunkkal.
Megtudtuk, hogy: állami megbízatásban járják az országot. A lovakat selejtezik ki. Az idősebbik rendezkedik. Pocakos, csapzott szőrzetű bácsi létére hökkedelmesnek találtuk tudósítását, hogy: valaha istállófiúként kezdte pályáját a Szemere Miklós versenylovai mellett, majd zsoké lett, több futamot sikerre vitt, és legvégül teljhatalmú bizalmasa lett minden ügyében.
– A méltóságos úr még a külföldi vételekre is engem vitt magával. Helyesen tette! Most is jól jár az állam, hogy engem ránt elő. Mert nekem elég az, ha egy pillantást vetek lóra, minden hibáját észreveszem rögtön.
Rácsaptam mindjárt:
– Akkor ismeri Krúdy Gyulának, az írónak nevét!
– Krúdy?… Sosem hallottam! – rázta fejét emberem.
– A Szemere Miklós jó barátja volt. Amikor Szemere egy milliót nyert kártyán, akkor Krúdynak tízezret ajándékozott. Erről sem hallott?
– Nem én! – rázta fejét Szemere volt bizalmasa: – A lovakon is sokat keresett a méltóságos úr. De azt aztán tudom, hogy a színházi cicuskákra sok pénzt eldobált. Másról nem tudok!
*
A Mély pince korán becsukott, és korán nyitott reggelente. Kispolgárokból, leginkább kézművesekből állott látogatóinak zöme. Ezek reggel beállítottak úgynevezett magyar reggelire, vagyis egy kupica vagy fél deci tömény szeszre, megettek vágott zsömlyében valami fölvágottat vagy kolbászt, és mentek dolgukra a műhelybe vagy üzletbe, hogy aztán késő délután térjenek be újfent.
Krúdy Gyula éjszakai körútjairól, szerkesztőségekből, az Otthonból többször benézett kora reggel Krausz Poldihoz. Ilyenkor ha megitta a maga itókáját, többször megesett, hogy azt mondta Poldinak:
– Nekem már nem érdemes hazamennem aludni, mert dolgom van délelőtt. Fektess le valahol itt nálad, Poldikám. Innen megyek aztán elintéznivalóm után.
Poldi erre azzal felelt, hogy:
– A kislányom nemsokára iskolába megy, ágyazni sem kell, az ágyába fekszel egyszerűen! Tudom, vén kujon létedre, jobb álmod is lesz ott.
Egy ízben is ez történik. Krúdy iddogál addig, amíg Poldinak kereskedelmi iskolás nagylánya távozik. Aztán bevonul a csapszékből Krauszék lakosztályába, és ott elszenderül a lányka ágyában.
De újabb vendég állít be a tollforgató műfajból. Nem más, mint Ábrányi Emil:
– Poldikám, álmos vagyok! De délelőtt szerkesztőségi munkám van. Most kell pihennem addig itten pár órát magánál. Nézze el, ha az asztalra csapom fejem a karomra, itt az üzletben.
– Nem pihenés az, csak kínlódás, szerkesztő uram. Mondok egyet. A kislányomnak két személynek is elég nagy az ágya, a családi ágyunk, boldogult feleségem után. Ott alszik ugyan most Krúdy szerkesztő úr. De lábtól mellé tetszhet feküdni. Tetszik venni egy párnát akárhonnan a feje alá.
– Nagyszerű! Krúdyval földik vagyunk Nyírből!
Krúdy Gyulának alapos fáradtságtól és virrasztástól mély álmát talán az sem zavarta volna meg, ha a ház rája dűlik. Nem az, hogy Ábrányi óvatosan lábához fekszik.
Illő időben Krúdy fölriadt, és fölül az ágyban. Ábrányi szintén. Ő az, aki kezét nyújtja Krúdynak a takaró fölött:
– Szervusz! Ábrányi Emil, de Eördögábrány… Engedelmeddel!…
– Szervusz! Krúdy Gyula!
– Legalább alkalmunk van kibékülni a családaink nevében! – teszi hozzá Ábrányi: – Régi harag! Az alapja elúszott az Ábrányiak és a Krúdyak alól is, a birtokok! – Kacagott és kacagtak.
*
Eddig bátran tartom a hátamat a történet hitelességéért. A továbbiért Füredy Gézára kell áttolnom a felelősséget.
Szerinte neki Krúdy úgy mesélte el ezt az esetet, hogy: Ábrányi Emil részletesen tájékoztatta őt az ágyban arról, miképpen tört ki a Krúdyak és Ábrányiak között a halálos viszály.
Még a múlt század legelején fél évszázados birtokperben állt a két család. Újfehértó határában feküdt egymás mellett a két birtok. Természetesen határkérdésben kaptak hajba a tulajdonosok. Kiszállások, elnapolások, tárgyalások, mind a perköltséget szaporították. Végül is az Ábrányiaknak kedvezett az ítélet. A Krúdy-birtok nem bírta ki a súlyos megterhelést. Krúdyéknak túl kellett adni ősi birtokukon és kúriájukon. Beköltöztek Nyíregyházára.
Most a Krausz Poldi Mély pincéjében nyújtott békejobbot egymásnak a két késői utód.
*
Még egy apróság Krúdy Gyuláról.
Jól elsütötte a kiadónál egy terjedelmesebb munkáját. Kifizette az adósságait, és kötelezettségeit rendezte. Az Otthon játékasztala sem szedett nagy vámot a maradék pénzéből. Maradt még busásan.
Hajnalban Krúdy azzal a szándékkal ballagott elfele az Otthon-körből, hogy: most pedig pihen egy nagyot!
Igen ám, de találkozik egy barátjával. Az vidéki tudósítói körútjáról tért meg:
– Mi újság? Mi jót láttál?
– Hát kérlek, Gyulukám, Miskolc határában van egy csárda. Ott ebédre és vacsorára is mócsingos borjúpaprikást vagy fokhagymás, mócsingos sültet szolgálnak föl, főzelékkel. Ilyet aztán csakis ínyencek tudnak értékelni… De sietek haza! Szervusz!
– Hüm-hüm! – tanakodik magával Krúdy. – Ez nem kutyafityula!
Közben a szeme az útfélen várakozó konfliskocsikra téved.
Odaint magához egy öreg konfliskocsist:
– Ide figyeljen, tatuska! Én most a kocsiján Miskolcra utazom. Úgy hajt, ahogy akar. A konflisban akarom kialudni magam. Egy csárdába megyünk, ahol mócsingos borjút vacsorázunk. Ahol megállunk útközben, maga a vendégem. Aztán visszahajtunk! Ha nem vállalja? Beszéljen valamelyik társával, aki hajlandó.
– De mér ne vállaljam, tekintetes úr? – szól az öreg.
– Nahát, akkor gyerünk!
Persze hogy meg-megállottak útféli csárdáknál, és azután hajtottak tovább. Ugyanígy visszafelé is, amikor már bekebelezték a remek, mócsingos borjúpaprikást.
Így üdült Krúdy Gyula!
*
Egy este, úgy tíz óra tájt, véletlenül én ültem a bakkasztalnál Krúdy Gyula mellett.
Krúdy, mint nem kivételes eset, veszteségben van. Ideges, ingerült és türelmetlen. Mint az ügyetlen kártyások szokták, ahelyett hogy fékezné hangulatát, és ésszerűsítené magában, hogy: várnia kell a jobb tendenciára, Krúdy rá akar menni a pénze visszaszerzésére.
Egyszer csak nagy zenebona támad a szomszéd teremben.
Krúdy, amit romlása érdekében kártyázó megtehet, kisasztalt tétetett ki magának a széke mögé. Bort rendelt és kortyolgatott.
A zenebonára fölugrálnak többen a bakkasztal mellől, és kinyomulnak a szomszéd terembe.
– Kik jöttek? Mi az istennyila leli ezeket?… Tudd meg már! – utasít Krúdy.
De hát mielőtt mozdulnék, valamelyik kartársa az asztalnál tudósítja Krúdyt:
– Bartók- és Kodály-este folyt le a Zeneakadémián. Lehet, hogy külföldi tudósítók jöttek be vacsorázni és tárgyalni!
Krúdy Gyula erre vészes dühvel csap az asztalra.
– Emiatt csinálják ezt a fölvonulást? Az anyjok keservit is!
Tele torokból harsogja ki az ajtón:
– Gyertek! Üljetek vissza a (és kimondja, milyen testrészükre). – Majd ráförmed a krupiéra: – Ossz! A bankár itt van!
E pillanatban az Otthon egyik idősb vezetője lépett be a bakkszobába. Nagyon tiszteletteljes hangon szólt Krúdynak:
– Gyulám! Az Otthonnak elsőbb hivatása a művészet és irodalom fölkarolása. A kártyát még marad idő szorgalmazni. Ne békétlenkedj, kérlek alázattal!
– Micsoda művészetről beszélsz? – kérdezte erre Krúdy: – Amit ezek az alakok művelnek, kártékony, politikai hátterű ízlésrontás. Öregapám öregapja is tudta és énekelte azokat a dalokat, amik alá ezek az alakok a nevüket firkantják. Mi címen?
– Ne sértődj meg, Gyula, de amit ez a két nagy zenészünk csinál, ahhoz több szakértelemmel kell bírni. Ők a magyar népi zenét az egész világnak elfogadható tálalásban, azaz hangszerelésben nyújtják át.
– Nyújtják az öregapjok lelkét! Úgy látom, te nem olvastad Liszt Ferencnek levelezését, ahol nyíltan vall arról, hogy: az ő tanítómestere a cigány Bihari János volt, éppen hangszerelésbeli fogások terén. Amit ezek a kontárok csinálnak, ugyanaz, mint amit a német átdolgozók és kottázók műveltek a verbunkossal. Azaz az eredeti beosztását nem tudva letenni, csinnadrattává dolgozták át. Vannak itt még magyar zenészek, akiktől tanulni lehet… Ossz! – kiabált rá közben Krúdy a krupiéra.
Nyilvánvaló, hogy ha a bakkasztaltól kiszívódott kártyások visszatértek a bakkszobába, ezt nem a Krúdy Gyula vitatkozása idézte elő. De minthogy végig személyileg tanúskodtam az egész esetnél, tehát úgy érzem, illik, hogy bizonyos állást foglaljak a vitával szemben. Ez a következő volna.
Hogy ez a két nagy emberünk, Bartók Béla és Kodály Zoltán mint szerzők mekkorák? Azt az ítélőszékek ítélőszéke, az Idő dönti el. Ezzel szemben, hogy zenetudósi, oktatói tevékenységük áldásos, ahhoz nem fér vita, és érdemük is elévülhetetlen! Az biztos.
*
Még egy éjjeli tanyáját említhetni meg Krúdynak. Ez egy kis csapszék volt a Mester utca végében. Reggel zárt ez is, és délután nyitott.
Egy főpincér megszedte magát, és zárórája után pincérek gyűltek össze az öreg kartársnál. Kiszolgálás nem volt. Azaz, korát megelőzve, a kis helyiség az önkiszolgálás módszerére tért át. Abban is úgy, hogy: mindenki a tulaj vendégének számított!
Egy hordó állott csapra verve a sarokban. Minden vendég fölragadott egy poharat, és megeresztette bele magának a csapot. Aztán körülülték az öreget, és csevegtek, megtárgyalták a szakma ügyeit.
A társaság összetétele?… Hát ült ott föltűrt kötényes csapos, mellette frakkos, gyémánt inggombos pincér, főpincér a legelőkelőbb mulatókból, finom modorú portás és nyers hangú kiskocsma-vezető… De mind csak szakmabeli.
Azt határozottan kitüntetésnek vehette akárki, ha ebben a társaságban megtűrték, sőt egyáltalán bejuthatott ide.
Krúdy Gyulát itt szívesen látták. A vendéglátóipar dolgozói őt a legnagyobb tisztelettel, szeretettel vették körül. Boldogok voltak, ha megszólalt. Mert Krúdy elázva sem tartozott a handabandázó alakok közé. Magával ide pedig sohasem vitt senkit.
Magam részéről nem puszta időtöltést látok abban, hogy Krúdy ide járt, a pincérek társaságába. Mérhetetlen bölcsességet találok ebben!
Elvégre kinek van szüksége alapos emberismeretre, ha nem az írónak? De vajon ki ismeri jobban az embereket, mint a pincér? Még a sofőr meg a nyomozórendőr is csak megközelítőleg, illetve egyoldalúlag lát bele az emberek veséjébe, míg a pincér nagy általánosságban.
Bizonyára ez vonzotta Krúdy Gyulát ebbe a kis hajnali helyiségbe, ahol fönntartástalan tárgyalhatott meg embereket, eseteket barátaival.
*
Nagyon büszke leszek mindig arra, hogy Krúdy Gyula óbudai szobrának leleplezési ünnepségén, az irodalmi estén, én tartottam beszédet Krúdy Gyuláról. Ez az összejövetel arányaiban is, minőségileg is nagy volt és szép volt.
De talán még megkapóbbnak éreztem egy másik, szintén óbudai estét. Esztergomban zajlott le egy Krúdyt méltató irodalmi ünnepély. Gépkocsin hajtottunk vissza Budapestre.
A Kéhli vendéglőhöz közeledve, az úton eszünkbe jutott, hogy: benézzünk egy fröccsre a Kéhlibe, ahol Krúdynak szokott tartózkodási helyén emléktáblát illesztettek a szoba falába.
A helyiséget olyan fenyegetően zsúfolva találtuk, hogy szinte reménytelennek tarthattuk: helyhez jutunk. De végre is kiböjtöltünk egy társaságot.
Elegáns, idősebb pincér foglalta le nekünk az asztalt.
Az emléktáblán friss virágkoszorút leltünk.
– Szeretnénk, ha pár szóval emlékeznénk Krúdy Gyuláról. Mi Esztergomból jövünk éppen, az emlékestjéről! Nem ok nélkül firtatjuk…
– Én jól ismerem önt, kicsoda! A fiatalabb társam még borfiú korában sokszor szolgálta ki, a társaságát is! – hangzott a felelet: – Máskülönben Krúdy Gyula bácsi azért ült mindig ide, ahol a táblája van, mert ez az én asztalom itt, és szerette, ha én szolgálom ki. Nagyon rendes, csöndes úriember volt ő. Isten nyugtassa!
A pincér két szeme sarkából, mutató- és hüvelykujját összefogva, könnyet törölt ki.
Ám a szomszéd asztalnál az általános zsivajt is túlharsogta egy csomó jól öltözött, jókötésű fiatalember a rendelés miatt. Alkalmasint Óbuda elkényeztetett labdarúgó csapatából voltak.
A pincérünk: – „Azonnal!”-t kiáltott nekik.
De mi nem akartuk, helyzetét látva, fönntartani őt. Máskorra halasztottuk az eszmecserénket vele. Fizettünk és távoztunk.
*
Ezzel valójában véget is ért Krúdy Gyuláról való emlékezésem. Ámde nem maradhat a következő függelék nélkül.
A Nyugat folyóiratban megjelent egy hosszabb cikk:
Lebontják a… – címmel.
Tartalmának kivonatát adva közre itten, merészen nekiment egy miniszteriális hatalmasságnak, és kemény, nagyon is helytálló leckét adott neki.
Valami titokzatos egyéniség rendelkezésére nevében folyvást bontanak. Lebontják például a Karczagi csárdát, szépészeti okokból. Holott itt szállt meg Kossuth Lajos, itt volt a Rózsa Sándor gyülekező negyvennyolcas csapatának tanyája, Ferenc József, a császár-király is időzött itt magyarországi körútja alatt… Lebontják a Tabánt, mert poloskafészek, és helyébe Marienbad mintájára terjedelmes parkot létesítenek.
Mi ez? A Tabán ősi kocsmáival, török háremével a magyar múltnak érdekes emléke. És csak hülyék által kifogásolt látványossága, szórakozóhelye.
Helyébe a Titokzatos Hatalmasság meghagy egy csomó értelmetlen követ mint római hódításkori templom alaprajzot. Ilyenből? Csekélység! A Szahara közepétől föl Skandináviáig és Angliától keresztben egész Kínáig ép, értelmes műemlékek milliója áll. Tehát…
Ennek a titokzatos és tudákoskodó romboló-hatalmasságnak szükséges az a kioktatás, hogy: minden nemzet számára az a műemlék, ami szerves összefüggésben van múltjával!… Ezt mi állítjuk, akiket kozmopolita, destruktív szalonkommunista névvel bélyegeznek meg!… A Nyugat munkatársai!
Nos, a Titokzatos Hatalmasság maga a nagy Hóman Bálint volt. A cikknek szerzője pedig én.
A Titokzatos Hatalom nem vállalkozott vitára. Ellenben csupa véletlenből a cikk után nehány nap múlva megjelent az adóvégrehajtó, és egy óriási adóhátralékot követelt a Nyugattól, egyidejűleg biztosítási foglalást is eszközölt.
A Titokzatos Hatalmasságot lehetett alaposan gyanúsítanom azzal, hogy: ő a gyakorlatban és ilyen kerülő úton vág vissza nekem a cikkért úgy, hogy kirántja tollam alól a Nyugatot.
Bizonyára nem tudta, hogy a Nyugat akkor fizetett legjobban, ha saját erejében elgyöngült. Mert ilyenkor mint a pesti tájnyelv szövegezi meg: a Nyugat Fejesei a Bankokhoz, Vállalatokhoz járulnak támogatásért. A Nyugat pénztára megtelt. Jobban fizetett nekünk, munkatársaknak is.
Ezt már ezeknek az emlékezéseknek valamelyik részében már megírtam. Itt legföllebb két dolgot fűzhetek ehhez.
Az első az, hogy: személyileg sohase hajhásztam semmiféle minisztérium kegyét. A másik az, hogy: amikor ezt a támadást elkövettem, főleg Krúdy Gyulára gondoltam, a Tabán szerelmesére.
Osvát Ernő, a szerkesztők szerkesztője
Minden szakmának van valamilyen babonája, esetleg hazug jelmondata. Az írásművészeté az, hogy: megvetés terhe alatt hinni kell abban, az írót ellenállhatatlan lelki kényszer készteti az írásra!
Ha még ezt csak a közönség hinné?… Hagyján! De maguk az írók is elhiszik és hangoztatják. Akár a vadak kuruzslói és varázslói, akik hókuszpókuszaikkal önmagukat is megkerítik és megkergítik felsőbb lény voltuk hitére.
Az íróbabona oly általános, hogy eddig még csak egyetlen kartársat találtam az egész világirodalomban, aki bátran, nyíltan, őszintén vallotta, az írásra nem annyira belső, mint inkább külső kényszerek, főleg megélhetésiek kényszerítenék. Ez az író Jack London, aki magát kifejezetten szocialista írónak tartotta, és angolszász nemes eredete ellenére megírta, örök okulásra, a londoni Soho borzalmait.
Még mielőtt Jack Londonról tudtam volna, én is az íróbabona cáfolója voltam. A harmadik kartárs pedig, meg kell fogódzkodniok!… Osvát Ernő volt.
Igen! A szerkesztők mintája, a tehetségimádó, a kézirat-szerelmes Osvát Ernő, egyszer több író társaságában, amikor az írói elhivatottság körül való nagyképűsködést támadtam, nekem adott igazat. Körülbelül így:
– Igen! Abban Józsi Jenőnek van igaza, a tehetség általában nehezen visszagyűrhető és lehetetlenségekre is ösztökélő tulajdonság egy lélekben, de hogy miben és merre tör utat?… Azt leginkább a tehetségtelen írók hangoztatják, hogy az írás kényszere leküzdhetetlen! És egyedül az!
És itt Osvát szívből, hangosan nevetett. Úgy, ahogy Major Sicu torz kép rajzolónk klasszikus rajza ábrázolja őt.
*
Hát igen! Osvát Ernőnek köszönhetem a fölfedeztetésemet. Buzdításainak, szeretetének a kifejlődésemet mint író.
Osvát Ernő volt az, akihez első firkám került.
Mint jelkép is jellemző. Osvát hosszú ideig nem hitte el, hogy énmagam énmagam vagyok.
Fönn a Várban, egy hónapos szobában laktam, Duma Sándorral, a festővel, földimmel. Ugyancsak földim volt egy Kurtay Ernő nevű rajztanár. Nekik és még egy kispappá lett osztálytársamnak olvastam föl első zsengémet, egy Csöndes emberek című elbeszélést. Aztán Kurtay Ernő vállalta, hogy bekopog vele a Nyugat szerkesztőségébe. Ez meg is történt, és Kurtay Ernő azzal jött vissza, hogy kéziratomat nagyon szívesen vette át egy pap. Két nap múlva mehet a válaszért!
Hűha! Egy pap! A babona szerint pappal találkozni valami kezdeményezésnél, a kéményseprővel ellentétben, baljóslatú jel, és kudarcot jelent… Ennyit ér a babona!
A pap Osvát Ernő volt. Olyan furcsa, összeérő, alacsony gallérokat hordott és hozzá sötét ruhát, mint a kimenős papok.
Na! Másodjára Kurtay máris örömhírrel jött vissza a Nyugattól:
– A pap azt mondta, az elbeszélésed megfelel nekik. Majd le is fogják közölni a lapban. De előbb látni akar tőled másikat is. Csak aztán hozza ezt az elsőt.
Nem tudtam, nem tudtuk, hogy ez Osvátnak rendes, okos módszere. Minden kezdőtől ezt követelte.
Az ínség fojtogatott. Ha Osvát rögtön közli művemet, sőt, mint szokta, leszúr bizonyos előleget is rá, akkor Budapesten maraszt ezzel, és összecsapat velem valami kis fércművet egykettőre. Így? Arra kényszerültem, hogy hazautazzam Nagybányára, családomhoz, és átrágva, beledűlve alkossak egy kifogástalan dolgot. Amint történt.
De micsoda előkelő hangot használok? Elutaztam vidékre. Szöktem, lógtam, mint Pesten mondják. A szoba egy-két hónapi kifizetetlen bére nélkül a lakásadók el nem eresztenek simán. Hát egy este, a sötétség leple, illetőleg a vár bástyasétányának gyér villanya oltalmában csekély holmimat kötélen eresztettük le Kurtay Ernővel az első emeleti lakosztályomból. Így vettem búcsút. Duma Sándor, a lakótársam, ugyanaznap délután tüntetőleg bejelentette a háziaknak, hogy: Pestkörnyékre távozik éjjelre, meghívásra! Így hárította el magáról a felelősséget a szökésemben való bűnrészesség terén. Persze ő is kikísért aztán, álutakon érkezve, az állomásra. Aztán egy éjszakát virrasztott valahol miattam, szegény. Megígértette velem, hogy: hazulról okvetlen megküldöm a szobapénzt. Némi haladékkal meg is cselekedtem, az Osvát kívánta új művel egyidejűleg.
De előzetesen még meséljem el, mit fűzött Kurtay Ernő küldetésénél Osvátról hozott tudósításaihoz:
– Te! Ez a pap engemet vél teneked. Amikor beengedtek hozzá, így kínált nagyon udvariasan székkel: – „Foglaljon helyet, Józsi Jenő!” De nem vethettem semmit közbe, mivel rögtön tovább beszélt. Csak a búcsúzásnál, amikor kezet szorít velem, és így köszön: „Isten áldja, Józsi Jenő!” Erre én azt mondom neki: „Nem én vagyok Józsi Jenő, hiszen már mondtam!” „Ne-e-em! – néz rám nagyon kétkedően ez a pap: – Hát hol van ő?…” „Majd elküldöm önhöz!…” Ebben maradtunk. De azt hiszem, nem hiszi, hogy egyáltalán létezel. Mert mosolyogva bólogatott nekem, hogy: „Elküldi hozzám? Jó! Majd egyszer!…”
Ekként kényszerültem szinte, hogy valódi személyemben megmutatkozzam a titokzatos papszerkesztőnek, még elutazásom előtt.
Nagyon jól rémlik előttem Osvát meglepődött arca azon, hogy én valóban létezem. Már beleélhette magát a Kurtay Ernő Józsi Jenővel való azonosulásába, és Kurtay véznasága, szívbajosokra jellemző, alázatos, szelíd modora, hosszú hajzata jobban illett ahhoz az elképzeléshez valóban, amilyen egy tollforgatóé, a csöndes szemlélődés robotosáé. Most pedig egy szeles, pökhendi, húzd-ki-magad tartásban mozgó alakot lát maga előtt mint Józsi Jenőt, engem.
A név is szóba került, és én Osvátnak körülbelül így ésszerűsítettem azt, hogy álnevet használok:
– Nézze, szerkesztő úr, különösen vidéken, ha valaki a szokott pályák fölrúgásával választja magának a művészét, akkor míg valakivé, azaz ismert névvé nem küzdi föl magát, nagyon kényelmetlen érdeklődésre, hogy „mivel foglalkozik?”, azt válaszolni: „Író vagyok!” Én már ezen átestem akkor, amikor kérdezősködésekre azzal válaszoltam, hogy: „Festőnek készülök!” Mire elég indokoltan ez jött megjegyzésül a kérdezősködőktől: „Na, jó, festeget! De miből akar megélni?…” Hát mit röstelkedjem?
– Szégyellné, hogy író? – bámult rám Osvát majdnem fölháborodva: – Dehogynem lehet abból megélni megfelelő buzgósággal és készséggel. Fényesen, kérem! Bízzék csak magában. És ne hajtson a buta népre, ha faggatják és csípkedik önt.
Tagadnám el, hogy hányszor adott erőt csüggedtebb percekben az Osvát biztatása?
Nagy dér-durral, sőt néhány botrány üldözésével váltam meg szülővároskámtól. Visszatérésem bizony elég letöréses látszatot vetített rám. Megint belekényszerültem ügyvédi irodák, sőt, bírósági napidíjasok fullasztó odvaiba. Úgy kotlottam, mint diákkoromban a könyv alatt, utált akták alatt, az új elbeszélésemen. Az elsőn, ami meg is jelent.
Meglepetésszerűen történt, 1910. február 16-án.
Már elcsüggedtem az Osvát igenlő válasza felől a várakozásban. Akkor egy verőfényes téli délelőtt az utcán régi osztálytársam, a Nyugat előfizetője, közölte velem, hogy: megjelentem! És ő adta ide a számot kölcsön!
Csak napok múlva kaptam meg a Nyugatot és egy levelet hozzá. Majd a tiszteletdíj akkor óriási összegét, több, mint havi jövedelmem felét.
A levelet nem Osvát mellékelte. Ő aztán legföllebb aláírt. Írásiszonya közismert. Hanem Füst Milán írótársamtól kaptam dicsérő, buzdító, kedves levelet.
Hogy pedig visszatérjek az Osvát enyhítette, de nem alaptalan kételyeimre az írói megélhetés nem egészen közhelyeselt ügyében, hát maga az édes jó apám, amikor nagy gőgösen kezébe nyomtam a folyóiratot, ahol megjelentem, forgatta-forgatta, és hunyorgatva így szólt:
– Na! Aztán micsoda újság lehet ez is, ami tetőled elfogad dolgozatot!
Nem én emelkedtem, inkább a sajtószerv süllyedt le szemében. De ez tréfa volt. Mint én, jó apám is tudta, hogy Osvát Ernő keze, valóban akár a papé, szentély kapuját nyitotta meg előttem új, végleges hivatásommal, életem eddigi zűrzavaros forgatagában, aminek szennyében már-már elkallódás fenyegetett.
*
Alig jelent meg még néhány elbeszélésem a Nyugat időszaki folyóiratában, amikor a napi sajtó maga jelentkezett, hogy igényt tart munkásságomra.
Az akkor nemrég indult erősen baloldali Világnak írtam is egy tárcát. Nyomorult kishivatalnok nagyon vágyik a főnöke illatos szivarjára, és lop egyet tőle. Ennek története a tárca.
Az hiszem, ezzel arattam életem legnagyobb írói sikerét. Ismétlem, íróit. Szigorúan műhely- vagy szakmasikert. Mert én a tárcát kihagytam mint zsengét, minden gyűjteményemből, és elfeledtem. Harminc év múlva egy öreg nyomdász szégyenített meg, egy utcai beszélgetés keretében, hogy visszaemlékeztetett tárcámra, ami neki annyira tetszett. Hát egy szedő, aki kezén és agyán a betűk birriádja fut át, és ő jegyez meg ebből valamit, akkor ez a sikerek sikere egy tollforgató számára.
De nekem aztán, a tárca kapcsán, újraértékelése helyett inkább az idéződött vissza emlékemben, mekkora kínlódást jelentett nekem pont három tárcalábnyira nyesni meg a kis művet a napilap követelménye szerint.
Kezdő író előtt még, pláne azidőtt, ha valóban hivatásának érezte az írást, szentségtörés számba ment úgy tekinteni az irodalmi művet, mint a pék a tésztát, hogy: kicsit vágok, nagyot vágok belőle, mégis tészta a tészta!
Szóval, ösztönös idegenkedés támadt bennem a tárcaírástól. Csak a Nyugatnak akartam dolgozni.
*
Na, Osváttal különben közösködésünk hosszú vonalán végig, többet nem értettünk egyet, mint igen. Később már, akár a rossz kintorna zenedarabja, úgy járt le minden találkozásunk a kezdeti kedves bekezdése után visszás, kocódásos változatokra. Két-három mondat, és már veszekszünk.
Az első összetűzésem Osváttal természetesen az irodalom felfogásának kérdésében zajlott le.
Osvátnak általában az irodalmat a komor és komoly hangú írások jelentették. Ez némileg annak a kornak fölfogásával egyezett.
Még fogyatékosságomnak is készséggel elfogadom, hogy nekem eleve sem emberi, sem művészi lelkületem nem tudott behangolódni Osvát, vagy hát a kor irodalmi sugalmaiba. Az ellenszegülés végül ilyen szövegeket is gyártott bennem a csak sötét, csak komor, csak nyavalygó művészi hangra: „Tíz centigramm morfium kérdése, hogy valaki, hacsak nem egyenest élvezi a nyavalygást, kellemes kimúlását megrendezze… mert a szellemi élverohadást nyújtani, az aztán értelmetlen…”
Hát ez az, elismerhetem, fiatalosan kegyetlen, durva világszemlélet szolgált ütközőpontul kezdettől fogva Osvát és köztem.
Első novellám, amit ő elfogadott, és le is közölt tényleg utóbbat, de én kihagytam köteteimből, egy érzelmes történet, a polgári erénykáté cikkelyeinek bátortalan kikezdése a házasságtörés terepén… De hát a novellámnak egy párja is volt. Én ezt tartottam különbnek, érdekesebbnek és irodalmibbnak is. Ez két koldus esetét tárgyalja, akik közül a jó helyen álldogáló majdnem agyoncsapja társát, aki melléje tolakodott. De a végén kibékülnek, és nagy vigadásba torkollik a tragédia.
Osvát Ernő ezt a novellát ledérnek, könnyű fajsúlyúnak bélyegezte és visszaadta. Én éreztem, ha még nem tudtam, hogy ez igaztalan! Később jöttem csak rá, hogy Osvátnak nehezen fékezhető ellenszenve van a derűre, kacagtatásra, megbékéltetésre törő irodalmi szemlélet iránt.
Amikor ezt kereken közöltem vele, csak éppen össze nem verekedtünk. Főleg az sértette vérig Osvátot, hogy vélekedésemet, ügyesen, nem mint egyénit hangoztattam, hanem mint közhiedelmet. Karinthy és más írótársak humorizáló műveinek általa a Nyugat hangjából való kirekesztésére és eltanácsolására hivatkoztam neki.
A viszály döntetlenségbe feneklett. Én Osvát ellenére is megrögződtem álláspontomban… És én győztem ellenében. Vessem közbe mindjárt a továbbiak megelőzésével.
*
Megjelent, gondolom, 1911-ben, a Nyugatban, egy Ruszka Gyuriék karácsonya című elbeszélésem. Ezt az elbeszélést egy ízben Osvát szemtől szemben, előttem, nemcsak az én legjobb művemnek jelentette ki, hanem a legjobb tíz magyar írás közé sorozta.
Ez nagy szó volt. Osvát nem dobálózott a nagy mondásokkal. Hát dicsérete rendkívül büszkévé és boldoggá tett.
Na de ebben a Ruszka Gyuriék karácsonya című elbeszélésben született meg a Kakuk Marci figurája. Ez a kültelki nőcsábász, életbölcs és tréfacsináló, chaplini alak. De hol volt még akkor Chaplin?
Elég az, hogy nekem kezdettől fogva az volt szándékom: Kakuk Marci figurájából nagyobb szabású regényhőst csinálok.
Amikor ezt közöltem Osváttal, kereken, mereven ellenezte. Emlékszem többek közt érvelésének egy részére:
– …Annak nincs értelme, hogy ön, mivel beleszeretett egyik jelentéktelen, bár mulatságos mellékalakjába, arra akarja ráaggatni a maga komoly, mély és nemes veretű művészetét…
Ez az! Ez a komoly és mély és tartalmas jelzőkkel védett unalom, tehetségtelenség és nagyképűség, hamis lélekelemzés, cselekménytelen irodalmi köldökvizsgálat, amely műfajban akad persze nagy érték is, de hát főleg azoknak az íróknak egyetlen erőssége, akik kilós művekben, a kiadók nyerészkedése vonalán, a divatot szolgálják ki mindenha.
Csak azért is, szó szerint az utcán, az éhenhalás mezsgyéjén, megírtam az első Kakuk Marci-történetet.
Viszont aztán, amikor a műnek sikere lett, és visszhangja támadt a komolyabb műbírálatnál is, Osvátnak volt szíve nyíltan beismerni tévedését. Majdnem egy Nyugat-szám egész kritikai rovatát áldozta az én jelentéktelen mellékalakomnak bélyegzett csavargómra. Aztán ő adta közre a másik Kakuk Marci-kisregényt, amit a mai nap is hányódó színdarabból írtam át, és indítottam el vele a sorozatot, amiből azonban máig kimaradt.
Miért? Kérdezik?… Mert enyhe vagy vad lendületű, de mindig valóságos közelharcomba került a Kakuk Marci mindenik, összesen hét kötetének elhelyezése akár szerkesztőknél, akár kiadóknál. A névsor ijesztő és tanulságos számomra, abban az értelemben, mit érjen a tehetséges művésznek, ha okos és szeretetteljes bár, de sugalmazókkal, befolyásolókkal nyomoríttatja meg elképzelését.
Osvát Ernő nagyságát természetesen ez nem rántja le. Ő előttem hasonlít a szentekhez, ahogyan meggyőződéseihez teljes jóhiszeműséggel és önzetlenséggel ragaszkodott mindenen át.
Jellemére nézve még kezdetben megjegyezhettem egy esetet.
Összezördültünk kissé. Hát micsodán? Azon, hogy helytelenítettem egy költeménynek a közlését, és nem akartam elfogadni az Osvát magyarázatát.
Neki egy kis állandó udvara volt, magamfajta, ifjabb írócskákból. És ezek, akárcsak az udvaroncok, áskálódtak, hízelegtek, háta mögött sugdosódtak, szót hordtak.
Egyikük panaszolta nekem, hogy Osvát a másik tanácsára meghúzatta vele, igaztalan, a művét. Mire azt mondtam vad, ifjúi önérzettel: ha nekem Osvát egy vesszőmet törli, akkor többet nem vagyok a Nyugat munkatársa!…
Huhh! Boldogan szaladt ifjú kartársam az Osvát kis társaságában közhírré tenni dölyfös kijelentésemet. Egyúttal persze a maga védelmében is. Aztán, amikor tárgyaltak, Osvát legjobb barátja és fönntartástalan talpnyalója csípősen „ravasz ember” néven illetett engem, aki hát belemegyek a háta mögött szerkesztőmnek lecsepülésébe.
De rosszul járt. Osvát hozzá fordult, és jól tagolva, jelentősen mondta:
– Ezt ne mondd! Tersánszky minden, csak nem ravasz. Ő szemembe szokta megmondani a kellemetlent is.
A futár gyorsan közvetítette nekem Osvát válaszát. És ezzel valóban alkalmat adott rá, hogy szégyelljem hetvenkedésemet, amivel már föltevésekre is megbántok olyan igaz és jó szándékú lelket, mint Osvát Ernő volt.
Ignotus
Amikor még mint közigazgatási kukac nem nagyon dicsteljesen és feddhetetlen láttam el teendőimet, akkor ismertem meg Ignotust. No, nem személyesen! Az sokkal később történt meg. Hanem rendszerint két kocsmázás között vagy a munka hiányosabb hivatali órái alatt a kreont és ecsetet kaptam kézbe, vagy pedig olvastam, tanultam.
Az olvasmányaim között ami leginkább megragadott és lekötött, a Kiss József szerkesztette, A Hét nevű hetilap volt. Ebben is az Ignotus cikkei, versei, glosszái tettek rám kivételes szemléletfölszabadító hatást. A nagybányai szabad festőiskola levegőjében növekedvén föl, az új, az eredeti, a sajátos művészi alkotás és kifejezési hang mellett minden más teljesítményt másodrendűnek, sőt feleslegesnek, nyomdaipari árucikknek tartottam.
Ignotusnak pedig minden sora ezer százalékig felel meg annak, amit a legszigorúbb ifjúi szemléletem követelt az írástól. Ha teljes igazságot akarok itt szolgáltatni Ignotus működésének? Ady Endrénknek ugyanebben A Hétben olvastam egy szörnyen Vajda János-os, sőt még ennél is nívótlanabb költeményét. Míg Ignotus minden írása csakis Ignotusra emlékeztetett.
Persze, ez nem akar olyan ostoba, mai szóval, kiértékelés lenni, ami egy fikarcnyit is kisebbítené Ady nagyságát. Viszont Ignotusnak írói és emberi kiértékelését illetőleg illik említenem, sőt, vissza is szeretnék térni rá a továbbiak során.
Amikor már negyedik elbeszélésem jött a Nyugatban, Tihanyi Lajos, a festő, állandó pesti tudósítóm, azt írja nekem Nagybányára, hogy a Pesti Napló főszerkesztője, Surányi, ragyogó ajánlatot tett nekem. Füst Milánnal beszélt Surányi: üzenje meg Nagybányára nekem, hogy a Pesti Napló egyszázötven koronát ajánl föl nekem havonta, ha egy tárcát írok neki hetenként. Tárgyát, műfaját magam választhatom meg.
Hát ez óriási megélhetési lehetőséget biztosított egy huszonkét éves tacskónak kétségkívül.
A Nyugat szerkesztőségében közöltem a dolgot Osváttal és Ignotusszal. Ignotus volt az, aki tétovázás nélkül rávágta:
– Fiacskám! Ha maga egy szerkesztőségbe betelepszik, akkor írói pályafutását töri derékba. Nézzen meg engem! Azért maradtam félben mint író, mert a kényszerűség az újságírásra vitt. Magáért kár, fiam. Maga, mi jól látjuk, van olyan tehetséges és erős, hogy hamarosan megírja azt a nagyobb szabású irodalmi művet, amivel különb, sőt biztosabb egzisztenciát teremt magának. Van valami lehetősége, hogy ezt véghezvigye? Mi szerény képességeink arányában segítjük ebben magát.
Osvát lelkesen kontrázott Ignotusnak. Én pedig tüstént felfogtam tanácsuknak jelentőségét és jóindulatukat. Hazautaztam, és terveket gyártottam valami nagyobb terjedelmű munkáról.
De nem annyira Osvát, mint az Ignotus viselkedése fogott meg. Az a néhány szó, amivel a maga torzónak maradását vázolta előttem, őszintén, fájdalmasan, abba az időbe vetett vissza, amikor A Hétben elkápráztatott írásaival. És ma, ötvenkét évnek távlatából vehetem számba, mekkora hálával tartozom ennek az embernek!
De azt hiszem, ide szúrhatok be két, ezzel a kérdéssel összefüggő körülményt az Ignotus életéből.
Állandó rovata volt neki a Nyugatban, A politika mögül című. Hogy mire értékeltem ezeket a cikkeket? Nem tudom. Úgy rémlik, főleg bosszúságot váltott ki belőlem: minek kell egy ilyen eredeti, nagy írói elmének, mint ez az Ignotus, olyan műfajba ártania magát, mint a politika, publicisztika? Ezekben a műfajokban a szó egyszerűen bicska, és bármi igazsággal vagy jogossággal szemben csak azé a győzelem, aki mögött több és élesebb bicska nyílik ki, ha tettlegességre kerül a sor…
Hát még ennek a fölfogásnak mennyire látom ma, ötvenkét év messzeségéből, a helyességét! Ezekből a cikkekből sajtpapír és fidibusz vált. Mennyivel többet érne, ha Ignotus annál a műfajánál tart ki, amit A Hét bocsátott közre és kevés kötete?… És ma is érték volna!
Talán még ebből az időből maradt egy emlékem Ignotusszal kapcsolatban. Gondolom, az akkori Modern kávéházban, az egykori Erzsébet híd pesti hídfőjénél, tartott a Nyugat munkatársi és baráti köre összejöveteleket. Más kávéházban Ignotus meg sem jelent, azt hiszem, egyáltalán.
Itt egy parázs vita kerekedett: a megalkuvásról!
Szerényen és némileg közönnyel is, mukkot sem ejtettem. Szinte elszomorított: hogy ennyi okos koponyától mennyi badarság keveredik ebbe az elvi vitába, mint ez minden elvi vita tulajdona, jellege, sőt, majdnem lényege.
Egyszerre csak Ignotus rám utal:
– Na és a legilletékesebbnek, az új nemzedéknek, mi a véleménye a megalkuvásról?
– Szerintem külső körülmények, sőt kényszerek is csak olyan egyéniségeket taszítanak megalkuvásba, akiknek eleve a jellemében lappang ez. Akik nem ilyenek, azokkal szemben tehetetlen minden külső befolyás!
Ignotus nevetett:
– Ja! Maga kemény legény, fiacskám! – mondta nekem. De mindjárt a társasághoz is fordult: – Bár azt hiszem, uraim, hogy a gyereknek van igaza.
*
Tizennégy, november 15-én érkezett ki a galíciai harctérre az a menetszázad, amiben mint önkéntes egy rajnak parancsnoka voltam. Mert már az első ütközetben minden tisztünk, altisztünk elesett vagy megsebesült. Így minden újabb csata után egy-egy krumplivirágot szereztem, hogy végül, amikor betegen kórházba küldtek, már önkéntes szakaszvezető voltam. Rövid üdülés után berukkoltattak Losoncra. De hát utazás közben kilógtam egy napra Budapestre is.
A Nyugat szerkesztőségébe vitt első utam. Harctérről szóló költeményeket hoztam be. Osvát csak éppen össze nem csókolt, annyira örült nekem és a verseknek. Kiutalta rögtön a tiszteletdíjat, és sajnálta, hogy az éjjel utaznom kell.
Amikor fájlaltam előtte, hogy Ignotusszal nem beszélhetek, azt felelte:
– Annak ugyan kérem semmi akadálya! Ő ugyan máma már nem jön be a Nyugathoz, de holtbiztosan megy ebédelni. Keresse meg őt otthon. Biztosan örülni fog magának.
Osvát szavára bekopogtattam Ignotus lakásába.
Valóban tapasztalhattam, hogy kedves neki látogatásom. Amikor a szabadkozáson kezdtem, hogy Osvát felelősségére és szokásom ellenére rontok rá, hát szinte sértődötten felelte:
– Osvát közvetítése nélkül is gondolhatta, hogy nálam szívesen látott vendég! El sem engedjük magát, fiam, egykönnyen.
Terítéket tetetett számomra az asztalához. Felesége is teljes szívélyességgel fogadott. Aztán a kérdések özönét zúdította rám az ebéd utáni feketénél: miket, hogyan éltem át a tűzben, és hoztam-e valami kéziratot?
– Költeményeket?… Nagyon szépeket kaptunk eddig! – jegyezte meg Ignotus. – Ezek sem lehetnek rosszabbak. De én prózát is várok harctéri élményeiről!
Én megkíséreltem megértetni vele, hogy: amíg a császár egyenruhája rajtam van, a próza, az írás, már hogy a hadiírás felettébb kockázatos, amennyiben hiteles és művészi. „Az háborúnak, az vitézségnek az dicséreti” pedig nem méltó hozzám, és a Nyugat számára sem ér sokat.
Ignotus azonban nem tágított:
– Maga, fiam, olyan biztosak vagyunk ebben, hogy meg tudja találni azt a hangot és azt a tartalmat is, amivel mindent elmond, de olyan ügyesen, hogy nem mászhatnak magára.
Ignotusné is ekképpen unszolt a nagyobb lélegzetű prózai írásra. Hogy kitérjek valamiképp mindez elől, arra hivatkoztam:
– Nos jó! Ha rá is vetném magam a hadiprózára, a mai katonai beosztásom igen-igen kevéssé engedi meg, hogy zavartalanul vonulhassak el dolgozni, pihenő óráimban is!
Ignotus rögtön elértette, hogy: katonai tömegszállás tagjai előtt támogatást és kíméletet nyújtani az irodalom művelésére nem nagyon szokásos. Egyszerre fölkelt, és tárcájából kivett egy ropogós százkoronást:
– Ezt úgy vegye, hogy a Nyugat nevében módot nyújtok magának arra, hogy pihenője alatt valami rendes lokálban dolgozhassék. Én ezt a pénzt aztán, mint szerintem nagyon is gyümölcsöztető előleget, fölveszem a Nyugattól, vagy levonjuk magától.
– Jól van! Elfogadom a pénzt. De még ezzel is nem kis haladékot kell kérnem, míg valami írást összecsapok!
– Várunk és bízunk magában, fiam! – fejeződött be tárgyalásunk Ignotus szavaival.
De hogy az előleg százasnak valóban a munkára való tartalékolás lett volna a sorsa?… Egy kis túlzás és füllentés volna!
Gyurkovits nevű önkéntes társammal közös katonai levéllel utaztunk. Ekkora összeg birtokában, ami a zsebemet nyomta, először is alaposan beszívtunk. Ebben az állapotban egy csintalan, műsoros mulatóban kötöttünk ki. Ott a mulatónak egyik tündére berántott egy libasült vacsora erejéig. A mulatóból egy táncos kaffába mentünk. Ott barátom elaludt, az asztalra borulva. Én a főpincér közvetítésével meglógtam társamtól, egy nem nagy fajsúlyú hölgyikével, vagyonunk roncsain.
Mit hozzak mentségül?… Katonák, fiatalok, akik borzalmakból érkezve, újabb halálos borzalmak elé tekintenek csupán?… Mit nem lehet megbocsátani nekik?
Viszont itten, csúnya könnyelműségem mögött, nagyon is komoly eredményt hozott az Ignotus okos áldozatkészsége.
Akkor fogant meg bennem két nagyobb szabású háborús írásomnak az ötlete. Sőt, ennek nyomán alkalmat leltem arra, hogy munkába fogjak.
Mint harctérről érkezett, valóságos, önkéntes szakaszvezető, átvettem a losonci kaszárnyában a bevonuló önkéntesek fölött a parancsnokságot. Szolgálatvezetőnek nemcsak a konyha részéről járt mindenféle kedvezmény, hanem elkülönültem a tömegszállásról különszobába. Mindez nem teljes, de elég zavartalanságot hozott.
Megkezdtem először: Jön a főherceg című kisregényemet. Aztán egyidejűleg belefogtam Viszontlátásra, drága… című regényembe.
Ennek sikeréről nincs mit beszélnem. Ady írt róla szeretetteljes bírálatot; ugyancsak Ignotus is. A Pester Lloyd tárcát szentelt neki, Mohácsi Jenő tollából…
Mi indított elhatározóan ennek a műnek megírására?… Ignotus buzdítása!
*
Már mint előadó, rendező, díszlettervező, zenész és táncoktató is könyvelhettem el sikereket. De betetőzte az egészet, hogy saját gitárkísérettel több szólamban fütyültem. Gondolom, az első számom ebben a műfajban a Dvorzsák Humoreszkje volt. Nem lehetett nagyon rossz teljesítmény. Komoly dzsessz-zenekar szegődött volna, amit én magam packáztam el.
Mármost az Európa-filmnek tulajdonosa, Peller Béla, a wieni emigránsaink legnagyobb támogatója, rám akarta bízni a korábban világsikert aratott Lumpácius Vagabundus filmjének összeállítását. Ezért néhány hétre Wienbe hívott meg vendégnek. A vázlatomat tisztességgel megfizették, de hát a film körüli titkos tanács ottlétem alatt úgy döntött, hogy: bár kifogástalan filmvázlatom, mégis az enyémnél ismertebb névre kell bízniok a Lumpácius Vagabundust.
Nincs kizárva, hogy ha jobban sarkamra állok, rám bízzák a filmet. De nekem ilyesmi utálat. Azonnal visszaléptem minden tárgyalástól. Peller Béla nagyon őszinte marasztalására, ahogy mondják: éltem világomat Wienben, annak az egykori birodalomnak fővárosában, ahol soha le nem ment a nap, valamelyik felében.
Ignotusék ott éltek akkoriban. Többször meghívtak magukhoz. És hogy valami érdekességgel én is viszonozzam kedvességüket, hát: bemutattam nekik füttyművészetemet!
Hajnal Jenő, az író, vállalkozott rá, hogy állandó útbaigazítómnak szegődik. Vele jártam meg Wien minden látni- és hallanivalóját. Így Ignotusék is, tudván erről, velem együtt Hajnal Jenőt is meghívták.
Persze hogy szóba került a Lumpácius Vagabundus is. Ignotus is, Hajnal is egyetértettek abban, hogy: a filmesek ostoba tökfilkók, ha nekik nem tehetséges és ügyes forgatókönyvíró, hanem ismert név kell!… Legföljebb Hajnal az én nemtörődömségemet kárhoztatta, hogy nem teszek egy lépést sem forgatókönyv-szerkesztői pályám érdekében.
Mármost a füttykoncertemre Hajnal bírálata abban csúcsosodott ki, hogy ilyesmivel foglalkoznom: marhaság! Ignotus szelídebben azon a véleményen volt, hogy: milyen szép novellát fogok én írni a füttyművészetről.
De hát kettejük ellenében Ignotusné kelt védelmemre. Szerinte az a marhaság, ha valaki nem önmagában bírál el egy elbájoló produkciót, hanem az irányból, hogy: ki csinálja?… és hogyan értékesítheti hivatása vagy hát foglalkozása vonalán?
A gyakorlat Ignotusné véleményét tette győztessé!
Tartózkodásom utolsó estéjén kabarét néztünk meg. Akkoriban Wien tele volt náciellenes, földalatti kabaréval. Ez, amiben mi voltunk, pokolian szellemes szatírákat adott elő, mindenféle különcség mellett.
Hajnal Jenő már látta a műsort. A kávéházba, ahová a kabaré után mentünk, önnön csúfságára Hajnal hozott hírt arról, hogy: a kabaré vezetője patáliát csapott azon, hogy senki sem mondta neki: én ott ültem a kabaréban! Mert a vezető tudott minden előadói teljesítményemről!… De hát a gyorsvonatom éjfél után indult!…
*
Ignotus sírja fölött én tartottam gyászbeszédet. Mondhatom, mint teljesítmény nagyon gyatrán sikerült. Unos-untalan, elcsuklott a hangom a sírástól, és csak nagy erőfeszítéssel, félperces szünetekkel döcögött tovább beszédem. De ha megbuktam ebben a műfajban, amely rideg előadók műfaja, az érző ember aratott diadalt atyai barátom sírjánál…
Szini Gyula
Nem hiszem, sokan tudnának arról, hogy Szini Károly, Szini Gyula édesapja Táncsics Mihálynak legjobb barátja volt. Eredetileg mint protestáns lelkész működött valahol a Nyírségen. Nem kétséges, ha kiugrott állásából, ez szabadelvűsége miatt történt.
Táncsiccsal lapot is szerkesztettek együtt. Nem hosszú életűt. Mindenesetre a déli órákban a két barát ott sétált kart karba öltve a Váci utcai vagy Kossuth utcai, népes korzón. Olykor egy atlétatermetű egyén is hozzájuk szegődött. Ez nem volt más, mint Vajda János, a költő. Vele aztán rendesen a Szikszayba, a legjobb hírű budapesti vendéglőbe tértek be. Vajda Jánost hírhedt nagyevőnek tudta mindenki. Képes volt végigenni a Szikszay teljes étlapját, ha úgy fordult a sora.
Egyébként Szini Károly a Belvárosban lakott. Mégpedig abban a házban, ahol jelenleg a Százéves Vendéglőt hirdetik.
Itt született Szini Gyula. Szülőházáról megemlékezik a Rózsaszínű hó című elbeszélésében. Ez az írása meglehetős népszerűséget vívott ki. A bírálatok a magyar beszély mintájának említették.
De hát írt ő kisebb-nagyobb színjátékot is, cikket özönével, karcolatot teméntelen. Egyáltalán életén át nem csinált egyebet, körmölt, körmölt, körmölt, nappal is, éjjelente is. Kisebb-nagyobb színjátékát is előadták.
Környezte is működését meglehetősen széles körű elismerés. Egyet azonban nem tudott elérni élete folyamán soha, még napokra sem, hogy zilált anyagi helyzetét egyensúlyba kerítse.
A sors mintha átkozott bürokratikus rendszert építene ki bizonyos egyének köré, igaztalan, szeszélyesen, de a bárgyúságig következetesen és könyörtelen. Kóficoknak önti a bőségszarut érdemetlen is. De azt megakadályozza, hogy erre érdemesek legalább egy szinten fussanak a kóficokkal.
Szini Gyulánál aztán az égre üvöltő sorsának galádsága.
Ne is menjünk tovább a jelennél. Illetve emlékezzünk csak az egészen közel múltra 1945-től.
Ebben az időszakban ha számon tartanánk egész sereg „írónagyságunk” pályafutását, mit észlelnénk? Ma már fércnek sem becsülhetőek firkáik. Ezekkel azonban mellékkörülmények kihasználásával az élre törtek föl. Zsebeltek, és lerúgdosták maguk mellől értékes írótársaikat. Végül a legutálatosabb módon elárulták azt a mozgalmat, amely a szemétről szedte föl őket.
Nagyon és hamar tudunk ám felejteni és szinte állandósult ütemben.
Ezzel szemben figyeljük meg csak az ilyen Szini Gyula féle írók pályafutását.
Ő az 1919-es kommunizmus alatt az írói direktórium tagja.
Nem kényszerült elvállalni ezt a tisztet. Véletlen akkor valamiféle állandó jellegű alkalmaztatása akadt. Amellett némileg az is oldott helyzete sanyarúságán, hogy nehány írása kifutott. Tehát valóban elhihető: meggyőződése vitte arra, hogy direktóriumi tagságát elvállalja. Mert aztán Szini Gyula nem tartozott a mindenkori áramlat sodródói közé. Atyai öröksége volt a haladás mellé szegődés! Nem hasznossági okból tette, amit tett.
*
Megismerkedésünk és aztán bensőséges barátságunk úgy 1920 táján kezdődött.
Ami a nyomort és küzdelmet illeti, magam még mélyebb ponton vergődtem akkoriban Szini Gyulánál. Mint hadirokkant szereltem le katonáéktól. Külön mese tárgya, hogyan környékezett meg kétféle politikai hatalom is, hogy megkaparintson hívének. Miután pedig mereven elutasítottam, nem fékezte bosszúját. Az olasz fogságból külön utaztatott haza, úgyhogy éppen a román bevonuláskor érkeztem meg egy vas nélkül, ruha nélkül Budapestre. Debrecenbe nem juthattam el, ahol szobát tartottam fönn nővéremnél, és mindenféle holmit fölhalmoztam benne. Budapesten az írói munkának minden lehetősége bedugult számomra. Elmentem földmunkásnak egy Pest környéki tanyára. De onnan elkergetett az, hogy véletlen, nem véletlen, a rendes parasztmunkásokat egyre-másra gyanús alakok, szökevények váltották föl körülöttem. Nem kívántam egy rendőrségi razziába bekerülni velük. Átmenetileg a Népházig zuhantam alá, ahol húsz fillérbe került az éjjeli szállás, de csakis este 7-től reggel 7-ig. A Városligetben, padokon írtam meg a Kakuk Marci ifjúsága első lapjait, rendes időben, ha zuhogott, ereszek alatt. Táplálékul száraz kenyeret osztottam be, néha több napra. Végül is csontig leromolva a Dunába ugrottam…
Ennek a szép időszaknak valamelyik fordulatában jöttem össze Szini Gyulával. Gondolom, az Írók-Újságírók Otthon-körében történt ez.
Hogy ott mi folyt? Ketten figyeltük Gyulával. Még nagyban dőzsöltek ott a hadi-láncosok. A kártya óriási tétekben zajlott. Az Otthon nyüzsgött az álhírlapíróktól, főleg zsariktól. Így hívták a zsaroló kis szennylapok íróit. Ezek tulajdonképpen abból éltek, amit nem írtak meg. Kiszagolták vállalatok, intézmények, magánosok disznóságait, és elvitték nekik a dicsérő cikkeik kefelenyomatát bemutatni, majd fölvették a sápot azért, hogy széttépték a kellemetlen cikket.
Legyek azonban igazságos, engem is, Szini Gyulát is, sokszor rántottak ki ezek az emberek a pénzzavarból egy-egy megbízással.
Időközben jött a Bé-lista. Hivatalokból elbocsátották a fölösleget. Jött az infláció! A pénz romlása. Ez tőzsdézési veszettséggel kapcsolódott össze. Mindenki a tőzsdetudósításokat leste, és rakta az emelkedő számokat. Szinte olybá tűnt: hülye az, aki munkából akar megélni, amikor a tőzsdézés biztosabban és könnyebben jövedelmez.
De hát mi ketten Szini Gyulával és még kevesedmagunkkal, mégiscsak a hülyék sorában tartottunk ki. Folytattuk a pályánk megszabta munkát.
Keserves napokat éltünk át, tagadhatatlan. De ha a mai távlatból szemléljük azt az időt, akkor megmelegedhet a szívünk tája afölött: hogy a széltoló tobzódás hogyan vált semmivé. Naplopók, semmirekellők sorsa előbb-utóbb csak a pusztulás, ha nem rosszabb, és a munka marad!
Kiadók mégiscsak megnyitották kapuikat. Napilapok, folyóiratok, színházak mégiscsak egyre több írói terméket igényeltek. A Kakuk Marci első és legkisebb kötetét az Amicus nevű kiadó adta ki. Fáy Dezső illusztrálta. Ő Nagybányán a festőiskola tagja volt, és külön érdekességet jelentettek rajzai. Az Amicus kiadó mögött különben Reiter László húzódott meg, a gazdag textiles, maga is kitűnő képzőművész és nagy irodalombarát. A könyvnek akkora sikere lett, hogy a Nyugat majdnem egész számot szentelt ismertetésének és méltatásának. Móricz Zsigmond szinte lelkesedő bírálatot írt róla.
Egyidejűleg Szini Gyulának is megjelent kötete. Nagy lélegzetet vehettünk mindketten. Már nem kellett okvetlen gürcölésnek görbülni, ha leültünk egy kávéházban. Csatangolhattunk kedvünkre is.
Szini Gyula egyébként igen-igen kontárnak mutatkozott a mámor élvei terén. A bort nem szerette, a tömény italt nem bírta, csak sört ivott. De azt is hogyan? Első alkalommal a hasamat fájdította meg a kacagás Szini Gyula mulatozásán. Rendelt két öklömnyi tejszínhabos indiánert. Hozzá rendelt egy üveg vagy korsó fekete baksört. Ette az édes tortát, és mint a teát, itta hozzá közben a keserű sört. Azt mondta: „Isteni!” És buzdított: próbáljam meg! Na! Köszönöm szépen!
Sokat ültünk együtt. De megesett, hogy huzamosabb ideig nem találkoztunk! Aztán újra összesodródtunk. Akkor voltunk sokáig nap nap után együtt, miután megnősültem.
Feleségem, Sári, mint javíthatatlan irodalomrajongó és -értő, ahogy én, éppúgy megszerette Szini Gyulát. Naponta találkoztunk. Szini Gyula egészen más módszerrel dolgozott, mint én. Én akkoriban soha senkinek nem nyilatkoztam arról, mit írok, mit tervezek! Gyula szívesen tárta föl bárkinek szándékait. Sárit egyenesen kitüntette azzal, hogy kezébe nyomja írásait, különösen akkor, ha aggályai támadtak értékük felől. És valóban nejem ritkán tévedett fölülbírálatában. Tanácsai mindig beváltak.
*
Egy ízben az Erzsébet híd pesti oldala körül, a Mátyás pincében vacsoráztunk hármasban Szinivel. Jól benyúlt már az éjbe együttlétünk.
Arra szántuk el magunkat, hogy levegőzünk egyet a Duna-part hosszán, gyalog sétálva.
Ám egyik mellékutcából nagy zenebonára, ajtócsapkodásra és zenekar vidám játékára figyeltünk föl.
– Be kellene kukkantanunk ide, gyerekek, a népi dáridót tanulmányozni! – javaslom én.
Feleségem rögtön benne van. Szini Gyula némi vonakodással szintén beleegyezik. Már tartunk is a csapszéknek.
De itt, a továbbiak megértése okából, egy kis irodalmi szószaporítást kell beszúrnom.
Közkeletű kiszólás: „Megverek valakit, vagy engem valaki.”
Egyik jelentősebb költőnknek költeményéből szakították ki közszájra ezt a mondatot. De hogy ne hozzam zavarba azokat a nyájas olvasóimat, akik nem tudják, melyik nagy költőnk írta a verset, férfiasan bevallom, hogy ma sem tudom, én magam sem, az író, akinek bizony kötelessége volna nagyobb értesültséget szerezni irodalmunkból.
De már mehetünk tovább.
A kis helyiségben dunai hajók matrózai mulattak. A zeneszóra, mint a veszedelem, úgy forgatták a csinos fehérnépet. Vagy az asztalnál kurjongattak és nyakaltak. Ahol mi helyet kaptunk, az asztalunk tőszomszédságában, vegyesen ültek nők, férfiak. Sűrűn cserélgették párjukat a táncosok.
Szini Gyulát nem lehetett tartani rosszkötésű alaknak. De hát kistermetű ember volt, és az állandó gürcölés behajtotta gerincét. Mindenesetre látszott rajta, hogy nyugtalan, és fél tőle: valami kellemetlenségbe sodródunk ebben a szilaj társaságban. Feleségem és én aggálytalan élvezettel figyeltük a helyiség forgatagát.
Egyszer csak a szomszéd asztalhoz egy jóvágású matróz ülteti vissza táncosnőjét. Körülnéz, észrevesz minket, és asztalunkhoz jön. Szépen, illően meghajtja magát nejem előtt:
– Szabad egy körre?
Sári máris felszökken és bólint. A matróz pedig mielőtt tovavezetné nejemet a zenekar elé, biztatóan ránk szól:
– Fogjanak maguk is ezekből a szüzekből. Mennek ezek szívesen a táncba, csak vigyék őket.
Hát én ugrom föl szó nélkül, és éppen a matróz imént lehagyott párját viszem a forgatagba…
Szini Gyula ott marad egyedül az asztalunknál és búsul.
A forgatagban a matróz nejemmel odahajt mellénk és elkezdi:
– Az, aki ott gubbaszt egyedül, fogadom, a férj! Ne is tagadjátok. Van talán szemem; te vagy a vendégbarát! – utal rám.
Sári kacag és rám hunyorít: hagyjuk rá a matrózra.
Nahát aztán, amikor megelégeljük a táncot, feleségem fölhevülten és fáradtan Szini Gyula mellé ül vissza, és azt mondja neki:
– Gyulukám! Már csak az egyensúly kedvéért is választanod kellett volna neked is egy táncosnőt.
Mire Szini Gyula bólogat, és csak ennyit válaszol:
– Vagy engem valaki!
Most már láttuk, hogy kínossá válik, ha Szini Gyulát tovább tartanánk ebben a helyiségben. Nagyon jól mulattunk a válaszán. Aztán hazaútban Sári mindent megkísérelt, hogy Szinit eltántorítsa konok vélekedésétől: miképp itt semmi veszély nem fenyegette!
– Én megtudtam ettől, hogy mind egyetlen nagy hajóról való matrózok ezek, és felügyel viselkedésükre a legmagasabb rangú! – mondta Sári. De Gyula fejét rázta:
– Jobban ismerem én ezt a társaságot, mint ti! Csak egyikük kezdje a kocódást, már nyílik a bicska, repül az üveg, sőt a szék is!
*
Szini Gyula további életének ábrázolásánál csak ismételném magam. Förtelmes küzdelmet bonyolított le, hogy családját és magát úgy-ahogy is fölszínen tartsa munkával. Csakhogy két fia egyre nagyobb lett, és vele az eltartásuk, iskoláztatásuk költségei is növekedtek. Szini Gyula ereje pedig csappant. Elnyúzott idegei nem bírták már. Végül is öngyilkosságba menekült.
Először megmentették az életnek. Közös barátunk, Simándi Béla író és újságíró meglátogatta Szini Gyulát kórházi ágyánál. Biztató szavaira Szini Gyula szelíd mosolyával válaszolta:
– Én már erről az ágyról, Bélukám, soha föl nem kelek.
A párnája alatt mérget rejtegetett. Másodszori öngyilkossága sikerült!
*
Ezerkilencszázhatvannégyet írunk. Végre – egy esztendeje – kiadták Szini Gyula válogatott kötetét… Még szép!
Mikes Lajos
Az Est-lapok, az Athenaeum, egy csomó háztömb, a Modiano-szivarkapapír gyár és a többi meg a többi nagyvállalat urának, Miklós Andornak jobbkeze Mikes Lajos főszerkesztő volt.
Mit beszéltek róla? Hogy olyan könyvtárt gyűjtögetett össze, amiben a ritka kéziratok maguk százezreket értek. Tudása egészen rendkívüli arányú. De ezen a vonalon szerény ember, nem hengerel le senkit, a legkisebb költőcskét vagy műbírálócskát sem. Kicsikét gúnyorkás modorával nem bántott. Szeretetre méltó bácsinak tartotta mindenki, s a társaságát nyereségnek.
Egyetlen tulajdonát lehetett kifogásolni. A lóverseny minden műfajának áldozott szenvedéllyel. Azaz a lóverseny áldozata volt. Mert hogy lelkisége nem az volt, ami a játékosoké, éppenséggel a szerencsés játékosoké, az biztos.
Gondolom, baráti vagy inkább ismerősi köre is visszaélt hiszékenységével, hogy kegyébe férkőzzék. Ő maga nem járt a Japán kávéházba, ahol a bukmékerek tanyáztak, és ahol versenynapokon síri csönd honolt, mert minden vendég, pincér, csalhatatlan tippekkel a lóversenypályákon szórta el keservesen félretett pénzét.
Nahát, a tippek legtöbbje innen eredt. Mikes főszerkesztő úr számára is. Ha pedig szerencsétlenül ugrott be a tippeknek, magyarázkodni lehetett ezerféleképpen, hogyan lett a csalhatatlan tipp csalássá.
Legelső alkalommal, amikor az Est-lapoknál jártam, a következőt hallottam Mikes főszerkesztőtől:
A Pesti Hírlap munkatársa, de csak házaló tárcaíró, úgy 400.000 pengő körül nyert a lóversenyen, egy befutót kifogva. Ebből az óriási összegből, nagyon okosan, egy kis kertes lakot vett meg a Rózsadombon. De azért továbbra is tárcás maradt, főleg napilapoknál.
Beállít egy nap az Est-lapokhoz, és Mikes főszerkesztővel akar tárgyalni.
Na, Mikes Lajost, sok évi sűrű látogatásom ellenére, soha nem találtam úgy a szobájában, hogy ül az íróasztalánál. Állandóan járt-kelt a szerkesztőségekben vagy a vállalat uránál, Miklós Andornál, s el kellett fogni őt, vagy lesni valahol.
Úgy különben nem szeretett várakoztatni senkit, aki kereste. Ha kéziratot kapott, esetleg rögtön átfutotta. Ha megfelelt, vette utalványkönyvecskéjét, és megírta az utalványt a pénztárhoz.
Hát egy délelőtt bekukkan a szobájába, és nyitva hagyja az ajtót maga után, hogy: várja a jelentkezőket. Az íróasztala az ajtó mellett állott. A nyitott ajtón át minden mukkanás behallatszott a szobába a másikból.
Véletlen vagy megrendezetten, az ajtó előtt a szerencsés Tárcásnak a hangját neszezte Mikes Lajos. Leült az íróasztalához és hallgatózott.
A Tárcás nagyjában azt mesélte valamelyik munkatársnak:
– Nézd! Én sohasem jártam tippek után. Környezetemben sokan akadtak, akik a lóversenynek őrültjeiként lekopasztatták magukat vele. Egyszer kierőszakoltak magukkal, hát kimentem velük. Nem többet, mint a legkisebb tétet, két pengőt tettem föl velük egy tippre. Ott veszett! Na!… De figyeltem, türelemmel, érdeklődéssel, mi folyik itten voltaképp? És egy ötletem támadt. Olyan bonyolult ez az egész játék, hát szemléljük: micsoda a lehetőség egy komoly nyerésre? Kimentem máskor is, pár pengővel, és azt vettem szemügyre, melyik ló nyerte a befutást? Újra kimentem, és ezt figyeltem. Már nagyjából megjegyeztem ezeket a győztes állatokat. De még mindig nem játszottam, csak jelentéktelen tétekben, és mindig csak úgynevezett: siegre, vagyis az első befutóra. Egyszer aztán, amint szemlélem a fölvonuló lovakat, akár meglökött volna valami egyik ló láttán: „Tégy erre nagyobb összeget!” Megnyertem a győztes tipptelen lovat.
– Hát ez egészen ésszerű! – szólt a másik hang.
– Csak ez nem a tudományok tudománya! – fejezte be a Tárcás. – A tudományok tudománya az, hogy a siker után soha többé nem játszani. Ezt teszem én most.
*
Hogy ez megtörtént-e, és így történt? Arról nem kezeskedhetem! Az is csak hallomásból ered, hogy: Mikes Lajos magáévá tette ezt a kioktatást, és egészen bizalmas körben mint a saját fölfedezését mondta el. Természetesen tovább vesztett, a remek játéktudomány ellenére.
Tőle magától én nem sokról értesülhettem. Velem szemben aztán minden volt, csak nem bizalmas. Azt nem állíthatom, hogy írásaimat nem hozta, sőt, elég sűrűn hozta. De kurtán-furcsán közösködött velem, nem változó ridegséggel.
Ennek oka miben rejlett? Azt nyíltan tárgyalták az Est-lapoknál. Mikes Lajosnak szinte rögeszméjévé vált, hogy neki Osvát Ernő írógarnitúráját meg kell kontráznia! Persze, ez kissé nehéz feladatot adott föl számára. Én mindenesetre azok közé az írók közé tartoztam, aki kissé zavarólag szállott be az Est-lapok süldő munkatársai közé, vagyis a Mikes dédelgetettjei közé.
Ezzel szemben Földi Mihály, Salusinszky szerkesztő, sőt maga Miklós Andor, a főnökök főnöke, biztatóan, sőt buzdítóan fogadott.
Akkoriban, mint mindig Budapesten, főleg az újságírói szellem, afféle „bemondás”-okat gyártott. Mondjuk, a munkatársak között akadt egy kiugrott szerzetes is. Ennek a neve „Azt hiszi Szent Ferenc” volt. A Miklós Andor titkára, a lelkiismeretességnek a teteje, azt a nevet viselte, hogy: „A Salu jegyzője”. Értve Salu alatt Salusinszkyt.
Most, egy-két héttel halála előtt, találkoztunk. Ekkor tudtam meg tőle, hogy: mekkora mérvű kiállást tanúsított mellettem az Est-lapok legszűkebb körű vezetősége. Móricz Zsigmond azzal fenyegetődzött, hogy: otthagyja az Est-lapokat, ha nem adják le cikkét a Kakuk Marci regényemről, Fodor József, a Mikes ifjú kedvence, valami támadásra, a Kakuk Marci ellen, azt írta, hogy: amennyiben azt az írásmodort, ahogy Kakuk Marcit beszéltetem, nem tartják magyarnak, akkor át kell írni az egész magyar nyelvet a Kakuk Marci modorára. Hát ez kissé túlzás, szerintem is. De az Est-lapok közölte ezt a cikket! És Földi Mihály, ez a választékos modorú, szelíd ember, egy ilyen szűkkörű megbeszélésen, ökölbe szorított kézzel állt ki amellett, hogy munkáimon mind az Est-lapok, mind az Athenaeum kapva-kapjon!… De ami legjobban elképesztett a Salu jegyzőjének késői beszámolójában, az Miklós Andorról szólott. Az íróasztalára levelezőlap nagyságú fényképeket rakott ki. Ezek között Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes és az én arcmásomat Miklós Andor mindennap a fiókjába zárta. Mit lehet tennem ehhez?
*
A napilap-tárca a legkegyetlenebb műfaj.
Nem lehet állítani, hogy ebben a formában nem akadt már irodalmi remek is. De hát akkora mérvűek a kötöttségei, hogy bizony nehéz feladatot ró az íróra. Folyvást számítgatni alkotás közben: vajon kifutja-e a tárca kerete a mondanivalójának? Amellett a tárca hagyományosan az erkölcs és illemtan túlzott uralma alatt nyög.
Nos, a folytatásos regény szintén nehéz műfaj. Érdekfeszítő is legyen, amellett hát az irodalmiság mázát is viselje. Azonfölül az írók ajánlkozása sosem állott arányban azzal a mennyiséggel, amit egy lap fölvesz tőlük.
Ezen a sok galibán az Est-lapok szűkebb szerkesztősége segített az irodalomnak valódi áldására.
Úgy rebesgették, hogy: a Pesti Napló egész oldalas írásokat hoz! Kisregényt, tanulmányt. Ez az ötlet Földi Mihálytól ered, a lap szerkesztőjétől. De hogy Mikes Lajosnak és Miklós Andornak hozzájárulása érdemükre íródhat, az biztos!
A Pesti Napló, sőt, utána a Zilahy Lajos szerkesztése alatt a Magyarország is a főváros legmagasabb szellemi szintű sajtószerveinek vetélytársa lett. Ha csak azt említjük, hogy az Ambrus Zoltán teljes értékű irodalmi tanulmányai a Pesti Naplóban jelentek meg, a teljes oldalon, ez mindent megmagyaráz. Az akkori íróvilágban Ambrust tartották a megalkuvást nem ismerő, megközelíthetetlen kritikusi koponyának.
*
Engem a Pesti Napló oly sűrűn közölt, hogy nagyobb igényem nem lehetett. Éreztem, hogy betűim voltaképpen most jutnak el olyan tömegek kezébe, amik az addigi terjesztő szervek által nem jutottak el. Talán a Pesti Hírlapot kivéve. Viszont ők nem tántorultak el a tárca méretektől.
Ámde a Kakuk Marci-sorozatba megírtam az utolsó előtti kötetet, amikor Marci társa és rossz szelleme, Soma, barátját kortesútba ugratja bele.
Hogy ez a mű napilap folytatásos regénye legyen? Erre nem is gondoltam. Az Athenaeumnak nyújtottam be, ha jól emlékszem. Az Athenaeumék tették át az Est-lapokhoz. Ott Mikes kezébe került.
Még nem olvasta el a kéziratot, amikor meglepetésszerűen kérdőre vont:
– Most sem látja be, hogy ebből a Kakuk Marci-modorból már modorosság vált?
– Kérem, édes főnököm! – feleltem: – Én nem tukmáltam magára ezt a kéziratot! Nem tudom, hogyan kapta kézhez. De az tény, hogy az a fiatalember, akire céloz, legjobb tanítványától kapott leckét. Mert műbírálni könnyű, alkotni nehéz. És az én gáncsolóm főleg a kifogásolásnak embere.
– Nem hiszem, hogy közölhetnénk ezt az újabb remekművét! – mondta gúnyosan Mikes Lajos: – De majd megnézzük!
Két vagy három nap múlva beviszek Földi Mihálynak valami kéziratot. Szokása szerint rögtön kiutalja nekem a tiszteletdíjat. Végül azt mondja:
– Maga most sok pénzt fog kapni tőlünk. De ezt nem én, hanem Mikes utalja! Menjen át hozzá.
Az öröm csürdöngölőt járt bennem. Hát bekapcsoltam Mikes Lajosnál?… Haj-haj!
Valahol elfogtam őt. Észleltem, hogy: az eladdig majdnem elutasító pillantása megváltozott:
– Jól van, fiam! Maga tud! Rövidesen hozzuk a regényt! – szólott. Azzal a legnagyobb kitüntetést kaptam tőle. Barackot nyomott a fejem búbjára.
A „rövidesen” szólás pedig azt jelentette, hogy: a következő regény az enyém volt a lapban. Sőt, többet is jelentett! A regény több példányban készült másolatából a Brassói Hírlap közölt egyet, a Prágai Magyar Hírlap közölte a másikat, a harmadikat pedig a New York-i Magyar Népszava. Csak a tiszteletdíjjal maradt máig adósom. Aztán az Athenaeum adta ki.
Negyvenöt után egyik mindenható államférfiúnk egy fogadásnál ezt mondta nekem:
– Hallja, Józsi! Soha még így nem ábrázolták a politikát, mint maga, ebben a vicces regényben! Csak azt nem értem: honnan vette ezt a sok hiteles adatot?
– Mert ott korteskedtem én is egy földimmel a színtéren! – feleltem.
*
A vonzalomnak megvan a maga próbája. Könnyű a vonzódás kedves, jó modorú, jó külsejű egyénekhez, akár férfi, akár nő legyen az illető. De hogy valaki változatlan egy züllött, javíthatatlan munkatársát úgy kezelje, mint a többi kifogástalant?… Ez már kivételes ügy.
Miután ennek a műnek műfaját már ismételten leszögeztem, de mert a következőkben egészen sajátos és meghökkentő mozzanatokról számolok be mint szem- és fültanú, hát okosollom, hogy az olvasónak emlékébe idézzem a könnyebben érthetőség és élvezhetőség miatt újra, hogy ez az írás más, mint szokvány emlékirat.
Az irodalomtörténetnek nem avatkozom a munkájába. De hát megállapításait egyáltalán nem tartom sziklaszilárdan elfogadhatónak. Seregszám akad irodalmi klasszikus, akiket sem életében, sem halála, megdicsőülése után sem olvas senki. De minden könyvtár, minden magángyűjteményben ott sorakoznak köteteik. És a legvakmerőbb gondolatban sem tanácsos újraértékelésüket megeszközölni akarni.
Ezt úgy nevezném, irodalmi és művészeti-szakmai önkényuralom! A tehetségtelen nagyképűségnek az önkényuralma.
Hát most Mikes Lajos, a játékban szerencsétlen és tehetségtelen ember, ellenben a régi és új könyvek kiválogatásában meg kéziratok és másolatok szerzésében zseninek mondható szellemiség, amikor arra vállalkozik, hogy egy csomó fiatal íróval az előző, nagy nemzedéknek nevezett írótársaság színvonalára emelkedjék, esetleg le is főzze őket… akkor ez a folyamat jelen műnek igazi tárgya! Nem öleli föl és nem értékeli az egész ifjú társaságot, bárha valóban egyes tagjaiban Mikes és az Est-lapok pártfogásával odaemelkedett a nagy nemzedék színvonalára. Nem! Ez így is megörökítődik másfajta emlékezésekben… Ez az írás csak a legjellegzetesebb, legsajátosabb mozzanatokat akarja átmenteni Mikes Lajos körül, amik esetleg nyilvánosságra nem is kerülnének, holott megérdemlik.
*
Volt Mikes Lajosnak egy ifjú gyámoltja, név szerint Aradi Szabó István. Ez a fiatal költő a csapszéknek, az italnak annyira rabja volt, hogy még különösségnek is a túlzások közé sorolhatták őt. Elég vállas, de karcsú fickó létére akár a férfi divatbábok mintája is elfogadhatta őt társul. Arcban az ifjú Ady Endrére hasonlított szembetűnően.
Egyébiránt Tisza István vallhatta őt természetes fiának. Hogy ez nem lódítás? Magam tanúskodhatom róla, egy eset kapcsán, amit aztán leírok itt.
Ha Aradi Szabó István megjelent az Est-lapoknál, Mikes kivételével mindenki undorral, ellenségesen tűrte el személyét. Ezt is csak azért, mert Mikes Lajos patáliát csapott, ha pártfogoltját nem segítették oda hozzá azonnal:
– Nem sokat érek kivasalt, józan tehetségtelenséggel! – mondta Mikes Lajos: – Az írását nézem munkatársaimnak, nem a személyüket!
Szó, ami szó! Aradi Szabó, kivált élete utolsó szakában, koszlott és mocskos személyiség volt. Ahová belépett, egy termet megtöltött kocsmabűzével.
Mikes Lajos, ha meglátta, úgy szorította meg maszatos mancsát, akár egy világfival kezelne. Éppenséggel ha Aradi Szabó kéziratot hozott neki:
– Igyekezzék, fiacskám! Maga átlagon felüli tehetség! Írjon nekünk minél többet!
Pillanat alatt átfutotta a verset. A tiszteletdíj utalványa máris Aradi Szabó markába csúszott.
Aradi Szabó pedig, ameddig a pénzből tartott, bevette magát egy csapszékbe. Aztán írt, és a kézirattal házalt olyan sajtószerveknél, amik szóba álltak vele. Aztán újra csak a csapszékben kötött ki.
Egyetlenegy vaskos füzet jelent meg tőle. Ennek kiadását báró Kornfeld Móric fedezte. A füzetnek körülbelül a fele olyan költemény, hogy erősen érzik rajta az Ady Endre hatása, bár mindenikben van mondanivaló, csak a modorukkal van baj. A költemények másik része teljesen saját, egyéni hangú. Ezeket át lehetne menteni a magyar irodalomtörténet számára egytől egyig.
Hosszú, zavaros előszót biggyeszt Aradi Szabó költeményei elé. Valóban itt olyan lelkiségről kapunk képet, amely a féktelen fellengősség és ennek véglete, a teljes ernyedtség és fásultság csodája. Az iszákosság műve? Ezt aztán nem lehet ráfogni! Hány iszákos tollforgató sorai sugározzák a kedélyt, az életrebuzdítást, az egészséges, egyenletes életszemléletet?… Vagy a fajta, a veleszületettség kérdésére kenhetni ezt a szertelenségekben tobzódó lelkivilágot? Erre lehet valamicskét helyeselni!… Ellenben, lelki ernyedtség és sötétenlátás meg a mindenből való kiábrándultság föltétlen okozója a szellemi kimerültség. Aki ennek ellentmond, az egyszerűen tudatlan, alacsony szellemű valaki!
Mindezt tökéletesen igazolja Aradi Szabó István életrajza! Mint csodagyermek már mestere a betűvetésnek. Ady Endrét egészen zsenge korában fedezi föl magának, és mindvégig rajongója marad. Irodalmiasan szólva, Ady maga is keblére öleli őt. Támogatja is mindenképp, és sorozatos találkozásaik közben szívesen cseveg vele. A könnyelműsége és állandó, súlyos megélhetési gondjai Aradi Szabót erőltetett munkában, és ezzel állandó idegfáradtságban tartja. Ennek valóban legjobb, sőt talán egyetlen gyógyszere az ital. Föltéve, hogy élvezetét nem viszi valaki túlzásba.
*
Ennek a háznak erkélyéről, ahol ma is lakom, odalátni a Déli vasútra vivő Pálya utca sarkára. Ott ma is egy kis csapszék működik. Ez a kis csehó adott Aradi Szabó Istvánnak utolsó menedéket.
A csapszék második szomszédja Csapilla József műköszörűs lakása és akkor még műhelye is volt. Csapillának egészen kitűnő versei jelentek meg a Pesti Hírlapban és más sajtószervekben is. Boldogult feleségem „Köszörűs költőnek” keresztelte el őt. Nagyon kedvelte Aradi Szabóval épp ellentétes, nyugodt, szerény, kedélyes jelleme miatt.
Csapillának egy fél ívet kitevő, nagyon szép költeménye így kezdődik:
| Lentről jöttem a mocsarak mélyéből, |
| Onnan hoztam furcsa, kóbor lantomat! |
| Fogantam bűnben, kegyetlen sors méhéből. |
| Ne kritizáljátok nagyon hangomat!… |
|
Egyszóval Csapillának neve is az édesanyjáé. Akár az Aradi Szabóé. A hányattatásai, az édesanyja, küzdelmekben roskadozó helyzete okából, zsenge tizenkét éves korától maga lábára állították, szörnyű nyomorgások után csinált magának rendes megélhetést. Közben tanulás és önképzés külön fáradságával vitte odáig Csapilla, hogy talán szellemi termékei is eltartják. Csak hát a családi és a műhelygondok végül is lehetetlenné tették ezt.
De ha valami érthető, hogy Csapilla és Aradi Szabó István összebarátkoztak, ez aztán érthető! Nem csakis a fröccsözés hozta össze őket a kis csehó törzsvendégeinek.
Másként Aradi Szabónak senkinek védelme nem kellett. Akármennyit ivott, a lábáról le nem esett, és nem kötekedett vagy gágározott. Ha olyaski zavarta meg asztalánál, akinek társasága terhes volt számára, csöndesen rászólt:
– Kérem szépen, hagyjon engem!
További tolakodásra pedig áttelepedett más asztalhoz. Ha ez sem használt? Szólt a csaplárnak, hogy: neki a helyiség nemcsak mulatóhelye, hanem munkahelye is! „Szabadítsa meg a tolakodótól!…”
*
Hát ha Mikes Lajos körül ellenszenv fogadta Aradi Szabót, ez nem volt teljesen indokolt. De hát emlékszem egy esetre ott a kis csehóban, hogy puszipajtását, Csapillát is fölháborította viselkedése, pedig hát Csapilla mindig kirántotta őt a pác fenekéből.
Már a züllés teljes martalékává lett Aradi Szabó. A feketévé piszkolódott fehérneműje is oszlásnak indult.
Egy nap megyek valahová a csehó előtt. Ha észrevett Aradi Szabó, rohant ki hozzám. Aztán vagy beerőszakolt, vagy jelentéktelen összegre levágott.
De most valami nagy dolog zajlott le a csapszékben. Csupa mozgalom és izgalom tanúja vagyok. Aradi Szabó észre sem vesz.
Benézek Csapillához:
– Mi történt a kricsmiben, hogy akkora ricsaj tombol benne?
Csapilla abbahagyja a köszörülést. Veszem észre, ki van kelve magából ez a higgadt ember:
– Ez már sok, kérlek! Egy boy nagy csomagot hoz ennek az állatnak. Tiszáék küldtek benne tizenkét selyeminget. Mit tesz? A boynak azt mondja: „Fiam! Egy vas borravalót sem kapsz tőlem, mert egy vasam sincs!… De ha elkarikázol ezzel a csomaggal és eladod, akkor illő pénzt kapsz tőlem jutalmul. Számlát hozol!… Még itt vagy?…” A boy saját érdekében is igyekezett jól adni el az ingeket! Ahogy ez az állat megkapta, bedanolja itt utolsó petákig! Fizet boldog-boldogtalannak, és lerohad róla az ing!… Tőlem többet egy fityinget sem kap!… Végeztünk!
Hát ez nem történt meg. Aradi Szabót Csapilla halálos órájáig támogatta, teljes önzetlenséggel. Temetésének költségeit is ő fedezte túlnyomólag, vagy hozta össze!…
Mikes Lajosnak sok kegyeltje elérte vagy megközelítette az álmát, hogy: a nagy-nemzedék tehetségeinek színvonaláig jussanak! Számosan élnek ma is közülük és bizonyára sok érdekes megfigyelésükkel támogattathatnám saját emlékezésemet…
Ámde, mint már említettem, ezeknek az emlékezéseknek nem a szokásos, a rendes, az irodalmi összeállítás kíván az értéke lenni. Nem!… Furcsaságok, különösségek közreadása csupán. Ezek, mint a mostohagyerekek, esetleg mellőzést szenvednek a komoly, elfogadott irodalmi működés részéről, holott-holott… megeshetik, hogy többet és igazabbat és jellegzetesebbet tárnak föl tehetségek viszonylataiból és életéből.
Szép Ernő
Amikor megismerkedtünk, Szép Ernő elsősorban öltözetemet tette vizsgálat tárgyává. Kifogásolta, hogy: cipőm nem a divatos, tömpe orrú cipő. A nyakkendőm pillangóra kötött, holott ez már kiment a divatból. A sétabotom kajmós!… Most, amikor mindenki gombos fejű bottal jár?
– Adni kell a külsőre, Józsi Jenő! Ezalól senki ki nem vonhatja magát. Rossz vért szül ám az, ha valaki a divatban levő dolgokat semmibe veszi. Magának remek alakja van. Szinte a kirakatba lehetne állítani férfimanekennek!… Ezt ki kell használni… barátom!
Hát ez a fölényes kioktatás kissé mellbe vágott. Miután azonban ezer és egy okom akadt rá, hogy ne vitatkozzam Szép Ernővel, mindent ráhagytam.
Így például Tóth Árpádtól ugyanebben a tárgyban pont az ellenkezőjét hallgattam végig. Ő érettségire csináltatott Ferenc József-kabátjában járt. Mert nehezen jött össze keresetéből egy utcai ruhára való. Engem ezzel szemben csinosan öltözködő, tiszta fiúnak dicsért meg. Noha én magam túlzásként vettem ezt tőle… Mert semmiképp sem elégített ki külsőm.
Szép Ernő, bárha nagyon kedvesen viselkedett velem, mint „arbiter elegantiarum”, az én szemrevételem szerint, inkább kiöltözöttnek hatott rám, mint elegánsnak. De akárhányszor, akármikor találkoztunk, Szép Ernő el nem mulasztotta megigazítani nyakkendőmet, megformázni fejemen kalapomat és így tovább.
Ezeken a látszólag komolytalan dolgokon kívül Szép Ernővel nagyjában megegyezett az irodalomról való fölfogásunk. Ez attól fogva történt, hogy: elszólta magát előttem, Osvát egyik kedvencéről beszélgetvén, vagyis olyasmit jegyzett meg előttem, hogy több a csináltság búskomorságában, mint a valódi érzés!…
Szinte azt gondoltam: végre egy egészséges kedélyű kartárs!
Hiszen amikor Szép Ernő elkezdte irodalmi pályafutását, akkor az irodalmi korszellem, főleg a lírában és leginkább külhoni hatásokra, afféle világfájdalmas, búsongó, csüggedt, majdnem önmagáért való érzelmes esettség hangját zengette túlnyomóan.
Az élen járó, nagy Ady költészetének úgyszólván alig akad derűs változata. Babitsot sem lehet nagyon vidám szemléletű költőnek tartani. Kosztolányi fennen hirdette, hogy ő: dekadens költő! Tóth Árpád éppenséggel véges-végig gyönyörű elégiában énekel. Juhász Gyula nemkülönben komor, fájdalmas… És hát Szép Ernő is elsősorban mint az érzelmes bánat lantosa foglalta el helyét ebben a ragyogó sorban.
Természetes, hogy a szenvedő lélek panasza, éppenséggel ilyen tündökletes formában, a művészet legbelsőbb szentélye. Csak hát az életnek mégiscsak akadnak más, vidámabb, biztatóbb, megéneklésre érdemes oldalai. És a túlzás, az egyoldalúság, elszíntelenedés kissé kárhoztatandó okvetlen.
Így például az egyidejűleg burjánzó, divatos prózának, regénynek, elbeszélésnek, tárcának tisztára nevetésre csiklandozott egy-egy fattyúhajtása.
Ismerve egy-egy remek életkörülmények között, minden jóban poszogó divatos írót, egészséges kedély szinte azt gondolhatta csak róla: ugyan min nyavalyog ez az író folyvást, minden sorában? Talán rosszul szelel a havannája a hatfogásos vacsora után, vagy nem minden futamban érkezik be a lova nyertesnek? Vagy a harmadik babája iránti férfiúi szenvedélye már némi bágyadtságot árul el?
De hát irodalmi áramlat, irodalmi korszellem szörnyű hatalom. Egészen kikeveredni hatása alól éppenséggel az írói hivatás vagy hát foglalkozás kezdő éveiben valakinek talán nem is lehet. Mert a boldogulás majdnem minden lehetőségénél a korszellem irányában nyílik könnyen a kapu, és záródik el a külön út előtt.
Osvát, a Nyugat mindenható szerkesztője, a komoly irodalomnak legfőbb ítélőszéke, szintén határozott rokonszenvet mutatott a komorabb jellegű írásokkal szemben. Ő ezt főleg azzal magyarázta, hogy az igazi irodalmat legjobban a léha, a fölszínes szórakoztatás szellemétől kell óvni. Persze, itt aztán nem volt könnyű a döntés, hol kezdődik a léhaság határa.
Az Osvát környezetében nyüzsgő és a nagy szerkesztő minden prüsszentését hangos dicsénekkel fogadó bólintó jánosok között leginkább négyen voltak ebben a fönti kérdésben a vitatkozók: Karinthy, Laczkó Géza, Tersánszky és Szép Ernő.
De hogy Szép Ernő is ebbe az ellenzéki csoportba tartozik, sokáig nem tudtam. Miután őt mint a megföllebbezhetetlen és javíthatatlan búsongás költőjét könyveltem el magamban eredetileg.
Éppen ennek köszönhettem aztán írói működésemnek egyik legnagyobb és legbensőségesebb és legjótékonyabb válságát.
Nem tagadhatom le, hogy alkatilag inkább a vidámság, erő, csüggedetlenség felé hajlom. Ám éppen az mutatja a korszellem erős nyomását, hogy amikor már néhány elbeszélésem, tárcám, versem, mesém megjelent, és valami nagyobb szabású írásnak vetemedtem neki, hát ez a regény bizony nagyon balfenéknek tartó, nyavalygó hangú munkának indult. Egy korán elzüllött és elpusztult, kitűnő adottságokkal rendelkező énekesnek a történetét tárgyalta első regényem.
A közepe tájt, szinte a korszellem által magamra erőltetett nyámolgástól elémelyedve, kezdtem kifulladni a történet folytatásával.
A Nyugat szerkesztőjétől, Osváttól, hiába kaptam egyre biztatást, hogy: regényem jó lesz, közlését alig várja! Saját magammal, igazi magammal szemben vesztettem el a küzdelmet.
Erőlködtem, vergődtem, dühöngtem, álmatlankodtam és ami az ilyen lelki harcokkal jár… És ez már aztán őszinte búskomorságba döntött, mintegy a korszellem diadalára.
Nos, a Nyugat minden munkatársának küldött ingyen példányt. Szinte a szokott öröm és kíváncsiság is cserbenhagyott, amikor felvágom, és lapozni kezdem. Ott tartottam már!
Egyszerre egy egyfölvonásosra bukkanok a Nyugat hátsóbb oldalain. A szerző: Szép Ernő. Olvasni kezdem. Egy hasbeszélő és a bábja cseveg a kis darabban. Elmés, furcsa, új az írás, éppenséggel a Nyugat szokott hatású szellemi termékei közé iktatva. Üde levegő csap meg valósággal!
Egy pillanat csak! A belső, szorongásos önvita egy csapásra megszűnt bennem. Történjék bármi, ezt a nyavalygó énekest nem folytatom. Ez nem az én látásom. Ez nem az én hangom. Más, magamhoz, egyéniségemhez való, életre és nem pipogya halódásra buzdító munkába kezdek. Boldogtalan dőzsölő herék és boldog nincstelenek is élnek…
Így tovább! A regényt máris összecsomagoltam, és többé elő sem vettem, csak még egyszer, amikor a kályha tüzébe dobáltam folytatásonként… És ma is érzem, helyesen cselekedtem. Ezt pedig Szép Ernő kis egyfelvonásosának köszönhettem.
Micsoda szebbel és jobbal áldozhatok itt Szép Ernő, kedves barátom emlékének, mint ezzel a vallomással?
Nagy Endre
A könyvnek gyűjtését bárha a legnemesebb szenvedélynek tartom, én magam nem hódoltam, és nem hódolok neki. Voltaképpen nincsen számomra húsz könyvnél több a világon, amit olyan féltéssel őrizek magamnál, hogy elvesztését nagyon fájlalom. Ezen húsz mű között volt Nagy Endrének A kabaré története című műve. Ezzel a dedikációval: „Tersánszky J. Jenőnek, legkedvesebb írómnak, szeretettel: Nagy Endre.”
Nos, amit most ideírtam, körülbelül ezt mondtam el egy nagyon szép és nagyon gazdag asszonynak, amikor kölcsönkérte „olvasásra” tőlem ezt a könyvet. Majd újra elmondani neki ezt, amikor évek múlva sem hozta vissza Nagy Endre művét. És hát most már kétlem, hogy valaha is viszontlássam, a hölgyet esetleg, de a könyvet már aligha.
A kabaré történetét Nagy Endrétől a magyar írás egyik kivételes remekének becsülöm. Ilyen művön keresztül, évszázadok múltán is, az olvasója jobban beleláthat korszakunkba, mint történelmi, társadalomtudományi munkákon keresztül. Emberi jellemek tömege, események példátlan éleslátással való megítélése, életre buzdító derű, kegyetlenségig menő önkritika, minőség, minőség, minőség árad az olvasóra ebből a műből, nem nyomorúságos adathalmaz homokhordó fuvalma. És még valami! Egy szemernyi szaga sincsen annak ezen a művön, hogy valamiféle alakulathoz dörgölőznék, legyen ez irányító hatalom vagy annak alanya, mármint az embertömeg. Nagy Endre magát a mindenható közönséget is a maga valóságában ábrázolja. Gáncsolja, becsmérli, ahol okot szolgáltat rá, nemhogy hasra esnék előtte, mint ezt minden előadó csinálja, egészen az émelyítésig, az imádott közönséggel szemben, ha nyilatkoznia kell róla.
Még arra is jól emlékszem, hogyan nyújtotta át nekem Nagy Endre ezt a művét. Az már nem a szokványos szerénykedés, hanem engem megrendítő alázat volt. Körülbelül ilyesmit mondott: ő tisztában van azzal, hogy az én irodalmi teljesítményeim szintjét nem éri el az ő firkája, de hát, egy komédiástól elviselhető, és akadhatok benne oldalakra, ha átlapozom, amik érnek talán valamit!
Keserű és idétlen mosolygása, mondom, megrendített. Tudtam, hogy ő bizonyos válságba jutott mint előadó. Ezt a válságot az ő anyagi és erkölcsi lehetőségeivel játszva megnyergelhette volna. Azt is tudtam!… Csak majdnem beteges érzékenysége és önérzete tartotta vissza attól, hogy valamiben könyökkel is segítsen magán. Faképnél hagyott, eredeti szerelmét, az irodalmat akarta visszahódítani. Persze a feléje való közeledésnél túlzott érzékenységével nyelnie kellett rosszmájúságokat, még elismerések, dicséretek alakjában is…
*
De most veszem észre, hogy Nagy Endréről írván, nem is az „in medias res”, hanem az „in ultimas res” közreadási móddal élek. Vissza kell térnem a kezdetre.
Nagy Endre még az első világháborúban küldött nekem két jegyet a kabaréjába. Szabadságos katona voltam, már zászlós rangjában. Háborús regényem, a Viszontlátásra, drága… aránylag busás tiszteletdíjával a zsebemben, részint sokkal duhajabb, részint sokkal komolyabb fajta szórakozásoknak hódoltam, mint hogy egy kabaré műsorára két és fél órát szánjak estémből. Nem fogadtam el a jegyeket. Hasztalan hülyézett le az a kartársam, aki Nagy Endre kedvességét közvetítette nekem, és hasztalan magyarázta, hogy: kitüntetés, szerencse számomra Nagy Endre közeledése, hiszen Ady Endre, Reinitz Béla, Móricz Zsigmond, Szép Ernő a Nagy Endre kabaréjának munkatársai. Engem is foglalkoztatni akar! Nem tinglitangli kuplészöveget vár tőlem!… Hasztalan! A jegyeket visszautasítottam!
Magatartásommal bizonyára nagyon megbántottam Nagy Endrét. Aztán kétségkívül ez tette, hogy amikor sok év múltán megismerkedtünk egymással, egészen a félszegségig mereven indult meg közöttünk a társalgás. Körülbelül ezt mondta nekem:
– Magától, Józsi Jenő, talán e-e-e méltán is, nem várhattam, hogy valamire is értékeli előadói működésemet, pedig hát sajnos, ezzel valamivel többre vittem, mint a tollforgatással!
– Drága igazgató úr! Maga merőben téved! Fogadom, hogy aligha akad egyetlen velem egykorú írótársamra, aki magát mint írót régebbről ismeri nálam, és oly sokra becsüli is. Ha akarja, vizsgázom rögtön abból, hogy ez nem üres udvariaskodás!
– Nos?
– Nos, nagyobb diák voltam, amikor a következő beszélyét olvastam és jegyeztem meg máig. Egy kis társaság kirándul a szabad természetben. Bűbájos hölgy van közöttük és a vőlegénye, egy tanár, latin- vagy magyarszakos, mindenesetre nem Adonisz és nem Herkules. A társaságban ott van a gimnázium tornatanára is. Mármost, amikor letelepszenek uzsonnázni a fűre, a latin nyelv tudora előkap egy átalag bort, és nekivetemedik, hogy kihúzza az üveg dugóját. De a dugó erősebb, mint a tanár. Nem jön ki az üvegből. A tanár arca már gutaütéssel fenyegető vörösségben lángol. De a gonosz dugó ellenáll minden erőfeszítésének. A tornatanár segíteni akar. A latintanár elutasítja. A menyasszonya gyöngéden, de hát derültségével alig bírva, kéri, hogy: inkább törjék le az üveg nyakát, mintsem baja legyen az erőködéstől! Hát a latintanár… tétovázik… Miközben a tornatanár fölkapja az átalagot, és egyetlen rántással kihúzza dugóját… Ez a beszély vázlata! Írta: Nagy Endre… Talán más író volt?
– Nem! Én írtam azt! – bólintott Nagy Endre, és valami zavarral vegyes átszellemültség és öröm váltakozott arcán, amint hozzáfűzte: – És maga ezt így megjegyezte… Mert e-e-e-e…
– Mert tetszett nekem! – mondtam, és hogy ne hízelgésnek hasson az egész, hozzátettem: – De különben azért is fogott meg ez a beszély, mert magam is kitűnő szertornász és csapatvezér voltam. Németh László író kartársamnak apja tanított tornára és történelemre, sőt, az előadóművészetre is, ha akarom…
– Hogy mondja?
– Úgy, hogy a legremekebb pedagógus volt, akire csak emlékszem, Németh József. Tudta, hogy engem a tankönyv száraz bemagolására nehéz rákényszeríteni. Valamint otthoni példák kidolgozására is. Tehát Németh József azt cselekedte, hogy a másnapi leckét, néha a tankönyvünknek némi kiegészítésével is, elmagyarázta az osztálynak. Akkor fölszólította az osztályt: ki tudná elmondani a magyarázatát, saját szavaival? Erre megesett, hogy az osztálynak legkitűnőbb tanulója is csapnivaló előadó és fogalmazó volt. Én pedig, az osztálynak pótvizsgás, rossz tanulója, remekül előadtam a magyarázatot. Mert ez teljességgel más képessége valakinek, mint a szorgalmas biflázás. Erre Németh József azt mondta, hogy: ilyen magyarázatismétlésre kalkulust kap az előadója, és behúzott nekem egy kitűnőt. Az egész folyamat aztán oda fejlődött, hogy rendszeresen én mondtam el a másnapi leckét a történelemből. És lettem kitűnő ebből az egy tárgyból, míg más tantárgyakból utolsó.
Nagy Endrét szórakoztatta és gondolkodóba ejtette előadásom. Így indult meg közöttünk olyan barátság, amely rám nézve fölbecsülhetetlen haszonnal járt.
*
A Nyugat nemcsak erkölcsi és szellemiségi alapjaiban volt jellegzetes és furcsa folyóiratunk, hanem anyagi létében is. Mi, néhány kisebb jelentőségű munkatársa, ezt ilyenféle szellemeskedéssel fogalmaztuk meg egymás közt: ez a Nyugat akkor emeli föl a tiszteletdíjakat, ha bukófélbe jut… És ez majdnem ekként történt valóban.
Hatvany Lajos nagyfőnöksége alatt minden simán és egyenletesen folyt a lap és a kiadás körül is. Attól fogva, hogy a Nyugat saját lábára állott, elkezdődtek a zűrök, kiesések. Amikor már ez az állapot fenyegetővé vált, egészen a csődbejutásig, akkor a Nyugatnak támogatói, Fenyő Miksa, Ignotus, nyakukba vették fővárost. Nagybankok, nagyvállalatok segítségéhez folyamodtak. Erre megtelt a Nyugat pénztára, és fölfrissült vérkeringése. Tellett beruházásokra is.
Nagy Endrét az előadóművészet nagytőkéssé tette. Amikor a Nyugathoz közeledett, nyilvánvaló, hogy egyúttal ő is a hóna alá nyúlt anyagi téren.
Nem tudok, nem is látom szükségesnek pontos időrendet nyújtani arról az időről, amiből most ki akarom ragadni az érdemes eseteket.
A Nyugat elkezdte előadói délutánjait az akkori Britannia szálló vörös termében. Hogy milyen előadásokból állt a rendezvénysorozat? Főleg alkotóművész létemre, nem akarok illetékeskedni a főleg vita-művész és ellenőrző alakulataink munkájában. Csak tényeket, a gyakorlatban bevált és befejezett tényeket sorolok föl arról, mi és hogyan zajlott le ezeken a Nyugat-délutánokon.
Először is, körülbelül minden magyar társadalmi rétegnek képviselői együtt ültek, és teljes véleményszabadságban vitáztak egymással. Egyetlen kötöttséget jelentett ebben, hogy: az ízléstelenséget, az elfogultságot, a tudatlanságot, a túlzást szintén teljesen szabadján büntethette meg itt, és tette lehetetlenné az emberi szellemnek leghatalmasabb harci eszköze, a gúnykacaj!… De legjobban a tehetségtelenséggel bánt el.
Biztos egy, hogy az összejövetelek fölött Nagy Endre szellemisége lebegett. Rajta kívül Gellért Oszkár szervezte és rendezte a délutánokat mint a Nyugat szerkesztője.
Hogy Osvát Ernő szintén befolyt volna az egészbe? Itt kihagy az emlékezetem. Úgy rémlik: akkor már sírban feküdt. Tehát 1929 után állandósultak a Britannia-beli előadások.
Akkor hónapos odúban laktam az Izabella utcában. Olyanban, ahol nappal is égetni kellett a villanyt. Mégis úgy gondolok vissza erre a sötét helyre, mint ahol új életre nyíltak lehetőségek számomra. És ha mindjárt álmok, tervek, képzelődések alakjában is!… Mindegy az! Művészéletnek ez az érdekesebb fele!
Azidőtt pedig életemnek ezt az értékesebb oldalát fenyegették körülményeim. Annak körülbelül fordítottja történt velem, ami Nagy Endrét példátlan előadói sikerei után talán csömör, talán más lelki válság alakjában visszakergette az irodalomhoz.
Olyan mérvű megerőltetéssel kellett dolgoznom tollal a kezemben, ami már meghaladta erőmet, jól éreztem! És ez még mindig csak azt jelentette, hogy éppen-éppen csak a legszűkösebb mindennapimat szereztem meg ezzel. Reménytelenség, megrokkanás rémei kísértettek egyre. Mi legyen tovább? Közvetlen közelről szemlélhettem korán megnyomorodott és elpusztult írótársaim egész sorát. Nem is Adyról, Tóth Árpádról, Boross Lászlóról, Juhász Gyuláról beszélve, de olyanokról, akiket magam alatt érezhettem és én támogattam. Cholnoky László az Izabella utcai szobámban látogatott meg halála előtt néhány órával, és vitte el utolsó húszpengősöm felét. Pintérnek, aki Farkas Lászlóval együtt szó szerint éhen halt, hányszor adtam úgy is, hogy elvitték zaciba bőrkabátomat… És ezek mind írói és költői munkájuk mellett fordultak föl… testületüknek úgyszólván szeme láttára.
Nap nap mellett vad elszántsággal keltem-feküdtem: ebből a sorsból ki kell törnöm! A legképtelenebb terveket forgattam fejemben!…
Ebben a vigasztalan lelkiállapotban találkoztam egy nagybányai festővel. Az illető nem volt Michelangelo. Viszont az övénél százszor kevesebb képességgel boldogultak jobb összeköttetésű festők pályájukon. Talpán járó, értelmes fiú volt, az a fontos. A műterem-piktúra helyett összefogott egy társával, és falukra jártak, templomokat kifesteni. Kitűnően kerestek ezzel.
Hát összebotlunk egy budai kiskocsmában. Hosszú, rendes tokban barátom szeme elé rakta a klarinétját.
Elkezdte mesélni nekem, hogy: fölhagyott a templompingálással, és a hangszere tartja el jelenleg, sokkal busásabban. Egy hatodrendű énekessel valami kiránduláson virágénekeket adtak elő. Véletlen meghallotta őket Gömbös Gyula miniszternek egyik puszipajtása. Erre Gömbösnek előterjesztetett, hogy „Magyar regösök csoportja” alakíttassék meg, mely hivatva lészen a magyar vidék népét a magyar zene ősibb és valódi remekeire visszatanítani. A csoport már másfél éve szerveződik és próbál, ötször hetente, és újra meg újra szerveződik az indulásra, de ez halogatódik, viszont napidíjak óriási arányokban ütik a szereplők markát!… Remek!
Na és én?… Bevallottam, hogy: a nyomdaiparunk jóvoltából én előbb-utóbb testileg-lelkileg kész vagyok!
Barátom habozás nélkül rám csapott: csapjak föl regösnek! Utóvégre a gimnázium első énekese voltam, aztán ő hallotta, hogyan kísérem magam gitáron, az több mint elég regösnek, és ők éppen a gitárosok híjával vannak. Állítsak össze magamnak haladéktalan műsort. Csak arra vigyázzak, hogy ne afféle álnépi, mütyürkés dalokat szedjek össze, hanem virágénekeket vagy ilyenszerű románcokat stb. Nem bánom meg, ha hajlok a tanácsára!
Kevés olyan lelkes riadalomra emlékezhetem, mint ott zúgott át rajtam. De hát óvatosságból a nyafogáson kezdtem, hogy: a hangomat elvesztettem a harctéri, negyvenfokos hidegekben és a szörnyű mérvű dohányzás, ivás, szellőtlen födözékek és kavernák mélyén, tehát azóta…
Barátom legyintett. A hangom visszatér, csak mérsékeljem egy darabra, vagy hagyjam abba a dohányzást, ivást és vessem magam a gyakorlásra!… Aztán jelentkezzem!…
*
Ó, de hát ez jóval, úgy lehet, évekkel előbb történt Nagy Endre feltűnése idejénél. Ő már kész zenészt, sőt zeneszerzőt talált bennem.
Boldogult feleségem vendégeket hívott egy nap oda, az Izabella utcai barlangba. Mielőtt kártyacsatába fogtak volna, engem is vártak hozzá. Észrevétlen kihallgattam őket, mit sepetélnek. Nejem hangját hallom:
– Jenő fecsegő? Azt mondjátok? Jár a szája, de amit nem akar elárulni, azt ki nem szeded belőle. Mi mindent megbeszélünk. Mindent?… Évek óta látom, hallom, hogy a gitárral bajlódik. De sejtelmem nem volt, hogy nemcsak gyakorol, hanem szerez is zenét. Ma délelőtt játszotta el nekem egyik szerzeményét. Remek! Vegyétek majd rá, hogy játssza el. Azt mondja: a Nyugatnak előadói délutánjain föl fog lépni együttesben!
A szerzemény A margarétás dal című regényemnek hasonnevű betétje volt. Ám mielőtt az előadásról mesélnék, fejezzem be azt, mi történt a regöstársulattal.
A regösök egyre jobban megszerveztettek. Egyre több pénzt emésztett föl. Végül néhány gyönge sikerű főpróba után megszűntek működni. Én nem jelentkeztem náluk. Mert nem éreztem kielégítőnek tudásomat, nyilvánosság elé állanom vele. Amikor már jelentkezhettem volna, hiába lett volna. Ezt azonban már nem festő barátomtól tudtam meg, hanem a két másik társamtól, akivel összeálltam zenés, énekes együttesbe. Ki is futottam velük a Nyugat rendezte előadásokon.
De közben megkaptam a Baumgarten-ösztöndíjat. Ez függetlenített néhány évre attól, hogy elaprózzam magam kétkrajcáros munkákban. Nagyobb szabású műveknek dőltem neki. Ez nem merítette ki annyira az erőmet. Viszont mellette zenével foglalkoztam rendszeresen, ez éppenséggel felüdített, és visszaadta teljes életkedvemet.
A dohányzást végleg abbahagytam. Az ivást több mint tizenkét évre. A zenélés érdekében!
*
Nagy Endre és Gellért Oszkár mindent elkövettek, hogy a Nyugat délutánjait fölvirágoztassák. Ez eleinte nagy lendülettel sikerült is. De aztán kikezdte a műfajnak betegsége, a szokvány. Némi közönség hűséges megjelent. Ha egyéb nem vonzotta, Nagy Endrének változat-gazdag konferansza és kifogyhatatlan ötletessége okvetlen. Ám a műsor maga kezdett egyhangúvá válni. A fölolvasások nem bírtak már a kezdeti varázzsal, és nem toboroztak új közönséget. A zenei betétek éppenséggel csak akkor, ha akkora nagyságok szerepeltek, mint Bartók Béla, Reinitz Béla és lehengerlő virtuózok.
Magam, úgy rémlik, egyáltalán nem szerepeltem mint író a Britannia vörös termének emelvényén. Kiköltöztem Albertfalva új lakótelepére, csónakot gyártottam, s Dunára jártam vele, a Velencei-tóra bicikliztem, oda-vissza napi kilencven és néhány kilométert. Regényt írtam. Kertészkedtem. De közben egy napra sem hagytam abba a zenét. Egy orvosnövendékkel, S. Elbert Endrével és egy hírlapíró-költővel, Péter Tivadarral megalakultunk, két kobozzal és lanttal, mint regöscsoport.
Egy napon, valahol, a Magyar Korona kávéházban, Nagy Endre és Gellért érdeklődtek tőlem: hajlandó vagyok-e a Nyugat előadói műsorai egyikében fölolvasni? Akkor beállítanak közelebb.
Nemmel feleltem. Meg is indokoltam. Ezek a fölolvasások, kevés kivétellel, unalmasak. Olykor a legkitűnőbb szerző rosszul olvas. A legkitűnőbb mű egyszerűen nem való olvasásra. Minek szaporítsam ilyen műsor számait? Erre akad elég kartársam, aki boldogan olvas föl. Ellenben fölajánlok valamit a délutánokra, ami nagyon is kellő, új szín a műsorban, és nem csinálja senki.
És elmondtam, hogy: regöstársulatot szerveztem!
Nagy Endre és Gellért Oszkár először is kikacagtak szívből. Aztán Nagy Endrében győzött a humorista. Mi történhet, ha a kísérletem tomboló kudarcot arat? Szereztem egy bizarrul mulattató negyedórát a közönségnek!
Azért utána természetesen faggatni kezdtek: honnan értek a zenéhez? Tájékoztatásukul elmondtam. Középiskolai tanulmányaimon végig vezető énekes voltam. Abszolút hallásom van az összhangzatra. Tökéletes második, harmadik, negyedik szólamot rögtönöztem bármilyen karhoz, zenekarhoz is. A gitáron tíz fogást mutatott meg nekem édesanyám, aki szólózott is ezen a hangszeren, nemcsak kísért. Én a tíz fogásból kiindulva, olyan rendszert tenyésztettem ki, amivel minden hangnemben kapásból kísérek, mint a cigányok. Azaz, hangszerelek is kapásból. Legutóbb zenét is szereztem. Ezt bemutatom a Nyugat közönségének!
– Rajta! Lássuk! Halljuk! Ha megbuksz, a te dolgod! – egyezett bele kacagva Gellért.
– Kibírja! – bólintott nevetve és kajánul Nagy Endre is: – Császárok, királyok, tudósok, művészek minden fajtájából akadtak már, akik mint lantosok, furulyások, énekesek nevetség tárgya lettek, de ez tekintélyükön nem ejtett csorbát. Miért ne bírná ki a kudarcot a zenében Tersánszky, az író!
*
A Britannia vörös termében majdnem zsúfolt ház fogadott bennünket. Hogy miattunk-e vagy nem? Én mindenesetre jó jelnek vettem. Nincs szánalmasabb látvány, mint a gyönge ház, mint színészek mondják! Társaim majdnem vacogásig szurkoltak. Szerencsére idegeim, lélekjelenlétem és gyakorlatom is tűrhető a lámpalázzal szemben, és inkább fölhangolt a zsúfolt ház.
Műsorunkból egészen bátran kihagyhattam volna az első részt! Ennyi szorongás támadt bennem a zsúfolt terem előtt.
Mert az előzetes rendezői terv szerint két ízben kellett a közönség elé állnunk. Így az ésszerűség és szokás szerint a komolyabb darabbal kell kezdeni, és fokozatosan vidámabbal befejezni a föllépést.
Hát a mi első részünk bizonyos általános társadalmi igazságtalanságnak kimondásával, azaz kiéneklésével volt vádolható. Tartalma a háborúból hazatérő harcos panasza volt. A hadvezetőség, különösen csaták előtt, olyan jövővel, olyan ígéretekkel buzdítja a közvitézt, amiket nem vált be aztán, ha a háborút elveszti, és minden borzalom újra az obsitos nyakába szakad… Ezt nem lehet Háry János-viccekkel elütni… De!…
De természetes, hogy a kérdés nemcsak kényes, hanem veszélyes is. És annak idején a dalt az állami regös alakulatnak szántam… Itt riasztott meg, a Nyugat közönsége előtt, hogy: nem idő- és helyszerű! Mindazonáltal előadtuk. És hát milyen hatást tett, milyet nem? Elég éles megfigyelőképességemmel sem tudtam megállapítani! A két, lanttal kísért kobozunk játéka tetszett, annyit észleltem.
Ellenben a több szakaszos dalunk rövid, gyors ütemű függeléke, mint mondják, nagyon bekapcsolt. Dörgő taps jutalmazta, és ami a siker még biztosabb jele, a közönség meg is újráztatta velünk. Szövege következő:
| Mit fütyöl, mit fütyöl a madár? |
| Kié, kié, kié lesz erre a határ? |
| Hej azért sem törődöm vele! |
| Síromnak tán marad itt helye! |
|
A ráadás után Nagy Endre mindössze néhány kedves szóval zárta be föllépésünket. Mintha maga sem volna vele tisztában: hova tegye produkciónk értékét? Mindjárt rátért a következő hosszú fölolvasás méltatására.
Mi közben kiszívódtunk a teremből a szomszédos helyiségbe. Ide szaladt ki hozzánk Nagy Endre a fölolvasás alatt. Így kezdte:
– Azt hiszem, fiúk, hogy: tetszettek! Csak most kijövet egy karmester azt súgta a fülembe, hogy: bár a produkció különös és nem rossz, a kardalba sokszor csúszott hiba. Ehhez én nem sokat értek! – fűzte hozzá Nagy Endre és hunyorgott.
– Aha! – feleltem erre. – Hamiskásan énekeltünk a karmester úr szerint. Nos, én fölajánlom neki, hogy: a közönség előtt az emelvényen vizsgáztasson le engem, de engedje meg, hogy én is vizsgáztassam meg őt. Azaz hangszer nélkül, zongorakíséret nélkül állítunk össze kórust. A zenetudomány nyelvén a capella és a mente hangszerelünk!
Na persze, erre a vizsgáztatásra nem került sor. Nagy Endre máris arra tért: mit jelentsen be a közönségnek folytatólagos számunkról?
Ez A margarétás dal című románc volt és a hozzátartozó csúfolódó ugrós. Szintén saját szöveg, saját zene.
Sokszor láttam már fölajzott közönséget. De amilyent itt A margarétás dal és a Szél dúdol előadása után, soha még!
Nagy Endre maga leugrott az emelvényről, és a tomboló közönség közé futott. Hadonászott és kiáltozott. Ilyeneket:
– Hölgyeim, uraim! Ez a Józsi Jenő, ez az erdélyi oláh, cigány, székely, vagy mit tudom én!… Ez az ember új stílust, új szellemet hoz a posványos műzenénkbe! Hallották, ez nem volt álnépi alapon álló, mütyürkés érzelgés! Ez új iskola! Ez új sláger lesz!…
Egy asztal fölborult közben. A csészéi, poharai csörömpöltek. Mert a körülötte ülő társaság fölugrott, és ismétlést követelt.
Adtunk is ráadást. És végül a sikertől szinte kótyagosan vonultunk el.
*
De ide aztán okvetlen be kell szúrnom annak az érdekes és tanulságos kis folyamatnak leírását, mekkora ellentétbe került ezzel a nem csinált, nem várt sikerrel a románcom további sorsa mind a mai napig!
Mint festők mondják, csak úgy pacnikban vázolom ezt a kitérőt.
Legelsőnek akadt egyik mindenre bólintó kartársam, aki: egészen olcsó, nem hozzám méltó kísérletnek tartotta a románc szövegét és zenéjét. Másodszor ugyanilyen író és egyúttal zenész barátom elvitt később egy olyan helyiségbe, ahol nótaszerzők újdonságait mutatták be. Ott kajánul figyelte, milyen hatással van rám az ismert Pirospünkösd napján imádkoztam érted című dal. Azt mondtam: elég jó, hatásos, érzelgős, mütyürkés zenéje van. Ám a szöveg teljes szemérmetlenséggel A margarétás dal kikölcsönzése. Mit válaszolt rá? Nem emlékszem. Harmadszor, még később, a Hanglinak kitűnő közönsége előtt Rácz Valéria művésznő háromhónapi meghosszabbításokkal énekelte Öt esztendős koromban című táncdalomat, aminek dallama is az enyém. Természetes, hogy utánpótlást kért tőlem. A margarétás dalt ajánlottam föl neki. Ámde ő azt mondta: két hivatásos zenész és szerző dolgozik vele, azokkal csináltat zenét románcomhoz. Nos, ez meg is történt, és csúfosan megbuktak. A románc függeléke szörnyűbb fércnek sikerült, mint maga a románc. Valami keleties, japános
dallam közepén francia uraságoktól levetett, bécsies átmenet éktelenkedik. Szerzőjét figyelmeztettem erre. De védte munkáját, és néha még ma is hallom a rádióból és máshonnan, hogy a hideg ráz ki miatta.
No de hát, ez a küzdelem a hivatásos kontárkodás és a dilettáns tudás között még nem fejeződött be… Meg merem jósolni, hogy ennek A margarétás dalnak és még néhány hasonló munkámnak még megérem közelebb a megszolgált sikerét.
*
Pontosan nem jegyeztem meg. Talán még azon a délutánon, amikor bemutatkoztunk a Nyugatnál mint regösök – vagy később, Nagy Endre kedvenc művésznője, a cselédnótás Vidor Ferike jelent meg társaságunkban. Teketóriátlan azzal fordult hozzám, hogy: ő szívesen szegődnék csoportunkhoz, de arra kér engemet, hogy ilyen regösénekek helyett szerkesszek meg inkább jeleneteket… az több lehetőség, több pénz!
Én magam nem tudtam: mit szóljak ehhez? Annyit sejtettem, hogy Vidor Ferike mint színésznő nemcsak kornyikálni akar körünkben, hanem játszani is…
Egészen paffá lettem, amikor látom, hogy: előénekesünk, Elbert Endre lelkesedik a Ferike ajánlatán! Ez aztán fura! Elbert veszi ki az oroszlánrészt a társaság sikeréből, és most nem tiltakozik az ellen, hogy egy más műfajba menjünk át, amely őt esetleg félretolhatja elsődlegességéből…
Ha nektek jó?… Harmadik társam, Péter Tivadar, nagyon szelíd, hiúságmentes gyerek volt. Bár ő számíthatott rá legjobban, hogy új műfajunk nem használhatja, mint ahogy ki is maradt a továbbiakból… nem tiltakozott!
Egy szó, mint száz, vállaltam az újabb kísérletet.
Ezerkilencszáztizenegyben vagy tizenkettőben benyújtottam Osvát Ernőnek három költeményt. Kettejük afféle számodolásból vette ütemét, és szövege is igyekezett utánozni azt, ahogy gyerekek cicézés előtt mellbe vágják, akire az utolsó szó esik, hogy: künn vagy!… A harmadik vers egy nyomdafestéket nem álló kis jelenetből volt átalakítva és átfésülve.
Osvát Ernő átvette, talán ki is fizette ezeket a verseket. De nem titkolta előttem, hogy: jobban szeretné ha prózát írnék! Hasztalan akartam megértetni vele, hogy a népköltészet drága kincsesládája a szemetesládája! Ahogy Ady mondja: Nekem a szó ópium, Csodás titkokat szívhatok belőle… Szó szerint így van. Ősi ritmikát, dallamokat őriz meg egy nép szemetesládája költészetében… Ezt megmenteni, átmenteni, ugyan érdemes munka!
Ebből kiindulva, elmondhatatlan kedvvel és könnyedséggel szereztem egy jelenetet, műfajilag kisoperát, gyerekkoromban hallott, vaskosan csintalan népi mondókából. Díszletet is terveztem hozzá. Búbos kemence, ajtó, szobának egyik oldala, primitív megoldásban, de mulattatóan. Ennek a díszletnek külön sikere volt. Ám abból származott a baj, hogy a jelenet öt percig maga alig tartott. Amennyiben több darabot is szerzek, a díszletezés, az átöltözés nem várakoztathatja a nézőket a végletekig. Hát kitaláltam egy nagy képeskönyv alakú díszletet, aminek lapjait át lehetett fordítani. Az öltözési szünet megoldására pedig kitaláltam azt, hogy: énekes elbeszélő vezeti be a jeleneteket, és ugyanez ad elő a szereplők átöltözése közben.
Hogy micsoda munka és vesződség volt ez?… Egy bizonyos felőle, hogy: megérte!
Egy próbán Nagy Endre a Vígszínház igazgatójával, Roboz Imrével jelent meg. Megnéztek bennünket. Tíz perc múlva megegyeztek abban, hogy: a Szilveszteri Kabaréban, a Vígszínházban, föllép a Képeskönyv Kabaré! Herczeg Jenő volt még ott, a Komlós Vilmos társa, a példátlan népszerűségű Hacsek–Sajó kettesben. Ő szaladt oda hozzánk legelőbb, megölelte és összecsókolta az együttest. Pedig hát neki igazán nem hozta úgy az érdeke, hogy számokat toborozzon a Vígbe, ami hát mégis hivatásos szórakoztatók rovására történik.
Ugyancsak Reinitz Béla, az Ady-költemények megzenésítője, viselkedett így. De ő már a Vígszínház első próbáján tette ezt. Tőle is adtak elő a kabaréban két szerzeményét!
Társulatunk akkor véglegesen már kialakult. Vidor Ferike maga mellé Harsányi Ila eredeti tagunk helyébe Tóth Böskét vette. Ő Fedák Sári mellett, a János vitézben, Iluska bűbájos szerepét alakította. Aztán Pascha Aranka zenetanárnő kísérte zongorán a jeleneteket. Én mint gitáros narrátor, megmaradtam eredeti szerepemben. Bár erőnek erejével rá akartak beszélni, hogy az Elbert Endre szerepét alakítsam. Az oka az volt, hogy a leghatásosabb jelenetük a csürdöngölővel végződött, és ezt én tökéletesen jártam még akkor. Nagyon nehéz produkció. Elbert inai nem bírtak megbirkózni vele. Viszont már sokallottam, hogy szerző, zenész, énekes, díszlettervező, rendező létemre még táncosnak is odaálljak… Éppenséggel akkor, hogy próbák szünetében Reinitz Béla odaszaladt hozzám a nézőtérre, és azt mondta, majdnem fenyegetőleg:
– Te Józsi! Ha akár zenész, akár színész, akár rendező, akár az atyaúristen maga legcsekélyebb változtatásra erőszakol, tagadd meg! Én mondom neked, ez a jelenetsor, így, ahogy van, mindent ver! Értsd meg!
*
Azt hiszem, velünk kezdték a próbákat. A többi számnak csillagai csak most kezdtek bejönni. Ezek közt Gombaszögi Ella is. Ő az első földszinti sorba ült le. Majd amikor odaálltunk a kicsi díszletünk elé, kíváncsiságból egészen a színpadhoz állott, hogy jobban megszemlélje: mit csinálunk?
Aranka éppen csak belecsapott a zongorába, máris én kezdtem az éneket. Mert Nagy Endre, fölvezetőnk, nem szükségelte a próbát.
Két ütemet sem éneklek, Gombaszögi Ella tisztára sikoltásszerűen hökkent meg:
– Gyerekek! Hiszen ez a Józsi Jenő gyerek egy operaénekes!
Erre én elhallgattam, és így szóltam:
– Elég baj az, művésznő kedves! Elég baj nekem!
– Miért!
– Mert egyenlítenem kell! Nem kornyikálhatom túl a tulajdon darabomat!
– Hogyan? Nem értem! – firtatta Gombaszögi Ella.
– Hát kieresztett hanggal, mint maga is hallja, megölöm a társulatomat. Lefokozott hanggal pedig, mezzo voce, nagyon nehéz énekelni!
– Maga ezt is tudja? – nevetett Gombaszögi Ella. – Én pedig azt hallottam, hogy maga csak az erdőn-mezőn tanult. Ez akkor nem igaz!
– Tőlem kell kérdeznie. Nem másoktól! – rekesztettem be a locsogást. Aztán Arankához fordultam: – Újra kezdjük! Ha kell, alábbszállunk!
*
De már itt kezdem sokallani, hogy a Nagy Endre kihagyásával írok folyvást a róla szóló emlékezésben. A Képeskönyv Kabaré története végül is más történet.
Nagy Endre, a fölényes gúnyolódó, a mi fönntartástalan támogatónk, velem és társulatommal szemben mindig csakis mindent igenlő, mindent helyeslő hangot használt.
Már túlzottnak is éreztem azt, hogy ha bármiben kikértük véleményét, kitért a bírálat, az útmutatás elől is:
– Maguk zárt egész! Az irányítójuk tudja, mit csinál. Én nem vállalok olyasmit, aminél tanácstalan vagyok.
Szemtanú mesélte nekem Nagy Endréről a következőt:
A New York kávéházban tartották a pesti és vidéki színigazgatók vagy talán rendezők is velük a hivatalos összejövetelüket. Mint az ilyen megbeszélések szelleme hozza magával, hogy unalomba, közhelyeken való rágódásba ne süppedjen a tisztelt szónoki kar, hát valami olyan tárgyat köll bedobni a tárgyalásba, ami általános érdeklődést és izgulatot vált ki. Ilyen volt itt az, hogy: a magyar színjátszás már lassan túléli magát, és megújhodásra szorul!
Nagy Endre sokáig nem szólt bele a vitába. Csak fejét csóválta és magának kacagott. Végül egyik igazgatótársa mint szónok így szólt:
– De hát itt ül közöttünk Nagy Endre. Ő aztán éppen azzal futott ki példátlan formát színházaival, hogy mindent kockáztatva, minden patront fölrúgva, új húrokat ütött meg. És most itt csak vigyorog rajtunk. Ejtsél csak pár szót te is nyíltan, Endrukám!
Mire Nagy Endre így szólt:
– Bár én itt már mint a szakma kiérdemesült hadastyánja ülök köztetek, és nem is tudok, nem is akarok újra sorompóba állani, de a magyar színjátszás új lehetőségei közül már alkalmam volt egy nagyon is jelentős kísérletet fölfedezni, sőt színpadhoz is segíteni! Ez az írónk, Tersánszky Jenő kis színháza!
Erre persze a kérdések özöne zúdult Nagy Endre felé. De a következő jelenetekből nem az volt az érdekes, ahogy Nagy Endre igyekezett minden érdeklődésre komolyan válaszolni. Nem! Hanem az, hogy amikor ő maga is lázba jött, hát egyszerre elkezdte előadni a Képeskönyv Kabaré részleteit! Utánozott engem is, mint hallottam, remekül, amint az operaéneklés túlzásait és fonákságait gúnyolom. Utánozta előadásunk stílusát, tökéletesen, még a női szereplőket is, sőt még a táncokat is.
Olyan harsány tetszés, olyan kacajförgeteg jutalmazta Nagy Endre színészi alakításait, ami egyenrangú volt a legkitűnőbb konferanszának sikerével.
Más lapra tartozik, hogy mi lett ennek az eredménye!
*
Nagy Endre egyáltalán, ha, mint mondják, kisujjában hordta is a színház egész komplexumát, alig lépett ki konferansziéi szerepéből. A színészeknek azt a túlzott talpnyalását utálta és megrótta, amellyel a nagyérdemű közönséggel szemben csak bájmosolyuk van.
A Vígszínháznak egyik, talán az első előadásán, mi már a színfalak mögött ültünk, számunkat befejezve.
Nagy Endre bejön a függöny elől. Tapsorkán zúg a nézőtéren.
Nagy Endre egyenesen afelé tart, ahol én ülök. Ahogy észrevesz, félreérthetetlenül a tapsförgetegre utalva, legyint, és csak ennyit mond:
– Fuj!
– Hogyan, édes direktorom! Magának a siker nem tetszik? – jegyeztem meg.
Nagy Endre erre megint legyint:
– Ez siker?… Várjon meg itt. Ki kell mennem a függöny elé.
Amíg a függöny előtt Nagy Endre meghajtja magát a még inkább földübörgő tapsra, tökéletes elképedés környez. Mit jelentsen Nagy Endre viselkedése?
De már vissza is jött újra hozzám:
– Hát nézze, Józsi Jenő. Amint hallotta, a Boráros téri hidunknak véget nem érő építésén szellemeskedtem. Azt mondtam: hogy ha a hídnak minden pillérjét egy miniszterünk szobrával díszítenénk, a híd tizedrésznyi időre elkészülne!… Mármost itt, mivel várhatom a tapsot, a kacagást, tehát egy kis szünetet kell tartanom, ugyebár? De hát a közönség némán, komolyan bámul rám… Hát hiszen nem tartom viccemet a világ legjobb viccének, de ilyesmire legalábbis egy kacagást okvetlen várok… Ez elmaradt. Erre én így folytatom: és akkor a miniszter urak a hídon biztosak lehetnek abban, hogy künn vannak a vízből… Ez aztán egy már olcsó, rohadt vicc!… És mi történik rá? A közönség vad röhejben tör ki rá, és tombolni kezd?… És ez Budapest legkiemelkedettebb szellemiségű színházban történik… Most már, remélem, megért, minek fujozom erre?
– Igaza van, direktorom! – mondtam teljesen leszerelve. Mert mindinkább megismertem ezt az embert. És mind nagyobbra kellett őt értékelnem!
*
Aki nem ismeri azt, hogy az előadóművészetben mekkorák a hullámhegyek a lendületben, és hogyan zuhan a legmélyebb hullámvölgybe a hangulat, ha a lendület csappan, azokban hökkedelmet okozhat a következőknek elmesélése.
A lendület tetején jártunk, amikor egy napon a Vidor Ferike összesúgott Tóth Böskével és Elberttel, valamint Arankával, zongorásunkkal, és a következőt mondta:
– Gyerekek! A Juzsnij Kék Madara, minél jobbak vagyunk, és Tersánszky Paulinival előbb kezdte ezt a műfajt, világturnéra jár. Menjünk, és vegyük közre Nagy Endrét: szervezze meg nekünk is a turnét. Neki pénze van, Európát, Amerikát jól ismeri, hát vigyen minket!
A tagok erre egyöntetűen azzal feleltek, hogy: rendben van! De aztán jöttek az aggályok. Legelsőnek, hogy: jöjjenek hozzám, és engem is vonjanak be a deputációba, elvégre enyém a kabaré! Másodszor: a Britannia igazgatója le akar kötni állandó foglalkoztatásra bennünket, hát én valószínű hogy előbb is ezt akarom lebonyolítani! Harmadszor és egyáltalán, hogy: nálam nélkül, a hátam mögött, így is kényes és kínos minden tárgyalás!
Vidor azonban erre kivágott egy újabb szónoklatot arról, hogy: Tersánszky egy marha, nincs semmi üzleti érzéke, nélküle kell Nagy Endrét megkörnyékezni, mert ha Tersánszky ott van, elront mindent… Vidor Feri győzött, és elmentek nélkülem Nagy Endréhez.
Nagy Endre aztán megállított engem:
– Mondja, de őszintén, Józsi Jenő, maga buzdította a társulatát arra, hogy világturné szervezésére vegyenek rá engem?
– Drága igazgató úr! – feleltem én. – A tagjaim akciójához én még egyáltalán nem járultam hozzá. Ám ha már kérdéssé teszi ezt, akkor megmondom, hogy: a kérésüket én is százszázalékosan támogatom.
– De hát, Józsikám! – mondta Nagy Endre. – Én már nyilatkoztam arról magának és maguknak, hogy engem a fölösleges ötödik kerék szerepe nem vonz. Maguk a maga vezetésével remekül mozognak. Bizonyára ügynökük is akad, hogy vigye magukat. Tudtommal, a britanniás már fölajánlotta állandó szegődtetésüket, a Nyugat-délutánoktól függetlenül.
– Csakhogy itt egy nagy bökkenő van, igazgatóm! Állandó helyen nem futhatunk egy műsorral, legföllebb egy hónap, legjobb esetben két hónapig. Én pedig nem tudok kirázni a kabátom ujjából havonta új Képeskönyv-műsort.
– Ebben viszont magának van igaza. És Vidor Ferinek is! Mindenesetre abszolválják a Britanniát, aztán meglátják, mit kezdhetnek!
– Maradjunk ebben! – bólintottam.
Ámde mi történt? Amikor a Britannia igazgatója és tulajdonosa hivatalosan közölte velem ajánlatát, hogy hajlandó a kabarémnak külön bejáratú helyiséget biztosítani, amihez áttöreti a szállónak egyik falát, és azt a gázsit megadja nekünk, amit a Vígszínházban kapunk… hát Vidor Feri, sőt Gellért Oszkár is, sőt hallgatólagosan Nagy Endre is, annak helyeselt, hogy: ne fogadjam el sundám-bundám a Britannia ajánlatát, mert én csapnivaló üzletember vagyok, majd ők folytatják le a tárgyalást a britanniással!…
Nos, a Britannia igazgatója fölhívatott irodájába, és szárazon közölte velem, hogy: ő, úgy, mint én is, K. u. K. tiszt volt, ahol a jelszó az, hogy „egy ember, egy szó”, ő nem nyerészkedni akart rajtam és rajtunk, hanem támogatni akarta a tiszta művészetet… Így többé semmiféle alkura nem hajlandó! Tekintsem tárgytalannak ajánlatát!… Egy ember, egy szó!
Tessék!… Jött a mélyhullám. A kabaré egyelőre szétzüllött.
*
Ámde megismétlem, a Képeskönyv Kabaré története más, mint a Nagy Endrével való barátságomé, a Nyugat közvetítésével.
1933-ban tartotta a Nyugat fönnállásának huszonöt éves fordulója ünnepségét, a Zeneakadémia nagytermének telt háza előtt. Úgy szervezték meg, hogy Nagy Endre és én odaroboghassunk a Vígszínház éjféli kabaréjából az ünnepségre.
Hát megjelentünk elegánsan, frakkban, és egymás mellett foglaltunk helyet az emelvényen.
Éppen egy fiatal író, Osvát Ernő kedvence, emlékezett a szerkesztők szerkesztőjéről. Ám ha akadt valaki vagy valami, hogy kis híja az idegrohamig vigye hallgatóiban az Osvát Ernőre való emlékezés hangulatát, akkor ez a fiatal író volt az.
Valami elefántcsontból faragott, idő megsárgította feszületről beszélt. Ezt Osvát szinte rajongással szemlélte. Szeméből olyan sóvárgás sugárzott, a keresztre, hogy a tulajdonosa, az ifjú író, megrendült rajta.
Ám a feszület apáról fiúra szállt a családban. Ilyen holmit elajándékozni félelmetes. Tehát amennyire az ifjú írót Osvát vágya a feszület iránt, Osvát iránt érzett mérhetetlen becsülése és szeretete, arra sarkallotta, hogy ajándékozza neki családja kincsét, éppoly mértékben zúdult rá a félelem elődeinek bosszújától. És vívódott és vívódott: mitévő legyen?
Mármost, egyszer elbeszélve, aránylag elég vonzó és művészien regényesnek tetszik ez a történet. De ahogyan fiatal írónk előadta, az az idegeket szinte kibírhatatlan föladat elé állította.
Valahogy a gondolatritmusnak éneklésszerű módján ismételte egyre ugyanazt:
– És elődeimnek megsárgult elefántcsontból faragott keresztje remegett a kezemben, úgy is, hogy megtagadom Osvátunk jól látott sóvárgását, úgy is, hogy fölajánlom neki apáim kincsét, és ezzel örök lelkifurdalást zúdítok magamra érette!… És elődeimnek megsárgult elefántcsontból készült keresztje remegett kezemben, látván Osvát, hőn szeretett szerkesztőm, sóvár pillantását elődeim megsárgult elefántcsontból faragott keresztjére…
Borzalom! A közönség izgett-mozgott. A közönség suttogott és köhécselt. A közönségből padsorok szívódtak ki a kijárat felé…
Nagy Endre rám, én Nagy Endrére néztem. Azt súgom neki:
– Na fogadjunk, főnököm, hogy ezt a keresztet barátunk végre is Osvátnak adja! Na?
Nagy Endre erre visszasúgja:
– Sejti maga azt, hogy ez a fiatal író a világ legjobb előadója?
– Ne kacagtasson, Mesterem! – felelem. – Mert botrány lesz!
– Maga téved! – súgja Nagy Endre szenvtelen és komoly ábrázattal. – Olyan előadó, aki nem figyeli beszéde hatását, annyira bízik abszolút értékében, a világ minden előadója élén áll!… Hallja ezt?
Dörgő taps tört ki rá, hogy a feszület, az összes izgulat, lelkitusa százszoros ismétlése után, valóban az Osvát Ernő birtokába került!…
Az ifjú író meg volt elégedve sikerével, a közönség meg volt elégedve, hogy kínoztatása megszűnt, én meg voltam elégedve, hogy eltaláltam a nóta végét, Nagy Endre tapsolt, és közben minősíthetetlen hunyorításokkal kísérte önmagát… Jól mulatott!
*
Az Az Újságban sorozatosan írta Nagy Endre elmésségtől sziporkázó cikkeit. Egyikben ilyenfélét olvasok: amikor negyven és ötven életéve közt tartott, teljes csüggedtséggel gondolt arra, hogy érdemes-e a leskelődő aggulás idejét másképpen várni, mint összedugott kézzel? Ma pedig, egy fél évtized után, regényterveket sző!
Akkor halt meg, tragikus hirtelenséggel! Még a halál is afféle tőle megszokott ötletességgel, különösséggel érte.
Réti István, az író
Ha kérdéssé tevődnék, hogy: voltaképp kicsoda alapította a világhírre vergődött nagybányai festőiskolát? Akkor elsősorban Hollósy Simont említenék, azután Ferenczy Károlyt. Réti Istvánt, ezt a szerény, soha nem könyöklő művészt, éppen hogy fölsorolnák az iskola vezetői között.
Holott hát, szintén Nagybánya szülöttje lévén, jól tudom, hogy a nagybányai szabadiskola alapítója Réti István. Először is a másik három vezető társa mind máshonnan került Nagybányára. Végül el is kerültek onnan, időleg vagy végleg. Hollósy Simon Münchenből jött iskolájával, el is távozott Técsőre. Ferenczy szintén máshonnan jött, végül Budapesten vállalt állami alkalmaztatást festőiskolánál, és csak nyaranta jelent meg aztán Nagybányán növendékeivel. Grünwald Béla is máshonnan kötött ki Nagybányán, aztán végleg Kecskeméten ütött tanyát. Na, Thorma János, ha szintén máshonnan vetődött Nagybányára, Hollósyval együtt, azért ott ragadt Nagybányán, télen-nyáron.
Réti István úgyszólván ki sem mozdult szülőhelyéről, ahogy az iskola megalakult, és önmagától fejlődött, a világ minden tájáról érkezett festőnövendékek jóvoltából, támogatás nélkül. Naponta látni lehetett magas, szikár alakját a gyönyörű nagybányai ligetnek valamelyik útján. Órák hosszat sétált, egészen magányosan. Nyugodt, gépszerűen egyforma lépésben, magába mélyülten.
Még elemi iskolába sem jártam, amikor egy hajnalon három néném és édesanyám csevegésére riadtam föl ágyamban. A Hollósy-festőiskola tiszteletére és közreműködésével táncmulatság zajlott le. Nővéreim izgultan tárgyalták, hogy: milyen kedves, csinos festőnövendékekkel táncoltak! Csak közülük sokan egy mukkot nem tudtak magyarul. Egy ausztráliai angol fiú volt a legelegánsabb köztük, és kitűnően táncolt, még a csárdást is pillanatok alatt eltanulta és járta.
Olyan tortaszeleteket tettek elém a paplanra, amilyeneket sosem ízleltem még. Ez volt az első, de ifjú életemre döntő hatású találkozásom a képzőművészettel.
Nemsokára már közvetlen érintkezésbe kerültem magukkal a festőkkel. Kis pajtásaimmal együtt segítettük cipelni holmijaikat: a stafelájt, a kazettát, a palettát, a hordozható széket. Ezért persze díjaztak. A legnagyobb összeget Nyilassy adta: egy piculát! Ő majdnem piperkőcösen elegáns, nagyon szép ember volt.
De hát nekem nem a pénz jött számításba. Hanem hogy csöndben ott kuksolhatok a festő körül munkája közben. Figyelhetem, hogyan kezdi fölvázolni a tájat vásznára, hogyan alakítja, színezi.
Festőművész leszek, ha törik, ha szakad! Elhatároztam.
Ferenczy Károlyt, Koszta bácsit stb., stb. mind megfigyeltem munka közben, reszkető gyönyörűséggel. Mert úgy éreztem: sikerrel lépek a nyomdokukba.
Réti Istvánt nem láttam soha dolgozni. Annál többet korrigálni.
Az elemiben együtt ültem a padban Maticska Jenővel, és Krizsán János ugyanott két osztállyal följebb tanult. Maticska is, Krizsán is megszakították iskolai tanulmányaikat, és beállottak növendéknek a festőiskolába. Hát én ezt nem tehettem! Középiskolás tanuló nem lehetett szabályosan jegyzékbe vett festőnövendék. Az azonban nem esett tilalom alá, hogy följárjak a festőiskolába, és tanulmányozzam a munkát.
Pajtásaim, különösen Krizsán János, megtanítottak arra, hogyan feszítsem ki fakeretre, a blindrámára az engré papírt, és használjam a szenet a rajzolásnál. Persze modellnek főleg magamat rajzoltam tükörből. Egy biztos, hogy könnyen és gyorsan haladtam. Krizsán őszinte elismeréssel adózott készségemnek.
Apám? Dührohamot kapott, ha csak vázlatkönyvet látott kezemben. Olyan halálos ellensége volt a képzőművészetnek, hogy ha rajta áll, a múzeumokat is elpusztítja, nemcsak az élő piktúrát. Hogy az alsógimnáziumi osztályokban első énekes meg előtornász lettem, némileg büszke volt.
Ám titkon tovább kerülgettem a festőiskolát. A mesterek közül Réti István okvetlen ott tartózkodott, vagy megjelent korrigálni.
Festőnövendékek között ritka a zárkózott, hallgatag jellemű. Mindent szóvá tesznek egymás között. Thormát szerették legkevésbé. Néha megalázólag, nyersen szólta le a növendékét, és a szenet kivéve a kezéből, belerajzolt a munkájába. Ferenczy Károly, Grünwald Béla, tapintatosan ugyan, de oktatás közben szintén belemásztak a rajzokba.
Réti soha! Őt épp azért ismerte el legjobb tanárjának a növendékek zöme.
Réti a növendék mögé állott, és csöndes, szelíd modorban magyarázott neki. Figyelje meg a növendék a modell fejének, nyakának karakterét. Akkor próbálja meg egy hasonló tojásidomon kezdeni. Abba helyezze el először a két szemet. Aztán az orr és száj jön. Végül az áll. A részletekkel ne törődjék a növendék, mert akkor félrevezetődik. Mindig az egészet nézze és tartsa számon, nagyvonásúlag. Ha aztán ki akarja nyalni egészen naturális alapon a művét, ott is vigyázzon, hogy bele ne nézze magát egy részletbe… Most pedig próbálja meg a növendék előtte: vajon mire viszi? Ne sajnálja az új papírt fölfeszíteni!
Ott állt türelmesen, és nézte növendéke igyekezetét. Csak akkor szólt, ha valami szarvashibát csinált. Végül amikor a növendék eljutott a helyes vázlatig, akkor Réti egymás mellé tetette vele a régi munkáját és az újat.
– Nos?
A növendéknek be kellett látnia, hogy mestere nem ostoba dologra oktatta.
Így tanított Réti István!
*
Akkoriban az „absztrakt” megjelölést nem használták. Bizonyára volt neve a fogalomnak más.
Már nagyobb diák voltam. Több barátot szereztem a festők közül, sőt a festőnők közül is. Egy nő vitt magával azzal, hogy érdekes képeket fogok látni.
Egy odahagyott óvoda tágas tantermét műteremnek bérelte ki egy festő. Oda hatoltunk be.
A falon körös-körül képek lógtak. De milyenek? Ifjú szemléletem és egészséges megítélésem szerint elmebetegnek kísérletezését látom. Az összes képek közt csakis ötletmentes értelmetlen vonalakat és foltokat észlelek. Egyetlen képe akadt közöttük, amely a rajztudásnak valamilyen idétlen bélyegét viselte magán. Egy félredűlő, kampóban végződő vonalon keresztül egy fűrészvonal húzódott át. Mellette egy körteszerű idom vaskos alakja mintegy ki akart zuhanni a képből. Ez némi rajz- és távlatismeretről tanúskodott.
– Mit tart maga erről az eszeveszett bárgyúságról? – súgtam oda hölgyemnek.
– Távozhatunk nyugodtan! – súgta vissza: – Akkor tárgyaljunk erről, nem itt!
Ezt tettük!
Most, hatvan év távolából sem vagyok tisztában azzal, hogy: mi tette akkor, és mi teszi ma is, hogy épelméjű művészek testülete akkora türelemmel és elnézéssel bánik közönséges elmebetegekkel vagy ravasz szélhámosokkal a testület keretén belül?
Két egészen rendes festőnövendék a falon éppen erre a bunkókörtés képre mutatott, és egyik vállvonva így szólt a másikhoz:
– Nem rossz! – És a társa is vállát vonogatta. Ámultam és ámulok ezen!
Másként a képek mestere is megnyerő külsejű, jó öltözékű alak volt. Csak a modorában érzett valami oktalan dac állandó zöngéje.
A festőművésznő aztán így tájékoztatott:
– Néhány napja, hogy az ipse megjelent az iskolában, és rajzolni kezdett. Réti István kötelességszerűleg mögéje állott, és szokott módszerével magyarázni kezdett. De a növendék megszakította azzal, hogy:
– Csak másszék bele, mester, bátran a rajzomba. Hagyjuk az elméletet. Itt a szén! – nyújtotta Réti felé.
Réti azonban így szólt: – Magának, barátom, valóban más korrektor kellene, nem én, hanem egy ideggyógyász!
Azzal Réti továbbment, más növendékéhez. Viszont a megleckéztetett növendék elemi dühre gerjedt, és valami gorombaságot kiáltott Réti után.
Az obman, az iskola szolgálatvezetője, pont arra jött éppen, és hivatalos ridegséggel rászólt:
– Azonnal hagyja el, kérem, az iskolát. Tanárral pimaszkodni, annyi, mint kizárni magát az iskolából! Ajánlom magamat!
A művésznő még hozzátette, hogy: a termetes obmannal már nem találta tanácsosnak kikezdeni a derék ember, és ezt a kiállítást rendezi itt, a lakásán!
*
Hetedgimnazista koromban még töretlen szenvedéllyel űztem minden szabad időmben a rajzolást, föstést. Az önképzőkörnek Érdemkönyvét rám bízták, hogy illusztráljam. Ez ritka esetnek számított, amilyen rossz viseletű és rossz tanuló voltam. De hát a rajzaimat meg lehetett nézni, hogy érett, elmés munka mind.
Egy évvel később, ha nem is hagytam föl végleg a képzőművészeti álmokkal, és itt-ott még kezembe vettem a kreont vagy tollat, már nem a régi lendület uralta a helyzetet.
Itt azonban nem éri meg, hogy: hogyan zajlott le bennem az, hogy más ember más lelkisége szükséges ahhoz, hogy keresztültörjem magam addig, míg a képzőművészet nemcsak hivatásom, hanem egyúttal kenyerem is legyen!
Itt Réti Istvánról van szó, nem rólam, e sorok írójáról.
*
1910-ben, miután megjelent első írásom a Nyugatban, február 16-án, fölutaztam Budapestre egy kicsit. Körülbelül ennyi idő kellett ifjú lelkiségemnek ahhoz, hogy számot vessek azzal: itt az a tendencia, amire át kell nyergelnem, az írás! A képzőművészettel foglalkoznom már zavart okozna!
Többé soha nem vettem a kezembe sem a kreont, sem az ecsetet, legalábbis komolyan. Minden lelki rezdületem az irodalom szolgálatába állítottam.
Amellett, hogy olvasottságom jóval meghaladta a magamkorú ifjakét bölcselet, szépirodalom terén…
Egy nem ment a fejembe semmiképpen! A könyvforgalomnak minden írása, prózai, nem prózai, kivéve a humoristák egyoldalú hónaljcsiklandásig erőltetett kacagtatni akarását, valami oktalan és éktelen nyavalygásban vergődött.
Mi ez tulajdonképpen? Mondjuk, nincs minden rendjén! De mikor volt minden rendjén? És segít ezen a nyavalygás? Az elégia gyönyörű műfaj, remekek remekeit alkotja. De hát csak elégia? Nincs derűs sora. Nincs önbiztatás, nincs kedély? Vezércikk, induló aztán nem kedélynevelő szervek. Egy, aminek hivatása, kötelessége az, az irodalom.
Első ember volt Budapesten fölfedezőm, Osvát Ernő, akinek szóvá tettem ezt. Nem ismerte el semmi jogát!
Itt csak a gyakorlat segít! Ebben megrögzöttem. Egy kész regényemet vetettem tűzbe. Vadul elkezdtem átszervezni egész gondolkodásomat, írásmodoromat, elképzelésemre.
Akkor ismerkedtem meg Nagybányán Boromisza Tiborral, a festővel. Első volt, aki fönntartástalan igazat adott nekem. De egyúttal rögtön ráült a saját maga vesszőparipájára is.
A nagybányai szabad festőiskola nincs hivatása magaslatán. Vezetői lusták. Csudákat lehetne művelni az iskola lehetőségeivel! Növendékeiknek bőséges megélhetést biztosítani. Stb., stb.
Főleg Réti Istvánra öntötte becsmérlései zuhatagját Boromisza.
Igaz, Iványi Grünwald már Kecskemétre pályázott el. Thorma János valahogy kívül helyezte magát azon, hogy felelőssé tehessék az iskola pangásáért. Szerelmei foglalták le meg a városi előkelőségek asztaltársasága. Beboroztak és handabandáztak, röhögtek késő éjjelig, ha nem hajnalig. Ferenczy Károly állami festőiskolában vagy Akadémián állását látta el, és két képzőművész fiával meg lányával kellett törődnie. Nyaranta lehozta Budapestről népes iskoláját. Nehezen lehetett kifogásolni, hogy: a nagybányai szabad festőtelepet nem gyámolítja kellőleg!
Szóval, maradt támadási felületnek Réti István, a legbuzgóbb és leglelkiismeretesebb oktató.
Én Rétit személyesen nem ismertem. Amit hallottam felőle, az igen érdemes egyéniségnek tüntette föl őt előttem. Megijesztett az a durva és kaján hang, amit Boromisza használt jellemzéséül:
– Mit tud csinálni ez az ember egész nap? Jó! Bemegy egy-két órára az iskolába korrigálni. Aztán sétál a ligetben. Dolgozni, az biztos, hogy: nem dolgozik! Másfél évtizede, hogy Hollósyékkal besodródott a képeivel a Szépművészeti Múzeumba. De attól fogva egy rajzot, egy festményt nem alkotott. Hogyan bírja ezt a tevéketlenséget? Felelj erre!
Megkíséreltem valamelyest védeni Rétit:
– Hát szerintem a művészi munka nem szappangyártás. Ha nem tud fölhangolódni a művészi munkára valaki, akkor férc lesz belőle. Ha Réti az ifjabb nemzedék képzését vállalja hivatásául… Hát!…
– Hivatás, hivatás, a művészi munka foglalkozás is, megélhetés is! A festőnövendéknek abban is támogatást kell nyújtani, hogy éhen ne halljon! Ez nem hivatás, ez kötelessége vezetőknek!
Ahogy szavamba vágott Boromisza, és szemvillogva érvelt, az megrettentett. Egyúttal levontam a tanulságát is. Ellentmondás vele szemben annyi, mint kihozni őt a sodrából, majdnem az őrjöngésig. Jobb módszer, ha érdeklődöm inkább aziránt: hogyan képzeli el az iskola vezetőinek szerepét az iskola lehetőségeinek kiterjesztésében.
Amit erre felelt, hát az bizony teljes ésszerűséget jelentett előttem:
– A nagybányai szabad festőiskola önerejéből európai, sőt világhírre vergődött. Akkor nem jogos-e a kérelem a magyar kultuszminisztériumhoz, hogy: legalábbis segélyben részesítse iskolánkat, mint a többi, rossz menetű festőiskolát! Kinek, illetve kiknek lenne kötelessége ezt intézni? Ugyancsak ez a képkereskedések martalóckodását is megszüntetné a festőknek a meggyőződésük szerint való működésében. Hiszen a képkereskedő nem a művészi érték, hanem a tetszetősség és legföllebb divat szerinti festésre kényszeríti a művészeket…
Ahogy heves taglejtéssel magyarázta el ezt nekem Boromisza, attól eltekintve, hogy belátásra bírt vele, egyre jobban ingerelt belül a kíváncsiság: vajon mi hajtja erre a kirohanásokra Boromiszát? El akarná foglalni a festőiskola vezetőinek helyét, vagy legalábbis részt kér a vezetésből? Már-már nyelvem hegyén viszketett, hogy megpiszkáljam ezt a kérdést. De mégsem tartottam tanácsosnak.
Utoljára is, mintha gondolataimban olvasna, így fejezte be:
– Te nagy segítség lehetnél abban, hogy fölrázzuk ezt a kényelmes, önző, lusta társaságot.
– Hogyan? – érdeklődtem.
– Hát a Nyugat, legkomolyabb folyóiratunk, egyre-másra írja a bírálatot képzőművészeti kiállításainkról és mozgalmainkról, pont te, akinek festői becsvágyai, és mint hallom, alapos tanulmányai is voltak, pont tőled ne jelenhetne meg cikk a Nyugatban vagy másutt a nagybányai viszonyokról? A sajtó szava itt nagyhatalom ebben a kérdésben. Hátha ez piszkálja föl az illetékeseket?
– Valószínű, hogy a Nyugat helyet ad ilyen tárgyú írásomnak, mert egyre buzdít, hogy: az elbeszélések mellett cikket is szívesen lát tőlem! – feleltem.
– Hát akkor dűlj neki!
*
Amilyen erélyes jellemű volt Boromisza, rávett, hogy nyomban állítsam össze a cikket. Sőt a kísérő pár sort is hozzá, a Nyugatnak. Majd ő postára adja.
Meg lehetett volna szerkeszteni a cikket úgy is, hogy: a festőiskola vezetőinek tevékenységét ne érintsük bántólag! Hiszen végeredményben egy fizetéstelen, önzetlenséggel való elfoglaltság fokozásáért nem jár senkinek szemrehányás, vád éppenséggel nem emelhető. De hát Boromisza úgy fogott szavamon, hogy: ha csak levegőben vagdalkozunk, akkor az illetékeseknek nem jelezzük, hol kell kezdeniök az intézkedést. Hát erre: legyen! Hajlottam Boromiszára.
A cikk után mégiscsak bizonyos lelkifurdalás kínzott. Ezt úgy próbáltam levezetni magamban, hogy: amennyi festő ismerősömmel találkoztam, és hát ez mindennapos alkalmat jelentett, mindtől tájékozódni iparkodtam, micsoda mozog a festőiskola hatáskörének kiterjesztése mögött?
A festők majdnem ugyanazon értelemben tájékoztattak. Az iskola valóban nagy eredményekre számíthat, ha teljes mérvüleg kihasználja lehetőségeit, úgy erkölcsi, mint anyagi vonalon. Ám hogy ez pont Boromisza Tibor irányítása vagy éppenséggel vezérlete alatt történjék? Nem, ez nem huszárroham! Türelem, higgadtság, sőt esetleg ügyes fondorlat szükséges az állam szervezetének sorompóba állítására! Boromisza jóhiszemű, megbízható, vasakaratú egyén, ebben nem kétkedik senki! Csak hát a túlzott erély, indulatosság ezen a vonalon nem vezethet célhoz. Márpedig Boromisza nem vetheti le, mint egy öltözéket, egyéniségét!
Egyáltalán nem vehettem ki a festőtársai szavaiból ellenérzületet Boromisza iránt, csak hűvös, legföljebb enyhe gúnnyal bélelt tárgyilagosságot.
Végeredményben azok között, akiket Boromisza meg akart nyergelni mozgalma támogatóinak, sok olyan volt, aki régebbi tehetséges, szorgalmas, nyugodt kedélyű művész létére mesterségbélileg is fölényben volt. Barátságra nem kellett kényszeríteni őket. De szervezkedésnek csak az említésénél is fejüket rázták!
*
A cikkem megjelent a Nyugatban. Nemcsak megjelent, hanem a Nyugat szerkesztői, kerülő úton, gondolom, Tihanyi Lajos, a festő útján, tudomásomra hozták, hogy: tekintve, a képzőművészetről firkáló tudósítóknak fele soha egy szénrajzot, soha egy vízfestékes tájacskát nem készített el, mégis bírálgatnak… hát akkor olyaski, mint jómagam, ejtse el annak jogát, hogy hozzászóljon képek, szobrok alkotóinak munkájához?…
Még csak ez hiányzott nekem!
Boromisza lelkesültsége, mintha előbb maga sem hitt volna a saját igazának kifogásolhatatlan teljében, a cikk után pengetett aztán olyan húrokat, hogy: most megereszteni a gyeplőt vagy soha! Ha addig valami mérsékletre bírták őt szerény ellentmondásaim, most aztán mindent félrerúgott.
Ma is, ötven s egynéhány év távolából megjelenik előttem a gyönyörű nagybányai Széchenyi-liget. Megyünk jól gondozott útjain és ösvényein ketten, Boromiszával. Valahol elénk bukkan Réti István hórihorgas alakja. Vagy az iskolába megy, vagy onnan jön. Amint észrevesz bennünket, máris eltűnt egy mellékúton.
Boromisza handabandázik teljes lendületben. Nekem több mint kínos az egész helyzet. Mi ez? – gondoltam magamban. – Mint útonálló emeljük a festőiskolát ki a pangásból, noha nem is pang!
Pedig ez csak nyitánya volt a rákövetkező viszálysorozatoknak.
Boromisza apósa a városnak főbírájaként működött. A sógorának hetilapja jelent meg. A Nyugat cikke arra buzdította Boromiszát, hogy a sógora hetilapjában karakánul kifejtse nézeteit a festőiskola egészségtelen tengéséről. Erre a másik nagybányai hetiújság hasonló leckéztetésben részesítette, mire Boromisza pofonvágta a cikkírót, egy tanárt, sőt két segédjét is elküldte hozzá. A tanár ezeknek ajtót mutatott azzal, hogy: kocsisok verekednek, nem művelt emberek, és a bíróságnál már megtette a lépéseket sérelme ügyében!… Boromisza a festőiskola tagjai közül is nyilatkozatokat kénytelenült tudomásul venni, hogy: egyáltalán nem igénylik és nem is értik magatartását az iskola támogatásában. Akkor Boromisza ezeket is kihívta párbajra. Persze azzal válaszoltak, hogy: bírálatot minden művész köteles tűrni, és ha sértő, azért van sajtótörvény, forduljon oda.
Hogy ezek után is miért nem hagyta a penészben az egész festőiskola gyámolítását?… Én már kezdetben untam, az biztos! De másba nem kapaszkodhatott, mint az én szűkebb kis társaságomba, néhány festőbe. Meg egy hatalmas termetű festő tartozott a társaságomhoz, ritka rendes ember, de hát valóban a bajvíváshoz jobban értett, mint az ecsetkezeléshez.
Még belém is belém kötött egy mitugrász alak. Valamiféle iparosságot rúgott föl azért, hogy körgallérját vállán átdobva feszítsen és dörgölőzzék. Két tekintélyes, rendes embert küldött hozzám kihívással. Persze hogy: tiszteletem nyilvánítottam személyiségük iránt, de megbízójukat tökfilkónak neveztem, akinek tudnia kellene, hogy: én tizennégy éves koromban megraktam karddal a vívómesteremet, és pisztollyal 40–50 lépésről tízből kilencszer belelövök egy kalapnyi papírba!
Boromisza nem helyeselte álláspontomat. Majd legjobb barátommal, a szelíd Duma Sándor festővel összezördült, és goromba volt. Erre figyelmeztettem őt, hogy: ha már idáig fajult indulatossága, beszüntetjük az együttlétünket továbbiakig.
Ide kell beszúrnom, hogy: Boromiszának, huszártiszt létére, elismerem, politikai és társadalmi elméletekben tudása meghaladta az enyémet. Marx Károly és Engels tanait vetette oda sokszor, amikor az eszményi festőiskolát építgette. A kataszter szót én csupán földmérőkkel kapcsolatban ismertem és használtam. Boromisza azonban úgy, hogy: kataszterbe kell szervezni képességek arányában a festők társadalmát!
Szép! De ha valaha valakinek küzdelme csalódásban és kudarcban rekedt meg, ez a Boromiszáét érte.
Az állami támogatás valóban jelentkezett. Csak éppen a szokványoktól semmiképp sem eltérőleg. A régi hangulatos, regényes iskola helyett a poros országút melletti kertben épült iskola és több műterem. Ezeket minden jóravaló művész utálta. Ugyancsak jelentkezett, az állami koncra lesve, egy csapat harmadrendű, de jól helyezkedett kontár! A bürokrácia beleütötte szimatmentes orrát a festők ügyeibe.
Zavarosan futnak össze ma előttem a részletek.
Egy mennyiségre nagy, de minőségre gyönge kiállítás zajlott le. Ha jól emlékszem, Boromisza Tibor összekapott a rendezőkkel, mert ostobállotta szervezésüket!
Hogy vajon Réti Istvánt a Képzőművészeti Akadémia akkor vagy később hívta meg oktatónak, majd rektorrá nevezték ki… Homályos ma előttem.
Boromiszáról egyet tudok. Lóra ült, és úgy járta be a Hortobágyi puszta minden zegét-zugát. Jegyzetei mindenesetre aranyat érnek. Kár, hogy: meg nem állható fölfogás miatt halogatódik művének megjelenése!
Réti Istvánnak a nagybányai szabad festőiskola történetét tárgyazó remeke a magyar művészettörténet egyik dicsősége.
*
Némi kiegészítést azonban kár volna elmellőznöm Réti Istvánról, az emberről és művészről.
Hosszú harctéri szolgálat és rövid olasz fogság után sikerült hazamenteni bőrömet.
Az akkori Andrássy út valamelyik kávéházában néhány asztallal odább megpillantom Réti Istvánt. Személyesen én őt nem ismertem. Gondoltam tehát, hogy: üdvözöljem-e? Ő megelőzött. Erre én szó szerint remegtem az örömtől. Ő pedig barátságosan szólt át:
– Nem akarsz ideülni hozzám? Nekem rossz a lábam!
Majdnem combtól lefele elesett az egyik lába. Botra támaszkodva húzta magával.
– Nem kvarcolás, nem fürdő, csakis a torna segít ezen! – mondom.
– Nálad! – felelte. – De te mindig vasgyúró voltál, én meg egy puhány. Olvastam újabb könyveidet. Nagyon szépek! – tette hozzá.
– Én is átforgattam remek dolgodat a nagybányai iskoláról. Befejezted már? – érdeklődtem. – Ez örök érték!
Hogy erre szemén ború ül ki? Jól tudtam az okát.
Thorma János összes műveiből kiállítást rendeztek Budapesten. Véletlen én is végigszemléltem anyagát. Aki összeállította, cudar munkát végzett. Mert hogy indulásánál a Thorma János kivételes sikerének a háttere kétségkívül nem egészen a festői hatásokból származott, hanem bizonyos politikai, bizonyos zsánernek nevezett hatások is segítettek benne?… azért művészileg kifogás alá nem eshetett. Az impresszionista, a plein air, a fényhatások, ami a nagybányai festészet legnagyobb ereje, jól érvényesül Thorma első művei során. Ám talán nem futották komoly, érett művei egy visszapillantó kiállításra, a rendező aggály nélkül fölaggatta Thorma későbbi, kísérletező, nagyon gyönge képeit is, talán a műteremsarkokból szedve elő őket. Ez pedig nagyon rossz fényt vetett Thorma János festői képességeire. A sajtó talán inkább irgalmazott, mint hurrogott a kiállítás vegyes hatásának.
Mindezt nem magam fedeztem föl. A legkezdőbb kezdők is nyíltan beszélték a kiállításról. Egy ilyes társaságban hallottam azt is, hogy: Réti Istvánt a Thorma kiállításának kudarca akasztotta el a nagybányai iskoláról írott nagyszabású művében.
Ennek igazát könnyen elhihettem. Thormához Rétit sok éven át fűzte hűséges barátság, viszont írói lelkiismerete, jelleméhez híven, szenvedett, olyan értelemben, hogy rosszul osztogat érdemeket írása során.
Még néhányszor ültünk együtt régi és új nagybányai ügyekről csevegve. Előhozakodtam Boromiszával is. Meglepett, mennyire nyomát sem láttam Réti Istvánban annak, hogy akármilyen ellenszenvet táplálna Boromisza ellen. Körülbelül ezt mondta róla:
– Tehetséges, eszes és alapjában rendes művész, csak a véralkatával van javíthatatlan baj.
Akkor említettem neki, hogy Boromisza Tiborból kitört a huszár, és a Hortobágyot járja lován. Réti értesülve volt erről, sőt Boromiszának nemcsak hortobágyi rajzairól, hanem jegyzeteiről is tudott, és megjegyezte, hogy vaktában is bizonyos felőle, Boromisza munkája föltétlen érték!… Ez az egyéniség volt Réti István!
Somlyó Zoltán
Idén, 1960 tavaszán lesz pont ötven éve, hogy Osvát Ernőre vártam a New York kávéház karzatán. Már megjelentem a Nyugatban, és zsebemben, kutyanyelvekre firkálva, harmadik kéziratom szorongott, csakúgy, mint én.
Valamelyik ifjú kartársam ült velem az Osvát állandó társaságából. De hogy ki volt? Arra már nem emlékszem. Annál jobban arra, hogy asztalunknál megállott egy jóvágású, marcona képű, villogó szemű fiatalember. Pillangóra kötött nyakkendője olyan keskeny volt, mintha cipőfűző volna. Gallérja az akkori divattól nemhogy eltért, hanem túlzásba ment lehajtójával. Ez szembeötlött nekem. De tetszőleg, mert ízléses volt.
– Osvát? – érdeklődött tőlünk, nagyon férfias, vakkantáshoz hasonló hangon. – Nincs itt?
– Mi is őt várjuk! – feleltünk.
– Megengedik, akkor én is magukhoz ülök.
– Parancsoljon!
Nekem kézfogás közben eldörmögte ugyan nevét. De hát azután sem tudtam, kicsoda. Társamtól sem kérdezhettem meg, mert az valamiért fölugrott az asztaltól, és magunkra hagyott kettőnket.
Vontatott, sőt kissé kínos is volt, ahogy némi társalgás indult meg közöttünk. Azt hiszem, mindketten szórakozottak és idegesek voltunk. Mert lefoglalta gondolatainkat kéziratunk leendő sorsa.
De Osvát véletlen késett.
Az ismeretlen fiatalember bevallotta, hogy ha Osvát nem ad utalványt a kéziratára, akkor innen egyenest a zaciba megy órájával. Majd engem is faggatni kezdett helyzetem felől: hogyan élek? Mit hozok össze írással? Hol lakom?
Fönntartás nélkül nyilatkoztam róla neki én is, hogy: bizony szintén elég gyatrán vagyok hazulról eleresztve anyagiakat illetően, és egy hónapos lyukban lakom, másodmagammal, egy festővel, földimmel, akit jelenleg valami súlyos idegnyavalya gyötör, állandóan brómmal táplálkozik, és veronált iszik rá, ma pedig éppen akkora idegmegrázkódtatás érte őt, hogy többször elájult, s alighanem bezárkózik szobánkba, míg haza nem kerülök.
– Jó, de mi volt az a megrázkódtatás, ami ma lakótársát érte? – érdeklődik nagyon komolyan az ismeretlen tőlem.
Erre mesélem neki, hogy van egy gyerekkori, nagyon jó, közös pajtásunk. Ezt kicsapták a középiskolából. Aztán két ízben betöréses lopáson csípték rajta. Ma reggel beállított hozzánk.
Ismeretlen ismerősömet mintha kicserélnék erre a tudósításra. Először akkorát kacag, hogy a szomszéd asztaloktól odafigyelnek. Majd csaknem követeli tőlem, hogy számoljak be neki részletesen betörő barátunk látogatásáról.
Nos, mesélem, hogy én aludtam, mert későn vetődtem haza, épp innen, a New Yorkból. De lakótársam ébren volt már, amikor betörő cimboránk kopogás nélkül ránk nyitotta az ajtót. Ezt azért tehette, mert szobánkat nem zártuk be soha az előszoba felől, az előszoba ajtóját pedig a házinőnk takarítás közben nyitva hagyta. Én álmomból egy mennydörgés- vagy ágyúdurranásszerű hangra riadtam föl. Mi volt ez? A szobánkban senki sincsen. Lakótársam kékülő szájjal, ájultan hever az ágyán. Amikor fölocsúdik, alig tudja nekem kirebegni, hogy: szobánk ajtaját betörő barátunk csapta be teljes erejéből, hogy engemet fölébresszen álmomból, mert hiába szólongatott, nem ébredtem, és megrázni már nem mert. Ellenben azzal távozott el, hogy: látja, csórék vagyunk, hát ha én fölkeltem, menjünk le a földszinti vendéglőbe, ő ott vár ránk és fizet… Nos, szívbeteg lakótársam elkezdett könyörögni nekem, hogy: öltözzem föl, és menjek le ehhez a betörőhöz, mert ha újra feljön hozzánk, akkor újabb szívroham kivégzi lakótársamat… Hát mit tegyek? Öltöztem, lementem betörő barátunkhoz, és megittam vele két kupica szilvát, és megettem egy perecet. De aztán közben nagyon szépen kértem, hogy: nekem
életbe vágóan fontos dolgom van a szerkesztőmmel, a szívbeteg cimboránk pedig rohamot kap, ha rája kopog, hát ne tegye ezt, mert ha mégis megkockáztatja, akkor nyakon fogom, és ledörzsölöm az orrát a falon!… Ezt barátilag mondom!
A New York karzatán ismeretlen új ismerősöm szakadatlan kacagása kísérte minden mondatomat. Amint ide értem, egyszerre két kezét a szívgödrére nyomja, a könnye csorog, hátrahanyatlik a székén, levegőért kapkod…
Rosszul lett a derültségtől. De szó szerint!
Ám Osvát Ernő éppen megérkezett. Odajárultunk hozzá.
Aztán szerencsésen elintézve dolgomat, érdeklődtem az Osvát körüli kartársaktól: ki volt az az ifjú ember, akivel ültem? Erre tájékoztattak, hogy az Somlyó Zoltán volt: „Az átkozott költő”. Ugyancsak további felvilágosításomul egyöntetűleg jegyezték meg, hogy: nagyon nagyra nem lehetek a Somlyó ismeretségével, mivel ha kétségtelen tehetség is, teljesen félrecsúszik költői pályáján, és olcsó sanzonokkal vív ki magának kétes értékű népszerűséget!…
Osvát körül nagyon szigorú mértékkel mérték az irodalmiságot. Ám hogy mennyire helytálló az ilyen értékelés? Miért magyaráznám? A továbbiakban így is kitűnik, tények sorozatából.
Több mint húsz év telt el, hogy mindig abban a keretben maradt előttem a Somlyó Zoltán személye, amilyenbe első találkozásunk foglalta. Ritkán találkoztunk, és ritkán olvastam tőle vagy róla. Ha összebotlottunk akárhol is, okvetlen kacagott egyet és érdeklődött:
– Na, és mi van azzal a remek pofával, a betörő barátjával?
Ilyen és ennyi volt minden kapcsolatom Somlyó Zoltánnal húsz és néhány évig… mondom.
*
Ezerkilencszázharminc körül a Baumgarten-díj jóvoltából Albertfalván laktam már, egy kis családi házban. Aztán pedig Budának lágymányosi körzetében.
Ez alatt az idő alatt nem volt olyan nap, hogy órákat ne töltsek Somlyó Zoltán társaságában. Együttlétünknek színhelye a Gellért szálló melletti Gellért kávéház volt. Régibb és használatosabb nevén a: Gebauer.
Ugyanabban a kerületben az előkelőbb és forgalmasabb, írók hadától nyüzsgő kávéház a Hadik volt. Már csak a Karinthy Frigyes asztala körül is: a tisztelőinek, tarhásainak és kartársainak egész serege csoportosult ott. De más nagy, avagy népszerű, avagy divatos írók is a Hadikban forgatták a tollat félrevonulva. Vagy csevegtek társaságában.
Alkotó munkára azonban, az biztos, hogy a Gebauer nyújtott nagyobb zavartalanságot és hangulatot.
Igénytelen, olcsó, nagyon kedves, kedélyes kis zug volt ez. Mérnökök, tanárok a szomszéd műegyetemről, képzőművészek jártak ide.
Én magamnak úgy fedeztem fel ezt a helyet, hogy a HÉV végállomása a Gebauer előtt volt, amikor Albertfalvára kellett utazgatnom. Somlyó Zoltán pedig az általa megénekelt Kruspér utcában lakott élete végéig, a szomszédban.
Délelőttönként szinte percnyi pontossággal jelentünk meg a Gebauerben. Megreggeliztünk, és nekifeküdtünk az írásnak. Néha még üdvözléssel sem zavartuk meg egymást ezalatt. Csak munkánk befejeztével, vagy ha kidőltünk, akkor telepedtünk le beszélgetni.
Kettőnk közül Somlyó volt az, aki tisztára gyermekies lázzal és lelkesedéssel mutatta meg nekem, ha valami szépet írt.
Én magam sohasem közöltem szívesen senkivel: min dolgozom. Sőt ha már készen is állt alkotásom, megvártam, míg megjelenik, amikor aztán bárki elolvashatja, ha kíváncsi rá. Így mindenesetre megtakarítottam azt, hogy akár jó-, akár rosszhiszemű vélemény elkedvetlenítsen elképzelésemtől munka közben, vagy irányítson, rávegyen gyatra munkára is.
Éppen Somlyó Zoltánon keresztül tapasztaltam nemegyszer, mennyire igazolt zárkózottságom.
Mondjak el csak egyetlen, nagyon jellegzetes esetet?
A Gebauernek ablakában ülve, egyik oldalról odapillanthattunk a Gellért szálló elé érkező, pazar gépkocsikra. Csúf, hideg, esőzuhogásos reggelre virradt. Somlyó ott ült reggelije után szivarjával a szájában, a Gebauer sarokasztalánál. Bámul kifelé a lucsokra. Tolla kezében, a tiszta papír előtte. Egyszerre szinte vadul vetemedik neki az írásnak. Kibámul az ablakon, és újra: hajrá neki a betűvetésnek!
Munkaszünetben egyszer csak odajön hozzám Somlyó. Csupa ragyogás az arca. Reszket a keze a kéziratpapírral. És így szól:
– Olvasd ezt! Nem! Én olvasom neked!
A vers címe: A rongyos cipő.
Tartalma a következő. Nézd csak meg a fényes, a kényelmes, új cipőt! Az aztán nyugodtan gázolhat át vízen, sáron, havas lucskon. De hát nem kell neki ezt tennie! Legföllebb a nedves járdán halad át a fényes, új cipő, az autóból kiugorva, és már a száraz kapualj fogadja őt… De nézd a nyomorult, rongyos cipőt. Lyukas talpával, szakadozottan, a rongyos cipőnek kell cuppogni át a vízen, sáron, havas lucskon…
Ez a költemény. A rongyos cipőhöz érve, Somlyó egyszerre zokogásra fakad. Én is nyeldeklem nagyokat és könnyezem.
– Milyen? – akarja aztán tudni tőlem szerzeményéről Somlyó Zoltán.
– Remek, remek, gyönyörű! – válaszolom szívből.
Hiszen bármikor meg merem bárki előtt kockáztatni azt a véleményt, hogy ez a vers nemcsak Somlyó legjobb teljesítményei közé sorolható, hanem a világirodalomnak bármelyik rímes remeke mellé tehető.
Somlyó aztán majdnem szavalja nekem:
– Tudod, mit kellett volna írnom ma, megrendelésre? Sanzont!… Itt, az ablakon kinézve, ötlött hirtelen eszembe ez! – rázza kezében a kéziratot.
Nos hát, déltájt rendszerint Somlyó is, én is arra kerekedtünk föl a Gebauerből, hogy szellemi termékeinkkel, piszkos anyagiak okából, a kiadók, szerkesztőségek oroszlánbarlangjait ostromoljuk meg.
Másnap újra együtt ülünk a Gebauerben. Munkaszünetben Somlyó hozzám jön.
A rongyos cipő verséről beszél. És említésekor újra sírva fakad, csak egészen más okból kifolyólag, mint versének megható tartalma. A düh sajtol ki könnyet Somlyó szeméből.
Olyan helyre vitte költeményét, ahol biztosra vette, okvetlen fölismerik és méltányolják értékét. Elolvasták, és visszaadták neki azzal, hogy: a vers gyenge!
*
Itt helyénvaló, hogy arról a félrecsúszásról beszéljek, amivel Somlyót pályatársainak megrótták előttem első találkozásunk alkalmával.
Somlyónak a legválasztékosabb műsorú énekesnők ajkáról vált népszerűvé sok dala.
Ott írta ezeket is a Gebauerben. Aztán ezeket is elolvasta nekem, véleményem tudakolva. Csakhogy ezt már sosem tette a költő lázával és lelkesedésével:
– Elég ügyeske?… Vacak-vacak! Mit csináljak? Valamiből élnem kell! – így bírálta meg önmagát.
Ilyenkor én vágtam ki lelkesedésemet Somlyónak a könnyűfaj érdekében:
– Nálad, Zoltán, már eszelősségig fajul, ne haragudj, hogy alábecsülöd magad mint sanzonköltő. Említsek neked mást? Legnagyobb minősített költőnk majdnem meghalt érte, hogy életében egyetlen sanzont írjon. Nem olyan könnyű ez! Könnyebb a nagyképű, cirádákba vesző költészet! Nyugodj belé! Azaz hát van komoly verettel kérkedő, súlyos kontárkodás, és van könnyed műfajú remeklés. Ez az igazság!
Somlyó Zoltánt nem lehetett erről meggyőznöm soha! Ő a sanzonról megrögződött abban, hogy: alacsonyabb rendű üzlet, és nem több. Ám énekesnőktől kétszer-háromszor nagyobb összeget vágott zsebre, mint a legszebb, komoly költeményéért. Amellett még a sanzonok egész csinos jogdíjat is jelentettek a Zeneszerzők és Szövegírók Szövetségétől havi átalányban… Meg aztán még olyasvalamit is, amiről Somlyó Zoltán csakis nagyon-nagyon bizalmas barátjának ejtett el egy-két mondatot. Olyannak, mint amilyen én voltam.
Néha úgy veszkődöm magamban azon, hogy nem bírom emlékembe idézni, milyen szellemesen fogalmazta meg ezt a kérdést Somlyó Zoltán nekem két mondatban, egy nagyon is népszerű énekesnővel kapcsolatban. Az én otrombább megszövegezésemben így hangzanék ez: a művésznő Somlyó szerelmes epedéstől remegő dalának tiszteletdíját akkor emelte többszörösére is, ha ezt az epekedést vele vezette le Somlyó tevőleg is.
*
Igen! A szépnemhez Somlyó Zoltánt egészen különös kapcsok fűzték.
Minta családapa és mintaférj is volt. Ezt közvetlen közelről szemlélhettem. Ez mégsem zárta ki azt, hogy meglehetős mellékforgalmat ne bonyolítson le átmeneti kalandokban. Magyarán mondva: ragadtak rá a hölgyek, és őmaga legföllebb nem tért ki fölajánlkozásuk elől.
Ezzel kapcsolatos annak története is, ahogy vidékről Budapestre került. Így mesélte el nekem.
Szabadkai lapnál lélektelen, favágó munkát végzett. De költeményei már Budapesten is megjelentek, napi- és időszaki lapoknál.
Hát a szabadkai újságírók bálján egyetlen keringőt járt egy mérsékelten csinos lánnyal. De ez a város leggazdagabb emberének lánya volt.
A hölgy akkora odaadással dőlt Somlyóra tánc közben, hogy egy ízben csaknem a parkettre zuhantak. Majd fordítva, mint ildomos regények írják elő, a lány súgta Somlyó fülébe, hogy: – Én magának minden verssorát ismerem, és imádom magát!
A nagy tolongásban kitáncoltak egy mellékszobába, onnan egy teljesen sötét erkélyre. Ott vadul csókolózni kezdtek, sőt, inkább a lánynak, mint Somlyónak kezdeményezésére, alaposan túlmentek az illemszabályok előírta helyzeten.
…Attól fogva, teljesen titokban, viszonyt folytattak. A lánynak külön szobacicusa volt. Az közvetítette és rendezte meg találkáikat. Eddig (mint Somlyó fogalmazta meg) benne volt a dologban.
Ámde egy alkalommal a lány szenvedélyes jelenetet rendezett. Lényege az volt, hogy: ez a bujkálás megalázó és fölösleges. Ő független szüleitől személyileg is, anyagilag is. Azzal barátkozik, akivel akar. Somlyó, mint más fiatalemberek is, nyugodtan eljöhet szüleinek szerdai fogadónapjára hozzájuk. Ezt már be is jelentette szüleinek. Mégis fura, hogy Somlyónak vele van viszonya titokban, míg nyíltan más hölgyeket kísérget…
– Püff neki! – gondoltam. – A lányon kitört a féltékenység. Végleg meg akar fogni! És akkor a feleségem férje lesz belőlem. Gazdagéknál konyhamalac! – így írta le a Somlyó nekem a helyzetet. És tovább mesélte.
A lánynak szépen, de határozottan értésére adta, hogy ő először költői álmait akarja megvalósítani, ez pedig lehetetlen egy gazdag család keblében!
A lány égre-földre esküdött, hogy: neki esze ágában sincsen Somlyót férjnek fogni meg, hiszen akár ezer kérője közül válogathatna… Satöbbi satöbbi!…
Somlyó megjelent a szerdai uzsonnán gazdagéknál. Aztán ottmarasztották vacsorára is mindjárt.
Az következett el, amit előre orrontott. A lányka édesapja, drága Martell konyak szürcsölgetése közben, kezdte kioktatni Somlyót, hogy: nem zavaros költői ábrándok szédületében köll nézni az életet! Anyagi biztonságot kell teremtenie. Mellesleg írni is lehet, ha már…
Somlyót majd szétvetette a düh. Szavai szerint: itt-ott hogy a pénzeszsák képébe nem öntötte a konyakját. Aztán rá következő találkájukon közölte a lánnyal, hogy édes szülei akkora utálatot kavartak benne, hogy ha erőlteti további látogatását házukba, akkor a városból is megszökik!
Legnagyobb csodálatára a lány rögtön rácsapott: nagyszerű, szökjünk meg Szabadkáról együtt, mégpedig Fiuméba, ahol a lánynak legbizalmasabb barátnője lakik, és az gondoskodik elrejtésükről és aztán mindenről…
Somlyó meg volt fogva.
Reggeli ötkor indult a gyors Fiuméba. Somlyó fölvette fizetését a laptól, és becsomagolta egy szerény kufferbe egész betyárbútorát. A kuffert pedig elhelyezte a vonatállomás ruhatárába.
De este az Újságíró Egyletben valami nagykutyát fogadtak Budapestről. Somlyó is köteles volt megjelenni. Meg aztán arra gondolt: a fogadás így is éjfélen túl halad, és akkor már reggel ötig nem érdemes lefeküdnie.
Hát végigette, végigitta a fogadást. Utána beült a kártyapartiba a cimborákkal Somlyó, végül pedig elment velük a legelőkelőbb szabadkai éjjeli mulatóba.
Ez állítólag európai hírű hely volt. Tükörtermekkel, ahol százszorosítva szemlélhette magát, fölül, alul, oldalvást, mindenki. A mulató hölgyei is válogatott szépségek voltak.
Egy ilyen gyönyörű, hollóhajzatú, kék szemű sokác szépség telepedett Somlyó mellé. Itt már Somlyó szédült, nem fordítva… A továbbiakat ildomos írások több ponttal érzékeltetik…
Eredmény? Somlyó elaludta az ötórás gyorsat.
Utólag értesült, hogy gazdagék lánya fél órával hamarabb ott várta az állomáson, szobalányával, kanári-kalickájával, ékszeresdobozával… hasztalan!
Somlyót ébredéskor vad rémület vette hatalmába. Úgy érezte: az egész szökés előre kicsinált dolog volt! Ha a fölültetett, megcsúfolt lány eljajveszékeli mindenható apjának Somlyó gyalázatos viselkedését, a dühös apa képes lesz bérgyilkost fogadni, hogy a gaz és hűtlen csábítót eltegye láb alól…
Somlyó rohant ki a vonathoz. Kivette csomagját a ruhatárból. Fiuméba váltott jegyét átíratta Budapestre… Így került Somlyó Zoltán a fővárosba… Hatravakra!
Kerekítsem ki ezt azzal, hogy: nem hiszem, túl sok akadt volna a költők között, aki ekkora áldozatot hozott volna azért, hogy nyomorogva, folytonos hajszában, de szabadon éljen hivatásának.
*
De még tovább is mehetek! Ha költészetről, irodalomról volt szó, nemcsak saját magával szemben ítélkezett a sanzonszerző Somlyó Zoltán kérlelhetetlen szigorral, de bárkivel szemben is.
Magamon keresztül is beszélhetek erről. Ha bensőséges, zavartalan barátságunk időleg fölborult, mindig az okozta, hogy az irodalom önfeláldozó művelésének kérdésén és a megélhetésén összekocódtunk. Aztán egy-két napig nem-beszéléses viszonyban leledzettünk.
Hazudnék, ha azt állítanám: akkoriban reménytelen nyomorban éltem. Mindig akadt írás, mármint fordítás, cikk, a szigorúan vett irodalmi munkán kívül, amiből mindennapimat megszereztem. De mindig csak: éppen hogy!… Ez pedig: polgári fölfogás ide, polgári fölfogás oda… dühített és untatott! Ki akartam törni belőle, mindenáron, már csak azért is, mert tudtam és tudom, hogy: igenis, anyagi biztonságban jobbat és többet alkot a tehetség, mint a dróton rángatott, pórázon tartott nincstelen.
Ezen vesztünk össze mindig Somlyóval. Legelőször és leghevesebben a következő esetnél:
Már mögöttem akadt néhány előadói siker. Összehoztam egy zenés, énekes, táncos kisopera sorozatot Képeskönyv Kabaré címén. Ez erkölcsileg és anyagilag is bevált volna… De!… De hogy dióhéjban szövegezzem meg: azért pangott, mivel nem akartam semmiféle tőkét, semmiféle szervezetet igénybe venni hozzá, mert így kiforgatták volna eredeti formájából!
Ellenben én magam, merthogy hangszereléssel foglalkoztam, rájöttem, hogy: az összhangzatra nézve egészen rendkívüli és főleg bizonyítható belső hallásom van. Ha fütyülök, bármilyen szólamban tudom kísérni az eredeti hangot, azaz nemcsak kettős, de fölosztottan több szólamban is.
Mutatványomat bemutattam közönségnek is. Inkább rosszul, mint jól. Mindenesetre megfigyelhettem, hogy: arra elég, mint az artista szám, percekre megkap, és gyönyörködtet is. Ez pedig pénzt jelent, mégpedig jó vonalon, nagyon sokat. Hogy pedig művészet ez? Állítom: nagyon is az!
De csak dióhéjban tovább! Egy nap a New York kávéházban, a zenészek asztalától fölkél egy nagyon elegáns, divatosan lenyalt hajzatú fekete fiatalember: ő Iksz Ipszilon dzsesszkarmester, hallotta, hogyan fütyülök, és főleg, hogyan kísérem magam gitáron, tehát ha kedvem van, akkor befogadna a zenekarába, szólistának is, tagnak is, de sürgősen nyilatkoznom kell, mert három nap múlva Varsóba utazik zenekarával.
Megállapodtunk, hogy: másnap délelőtt bemegyek a New Yorkba, és igent vagy nemet mondok az ajánlatára. Ha nem jelentkezem? Ez nemleges válasz.
Egyenest haza akartam rohanni, hogy feleségemet értesítsem a dologról. De nem tudtam megállni, hogy be ne kukkantsak a Gebauerbe. Sőt, kellemes fölzaklatottságom kikottyantotta velem Somlyó előtt, mi esett a New Yorkban.
Somlyó képe elbeszélésem arányában sötétült el. Végre kikelt:
– És ahogy ismerlek, képes vagy foglalkozni ezzel az esztelenséggel.
– Miért esztelenség, kérlek? Pénz és élmény! – vetettem közbe.
– Bárokban fütyülni és bohóckodni? Ilyen írónak, mint te, akit háromszor tüntettek ki a legkülönb irodalmi díjjal, a Baumgartennel. Sőt kilátásban van a negyedik díj is, az idén! Erre is fütyülsz? És parkettstrigónak húzod a talpa alá? És nem szégyelled magad?
Soha nem észleltem, hogy Somlyó ennyire kijött még a sodrából.
– Na, és rongy könyvvigéceknek féllábon táncolni olyan előlegekért az előszobájukban, amin nyolcvan percentet keresnek, és úgy adják, mint a könyöradományt? Ezt nem szégyelled?
– Jó! – reszketett Somlyó a dühtől, hogy azt hittem, rögtön pofonhajint. – Jó! De én, részemről, félre fogok nézni ezentúl, ha találkozunk!
– Megteheted. Sokat nem vesztek vele! – szóltam dühösen.
Ezzel otthagytam legjobb barátomat.
Igazat megvallva, nekem is jöttek aggályaim a dzsessz-zenészi pályát illetőleg. A legfőbb az volt: merjek-e gyakorlott, hivatásos zenészek közé egymagam tagnak beállani? Hiszen ezek úgyszólván pillanatok alatt olvassák és tanulják meg azt a kottát, amihez nekem esetleg órák kellenek, ha netán gitárszólót kíván tőlem a szám. Bár igaz, tőlem főleg a zenei viccet várják, amit viszont a zenekar többi tagja nem tud… A karmester főleg fütyültetni akart. Hallhattam!
Az írói méltóságom aztán nem zavart egyáltalán. Még a Baumgarten-díj sem, miután mint humorzenész kétszer-háromszor annyit kereshettem. Ezt tudtam!
Mindenesetre beszélnem kell feleségemmel.
Hogy ő igazi, minta élettársam mint írónak, mint művésznek, mint embernek? Ehhez nem fért kétség! Ő nem kívánta tőlem, mint nem egy író- és művészfeleség, hogy hivatásomhoz nem méltóan pénzt szerezzek, olyan megbízásoktól, ahol szolgailag, hazugul, csak a nyomdaipart kellett támogatnom. Feleségem kézzel-lábbal tiltakozott ilyen ellen, és beszélt le róla!
Ezúttal egy mukk ellenvetést nem tett. Körülbelül ezt mondta:
– Gitárral, humorzenével különb művészek keresik tisztességgel a pénzt, mint könyöklő, nyaló tárcaírók teszik. Eltekintve attól, hogy a babérkoszorút nem ütik le a homlokáról, ha író is közben, mint Hermann Bangnak, Nagy Endrének és még hánynak nem! Csak valami túl alantas vagy gyanús lebuj ne legyen az Varsóban, ahová mennek!
Ebben maradtunk feleségemmel. Holnap jelentkezem a karmesternél.
Igen ám, de közben egy megbeszélt tárcát kellett megírnom. Sőt, be is vinnem másnap a laphoz. Hogy végigcsináljam azt az undorító néhány órát is, amíg a tárca tiszteletdíjához jutok.
Nekifeküdtem a munkának, és másnap délelőtt fölvittem a kéziratot az újságnak. Várakozás, bosszankodás. Délfelé mégis be tudtam menni a New Yorkba. Ezzel fogadtak:
– Várta magát, és sajnálja, hogy nem jelentkezett. De most már eltávozott, mert sok az elintéznivalója. Esetleg már az esti gyorssal elutaznak. Talán még a lakásán elérheti őt.
És megmondták a karmester címét.
Loholok el oda. Csöngetésemre ő maga nyit ajtót:
– Még jó, hogy itthon találom! – kezdtem.
De erre ő így válaszolt mosolyogva:
– Őt már hiába találná itthon. Én az öccse vagyok. Ikertestvérek vagyunk, mindenki összetéveszt bennünket. Kár, hogy tegnap nem szegődött a zenekarhoz. Mert ő azért is rohangál most, mert újabb, jobb ajánlatot kapott sürgönyileg az ügynöktől, hogy Montevideóba várják őket. Talán ő el tudja intézni, hogy Varsóból fél hónap után már oda szerződnek. Akkor maga is velük mehet! Mert kell neki valami különösség, amit maga csinál. De már Varsóból lemaradt. Én beszélek vele még, vagy írok neki!
Búcsúztunk!… Egyelőre fuccsba ment humorzenészi kiruccanásom.
Azt a boldog, kaján pofát sem felejtem el, amit Somlyó vágott rám másnap a Gebauerben, ahol rendes helyemen gürcöltem, miközben kezét nyújtotta:
– Rendes vagy, Jenőkém! Ez a te helyed! Nem városi örömtanyák! Béküljünk ki!
*
Ott, a Gebauerben írtam meg sokak szerint életem legbecsesebb művét, egy kisregényt, a Legenda a nyúlpaprikásról címűt.
Jelenleg hetedik kiadása jelenik meg magyarul. De kiadták már több idegen nyelven is, és közölték is több ízben.
Ez a kisregény engem szó szerint a legkeservesebb anyagi, sőt erkölcsi kátyúba vitt, amikor megírtam. Mindent félretéve, lázzal, tűzzel, hittel írtam meg. Ámde bárhová vittem el, visszakaptam. Kezdte a Nyugat, a Pesti Napló, a Magyar Írás stb. Az egyiknek hosszú volt, a másiknak rövid. Már ötven pengőért is kínáltam egyik főszerkesztőnek, aki körünkbe ereszkedett le a Gebauerben.
Somlyó még gorombáskodott is vele ott magatartása miatt.
Már be is raktam kézirat-temetőmbe, néhány mellőzéstől kiszenvedett kéziratom mellé, kisregényemet.
Délelőtt kissé késtem a kávéházban. Láttomra Somlyó lelkendezve ugrik föl a helyéről. A Dante kiadóvállalat új lapot indít, Ünnep címmel. A szerkesztője körtelefonokat ad le minden irodalmi kaffába, hogy: kéziratot szállítson neki minden épkézláb író! Busás, azonnali fizetség. Jelenleg a Japán kávéházban tartózkodik a szerkesztő.
Somlyó már el is sütötte az Ünnepnek egy versét. Rögtön az én kisregényemet ajánlotta, mint ami: nem mindennapi irodalmi remek.
Hajrá! Rohanok haza a kéziratért, és egyenest a Japánba.
A szerkesztő egy fiatalember volt, féllábra bicegett. Mint szerző talán nem volt értéktelen. De egy nagy baklövésén vigadott az írók kaján népe. Ugyanis azt írta egyik szerzeményében, hogy „…és a vendég ráfeküdt a paravánra”… Jóindulatú kartársnője, egy franciatanárnő, figyelmeztette botlására. De szerzőnk köszönet helyett szembeszállott jóakarójával, és állította, hogy: a paraván magyar nyelvben úgy honosult meg franciából, miképp a pamlaggal egyértelmű szó.
Nos, mint az Ünnep szerkesztője, a fiatalember rögtön átvette tőlem írásomat. Sőt, rögtön olvasni is kezdte. Illetve elölről elolvasott vagy négy-öt oldalt, majd a végén ütötte fel kisregényemet. Ezzel összefogta a kéziratot, és elém lökte asztalomra:
– Apuskám! – mondta. – Ne ilyen álnépi vackokat hozzon nekem, hanem cselekményt, cselekményt, apuskám!…
– Na, ugye, elfogadta rögtön!
– Az ördögnek tartoztam ezzel az úttal is, mint hazámban mondják! – tartottam kéziratomat Somlyó orra elé.
*
Délidőn túl járt már.
Somlyó fölháborodásának szövegét nem szedhetem szavakba itt. A Japánba akart rohanni, hogy fölpofozza a szerkesztőt. De ehelyett aztán ebédelni indultunk haza, kettesben.
Az én utam a Hadik kávéház előtt vitt el. Somlyónak is a Hadik mellett kellett volna letérnie a Kruspér utcába. De azelőtt mindig hamarabb búcsúzott tőlem, mert nem titkolta: utálat rázza meg, ha csak közelébe jut a Hadik-beli írónyüzsgésnek.
Most háborgása heve fölhozta velem őt a Hadikig:
– Látod ezt a ronda társaságot? Kivált Karinthy körül! Egy sincsen köztük akkora író, mint te. Esküszöm neked! – mutatott a kaffára.
– Várj, várj, Zoltán! – ráztam fejemet. – Ne légy igaztalan! Fricit én először is különbnek tartom magamnál. Másodszor is, egyáltalán nem azonosítja magát a körülötte tolongó társasággal, ahogy nekem ezt nemegyszer hangoztatta.
– Ebben igazad van! – hagyta rám Somlyó. Én pedig így folytattam:
– Hát akkor ejtsük el végre ezt a tárgyat. Mondok inkább valamit. Nézz arra a házra, ott szemben a Hadikkal. Abban laktam, amikor Duma, a festő, elájult betörő barátunk látogatása alkalmával!
– Ne beszélj! – engedett föl nyomban Somlyó sötét hangulata. – És eddig sosem mondtad el ezt nekem!
– Mert eddig sosem jöttél el velem! – elméskedtem. Majd hozzáfűztem: – De ebben a házban olyasmi is történt velem, amiről most már világosan látom, egész életem megsínylette.
– Hát meséld. Elkísérlek még egy darabon! – unszolt Somlyó.
– Ahányszor reggelente hazajöttem a New Yorkból – kezdtem el –, a fölöttes szobából zongoraszót hallottam, és dobpergésszerű dobaj kísérte, találgattam: mi lehet? Hát egy délben, amikor távoztam hazulról, kis, bojtos leánysipka esik le a fejemre a fölsőbb lépcsőről. Fölpillantok. Még észlelem, hogy valóságban egy lányfej tűnik el a lépcső korlátja mögött. Véletlen lenne ez? Mindenesetre kapom a sapkát, és futok föl vele a lépcsőn. Csinos, egészen fiatal, karcsú lányka áll a lépcső tetején!… De ne nyúzzam a türelmedet!…
– De csak nyúzzad! – biztat Somlyó.
– Hát ez a kislány egy táncosnő húga volt. Ennek férje vagy csak társa egy néger táncos. Ezek laktak fölöttünk, és gyakoroltak sztepptáncot zongora mellett minden délelőtt. A kislány aztán még többről is tudósított. Mert aztán elkísértem bevásárló útjára. Majd a gellérthegyi sétára is hajlandó lett. Sőt, hát tapasztaltam, hogy: bármire hajlandó lenne. Bár aztán megtudtam, hogy nemcsak férfias varázsom az oka ennek. Két-három hosszú csók közben a kislány elcsacsogta nekem, hogy nővére a négerrel Szentpétervárra kapott szerződést, olyan mulatóba, ahová a cári udvar nagyságai is járnak. A föllépti díjuk mintegy negyven koronának megfelelő rubel fejenként. Viszont ha négyesben táncolnának, akkor száz koronát is elérhetnének. De neki nincsen megfelelő partnere… Mit szólsz ehhez? Ez itt történt, ebben a házban!
Eddig Somlyó vidám izgulatban hallgatta beszédemet. Itt ideges elfanyalodással legyintett:
– Agyrém! Rögeszme! Ilyen író, mint te…
– Na várj csak! – szakítottam félbe. – Hiszen akkor én is méltóságomon alulinak bélyegeztem, hogy pénzért, tapsért sztepptáncosnak szegődjem. Osvát két nappal előbb nyilatkozott úgy legutolsó elbeszélésemről, hogy: a legutóbbi tíz évben nem írtak nála jobbat!
– Szóval, beláttad!… Ez a fontos! – mondta rá Somlyó. – Érdekesebb: mi lett tovább a kislánnyal? Nem kétlem, azonnal kirúgott, hogy nem álltál kötélnek mint szteppstrigó.
– Tévedsz! Másnap újabb találkát beszéltünk meg. Ezen a találkán kezdtünk volna komoly viszonyba. De én nem mehettem el rá.
– Ez kissé zavaros nekem! – vallotta Somlyó.
– Nem zavaros! Inkább furcsa, és kivált a mai távlatból fájdalmas nekem. A szobatársam sürgönyt várt Brassóból, ahová egy lap illusztrátorának szegődtették volna. A szobánk aránylag drága volt egyikünknek, havi fölmondással. Viszont a házinénink, valamiféle nyugdíjas tanárnő vagy efféle volt, művészbarát, irodalombarát. Kiegyezett velünk, hogy eltekint a fölmondástól, amennyiben helyettünk beköltözésre jelentkezik más albérlő. Másnap megjött a sürgöny, és megjelent az albérlő. Az én vonatom pedig délben indult. Hát az esti találkozóról le kellett mondanom. Az édes főbérlőnőnk, akinek nagybányai címemet megadtam, egy levelet továbbított oda. A levélpapírra csak annyi volt írva, gyermekírás-szerű betűvel: „Nem jöt el maga csúnya…” Most is őrzöm.
– Bűbájos! – ismerte el Somlyó majdnem meghatódva.
Erre én rávágtam:
– Én pedig úgy érzem, itt rontottam el az életemet!
Somlyó abban a pillanatban fölhorkant. De nem volt ideje leckéztetésbe kezdeni, mert nyomban, erélyesen tovább hadartam:
– Agyrém! Rögeszme! Már hallottam tőled. De most mondd csak? Ha egy lírikus úgy él, mint te, a lakása és a kávéház meg néhány sajtószervnek, kiadóknak a taposómalom-szerű körletében, hagyján! A költészete esetleg semmit sem szenved. De ha egy író teszi ugyanezt? Események, jellemek ismertetője, érzékeltetője! Akkor kereken kimondva, ha valaki olvassa műveit, annak oldalairól nem az elbeszélő, nem az élet jut eszébe, hanem más művek. Jó ez? Mert honnan vegyen elő élményeket és élő jellemeket a barátunk? Hacsak a könyvtárából nem! És hát gondolod, ilyen írók, magyarán, ilyen szellemi tolvajok, nem könyökölnek ki maguknak remek helyeket a társadalomban? No, kinek rovására főleg?…
Kezemben visszadobált kéziratommal s jogos dühvel önmagammal szemben. Somlyó ezúttal nem kezdette lehurrogásomon. De fejét konokul rázta:
– Nincs igazad! Ezzel az írással még sikered lesz!
Egy-két hónap múltán ebben neki lett igaza. Dénes Zsófia írónőnk vette át a Dante egyik lektori vagy szerkesztői íróasztalát. Ő szintén kéziratért fordult hozzám. Némi kajánsággal a Legenda a nyúlpaprikásról kisregényemet vittem el neki, a kiadóvállalathoz. Ő nem vágta előmbe. Noha ő sem olvasta el az egészet. Már a kisregény felénél meghatódva, könnyel a szemében szaladt be a vezérhez vele. A szobatársa mesélte nekem. És két hét múlva már jött regénykém az Ünnepben, sőt a kiadásért is zsebemben volt az előleg.
Somlyó lehengerelt végleg ezzel mint gitár- és füttyművészt. Éspedig ezt a végleg megjelölést úgy kell érteni, hogy még előzőleg, a Somlyó ügyes közvetítésével, sikerült valamelyest helyrebillentenem anyagi ziláltságomat.
*
A napisajtó rendőri rovata, illetve annak „társadalmi mozgalmakat számon tartó részlege”, több napig vagy hétig egy titokzatos gépkocsival foglalkozott. Ennek tulajdonosa ugyanis lázító röpiratokat szállított munkások kezéhez. Végre aztán lefülelték az autó tulajdonosát.
Gyalog tartok a Gebauerbe. Elténfergek, szemlélődöm. Egyszerre csak, egy szelíden lejtő gyümölcsös végében ajtót látok, széleset, kettős szárnyút, olyan falban, amely a fölötte vezető útnak, illetve fél utcának innenső széle… Autógarázs ez?…
Nagy magyar kiadóvállalatunk, az Athenaeum, akkoriban minden más műfajnak félretolásával, külföldi detektívregény-sorozatot adott ki, hosszú időn át. Hirtelen így kapcsol írói képzeletem:
Mi lenne, ha egészen irodalmi ízzel, írnék egy izgalmas bűnügyi regényt? Mondjuk, erről a titokzatos autónak kinyomozásáról, és ilyen címen: Bűnügy, lélekelemzéssel… Egy hét alatt kabátom ujjából kiráznám!… Várjunk csak! Megvan! A detektív politikai fölforgatókat kutat. A magára hagyott úri villához vezetnek a nyomok. Ott pedig egy közönséges szélhámos- és betörőpár tanyázik… Micsoda remek vígjátéki félreértéseket lehet kicsiholni ebből a tárgyból?…
Ezen okumlálva haladok a Gebauer felé. De hát az nem nagyon lelkesít, hogy Somlyó Zoltán barátommal közöljem zsebre szóló történetemet… Ő le fog dorongolni! Szerinte: az én síkom a komoly, százszázalékos irodalom! Amivel most ilyen szépen lecsúsztam.
Na! A Gebauerben Somlyó egy kész költeménnyel és nagy lelki nyugalommal fogad:
– Reggelizz meg itt, addig elolvasom neked ezt a verset. Aztán félreülhetsz gürcölni!
Így történik… csakhogy közben belép egy félszeg, nyiszlett alak, és a szomszéd asztalhoz ül. Rendel egy teát. De csak: natúr! Vagyis nem citrommal, sem rummal, csak cukorral. Akad kávéház, amelyik kinézi, sőt kidobja az ilyen vendéget. A Gebauerben nincs ilyesmi. Udvariasan a gyatra vendég elé rakja a pincér a teát, in natur.
Most a következő történik. Az újon jött élvezettel és kiskanállal ízleli meg a teát. Szürcsöl egy hangosat, és csettint egyet utána. Megint belemeríti kiskanalát a teába. Szürcsöl és csettint. Megint szürcsöl és csettint. Megint merít kiskanállal és szürcsöl.
Somlyón látom, hogy színét váltja. Rám mered. Én elröhintem magam, és vállmozgatással jelzem Zoltánnak, hogy: mit figyeljünk erre az alakra?
A szürcsölő hirtelen szünetet tart. Somlyó fölágaskodik székéről. Átnéz a szürcsölő teáscsészéjébe: üres-e? Vagy várhatja a további szürcsölést?
A csésze félig van még natúr teával. A szürcsölő csupán azért tart szünetet, hogy a további élvezetre ajzza érzékeit. Már bele is merítette kiskanalát a teába, és szürcsöl, hogy utána csettintsen.
Somlyó ábrázata vérvörös, megráng egész testében, és vészjóslóan súgja nekem:
– Nem bírom! Én fölpofozom, és kirúgom ezt a gazembert!
Itt már észokok hatásukat vesztik! Hogy hát: mindenkinek joga van úgy fogyasztania el reggelijét, ahogy jólesik neki! Megrémít Somlyó magatartása. És ahogy ilyenkor történik, mindent félretéve ráförmedek:
– De Zoltán, hát ilyen nyomorulttal kezdenél ki? Hisz van mód rá, hogy kitérjünk előle. Gyere át oda a szögletbe. Így is olyan érdekeset mesélnék el neked, mit eszeltem ki idejövet.
Azzal Somlyó hóna alá nyúlok, és elrángatom az ötödik asztalhoz. Éppen mellette áll a telefon üvegketrece.
– Na! Halljam, mit mesélnél? Vagy csak elcsaltál ide a rendes, megszokott helyünkről, hogy aztán ilyen szürcsölők mindig elkergethessenek? – faggat Somlyó szigorúan.
Itt már ki kell jönnöm a farbával, mint kártyázáskor mondják!
Elkezdem szepegve, szerényen, rémregény-ötletemet, és azt várom, Somlyó agyonvágja. De mi ez?
Somlyó feszülten, érdeklődve hallgatja. Végül így vág közbe:
– Te! Ez egy óriási ötlet! Remek! Azonnal hívjad föl Földi Miskát. Én tudom, befagytak a regényükkel. Rögtön kell nekik más. Ezt rögtön megveszi tőled. Ilyen a Pesti Napló hangja! Irodalom, de feszültséges és cselekményes tárgyú.
– Én nem hiszem ezt! – szabadkozom. – Nem is vagyok Földivel ilyen bizalmas viszonyban.
– Marha vagy! Én elintézem! – ugrik föl Somlyó. Aztán már tárcsázza is Földit. És így kezdi: – Te Miska! Itt ülök ezzel a féleszű Tersánszky Józsival. Egy ilyen regényötlete van, félig már ki is dolgozva, hogy…
És Somlyó elismétli a rémregény-vázlatomat. Majd kicsikét vár, a kagylóval a fülén, és diadalmas vigyorra húzza a száját, hogy tőlem ez iránt érdeklődjék:
– És mennyi idő alatt írod meg ezt a regényt?
– Úgy három hét alatt! – felelem. De hozzáfűzöm: – Amennyiben csak azt csinálom. Mert ha pénzért kell írnom közben?…
– Három hét, ha nem kell pénzért szaladgálnia! – mondja Somlyó a telefonba, és vár. Majd újabb vigyorgással fordul hozzám:
– Mennyi az egész? – Tizenötnél több ív! – felelem.
– Mennyit fizettek tizenöt-húsz ívért? – firtatja Somlyó Földit.
De a felelet után már nem bírja idegekkel a fölhangoltságot. Csak ujjával mutatja, hogy nyolcszáz–ezer pengőt is el lehet érnem a közlésért. Ugyanígy mutatja, hogy: kérjem előlegbe az összeg felét. És visszaszól a kagylóba:
– A felét kéri!… Ez sok? – kérdi a telefonba. Majd nekem szól: – Hát kétszázötvenet, háromszázat azonnal fölvehetsz most a pénztárnál!… Hívok taxit! Ne sajnáld! Meg ne bánják – utasít Somlyó.
Fél óra múlva már vissza is tértem a Gebauerbe, hogy elkezdjem a regényt. Még be sem fejeztem egészen, már elkezdték a közlését a Pesti Naplóban. A rendkívüli közönségsikerét onnan figyelhettem meg, hogy: bármelyik kávéházba léptem be, a regényfolytatás ki volt szakítva a lapokból!
Somlyó Zoltán végleg lehengerelt azzal a nézetével, hogy csakis a toll való a kezembe a boldogulás útján.
*
Ő maga, szegény barátom, inkább a saját élete megrendszabályozására fordította volna azt a gondoskodást és irányítást, amit reám pazarolt. Nyilván ma is élne!
A Gebauerben már kezdetben is Somlyó Zoltán folyvást panaszkodott gyomornyilallásaira. Ez aztán egyre fenyegetőbben hatalmasodott el rajta.
Ilyenkor nyögés és csuklás közepett zsebébe nyúlt. Onnan kekszet markolt ki, és szájába tömte, majszolta, ropogtatta, nyeldekelte. Rossz volt ránézni, hogyan erőlteti ezt a falatozást.
Ő, vitát nem tűrő modorban, úgy tájékoztatott, hogy: neki ezt orvosa így rendelte, mégpedig azért, hogy gyomorsava ki ne rágja gyomorfalát, a keksz pedig fölszívja a savat!
Távol legyen tőlem az, hogy az orvostudománnyal kikezdjek, inkább kikerülöm, sőt megkerülöm! Valaha, még diákkoromban, öreg háziorvosunk azt tartotta, hogy: az evésre hosszú szüneteket kell tartanunk, csakis jóétvággyal ennünk, a rendetlen evészet biztos gyomorbaj, mivelhogy egy olyan folyamatot akadályoz meg és zavar meg a gyomorban, amikor az a sav képződik, amire okvetlen szüksége van az emésztésnek, sőt magának az étvágy fölgerjedésének is… Ennyiben hiszek az orvostudománynak!… Hogy Somlyó orvosának módszere vajon beválik-e vagy sem?… Ezt nem feszegettem, mert hát… mert hát… nem tudtam, és nem tudom; mit tartsak felőle?… Ő pedig, szokásához híven, merev biztonsággal lemarházott, amikor közöltem vele, mit tudok, és mit tartok kekszmajszolásáról.
Nos, egyetlen és változatlan meggyőződésemet nem döntheti meg a világ minden tudománya. Somlyó Zoltán gyomornyavalyája, hogy úgy mondjam, részletkérdés volt csak abban, ahogy ő az életét megnyomorította életmódjával. Hatalmas szervezetét rászorította valósággal gépesített testi és lelki működésre. Évek, évtizedek folyamán mindig ugyanazokat az ideg-, sőt izompályákat nyűtte gyönyörűen megépített szervezetéből… Ez lett korai elpusztulásának igazi oka.
Hazulról a kávéházba, gyors séta! A kávéházból valahova pénzért. Aztán ebéd, aztán az Otthon-kör feketéje, szivarja és újabb írás. Aztán szórakozó kártyajáték, majd a hazárd kártyaterem egyformán füstös és ugyanolyan izgulatú levegője. Aztán családi körben vacsora és idegfáradt hánykolódás az elalvás előtt. Kipihenetlen ébredés. És minden elölről.
Ebből a taposómalomból Somlyó Zoltán nem is akart kimenekülni. Mi mindent megkíséreltem vele, hogy kizökkentsem, kiugrasszam ebből az életmódból, ha csupán ideig-óráig is… Hiába!
Megfigyeltem egyszer a fürdő nagymedencéjének forró vizében, milyen remekül úszik! De egyetlenegyszer nem bírtam rábeszélni, hogy: jöjjön velem a Dunára csónakázni vagy csak strandolni is. Kirándulás, sziklamászás nem érdekelte őt!
Nem sokkal halála előtt az Otthonba együtt mentünk le.
Az előcsarnokban ültünk le, egy mellékasztal mellé. A pincér csak engem kérdezett meg: mit parancsolok? Somlyónak egy mukk nélkül kihozta feketéjét, letette két szivarját mellé.
Valami fájdalomféle húzott át rajtam, amikor figyeltem, hogy feketéje után Somlyó hogyan veszi kézbe egyik szivarját, és dugja felső zsebébe. A másikat megnyálazza, előveszi a zsebkését, megmetszi vele ékalakban a szivar végét, majd szipkába dugja és rágyújt. Utána rögtön, tisztára gépszerűleg, a belső zsebéből kéziratpapírt vesz elő, és szépen kisimítja az asztalán.
Hirtelen észrevette, hogy figyelem, és kitalálta egyúttal: minő érzéssel figyelem őt? Kivételesen nem förmedt rám. Komolyan a szemembe nézett, és így szólt:
– Gondolod, én nem vagyok tisztában azzal, hogy talán igazad van, ha helyteleníted: ennyire rabja legyen valaki szokásainak? De mit tegyek? Ha egy nap kihagynám, hogy ideüljek, megvágjam szivaromat, és a kéziratnak dűljek, nem vagyok ember, nem vagyok költő! Ez kell nekem!… Nem bírok enélkül meglenni!
*
Nem is gyomorbaja, hanem egy epehólyag-gyulladás ölte meg néhány napi szörnyű kínlódás után Somlyót… Vallom, hogy kevés embernek elvesztését fájlaltam úgy, mint az övét.
Tóth Árpád
A magyar városok kispolgárai az az emberosztály, amely legkevesebbet és leghalkabban hallatta szavát Magyarhonban. Annál többet épített néma munkája.
A munka! A csöndes, egy tömegben való munka! Ha remekbe készült mentékről, ha virágos, ősi formájú cserépholmikról, ha sátoros ünnepi rigmusokról, ha szurtos műhelyekben vagy kopott hivatali asztalok mellett magyar életjelenségekre magyar nyelven és magyar szívvel lelt kifejezésekről, és szavakról és dallamokról van szó, amiknek senki sem keresi eredetét, senki sem kerül értük irodalom- és művészettörténetekbe, amiből csáki szalmája vagy közkincs lesz, ennek mekkora hányada termett észrevétlen a magyar városok kisemberei közösségében.
Itt a fegyver a munka volt. A munkán szerzett váltságdíj jobb fegyver volt, mint a dákos, a muskéta a török, a labanc, a kényurak, a császár, a pápa, az ellenség ellen.
A munka! A panasztalan, a keserves és édes, a becsületes, józan, istenáldotta munka. A magyar városok kisembereinek élete, fegyvere, vigasza, reménye és csöndes diadalma.
Az ő ivadékuk Tóth Árpád, a legnagyobb magyar elégiaköltő.
Nem tagadta meg eleit! Így élt, így harcolt, így esett ki a kezéből a tolla paplanára betegágyán, így szállt az üres égnek utolsó fohásza: Még egy kis erőt, hitet a munkához! Ennek a módján volt nagy, volt hős, kisember eleinek módján.
Még csak álmai sem eredtek túl eleién. Mellette tengert hasító örömök hajójáról, embersorsok intézéséről, hatalomról, kincshalmazokról, nők kegyeiről kavarognak rímekben álmok. Ő, roskadóban, a robot gyötrelmében, legföllebb így kérdi meg szelíden a Szörnyű Ismeretlent, aki akaratunk ellenére helyezett az élet sakktáblájára, és tologat rajta szeszélye szerint:
| E furcsa földi létre mivégre kelle lennem? |
|
És aztán célnak, álomnak, értelemnek vándormívesével ezt dúdolja, ezt feleli magának a kisember költősarjadéka a sorsa felől:
| Vén csontot, hadd várja már |
|
Ezt dúdolja magában a magyar szomorú-ének legnagyobb mívese. Ki kétkedik, hogy nem magáról?
Nos, a sors szűkmarkú volt hozzá még az enyhülettel, a meleg cipóval, csutorával is, és az út is félút maradt bizony, egy emberöltő éveiben mérve!
*
Az igénytelenség hőse! Ez Ő! A munkához, az érdemhez van csak teljes hite, a jutalomhoz csak kételyei és szerény esdése legföllebb.
Tizenhét év távolából szállingóznak vissza hozzám Róla emlékek.
A pesti hajnalban ballagunk hazafelé, hónapos odúinkba, handabandázó, sörényes, ifjú óriások. Ő köztünk baktat, viseltes ferencjóskájában, pápaszemével, könyvekkel a hóna alatt, szivarjával a szájában, és szelíd mosollyal hallgatja a realitástól való elrugaszkodásainkat.
Ha mi beszélünk terveinkről, ha mi fújjuk föl kísérleteinket, ha mi döntögetünk megdönthetetlenségeket, akkor bólogat:
– Úgy van! Igazad van. A hit a fontos. Hogy hiszesz magadban. És ez a fontos, ha dolgozol, ha csinálsz valamit. Az másodrendű, hogyan vélekedsz róla. Az új, a nagyszerű az újban és nagyszerűben, az önmagunkban való hittel születik.
Így beszél Tóth Pádi másoknak, társainak, nekünk.
Ha aztán kissé önkéntelen elröstelkedünk ugrándozásunkon, mert eszünkbe jut, hogy ki mellett ugrálunk és ágálunk üres búzakalászok módjára, és feléje fordul az elismerésünk, verseit dicsérjük, és nem szükség erőltetni a hízelgő lelkesedést, akkor Tóth Pádi fejét ingatja és hümget:
– Lehet, lehet. Ez a versem, na igen… De Shelleynek van egy ilyen, sokkal jobb… És ez a versforma már ismert volt a középkori német és olasz költők gyűjteményeiben. A kuruc költészet és a többi…
Maga ellen zúdítja az egész világirodalmat. Ő maga törpíti magát.
Ez Tóth Árpád!
Semmi más jobban nem jellemezheti őt. Csodákat művel, és mindennapiságoknak ítéli őket. De nem a másét, csak mindig a magáét.
Ez Tóth Árpád!
*
Valósággal azt a soha le nem küzdhetett ellenszenvet szerelte le, ami még a diákpadokból maradt bennem a jótanuló, a jeles, a leckét komolyan vevő társak iránt.
Ő ez volt. A jeles. De az érdemes, a leszerelő. Nem a fölényeskedő, hanem a fölényben levő, aki nem ágaskodik, hogy fejjel kimagasodjék társai közül, hanem aki fejjel mindig meghaladta társait, a legnehezebb módon, a rend, a becsületes, néma igyekvés és tehetség módján.
Nem véletlen jut ez itt eszembe Róla. Mert ő az, akinek valami kétszeres igaztalanságot látok sorsában, az emberében és a költőében, ahogy az élet nagy iskolája és tanárai osztották ki részére a kalkulust és a nagy vizsgajutalmakat.
Már az is dühítő és kínzó, hogy most kell erről beszélni, visszapillantóban életének bezárt kapuja előtt.
No igen, most, hogy koporsója bezárult, vezércikkeket, hasábokat olvasok róla lapokban, fényképét látom, magasztalását hallom még hivatalos tényezők részéről is. De mi ez? És kik ezek, akiktől elismerése és magasztalása jön? Társai, akik szemében így sem nőhet nagyobbra ezzel. Újságíró kollégái, akik megtanulták őt becsülni. Egy-két, úgynevezett hivatalos méltányló szó, úgyszólván csak személyi méltánylás, vaskalaposok falanxából.
De hát, boldog Istenem! Tulajdonképpen kiknek a számára létesültek itt magyar akadémiák, irodalmi társaságok, kényelmes karosszékek, remekmívű íróasztalok, szőnyeges termekben, aranykötésű, hülyeségekkel tűzdelt, remek kötetek környezetében?
Nos, nem a verekedő, szabadszájú, tekintélybecsmérlő, esetleg tehetséges, de bevehetetlen, notórius, leckét nem magoló tanulók számára a magyar élet nagy iskolájában.
De hát ő szelíd, engedelmes, igyekvő, jeles volt, aki mellett bátran a szénásjászol mellé is köthették volna azokat, akik elülték előle a karosszéket, az íróasztalt az irodalmi társaságok és akadémiák szőnyeges termeiben.
Negyvenkét éves volt! Csak tegnap olvastam róla egy félhivatalos kötetben, hogy egyike az ifjú magyar költők legkiválóbbjának. Talán primadonnamérték lett általánossá?
Szép kis örökifjúság! Deresedő fejjel, rogyadó inakkal, húsz év robotja után, még mindig ifjú magyar költő! Kik hát a meglett magyar költők?
*
Akinek elég erős a tüdeje és gégéje, hogy ne rongyolódjék el hónapos odúk, ideggyilkos redakciók, rideg, reménytölő hivatali előszobák, handlétónusú kiadói irodák mételyező levegőjében?
Csak azt kérdem, hogyan mondjon erre nemet vagy csak egy enyhítő szót is, aki Tóth Árpádra gondol?
*
Hadd zúgolódjam helyetted, Pádi!
Már nem csóválhatod rosszallólag a fejed, nem korholhatsz meg szelíd mosolyoddal, és nem citálhatsz ellenem, magad ellen, boldogabb népek fiainak példájából, mert a Rajtad esett igazságtalanságról van szó, amire életed ment rá.
Nem torkolhatsz már le, ha azt mondom, hogy ha tényleg találkozhatsz majd a Szörnyű Ismeretlennel, annak is csak pirulnia lehet előtted sorsodért, mert nem lel gáncsra ellened, azért, hogy csak korbácsával felelt csöndes zokszavaidra idelenn!
Pihenj békén, drága Kenyeres!
*
A török népek szentül hiszik, hogy az élők körül a dzsinnek tömege működik láthatatlan, és ezek minden ténykedésüket, akár jók, akár rosszak, úgy befolyásolhatják, hogy a jámbor halandó maga is csodálja, ha meggondolása és akarata ellen kezd ténykedni, önmagától független öntudatlanságban.
Hát én ezt a hiedelmet mintegy valóra váltottam akkor, amikor Tóth Árpáddal először találkoztam.
Komoly versei szó szerint igézettel hatottak rám. Mindenképp nagyon sokra becsültem őt. De hát én is elolvastam Karinthy Így írtok ti című füzetét, és amint legeslegelőször az a szerencse ért, hogy Pádival egy asztalhoz ülhettem, szokásom, szándékom ellen valami áldatlan kedélyeskedhetnék szállt meg. Ezeket a sorokat idéztem Karinthynak róla készült paródiájából:
| Ki egyszer látott téged a pályaudvarban kinn’ |
| S szegény, jó grószpapa, ki ellenőr Parádon. |
|
Tóth Árpád fényeskedő, az ottani társaságtól sokszor csipkedett ferencjóskájában, véghetlenül szelíd, fekete szemével, olyan pillantást vetett rám, mint Brutusra vághatott Caesar. Kivéve, hogy ő ezt mondta a Te is, fiam! helyett:
– Érdekes! Ezt szórul szóra megtanulta. Ez az én szerencsém, sorsom, hogy a paródiám sem engemet, hanem a szerzőjét népszerűsíti. Hányan sejtelemmel sem bírnak arról, ki lehet az a Tóth Árpád, akit egy Karinthy méltat rá, hogy kicsúfolja. Maga is ezek egyike lehet.
Nyilvánvaló, hogy ezt a félreértést rögtön szétziláltam az őszinte vallomással, milyen nagyra becsülöm őt is azzal, hogy éppúgy elmondtam szórul szóra egy versét, mint előbb a paródiát, de az első szúrás hegének sajgását még soká éreztette velem a Pádi magatartása.
Érdekes, hogy a béketűrésnek, túlszerénységnek, mindenben való kétkedésnek, önzetlenségnek, túl is megalapozott tudásnak valóságos élő szobrával, mint Tóth Árpád… tapadnak össze első, komoly politikai gondolataim és eszmecseréim.
Ő Boross Lászlóval, a Nyugatnak hozzánk hasonló, fiatal, borzas nagyságával lakott a Verpeléti úton. Hányszor tettük meg hajnalban a New York kávéházi lebzselésből a hatalmas gyalogsétát a hónapos szobájukig, folytatva a kávéházi eszmecserét.
Boross nyíltan kommunistának vallotta magát. Ismerte Marxot, Engelst és az összes társadalomtudósokat. De saját, külön eszmesorakoztatásai inkább tették rokonává őt azoknak az elveknek, amiket Verhovay és Csernátonyék hangoztattak.
Borossal szemben Tóth Árpád tudásban az egyenrangú ellenfelet és szellemben a teljes kiábrándultságnak, majdnem nihilizmusnak álláspontját személyesítette meg. Míg én kettejük között leginkább, valljam meg, unatkoztam, akárcsak a Palermo kávéház ugyanily társadalomtudományi vitáin. Vagy pedig eléggé lesajnált, tudatlanságot árasztó handabandázással szerepeltem néha.
De ez akkor történt. Ma, a mostani távlatból, a kérdések nagyobb részében a gyakorlat, az élet bizony engem igazolt. Oka egyszerű. Magával a való élettel, annak verejtékes és szennyes felével is, én magam százszorta közelebbi összeköttetést tartottam fönn mindenha, mint a könyvtárakkal, ahogy pályatársaim túlnyomó része. Ők jobban ismerhették az emberiséget és annak történetét, de nem ismerhették úgy az embert, mint én. Fölbecsülték és lebecsülték, lelkesedtek érte, és kiábrándultak belőle. A betű hatására. Míg én az Emberben keveset, sőt, úgyszólván sosem csalódtam, és ha kiábrándított is néha magából, vissza is szerettetett azonnal, könnyen, mert nem a betű szerint értékeltem Őt, az Embert, soha! És főleg túl nem becsültem soha! Vagy nem is annyira becsültem, mint szerettem.
Álszerénység volna, ha letagadnám, hogy ahogy itt jól-rosszul, az általam kevésre becsült okoskodás és fejtegetés rendszerével, fogalmaztam meg a társadalomtudományokhoz való viszonyomat, azt sok-sok alakban éppen Tóth Árpád erősítette meg bennem, sőt, úgyszólván szentesítette. Néha egy sóhaj alakjában, így:
– Ha én azt tudnám, amit te, Tersánszky, boldog volnék. Lerázni magamról a nagy gondolkodók hatását, kiköhögni tüdőmből a könyvek sok beszívott porát. De ez az, sajnos, ami nem megy!…
*
Ha oda és vissza cikáztam szülővároskám és Budapest között, akkor Debrecenben okvetlen kiszálltam Pádi meglátogatására. Életben csalódott, mogorva édesapja és angyali, szépséges édesanyja is mindig nagyon szívesek voltak hozzám, és láttak vendégül.
Egy ilyen alkalomkor, azaz, egy ilyen alkalom után, azt mondhatnám, élményszerű, cselekményes bizonyítékot nyertem élettapasztalataim kiegészítésére arról, mennyire nem lehet készpénznek venni, pláne egy költőnél, és kiterjeszteni rá jellegzetességnek egy nyilatkozatát.
Pádiéknál vacsoráztunk, Debrecenben debrecenit, tört krumplival és csuszával, s leöntöttük homoki vinkóval. Aztán kicsit fölkerekedtünk a debreceni éjjeli élet tanulmányozására.
Nagy Zoltán doktor, gazdag ügyvéd és nagyon tehetséges költő, valamint kéziratszakértő és gyűjtő várt reánk a Royal kávéházban.
Ugyanő aztán elcipelt magával a szomszédos Bonbonnier-be.
Hát egy vidéki mulató! Műsorral és égbe kiáltó árakkal. Nem pont az a hely, ahol sovány jövedelmű tollforgatók mindennaposak lehetnek. De hát most Nagy Zoltán állta a murit. Nem a kinézett feketézők közé tartoztunk, akiknek a pincérek előszeretettel hágtak a kiterpesztett lábukra. Pezsgős fröccsöt szürcsöltünk, és csuda előkelően a színpad melletti asztalhoz telepedtünk.
Pádi mindenha, minden társaságban szűkszavú volt. Most is, az asztalra könyökölve, a levegőbe mélázott szemüvegén át. Vagy az asztalra könyökölve, szivarját vízszintesen ingatva, dúdolta a zenekar könnyű dallamait:
| Már én arról nem tehetek, |
| Hogy mindig, mindig szeretek, |
| Hisz a szerelem, az olyan jó… |
|
Ez volt a divatos táncdal éppen. Remekelt a műfajában. Persze, a Nyugat újdonsült szellemóriásainak csak kivételesen ledér hangulat magyarázhatta meg, hogy ilyen olcsó fércművek elandalítják.
Mi, Nagy Zoltánnal, inkább csevegtünk, mint gondolatainkkal foglalkoztunk vagy a műsorral. Bár artistákban ritkán csalódik valaki, amit nem lehet mondani az őket lenéző, rokon művészetről, a színésziről. És ez lett az eset itt is.
Egyszer csak kilebeg egy csodálatosan szép, vörös táncosnő. Párja jelentéktelen, seszínű, halszemű tacskó. A szám olyan, hogy mindent jóvátesz a műsor lapos tréfáival szemben.
Nagy Zoltán mint hát a mulató bennfentese, odakacsintja a pincért: beszámolni a számról!
A pincér tájékoztatja. A nő egy őrült. Valódi nagy szám külföldön. Ezért a vacak, kinyalt alakért veszkődik már évek óta. Emiatt csúszik le mint táncosnő, és kerül olcsón ide, a világvégi Bonbonnier-be. A fiú két ballábú! Tucattáncos!
Egy érdekes, nagy szerelmi regény!
A pincér tovább regéli. A nő inkább eladogatja ékszereit, de nem áll szóba vendéggel a számain kívül. Ő tartja el a fiúját. Az szívesen ki is árusítaná pedig a nőt, egészen aggálytalan, a szenvedélyen kívül. De a nő nem kapható senkinek.
Árpád egészen önfeledten szemléli a táncot. Nyilván inkább a hölgyet, mint partnerét. Nagy Zoltán, azon a hangon, amit a helyiség indokol, ilyesmit mond Árpádnak: nem hallotta-e, hogy a nőnél kárba vész minden ajánlat, mit falja úgy szemével?
Pádi előbb meg sem érti Nagy Zoltánt. Majd amikor megértette, gyanúsítására mosolygósan megvető legyintéssel így válaszol:
– Tévedsz, hogy érdekelne!
Nekem határozottan visszatetsző volt Pádi tiltakozása. Nehéz pontosan kifejeznem: hogyan?
Teméntelen kocsmai cimboraságomból mindig számon tartottam egy kishivatalnokot. Ez rettentő hosszú fejtegetéseket tartott nekem arról, hogy a Nyugat, aminek munkatársa vagyok, az erkölcsromboló szellem mételyét terjeszti az országban, és ki kéne bennünket füstölni, mint a döglegyeket. Na! És egyszer, éjfélen túl, a derék embert, kilencgyerekes családapát, nem is nagyon berúgva, ott leltem egy nem ilyen, de öt fokkal alantasabb mulatóban vigadva… Hát íme, az ellenkező véglet… De ez is magyarázta!
Szóval, sokallottam azt a merevséget magamban. Tóth Árpádtól, amivel kirekeszti egyáltalán abból bizonyos foglalkozások tagjait, hogy emberszámba vehetők… Ez fonák volt nekem.
Egyszer aztán, hónapok vagy évek múlva? Vagy nemsokára? Mind nem tudom, csak azt, hogy föllapozom a Nyugat egyik új számát, és abban olvasok egy költeményt Tóth Árpádtól. Az egy táncosnőhöz, illetve egy táncosnőről zeng. De milyen gyöngédséggel, bensőséggel, milyen gyönyörűen! Legszebb költeményei egyike ez! Orfeumi elégia.
Számomra még azonfölül külön nagy és szép okulás, mennyire ostobaság az, ha bárkit egy hangulata, egypár szava szerint könyvelünk el magunkban bizonyos vonatkozásban.
*
A költemény természetesen jóval nősülése előtt jelent meg Tóth Árpádtól.
Házassága boldog szerelmi házasság volt. Úgy, ahogy költeményében kívánta:
| …Vén csontot, hadd várja már |
|
Kosztolányi Dezső
Tudós bírálói rábizonyították Arany Jánosra, hogy lángelméje tudatosan építette föl valamelyik remekművében ezeket és ezeket a sorokat. Mire Arany János röviden azt mondta:
– Tudta a fene!
Ha nem szerénytelenség, hát Kosztolányi Dezsőre emlékezve, azzal illik kezdenem, hogy írói pályámon az Arany esetének éppen a fordítottja kapcsolódik Kosztolányi Dezsőhöz.
Nem értékmérő a megállapításom abban, hogy a szokványba helyezkedő és a kísérletező írók között a nehezebb rész mindenesetre az utóbbiaké. (Mert hiszen akad elég fércmunka a különcködő és eredetieskedő fajta között is.)
Szóval, én mint író-mesterember, észrevettem, hogy olvasott műveknek nemcsak üdvös hatása van, hanem bénító is, rám nézve. Bizonyos gondolatbeli ütem, bizonyos sínek a világszemléletben, egyszerűen ráerőszakolják magukat működésemre, kéretlen és kívánatlan is, hogy aztán alkotásom utánérzés bélyeget nyerjen. Így, még ha a magva eredeti is, de hát a köntöse rontja el.
Akkora dühös harcot folytattam ez ellen, hogy életemnek egyik szakában szó szerint belebetegedtem. Viszont aztán, hogy ilyen mély pontról tornásztam vissza magam, tehát olyan rezdüléseket is számon tudok tartani mesterségemben, amiket csak velem azonos, kivételes gyakorlatú vagy hát tudású kartársak értékelhetnek. (Ismétlem, ez nem értékmérés. Mert akkor zavaros és félreértéses lesz további mondandóm.)
Megrendelnek tőlem egy gyermekmesét. Meg is írom. Az aranykakasról szól, aki ellenőrzi a rendes kakasokat, és ha nem kukorítanak idején, vagyis elalusznak, akkor az aranykakas elhajtja a tyúkjaikat, és azok aranytojást tojnak, ami viszont gyalázat és büntetés a lusta kakasokra.
Persze hogy a mesének van bizonyos nevelési szempontból veszélyesnek tartott zamata. De olyan ügyesen csináltam meg, hogy az akkori valláserkölcsi rémuralom sem átkozott ki. Ellenben a műfajt magam hagytam abba úgy, hogy egy kitűnő írói ötletet adott nekem.
Csinálhatok egy felnőtteknek való, jó társadalmi szatírát, ilyen gyerekmese hangulatban tartva azt.
Meg is kezdtem. Budapest jellegzetes madarairól, a csókákról egy regényt. Ám elkezdődött a harc, hogy Aesopustól kezdve és Apuleiusszal folytatva, Rudyard Kiplingig, lerázzam magamról a rám tolakodó hatásokat. Harcmodornak körülbelül azt találtam ki, mint ahogy gyerek- és ifjúkoromban keszeg csontú létemre a nehéz súlyú ellenfelekkel viaskodtam. Hagytam magamra a túlerőt, és amikor elbízta magát, akkor támadtam én váratlan.
Az írás pokoli élvezetet nyújtott ezzel a módszerrel. Kezdtem egy olyan mondatba, akár egy misekönyv szövegéből írnám ki, és hirtelen beleszúrtam egy külvárosi csibész kifejezést. Vagy finom Voltaire-irányból egyszerre átcsaptam zamatos népi hangba.
A regénybe belerejtettem Anatole France-nak elég romboló nézetét az egyéniség lezüllesztéséről, úgyhogy mindjárt bemutatom az eredményt is mellette…
Elég!
A Nyugat szerkesztősége akkoriban, ha üresen sírt a szerkesztő után, hát azokat az Andrássy úti Korona kávéházban fedezhette föl.
A madárregényem, természetesen néhány évi szokásos heverés után, végre is a Nyugatban jelent meg.
Egy nap Kosztolányi Dezső tiszteli meg a szerkesztőséget a kávéházban. De amint megpillant, otthagy csapot-papot, Osvátot, Gellértet, és szinte fölindultnak látom, amint hozzám jön és raccsolja:
– Szánjál vám páv pevcet. Nagyon bivizgat, hogy közöljek valamit veled.
– Nagyon szívesen!
Megegyeztünk abban, hogy ha ki-ki végezte a dolgát, akkor együtt gyalog sétálunk át Budára a Lánchídon.
Nos, amikor a kávéházból kiléptünk, Kosztolányi belém karol, és így kezdi:
– Én nem tartozom a hízelkedők közé. És végeredményben, te nem olyasvalaki vagy, aki hát, mint izé… ne haragudjál, társadalmi nagyság vagy mi, számítanál… szóval, olvastam ezt a Csóka-dolgodat, és, édes fiam, zuhanok, tudod, zuhanok és emelkedem, mint egy szellemi léggömbben… Ez, ez, ez hallatlan gyönyörűség, amit ez az írásod revelál, kérlek… Te, ugye, nem haragszol?… Azt hiszem, nem sejted, mit alkottál… Ez nemhogy remeklés… Ennek nincs neve… Azt hittem, rosszul leszek nevettemben, minden során…
Ebben a stílusban dicsér és dicsér szembe engem Kosztolányi Dezső, végig az Andrássy úton és Fürdő utcán és Lánchídon.
Nekem pedig a boldogságon felül, hogy egy ilyen általam is nagy embernek tartott pályatársam meghajtja előttem a zászlót… még külön csiklandós, ravasz élvezet az, hogy: nem tudja elképzelni, miképp az az előadásmód, ami őt elragadtatja, tudatos, fortélyos fogás tőlem és nem vadvirágos ihlet szülte magzat.
Meghagytam őt hitében mindvégig. És onnan kezdődőleg követtem el pályám legnagyobb ostobaságát.
Kosztolányi komolyan, szeretettel kért arra, hogy: szedjem össze neki minden művemet, mert egy tanulmányt, egy könyvet akar írni rólam.
Hát persze, hogy minden öröm megmozdult bennem erre a kérésre. De aki nem tett eleget neki, az én voltam. Az égrepesztő marhaság világbajnoka!
Valami érthetetlen eszelősséggel azt véltem, nem egyenkint, összevissza viszem el munkáim Kosztolányinak, hanem először megszerzem az egész gyűjteményt. Talán el is kezdtem mindjárt. De aztán vagy látogatók zsákmánya lett a gyűjtemény egy-egy és végül minden darabja, míg a további kötetek után jártam, vagy tudom is én…
Kosztolányi még sokszor, már aztán jogos szemrehányással, sértődötten hozta föl, hogy: nem kívánhatom tőle még azt is, hogy hordja össze munkáimat! Vagy nem érdekel az, hogy ő állítson a Pantheonba?
Szégyen-gyalázat! Mulasztásom mulasztás maradt. Bűnös, sőt hanyagságból bűnös mulasztás!
De tulajdonképpen a végén kezdtem ezt a visszaemlékezést.
Diákkoromban még, a pad alatt olvastam Kosztolányi Dezső verseskötetét. Úgyszintén A Hétben is, később.
Aztán, még megismerkedésünket megelőzően, igen-igen visszás esetecske zajlott le közöttünk. A következő:
A New York karzatán, ahol a Nyugat kezdő éveiben Osvát tartotta udvarát, a köréje sereglő fiatal pályatársak egyike nagy kajánul fogott el, és mesélte, azaz pletykálta nekem:
– Megmutattuk Kosztolányi Dezsőnek az imént novelládat, és Osvát is dicsért, velünk együtt. De ő átlapozta a dolgodat, és a nevedet, a Té Józsi Jenőt olvasta el, azzal elkezdett hahotázni. Micsoda név ez?… Aki ilyen nevet nevez sajátjának, azt én már eleve nem tartom érdemesnek rá, hogy olvassak tőle… Ezt jelentette ki rólad Kosztolányi és távozott…
Karddal igen, de szóval való visszavágásban egyáltalán nem tarthattam magam soha nagy mesternek. De ezúttal remekeltem. Azt mondtam:
– Ha még egyszer szóba kerülnék Kosztolányi jelenlétében, akkor legyetek szívesek, és mondjátok neki azt, hogy: nekem viszont nagyon tetszik az ő dallamos, kottára szedhető neve, a Kosz-to-lá-nyi.
Hát igen! De ő nagyon is jóvátette velem szemben az első és nem rosszakaratú, csak hetvenkedő bántását. Én azonban, nem győzöm magam kárhoztatni érette, hogy nem kaptam két kézzel a jóvátételén.
Hiszen azt már szerénységem tiltja, hogy idézzem az Esti Kornéljából néhány soros véleményét rólam, az íróról. Többet valóban nem nyilváníthat kartárs, éppenséggel olyan nagy, mint Kosztolányi, a másik kartársról. És én ennek a pár sornak egész könyvvé való duzzasztásától fosztottam meg magamat.
Babits Mihály
Ha rá gondolok, mindig egy régi magyar közmondás jut eszembe. Így szól: „Hej! Öregisten! Ne bántsd ellenségeim! Azokat majd én elintézem. Hanem a barátaimtól óvj meg!”
Aztán majd rájövünk a kapcsolatra.
Az első világháború vége felé ismerkedtem meg személyileg is Babitscsal. Mert ő vidéken tanárkodott addig.
Közvetlen azelőtt épp a harctérről érkeztem Budapestre mint hadnagy. De milyen harctérről! A piavei csatából egyenesen. Abban is Montellóról. A Montellón is közvetlen ama kis templom aljáról, amiről naponta írt a hadijelentés. Ott volt a szakaszom. Kell-e valamit ehhez tenni? Legföllebb azt, hogy még eddig a hadistatisztikában ez a csata szerepel a legvéresebbnek, emberáldozatban a legbusásabbnak. A hullatömegekből cafateső hullott ránk, ha a gránát közelbe csapott. Elég!…
Innen jöttem. És aztán, mint egy íróhoz illik, még le sem keféltem csizmámról, ruhámról a Montello sarát, beültem egy konyakra a Filibe, vagyis a Philadelphia kávéházba, Budán, hogy megérdeklődjem a főúrtól: mikor van ott most az írók, művészek asztalának rendes összejövetele?
Amint ott ülök, befut a kaffába egyik írótársam felesége. Meglát és odatelepedik asztalomhoz:
– Hogy van, Józsika?
– Jól vagyok, nagyságos asszonyom!
– Igen! – bólint: – Mindenki mondja, hogy mostanság még legjobb maguknak, frontkatonáknak. Magukat még jól ellátják. Haza is hoznak és küldenek. De itt mi van? Képzelheti! Ínségeskedünk. Annak tetejébe, hogy a borzalmakat halljuk folyton a harcterekről. Az én férjem még aránylag jó idegekkel bír. De Miska? Hát az szegény kész van. Nem bírja tovább. Kijelentette nekünk, hogy: öngyilkos lesz!…
Ez a Miska Babits volt, a házastárs legbensőbb barátja.
Mit csináljak? Sajnáltam szegény Miskát írótársam felesége előtt. Aztán további faggatására elmeséltem, hogyan bírtam én a harctér borzalmait.
Hát például legutóbb, vagy négy napja, a Montellón, ahonnan visszavonultunk, és láttuk, hogyan fojt meg a gázfelhő alattunk egy egész nyüzsgő hegyoldalt, és tapasztaltuk, hogy idegsokkot kapnak harcosok egyszerűen a kibírhatatlan, alacsonyan szálló repülők burrogásától… De én? Én úgy vérteztem magam könnyedén a borzalmak ellen, hogy egy új regénybe kezdtem, ott künn a harctéren, és a pesti kis barátnőmről egy kis művészi rózsafabotot faragtam úgy, hogy a fej az ő sikeres arcmása, a bot pedig maga pikkelyes kígyót ábrázol, megmerevedve persze… Tessék! Ez az!
– Ó! Ezt lehet odakünn csinálni? – kacagott édesen az asszony: – Hogyan?
– Úgy, hogy a Montellón például olyan elhagyott olasz árokban tanyáztunk, amiben méter magasra gyűlt a víz. Én pedig, igen elmésen, az árok falába vájtam magamnak egy sírüregszerű gödröt, és abban kezdtem mindjárt a harci zajban irodalommal és fafaragással foglalkozni, idegcsillapítóul.
A jó élc ebben az, hogy egy szó kibotlás nem akadt benne. Még túlzás sem.
Aznap délután, mint rendesen, bekukkantam Tihanyi Lajos festő barátom műtermébe, a Dráva utcába.
A műterem lakószobáját Bölöni György birtokolta, míg legény volt. Most, azt hittem, üresen rendelkezésemre áll a szabadságom alatt. A harctéren összeszedett kevés és kis értékű holmim Tihanyinál tartottam. Inkább emlékszerű és művészi beccsel bírt néhány darab. Közöttük például volt egy botom már, a Doberdón vágott rózsafából, ami vigyorgó halálfejet ábrázolt, királyi koronával a fején. Ehhez akartam rakni most a kígyó-, illetve barátnő-botomat.
Hát, amikor belépek a műterembe, a középen álló modell-emelvényen angol bajuszos, méla tekintetű, elegáns egyén ül. Rögtön ráismertem. Babits Mihály volt.
Tihanyiban egy önzetlen és szeretetteljes közvetítőiroda veszett el. Rettentő örömmel ismertetett össze minket Babitscsal.
Kikapta kezemből a botot – többek közt is –, és hadonászva lelkesedett Babitsnak a művészi értékéről. De némi sértődésemre Babits teljes érzéketlenséget árult el a fafaragás drága kincse iránt.
(Mellesleg minden holmimat, a botokat is ellopta egy derék betörő a műterem sok értékesebb vázájával, ruhagyűjteményével együtt, néhány hét múlva.)
Babitscsal alig beszélgettünk valamit. Valahogy túlzottan udvariasnak és nagyon feszélyezettnek találtam őt. Tihanyi arról tájékoztatott, hogy Babits békeáhítása és háborúiszonya odáig terjed, hogy már maga az egyenruha is riadalom és undor számára. Dolga volt különben. A modellülés órája lejárt, és búcsúzott…
Most átugrok egy évtizedet.
Osvát Ernő, a szenvedélyes tehetségkutató és kéziratszerelmes, már meghalt akkor. A Nyugat szinte az ő bűvöletének lezárásával áttette működési terepét az előadóművészet állandó ápolására.
Nagy Endre első hangadóvá vált a szerkesztőségben. Ki nem kerülhették a tollforgatók legremetehajlamúbb nagyságai sem, hogy Nagy Endre föl ne léptesse őket mint előadóművészeket.
Babits Mihály azidőtt a kontár-nyelvészkedők kicsúfolására írt egy kis maró tréfát. A káposzta szó eredetét a Káp hozta ismert szójáték fölelevenítésével, tudományos alátámasztással látta el.
Nosza, Nagy Endre világszenzációt szimatolt abban, hogy a Nyugat irodalmi szalonjában, a Britannia szálló vörös termében föllépteti Babits Mihályt mint humoristát, az etimológiai élccel.
Hogy kikből toborzódott ezeknek az irodalmi délutánoknak és estéknek a közönsége? Hát annak összetétele kétségbeejtette, átkozódásra fakasztotta az államrendőrségnek a társadalmi megmozdulások ellenőrzésére kiküldött minden közegét. Együvé sereglett itt, békés kávézásra, az irodalombarát mágnás, a legszélsőségesebb szocialista, az aggályos kispolgár és a frivolitást kedvelő nagypolgár, a sörtés kalapú dzsentriírók és kis meg nagy parasztírók közönsége. De úgy, hogy egy Bartók- vagy Kodály-, vagy Móricz-, vagy Heltai-, vagy mit tudom, kicsoda-előadásra lábujjhegyen, a falnak támaszkodva álltak ki órákat a finnyás úrhölgyek a tömegben.
Hát a Babits Mihály vidám estjére is majdnem ilyen ház csődült össze.
Nagy Endre tűzben-lázban vezette be az előadást:
– Most olyan csemegén csámcsoghat a ti-ti-tisztelt kö-kö-közönség, amilyen csak a nagyok nagyja remekművektől duzzadó iszákjának kis rekeszéből került elő, édes, kacajos vidámság keltésére!… Babits mint humorista szerepel ma itt!… Az oroszlán dorombol!… Hehehe!
Nos, fölhatol Babits, papírlapokkal, a hosszú terem végén álló emelvényre. A szokott dübörgő, szűnni nem akaró taps fogadja őt.
Figyelem, hogy erős aggályokat rejt Babits mosolya. A komoly vers, az biztos terepe. Kapcsol és elragad mindjárt. De a nevettetés a kényes föladat. Bízzék-e, hogy nem csúszik-e le vele?
Nagyokat köszörül Babits a torkán. Azzal belefog a Káposzta-tréfába. Kitűnően érthető, csengő hangon olvassa. A gyakorlott előadó ügyességével vár ott mondataival, ahol arra számíthat, hogy derűt kelthet szava. Esetleg belekacagnak a szövegbe, és vesztegelni kell, hogy ne üsse agyon egyik élce a másikat.
De mi ez? Dermedt csönd, bár rajongó ábrázatok. De egy fia mosoly? Egy dévaj, értő szemvillanás legalább a mulatságos szövegen? Semmi!
Rém kínos a levegő.
A tréfa kimúlt. Kis, de annál megalázóbb csöndre irtózatos, irtózatos, förgeteges taps.
De hát Babits érzi, hogy ez kegyelemünneplés. Vigaszünneplés bedöglött elmésségei teteme fölött.
Sóhajt egy mélyet Babits. Veszi a következő papírlapcsomót. Hátha ez mégis áthangolja derűre ezt a faarcú, érzéketlen közönséget?… Elbeszélést olvas.
A tárgya: egy kiskutya kedves, viselt dolgai. Ez, mihelyt hibázott, mihelyt korholást kapott, menten a szobának egy kis zugába vonult daccal. Azért ezt a helyet a család Trucclyuk néven nevezte el. Ezt a Trucclyuk címet adta Babits az elbeszélésnek, és ezt a trucclyuk szót folyvást ismételte előadása. Ezt a trucclyuk szót, mivel otthon családi körben megkacagták, olyannak hitte, ami a közönségben is derűt kelt, és meg is állt eleinte mindig az olvasásban a trucclyuk szónál. De sajnos, semmi hatást nem csiholt ki vele. A felolvasását aztán már hadarta, hogy mielőbb túlessék a nyomasztó, kínos részvétlenségen.
Most még kirívóbb volt a veszély végén a szűnni nem akaró, vakolatrepesztő, ráadást követelő taps. De Babits nem adott ráadást. Mogorván, fanyalgóan ült vissza helyére, és még elsötétülőbb arccal hallgatta azt a hosszú ömlengést, amit Nagy Endre vágott ki arról, hogy micsoda ajándék, hatalmas szellemiségektől, amikor édes, szívvidító, mulattató apróságokat is szórnak emelkedettebb, fennköltebb zengzetű remekeik mellett gyönyörködtetésünkre!… És a többi!…
Amikor aztán a közönség kitódult már, és magunk maradtunk, munkatársak, felejthetetlen maradt számomra, amint Babitsot körülfogják barátai.
Ő egy pár szóval és egykedvűségre kényszerített hangon úgy akart napirendre térni a délután fölött, mint ahol megbukott mint humorista. Hát erre vad tiltakozás tört ki. Nagy Endrével az élén mindenki rá akarta beszélni azt, hogy: vidám elmésségei azt az igazi sikert váltották ki a közönségből, amit nem a hangos röhej jelez, hanem a belső, megilletődött mosoly, amely nem kíván pisszenni sem, mert köznapinak érzi a megnyilvánulást… És így tovább!…
Ott láttam, mennyire megcsömöríthet valakit, mennyire meggyötörhet a hízelkedés, túlbecézés… Sőt más síkokon mennyit árthat is.
Szinte áldottam sorsomat, hogy azok közé a tehetségek közé tartozom, akiknek általában szívesen és ujjongóan fedezik fel hibáit. De ezzel inkább megemberelnek, és szorítanak rá kifogástalan munkára… Azaz…
De a széljegyezgetés helyett, inkább az elmesélt eset vonalán maradva, idebiggyeszthetem a kikerekítést mindjárt.
A Nyugat szerkesztősége és munkatársai köre hetenként, néha kétszer is, mindig összeült a Lánchíd kávéházban. Egy darabig a Lánchíd kávéháznak egyik különtermét tüntette ki ezzel.
Ötletszerűleg, néha sokan voltunk. Ilyenkor kissé feszesebb volt a levegő. Ez természetes. De máskor csak néhányan. Vagy már elment a tisztelt tagok nagy része, és úgy maradtunk néhányan? Elég az, hogy sokkalta meghittebbé vált a társalgás, mint általában.
Így került arra sor, hogy mások példája után Babits Mihály is elkezd mesélni életének abból a korszakából, amikor egy vidéki városban a papoknak, egy tanítórendnek gimnáziumában kezdőtanárkodott.
Babitsot nehezen ismerte volna meg valaki most, ha csak nagyobb társaságban látta. Az a Babits egy érezhetően kötelező nyájassággal, szinte gépemberként mozgó, merev, magára vigyázó egyén volt. És most? Csupa élénkség és majdnem szabadosság.
Meséli, hogy a rendfőnök, mert kipuhatolta tőle, hogy játssza a tarokkot, hát a legmagasabb kitüntetésben részesítette, amikor bevette őt a rendes esti játszmából kimaradt negyedik játékosnak.
Irigyelt helyzet egy félig-meddig tacskó tanárka számára!
Na, de hát a rendfőnök társaságának tarokkja szerény pénzbe ment. Csak nem egy kis tanárnak. A sovány fizetését a nyerés-vesztés változó forgatagában egy-két nap alatt elvesztette. Haza kellett írnia családjának támogatásért. De ha a hazai támogatás is elúszott? És a következő is? Mi legyen!?
Babits Mihály számot vetett a helyzettel. Egyik este, a játszma előtt, megkezdett, nagy irodalmi munkájára hivatkozott a rendfőnöknek, és bocsánatát esdte, hogy kilép a négyesből.
Micsoda-a-a? A főnök magánkívül lett! Ilyesmi aztán nincs! Majd a nyári szünet való arra, hogy irodalommal foglalkozzék egy tanár.
Csűrés-csavarás, ötölés-hatolás, végül is Babits kibökte visszavonulása okát:
– Ugyan! – legyintett erre a főnök: – Ezen aztán segítünk. Majd találunk módot arra a Rendnél, hogy a veszteséged arányában emeljük a fizetésedet, és kapsz pénzes látszatmunkát!… Gyere csak, osszál!
A különterem visszhangos a kacagástól. Babitsot újabb történetre unszolják. Erre elmeséli egy vadászkalandját az erdélyi havasokban, egy olyan borzasztó rozoga fegyverrel, amitől jobban félt, hogy el kell sütnie, mint a farkastól…
A hatás ugyanaz. Dűl mindenki őszintén a nevetéstől.
Íme, itt volt Babits Mihály, a kitűnő humorista! Csak nem szakmai elrendezés léptette föl, és nem csinált rajongás emelte pajzsára.
Móricz Zsigmond
Írásai meg az is, amit róla írtak és beszéltek meg a fényképek meg a művészi arcmások is, mind-mind úgy állítják elénk Móricz Zsigmondot, mint a paraszti őserőnek képviselőjét. Busa szemöldei, dús bajusza, oroszláni sörénye, mind a robusztus embert képzeltetik el róla. Ugyanazt a hiedelmet segíti nagyvonalúsága, nyugalma, fölényes jóindulata a szemléletében.
Ez utóbbi tekintetében hiteles is maradt mindvégig a Móricz Zsigmondról való ábrázolat. Csak külsőjében ért egészen furcsa csalódás.
A kamaszkornak minden jelenség felől legszabatosabbak a benyomásai. Én tornagyakorlatokat vezettem a középiskolák hét osztályán át. Megmaradt éles, természetszerű megfigyelőképességem arra, hogy rögtön, a ruhán át is, a szabóművészet leszámításával, megítéljem valaki valódi alkatát, és kihántsam a kappanhájból izomzatát.
Móricznál, a közelképzelésnek kényszerére, cserbenhagyott ez a tulajdonom. Mindaddig, amíg egyszer, kivételesen, két éven át a Duna menti Tahin nyaralván, a szomszédos Leányfalun, a hajóról pillantottam meg Móriczot, úszónadrágban, a Dunában.
Neki itt volt nyaralója. Családi körben, a hajótól nem több, mint tíz-húsz lépésre.
De hát ez a Móricz lehetetlenül távol állott a hatalmas őserőtől. Egy elpetyhűdött izmú, csaknem vézna alak mozgott előttem, ügyefogyottan és nem inai nyugodt biztonságával. Lerítt róla, hogy eredetileg jól épített termetét mesterségesen satnyította el életmódjával. A sok szobalevegő, a sok ülés, a betűre hajolva, vagy azt papírra vetve, tönkresilányította alakját, behorpasztotta mellét, és kidüllesztette pocakját.
Ez megbosszulta magát aztán élete alkonyán. A betűnek különben áldásos imádata, ami miatt elhanyagolta azt, hogy ép lelke ép és edzett testben lakozzék, abban a korban, amikor az erők már csappannak, de éppen ekkor következik el a legteljesebb értékű szemlélődés az író számára, és az ember számára az élet lehiggadt élvezni tudása… Móricz Zsigmondnak imádott írógépje volt a gyilkosa. A túlfeszített munkába szakadt meg nagy szíve, mint illik ugyan a szellem csataterének hőséhez, de hát nem megvetendő és mindenképp gyümölcsözőbb az ésszerűség, a mérséklet.
Halála előtt a városligeti könyvessátorban beszélgettünk, nagyon kedélyesen.
Nyári hő izzasztott. Én Móricz és a sátor személyzetének marasztása, sőt, jóakaratú üzleti intelmei ellenére zsebembe gyömöszölt úszógatyával és valami hazugsággal megszöktem a könyvem árusítása helyett a strandra. Akárcsak valaha az iskolát kerültem a szabad levegőért.
Nem mondom, megütött bizonyos bűntudat, amikor néhány napra rá Móricz hősi haláláról értesültem. Panaszkodott előttem is beteg szívére és gyomrára, így tartván ki a munka mellett. Viszont akadtam magamban magammentő érvekre is, elvégre.
Különben az a viszony köztem és Móricz Zsigmond között, hogy megszégyenülök vele szemben, mint a rossz tanuló a jó tanulóval és engedelmes lélekkel szemben, végigkísér vele való sok közösködésem egész folyamán.
Móricz nem írt, csak egészen kivételes egyéneknek, szívélyes baráti levelet. Első kis füzetemnek, A tavasz napja sütötte… címűnek megjelenésekor elküldötte nekem dedikált Hét krajcár című remeklését. Aztán évekig bántott, kínzott a tudat, hogy valami eszelős hanyagsággal nem is válaszoltam levelére.
Aztán is meghívott magához, mellém állott, mindenképpen kimutatta szeretetét. Még azt is mesélték nekem, hogy Móricz a hatalmas Est-lapokkal összeveszett miattam, amikor vonakodtak helyt adni annak a bírálatnak, amit Kakuk Marci regényemről írt.
Móricz támogatta minden módon Képeskönyv Kabaré nevű kis irodalmi színházamat. És mit tudom én!…
De valami ördögi, ésszerűtlen sugallatra tőlem viszonzásul csak hálátlanságot, pökhendiséget kapott. Rá pedig a megbánás, lelkifurdalás következett nálam.
Amikor a Nyugat után másik két, erősen szociális síkokon mozgatott folyóiratát szerkesztette, egyszer úgy értem a lapnál, amint egyik ifjú falukutatónak cikkét kifogásolta és javíttatta át vele majdnem úgy, hogy újra írta neki a cikkét.
Megmozdult bennem a kartársi igazságérzet, és így szóltam:
– Nem értelek, hogy az után a megfellebbezhetetlenül tökéletes írások után, amivel te állítottad közszemléletre a magyar falut, nemcsak hogy erről egy szó sem esik már, hanem te magad segíted nyeregbe ezeket a fiatalokat, akik szétszednek, gyatrán utánoznak, és elfelejtik érdemeidet is tetejébe, mint ez is.
– Ide hallgass! – mondta erre nekem Móricz. – Nem az ember a fontos, az egyes ember, hanem a cél. Ezzel is több egy harcossal, ha rosszabbul is harcol. Így van!
Ez volt Móricz Zsigmond.
*
De meséljek róla egy más beállítású, mulatságosabb esetet. A Nyugat ülte huszonötödik évfordulóját, nagy nyilvános ünnepség keretében. Jászai Mari és Rózsahegyi Kálmán szavalt. Amellett természetes, hogy az emelvényre vonult minden jelentősebb író is.
Hát ott nyüzsgünk, kicsik-nagyok, a föllépés előtt. Legtöbbünk papírral a kezében biflázik. Az izgulat elég nagyra csap ebben a hadban. Hiszen nem hivatásos, gyakorlott előadók gyűltek ide. Sok a félénk szobatudós. Őszinte reszketést, szurkolást is lehet megállapítani egyes szereplőkön.
Nahát, ebbe a társaságba küldte el fiatal, nagy becsvágyú tudósítóját egyik képes színházi újság élelmes szerkesztője. Feladata: vegyen ki nyilatkozatokat az írókból, hogy micsoda hatással van lelkületükre az, ha nem műveik útján, távolból, hanem közvetlen, személyileg lépnek érintkezésbe a nyájas olvasókkal?
– A nagy neveket beszéltesd, fiam, jó hosszan. Amit csak ki tudsz sajtolni belőlük!
Ez a szerkesztői utasítás. Érthető. A két légy egy csapásra esete. A szóbeli nyilatkozat egészen ingyen kézirat a lapnak, sőt az írók hálásak a közlésért.
Hát a fiatal, ügyes újdondász furakodik, nyomakodik odafele a nagyságokhoz. Jegyzőkönyvébe szorgalmasan firkantja le gyorsírással a nyilatkozatokat.
Elkapta már Kosztolányi Dezsőt.
Kosztolányi oda nyilatkozott neki, hogy: számára majdnem testi gyönyört jelent az, ha a közönség elé kell állnia, mert úgy érzi, az életnek egészen különös ajándéka egy írónak, ha közvetlen érzékelheti, amint a saját lelkének rezdületeit átviszi a tömegek lelkére, és rajongást, elbűvölődést csihol ki azokból a művészettel.
Remek!
A kis újságíró ezután Szomory Dezsőnek állja útját.
Szomory Dezsőnek, a maga választékos, egyéni, különös modorában illenék tenni finom nyilatkozatot. De valami fölingerelte őt. Hát azt mondja:
– Nézze, jó fiam! Az keserű megaláztatása az embernek, ha ahelyett, hogy egyedül önmagával, tehát a legjobb társaságban eregeti sárkányos ragyogással szellemét csapongásra, egy íróasztal és kitűnő toll támasztékával, megfelelő nívójú lelkeknek adresszáltan, ahelyett így, kihajtva és meggyötörten, a hallgatóság vegyes és válogatlan tömegének kiszolgáltatva, mint egy rossz ripacs… Mit faggat? Írja, hogy csupa lelkesedésnek látott itt népszónoki ambícióimon csámcsogva… És amit akar!…
Tessék! Pont az ellenkező véglet.
Nosza! Már ront is neki Krúdy Gyulának az ifjú.
Krúdy egykedvűen mélázik. És érdekesen fejtegeti:
– Hát tudod, édes kisöcsém, kedves dolog, hogy így beszélgetésre van alkalma valakinek, író létére, olvasóival, csak hát az emelvény, a túl sok ember, az olyan rideg dolog. Ha fröccsöt tennénk magunk közé, és úgy csevegnénk, az lenne bűbájosabb… Ha már erről van szó! Mi a fenének várni ilyen soká itten, szárazon… De ezt ne írd bele, hé! Mert összemorzsollak!…
Na, most Babits Mihály ellen indul ifjú barátunk. Ezt szedi ki belőle:
– Kérem, uram! Itt nem tudnám ezt a kérdést olyan egzaktul megfogalmazni önnek, mint kifejtettem nemrég kisebb esszémben. Talán ajánlom, onnan írja ki szó szerint, hogyan kapcsol a közvetlen érintkezés írónál a közönségével…
Ennyi zsákmánnyal megrakodva, kissé mélyebb lélegzetet vesz a fiatalember, amint megpillantja Móricz Zsigmondot. Azt hallotta róla, hogy goromba, és nem szívesen nyilatkozik. Móricz le s föl sétál magában, és olvassa, magolja a papírlapot a kezében. Közben pedig szinte dühösen és riadtan figyel egy és más irányba.
A kérdésre így felel:
– Én?… A közönség előtt?… Őszintén mondjam meg magának? Nekem legelőször is a hasamra megy, ha ki kell állanom a közönség elé. Most is úgy csikar, pedig mindjárt rám kerül a sor. Hagyjon most, legyen szíves, békémre. Azt sem tudom, be vagy ki fussak…
Hát ez volt Móricz legőszintébb nyilatkozata. Ugyanaz persze, ami nem jelenhetett meg a színházi közlönyben. Épp azért adom itt közre utólag.
Karinthy Frigyes
Mondják: amely barátság összetűzéssel, gorombaságcserével kezdődik, rendszerint szilárd és tartós barátsággá fejlődik. Ez az én esetem Karinthy Frigyessel.
Én kezdtem vele komiszkodni. Ő rögtön, alaposan megtorolta. A tettlegességet aztán meggondoltuk mindketten. A következőkben ő közeledett hozzám, mintha mi sem történt volna. Én pedig örültem ennek!
Soha többé egy rossz szó nem esett közöttünk.
Úgy rémlik nekem, hogy Karinthy bizonyos titokzatosságot vagy mit észlelt egész mivoltomban. Valószínűleg ostobaságokat hallott felőlem. Mindenesetre megkísérelte, hogy maga férkőzzék szellemiségemhez. Legelső ízben is egy vitába akart belevonni.
A New York karzatán székelt Osvát Ernő. Körülötte állandó jelleggel a Nyugat ifjú munkatársaival is kiegészült ez a társaság. Én is az utóbbiak közé tartoztam. Az én baráti köröm a Palermo kávéházba járt, az Andrássy úton, és nem csupán írókból állott, hanem festőkből, újságírókból, szobrászokból és politikusokból, illetve publicistákból.
Egy nap, amint a New York karzatára fölhágok, az Osvát szűkebb körét heves vitában találom. A vita: az ember egyéni tudatáról folyt a mindenségben!
Freud doktornak elmélete a tudatról és tudatalattiról, más szóval a pszichoanalízis, akkor kezdte meg magyarországi pályafutását. Ez ugyan csak bizonyos változata volt annak, mint amiről fiatal írótársaim vitáztak, ám valaki teljes lázzal vetette be a handabandába, és nem kis érdeklődést keltett a Freud tanával.
Nekem magamnak sokkal több és tisztább fogalmam volt a pszichoanalízisről, mint ahogy itt az ifjú írótársam taglalta ezt az új tudományt. Sőt, már bizonyos kontroll is kialakult bennem a freudizmussal szemben, amit az idő igazolt évek múlva… Egyszóval, ott ülve és hallgatva a vitázókat, egy helyütt elnevettem magam valami baklövésen.
Karinthy Frigyes kérte számon tőlem ezt olyan formában, hogy: miért nem szállok bele a vitába? Mert fölényesen nevetni könnyű!
Erre én úgy éreztem, hogy itt, ahol a szónokok egymás szavába vágnak, és köztük a túlnyomó az olyaski, aki csak éppen a hangját akarja hallani a hozzászólásban, presztízskérdésből… hát minek elegyednék bele érdemlegesen ilyen csiricsáréba?… Meg különben is, mind a mai napiglan erős belső ellenérzület él bennem minden vita iránt. Azzal feleltem hát Karinthynak:
– Én máson kacagtam, kérlek, és nem fölényesen. Mert nem értek ahhoz, amin a vita folyik itt.
Karinthy arcán megfigyeltem, hogy erre előbb ingerült lett, aztán tompán és komolyan azt mondta:
– Te tudnál hozzászólni! De nem akarsz!
– Gondolod?… Akkor is egyre megy! – válaszoltam.
A teljes erővel nekilendült lefetyelés azonban magába kavarta további eszmecserénket.
Később világosítottam föl őt arról, hogy: én más társaságból jó barátomnak tarthatom Feldmann doktort, aki Freudnak egyik apostola és orvostársa. De nem is tőle tudok az új lelki gyógyeljárásról, hanem Berény Róberttől, a festőtől, akivel még jobb viszonyban vagyok, és aki összefoglalólag ismertette velem az új tudomány minden ágazatát.
Karinthy fönntartás nélkül belátta, hogy igazam volt, amikor kitértem azelől, hogy részt vegyek a New York-beli lefetyelésen. És ez a bizalom közöttünk kölcsönösen egész hosszú barátságunk alatt csak erősödött.
Karinthyban a közlékenység vágya hasonlíthatatlanul erősebb volt, mint bennem. Ő bármilyen emberekkel érintkezett, valóságos gyermeki örömmel szórta ötleteit, és bocsátkozott eszmecserébe. Nálam ilyesmi sokkalta mérsékeltebben jelentkezik. Ami pedig az eszmecserét illeti, jogos undorom erősebb, semhogy alacsonyabbrendűbb szellemiségű, de annál makacsabb egyénekhez más magatartást tartsak érdemesnek, mint a gúnyos semmitmondást vagy pedig nyers leckéztetést.
Erről a kérdésről egy ízben erős vitába keveredtem Karinthyval. De csak kettesben ültünk az Angol kávéházban. Ha harmadik jött oda, én rögtön kiszálltam a szóváltásból.
A New York karzatán született különben az az elmésség, hogy: „Kérlek, hagyd rá, úgyis gyógykezelni fogják!” Lehet, hogy éppen Karinthytól származik ez a mondás. Ő azonban sosem mérsékelte vitakedvét!
Egyáltalán furcsább összetételű lelket, mint Karinthy Frigyesé, nem tudok el sem képzelni. Hogy valakiben a széles körű tudás, éles ítélet, valóban angyali naivsággal úgy keveredjék el, mint amilyen Karinthy lelkisége volt… ha erre gondolok, kényszerű képzettársítás hozza elmémbe azokat a megállapításokat, amiket az irodalom mineműségéről gyártott seregszámra az esztétika.
Karinthyt például egyetlen ilyen esztétikai bekeretezés sem foglalhatja magába. Karinthy egyetlen számottevő műve sem alkot jellemeket, nem ábrázolja sem valóhűen, sem kivonatosan, sem megszépítve az életet, legföllebb olyan torzításban, amely messze elzárkózik a realitástól. Ellenben jelenségek, intézmények jellegét, majdnem jellemét és elgondolásokból alakított, azokat szó szerint megszemélyesítő, megvalósító történeteket alkot zsenije.
Sokszor észleltem, hogy maga a köznap, a valóság szinte ki van rekesztve szemléletéből, az életküzdelem csak egyoldalúlag ábrázolódik minden írásában… És mégis, mekkora, kivételes mestere az írásnak!…
*
De hát ennek az emlékezésnek más a vonala, mintsem Karinthy Frigyessel, az íróval foglalkozzék. Inkább Karinthyról, az emberről mesélek.
Egyszer, ahol Karinthyval együtt dolgoztunk, annak a vállalatnak egyik alkalmazottja érdeklődik tőlem: mennyit kapok egy tárcámért?
– Harmincat! – felelem.
– Hó, hát az nagyon szép! – rázza kezemet a fiatalember. – Az igazán nagyon szép! Nagyon szép! Meg lehetsz elégedve!
Azzal a fiatalember otthagyott. Nem vette ő sem, én sem vettem észre, hogy Karinthy Frigyes, fölbukkanva mögöttünk, tanúskodott a jelenet végszavánál.
– Mit ujjong neked ez az állat? – kérdi tőlem Karinthy.
– Hogy mennyit utalnak nekem tárcánként… És ennek örül.
– No, mennyit kapsz? – firtatja Karinthy is.
– Harmincat!… És ő…
– Hát látod a rohadt csirkefogót. Neki semmi köze sincs hozzá, és érdekében sincsen, hogy rólad bőrt nyúzzon ez a vállalat! – vág a szavamba Karinthy. – Csak műkedvelőleg vezet félre. Ne hallgass ilyen gazemberekre! Hivatkozz rám, hogy én mondtam neked!… Én negyvenet kapok, még krokikért is!
– Én nagyon köszönöm neked, Fricikém! De ha megtenném, amit tanácsolsz, nem hiszem, hogy használnék vele magamnak, ellenben hogy neked ártanék vele, az biztos! – szóltam.
– Ne félj attól! Pukkadjanak meg! – biztatott Karinthy.
Mit fűznék ehhez az esethez? Legföllebb azt, hogy ilyen gesztust Karinthy Frigyestől nem tarthatok csakis magamnak szóló kitüntetésnek. Mert tudom, néhány kartársát kivéve, mindenkihez ilyen volt!… Betegségig jólelkű!
Még egy furcsa esetet!
Akkoriban egy középszerű könyvkiadó cégünk pályázatot hirdetett. Ötezer pengő volt a díj, egy regényre. Elnyerte egy fiatal írónő.
De ugyanakkor az összes irodalmi kávéházakban és klubokban azt susogták az írók, de főleg újságírók, főleg apró botrányokból, bukásokból pénzelő, zsarinak nevezett lapoknak munkatársai, hogy: a pályadíjat elnyert írónő ötezer pengőt nyugtatott a vállalatnak, de kézhez csak ötszázat kapott. Suttogták továbbá, hogy: a suskus hatósági procedúrával fenyegette a vállalatot, és többe került neki az eltussolás!
Hát ugyancsak még nagyobb szabásban másik írónő körül kavargott másik ilyen pályázat. Szervezője egy költő barátunk volt.
Én fordításért mentem be hozzá. Mert bár megkaptam már a pályázati felhívást, eszem ágában sem volt nekidűlni valami irodalmi munkának. A fordításból egészen tűrhetően megéltem. Annak keretében ismertem meg, hogy magyar nyelvünk a világ legtömörebb nyelvét, az angolt, fölényesen veri. Sohasem kötöttem szerződést magyar szövegre, csakis angolra, mert az angol néha öt-hat sorral hosszabb volt oldalanként, mint a magyar fordítás, és ez sok ívnél egy vagyont jelentett, miután ívenként fizették a fordítást.
Szóval, amint benyitnék költő barátom szobájába, látom, hogy az ajtója félig nyitva áll. Bekukkantok, hát Karinthy Frigyest veszem észre a költő íróasztala előtt, amint hevesen magyaráz neki. Minden szót hallok.
Karinthy, úgy rémlik, Capillária című nagyszerű regényének vázlatát mondja el a költőnek, nyilván azzal a szándékkal, hogy érdeklődjék tőle: megfelelne-e a pályázat számára? Ez a mű, mint Karinthynak legjobb alkotásai, valóban nem nagy tömeg értelmiségéhez mért munka.
Körülbelül ezt adja Karinthy értésére költő barátunk, csak más szavakkal. Azaz, szépítő jelzőkkel cifrázza, tűzdeli a mondatait, míg odáig jut, hogy Karinthy művét nem tartja alkalmasnak a pályázatra.
Karinthy is elég sűrűn rakja meg jelzőkkel a maga váltakozó válaszát, például: disznóság, bárgyúság! Mit akar hát ez a vacak műintézet? Irodalmat akar vagy ponyvát?
– Vesznétek meg! – fejezi be Karinthy. És nyomul kifelé. Hogy amikor belém botlik, még jobban cifrázva mondja el ugyanazt, mint költő barátunknak.
Én, elég farizeus módra, egyeztetni akarok:
– Hát őt, Fricikém, nem tehetjük felelőssé, ha egyszer mint szerkesztő felülről kapta az utasítást: mi felel meg pályaműnek!… Ő jót akar neked azzal, hogy megóv a hiábavaló megdolgoztatástól.
Karinthy dühös. Legyint és otthagy.
Most a következő történik benn, köztem és költőm között. Először elintézem vele az angol fordításom íveit. Aztán, a pályaművek garmadára mutatva, ennyit kérdek:
– Mondd, tényleg nem érdemes?
Költőm egy mukkot nem ejt ki, csak enyhén megrázza fejét, és hunyorgat hozzá. Mire én:
– Megvan? – firtatom.
Költőnk erre biccent és hunyorít.
– Szervusz!
– Szervusz! – búcsúztunk egymástól máris.
Mintegy isteni sugallatra, azt is kitalálom, hogy: az a föltétlen nyertes pályamű, aminek a bolond pályázók falaznak, kicsoda.
Nagyon kedves, szűkebb társaságomban megismerkedtem egy írónővel. A társaság lelkendezett szem-eddig-nem-olvasta remekművéről. Köztük volt bácsija is, a műintézetnek egyik részvényese vagy micsodája, talán ügyésze.
A nő, a szerző, ezúttal utolsó pengőig megkapta a pályadíját. Ál világhír övezte. Hét nyelvben adták ki a dicsőséges munkát, példátlan sajtóüvöltés keretében.
Nekem is kezembe nyomták. Valóban el is olvastam belőle elölről, hátulról tíz oldalt. Ha faggatnak a mű tartalmáról, ne jöjjek zavarba!
Karinthynak is én számoltam be erről a remekbe készült fércmunkáról és annak némi hátteréről. Karinthy vonásain titkolatlan fölháborodás alakul ki rögtön. És természetesen ugyanez szavakban is megfogalmaztatott általa.
Én pedig, mint nem először, azt gondoltam róla: ez az ember szent ember, a lelke egy gyermeké, nem erre a világra való!
Az egész eset függelékének vagy inkább kikerekítőjének jut eszembe. Néhány éve halt meg Miklós Andornak, az óriási nyomdaipari vállalat teljhatalmú urának és tulajának titkára. A titkárral pár hónappal halála előtt beszélgettem. Ő közölte velem, hogy: Miklós Andor három fényképet tartott fiókjába zárva. Egyik a Krúdy Gyuláé volt, a másik Karinthy Frigyesé, a harmadik az enyém.
Karinthynak és némi fönntartással Krúdynak is szabad bejárása volt Miklós Andorhoz. Én mindössze egyszer beszéltem vele. Noha már akkor tíz éve dolgoztam a vállalatának. És előzőleg a következő történt velem.
Jövök le a lépcsőn. Az első emeleten egy jellegzetes arcú, köcsögkalapos úr jön velem szemben. Valahogy gúnyolódóan, de nem rosszindulatúlag néz rám, és megbillenti a kalapját nekem. Meghökkenve nézek rá, és én is leemelem fövegemet neki. De több semmi!
Amikor a portához érek le, érdeklődöm:
– Mondja csak! Ez az úr kalapot emelt előttem. Kicsoda ez?
– Jaj, szerencsétlen ember! – tört ki a portásból az őszinte csodálkozással vegyes lenézés: – Hát ő Miklós Andor. Maga nem ismerte őt? Ez lehetséges?
Nos, ha visszagondolok Karinthy Frigyesre és vele a pályázat esetére, megint csak azt gondolom: ő úgy járt emberek, intézmények, csalárdságok, képmutatás, áskálódás szövevényében, mint aki alantasnak, magához nem méltónak tartja, hogy másból is húzzon hasznot, mint írói mivolta. Ha eztán ezt is fenyegette bármi, akkor nyersen, egyenesen nekiment.
A vállalat egyik igazgatója majdnem talpnyalóként viselkedett vele szemben. Hétrét görnyedt előtte, csak hízelgő magasztaló szóval illette őt… Persze, azért a cselekedetei nem egészen födték magatartását Karinthyval szemben sem.
Egyszer aztán Karinthy, amint az igazgató alázatos meghajlásából fölnéz rá, így szól:
– Nézze, igazgató úr, nem lehetnénk mi pertuk?
– Ó-ó-ó-ó, a legnagyobb megtiszteltetés számomra! – nyújtja kezét az igazgató: – Szervusz! Szervusz!
Mire Karinthy így folytatja kézrázás alatt:
– Tudniillik, ha nem vagyunk jó pajtási viszonyban, akkor túl sértőnek találhatnád, hogy megmondjam neked, mekkora csirkefogó vagy!… De így már, puszipajtások között, ez megy!
*
Az Otthon-körben egy délután Drégely Gábor színpadi szerző páratlan és érthetetlen világsikeréről folyik a csevegés. Minden jelenlevő egyetért abban, hogy a Drégely darabja világrengető ostoba, gyönge munka. Hogyan találta mégis el annak a hangját, hogy a közönség tóduljon és rajongjon minden mondatáért?… Érthetetlen, érthetetlen!
Karinthy akkor éppen egy drámát írt, de több gáncsban részesült érette, mint dicséretben. Csak évek múlva érte el, hogy előadják, és valóban különös sikerrel.
Egyszerre megszólal:
– Ide figyeljetek! Már azokat értem, akik nem értik, hogy csinálja Drégely a sikerével… Grünzweig megüti a főnyereményt. Találkozik Blauval. Blau gratulál, és aztán ezt jegyzi meg Grünzweignak: „Hogyan csináltad, drága barátom, hogyan?” Grünzweig erre rögtön magyarázza: „Nézd, álmomban három szám jelent meg előttem, hogy izé: hatszor nyolc, az kilencvenhárom. Erre megtettem a hatos, nyolcas, kilences, hármas számot!… És nyertem!…” „De hát, édes fiam, hatszor nyolc nem kilencvenhárom!” – mondja Blau… „Tessék! – vágja rá Grünzweig. – Most te fogod nekem megmagyarázni, hogyan nyertem!…” Itt a Drégely esete!
*
Ismeretes a Karinthy humoreszkje arról, hogy: nagy emberek milyen fura szokások rabjai lesznek munkájuk közepette. Balzac nem tud írni, csak ha rengeteg feketekávét fogyaszt. A másik nagyság csak akkor, ha rothadt almát szagolgat, a harmadik, ha langyos lábvizet vesz közben… stb.
A karcolat befejezése az, hogy a Pesti Hírlap kitűnő rovatvezetője, Porzsolt Kálmán egyáltalán nem tud írni!… De itt a korrektor levágta a cikk folytatását.
Mármost az Otthon-kör egyik főpincére, levitézlett huszártiszt, nagyon közkedvelt, elmés egyéniség volt. A nevét elfeledtem.
Egy éjjel Karinthy betoppan az Otthonba. Ott is a bakkszobába. A bank körül nem sokan ülnek. Peterdi István, néhai költőnk adja a bankot. Mindössze negyven pengőre lehet játszani.
Karinthy belép, és azt kiáltja:
– Bank!
De nem kaparász elő pénzt, hogy kitegye a tétet. Mire Peterdi szelíden szól:
– Légy szíves, Fricikém, guberáld ki a tétet, mert ha elveszted? Akkor rendben van, de ha megnyered? Akkor kapupénz gondot csinálsz nekem!
Karinthy ingerülten feleli:
– Nem vagyok jó neked negyven pengőre? Mit tegyek föl a lapra? A tehetségemet?
– Jól van, Fricikém! Ez ellen már nem berzenkedhetem!
Karinthy megkapja a lapját, és mindjárt el is veszti a tétjét. Már legyint, és kéri a kabátját, hogy távozzék. Maga a főúr segíti föl rá, és így köszön el Karinthytól:
– Jó éjszakát, Porzsolt úr!
*
Ennek a bekezdésnek azt a címet adhatnám: „Más a valóság és más az irodalmi valóság.”
Amikor a Baumgarten-ösztöndíj jóvoltából Albertfalván félig háziúr, teljesen főbérlő lettem, baromfitenyésztő és kertgazdász… ajándékba kaptunk feleségem rokonaitól egy ennivaló kis pedigrés máltai selyempincsit, Tomikát. Olyan okos kis állat volt, hogy csak éppen beszélni nem tudott. De érteni, az emberi szót, megértette. Azonfölül zenei érzéke olyan mutatványokra képesítette, mint Jack Londonnak éneklő kutyáját. Például, ha furulyáztam előtte a hangsort, pontosan úgy emelte a vonyítását, ahogy én föllebb hágtam a skálával. De tudott ugrani, keringőzni, utasításra. Mindezt pedig anélkül, hogy az idomítás alatt kínoztam, vertem vagy koplaltattam volna.
Diákkoromban egy vizslakutyának idomításánál segédkeztem a rokonomnak. Ott figyeltem meg, milyen könnyű az értelmes, jóakaratú állatot rábírni bármilyen teljesítményre, csakis türelemmel és jósággal.
Csak egyetlen példát mesélek erről. Tomikánk, mint minden kutyakölyök, ha bojtot, rojtot látott, rögtön rángatni, tépni, cibálni kezdte. Erről aztán szinte lehetetlen leszoktatni a kiskutyát, büntetés sem vezet teljesen célhoz itt. Hát erre feleségemmel együtt kieszeltük, hogy abban a szobánkban, ahol szőnyeg, széktakaró, földre lógó függöny volt, Tomikának működését egyszerűen azzal gátoltuk meg, hogy oda neki belépni sem szabadott. Hozzá sem nyúltunk, csak az én munkaszobámban, ami inkább ipari műhelyhez hasonlított, játszhatott kedvére, ott kárt nem tehetett… a jobbik szobánkat bezártuk az orra előtt. Többszöri próbát ejtettünk vele, úgyhogy ha ketten bementünk a jobbik szobánkba, nem törődtünk vele, hogy nyüszít utánunk az én műhelyemben, és kaparja az ajtót. Amikor pedig megnyitottuk előtte, akkor átvonultunk mi is a műhelybe, és rászóltunk:
– Gyere csak, Tomi! Itt maradj velünk. A kutyának a másik szobába nem szabad bemenni!
Ezt megismételtük vele sokszor. Végül aztán, ha a műhely nyitott ajtóján be akart surranni, rászóltunk:
– A kutya ebben a szobában? Hát szabad neki?
Ezzel kiraktuk a műhelybe, és hagytuk, hogy vinnyogjon egyedül. Végre megértette, mi a tilalom számára. És ha szomorúan a küszöbön megállott, akkor rászóltunk:
– A kutya ebben a szobában? Ott játsszék, ott, ahol szabad! Vagy bezárjuk az ajtót!
Az összes mutatványait ezzel a módszerrel sajátíttattam el vele. Egy kis húsdarabot emeltem föl az orra előtt, úgyhogy csak két lábra állva érhette el. Akkor megkapta, de aztán tréfásan körbe forgattam az orra előtt. – És kész volt a keringő… Aztán már csak föl kellett tartanom a kezemet, hogy a művész úr táncra perdüljön… Ugyanígy vettem rá az akadályugrásra stb., stb. De milyen örömmel csinálta ezt! Az állat szenved az unalomtól.
Mármost, amikor Albertfalváról a Lágymányosra költöztünk el, ott a kutyatartást nem engedélyezték a házban senkinek. Mit tegyünk Tomikánkkal? Odaajándékoztuk őt Karinthyéknak.
Egyszer aztán valakitől hallom, hogy: Karinthy Frigyes egy beszélyt írt egy kiskutyáról. Rövid tartalma az, hogy: egy kiskutya olyan helyre kerül, ahol szeretetteljes bánásmódban részeltetik. A kiskutya előző tulajdonosa egy állatidomító, aki kegyetlen kínzásokkal kényszeríti mutatványokra a kis ebet. Amikor aztán egyszer meglátogatja a kínzója a kiskutya új gazdájánál, a kis állat rémülten menekül el valami bútor alá kínzója elől.
Ez a beszély tartalma. Elfeledtem már, hogy végigolvastam-e vagy sem ezt a művet. Mindenesetre meghökkentett, hiszen az az aljas idomító, a kiskutya hóhérolója csak én lehettem!… Márpedig…
Márpedig a valóságban mi történt? Egyszer valóban meglátogattam Karinthyékat. Ahogy beszélgettünk, és Tomika fölismerte hangomat, tényleg valami bútor alól, a boldogságtól remegő csaholással rohan elő, vihog és rám ugrál, odavan az örömtől.
Ez a valóság, a beszéllyel ellentétben. És mi a folytatása? Az, hogy Tomikám néhány hónap múlva Karinthyéknál búskomorságában elpusztult. Nincs kétség, hogy utánam való bánatában!
Nem tagadom, kínzott, bosszantott az eset. De hát tanulságában olyan irányban szerelt le, ami hivatásom vonalán mozog. Szó szemrehányást sem tettem Karinthynak. Mert ha ő az állatidomítást, mint amely nyolcvan százalékban az emberi kegyetlenkedésnek teljesítménye, mint író megbélyegzi, ehhez teljesen joga van! Hogy aztán én az állatidomítónak pont az ellenkező húsz százalékához tartozom? Karinthy az én érzékenykedésemet nem veheti figyelembe. Az ő története, elképzelése az én kivételes esetemnél sokkalta fontosabb és szebb célt szolgál akkor is, ha ennél az esetnél elferdíti a valóságot… Ez az, ami föltétlen megáll!
Még egy ízben kezébe vette Karinthy a tollat, hogy kiskutyánkról írjon. Ezúttal verset írt róla. Megható, megkapó ez a költemény. Egyesek szerint Karinthy Frigyesnek legjobb verse. Engem is megkönnyeztetett vele, amikor elolvastam.
*
Most sem tudok megdöbbenés nélkül gondolni egyik találkozásunkra. Karinthy jön ki egyedül a Hadik kávéházból. Fáradt és rosszkedvű.
Utunk egyfelé visz. Karinthy panaszkodik nekem arról, hogy: munkájának főleg kenyérkereseti része nagyon-nagyon megviseli idegeit. Néha úgy unja és utálja, hogy fölordítana.
Valami olyassal kísérelem meg a vigasztalást, hogy: magam sem vagyok mentes az ilyen lelkiállapottól, egészen azonos az övével ennek lefolyása is.
Karinthy hirtelen megáll. Megtaszítja a félvállamat úgy, hogy szembeforduljak vele. Aztán mereven a szemem közé néz. Valami látnokias szigorúság sugárzik szeméből, és így szól:
– Nem, Jenőkém! Az egészen más! Te hosszú távra vagy megalkotva. Ha én úgy bírnám az iramot, mint te! Én kész vagyok! Meglátod! Én sokkal előbb fejezem be, mint te!… Így van! De menjünk!
Indult. Fejét sötét tekintettel a földre horgasztva. És alig beszéltünk többet aztán!
*
Igen. Ő jóval előbb érezte azt a tragédiát, amit aztán leír az Utazás a koponyám körül című művében, és őt fiatalon elvitte a sírba.
Ehhez a művéhez pedig, tiszta véletlen, sokkal több közöm volt, mint bárkinek.
Egy nap tárcával megjelentem a Pester Lloydnál. A folyosón rám csap Káldor György:
– Várj egy kicsit, Józsi! Most nem fontos az a tárca! Sokkal fontosabbról van szó.
– Nem a fenét! Egy vasam sincs! – tiltakozom. – Ne fogjál most el. Majd ha elintézem, beugrok hozzád!
– Több pénzt kapsz, és azt hiszem, rögtön! – szólt Káldor.
– És biztosan? – érdeklődöm.
Káldor benéz a főszerkesztő titkárnőjéhez, és arca földerül:
– Most már biztos… Mehetsz a tárcádat is elsózni, de gyere okvetlen vissza hozzám! – utasít Káldor.
– Miről van szó? – faggatom.
– Regényről – feleli. – Menj csak, és jöjj vissza!
Hát elintéztem a tárcát, és visszajövök. Káldor hunyorít és bizakodó:
– Percek alatt megkapod az előleget! – tudósít. Majd mesélni kezdi: – Nézd, én máma reggel, mint nem először, bementem Vészihez. És azt mondtam neki: „Nézd, méltóságos uram, a Lloydot azzal csúfolják, hogy nálunk még a portás is méltóságos rangban ereszti be a feleket. Ha ezt átvisszük a szellemi nívónkra, mint az ország legelőkelőbb lapja, akkor szégyen az, hogy a regényrovatunk ötvenpengős detektívszemetet hoz, amit tucatjával veszünk a németektől. Tönkremennénk, ha hozzánk méltó regényrovatunk lenne?” Az öreg bosszúsan legyintett: „Már megint ezzel jössz nekem?”
– Na és? – sürgetem Káldort én.
– Na és, már azt hittem, kilök! – folytatja Káldor. – De nem! Az öreg kicsit dünnyög, hümmög, s elkezdi: „De hát kitől hozhatnánk?…” Erre elkezdem sorolni neki: „Hát, az öregek közül Heltaitól, Ambrus Zoltántól, Szomorytól, Molnártól, a fiatalok közül Karinthytól!” Az öreg erre biccent: „Arról esetleg lehet beszélni…” „Igen ám – mondom erre –, de Karinthynak nincsen olyan nagyobb szabású írása, ami tömegolvasónak adható a kezébe, a humoros dolgai rövid karcolatok!…” „Hát akkor kicsodára gondolsz a fiatalok közül? Mert az öregeket nem lehet megfizetnünk azután, hogy olcsó regényrovatunk volt, morogni fognak!…” Erre én előhúzom a te könyvedet: „Hát itt van Tersánszky! Az humorista, jó meseszövő!…” Na, erre az öreg rám förmed: „Ezt hadd! Az disznólkodik! Le is zárták érte! Erotikával mi nem kereskedhetünk. Illedelmes lap vagyunk!…”
– Na és ennek örülsz, és örüljek én is!? – jegyzem meg savanyún.
De Káldor vihog, és püfölni kezdi a hátamat.
– Várj! Várj! Várj! A kezemben volt a Legenda a nyúlpaprikásról, tőled… „Olvasd el ezt, méltóságos uram! Ez egy remek írás! Cselekményes, erotikamentes. Olvasd el, vagy csak nézz bele!…” Erre az öreg, mint szokta, azt mondja: „Tudom, erőszakos kommunista vagy, nem menekülhetek tőled, add hát ide!…” Kikapta a kezemből a könyvedet, és kezdte olvasni!… Én magára hagytam őt! De biztosítalak: már nyert ügyed van, és nyert ügyünk van, Lorsy Ernőnek, aki legjobban fordít ma németre, nyert ügye van, ennek örülök ma legjobban, mert tudod, hogyan nyomorog családostul!…
– De hát döntött már a főszerkesztő? Akarom tudni! – szóltam.
– Ide figyelj! Ha ő a kisasszonynak kiszól, hogy: senkit nem fogad másfél óráig, akkor ez azt jelenti, az írásod bekapcsolt az öregnél! Érted? – püföli a hátamat a kis Káldor, és vihog: – Na lásd, szólít a nő!
A következő percben Káldor beugrik a szobába, és a nyitva hagyott ajtón át hallom a kisasszony hangját:
– …Aztán mondta, mondjam meg magának: rendben van!
– Na, ki vagyok? – jelenik meg Káldor öröm-ragyogva az ajtóban: – Most várj egy kicsit, kinyomok az öregből egy rendes összeg előleget neked és Lorsynak!
Így történt, hogy a Legenda a nyúlpaprikásról című művem megjelent a Pester Lloydban, az ötven pengős detektívregények mellőzésével. De még utána vagy négy regényem is futott ott az irodalomnak elégtételére. Ez után a gátszakadás után jelenhetett meg Karinthy Frigyesnek Utazás a koponyám körül című remek írása is, ugyanott.
*
Kevés olyan szívszorító élményem van, mint az utolsó együttlétünk Karinthyval.
Olivecrona sebésztanár operációján már túlesett. De egész mivolta kicserélődött. Jellegzetessé vált az a mozdulata, amivel koponyájához kapkod. Az idegfáradt ember csinálja ezt a mozdulatot általában. De hát Karinthy perces fölélénkülések közben, azaz utánuk, máris homlokához kapkodott. Közben arca merevvé vált, mint az álarc.
A Parlament kávéházba megyek egy nap délfelé, hogy egy pikoló mellett azon gondolkozzam: látogassam-e meg feleségem nagybátyját, húsz pengő kölcsön erejéig, vagy tegyek kísérletet még egy szerkesztőségben, olyan kézirattal, aminek minőségét számba sem vették, mert elbeszélésnek hosszú volt, regénynek rövid?
A kézirat ott hevert előttem az asztalon. Én pedig rosszkedvűen és fáradtan amellett döntöttem: mégiscsak húsz pengő kölcsönért megyek, mert a nagybácsi erre följogosított, és ez biztos pénz!… Majd a kézirat ügyében kieszelek valami lehetőséget az értékesítésre!…
Egyszerre Karinthy Frici jelenik meg a kaffában. Amikor meglát, felém tart egyenest. Leül, és mindjárt a kéziratomra teszi a kezét. Lapoz belőle egy-két levelet. Majd így szól: – Boldog ember vagy, Jenő, hogy dolgozni tudsz, és dolgozni fogsz… Nekem nem megy… Kísérletezem vele… de nem megy!
Közben már a küzdelmének visszaidézése is megváltoztatja arcát. Merevek lesznek vonásai, és csapkodni kezdi a fejét.
Úgy megsajnálom, hogy ízléstelenségnek tartanám, ha elkezdenék sopánkodni neki arról, hogy munkálkodásom éppen magamat is elég csüggedésbe ejt. Csak úgy tárgyilagos, illetve bizakodó hangon említem neki, hogy: a művem méretével van egy kis baj!
– Állatok, állatok! – jegyzi meg keserűen Karinthy. Aztán némi társalgás után idegesen föláll: – Megyek! Pénzt kell szereznem!
– Én is ugyanezt teszem! – kelek föl. És indulunk.
A kávéház sarokház alatt tengett. A sarkon Karinthy kezét nyújtja: – Szervusz!
– Szervusz, Fricikém! – szorítom meg a kezét. Azzal rájövünk, hogy utunk egyirányú.
– Te is erre jössz?
– Te is erre jössz?
Nevetünk, és az utca következő sarkán ugyanez a jelenet ismétlődik meg. Egyfelé tartunk. Megint kacagunk.
Az utunkba táblás kapuzat hirdeti, hogy az óriási gépgyár, a Neuschloss Lichtig cég városi irodái előtt haladnánk el. Karinthy odabök fejével:
– Én ide megyek!
Erre én nevetek. Oka az, hogy olasz hadifogságban voltam az egyik Neuschloss fiúval. Tüzérzászlós vagy kadét volt. Nagy irodalom- és művészetbarát. Rögtön kitaláltam, hogy Karinthy hozzá megy. Sok reklámötlettel szerzett mellékjövedelmet magának. És hát szorult helyzetben a volt tiszttársam bizonyára utalt ki neki pénzt. Nem állíthatom, hogy túl szívélyes és bizalmas viszonyban voltam Neuschloss-szal, mindenesetre semmi indokolt ellenérzületet nem tápláltunk egymás irányában. És most jött egy ötletem. Azt mondom Karinthynak:
– Te! A Neuschloss fiúval én hadifogolytáborban voltam. Kérj nekem is pénzt ettől a pénzeszsáktól. Én neked adom azt is. Utólag majd megmondod neki ezt.
Karinthy rögtön beleegyezett:
– Várj meg itt! – mutatott a kapualjra. – Rögtön itt vagyok!
Ezt beváltotta. Perc alatt sietett föl az első emeletre, és jött vissza. Fejét tapogatta, és kétségbeesetten nyögte:
– Elutazott… Nem hívtam föl… Most már csak egy utolsó mentségem van. De ahhoz taxit kell fogadnom. Szervusz, Jenőkém!
*
Ott láttam őt, ilyen körülmények között, utoljára. Nádas Sándor lapjában, a Pesti Futárban, megírtam már ezt az esetet. Ha néhány sorban méltattam ott Karinthy nagyságát, gondolom, ez az emlékezés kiteljesítette azt.
Nagy Zoltán
Amikor ebbe az emlékezésbe kezdek, előttem van, félig kiolvasva, Nagy Zoltán válogatott költeményeinek kötete. Most adta ki a Magvető.
Javíthatatlan lévén abban a fölfogásban, amit magamnak alakítottam ki az irodalomról, megállapítom, hogy: Nagy Zoltán kötete minden kartársától és kortársától megkülönböztethetőleg, külön helyre tehető. Szemléletemben itt kezdődik a művészet, közte az írásművészet is. A többi? Kevés hasznú irkafirka!
Hát igen! Eredetieskedés, különcködés hoz bizonyos értéket is. De az igazi nem ez! Az igazi az, hogy: nem rúgva kukkra a szokványos formákat, legföllebb kiteljesítve azokat, és így alkotni sajátos hangot, sajátos szemléletet, sajátos tartalmat!… Ez Nagy Zoltán költészetének a levegője.
De hát ezeknek a soroknak célja inkább Nagy Zoltánnak, az embernek, egyéniségnek visszaidézése…
Valahányszor Budapestről szülőhelyemre, Nagybányára utaztam, okvetlen megszakítottam utam Debrecenben, hogy Tóth Árpádot meglátogassam. Ő számított erre, sőt, rátartott. Nagyon bensőséges baráti viszonyban állottunk.
Gondolom, az első látogatásnál történt, hogy Tóth Árpád vacsora után magával cipelt Debrecen legelőkelőbb kávéházába azzal, hogy:
– Meg kell ismertesselek Nagy Zoltánnal! Kevés ilyen kitűnő költő és jó barátra akadtam még életemben!
Nos, hát elmentünk. Nagy Zoltán két ifjú ember társaságában ült ott. Egyiket Budapestről ismertem, mégpedig a New York karzatáról, ahol Osvát Ernő trónolt. Annyit hallottam róla általános véleményként, hogy: remekműveket írna, ha ezt hegyes könyökével tehetné, de… A másik ifjú, teljességgel ismeretlen, Tóth Árpád közlése szerint: több reményű, Debrecen szülötte versfaragó és újságíró volt.
Nagy Zoltán teljes szívélyességgel fogadott. Szégyellettem, hogy míg Nagy Zoltán két-három elbeszélésemet ismerte, én egy sort nem olvastam tőle még akkor.
Az idő már nem volt túl fiatal. A fekete után, bizonyára a Nyugattól leakasztott tiszteletdíj vagy előlegből, egy palack bort rendeltem. Amikor elfogyasztottuk, Nagy Zoltán újabb palackot hozatott, közvetlen záróra előtt. Aztán kiment és a főúrnál rendbe hozta mindazt, ami az asztalnál fogyott.
Tóth Árpád, amikor ennek neszét vettem, és tiltakozni akartam ellene, könyökkel hasba lökött:
– Megsérted!… Egy mukkot se szólj! Meg sem kell köszönni neki! Ő nagyon gazdag ember, és boldog, hogy minket vendégül lát!
A Nagy Zoltán vendéglátása aztán többre is terjedt. Elvitt bennünket a műsoros Bonbonnier-be. A műsoron is tűrhetően szórakoztunk, azonfölül, hogy remek konyaktól és pezsgőtől be is nyaltunk. Viszont a mulatságból az irodalom is hasznot húzott. Talán Orfeumi elégia a címe annak a gyönyörű költeménynek, amelynek megírására Tóth Árpádot ez az éjjel ihlette. Sőt, magam is vétkeztem egy verset, latin formájúat, bár a görög Terpszükhorét aposztrofáltam vele.
Egy második estnél egészen más hangulat uralkodott a Nagy Zoltánnal való találkozásom folyamán.
A lakására hívott meg. Ott egy kis társaság verődött össze helybeli barátokból. Két csinos hölgy is ült a társaságban.
A lakás tisztára úgy föstött, mint egy nagy könyvtár. A mennyezetig magaslottak a könyvvel rakott állványok.
Engedélyt kértem a házigazdától, hogy szemügyre vegyem a könyvtárát. Persze, körülfutó létrán kellett mászkálnom néha. De hát Nagy Zoltán könyveinek megismerése sokkalta nagyobb fáradságot is megért.
Tóth Árpád jött oda mellém útbaigazítónak. Főleg a világirodalom általam még nem ismert remekeire hívta föl figyelmemet. Egész sort írtam jegyzőkönyvembe belőlük…
A társaság ezenközben parázs vitába keveredett. Esküt nem mernék rá tenni, de az ésszerű következtetés súgja, hogy a vita hevességét vagy hát élénkségét az idézte elő, hogy akkoriban dúlt a Nyugat keblében a válság, amely Osvát és Hatvany Lajos összetűzéséhez vezetett.
A jelenlevők valamelyike bedobta a társalgásba, hogy: a Nyugattal egyenrangú, de kötetlenebb szellemiségű folyóiratot lehetne alapítani, esetleg képekkel, könnyedébb hangulatú írásokkal, ami nagyobb tömeg olvasót, illetve előfizetőt hozna a lapnak.
Félfüllel figyelve a vitára, nem bírtam megállani, hogy itt egyet ne vakkantsak:
– Ugyan!…
Tóth Árpád azon nyomban az orrom alá nyomta valami ritka szövegnek füzetét, és szinte fenyegetőleg szólt rám:
– Ne elegyedjél ebbe a csevegésbe!
Szerencsémre egyetlen szempár fordult felénk a társaságból, egy unatkozó hölgy szeme. És a vita vihara zúgott tovább, nélkülünk.
A Tóth használta, fojtott hangot alkalmazva, így szóltam:
– Te tudod, Pádi, hogy én ugyan Osvát mellé sorakoztam a Hatvany-kocódásban, de okvetlen Hatvanynak adok igazat abban, hogy Osvátnak a fölfedező szenvedélye túlzásba csap. Minek minden közepes tehetségű akarnok számára föltörési lehetőséget nyújtani, amikor ez a már működő, komoly tehetségek rovására megy? Új nevek, új könyöklés lehetősége minden héten, ez nem írásművészet kiteljesedése, hanem a nyomdaipar túlkapása! Támogatás a biztosat, a beváltat illeti elsősorban.
Tóth Árpád meghallgatott ugyan, de egyre idegesebbé vált. Végül a következőt olvasta rám:
– Ezt már harmadszor hallom tőled. És nem is akartam, nem is akarom megcáfolni. De itt most másról van szó. Ez az ember Osvát abszolút híve. Csak a különbség kettejük közt az, hogy Osvátnak haszna és érdeke a működése, Nagy Zoltán úgy támogat, tökéletes tapintattal, mindent és mindenkit, ha a tehetségnek legkisebb szagát szimatolja rajta, hogy egészen érdekei ellen teszi! Neki ez az öröme, majdnem szenvedélye. Most már szállj be ellene itt a vitába, ahová én hoztalak. Van ennek értelme?
Nem először forrázott le Tóth Árpád bölcsessége. És aztán a későbbiekben teljesen meggyőződtem róla, hogy amit ő Nagy Zoltán felől állított, teljesen egyezett közlésével.
Budapesten, Nagy Zoltán lakásán, népes összejöveteleket tartott a haladó magyar irodalom és művészet.
Ezek egészen más összetételűek voltak, mint a Palermo kávéház vagy a Nyugat köreiből valóak. Osvát Ernőt mindig ott találtam. De képzőművészek, festők, szobrászok és kritikusok, zenészek is megfordultak itt az írókon és költőkön kívül.
Nagy Zoltán, a házigazda, egyáltalán nem iparkodott azzal, hogy a társaság központjában szerepeljen. Szerényen húzódott meg kis csoportok körében, ott sem mint hangadó, szinte láthatatlan. Mint a közhely mondja: legföllebb szelleme lebegett a meghívottak fölött!
Sok ízben vettem részt ilyen Nagy Zoltán-gyülekezeten. Emlékem úgy őrzi ezeket az eseteket, hogy: utánuk egyformán munkakedv, életkedv, fölszabadultság érzését hoztam onnan…
*
Miután ezt az emlékezést a jelennel kezdtem, megengedik, hogy visszatérjek a jelenhez újra.
Néhány hete, hogy a legnagyobb magyar napilap közölte nyilatkozatomat a német nácizmusról. Miután ötvenkét éves írói működésem folyamán eleget szenvedtem ilyen hírlapi nyilatkozataim vért forraló elferdítésein, okvetlen ki kell fejeznem elismerésemet és hálámat azon, hogy a Népszabadságban teljes hitelességgel közölték minden mondatomat. Jelesen azt, hogy: a német nácizmus vagy fasizmus velem szemben több mint korrekt viselkedést tanúsított… György István, a riporter, szó szerint közlött le tőlem mindent. Így például hozza:
A Zilahy Lajos vezette, Híd nevű folyóiratnál belső munkatárs voltam, filmkritikákat, színes riportokat és szépirodalmat írtam egyaránt. Egy nap a szerkesztőség nagy hűhóval fogad. Egy SS-tiszt jött be a szerkesztőségbe. Engem keresett. Miután közölték, hogy külső munkán vagyok, és bizonytalan, mikor jövök be, az SS a következőt mondta:
– Hát kérem, adják tudtára Tersánszky főhadnagy úrnak, hogy a Herrenvolk őt, két német nagyanyjára való tekintettel, tagjának tekinti!
– Nos! – nevettem én: – Ha újra bejön ez az SS, mondjátok meg neki, hogy: a legnagyobb kitüntetésnek érzem a Herrenvolk tudósítását. Szép dolog tőlük, hogy hálásak akarnak lenni azért, hogy öt évig hordtam a német jellegű O.–M. Monarchia egyenruháját, és harminckilenc hónapi tűzvonal-szolgálatom van a háború legszörnyűbb helyein. De ami nagyanyáimat illeti, az apám édesanyja bak-szász hölgy volt. A szászok ezer esztendeje laknak magyar földön, és nagyanyám úgy hadart magyarul, mint németül, az anyai ág pedig a családomból nem német, hanem skót eredetű, Mária Terézia császárnő hozatta őket mint acélmű-vezetőket a hradoki vashámorba!
Még egyszer jelentkeztek a német fasiszták a Hídnál. Óriási javadalmazásért a vezérkar körül dőzsölő haditudósítók közé akartak bevenni. Ezt is visszautasítottam!
De most ki kell emelnem, le kell szögeznem itt valamit ebből a nagyon is a tárgyhoz tartozó kitérésből. A fasiszták viselkedésének következményeként, ahol én emberek mentésére a hátamat tartottam, ott leszerelődött a saját fasiszta szervezetünk sok, veszélyesebb túlkapása. Ezek engem fenyegettek, és pimaszkodtak velem, a hadsereg olyan tagjain keresztül, kik bármilyen rangban, csak a gyakorlótereken vitézkedtek meg hivatalszobákban, háború alatt is, után is. Rongy káderlovagok!
Meséljek egy esetet? Megint csak a Híd körül történt. Mi párizsi tudósítóktól is hoztunk cikkeket. Egyik, egy Szélpál nevű, vagy hülye, vagy csibész tudósítónk, a régi Népszava-beli szignatúráját biggyesztette a cikke alá. Ezt észrevette Rajniss úr, a náci főmendergős. Diadalordítását hallatta:
– Na, most kezemben vagy, Zilahy, te vörös gazember! Oda kerülsz, ahová való vagy!
A szerkesztőség egyik tagja, puszipajtásom, mérsékelni akarta főnökét:
– Na de hát nemcsak Zilahyról van szó ebben, kérlek. Ott dolgozik nála Mihályfi Ernő, Tamási Áron, Németh László…
Így sorolt föl még neveket. De Rajniss mindenkire azzal válaszolt:
– Piszkos zsidóbérenc!
Végre a barátom azt mondja:
– És Tersánszkyt, aki havi háromszázért legtöbbet dolgozik a Hídnak?… Őt is odaülteted a sitibe?
Erre Rajniss hirtelen kisfiú lett:
– Ja! Józsi Jenő is ott dolgozik? Akkor hagyjuk! Majd még kezembe kerülnek ezek!
A Híd körül, az Athenaeum körül, az utolsó falatból kisemmizett zsidó alkalmazottak fizetését mi vettük föl, illetve írtuk alá a nyugtákat, Zilahy, Mihályfi, Kállay, Tersánszky stb… És a segélyek óriási összegeit? Mi írtuk alá, hogy oda jusson a megszorultak kezébe.
Hát hogy ezt nyugodtan tehettük? Ez annak eredménye volt, hogy a Herrenvolk engem tagjának tekintett. Valóban reménytelenül! De múltamra való tekintettel. Ezt nem kiabálhatom ki minden intézményről, amihez közöm volt, sőt van!… A németek így viselkedtek velem szemben! Ezt a Népszabadság közölte is. Csak a fejleményeire nem térhetett ki!
*
Nagy Zoltán verseskönyvében, amikor a sárga csillagról szóló sorokat elolvastam, nem mondom, elszorult a szívem és a torkom.
Utolsó találkozásunk idéződött elém. Ez a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium épületének közelében zajlott le.
Nem emlékszem, hordta-e Nagy Zoltán is a megbecstelenítés sárga jelét? Vagy sem? Arra sem nagyon emlékszem: mit beszéltünk. Egy biztos, hogy kikérdeztem lakóhelye felől, és följegyeztem, amikor elváltunk.
Kicsikét körvonalaznom kell: mi tette ezt? Már amerikai bombavetők jártak. A minisztérium pincéje egész sereg alkalmazottjának állandó tanyájává lett. Köztük a miniszteri titkáré is, a Lőrinczy Szabolcsé. Az ő kezében futottak össze a szálak, hogy a zsidó tehetségek föltétlen megmentéséről gondoskodjék, mindenféle úton. Közvetlen tudomásom volt arról is, hogy Antal István helyeslőleg hunyt szemet a Lőrinczy és segítőtársai működése fölött. Ezek körében nekem is volt szerepem.
Mármost a Nádor utca valamelyik szögletén, egy kis jóhírű vendéglőnek különszobájában, tartotta Lőrinczy a főhadiszállását, ahová föltűnés nélkül lehetett közelébe jutni.
Mondhatom, nem olyan sima volt ez a dolog, mint ahogy ma, elég gyalázatos, fitymáló mosolyok kísérik említését. A nyakát kockáztatta bárki a zsidómentéssel akkor, nem is annyira a német nácik, mint a honi túlbuzgó zöldek miatt.
Én ebből a kocsmából jöttem ki, valami ügyem miatt, elég vidám társaság köréből. Majdnem erőszakoskodást kellett leszerelnem, hogy távozhassam. Nagy Zoltánnal való találkozásom azonban visszatérített a kocsmába.
Akkora röhögés fogadott, hogy: mit alakoskodom? Elrohanok és visszajövök? Be vagyok rúgva?… stb., stb.!
Lenyeltem a fogadtatást, és Lőrinczy mellé ültem. Elpusmogtam neki, hogy: Nagy Zoltánnak a mentéséről van szó!
Nevét éppen tudta, de nem csengett előtte akkora súllyal, hogy meg ne jegyezze nekem:
– Nézd! Itt már nálam annyi sok kétes értékű író és művész van evidenciában, hogy attól tartok, a valódi értékek mentését fenyegeti a fölkarolásuk!
Erre én majdnem dühösen igyekeztem megértetni vele Nagy Zoltán kivételes nagyságát. Bár másként nagyon is igazat adtam magamban neki, hogy: a művészetben nincs létjoga a középszerűségnek vagy éppen kontárságnak, ha föltétlen értékek kenyeréből tör.
Mindenesetre tudomására hoztam, hogy: Nagy Zoltán egyáltalán elutasítólag felelt nekem a mentését illetőleg, és azt mondta, hogy: vállalja sorsát, vagy ha már… akkor saját maga kísérli meg, hogy elbújjék a vész elől… Ez az ember volt Nagy Zoltán.
*
A sorsnak mérhetetlen igaztalanságát lehet itt csak megbélyegezni! Nem tudom, Nagy Zoltán hogyan menekült meg. Ő maga intézte el ezt? Vagy a mi közbenjárásunk is segítette? A szörnyűségek szörnyűsége abban leledzik, hogy Nagy Zoltánt, átvészelvén az ostromnak minden csapdáját, a rá következő év, 1945 júniusában egy nyomorult suhanc felelőtlen golyója terítette le a lakásán!…
József Attila
Ezerkilencszázhuszonnégyben a budai Málna utcában béreltünk hónapos odút.
Amikor hazaérkeztem egy délben, fáradtan attól, hogy a délelőttöt féllábon táncoltam valami sovány írói tiszteletdíjért, hát egy ismeretlen, kopott ruhás, gyönge dongájú fiatalember nyit ajtót nekem. A tekintete merész, kihívó, magabiztos, akár egy királyé a föstményeken.
Ilyen látogatók nem szokatlanok nálunk. Máris sejtettem, vagy ír, vagy föst, vagy agyagot gyúr az ifjú.
Feleségem élénken tájékoztat. Ezúttal kivételes megtiszteltetésnek érezzem a látogatást. Annál is inkább, mert József Attila, ez az ifjú költő, egy hozzám írott versét nyújtja át egyidejűen.
Jó ég! Én mint beérkezett nagyság, akihez a fiatalok verset írnak. Kiadóvállalattól azzal a kellemes benyomással szoktam akkoriban hazatérni, hogy haszontalan, megemészthetetlen, eladhatatlan irkafirka minden művem, kegyadomány minden tiszteletdíj a számomra, és ha jól rémlett, a portás is utánam köpött, amikor a kiadóvállalatból kisompolyogtam.
Ez az érzésszövevény uralog lelkemen, amíg a hozzám írt verset átfutottam.
Rémséges rossznak találom. Mert valóban, visszavonhatatlanul az volt a költemény. Nem is jelent meg sehol, soha. Egy kéziratgyűjtőnek adtam. Kassák Lajoson át utánozta Walt Whitmant. Ide írom néhány sorát:
| Kakukkos isten rakott idegen világ pihéibe, |
| Rózsás alakod is csukaszürkére mázolják, |
| Torkodat elvitték gépkocsitülöknek, |
| Hirdetőoszlopok árnyéka vagy, |
| Más se maradt belőled, mint a: Kakuk Marci. |
| Te vagy sokunk szándékának rúdja |
| És nem vagyunk vak csillagászok, |
| Azt akarjuk, vakondok is lássa, |
| Hogy a kelő nap mennyire illik hozzánk! |
Budapest, 1924. március 11.
József Attila
|
Ha egészen őszinte vagyok, hát legelemibb és legelső vágyam a látogatóval szemben az, hogy kilökjem. Hiszen ez egy fűzfaköltő!
Feleségem azonban nemcsak csupa szív nő, hanem az irodalomnak éles szemű, nagy tudású rajongója. Hát a vendégszeretet és az ő befolyása teszi, hogy igyekszem valamiféle kényszeredett szívélyességet színlelni látogatónkkal szemben.
Az első benyomás végleg nem javult. A vendég, a rossz verssel rikító ellentétben, tanári, kényúri modorban cseveg velünk. Amint mondják, ex cathedra fúj le mindent, amiről szerényen vélekedem előtte. Egyetlen nagyon kedves van a magatartásában. Ez az, hogy élete borzalmas küzdelmét, nyomorát, hányattatásait, emlegeti, olyan vásott, de kacagnivalóan könnyeztető módon, ahogy a kültelki nincstelenek szokták.
*
Nyár van. Forróság van.
Miután elköltöttük a szerény ebédet József Attilával közösben, megpendítem, hogy: ki köllene menni kissé a standra.
Nyár van. Forróság van.
Remek helyet fedeztem föl Pest környékén, Csillaghegyen. Óriási terebély fák a strand körül, a hegyoldalban pázsitos és homokos teraszok, tornaszerek, hatalmas, kettős vízmedence… Lubickolni, ugrálni, testgyakorlatozni lehet remekül.
József Attila velem tart a strandra.
Nem tudok egyebet megállapítani új barátomról, mint hogy erősen fölényeskedő, önérzetében túltengő fiatalember, és hogy nagyon képzelődő is.
Gyönge kis termetével arról beszél: őt a nélkülözés és a testi munka annyira megedzette, hogy izmai, inai megacélosodtak, és nagy meglepetés érne engem, ha megmérkőznénk, ki a különb legény a gáton. Amíg ezt közli velem, szinte önmagát is megszédíti, oly rugalmas mozdulatokra egyengeti a tagjait, mint egy díjbirkózó.
Nekem elég mulattatásomra szolgál ez a kérkedés. Hagyom, hogy ropogtassa meg a kezem a szorításával, és azt is, hogy két karomat lenyomva, nekiszorítson a falnak. Hadd legyen túl boldog!
Már ott állunk a strand pénztára előtt. Nekem van úszógatyám. Attilának nincsen. Váltania kell egyre jegyet.
Amikor gatyapróbára megyünk, figyelmeztetem, hogy: válogasson, mert valami szörnyűséget akasztanak rá! Rám se hajt! Kapja az első gatyát, és indulást vezényel.
Ahogy lóbálja a gatyát, én már veszem észre, hogy nem az ő vézna alakjára szabták.
– Nagy ez magának, hallja! Vigye vissza! Lötyögni fog magán!
– Na és? – torkol le.
– Ki fogják röhögni benne!
Erre meglepetésszerű nekem, ahogy szinte szigorúan leckéztet meg:
– Maga, úgy rémlik nekem, túlságosan polgárias gondolkodású. Röhögnek? Röhögjenek! Mit fáj az magának!
Na hát aztán meg is tette a strand közönsége azt a szívességet, hogy kiröhögte őt, velem együtt, alaposan.
A gatya, amikor a kabinban magára húzta, akkorának mutatkozott, hogy valami százkilós, nehéz súlyú alakon is lengett volna. Attila úgy segített valahogy magán, hogy a gatya felső részét összegyűrte derekán, és óriási göbre kötötte. Persze, vékony combjai, mint a harangban a nyelve, úgy imbolyogtak azért a gatyában.
Egyáltalán, lehetetlen volt türtőztetni a kacagást annak, aki rája pillantott. De ő rá se hederített a közfeltűnésre. Járkált, ugrált, mutogatott, szórakozott kitűnően. Színész nem tudta volna jobban azt a faképet mímelni, amivel Attila nem vette tudomásul a strand rajtunk viduló közönségét.
Csupán én izgultam, szenvedtem, mérgelődtem. Vagy aztán már csak pukkadoztam a kacagástól, fölvonulásunk alatt, kettőnk közül.
De érdekes, hogy az a viszonylat, hogy Attila megköveteli tőlem, tisztára mint egy katonai fellebbvaló, hogy befogjam előtte a számat, kövessem még a badar utasításait is… megmaradt közöttünk mindvégig. Ő felugrott a nyújtóra, és el akart kápráztatni egy könnyű lábforgással engem. Erre én kíméletből, hogy örüljön, nem pipáltam le. Holott már az 1904-es tornaversenyen, a millenniumi pályán, a kevés szertornász közt én is megcsináltam az óriáskört, vagyis nyújtott karral forogtam a nyújtón.
Mások, érdekes, nem említik Attilánál, hogy a testi kiválóságok milyen tisztelete lakozott benne. Talán épp azért, mert bár arányos alkatú és valóban jókötésű termettel rendelkezett, de kicsi volt és nem túltáplált. Ilyen kisded emberek mindig hajlamosak az erejükkel való hivalkodásra.
Hát Attila, miután én akár ízetlen ugratásvágyból, akár gyöngédségből fölszabadítottam benne ezt a hajlamot, rám kapott. Ahányszor csak rájött az, hogy érvényesítse velem szemben dávidi vagy botondi fölényét, megragadta leginkább két karomat, leszorította, és nekinyomott a fának, kerítésnek. Én pedig tűrtem. Legyen boldog! Míg egyszer aztán, úgy rémlik, a szobánkban nagyon mélyen elgondolkoztam. Így rohant meg Attila. Szórakozottságom elfeledtette velem a köztünk dívó különleges játékszabályt, és félkarral elhárítottam az Attila rohamát.
Rázuhant az ágyra. Baja nem esett. S akkor is, ő kereste magának!… Én mégsem tudom elfelejteni azt a letört, csalódott, szinte rémülettel és szemrehányással teli tekintetet, amit ekkor rám vetett. Mintha számon kérte volna tőlem: miért döntötted meg bennem az erőmben való élvezetes bizakodásomat, ha eddig áltattál vele?…
Viszolygató, rossz érzés volt ez számomra!
De védekezésül ismétlem: vagy folyvást kívánatlan vetélkedését kellett tűrnöm, vagy megszégyenítése miatt kellett tűrnöm lelkiismeretfurdalást.
A szellemiek terén is, Attila rögtön lehurrogta, divatjamúltnak bélyegezte minden megnyilatkozásomat. Így csak aközt választhattam, hogy ráhagyok mindent, vagy rémisztően meddő és bántásokba fajuló vitát kavarok kettőnk között. A túl gyönge ellenfél leverése nem édes diadal. A küzdelmünk előnytelen és kilátástalan volt egyelőre Attila számára, akár testiekben, akár szellemiekben. Dehogyis állítom mindezzel azt, hogy József Attilának jellemében és kedélyében nem födöztem föl már kezdetben is sok rokonszenves vonást, és nem kapott meg sok ötlete vagy vakmerő állítása. De hát általában, bevallhatom, inkább terhes és nyugtalanító volt nekem társasága eleinte. Nem sirattam volna meg, ha elmarad körünkből.
Mint ahogy nem maradt el. Egy időben sűrűn, úgyszólván naponta ellátogatott hozzánk. Amikor a Málna utcából újabb hónapos rókalyukba költöztünk a Vároldalba, Attila segített a hurcolkodásban nekünk.
A kézikocsin kétféle rakomány tengett túl. A könyv és a lekvárosüveg. Mert talán valamennyiünknek a gyümölcsíz volt a szenvedélye? Dehogyis! A színdarabomban szereplő színésznő édesapja, sok más hivatala között, egy konzervgyár igazgatója is volt. Ő ajándékozott meg akkora tömeg lekvárral, hogy szó szerint az utcáról is bekiáltoztuk a lekvárkedvelőket: vigyen és egyen, amennyi belefér.
Attila fölgerjedt a könnyelműségünkön, hogy: az üres, patent lekvárosüvegeket nem akarjuk új lakásunkra cipelni! Ő maga szenvedélyesen rakodott, és ellenőrködött a kocsivontatásnál is.
Ezekben a napokban történt, hogy feleségem boldogan pirított rám, hogy addig tamáskodni mertem József Attila lángelméjében. Diadallal nyomott kezembe egy kis füzetet.
Szegeden nyomtatták. Ugyanabban a városban, amelynek egyeteméről eltanácsolták József Attila tanárjelölt urat. Az ürügyet rá éppen ez a kis füzet adta. Annak is a Nincsen apám, se anyám című költeménye.
Amikor elolvastam, valóban elképesztett saját magam helytelen, lekicsinylő véleménye a költő József Attiláról.
Na, és aztán megveregettem öregbarátilag Attila vállát, és elhadartam neki egy sor dicsérő mondatot, és ezzel teljes lelki megnyugvással napirendre tértem a dolog fölött.
Utóvégre hányszor teszik ezt elöljáró kartársak a fiatalabbakkal, ha bármily érdemes írásuk kerül kezükbe? Akkoriban ez majdnem indokolt is volt. De erről utóbbat bővebben.
Itt csak annyit, hogy mukkot sem ejtettem Attilának arról, mit tartok a füzetéről, ellenben elhatároztam, hogy a nagy nyilvánosság előtt vallok erről inkább.
Mindjárt meg is írtam egy cikket a versfüzetről. Azaz hogy sok vesződséggel, körültekintéssel, ravaszsággal hoztam össze. Mert tisztában voltam, mennyi és milyen fajta ellenérzületet keltek egyszerű méltatásommal is.
Sikerült elhelyeznem aztán a cikkem felét. Miután jól meghúzták, közölték csak a Nyugatban. De mégiscsak ott közölték, és tőlem közölték az első nyomtatott elismerő bírálatot József Attiláról.
Vannak esetek, amik szó szerint kívül esnek azon a korszakon, amelyben létrejöttek. Megelőzték esetleg a kort. Vagy önmagukban olyan természetűek, hogy nincs kötve a létük az időhöz. Ilyenek a valódi, a legnagyobb művészi remekek.
De már a méltatásuk? A széljegyzet? Az épp ellenkezőleg, mindig odaragad a korához. A kora Petőfit kisebb költőnek tartotta Vahot Imrénél, és ezt sokszor megörökítette betűben is. Új kor hozta meg Petőfi remekeinek teljes értékelését.
Hát amikor József Attila méltatásáról írok, kell hogy vázoljam hozzá a korszakot is. Ha szellemeskedni akarnék, azt mondhatnám, a széljegyzethez kell a széljegyzet.
Amikor József Attila versesfüzete megjelent, a Nyugat folyóirat még úgyszólván minden irodalmi mű fémjelző hivatalának számított régóta.
József Attila verseskötetéről írott cikkemet tehát a Nyugatban illett és kellett közöltetnem.
De ez nem volt olyan egyszerű. A Nyugat akkori fémjelzői hangulata semmiképp nem kedvezett vállalkozásomnak. Arról, hogy megint újabb reményteljes tehetség bukkant föl, a Nyugat szerkesztőségében és társaságában már csak élcképpen beszéltek. Maga Babits Mihály ecsetelte egy ízben előttem számokban azt, mekkora a beérkező költői termés. Mégpedig a közepesen jó termés. Ez az éppen, ami szinte megbénítja a bírálói, selejtezői ítélőkészséget! De hiszen a Vörösmarty, Arany, Petőfi, Jókai nagy korszakára is ugyanily közepes, tömeges termelés következett. A nagyok áttörték az irodalmi szemlélet gátjait, formában, tartalomban, és megkönnyítették a követők útját. A Nyugat zavarba jött a tehetségtenyésztésével.
Mutatkozott már körüle, sőt más irodalmi szerveknél is, a tömeges megrohanás elleni védekezés. Leginkább a tömörülések alakulataiban történt ez. Kezdődött az úgynevezett „generációs” alapon. Vagyis hogy szinte katonai sorozó évszám szerint álltak össze írói nemzedékek, akik csak egymást támogatták, csak egymás neveit és műveit emlegették, céltudatosan, és maguk mellett legföljebb a Shakespeare és Balzac működését méltatták mint összevethetőt.
De más alapon is tömörültek, vagy tömöríttettek szellemi értékek. Gondolom, a rekordot végül egyik nagy kiadóvállalatunk tartotta a tömörítés terén, amikor kiadta a „Felvidéki református írók” sorozatát a „Felvidéki katolikus költők” után.
A túltermelés és tülekvés természetesen nagyotmondó, ékítő és magasztaló jelzők oly förgetegét eredményezte irodalmi művek méltatásában, hogy aztán már az érdemes hang is hitelét vesztette, és fásultságot piszkált csak.
Ilyen körülmények között állítottam be a Nyugat szerkesztőségébe a József Attila versfüzetéről írt cikkemmel.
Mosoly, sőt aztán hahota is fogadta erősködésemet, hogy: ezúttal nem mindennapos esettel állunk szemben. Nem új költő, de a nem mindennapos költő avatása is legyintésre késztetett csak. Ha ledérnek, ha kegyetlennek tűnik is, az igazság marad, hogy nem annyira Attila versének hatására közölte cikkemet az egyik nagyon jószívű szerkesztő barátom, hanem nagy nehezen elfogadta érveimet:
– Ha egyszer úgyis hoztok figyelőt, még badarságokról is, akkor hozzátok ezt is. A kedvemért! Már megírtam, és kell a cikk díja!… Folyvást kértek tőlem kéziratot!… Íme!
Ezzel aztán a cikk nagyobbik felét lealkudva, betette a „Figyelő” rovatba a kritikát szerkesztő barátom. Idézem belőle azt a részt, amelyről én azt véltem, bátor, tárgyilagos és főleg nagyra becsülő. De hát más sült ki felőle.
„Megvallhatom például, hogy egy időre s jó időre, teljes reménytelenséget látok abban, amit lírai termelésnek neveznek, az után az írócsoport után, amit a Nyugat köré szeretnek csapni. Éspedig nézetem pontosan az, hogy ami következik, az jobb verselés, mint költészet, mint ahogy Petőfiék után egész Adyig a hullámvonal mélyen járt.
Nos, ezt a nézetemet most sem tudnám megdöntöttnek azzal, ha azt írom ide, hogy ez az ifjú ember mégis költészetet csinál, s még mindig lelt új hangokra a nagy aratás után is. Egyszerűen azt mondom róla, hogy ami becseset ad, abban (mondjuk hát így) az öregekkel tartja a rokonságot, s ha át is lépeget formáiban abba a vigasztalan szómozaik rakásba, amit új költészetnek tartanak, ad mindig valamit. Érzés cseng és ötlet pattan soraiban, s egészen eredetien kezel valami fanyar, kamaszi hetykeséget hangjában.
Nem fog csalódni, aki átlapozza könyvét, amit szegedi kiadója indított útjának.
Tersánszky Józsi Jenő”
Szükség volt nemcsak a Nyugat cikkéhez, de ehhez is itten, az a néhány mondat, amelyre az utóbbiak úgy épültek rá, hogy ne lehessen félremagyarázni őket.
Azt írtam a cikkben, hogy nem véletlen hasonlítjuk a lángelmét üstököshöz, amelyek nem a máról holnapra kiszámítható pályát futják, és eltűnnek, és csoportosan jelentkeznek, külön törvénytől mozgatva.
Hát ez a hasonlat vetette át a József Attiláról írott cikkemet az elérhető legnagyobb dicséret szintjére. Hiszen másként az értékmeghatározás csak egy csomó üres szólam marad, amilyen ezrével émelyített már az ezrével fölbukkanó költőcsillagokról, akik alig jelentették a nagy nemzedék utánpótlását.
Mindenesetre meg voltam joggal győződve, hogy öregebb kartárs nem viselkedhet szebben a föltörő fiatallal szemben, mint én József Attilával.
Ezzel szemben a következő történt.
Még a helyszínre is pontosan emlékszem. A boldogult és oly sokaknak emlékezetes Japán kávéháznak üvegezett bejárata mögött egy kis zug alkotódott a fal és a bejárat által. Itt szoktam dolgozni.
Attila bejött. Egy csomó könyv és irkafirka a hóna alatt. Elment mellettem, nem vett észre, és a kávéház belseje felé tartott. Utánakiabáltam:
– Szervusz, Attila! Na, mi van?
Egészen más ábrázatot vártam tőle, mint amilyet rám vágott. Majdnem ellenséges, utálkozó, elutasító tekintetet lövell rám. Aztán odajön mégis az asztalomhoz, és elkezdünk beszélni.
Én mégiscsak várom, sőt elvárom, hogy rátér a verseskötetéről írott figyelőmre, és legalább egy: köszönöm szépen, eb vagy kutya illendőségi szólamot hallat érette nekem.
De hát nem teszi. Elhelyezi a szokott kellemetlen csipkelődést szóváltásunkban, amit meg szoktam bocsátani. Azzal befejezzük.
Annyira fúrja ez az oldalamat. És csakis azt vélhetem: még nem került kezébe a Nyugat, és nem mondták meg neki a cikket. Hát félretéve a szemérmeskedést, kirukkolok a kérdéssel:
– Nem láttad a Nyugatban? Én írtam a könyvedről.
Erre József Attila elejti ingerkedő, piszkáló modorát. Arcvonásai szigorúságra és megvetésre torzulnak.
Így felel:
– És mit akarsz vele?
– Mit? – képedek el. – Nem érdekel a kritika a könyvedről? Itt még nem tartasz!
– De érdekel! – nyomja meg Attila szavait. – Csakhogy az a vacak, amit írtál, nem méltó sem hozzád, sem hozzám!
Ez volt a köszönet József Attilától első komoly kritikusához, hozzám.
Megkíséreltem néhány mondattal a valóságra rázni vissza őt. Említettem, hogy: a cikk közepéből sokat húztak! És hogy: hová képzeli hát magát különb társaságba, mint az Adyé, Móriczé, Tóth Árpádé?… És hogy mit gondol, a Nyugatnál milyen szövegezésű figyelőt tudtam volna keresztülerőszakolni?
Hasztalan! Attila megrögződött abban, hogy: a cikkem róla lekicsinylő vacak, és ő egyedül áll, társak nélkül… meg a többi és a többi.
*
Hát jelenleg, amikor utca, könyvkiadóvállalat, irodalmi társaságok viselik a József Attila nevét, kétségkívül olyan magasba pattant föl személyisége, amelyik igazolja, vagy hát megbocsáttatja akkori viselkedését.
De ez ő!… Én azért mégis joggal tisztázhatom itt szerepemet vele szemben. Mert aztán az nem vitás, hogy: ha a lángelméhez illik az önmegbecsülés és önérzet fönntartástalanul is, viszont hány álnagyság csak egyedül ezt kölcsönzi ki magának, a remekművek alkotásának elhanyagolásával, és akkor ennek az orvosi neve: nagyzási hóbort, vagy társadalmi neve a modortalanság.
A Nyugat irodalmi délutánjait megelőzően teméntelen ilyen műsoros összejövetel működött Budapesten, rendszeresen is, rendszertelen is, a föld alatt vagy félig a föld alatt, vagy ki a nyilvánosságra bújva is.
Legtöbbjében az akkori rendszernek kívánatlan elemek, haladó művészeti és társadalmi mozgalmak hívei tengtek túl.
De be kell vallani, az érdemes törekvések mellett hatalmas részt könyökölt ki magának az ilyen összejöveteleken a szereplési téboly és akarnok-tehetségtelenség is.
Egyáltalán, ordított néha a különbség egyazon műsor két száma közt is. Egyik a félreszorított, színtiszta művészetet lehelte, és pazarul szórta a fejlődés eszméit. A másik részben? Az undorító kontárkodás pofátlankodott.
Ne ítéljenek el érette nagyon, hogy én mégis főleg az előadó-művészetnek ilyen torzszülöttei miatt látogattam ezeket a műsorokat. A hivatásos szórakoztató művészet, még ha elvétve tényleg hivatása magaslatára emelkedett is, egyáltalán nem tudta és tudja nekem nyújtani azt a csiklandós, önmagában rögtönzött derűt, mint amivel egy-egy ilyen föld alatti előadás förtelmes mutatványai bocsátottak el napokra, hetekre, hogy visszaidézésük kacagásra ingereljen. Amellett hogy, ismétlem, más részével az ilyen műkedvelőnek kicsinylett előadás messze felülmúlta a hivatásos helyek legjobb teljesítményeit is.
A fontos az, hogy József Attilával számtalanszor összebotlottam az ilyen összejöveteleken. Úgy is, hogy mindketten a szereplők is voltunk. Úgy is, hogy csak szemlélők.
Ha tudósításszerűen, és meglehet, több esetből összerakva, megírok itt egyetlen, de legjellegzetesebb és legsajátosabb művészestet, akkor érzékeltetem meg legjobban az összesnek levegőjét.
Hát a gyülekezet egy nem éppen elsőrendű, nem is harmadrangú szállodának alagsorában kevereg.
A társaság lelke, szervezője Bánóczy Dezsőné Balogh Vilma. Jellemző, hogy a hangját elvesztette. Csak herregni és suttogni tud, tehát ő maga nem szereplésképes. A hívei Bánóczyné Bajza Lenkének keresztelték el, nagy polgári ponyvaírónőnkről.
Az előadás fele természetesen a pontatlan érkezésben múlik el. De ez tulajdonképpen mindegy a bevezető utáni soros előadónak. Az illető egy gazdag, szép hölgy. Az ismerősi köre tölti meg a terem felét úgy, hogy be is fizette a beléptidíjat. Tehát az írónő tehet, amit akar, megszerezte a jogát a fölolvasásra. Hogy vissza fog élni jogával, nem kétséges. Amikor föllibegett az emelvényre, akkora köteg telegépelt papírral teszi, hogy más esetnél már ilyen csomagot a szobalánya visz utána.
Jelen pillanatban a fölolvasás már háromnegyed órája tart.
Hárman ülünk egymás mellett. Attila, az ő barátja, egy egyetemi magántanár, aki több évet ült 1919-es kommunista „üzelmei” miatt, és én.
A fölolvasónő pöszén beszél és zavartalan. A poros szenet porosz szénnek ejti, mint a viccben van. A tanár közöttünk ül, és könyökével döf meg a fölolvasás képtelen helyeinél. És röhögünk össze minduntalan és hasztalan. Csak Attila marad komoly. Érdekes!
– Le kellene lőni már onnan ezt a dögöt! – véli a tanár.
– Nem! Minek? – súgom én. – Csak a falnak kéne fordítani vele az asztalt, és hagyni, olvasson magának, ha ez neki élvezet.
Attila, sokszor vettem észre, még a legostobább fércmunka hatását is jobban elviselte, mint a felszínes szellemeskedést. Leckéztetni kezd bennünket a tanárral, halkan, komolyan.
– Ez lealacsonyító, amit csináltok. Még ennél a felolvasásnál is! Már pisszegtek felénk.
Na! Ebben a pillanatban a tisztelt hallgatóság a fölolvasott regényrészletnek egy drámai szakaszát élvezi éppen. A hősnő egy városvégi kis kápolnának oltára előtt roskadt össze, és így fohászkodik az oltárképre:
– Te szüsz anya! Miért hagyod, hogy a vágy haszogassza szívemet?… Nem bírom tovább!
Erre egy öreg basszus a leghátulsó, homályban maradt széksorból belezördül félhangosan:
– Mi sem!
Ez aztán olyan természetű, mindenfelől nekivetemedő pukkadozásba, pisszegésbe, orrfúvásba, sziszegésbe kergeti a közönséget, hogy végre a fölolvasónő is neszét veszi. Levonul, és kétségek közt örül annak a kitörő tapsförgetegnek, amit tényleg gyönyörűség támasztott a hallgatóban. A megkönnyebbülés gyönyörűsége, hogy végre mégis vége a regényrészletnek.
Most már Attila is kénytelen mosolyogni. De még mindig visszatartaná, ha az ünneplésre az írónő el nem vesztené a fejét, és el nem kezdené a tétovázást: adjon-e ráadást?…
Mire olyan döbbent, szinte tragikus csönd támad, hogy Attila, velünk együtt, ezen röhinti el végre hangosan magát. Együtt mentjük meg ezzel a közönséget az írónő további szereplésétől.
Más szám következik. Egy fekete, mindenre elszánt ifjú konferál. Tudja mindenki róla, hogy az már bűn, amilyen tehetségtelen. Mégis vadul kapaszkodik minden lehetőségbe, hogy szerepeljen.
Az első szavakba beleüvölt a nép:
– Halljuk!… Mi következik?… Hagyja abba!…
A következő szám egy kültelki jelenet. Udvari énekesek. Játsszák: Simon Jolán, Kassák Lajos és még ketten.
Simon Jolán Kassákné, színésznő. Hát, ha jól mozog szerepében, érthető. De Kasi? Ő a meglepetés! Milyen jól alakítja a nyaktekercs udvari énekest, aki a papírba göngyölt krajcárokat kapkodja a légben, a földön. Megnevetteti a gyülekezetet. De nem rossz, hanem jó játékával. Ismétlést követel a nép. De csak annyit tanult be a társulat, amennyit előadott.
Zeneszámot jelent be a konferanszié, és most utána próbál elsütni egy viccet. De ahogy előbb előzetesen, most utólagosan hurrogja le őt a gyülekezet.
Egy asztalt hosszában helyeznek az emelvényre. Rajta háromszög alakú kottatartó. Kétfelől tettek rá kottát. Kétfelől ül hozzá két zenész. Klarinétkettes a mutatvány. Egyik egészen elöl-futó zeneszerzőnk művének bemutatása. Rákezdik. A hatás erős fészkelődésben mutatkozik meg. Végül mindenki beszélget, izeg-mozog, sürög-forog, feszeng összevissza. De már a két zenész a befejezés felé tart.
Ekkor példátlant figyelhet meg az, aki még mindig figyeli a mutatványt. Az egyik zenész többet fordított társánál egy kottalappal. Tehát kész. Míg a másik csak most fordított az utolsó kottalapra… Rémes!…
Mellőztük a reszketést! Talán a botrányba fúl a bemutató? Az első, a kész pikulás, pillanatnyi válságos riadozás után, elszántan újra kezdi az utolsó oldalt. Hiszen most játszik a szerző előírása szerint!…
De hát mindegy, úgy látszik. Sem előbb, sem utóbb nem követte nyomon senki a számot, és nem zavar a különbség senkit. Kivéve a leglelkiismeretesebb hallgatókat, illetve szemlélőket. Mint mi is. Velünk sem a zenészek, hanem Attila miatt történik ez. Ő az közülünk, aki majdnem zsarnokilag követeli meg tőlünk, hogy figyelmet és komolyságot szenteljünk a zenei szerzeménynek, kebelbarátja művének.
Hát most aztán arra a hangulatra következtetni valakinek, ami a teremben kavarog, igazán csaknem képtelen föladat.
Pedig a buzgó konferanszié lázasan, mint a revolvercsövet, emeli Attilára magára a mutatóujját az emelvényről:
– Te jössz!
Bámulni lehet csak Attila nyugalmát, egykedvű arcát, ahogy erre tüstént fölemelkedik. Indul az emelvényre máris.
A helyiség hátterében már ajtót csapkodnak, futkosnak, a következő táncra készülnek. Az előadásból elég mindenkinek.
A konferanszié végre azt véli, alkalmat lel arra, hogy elmondja elmésségét. Tehát korai neki az, hogy Attila máris jön helyébe. Úgy értette, hogy: majd ha ő végez, Attila akkor kezdje.
De hát Attila már a nyakán van. A konferanszié, tisztán úgy, mint amit könyöklésnek hívnak, a mellé álló Attilát gyöngén félretaszítja:
– Egy perc még. Várj! Aztán jössz!
De a nép harsogja:
– Hagyd őt!… Halljuk… Halljuk!…
Mire Attila visszalöki, szintén könyökkel, az ipsét, és papírlapjaival a kezében szavalói tartást vesz föl.
Mi ketten a tanárral igen-igen aggódunk Attiláért. Sok az írónőért jött polgári, sőt nyárspolgári elem. Ezeknek jobb, ha nem hallják az Attila zokszavait a kültelkek, zsellértanyák nyomoráról, mintha hallják, és még botrányt csapnak.
De mi történik?
A József Attila hangja is már olyan, hogy a zenéjével, remek hangsúlyozásával hat. Az első rövid verse után már térnek vissza a padsorokba. Pisszegik le a zajongókat. Folytatást kívánnak Attilától.
Oda kell helyeznem a nyomatékot, hogy másra van beállítva ez a mostani gyülekezet, mint erre, amit hall. Az érzelgősség nyávogását vagy útszéli szellemeskedést élvezne ez a közönség most legszívesebben.
És kapja ezt a költészetet, a kizsaroltak, elnyomottak jajszavát.
De következő az igazi siker. Elfelejtik, hogy Attila szavaiban vád harsog mindenki ellen, aki nyugodtan csámcsog a negyvenfilléres napszámok és tízfilléres órabérek idején. És hallani akarják a költőt, vészsikoltásait, hogy: ebből még baj származik!…
Talán nem is véletlen, hogy Attila utolsó verse, a Mondd, mit érlel című volt.
Így volt. Tanúskodom, hogy a terem, az előbb unatkozó, feszengő, utálkozó terem, dermedt kíváncsisággal ül, és a következő vigasság helyett ezt a kopott, vézna fiatalembert hallgatja, amíg ő akarja… Majd egészen másnemű suttogással, cseveteléssel széled szét, mint előzőleg…
Amikor József Attiláról való emlékezéseimet összeállítottam, kihagytam belőle egy nagyon is jellemző és érdekes részletet. Azt: hogyan akart Attila nyomora kétségbeesésében könyvügynökséggel kiverekedni magának valamiféle megélhetést.
Azért hagytam ki ezt a mozzanatot, mert mindig visszariadok, még az irodalmi működésnél is (amely hát nagy részében a képzelőerőnek átengedett terep)… hogy a megírt eseménynek ne legyen általam a valóságban megfigyelt mása, váza, gerince. Itt és ott és ettől meg ettől hallottam valamit? Még ha a hitelesség minden bélyegét hordja is, idegenkedem tőle, hogy ténynek fogadjam el.
Mármost Attilának az üzletemberkedése a leglényegesebb felében ilyen esemény. Megszervezésénél, sőt az ehhez szolgált ötletnél jelen voltam, és közre is működtem. De magának az eseménynek lezajlásáról csak másodkézből értesültem.
*
Egyszer is az Otthon-körben mellém ül Attila. Megmutatja azt a nyomorú összeget, amit éppen most hoz a Népszavától egy verséért. De inkább panaszkodik és dühöng folytatólag azon, hogy két másik, nagyon jónak érzett versét visszaadták neki. Összeomolva, keserűen, csüggedten bámul aztán a levegőbe.
Én elég ridegen jegyzem meg rá, hogy: márpedig ha van sajtószerve szép hazánknak, amelyiknek nemcsak illendő, de kutyakötelessége volna olyan hangú költőt, mint József Attila, egy íróasztal mellé ültetni, rendes, havi jövedelemmel, az bizony a Népszava volna.
Attilától ezúttal elmarad a legyintés, a kicsinylés ítélkezésemre, mint ehhez már hozzászoktam… Egy darabig komor némaságba süpped még. Majd félig-meddig igenlésül, tompa hangon így válaszol:
– Hidd meg, Jenő, én már ott tartok valóban, ha arra gondolok: úgysem bírom ezt tovább… és ha úgyis beledöglöm, hát akkor egyre megy, hogyan kecmeregnék ki…
Akadozott, és abbahagyta itt mondatát. De hát célzata és várható összegezése félreérthetetlen volt. Rá is vágtam nyomban:
– Nézzed, Attila! Ha egyszer annak a mozgalomnak, amit a Népszava, ismerjük el, elég nagy küzdelmek között képvisel, mások a kegyencei, mint a magadfajta költő… Hát miután én már írásban is adtam, milyen tehetségű költőnek tartalak, egyebet nem mondhatok most sem, hogy te aztán bármilyen elhelyezkedésből csakis haszonnal lehetsz olyan mozgalomra, amiben hiszel. Míg ezzel a tehetségtelenség bármilyen sodródással inkább árt, mindenütt…
– Na, de hogyan csinálod azt, hogy létfönntartásod könnyítése miatt szegődés és azonosulás lealjasodásokig ne taszítson?…
Ezt a kérdést Attila, a kétségbeesés hangján, inkább saját magához intézte, mint hozzám. Mindenesetre az egész beszélgetésből ez csengett aztán nekem egyre vissza. És erre válaszoltam, legjobb szándékom szerint:
– Hát, Attila, az mégiscsak balhiedelem és túlzás tőled, hogy te csupa sötét gazembernek látsz alapjában minden tollforgatót azért, mert az anyagiak miatt méltatlanoknak méltatlan szórakoztatásával foglalkozik. Szerintem pedig nincs az a könnyű súlyú műfaj, amelybe rákényszerülő tehetség bele ne vinné a leleplezőt, a megróvót, a gazságokról. Elvégre írtak már költeményt hercegnők kisujja körméről, ami megmutatta villanásokban, sorok között, a társadalmi igazságtalanságokat, kiszolgáltatottságot és… amit akarsz! Itt van például a kártyaszobában Iksz Ipszilon… A humoreszkjei, ha akarom, olcsó szórakoztatás, de ha akarom, nagyon is keserű bírálatot rejtő működés…
És aztán így ketten számba vettük Attilával a jelenlevő író- és költőnagyságokat a létfönntartásuk erkölcsi vonalán.
Majd letértünk szakmánk selejtjére is. Álhírlapírókra, innen-onnanistákra… Mindjobban belemelegedtünk ebbe a mulatságba.
Attila kezdeti komorsága elpárolgott. Fölélénkült, kacagott, izgult. Én örültem kicserélődésének.
Hiszen a lenézett pletyka megnemesedett alakjában voltaképp a dolgok minőségéről regélő, a lelkeket, jellemeket számba vevő és fölöttük ítélkező irodalom…
Majdnem azt mondhatnám, hogy: elemünkbe kerültünk. Attila és én, a két irodalmár.
Különösen aztán a tollforgatói szakma alvilágának egyik díszpéldányánál időztünk, és szedtük széjjel ízekre személyiségét.
Nem írom itt ki a nevét. De bizonyára ráismernek sokan a kortársak közül.
Ott uzsonnázott meg, monokliját meg-meglazítva bal szemén, magányosan, egyik kis kerek asztalnál. Majd rágyújtva pazar illatú, nyolcvanfilléres cigarettájára, királyilag eregette a füstkarikákat a levegőbe.
– Miből pöffeszkedik így vajon ez a ronda csibész? – érdeklődött Attila.
– Érdekes, hogy nem ismered őt! – feleltem. – Hiszen többek között a Népszavának külső munkatársa, mint te. Több apróságát láttam a lapban. Persze, úgy tudom, rendes íróasztala egy kis időszaki zsaroló lapnál van. De mind az álhírlapíróskodás és íróskodás csak mellékfoglalkozása és mellékjövedelme. A nagy pénzt neki nem ez hozza.
– Hát? – érdekelte Attilát. – Miből pénzel még?
– Megmondom, csak előbb vázoljam neked, hogyan él ez a derék ember! Itt most jól meguzsonnázott. Akkor, ha megérkezik a két partnere, elkezd alsózni velük, hajad szálát égnek meresztő alapon. Csak addig, míg megkezdődik a bakkasztalnál a hazárdjáték. Akkor beül oda. Nyer vagy veszt, de vacsorára bekebelez itt az étteremben három remek fogást. Aztán, hangulata szerint, újra beül a bakkba. Vagy pedig telefonál szíve hölgyének, és elmegy vele. Ámde éjfél után föltétlenül rábukkansz Budapest legdrágább mulatójában. Ott ő törzsvendég szintén, mint itt. Második vacsoráját ott költi el. Ez pedig, és hát picsi-pacsi mellékkiadások, néha nagyobb összegre rúgnak neki naponta, mind a kettőnk havi jövedelme.
– És honnan teremti elő? Bökd ki már! – unszol Attila.
– Könyvügynököl! – magyaráztam. – Megvannak a remek összeköttetései drága, többnyire értéktelen díszművek kiadóihoz. Ezeket a fércmunkákat rátukmálja fortélyos kényszereszközökkel vállalatokra, magánosokra. A terjesztési százalék óriási. Ezt előre fölveszi részletügyeknél is. Ebből dőzsölhet.
– Szabályos dúvad! – hangzott Attila véleménye.
– Na, várj! – szóltam. – Ott ül, nézd, a másik, szőke, kopasz. Az enyhébb eset. De érdemes megismerned. Egy ügyvédbojtár egy jogászlapocska szerkesztőjénél. Az apja Budapest kedvence volt. Színésznagyság a Vígszínháznál. Amikor meghalt, fia megjelentette emlékezéseit. Nem tudom, mi okból, hozzám motorozott ki, amikor Kispesten laktam, és velem javíttatta ki kéziratát. Aránylag szép összeget ajánlott föl érte. Úgyhogy marha módra szabadkoztam előtte. Erre kioktatott, hogy: csak a jövőben megjelenő könyvre előfizetőktől máris annyit vágott ki, hogy a legdrágább motorbiciklit vette meg rajta… Így lehet keresni, lásd!
– Hát ezeket hatóságilag kellene kiirtani! – fenekedett erre Attila.
Mire én ilyen ellenvéleményt eresztettem meg:
– De hát, Attila! Lényegében ellentmondasz önmagadnak. Hiszen ezek a szerinted dúvadak és csirkefogók voltaképpen csakis azokat az intézményeket és személyiségeket zsarolhatják meg, akik szerinted sokkalta kegyetlenebbül és széltolóbban zsákmányolnak ki emberi munkát, gyöngéket, kiszolgáltatottakat… Tehát!…
– Ez legyen róluk a te véleményed? – mordul közbe Attila. És szigorúan eltűnődött.
Míg én így folytattam:
– Hát miért ne? Még azt sem tagadom el előtted, hogy ezek a hiénák és sakálok egyenesen üdvös hatást tesznek rám. Fölvillanyoznak élhetetlenségemből. Káröröm, helyeslés és elégtétel deríti föl életszemléletemet, kedélyemet üzelmeiken…
Attila itt már fölöltötte velem szemben megszokott, merev, tanárias magatartását. Szemöldöke összefutott. Harákolt. Lenézőleg legyintett, és végül így torkolt le:
– Nincs igazad! Ilyen gazfickók csakis hányhatnékot kelthetnek minden gondolkodó emberben.
És itt aztán megkaptam a magam hosszú, rideg leckéztetését Attilától. Így a társadalom tagozatáról, ahol a semmirekellők semmirekellő élősdijei is egy kalap alá jönnek. És aztán arról, hogy: a jövő társadalom máris alakuló keretei kisemmizik mindezt, és minden jobb meggyőződésű embernek ennek fejlesztésén és megerősítésén kell kérlelhetetlen fáradnia…
Miután ez már századízben ismétlődött vitatárgyunk volt, hagytam, hogy Attila agyonlapítson érvelésével. Amivel együtt be is zápult előbb jól összehangolt csevegésünk.
Magyarán, összevesztünk! Éspedig nem máson, mint azon, hogy Attila keveslette megadásomat. Sötét, javíthatatlan polgári konokságnak bélyegezte meg visszavonulásomat. És elválásunkkor már nyakig benne leledzett újra harapós, keserű hangulatában.
*
Mármost ez az együttlét okvetlen összefüggésbe kerül egy másikkal a Japán kávéházban, hasonlatos társalgási anyagánál fogva. De itt többedmagammal tanyáztunk.
Attila vitte a szót. Arról beszélt, hogy fölcsap könyvügynöknek.
Amíg ennek lehetőségeit fejtegette a társaságban, afféle hangos és valószerűségre törő ábrándozásnak engedte át magát. Minden esélyt komolyan latba vetett, és szakszerűen, a valóságból vett példákkal támasztotta alá leendő kenyérkereseti sikerét Attila.
De vajon arra akarok kilyukadni, hogy ezek a valóságból vett példák azonosak azokkal, akiknek üzelmeit az Otthon-körben ketten Attilával kipellengéreztük magunk előtt?… Egyáltalán nem!
Mindjárt hozzátehetem, hogy: ha így lett volna? Akkor: először is Attila nem beszél és kérkedik és fejtegeti hangosan üzletemberi terveit. Másodszor pedig, tényleg kecsegtetett volna valami sikerrel a szándéka. Mert abban az előkelő világban, ahol díszműveket terjesztenek, tényleg csak bizonyos elveknek föladására volt szükség a boldoguláshoz. Viszont Attilából pontosan az hiányzott. Vegyük le a kalapot ezért is emléke előtt!
Szóval, József Attila egy egyszerű kis tanulatlan házalót állított föl példának maga és a társaság elé.
Gombosnak hívták ezt az embert. Könyvekkel házalt kávéházakban, sőt mulatókban és hivatalokban is. Arra a kényelmességre alapította létfönntartását, ami nehezebben visz be olvasót könyvesboltba, mintha kezébe nyomják az olvasmányt olyan helyeken, ahová üdülni, szórakozni jár.
Gombos zsonglőri ügyességgel kabátja jobb szárnyának csücskét marokra fogta, és a hónaljáig könyvgarmadát szorított karja alá. A bal kezében tartotta az ajánlásra szánt műveket, vagy ha a raktár-karja elfáradt, akkor a másikba rakta át a könyvgarmadát.
Gombosnak fogalma sem volt az árucikkei minőségéről, a bolti áron kívül. Ajánlta Dante remekművét, ha arra akadt vevője, és Cronin társadalmi férceit és Frank Heller detektívregényeit. Gorkijt, Herczeg Ferencet, Brecht Háromgarasos regényét és Aquinói Tamás oktatásait. Üzleti elvét nyíltan ajánló eszköznek használta föl, hogy hát:
– Ebből sokat adok el, kérem! Ezt el kell olvasni önnek is!
Gombostól egyszer nyilván takarékba szánt vagy onnan hozott húszezer pengőt loptak el egy üzleti körútján. Márpedig, akitől ekkora összeget lopnak el, annak üzlete nem lehet vacak! És Gombosnak volt szíve telesírnia vevői körének fülét a veszteségével!…
Mindezt József Attila szépen sorakoztatott érveknek használta föl a tekintetben: mért ne választhatná mintaképül ezt a Gombost, ezt a buta alakot? Amikor ő a tudásával, tájékozottságával áldást jelentene a tőle vásárló közönségre! És aztán, ha a soraik közül mégis akadna, aki tőle magától, József Attilától akar írást? Hát akkor közvetlen szolgálhatja ki, ismerheti meg olvasótáborát… És ez az egész folyamat lezajlódhatnék, teméntelen személyes ismerőse révén, a szórakozóhelyeken, akik továbbadnák őt az ismerőseiknek… Meg a többi! Meg a többi!…
Közbeszólás, ellenvélemény, sőt kiviteli ötlet is hangzott a társaságból. De hát Attilának nagyon is átütő erejű előadói készségét és belső hitbeli lendületét üzleti föltörése iránt kevéssé rendítette meg.
Ámde ott ült, azaz hogy odaült közénk Attilának egy nagyon jó barátja, támogatója és művészkartársa.
Ez a fiatalember, amikor sor került rá, hogy ő is hozzászólhasson a tárgyhoz… hát nagyon csöndesen, nagyon okosan, nagyon fölényesen, alig egy kis szelíd kajánsággal, de aztán annál kiábrándítóbban eresztette meg megjegyzéseit.
Egyszerűen vázolta Attilának és társaságának, hogy: az Attila vállalkozásának az volna a legnagyobb és biztos veszte, ha sikerülne! Mert hiszen házalás mindenféle hatósági szervvel és besúgókkal számon tartott ipar. Egészen a rendőrségi fogdáig terjedhet annak áterőszakolása Attilától, hogy szórakozó- és üdülőhelyek közönségét vonja be üzletébe… És az egésznél kenyerükért bicskát rántó kisemberek ellenfelének készül… És így meg amúgy! Csiricsáré, meleg málé!… Az újabb halk és száraz szónoklat kést döfött Attila álmodozásának a szíve közepébe, sőt, ott meg is forgatta az illető szónok a kést, a befejező mondatával:
– Kereken szólva, drága Attilám, hozzád nem méltó és nem is egyéniségedhez való, olyan költő létedre, amilyennek mindnyájan tisztelünk, bármi indokból, olyan piszkos, vacak vállalkozásba kezdeni neked, mint a házalásos könyvüzlet!
Ez az álomgyilkoló beszéd csak azt a hatást eredményezte Attilánál, hogy most már vadabbul és a rekedtség rémét idézve ontotta a szóáradatot szándéka védelmében.
Mármost a zilálódó vita oda alakult, hogy Attila szelíd ellenfele eltért a szőnyegen forgó tárgytól, és általános elvi alapon állította föl azt a tételt, amit durván és röviden a klasszikus közmondás fejez ki: cipész maradjon a kaptafánál!… Tehát, költő költsön, író írjon, és hivatásos méltóságából ne lengedezzék át méltatlan foglalkozásokba!
Irodalmibb ténykedés volna tőlem, ha azt az összetűzést, amiben én fektettem kétvállra ezt a derék, józan, sőt bizonyára jóakaratú szónokot a következőkben, úgy állítanám itt be, hogy az az Attila védelmében történt?
Nem! Én saját magamat éreztem találva a szónoklattól és a szónok fölényeskedésétől. Miután én magam is tágítani akartam pályám vagy hivatásom és egyúttal foglalkozásom fojtogató béklyóin annak idején.
De itt kár volna a sok szöveg, a sok széljegyzet! Miután én a gyakorlatban (és e pillanatban is, diadalmas kacagásra ingerlő fortélyossággal és eréllyel) oldottam meg magam számára a megoldandóimat.
Azért hát tartsak az esetnél magánál. Körülbelül úgy másztam neki Attila jóakarójának:
– Én mondanék neked valamit. Az irodalmi működésnek két terepe van, amiken az idegorvosoknak és az erkölcsrendészetnek különben tiszteletre méltó szervei szánalmas és gyermeteg gügyögésbe fognak. Az egyik a nemi kérdés, a másik pedig az emberi idegpályáknak teherbíró képessége. Ide most csak az utóbbi tartozik. Szerinted és a most említett területek szerint is a költő költsön, minél többet és jobbat. És ne szórja el máshová képességét. Csakhogy a költő, ha költ, legértékesebb idegpályáit roncsolja. És ha üdülésül olvas? Azzal is! És ha színházban szövegben gyönyörködik? Azzal is! És ha kikapcsolódásul föst vagy rajzol? Azzal is! És ha kártyázik? Azzal is! És ha ragyogó tudományos értekezéseken vesz részt? Azzal is! Ismétlem, legértékesebb idegpályáit nyomorítja, koptatja el, és teszi végül is tönkre. Csakis azzal javíthat összeroskadásán, ha egészen más idegpályáit foglalkoztatja üdülésül. Zenél, fát vág, úszik, evez, labdát rúg… Mit tudom én! Ilyesmit kell-e csinálnia a költőnek, ha azt akarja, hogy munkájának minősége ne szenvedjen, és ne a nyomdaipar örüljön egyre-másra összefirkált betűtengerének, hanem az írásművészet, az
irodalomtörténet, a maradandóság? Tehát én ugyan hitelesnek tartom azokat az akadályokat, amiket egy költőnek könyvházalói szándékai útjába fölvázoltál… Ámde elveket nem állítanék föl útjába. Mert ha egy költő kenyérkeresetből maga akarja a maga és mások műveit közvetlen árusítani és egy sereg embert megismerni, ahelyett hogy képzelődnék erről a folyamatról, és robotszerűleg gyártsa, gyártsa a verset… Hát részemről igenis merek annak a kockázata mellé állni, hogy csak nyugodtan kerüljön meg ostoba intézményeket és fölfogásokat, és játsszon ki mindent, ami elsődleges életfönntartásának útját állja. Mert hogy ez csak neki ne szabadjon? Valami közmeghibbantságnak a nyomása alatt?… Hogy-hogy-hogy barátom! A te és hozzád hasonló jóakarók elvei teszik azt többek között, hogy a legkitűnőbb tehetségek válnak kísérteties százalékban idegroncsokká, hogy a tágabb lelkiismeretű szellemi iparosok annál inkább markukba röhögjenek rajtuk, és habzsolják azt a sok jót, amihez az igaziaknak volna csakis joguk!… Így néz ki, barátom, ez a dolog!
Nesze! – gondoltam magamban, hüledező ellenfelem szeme közé kacagva végül nyomorúságunkon.
Aztán pedig a további szellemi mérkőzéstől visszavonultam, nagyon helyeselhető szokásom szerint, ha kellett, rossz tréfák, ha kellett, gorombaságok mögé! Mert egy minden gyakorlattól támogatott tény elleni rosszhiszemű csűrés-csavarást már közigazgatási díjnok és ügyvédbojtár koromban mélységesen, örökre megismertem és megutáltam.
*
Hát, persze hogy jól rémlik: Attila hálás volt ott támogatásomért. De ezzel aztán le is zárhatom visszaemlékezésem. A következőket csak pedzhetem.
Másodkézből értesültem, hogy: Attila mégis megkezdte könyvügynöki vállalkozását.
Törzskávéházában, a Japánban, ketten vásároltak tőle árucikket. Egyik a fönti barátja és rajongója volt. Természetesen intelmeinek fönntartásával és megismétlésével. A másik vevő a kávés volt, Kraszner, ez jólelkű művészbarát. Egyébként csak a tanácsból és megrovásból gyűjthetett tőkét magának Attila törzskávéházában.
De hallottam aztán valakitől, aki mástól értesült róla, állítólag hitelt érdemlően, hogy: Attila makacskodott, és kudarcát idegen kávéházban akarta kiköszörülni. Onnan szépszerivel kitessékelték. Más változat szerint enyhébb fajta botrány keretében kivezették.
Ezzel végződött a nagy költőnek üzletemberi kiruccanása.
Azonban bizonyos hasznot mégis hajtott neki utólag a kísérlet. Főleg mint kudarc… Bár itt is hangsúlyoznom kell, hogy erről csak más tudósított, és ne íródjék rovásomra, ha nem igazat adok közre. Hogy Hatvany Lajos, írótársunk, aki nem először és nem egy ízben nyúlt arra érdemes kartársai hóna alá, József Attilát attól fogva részesítette szerény, de szó szerint életmentő havi támogatásban, amikor egy reményével kevesebb lett, hogy mint könyvterjesztő megélhessen, ha mint költő nem tudott.
Nagy Lajos
A Nyugatnak 1910. február 16-i számában Nagy Lajossal egyszerre jelentünk meg. Nem tudom, az ő elbeszélése első közlés volt-e? Nekem az volt a bemutatkozásom.
Vidéken éltem, Nagybányán, a festők városában. Budapestre csak fölruccantam, hosszabb-rövidebb időre. A Nyugat körüli írók közül csak Ignotust, Füst Milánt és természetesen Osvát Ernőt ismertem személyesen.
A Nyugat valódi szerkesztősége akkor a New York kávéház karzatán székelt. Mindenki megfordult itt, aki a Nyugatnál valamit számított. Sőt, azok is, akik nem számítottak, itt lesték Osvátot, hogy rácsaphassanak.
Nekem nem a New York volt a törzskávéházam, hanem egy másik művészkávéház, az Andrássy úti Palermo.
Egy délután odasodródok én is a New York karzatára. Az Osvát asztala körül már kettőzött széksor kerekedett. Két másik asztal körül is tolong a fiatal és élemedett munkatárs gyülekezet. Gondolom, Füst Milán az, aki nagy szeretettel bemutat egy mellékasztalnál zajgó társaságnak. De hát ilyenkor úgy van, hogy akikkel kezelek, csak motyorékolják a nevüket. Végeredményben az asztaltársaság felét a bemutatkozás után sem ismerem. Sem a jobb, sem a bal szomszédomról sem tudom még, kicsoda.
Ha egészen őszinte vagyok, a gyülekezetnek a magatartása, modora volt idegen nekem. Egyesek közülük nagyon is rokonszenvesnek tűntek. De hogy társaság úgy társalogjon, hogy soha egyik sem várja meg, míg a másik befejezi mondanivalóját, hát ha ez ismeretlen nem is volt előttem, de hát az egész együtt kacagtató volt és végül unalmas.
A szomszédom jókötésű, nyugodt fiatalember, körülbelül úgy viselkedett, mint én. Hallgatott, figyelt, néha elmosolyodott. Végül azt mondja nekem:
– Látom, magának is érdektelen ez a vita!
– Nézze – feleltem erre –, ami itt folyik, az nem vita, hanem handabanda. Egyik többet tud a többinél, bevet tizenöt értelmes mondatot. Jó, ha eddig meghallgatják. Aztán, mielőtt befejezte volna mondanivalóját, már bele is kezd kotyogni mindenki, köztük, hallhatja! Olyanok is, akik összevissza beszélnek, csak hogy beszéljenek. Itt most is rosszhiszeműen csapnak rá egy kiragadott mondatra…
Szomszédom rám nézett, félrenézett, még egyszer rám nézett. Úgy láttam, ez jellegzetes mozdulata. Végül így nyilvánította véleményét.
– Maga nem buta gyerek!
Hallgattunk és figyeltünk megint. Egyszerre szomszédom tisztára összeesküvésszerű mozdulattal hajolt közel fülemhez, és ezt kérdezte tőlem:
– Mondja? Maga kedveli a sportot? Vagy lenézi?
Kicsikét elhűlve válaszoltam:
– A sportot? Hát miért ne szeretném? Maga talán sportoló?
– Birkózom! – felelte a szomszédom. – Hát persze, csak műkedvelek. Ez nem pálya. De azért már lebonyolítottam néhány rendes mérkőzést.
– Ez igen! – súgtam vissza. – Én ugyan nem űzök már rég semmiféle testgyakorlatot, de előtornász voltam, végig az egész gimnáziumon. Szertornász! Itt a millenáris pályán is megcsináltam egy tornaversenyen az óriáskört a nyújtón!
– Ez valami! – biccentett elismerőleg a szomszédom.
Közben a vitázók között a beavatott ifjú kartárs hirtelen fölugrott székéről. Két tenyere szétnyitott ujjait mellébe nyomta, és még nagyobb hatás kedvéért olyan mozdulatot tett, mintha a levegőbe akarná föllökni magát. Aztán majdnem kiabálta:
– Én itt állok! Én tudom, hogy itt állok a térben és időben, és velem és veletek és az egész naprendszerünkkel, aminek egy kis paránya a földgolyó, mérhetetlen sebességgel rohanok, rohanunk a nap körül, és a nap egy olyan központ körül, amelynek nagyságát és távolságát lemérni talán nincs is tudományos műszerünk még. De! – emelt még nagyobbat hangján az előadó. – De ez nem az a tudat, amiről beszélek. Ez ez alatt, e mögött működik bennem. És az egy másik, talán jobb minőségű tudat. Talán ez minden titok hordozója…
A túlsó szomszédom erre félhangosan ezt a durva mondatot eresztette meg:
– Mi legyen ez, ha nem marhaság?
Erre egyszerre minden ajak megnyílt, és közbeszólások szó szerint kardalt alkottak, akárcsak keresztény litániák vagy zsidó davenolások.
– Na lássa! – böktem állammal szomszédomnak a szerencsétlen előadóra, amint kétségbeesetten állt még egy darabig, aztán csüggedten nyaklott vissza székére és elnémult.
– Ide figyeljen! – szólt ekkor szomszédom. – Én innen mindjárt elmegyek. Az Apolló moziban ma vetítik a Johnson és Jeffries mérkőzését. Persze maga talán nincs is tisztában, mi ez?
– Úgy, ahogy mondja!
– Nahát röviden! Eddig az ökölvívás világbajnokságát az angolok, illetve amerikaiak tartották. Most ez a Johnson, egy néger, leütötte legjobb ellenfelét is. Hát az angolok előszedték az ő eddig verhetetlen pugilistájukat, Jeffriest. Ez már koron túl van. De bíztak benne, hogy mégis kikészíti a négert. Ehelyett a néger végzett vele. Ezt vetítik! Őrült érdekes! Jön velem?
– Boldogan! Fizessünk és menjünk!
A vitázók társasága áttért a freudi pszichoanalízis útján fölfedezett lelki gátlások szerepére. Jelesen az emésztési zavarok összefüggéseire, a létfenntartási és a szerelmi gátlásoknak a fajfenntartási ösztön síkján való mozzanataira.
Mi ketten, suttyomban, mint a bűnözők, otthagytuk a karzatot és a komoly Múzsa bánatára az Apolló moziba mentünk el.
Végigizgultuk a mérkőzést csakúgy, mint a jelenlevő közönség akármelyik tagja.
De hát a moziig és aztán, a mozi után, természetesen hogy kicseréltük egymással annak a másik világnak eszméit is, amelyhez tartoztunk. Elmondtuk egymásnak életkörülményeinket, terveinket, keserveinket, ahogy ezt csak két ifjú szellemóriás teheti. Összebarátkoztunk egy életre. Soha köztünk egyetlen rossz szó, kellemetlen helyzet nem adódott… Immár negyvenöt éve.
Most már nem is adódhat. Mert Nagy Lajos meghalt.
*
Hát persze, az előbb elmondottak alig hasonlítanak a szokványos, irodalmi érzelmektől csöpögő visszaemlékezésekhez. Ám a valóság nemigen osztályozza eseményeit az irodalom vagy éppen a nyomdaipar követelményei szerint. Az elmondottak pedig a teljes, legföllebb kissé kivonatolt valóságot födik. És ez is valami!
Most elmondok még két kis apróságot Nagy Lajosról.
Egyik nagy könyvkiadó akkoriban vetette a könyvpiacra a sorozatos és nagyméretű detektívregényeket. Szó szerint szétkapkodta őket az akkori közönség. Végül már nem jelent meg olyan hírlapunk, amelyben negyed oldal, rajzolt, drága hirdetmény ne kiabálta volna egy-egy új külföldi remekmű címét és jellegét.
(Zárójelben, kajánul és kárörvendve jegyzem meg itt, hogy tudomásom szerint aztán a kiadóvállalat majdnem ráfizetett ezekre a mozgalmas művekre. Mohóságában a később megcsappant keresletnek is óriási példányszámot nyomtatott, és a sok nyomtatvány a nyakán maradt.)
Nos, hát ebben az időszakban, mint írói nyelven mondjuk, ott táncolok féllábon egy szerény utalványért valamelyik igazgató előszobájában. Az igazgató úr el van foglalva. Az előszoba közönsége egyre gyűl és vár.
De miféle csoda ez? Az előszoba ajtaját egyre-másra legelőkelőbb író-kartársak nyitják ki. Benéz Móricz Zsigmond, néhány szót velem is vált, aztán eltűnik. Benéz Krúdy Gyula, Babits Mihály, aki akkor nagy prózai munkáit írta. Benéz Kosztolányi Dezső. Benéz Karinthy Frigyes, benéz Lakatos László és Surányi Miklós és Földi Mihály és és és… mind eltűnnek újra az előszobából.
Végre bejön Nagy Lajos. Ő nem is tudott bejönni ilyen vészes helyre, mint egy igazgatói előszoba, csak besompolyogni. Mindenesetre ő nem tűnt el, hanem leült oda mellém. Közlöm vele, hogy véletlen, ma mekkora írótömeg kukkantott be ennek az igazgatónak az előszobájába. Erre Nagy Lajos kellően halkított hangon a következőt feleli: – Ezek innen azért tűntek el, mert van egy hátsó ajtója is az igazgatói szobának. Csakhogy ott is Cerberus ül, és ha nem vagy olyan író, mint akik eltűntek innen, akkor kár odamenni, mert az ajtónálló… hehe, útonálló, így is ide utasít vissza.
– Ezt én is sejtem! – felelek: – De ilyesmi ellen nincs föllebbezés. Jobb üzlet, jobb üzlet!
– Üm! – mondja Nagy Lajos. – Ezek a nagyok jelenleg nem is számítanak a legjobb üzletnek. Jó üzlet itt csak a detektív-ponyva. Az aztán megy. Ezek a mi nagyjaink inkább csak erkölcsi cégért jelentenek a vállalatnak az igazi üzlethez, a ponyvához. Kevés itt az ok a reménykedésre nekünk, a saját nyelvterület szülötteinek! – sóhajt Nagy Lajos.
Keserű hangja, mint mondják, teljesen hazatalált nálam. Ám, mintha csinálmány lenne, az előszobán át Zilahy Lajos vonul. Ő még csak a hátsó ajtóra kerülni sem tartotta szükségesnek. Egyszerűen benyomta az igazgatói párnás ajtót, ami előtt elém vagy Nagy Lajos elé, mint a pattanbolha, ugrott volna föl a titkár vagy a gépírónője, tiltakozva, hogy:
– Kérem, majd szólunk önnek, ha az igazgató úr szabad.
Elvihogom magam Nagy Lajosnak, ezt fűzöm hozzá:
– Na, odasüss! Zilahy sem üzlet neked? Úgy tudom, ő az egyetlen író, akinek nincs előlege. De még a cég tartozik neki harmincötezerrel.
Nagy Lajos kétkedőn ingatja fejét. És azt mondja:
– Na jó! Most egy könyve bekapcsolt Zilahynak. De hallom, hogy amit utóbb nyújtott be, már abban nem bíznak itt. Akarod látni a jövő évi tervezetet?
Nagy Lajos egy darab papírt vont elő tárcájából. Míg széthajtotta, kérdeztem:
– Hogyan jutottál ehhez?
Ő erre hátrabökött könyökével, az irodák, a lektorátus irányába, és vállat vont:
– Egyik asztalon megláttam és belenéztem. A pasi rajtakapott, hogy olvasom, és amikor látta, hogy ezért zavarba jöttem, rám nevetett, és azt mondta:
– Csak olvassa nyugodtan! Akár el is viheti. – Hát erre elhoztam!
A kiadóvállalat jegyzéke volt a következő évben kiadandó komolyabb írókról. Vagy huszonöt-harminc név díszelgett rajta. Csupa külföldi írónagyság. Magyar név csak három. Hunyady Sándor, Földi Mihály és Móricz Zsigmond.
– Na! – diadalmaskodott Nagy Lajos – Zilahyt sem hoznak ki… Mi aztán berendezkedhetünk nyugodtan arra, hogy megdöglünk éhen. Én legalábbis. Te? Te hogyan állsz ezzel?
– Nézd! Én most fordítok nekik angolból, amíg kapok. Ezt a legszívesebben csinálom. Azonkívül Földi Mihály elfogadta, és közölni kezdi a Pesti Naplóban egy Bűnügy, lélekelemzéssel című, úgynevezett nemesponyvámat. Ezt kapásból firkáltam le… Amellett, ha ráérek, írok magamnak is.
– Sajnos, én nem bírom ezt megcsinálni. Amit csinálok, még ha engedek is fölfogásomból valamit, nem kell nekik. Te jobban tudsz mozogni! – mondotta Nagy Lajos.
– Ne szippants mellre mindent olyan mélyen, Lajos – mondtam neki. – Írj komolyat, írj vacakot, ahogy jön. A végén mégiscsak elhelyezed valahogy. Ha folyton töpreng az ember azon, mit nem lehet? Meghülyül.
– Na, de ha folyvást rúgások érnek? Ha megőrjít az elkeseredés? Mit csinálsz? – akarta tudni Lajos.
– Mit, barátom? Megyek a csapszékbe és berúgok. Megyek, akár utolsó vasamon is, ledérkedni, kártyához, szoknyához, és odacsapok mindent, míg ki nem párologtatom a dühöm. Akkor könnyebb kurta-kutya módjára elölről kezdeni a vacarkodást.
Nagy Lajos sóhajtott:
– Talán ez is helyes életbölcsesség. Sajnos, én nem tudom átvenni. Sem ivás, sem játék nem visz kellemes önfeledésig…
Én elismerem, hogy a léhaságnak a jobb veretű szépirodalomban szokatlan és megrovott hangja színezi ezt a visszaemlékezést Nagy Lajos jellemének és a magaménak szembeállításával. De akkor is állom azt, hogy az effajta léhaság üdvös és jogos a méltatlan visszaszorítottságban, amely tényleg a kettőnk sorsa volt.
*
Még egy kis apróságot is mesélek róla befejezésül. Végre, végre, végre Nagy Lajos is megkapta a Baumgarten irodalmi ösztöndíjat. A lapok nagybetűvel hozták a szerencsés neveket. A Baumgarten-díj valóban komoly összeg volt. Egy évre gondtalanná tette az írónak az életét.
Nos, az akkori Bucsinszky kávéházba járt Nagy Lajos. A diadal napján is ott ül egy asztalnál egyedül. Előtte újságok és fekete. Meg egy csomó fogalmazványpapír. És Nagy Lajos szokott, merev főtartásával mereng.
Véletlen bemegyek a kávéházba és rácsapok.
– Szervusz, Lajoskám! Remélem, kicsit föloldódott most már a kedélyed?
– Mitől? – kérdi Nagy Lajos olyan arccal, hogy szinte megrebbent vele: hátha mégis rosszul olvastam, hogy ő is baumgartenes?
De nini, az előtte heverő újságon is ott virít a neve.
– Hát egy évig most mégiscsak lélegzethez jutsz ezzel a díjjal? – jegyzem meg.
– Ahh! – legyint kedvetlen. – Éppen azon tűnődöm itt. Kapom ezt a pénzt egy évig. Berendezkedem rá. Megszokom, hogy kapom. Amikor aztán megszűnik, annál rosszabb lesz.
Nem mertem engedni az első érzéshullámomnak, hogy kacagni kezdjek, mert egy pillanatra rá rémségesen igaznak és fájdalmasnak éreztem Nagy Lajos hangulatát. Ő a kiszolgáltatottak közül való volt mindenha. Éreztem, hogy van tényleg egy olyan változata is a kínnak, amikor az enyhület, ha rövid, csak alkalmasabbá tesz az új kínra a már fásulásba kergetett régi helyett.
Életének egész folyamata, egész összetétele az óvatosságnak olyan rémuralmát tenyésztette ki lelkén, hogy azt nehéz volt leráznia. És ez megrontotta minden örömét. Sajnos! Sajnos! Sajnos!
Ez a sajnos szó volt Nagy Lajosnak legjellegzetesebb és legtöbbet használt szava.
Heltai Jenő
A képzelődés, a hiedelem, a babona akkor zárul be, ha nem válik be a valóságban. De ha beválik, és sorozatosan válik be a babona, akkor a hatása bizony erősen befészkelődik a lélekbe.
Heltai Jenővel kapcsolatban ilyen esetet őrizek ma is kiirthatatlan elevenen emlékemben, mégpedig abból az időből, amikor a legmerészebb álmomban sem hittem volna el, hogy valaha az írás legyen hivatásom és kenyerem.
Nagybányán, a szülővárosomban működött a világhíres szabad festőiskola. Nem egyetlen odavalósi gyerek voltam, akit elkapott a vágy, hogy festőművész legyen. Az én esetemben azért rögződött meg a szándék véglegesnek, hogy a képzőművészet lesz életpályám, mert bizonyítható fogékonyságot észlelhettem magamban a rajzolás, föstés, sőt a faragás és mintázás iránt. Ma is őrzök torzképeket tanáraimról, társaimról, kisdiák koromból, igen sikerülteket; mint hetedikes vagy nyolcadikos a gimnázium önképzőkörének érdemkönyvét illusztráltam. A benne levő rajzok érett, elmés művek, és főleg sajátos látásúak. Nagy ügy volt, hogy bukdosó tanuló létemre tüntettek ki ezzel a munkával.
Lényegében kétlaki életet éltem. Az iskolában mint első énekes, előtornász, csapatvezér, ifjú duhajok kis körében vertem a kártyát, hajtogattam a poharat, és fújtam éjjelizenéknél a gimnázium komoly zenekarából kiszakított malacbanda előtt a dalt. A festők között, akik a világ minden tájáról sereglett fickók voltak, egészen ellenkező irányba fordult érdeklődésem. Nemcsak a legújabb képzőművészeti mozgalmakról értesültem társaságunkban, hanem a legújabb irodalmi, bölcseleti, sőt társadalomtudományi ügyekről is tudomást szereztem, mint egészen zsenge korú gyerek. És ha a módját ejtettem, hogy új művekkel ismerkedjem meg, ezzel kiegészült az a műveltségem, amit iskolai tanulmányaim nyújtottak.
Kellett ezt közbevetnem a továbbiak helyes megérzékeltethetése céljából.
Érettségi után kiegyeztem édesapámmal abban, hogy elvégzem a rajztanárképzőt Budapesten. De hát anyagi okokból kifolyólag ez lehetetlenné vált. Ellenben legidősebb nővérem ajánlotta, hogy: ne élősködjem szüleim nyakán, ő hozzásegít, hogy elég rendes díjazásért mint községi jegyzőgyakornok húzzak ki egy évet, aztán, aztán…
Nővérem tanítónő volt abban a községben, férje igazgató és még a hitelszövetkezet elnöke is. Azonkívül negyven holdjuk is volt kettejüknek.
Hajlottam a tanácsra. Inkább jól, mint rosszul, de halálos undorral, elláttam állásomat. Mellette rajzoltam, föstöttem is apróságokat vízföstékkel. Azonfölül olvastam és tanultam. Sógoroméknak egy csomó újság között az akkori legjobb szellemiségű folyóirat is járt, Kiss József lapja, A Hét! Szép vászonkötésben sorakoztak évekről a folyóirat példányai. Többek között ezeket a köteteket forgattam legszívesebben.
Ady Endre nevével is itt ismerkedtem meg. Egy érzelgős, kétszakaszos verset írt A Hétnek. Akár Dalmady Győző is írhatta volna. Mert a későbbi Ady egészen más, egészen új hangjához ennek a versnek vajmi kevés köze volt. Az utolsó sorára emlékszem:
| …Köztünk a múltnak tiltó romja áll! |
|
Heltai Jenő volt az, akinek minden műve, akár beszély, akár glossza, akár költemény, maradéktalan megragadott. A Hétnek egy márciusi számában Heltai Jenő végigparódiázta a lapnak minden munkatársát, olyan vonatkozásban, hogy versben nyilatkoztatta őket, írásmodoruk szerint, a márciusi sörről.
Kezdte a főszerkesztővel magával, Kiss Józseffel, aki dagályosan, érzelmesen tett vallomást a márciusi sör mellett. Gárdonyi Géza nyilatkozatát jegyeztem meg teljes egészében, mindmáig, mindjárt mesélhetem, mi okból. Így szólott:
| Aszondja, hogy: mindjárt! |
|
|
Egy napon sógoromék díszvacsorát adtak. A járásból ott volt a szolgabíró, az állatorvos, a községből a hitelszövetkezet két vezetője meg a jegyző. De idegenből érkezett két vendég is. A jegyző apósa meg annak fia.
A jegyző apósa erőteljes, ötvenes férfiú, hosszú, hátrafésült művészüstököt hordott. Megelőzte őt a híre, hogy a kaposvári vagy kanizsai Berzsenyi Dániel Társaságnak az alelnöke. Versfüzete is megjelent, és az Alkotmány című budapesti lap is közölte egyik költeményét. Ez az Alkotmány valóban mindenütt ott díszelgett a többi újság között, de senki nem olvasta. Mindenesetre az alelnök úr jelenléte hangulatilag uralta az összejövetelt. Hiszen nővérem, a háziasszony is írkált verseket vidéki lapokba. Valamint az állatorvosnak is voltak irodalmi becsvágyai. Kézinyomdán vagy sokszorosítón párlapos újságot is csinált. Ugyancsak az alelnök fia is kísérletezett tollforgatással.
A társaság is így alakult meg. Egy csoportban az alelnök, fiával, a költői lelkületű állatorvossal, telepedtek le. Más csoportot alkotott a szolgabíró körül a két hitelszövetkezeti vezető és sógorom meg a főnököm, a jegyző. Szerény jómagam, ha nem segítettem nénémnek a vendégek kiszolgálásánál, kínálásánál szintén a szolgabíróék társaságába ültem be főnököm, a jegyző mellé.
Szokás szerint a vacsora az ebédlő melletti szobában pálinkázással kezdődött. De mert még tartott a márciusi sörnek idénye, hát kitűnő sört is ihatott, aki akart.
A szolgabíró éppen azt magyarázta, hogy amikor Bécsben önkéntes volt, ott látta, hogy az osztrákok a sörhöz egy-egy kupica szeszt isznak, és ezt úgy nevezik: beistrich!
Tehát a társaság, föladva negyvennyolcas érzelmeit, a pálinkára sörrel, a sörre pálinkával koccintott.
Igenám, csakhogy a másik csoport, az alelnök úré, ahelyett, hogy átvette volna a beistrich módszert, nem ragadott poharat. Az állatorvos emeltebb hangon kért egy kis csöndet, mivel az a szerencse ért bennünket, hogy: az alelnök úr hajlandó néhány szép költeményét fölolvasni nekünk.
Hát fővendég fővendég, az illendőség illendőség. Az alelnök úr teljes figyelem közepette fölrakta pápaszemét, és belekezdett egy hosszú költeményének elolvasásába.
Megállapításom szerint, ha díj lett volna kitűzve egy tökéletes Vajda János-utánzatra, amely unalmas, és tele van gondolati meg képzavarral, ez a költemény vitte volna el a pálmát. Amellett meg ezt a fűzfaköltészetet is elrontotta az alelnök úr előadása, ahogy rosszul, színésziesen hangreszkettetve, hibásan hangsúlyozva adta elő saját szövegét. A szoba igazi hangulata szerint falomlasztó röhejnek kellett volna kitörnie. Ehelyett azonban fintorgó, hunyorgó ábrázattal óriási taps robbant ki.
Én már fölkaptam az üveget, hogy: erre aztán iszunk! kiáltással töltök mint legfiatalabb, kötelességem szerint.
Ámde az alelnök úr csoportja tiltakozást jelentett be a korai áldomás ellen. Mert az alelnök úr, habár levette szemüvegét, hogy nagy hajlongással megköszönje az ünneplését, utána így szólt:
– Hát akkor, ha nem zavarlak benneteket, fölolvasom még egy költeményemet!
Azzal fölrakta újra szemüvegét, és mérsékeltebb csöndben elkezdte az olvasást.
A szolgabíró ajkára tette mutatóujját, hogy: fogjuk be a szánkat! Viszont a poharát nyújtotta, hogy töltsek! Aztán halk koccintással, egymásra kacsingatva, ittunk! És átszenvedtük a következő verset is.
Ujjongó taps, hogy már befejezte az alelnök úr. Ámde az állatorvos fölugrott, és kinyilatkoztatta:
– Csak egy perceteket veszem igénybe, hogy a kis újságunk legutóbbi számából pár sort közreadjak, mielőtt még megjelent nyilvánosan is.
Már mindegy! A szolgabíró mutatóujja száján keresztbe téve mutatta, hogy: viseljük el sorsunkat panasztalan, és igyunk zajtalan!
Az állatok orvosán váltig észleltük, hogy remekül mulat felolvasásán. Bizonyos általunk nem ismert Csocsó bácsiról regélt valamiféléket. Közben mi már csöndesen társalogtunk is.
Végre az állatok költői lelkületű orvosa beszüntette az olvasást. Tapsoltunk, örömünkben is, neki ezért.
De hát akkor fölkelt az alelnök úr fia. Egy újságlapfélét lobogtatott a kezében, és így beszélt:
– Engedjék meg, uraim, hogy a háziasszonyunknak legutóbb megjelent költeményét olvassam föl!
A váratlan merényletre néném nagyot sikoltott, és vérvörösen tiltakozni, szabadkozni kezdett. Érthetőleg hiába. A háziasszony szellemi termékére mindenki kíváncsi volt, és halljuk!-ozott az egész társaság.
Nem a családiasság, hanem a tárgyilagosság nevében állíthatom, hogy még ez a kis pársoros költemény volt a legértelmesebb az egész irodalmi cécóban. Lelkes taps jutalmazta.
De már én közben éltem a gyanúperrel, hogy az alelnök úr fia is magára veszi az ünneplést, és ráadást ad valami saját műből. Gyorsan fölugrottam, és az irodalmárok csoportjához léptem, hogy töltögetni kezdjek nekik sört, pálinkát.
Az alelnök mindkettőből kért. Az állatorvos csak egy fél pohár sört igényelt. Az alelnök úr fia azonban, amikor pálinkát akartam tölteni neki, letakarta tenyerével a poharát:
– Nekem ne! Én nem élek semmi szeszesitallal!
– Ajjajaj! – mondtam. – Hát akkor sört? Abban nincs sok szesz!
– Nem kérem! – hárított el, és lesújtóan jegyezte meg: – Gondolja, nincsen más dolog is, ami mámorba ringathat, csak az ivás?
Ez a párbeszéd fönntartotta mindkét társaságot, mert az alelnökre és a háziasszonyra akart mindenki egyszerre poharat emelni.
Hirtelen remek ötletem támadt.
– Hát akkor, nézze, én is elszavalok magának egy verset a márciusi sörről! Mégpedig egy nagy költőtől! – feleltem. Azzal nyomban belevágtam:
A hosszú irodalmi nyavalygás után ez a szavalat általános kacajra fakasztotta a társaságot. Valaki közberikkantotta:
– Saját gyártmány? Mi?
– Nem, kérem, mondtam, hogy egy nagy költőnk műve. Akarnak még?
– Halljuk, halljuk!
Erre elszavaltam először a Kiss József-paródiát, érzelgősen, kajánul, és befejeztem, Heltainak Pósa Lajos szájába adott versikéjével:
| Nem kell nékem nagy harang! |
|
Nővérem kiabálta aztán az általános derültség meghökkenésére, hogy:
– Hát nem hiszitek el, hogy ezeket a verseket nem öcsikém csinálta, hanem Heltai Jenő? A Hétben jelentek meg. Ha tetszik, megmutathatom! Hozzad elő, te pernahajder! – szólt rám szemrehányóan is, de büszkén is. Merthogy a komoly Múzsa gyönge termékei által teremtett kínos levegőt eloszlattam.
És összecsókolt néném, közben a fülembe vihogva, hogy: ügyesen cselekedtem!
*
Édesapám levele hazulról még azzal biztatott nyár elején: hogy a költséget viselni tudja, hogy beiratkozhassam Budapesten a rajztanárképzőbe. Ámde egy elvesztett pernek folyományaként teljesen fölfordult anyagi helyzetünk. El kellett adnunk városi házunkat, és kiköltöznünk kis szőlőnkbe. A rajztanári jövőnek terve végleg fuccsba ment.
Hogy ne lézengjek, ügyvédi irodába ültem be gyakornoknak, és a jegyzői rövid, de biztos tanfolyam helyett a hosszú joghallgatói évek zűrlöttek előttem. Joghallgatónak ugyanis nem kellett hallgatnia előadást, csak vizsgáznia a Jogakadémián.
A magammal való teljes meghasonlás és züllés évei szakadtak rám. Bárha munkámat átlagon fölüli érzékkel végeztem el irodában, bíróságon, undorodtam tőle. A korhely éjszakák adtak némi enyhületet, annál szörnyűbb másnapok sorában. Ecsetet, rajzónt nem vettem többé kezembe. Művészek társasága helyett üres időmben kortyondi cimborákkal hajtogattam a poharat, vagy vertem a kártyát, meg dobáltam a tekepályák golyóját, pénzes fogadásokban.
Nos, ahogy manap a labdarúgásnak szurkol, szalvétát és gyufacímkét gyűjt társadalmunknak majdnem minden rétege… azokban az években az irodalom iránt támadt üdvös és divatos érdeklődés.
Hogy egyebet ne mondjak, a gimnázium működésben levő malacbandájának prímása, egy vad, szeszes összejövetelen, bedobta a társaságba azt az ötletet, hogy a tisztelt bel- és kültagok szövegezzenek meg egy lendületes indulót, amit ő majd megzenésít. Lelkes üvöltés közepette minden jelenlevő írószerszámot és papírt ragadott. Köztük én is mint öreg tag. De hát a rögtönzés nem ment. A következő összejövetelt tűztük ki arra, hogy: ha majd mindenki otthon, gondosan kotlik az indulón, aztán felolvassa a társaság előtt.
Úgy rémlik, hogy előzetesen, nem többször, mint kétszer-háromszor gyürkőztem annak, hogy szívszerelmemnek bájairól meg az érzelmeimről költeménnyel hízelegjek. De kísérleteim szomorú kudarcba fulladtak. Most azonban, úgyszólván saját magam ámulatára is, kínálta magát ez az indulószöveg. Még ott a részeg körben összehoztam vagy három versszakot, fölényesen, vesződés nélkül, és a befejező szakasz ötlete is készen állott.
Amint mámoros fővel hazafelé ballagtam, a város határában levő szőlőnk felé, megfogalmaztam az induló utolsó szakaszát is. Szerfölött tetszett… És hát mi minden kezd forrongani ilyen esetnél egy magával és a világgal meghasonlott, tizennyolc éves koponyában?… Főleg a Heltai Jenő hasonló szellemű, elmésségtől sziporkázó költeményeihez mértem művemet, és a legszigorúbb bírálat is azt súgta nekem, hogy: nem kell szégyenkeznem minősége miatt!
Mármost a csalódás, a lelki zavar, bizonytalanság származéka a babona. Egészen belebonyolultam a kártyavetésbe, mindenféle badar jelképek bogozgatásába magányos óráimban. Ép eszem már rég zendülésbe kezdett hülyülésem ellen. Egyszer például azt mondtam magamnak: „Na, most kirakod a kártyádat arra, hogy most vetsz-e kártyát vagy nem? És ha kijön, hogy: nem? Akkor abbahagyod ezt a marhaságot!” És kijött, hogy: igenis, nem vetek itt kártyát!… Erre kiröhögtem magamat. De azért válságok, elhatározások visszatérítettek az őrültséghez.
Ahogy mendegélek hazafelé most, a malaczenekarból, rám feküdt az eszelősség: otthon majd kivetem kártyán, vajon lehet-e belőlem olyan költő, mint Heltai Jenő?
Utam a nagybányai ősi pénzverde udvarán át vezetett. Itt verették az Omodé fiak mint kiskirályok az Árpádokkal dacolva saját pénzüket. Megálltam a kapubolt alatt, és bámultam a sokmázsás, ércveretes, mégis kecses és könnyen forduló kapuszárnyat. De hát egészen más járt az eszemben, mint a kapu és a pénzverde hőskölteménye.
Néhány lépéssel odább szép kertben, közvetlen az út mellett, egy fészer állt. Teteje alig volt meneteles. Nem zsindely, hanem kátránypapír födte. És telis-tele volt fehér, gömbölyű folyami kaviccsal.
Ezt a sok kavicsot mi, gyerekek hajigáltuk föl a fészer födelére az útról. Vetélkedtünk rajta, hogy fölhajított kavicsunk fönn marad-e a fészer födelén, vagy visszagurul az útra.
A kapubolt alatt az az eszmém támadt: fölhajítok a fészer tetejére kavicsot. Ha ottmarad? Akkor lesz belőlem olyan író, mint Heltai Jenő. Ha visszagurul a kavics? Akkor nem!
Telehold sütött. Kerestem az úton kavicsot, és fölhajítottam a fészerre. Ottmaradt. Tehát szerinte lehetek olyan költő, mint Heltai Jenő. Na, még egy kísérlet. Fölhajítok még egy kavicsot. Ottmaradt az is. Hüm-hüm!… Várjunk csak. Most megfogom a babonát. Arra hajítok föl kavicsot, vajon lesz-e belőlem festő? Felhajítom. A kavics visszagurul.
Ellenállhatatlanul komoly hiedelem fészkelődik meg agyamban, hogy: a kavics szerint döntődik el sorsom!
Ejnye, még hátra van otthon a kártya. A legnehezebb kirakót kérdezem meg, amelyik tíz közül legjobb esetben kétszer sikerül.
Otthon valóban első dolgom kirakni a kártyát. Elsőre szépen, simán kijött, hogy Heltaihoz hasonló íróművész leszek.
Hát ez azért marhaság és képtelenség! – dorgálom magamat. Most ha kivetem arra eztán, hogy festő viszont nem leszek, akkor ez bizonyosan kijön. Na lássuk! Ahogy az első kártyasort leteszem az asztalon, máris megállapíthatom, hogy a játék bedöglött.
Másnap vagy harmadnap igyekeztem a malacbanda tanyájára az indulószöveggel.
Még csak a karmester hangolta hegedűjét ott, egyedül. Végigolvasta a versemet, és félrehúzta a száját:
– Á, hát hogy gondolod, hogy ez nekünk való?… Nem ér ez egy pipa dohányt! Eltépheted nyugodtan! Ez talán megfelel! Hallgasd meg! – kiáltással papírlapot húzott elő zsebéből.
Nem vitatkoztam vele. Mert ezúttal babonamentesen, tárgyilagosan, véglegesen megvillant előttem, hogy itt nem az én szellemiségemmel van baj, hanem a baráti köröm szellemiségével. Mint ez aztán be is bizonyult!
De hát egyelőre, ahogy az ecsetet és rajzónt, úgy a költészettel való foglalkozást is évek sorára elejtettem. Maradt az utált kenyérkeresés, züllés meg a babonával táplált álmodozás valami hozzám méltóbb tevékenykedésről.
*
Heltai Jenővel személyesen nem is Budapesten, hanem a budapest–miskolci gyorsvonat elsőosztályú folyosóján ismerkedtem össze.
A Nyugat, Hatvany Lajos báróval az élén, akkor határozta el, hogy az írókat az olvasókkal és az olvasókat az írókkal közvetlen kapcsolatba hozza.
Az előadás utáni díszvacsorát követőleg, elég késői asztalbontás után, Heltai így szólt:
– Gyerekek! Megszégyenítő volna egy komoly folyóirat munkatársai számára, ha nem mennénk még el kissé tanulmányozni Miskolc éjjeli életét is.
Erre elmentünk egy zenés kávéházba. Hatvany pezsgőt rendelt. De ő maga csak ásványvízzel koccintott. Ady nem tartott velünk. Rémségesen rossz hangulatúnak látszott. Talán másnapos volt. Vagy egyéb bántotta. Heltai hunyorgatva azt jegyezte meg Ady komorságáról:
– Vagy megérkezett Pestre Diósyné! Pihenni akar a találkozás előtt Bandi!
Diósyné Ady által megénekelt Léda asszonnyal volt azonos személy. A társaság vihogása közepette csak én álltam úgy, mint a süket a bandában, nem értvén az összefüggést Diósyné és Léda között. Végül is, ha jól rémlik, a szintén velünk jött kiadóhivatali igazgató, Faragó, világosított föl az ügyről, bizalmasan.
Visszaútban a vonatfülkében kezdetben velem foglalkozott a társaság. Azaz írásomat adták kézről kézre. Mármint azt az írásomat, amit én szántam arra, hogy fölolvasom. A címe A Misu koponyái volt. De hosszúnak tartották fölolvasásra, és másik, rövidebb beszélyemet adták kezembe fölolvasni, az előadás előtt.
Ignotus, aki a csereberét megejtette mint főszerkesztő, amikor befejezte A Misu koponyái elolvasását, mintegy engesztelésül így fordult hozzám:
– Kitűnő írás ez, fiacskám! Okvetlen közöljük a lapban. De be kell látnia, fölolvasásnak hosszú lett volna.
Ilyen értelemben hallottam még nyilatkozatokat, és egészen meg voltam elégedve a helyzettel. De hát nagyon bágyatagul imbolygott velem a világ. Ugyanis a vonat elég korán indult. Én pedig másodszor voltam másnapos. A fölolvasást megelőző éjszakát is csaknem átvirrasztottam, és a fölolvasás utánit is.
Egyszerre csak összefutott előttem minden. A bársonytámlának dőlve, szépen elaludtam.
Amikor fölébredtem, észleltem, hogy utastársaim közül is szundikálnak egyesek.
De Ady Endre, velem átellenben, most is borús tekintettel, szótlan szívta cigarettáját. Mellette Hatvany Lajos, mintha ki akarná piszkálni Adyt rosszkedvéből, ingerkedett vele, csipkedte őt, hiába! Ady legföllebb kelletlen biccentett vagy vakkantott egy rövidet a csipkelődésre.
Nekem nagyon nem tetszett ez a jelenet. Elég mérmondó fickó voltam. Féltem, hogy ha Hatvany netán belevon az eszmecserébe, valami modortalanságot ejtek el.
Megalázónak éreztem akkora nagyságra, mint Ady Endre, hogy így ugratni merje őt bárki is.
Fölkeltem, és kimentem inkább a folyosóra.
A folyosón Heltai Jenő nézett ki a keringélő tájra. Szájában az elmaradhatatlan, kurta angol csibuk.
Ő egészen a kínosságig szűkszavú volt. Én pedig tiszteletlenségnek találnám, hogy társalgásra erőltessem, ha ő nem kezdeményezi. Összenéztünk barátságosan. De én megálltam tőle tisztes távolban, a folyosó ablakánál. Ő szólt:
– Na, nem jön közelebb?
– Féltem, hogy zavarom! – mondtam.
– Áhh! Hát miben zavarna?
– Nos, ha nem vagyok terhére – kezdtem –, akkor érdeklődnék magától, Heltai úr, valami felől. Olvasta szintén ezt a kis elbeszélésemet, amit eltanácsoltak a fölolvasástól? Mert…
– Hogyne! – vágott szavamba Heltai Jenő. – Hogyne! Nagyon tetszett mindenkinek odabenn! De fölolvasni túl hosszú, valóban. Hinnie kell nekünk!
Elhallgatott. Pöfékelt. Mintegy válaszomat várva. De én egy kis zavarodottságot lepleztem előtte.
Ugyanis, ahol megszakított, azzal szerettem volna folytatni, hogy legjobban rátartanék az ő véleményére, mint kezdő pályatárs, éspedig azért, mert amikor még nem is álmodtam, hogy íróvá lehetek valaha…
Szóval, elmeséltem volna neki a fészertetőt meg a kártyavetést… De hát szavai alatt hirtelen olyan leszerelő érzés fogott el, hogy ilyen bárgyúságokat tálaljak eléje! És örültem magamban, hogy nem tettem meg. Ellenben így feleltem.
– Hiszen nézze, én rögtön beláttam a dolgot!
Mire Heltai kivette szájából a pipát, és kis ideig csak nézett rám. Majd így szólt:
– Helyesen is teszi, ha föltétlen jóindulatot tételez föl itten, mindannyiunkról, maga iránt!
– Gondolom, így van! – bólintottam. És valóban úgy tetszett, Heltai nagy, fekete, kifejező tekintete csupa jósággal és kedvteléssel méreget.
Aztán még valami ilyesfélét mondott nekem:
– Egyet megszívlelhet azonban tőlem, vén kollégától. Dicséret ne nagyon kapassa el magát. Sok kitűnő, fejlődőképes tehetséget állított meg emelkedésében az, hogy elbízza magát, és aztán lazsált a további küzdés helyett.
Milyen igaza volt! De milyen! Magamon alig, de hány pályatársamon figyeltem meg utóbb szavainak bölcsességét.
*
Heltait nemcsak kevés beszédűnek ismerte mindenki, hanem nevetni is kevesen látták. Hangosan hahotázni? Talán senki.
A Magyar Színház előadta Szidike című darabomat. Majd a Nemzeti Színház műsorán is szerepelt, Cigányok címmel. Mert kisvárosi muzsikáscigányokról szólt. A sajtó minden szerve remekműnek állította. De hát a budapesti közönségnek mérsékelten tetszett. Azaz, nem töltött meg negyvennél több házat a két színházban sem. Vidéki városokban volt elhatározó közönségsikere.
A főpróbán minden jelentősebb színpadi szerző jelen volt.
Heltai Jenő ott ült egy páholyban, a színpadhoz közel.
A darabban a következő jelenet folyik:
A kisváros első prímása feleségével, kislányával, Szidikével, záróra után benéz abba a lebujba, amelyik reggelig nyitva tart, és ahol Dani, a fiatal prímás muzsikál. Az öreg prímásék neki szánták kislányukat, Szidikét. Ám Dani egyelőre a lebuj kasszírnőjével tart fönn bensőséges barátságot.
Nahát a párbeszéd körülbelül így zajlik le.
Az öreg prímás: Na, menjél csak, Szidike, Danihoz, és kérdezd meg tőle, minek nem jön felénk sohasem?
Szidike (Daninak): Minek nem jön felénk?
Dani: Hát voltam mék nap is.
Az öreg prímás: De kérdezd meg tőle, minek nem jön hozzánk többször?
Szidike (Daninak): Minek nem jön hozzánk többször?
Dani: Hát majd elmegyek!
Az öreg prímás (diadallal, nejének): Hát hallod-e, milyen szépen tudnak beszélgetni!
A színfalak mögül Heltai Jenőt figyelem.
Amikor az utóbbi mondat elhangzik, Heltai Jenő hangos, csukló kacagásra fakad.
Büszkébb vagyok erre a kacajra most is, mint a sajtószervek minden magasztalására.
*
Az Athenaeum elég hosszú ideig foglalkoztatott mint műfordítót. Sárközi György, a tragikusan elpusztított ifjú költőnk, Molnár Ferenc veje, közvetítette ezeket az ügyleteket.
Hát kapok tőle egy vaskos Jack London-regényt. Mindjárt alá is írom a szerződés nyomtatványát. Ívenként huszonnégy pengőt adott fordításért az Athenaeum. Én teljesen meg voltam elégedve ezzel az összeggel. Mert már akkora jártasságot szereztem Albion fiainak nyelvében, hogy szótár nélkül összecsaptam egy-egy ívnyi fordítást. Néha még akként is, hogy kávéházi társaságban belekotyogtam a társalgásba közben. Jack Londonnak aztán már úgy ismertem szellemiségét, írásmodorát, hogy játék volt átültetnem őt magyarra… Néha a fordítást beszüntetve, eredetit is írtam közben, legföllebb annál kissé félrevonultam.
Nos hát átveszem Sárközitől a szerződést, zsebre vágom, hónom alá csapom a kötetet, és megyek fölvenni a szokásos szerény előleget a pénztárba. Ott, míg elintéznek, belenézek a kötetbe.
The heart of three!… by Jack London! – olvasom a regény címét.
Mi ez? Hármuk szíve! Mi ez?… Némi ideges tépelődés után mégiscsak bele kell nyugodnom, hogy: Jack London csak jobban tudhat anyanyelvén, mint én. Majd minden kiderül, ha átfutom a regényt.
Lemegyek a New York kávéháznak egy zavartalan zugába, és tanulmányozni kezdem a regény szövegét. De hát minden sorára nőttön nő elképedésem.
A hang a Jack London ismert hangja. De nem visz úgy magával, mint más minden szövege. Fölösleges elméleteskedés és afféle erőltetett élcelődés kitérői fárasztanak benne. Sőt, ha csak terjengősségről volna szó! Hagyján! De egy észlelet hökkent meg!… Ennek hátterét azonban be kell állítanom itt.
*
Én, amikor hullafáradtra dolgoztam, vagy hát dolgozom magam, és mégis tovább erőltetem a gürcölést, akkor betolakodik agyamba egy jelentéktelen vagy jelentős szó. Ahogy folytatom a fogalmazást, a szó újra, tolakodólag jelentkezik. Más vonatkozású mozzanatokat is maga körül akar forgatni, mint amiben nélkülözhetetlen szerepe lenne.
Miután figyelem ezt a folyamatot, és majdnem gyötrő, míg átgázolok rajta, végül is beletörik a bicskám! Szellemi erőm, megviselt állapotban, hajlandóvá válik tőle idegen, kaján, áldatlan behatások martalékává süllyedni! Ha nem védekeztem volna dühös eréllyel ez ellen, és nem szabadítom ki magam karmai közül, akkor biztos, hogy teljes szellemi frissességben is elfogott volna, mint a hínár. Eredeti képességeimbe vacak, idegen selejt keveredett volna!
Sem nem írtam erről, sem nem beszéltem erről senkivel sokáig. Ideg- vagy elmegyógyásznak aztán éppenséggel nem! Ellenben volt egy gyerekkori, ifjúkori barátom. Együtt végeztük el az elemit, a középiskolát. Ő aztán az egyetemet is magába kebelezte, és ügyvédi irodát nyitott. Nagy könyvmoly volt! Egy élő lexikon. A marxizmusról tőle értesültem, még az első gimnáziumban. A Népszavának írt tudósításokat. Álmai szerint írói hivatás lett volna működésének teteje. Helyette én lettem íróvá. A harctéren is összehajtott bennünket sorsunk. A harctér után pedig belőle az ország leghatalmasabb testületének a koronázatlan fője lett. Míg én, kivételes írói sikerek után, a legszörnyűbb testi-lelki nyomorba zuhantam.
Ennek a barátomnak mondtam el akkor egy ízben, hogy egyetlen és utolsó mentségem, az írói működésem, micsoda orv behatások zsákmánya!
– Hát ez, kérlek enyhe és természetes demencia! Leromolsz testileg-lelkileg, ennek ez a következménye!… Gyógyszere a pihenés és az, hogy nem törődsz vele! – szólt barátom.
– Szóval a hülyülés ellen az orvosság egy biztos, jól fizetett állás, ahol természetesen nem kell dolgozni! – mondtam.
– Hát igen! – hagyta rám barátom.
*
Most aztán, a Jack London regénye tanulmányozásánál tapasztaltam, hogy: az írás modorának beteges tünetei körülbelül azonosak az elnyűttségem idejebeliekkel. Tehát a legelemibb képzetkapcsolódás által, ezt gondoltam. Nos jó! A különbség azonban könnyen megállapítható. Én magam elég erélyességgel meg tudtam szabadítani magam ostoba, belső kényszerektől, míg Jack London nem volt képes rá… Oka?…
Hát nem olvastam-e tőle magától, hogy mint a mi Ady Endrénk, egészen ifjan, valami kikötői tündértől vérbajt szerzett be matróz korában? Ezt úgy hanyagolta el, hogy: amikor már gyökeres kezelését megkezdte, a lappangó nyavalya elárasztotta szervezetét. Folytatólag azt is tőle magától olvastam, hogy: már vagyonos emberré küzdötte föl magát, a kiadók vetélkedtek érette, és ami ezzel jár, nagy összegeket kínáltak minden újabb művéért… Jack London csappant lelkesedéssel, de munkának dőlt neki. Azt is leírja, hogy: egészen a fenyegető agyszélhűdésig kitette magát azért, hogy a maga által magának előírt írásmennyiséget naponta áthajtsa.
Íme! Az eset vitán fölüli. A korosodó Jack London erőlteti csökkent szellemi képességekkel a munkát! Éleslátása, akaratereje azonban nem elégséges, hogy ésszerűtlenségeit számon tarthassa. Az ifjúkori kikezeletlen fertőzet egyre jobban hatalmat nyer szervezetén. A paralysis progressiva!
Nem mondom, hogy túl boldog lettem volna helyzetemben. A fordítás díja túl nagy összegre rúgott, hogy nélkülözhessem az egészet, és az előleget visszafizessem.
Mindenesetre nézzük át az egész regényt! Akkor jobban tájékozódom: mit cselekedjem?
Nekifeküdtem a műnek. Vagy két óra telt bele, míg tartalmáról hézagos értesülést szereztem. De ez is elégnek tűnt előttem ahhoz, hogy megállapítsam: Jack Londont lángelméje nem hagyta cserben, csupán írói modora veszélyezteti a műve sikerét.
Ezzel a kezdeti bökkenőnél nagyobbal néztem szemközt. Tehát átdolgozása nemcsak szükséges dolog, hanem lelkiismereti kérdés. A regény főhősének, a Tampico olajkirályának szeszély és kalandvágy bélelte fia jellemzése, mozgatása remeklés… Aztán a többi figurája! Egy rabló, illetve orgyilkos, aki az őserdőbe menekül, és ott egy kitűnő búvóhelyet lel egy szűk sziklabarlangban. Igen ám, de a sziklabarlang egy eb nagyságú tropikus pók tanyája. Ez nem támad a gyilkosra, csak elállja menekülése útját. Nyomorultan, éhen pusztul el!… Még érdekesebb mellékalak a regényben egy kínai. Ez alázatos mosolyával és tömött iszákjával a nyakában üzleti és társadalmi titkokkal kereskedik, jutányos áron… Persze disznóságokkal!
Azidőtt folyt, mint ma az űrhajózás, az amerikai vadonok, ősbozótok, jelesen a maják őserdőkbeli, óriás városainak és telepeinek fölkutatása. Csakhogy az űrhajózás irodalma néha szánalmas és tudatlanságtól bűzlő képzelődés gyártmánya. A Jack London regénye azonban nem rúgja ki maga alól a valóságot, a földet, ellenben ismerteti a helyszínt… Egy olyan, égbe nyúló sziklák alkotta völgybe vezet el, aminek mélyén víz van. Tehát életlehetőség, és ez a regény valószerű színtere, ahol egy maja telep évezredeken át a külvilágtól elzárkózva maradt meg a maga ősi mivoltában.
Ha nagyképű lennék, úgy mondanám, hogy: az írói hivatás és az írói foglalkozás tusakodott bennem.
Fölszedtem magam, és visszamentem Sárközihez:
– Gyurikám – kezdtem. – Ez a regény Jack London éppoly remeke, mint a többi, legföllebb az úgynevezett olvasmányos műfajba tartozik. De alakjai, helyrajza, minden, tökéletesen jellemzett, ami az írói munka lényege. Viszont baj van, de nagy, az írói modorával.
– Na és! Mire gondolsz?
– Ezt a regényt át kell dolgozni. Mert kár érette, ha így marad fordításban, ahogy eredetiben. Kár Jack Londonnak, kár az Athenaeumnak, kár az olvasónak, kár mindenkinek, csak nekem nem, mert ha így fordítom le hibátlan, több pénzt keresek rajta, mint ha átírom.
Sárközi belátta igazamat. De hát hivatal – hivatal.
– Erre nekem nincs hatásköröm! Menj be Mauthnerhez, a vezetőmhöz. Ő dönthet!
Bemegyek tehát Mauthnerhez. Elismétlem mondókámat. Mauthner fejét ingatja:
– Ez aligha fog menni, mester! De szólok az igazgató úrnak.
Heltai Jenő írótársam szobája felé nyomultunk. De Mauthner már az ajtót kinyitva visszatartott engem a belépéstől azzal, hogy: jobb, ha ő beszél előbb Heltaival. Hát vártam a félig nyitott ajtó mögött.
Mauthner szó szerint ismétli Heltainak, amit tőlem hallott.
Heltai rögtön rávágja:
– Hát Tersánszkyban megbízhatunk, ha ő ezt mondja, hogy mindenkinek haszna az átdolgozás, csak neki lesz kára belőle!
Heltait hangosan nevetni kevés emberfia hallotta. Most a beszéde közben érzett, hogy derül a szövegemen. Mauthner azonban hivatalosan mondja:
– De emlékeztetnem kell igazgató urat, hogy: a múltkori ülésben majdnem botrány tört ki, mert éppen egy angol fordítónk önkényesen változtatott az angol szövegen!
– Hát akkor adjanak Tersánszkynak más munkát! – döntött Heltai. Majd hozzátette: – Hol van ő?
– Jöjjön be! – szólt ki Mauthner nekem.
– Kapsz másik művet! – fogadott Heltai: – Ne legyen veled semmi zűrzavar!
– Ezt sajnálom! – feleltem: – Ezt az átdolgozást boldogan megcsináltam volna. A kiadónak is, Jack Londonnak is csak hasznára lenne!… Ha rám bízzák!
– Csak neked nem! – mosolygott Heltai: – Hát csak csináld meg. Majd aztán valahogy kárpótolunk!
*
Így jelent meg A maják kincse címmel Jack Londonnak a regénye. Több kiadást ért meg…
*
Életének utolsó évében ebédre voltam hivatalos Heltai Jenőékhez. Külföldi vendégük volt. Közös barátunknak a fia. Heltai Jenő már nem tudott az asztalhoz ülni. Magas, hátrahajlított támlájú karosszékben, külön tálaltak neki.
Ebéd után, a feketénél a külföldi vendég fölháborodva beszélt egyik fiatal írótársunknak cikkéről.
A cikk az irodalmi propagandával foglalkozott. Mégpedig olyan értelemben, hogy miután az irodalom is éppolyan társadalmi szerv, mint akármelyik másik, tehát szerepe nem egyéb, mint a lelkek átalakítása a jobb jövőnek követelményei szerint.
És itt az ifjú kartárs szó szerint ezt írta: „Helytelen fölfogás az, hogy az irodalmi propagandának ne lássék ki a lólába, mert miért ne lássék ki?”
A külföldi vendég egyszerűen hallatlan ostobaságnak minősítette ezt a nézetet. Az érvek zuhatagát ontotta amellett, hogy a világon minden okos propaganda akkor eredményes, ha nem látszik ki alóla a lóláb, ellenben úgy férkőzik meggyőzően a lelkekbe, hogy észre sem veszik azt, hogy propaganda!
Heltai Jenő egyszerre megszólalt:
– Hetye-fetye-lefetye! – mondta. – Túl sok ez már! A lényeg az, hogy az irodalmat meg lehet nyomorítani, sőt el is lehet hallgattatni, de egyet nem lehet az irodalommal tenni: hivatalosan csinálni az irodalmat. Már azért is, mert az nem irodalom egyáltalán, amit hivatalból csinálnak!
Ezt a néhány mondatot jegyeztem meg Heltai Jenő szájából utolsó együttlétünkkor.
Hatvany Lajos
A Nyolcak nevű festők társaságának mind a nyolc tagja a Palermo kávéházban találkozott legtöbbször. Ott is alakult meg, ha jól emlékszem. Büszke vagyok rá, hogy az első képzőművészeti bírálatot én írtam meg róluk a Nyugatban, csak úgy kapásból, szintén a Palermo kávéházban. És az írásom nagyon tetszett. Ez körülbelül ilyen szavakban fogalmazódott meg: na végre egy kritika, amely a képzőművészetet képzőművész szemével ítéli meg!
A Könyves Kálmán Nagymező utcai kiállító helyiségben az akkori Budapestnek haladó szellemiségű műpártolói sereglettek egybe egy délelőtt. A Nyolcak vagy pedig a Nyolcak közül több tag állította ki műveit ottan.
A Nyugat részéről maga Hatvany Lajos báró, a gazda, tüntette ki a kiállítást megjelenésével.
Én, Fémes Beck Vilmos szobrász és felesége meg Kaffka Margit társaságában voltam. De a véletlen összesodort Hatvany Lajossal éppen akkor, amikor már a kiállítás közönsége oszlófélben volt.
Észrevehettem, hogy Hatvany kedveli szerény társaságomat. A művekről meg alkotóikról kérdezősködött tőlem a teremben. Végül pedig távozóban mellettem maradt, és érdeklődött, hol ebédelek?
Tudtam, hogy meg akar hívni ebédre magához. Én örömmel fogadtam volna meghívását, de hát közölnöm kellett vele, hogy keresztkomámék hívtak meg.
– Keresztkomái? Kik azok?
– Beck Vilkóék! Nem tudja, báró úr?
– Nem! És milyen relációban komák?
– Én meg Kaffka Margit vagyunk Gigi nevű kislányuknak keresztszülei.
Erre Hatvany elkezdett faggatni a mellékkörülményekről. Láthatólag nagyon megkapta őt minden, amit hallott tőlem. Különösen Fémes Beckné, született Friedrich Mária regényes esete előző férjével, Omelka nevű festővel.
Ez szerelmes volt Máriába. Együtt növendékeskedtek Körösfői Kriesch Aladár iskolájában. De hát Máriának nem tetszett a vékony dongájú, sápkóros Omelka. Ám egyszer, amikor Mária távol maradt hosszabb időre az iskolától, Omelka súlyos tüdőbajba esett, úgynevezett galopp-hektikába. Ágynak dőlt, amiből föl sem kelt többé. Mária utolsó napjain látogatta meg. Annyira megsajnálta a szerencsétlen fickót, hogy papot hívatott a haldokló ágyához, és elmondta neki: Omelka valamikor megkérte a kezét, de ő kikosarazta, most azonban hajlandó azonnal megesküdni Omelkával. A pap összeadta őket, és Omelka néhány óra múlva, boldog enyhületben, Mária kezét fogva hunyt el.
– Milyen csodálatos, érdekes emberek maguk! – vallotta őszinte meghatódottsággal Hatvany Lajos. – És Kaffka Margit hogyan került társaságukba? Még aztán keresztmamának? – folytatta faggatását.
– A Palermo kávéházban. Ott, ahol egy óra múlva találkozunk. De egyébként pletyka-pletyka. Beck Vilkóék családja – azt mondják – másmilyen élettársat szánt Vilkónak, mint amilyen jellemű Mária. Azért Vilkó eszelte ki, hogy Kaffkát kell meghívni keresztanyának, a nagy írónőt, de főleg az államtitkár húgát vagy unokahúgát. Kaffka pedig engem szólított föl keresztapának, mint akinek nővérével együtt járt a szatmári zárdába. Ismerjük már ezt! – meséltem, és kacagtunk.
Közben odaértünk az Andrássy útra, Hatvany így szólt:
– Ha nem sürgős magának a Palermo, és mondja: egy óra múlva találkoznak, nem okosabb, ha egyet sétálunk a Liget felé?
– Miért ne?
Elindultunk. Hatvany Nyugat-beli sérelméről kezdett beszélni. Osvát Ernő működését bírálta főleg. Körülbelül az Irodalompolitika c. cikkében hangoztatott nézeteit közölte velem nagy vonásokban.
Osvát tehetségfölfedező ténykedése, amely áldásos volt kezdetben, olyan félrehúzássá válik lassanként. Hiszen ha már egy folyóiratot túlzsúfoltunk munkatárssal annyira, hogy a közepesen jó teljesen kiszorít jó írásokat, minőségileg és üzletileg is kártékony. Ültessük nyeregbe a már fémjelzett tehetségeket, és csak nagyon ritka kivételnek engedjünk teret a társaságunkban. Erről lehet szó!
Itt aztán egy ugyancsak beérkezett magyar író nevét dobta be fejtegetésébe Hatvany, mégpedig olyan vonatkozásban, hogy azt a kitűnő írót Osvát fitymálja, mellőzi igaztalan.
Miután itt Hatvany abbahagyta a beszédet, mintha véleményemre lenne kíváncsi, hát én bátran kivágtam:
– Na jó! Hát ez az író igazán nem szorul rá, hogy Osvát fölkarolja, és szerintem csak ellimonádésítaná a Nyugatot.
– Hogyan? – maga is osztja Osvát fölfogását? Mivel magyarázza ezt? Kétségbe vonja ennek az egészen elsőrendű írónak a tehetségét?
– Azt nem! – ráztam a fejemet. – Ahogyan indult, nagyon nagy és más távlatot mutatott munkáival. Most azonban, azaz már elég régen, eltér önmagától.
– El? Hogyan érti? – firtatta tőlem Hatvany.
– Úgy, hogy amíg saját osztályabeli polgárnépről, azok álszenteskedéséről, azok hálószobatitkairól írt, abban remekelt. De most már egyre-másra irkál ősmagyar úri-népről, egészen nevetséges, naiv, tárgy-nemismerő modorban, nyilván a zsebének és a nyomdaiparnak.
– Ezt gondolja róla? Hüm!… de hátha?…
Előbb beharapta ajkát Hatvany. És én éreztem, hogy meggyőztem őt. Mégis ellenvetésbe bocsátkozott volna, csak aztán meggondolta.
– Végeredményben ez az egész vita mellesleges. Kivéve annak a tényét, hogy Osvátban különös eszelősség rejtezik. Ő például egyetlen műfajt tart irodalomnak: a komor, sötét prózát vagy lírát. Humoreszk, színdarab előtte silányság.
Megint úgy hallgatott el, mint aki nézetemre vár.
– Hát – mondom én –, lehet, hogy a lap szerkesztését illetően ez latba jön. De úgy, hogy egyénileg is bénítólag hasson Osvát a Nyugatra írói felfogásával? Kétlem. Egész sor Nyugat-munkatárs ír kabarénak, színházaknak. Szép Ernő, Szomory meg Móricz is, Karinthy is. Én magam is biztosan fogok írni színdarabot. Elvégre több éven át jegyárus diák voltam, és az egész ripacsériát tökéletesen, belülről ismerem. Hát ezt ne kamatoztatnám mint író Osvát miatt? Ez hülyeség lenne!
Amíg ezt elhadartam Hatvanynak, egész mivolta kicserélődött. Idegesebbek lettek mozdulatai, szeme ragyogott, szinte egy diák mohóságával közli velem:
– Tudja azt, hogy nekem is kitűnő elgondolásaim vannak a színpadot illetőleg? Szándékom is van szintén, hogy ezeket megvalósítsam.
Itt egy kis, kínos jellegű szünet következett csevegésünkben. Hatvanyt kissé meghökkentette az, hogy velem, a Nyugat legfiatalabb munkatársával ilyen keresetlen, sőt egyenesen legbenső énjét eláruló nyilatkozatot tesz. Hirtelen más hangba csapott:
– Magának, az én véleményem szerint, tényleg kevés köze van a mi belső torzsalkodásainkhoz. Magát Osvát, Ignotus, és akivel még beszéltem, összes munkatársunk egyhangúlag kivételes erejű és képességű írónak tartja. Nem tudom, hogy ez egyelőre egzisztenciálisan kielégítő-e? De azt hiszem, hogy az lesz!
Megint eltaláltam magamban, mire utal Hatvany báró. Mellényzsebemben turkált egyik kezem szórakozottan. Ott pont annyi pénz volt, amiből borravalót adhattam az ebédnél kiszolgáló személyzetnek meg villamospénz hazáig. A holnapi nap és a vacsora a levegőben úszkált előttem, mint a változó felhőzet. Egy félig kész beszély volt a fedezet rá.
Hatvany sok száz élmény után azt várta itt tőlem, hogy szavaira egzisztenciális sopánkodásba fogok, legalábbis, ami alkalmat ad neki, hogy zsebébe nyúljon, és felajánljon valami dugtámogatást. Ezzel szemben én zászlósurakat megszégyenítő némasággal feleltem.
Oda-vissza sétánkon ott álltunk már újra a Palermo előtt. Hatvany tökéletes szívélyességgel nyújtotta kezét:
– De hát már nem tartom föl társaságától. Ellenben nagyon szeretném, ha egyszer megtisztelne látogatásával otthonomban. Nagyon kedves emberek jönnek össze néha nálam. És nem csupa könyvmoly. Majd szólok vagy üzenek alkalomadtán. A viszontlátásig! – búcsúzott.
*
Amint benyitok a Palermóba, és a páholyunk felé közeledem, ahol népes társaság ült, az én szűkebb körömön kívül, mielőtt megszólalnék, így fogadnak:
– Láttunk! Mindent láttunk! „Hatvanyval karöltve!?”
Egyik jelenlevő, féltehetségéről, de annál sikeresebb könyökléséről ismert festő, csípősen megjegyezte:
– Hatalmasokhoz simulni az előrejutás titka!
Első gondolatom bizonyos célzatosság miatt az volt, hogy egyszerűen fölképelem az ipsét. De hirtelen jobb ötletem jött. Azt feleltem neki:
– Hallod, mit láttak, hogy Hatvany karolt belém? De különben elárulhatom neked, hogy utánad érdeklődött. Esetleg tanulmányt íratna velem a Nyugatban rólad mint freskó-, azaz szobafestőről.
Barátom vörös lett. A társaság vihogott, én pedig így folytattam:
– De én már, gyerekek, ha megvárakoztattalak benneteket, nem ülök le: gyerünk a vendéglőbe!
Beck Vilkó, aki nem szerette a kocódást, és tartott tőle, hogy ez a festő, akit mindenki utált, tovább pimaszkodik velem, nyomban fölugrott, és belém karolva, máris tolt a kijáratnak!… De azért, amikor az utcán voltunk, már Vilkó is ezzel kezdte mint bizalmas komám.
– Levágtad? Mi?
Mármint Hatvanyt. Ez annyira magától értetődött abban a körben és abban a levegőben, hogy nevetségessé válok, ha valami nagyképű magyarázkodással kezdem: miért utasítottam el magamtól, hogy Hatvanyt úgy vegyem igénybe, mint kartársaim nagy száma? Hát így szóltam:
– Nem! Te tévedsz! Ebben a helyzetben ostoba és ízléstelen lett volna tőlem, ha Hatvanyt megfejem. Így is van egy félig kész novellám, amire, ha befejezem, rögtön utal és fizettet a Nyugattal. Most megtegyem azt, hogy Hatvany priváttárcájából kérjek előleget? Az aztán még kínosabb, hogy ezt levonattatom a vállalata kiadójánál. Olyan kartársaim utálatát zúdítom magamra ezzel, hogy… Szóval, inkább nem kértem!
– Van valami igazad! – hagyta helyben Vilkó keresztkomám.
– De csak meg ne bánjad, hogy rám hagyod ezt! – szóltam.
– Miért? – vágott Vilkó rám érthetetlen képet.
– Nos, azért! – magyaráztam. – Mert tudod, miért nem ültem le a Palermóban egy ebéd előtti kupicára? Azért, mert egy vasam sincsen arra, hogy ezt kifizethettem volna. Nem az a pimasz alak késztetett távozásra, hanem ez! És most téged váglak le! Mert be szeretném a délután fejezni Osvátnak a novellát, de nincs kávéházra költségem, ahol szívesen írok. Mert otthon lakótársam, sőt vendégei, jobban zavarnak, mint ha a kávéházban elvonulok!
Vilkó némi számvetés után fölajánlott öt koronát. Ez több is volt, mint elég.
*
Ebéd után Kaffka Margit hívta meg a társaságot magához feketére. Ez a fekete, tudtuk, éjfélig vagy még tovább tart. Nyugodtan válhattam el komáimtól a célból, hogy gürcölni vonuljak el néhány órára.
Legyek egészen őszinte? Ha valami folyvást eltérítette figyelmem összpontosítását a munkámtól, ez a Hatvany-eset volt.
Milyen különös alak ez a báró! De főleg milyen áldás ez hóbortok megszállotta kócosokra, hogy ez az ember annyira kapaszkodik utána, hogy sorsosuk legyen. Magam részéről, az ő lehetőségeivel, millióival és külsejével valljam be, mit tennék? Fölcsapnám ablaküveg monoklimat, időmet mulatókban, kártyatermekben herdálnám, legföllebb medvevadászatra ruccannék ki Mármarosba vagy Afrikába oroszlán és fekete tündérek vadászatára! A fenemeg! Foglalkoznék én irodalommal? Íme! Minek nézik ebben a körben ezt a nagy műveltségű, jóakaratú, tehetséges embert?… És neki megéri!… Nézzük csak magamat! Lehettem volna bányamérnök, kohász vagy csak egyszerűen kutató bányász, mint elődeim, lehettem volna vasutas, jegyző, ügyvéd, mint ahogy az önként kínálkozott számomra, lehettem volna festő, ha lusta nem vagyok a küzdelemre! Szinte utolsó mentségnek próbálkoztam meg az irodalommal! Nos, lehet, hogy becsülettel és sikerrel fogom űzni ezt a hivatást, de hogy akkora eszelős, rögeszméjű, belső kényszer hajtana benne, mint ezt a bárót? Ezt aztán kereken tagadom!… Ez az irodalom mint szakma a legelbízottabb minden művészeti ág között, az önistenítés kényszerképzetével!… És mennyi az áldozata?!… Hát csoda?…
Ilyen gondolatsorok húztak át agyamon közben, míg az elbeszélésem folytatását néhány percre elhanyagoltam és elmerengtem.
*
Sohasem tudtam, elég hosszú életemen át, leküzdeni magamban a fejtegető írásmód iránti erős ellenszenvemet, sőt lekicsinylésemet. Értve főleg az olyan légüres térben mozgó fejtegetést, ami elhanyagolja, hogy gyakorlati példákkal támassza alá magát, és hát… garázdálkodási lehetőséget nyújt a fogas-okoskodás, (műszóval) szofisztika, rabulisztika, kazuisztika, dialektika nem korszakalkotó, hanem korszakromboló játékának.
Mindezzel nem akarom azt állítani, hogy: nem rágtam át magam előzetesen jó néhány tucat ilyen fejtegető művön egészében vagy kivonatokban! Filozófia, pszichológia, társadalomtudomány nagyságait legalább annyira megismertem, amennyire ez átlagosan művelt európainak szükséges. De közülük egyetlenegy alig ismert nevű pszichológus és szociológus műve rögződött meg teljes hatásúlag emlékemben. Ennek címe: a Presztízs, és írta Leopold Lajos. Kiadta az Athenaeum 1912-ben.
Utóbbi éveimben úgy rémlett, hogy én ezt a könyvet már nagydiák koromban megismertem. Lehet, hogy akkor már volt egy kiadása. De még valószerűbb, hogy összetévesztettem egy másik, szerzője-feledt művel, amely az Állati magnetizmus különösségeit fejtegette. Mert ezt aztán biztos, hogy mint diák olvastam el.
Visszakanyarodom Hatvany Lajoshoz. Én és a könyvek című könyvével volt körülbelül legnagyobb közönségsikere, miután még az élclapok is foglalkoztak vele. A könyvét csak éppen átböngésztem. De talán, mert sok benne a fejtegetés, összekapcsolódott elmémben ezzel a Presztízs című művel. Majd pedig szemléletem ennek a műnek szellemisége szerint vetette latra Hatvany Lajos személyét, a körötte zajgó írókéval, köztük saját magammal együtt. Ilyen keretben figyeltem meg aztán a legmeglepőbb jelenségeket.
Ady Endre meg is énekli egyik különös versében, milyen elemi hatást vált ki nála Hatvany Lajosnak személyi presztízse. Móriczot mindig megrebbentnek, elfogultnak figyeltem meg, ha Hatvany csak feléje fordult is. Sok mást is. Ezzel teljesen ellentétben én, a senkiházi, tacskó, egy szemerke ilyen hatást nem észleltem soha magamon és ugyanígy Hatvany Lajos sem velem szemben érintkezésünk során.
De inkább regéljek eseteket erről.
Szerkesztőségi ülést tart a Nyugat. Két íróasztalos, nagy szobája tele van munkatársakkal, Laczkó Gézára jól emlékszem. Előttem ült.
Nagy pillanat következik. A nyomdász olajfoltos papírcsomagot rak Osvát elé. Ez a Móricz Zsigmond új írásának, a Sáraranynak a kefelenyomata. Mindenki izgul.
Nyílik az ajtó, és belép Hatvany Lajos. A sarokból észlelhetem, hogy az izgő-mozgó jelenlevők másnemű, afféle bénulásos izgulatba jutnak. Hatvany szívélyes nagyon!
– Szervusztok! Jó reggelt – után egyenest Osvát asztalához tart. Fölkapja a kefelenyomatot, és nyomban lapozni kezdi.
A csöndben minden jelenlevő mint valami kellemes illatszert szippantgatja azt a büdös nyomdafesték szagot, ami a papírcsomagból szétárad, és a nyomdász olajos köpenyének ottmaradt bűzével keveredik.
Móricz valósággal úgy áll ott a két íróasztal között, akár a magas rangú tiszt kihallgatására váró közkatona.
Egyszerre csak Hatvany nagyot kacag:
– Ohohó! Hát ezt nem mondja francia! – és hangosan olvassa a regényből azt a mondatot, amit Móricz a regényben a grófnő szájába ad. Majd újabb vihogás után Hatvany Móriczhoz fordul: – De Zsigám! Te tákoltad össze ezt a borzalmas franciásságot? És ki korrigálta? Azaz, ki nem korrigálta?
Móricz szánnivalóan kínosan, felakadt tekintettel dadog valamit arról, hogy: egy franciatanár működött vele közre! Mire Hatvany folytonos vihorászását most már Laczkó Géza, a franciatanár is megtoldja a magáéval. És itt-ott a jelenlevők is osztják velük a kínos derültséget. Még Ady is.
Móricz égő arca mellett, látom, Osvát is afféle rossz gyerek zavarával hallgatja diadalmaskodó ellenlábasát, Hatvanyt, és utálkodó pillantásokat lövell Laczkóra, aki Hatvanyval együtt helyesbíti vagy tökéletesbíti a francia szöveget… helyette.
Ami engem illet, eszeveszett dührohamokat kell megfékeznem magamban. Ha engednék indulatomnak, fölugranék és ráripakodnék Laczkóra meg Hatvanyra: mit csapnak ilyen szégyenletes csiricsárét ilyen nagy emberrel, mint Móricz, amikor egyszerűen a végén kezdhették volna, és kijavítnák azt a néhány vacak francia szót?!
Persze, aztán jobbik eszem szerint be kellett látnom, hogy az eset itt olyanfélének a mása, mintha valakinek kilóg a fehérneműje a ruhája alól, és az csak köszönetét érdemli, aki figyelmezteti erre, hogy nagyobb nyilvánosság ne mulathasson rajta.
Móricz pontosan így is viselkedett. Alázatosan, szépen megköszönte Hatvany közbeléptét. Majd boldogan fogadta a szerkesztőségnek és a jelenlevőknek mindent jóvá tevő gratulációit!
*
Másutt meséltem el annak az irodalmi előadásnak lefolyását ebben a kötetben. Itt csak kiegészítem a következőkkel. Annak jellemzésére, hogy Hatvany Lajossal milyen más modorban érintkeztünk, mint nálam sokkalta nagyobb tekintélyű írótársaim, elmondom a kirándulásunk végét.
Szóval, megérkeztünk Miskolcról a budapesti pályaudvarra. Hatvany gumirádlit rendel. Mielőtt beleülne, azt kérdi tőlem:
– Maga merre megy, Józsi Jenő?
– Budára, az Iskola utcába és onnan azután Rákospalotára a lakásomra.
– No! Az kicsit messze van! – mondja Hatvany. – De az Iskola utcába elvihetem magát. Üljön föl!
Miközben a kocsiba szálltam, furállottam magamban, hogy ilyen társaságból: Ady, Ignotus, Faragó, Heltai Jenő, pont engem hív meg kocsijába Hatvany.
Nahát beszélgetünk hajtás közben. Egyszerre Hatvany hamiskás mosollyal arról érdeklődik, tőlem, hogy: a miskolci Korona Szállóból, ahol közös folyosón, egymás melletti szobában aludtunk, vajon a megágyazó szobaasszonyt kihez láttam bemenni?
Ahán! – gondoltam. – Ezért hívott a gumirádlerbe engem Hatvany!
Annak idején a szállodák általában a valódi teljes ellátásra rendezkedtek be. Vagyis csinos némberek szolgálták ki a szobák vendégeit, és némi ellenszolgáltatásért mindenben rendelkezésére álltak.
A mi szobaasszonyunk nagyon szép, de túl nagy méretű hölgy volt… De hát leírhatom az esetet úgy, ahogy Hatvanyt tájékoztattam róla:
– Hát nézze! Én nem leskelődtem kifejezetten, de ki-kinéztem a folyosóra, mert cigarettát vártam a pincértől. És így láttam, hogy Ady be sem engedte magához a szobaasszonyt, hogy ágyneműjét megigazítsa. Ellenben vettem észre, hogy Heltaihoz bement, és sokkal huzamosabb ideig tartózkodott nála, mint amennyi arra kell, hogy a párnáit fölrázza neki. Ez már azután volt, hogy… hát…
– Na-na-na! – unszolt Hatvany a gyors előadásra: – Azután, hogy…
– Hogyhát a nő tőlem kijött! – feleltem.
– Szóval, magánál is volt?… Na és?…
Hatvany pont úgy viselkedett a kocsiban velem szemben, mint ahogy két csínytevő diák teszi. Vihogott folyvást, és dobálta magát a kocsiülésen. Tudtam, hogy teljes nyíltságom csak fokozza jókedvét, tehát elkezdtem:
– Tudja, amikor a nő belépett a szobába, hát kissé megriasztott óriási idomaival. Gondoltam: mindig bátor fiú voltam, de ennek a nőnek nekimerészkedni?
– Na és?… Na és? – sürgetett Hatvany folyvást.
– Na és! – mondtam. – Irtó meglepetés ért. Amennyi gyakorlatot szereztem nők körül, és hát, valamit már szereztem, ez a nő minden eddigi esetemet leverte. Ez a nő egy főpapnő volt a szerelmi szertartásban, mindenképp.
– Ugye? Ugye? – szólta el magát Hatvany.
– Ugye? Maga sem hagyta ki őt! – csaptam rá. De Hatvany elhárította a nyilatkozatot újabb érdeklődésével: – És mit fizetett neki? Mesélje?
– Hát nézze! Tíz korona volt összvagyonom. Ebből, előbb nyíltan megmondva ezt neki, fölajánlottam négy koronát! – mondtam neki.
– Na, és meg volt elégedve? – akarta tudni Hatvany.
– Azt hiszem! – bólintottam. – Mert soron kívül maradni akart még nálam!
Erre Hatvanyt akkora kacagás rázta, hogy féltem, kiesik a kocsiból… Gondoltam, ha már ilyen bizalmasak vagyunk egymáshoz, én is megkérdhetek valamit tőle:
– És mondja, Ady vajon miért nem fogadta a nőt?
– Pontosan nem tudom, de azt sejtem, megérkezett hozzá Pestre Diósyné. És félt, hogy besúgjuk neki félrelépését! – tájékoztatott Hatvany és hozzátette: – Bandi ilyen!
Ady Léda nevű tényleges szerelmét hívták Diósynénak, tudvalevő.
De már megérkeztünk a kiszállásom helyére. Hatvany érdeklődött.
– Ha olyan szűken van pénzzel? Szívesen kisegítem magát!
– Köszönöm nagyon! De Faragó holnap délelőtt utal nekem a novellámra a Nyugatnál.
– Hát jól van! – mondta Hatvany. – Csak írjon, Józsi Jenő, minél többet nekünk. Nagyon szeretjük és várjuk az írásait.
Kezet ráztunk, és Hatvany a távozó kocsiból is visszaintett búcsúzásra nekem.
*
A könyvkiadók vagy talán a könyvkereskedők egyesülete is a Dreher-palota nagytermében műsoros estet rendezett. Többek között engem is fölléptettek meg Kaffka Margitot, és Hatvany tartotta a bevezetőt. Utána tánc következett.
A kiadóhivatali igazgatónak egy kis édes, fekete unokahúgával ismerkedtem meg ott. Nagyon tetszett nekem a kicsike, és adta jelét, hogy én sem vagyok közömbös neki. Egy-két forduló után félreültünk a terem sarkába csacsogni, és egymás kezét szorongatni.
Egyszer csak odaront hozzánk nagy lelkendezve a kiadóhivatali igazgató és hadarja:
– Tersánszky! Azonnal gyere velem! Ranschburg, az Athenaeum vezérigazgatója kíván veled tárgyalni, nyilván eddig megjelent novelláid kiadásáról. Na, már jön is!
Nézek oda, amerre utal. Egy kopasz, frakkja mellényét majd szétrepesztő potrohájú egyént látok bizonyos távolban, mosolygós várakozásban. De ugyancsak egy ifjú közeledtét is észreveszem, aki előbb már lekérte tőlem a kislányt a táncban.
Hirtelen dühbe gurulok. Azt mondom az igazgatónak:
– Nézzed! Ez nem az a hely és alkalom, ahol üzleti tárgyalást szokás lebonyolítani. Tisztelettel kérem a vezérigazgató urat, kegyeskedjék hivatalába idézni. Most, amint láthatja, nem hagyhatok faképnél egy hölgyet emiatt.
Az igazgató előbb elképedt. Aztán sziszegte:
– Ne légy őrült, Tersánszky! Örökre magadra haragítod! – Mire szívtam egyet cigarettámon, és most már erélyesebben kértem, hogy közvetítse a vezérnek, amire kértem. Azzal odafordultam a kislányhoz, hogy persze tőle is kedves szemrehányást kapjak, mert fölrúgom a szerencsémet. Erre legyintettem!
Az éjféli vacsorára való meghívás elől is kibújtam. A kávéházban ettem két lágytojást. Mert a kislánnyal megbeszéltem, ha lehet, kisurran hozzám a kaffába, és sétálhatunk is egyet az utcán, kettesben.
Ez meg is történt. Aztán a vacsorától visszatérő igazgató már kissé békültebben mesélte nekem, hogy Hatvany Lajos, mikor elszörnyülködte neki, mit cselekedtem Ranschburg őhatalmasságával, hát Hatvany akkorát kacagott, hogy a fél asztaltársaság odakapta rá a fejét! Majd Hatvany kis tűnődés után így szólt:
– Nézze! Mi már tárgyaltunk róla, ha emlékszik, Ignotus és maga is helyeselte, hogy nagy példányszámú, füzetes kiadót létesítsünk. Ezt most gyorsan nyélbe ütjük. Tersánszky az első lesz, vagy az elsők között lesz, akit kiadunk! Micsoda egy karakán fickó ez! Vidámság fog el, csak ha látom ezt a fiút!
Ez is megtörtént. Első kötetkémet a Nyugat Könyvtár adta ki: A tavasz napja sütötte címmel, néhány hónap múlva, Hatvany jóvoltából.
Mondhatom, csúnyán háláltam meg neki!
*
Ha Nagybányán éltem, akkor Tihanyi Lajos, a nagybányai iskolából indult festő – nagyon jó barátom –, a Nyolcak társaságának alapító tagja, tudósított mindenről, ami Pesten történik. Ő Adyt, Hatvanyt, Móriczot, Ignotust jó barátjának tarthatta, Kaffkával, Lesznai Annával együtt.
Tőle kaptam egy nap levelet. Hatvany és Osvát között végleges kenyértörésre került sor. Már ott tart a helyzet, hogy durva sértések kicserélése után párbajt vívnak, ha ugyan a segédeik el nem jegyzőkönyvezik a dolgot. Ignotus a Nyugat főszerkesztője úgy határozott, hogy a munkatársak döntsék el, Osvát vagy Hatvany nélkül fusson tovább a folyóirat. Valószínű egy hét leforgásán belül, semleges helyen, az építészek klubjában, a Fészekben vagy a Palermo kávéházban fölvonulnak a Nyugat munkatársai. Ignotus rátart az én vélekedésemre is. Szeretné, ha fölutaznék Pestre. Pénzt már küldött is nekem, a legutóbbi munkámra előlegezve.
Azonnal válaszoltam Tihanyinak, hogy indulok.
Magamban én föltétlen Hatvanynak adtam igazat Osvát ellenében. Ám igazságérzetem olyasmit súgott, hogy a Nyugatot Osvát hozta össze, engem magamat is Osvát avatott föl íróvá, Hatvany, a gazdag ember, csinálhat más folyóiratot, ha megválik a Nyugattól, de a szegény Osvát a Nyugat nélkül még nélkülözésnek is ki lehet téve.
Elég olcsó szellemeskedéssel – többek közt – azt írtam Tihanyinak, hogy csak vigyázzon Osvát a párbajnál, nagyobbra ne vágja a Hatvany száját.
Tihanyi nagy fecsegő és pletykahordó volt. Alighanem kikotyogta ezt a silány elméskedést, és Hatvany fülébe is belejutott. Sokat bosszankodtam magamra, és utáltam magamat emiatt. Mert tisztában voltam, hogy egyáltalán nem kellett volna nyilatkoznom ez ügyben, s főleg Tihanyinak.
Ignotusnak aztán teljes őszinteséggel elmondtam, hogy bár minden ésszerűség szerint Hatvanynak van igaza a Nyugat kérdésében, nekem azonban Osvát mellett a helyem. Ignotus megveregette a hátamat és azt mondta:
– Igaza van, fiam! És közölhetem magával, hogy nincsen egyedül a véleményével. Magam is ezt tartom. Hatvany válik meg tőlünk.
Hogy Hatvany joggal megorrolt rám, azt leginkább onnan tudom, hogy amikor az első világháború alatt napilapot indított, és palotát építtetett hajlékául, egyetlenegy sort sem írt vagy íratott Viszontlátásra, drága… című első regényemről. Noha a Pester Lloyd egész tárcát szánt rá, hogy méltassa, az összes lapok dicsérték, sőt wieni képeslap is magasztalta munkámat, mint a háborús regények legkülönbjét.
Úgyszintén munkatársának sem szólított föl Hatvany, holott erre minden írótársamat fölkérte.
Valóban egészen furcsa helyen és körülmények között engesztelődött ki aztán irányomban. A fogházban.
De ez már a Horthy-rendszer alatt történt. A Nyugat leközölte, és az Amicus Könyvkiadó megjelentette A céda és a szűz című, kisebb regényemet. Az ügyészség rögtön rácsapott a műre. Úgyszintén a rendőrség is.
Ez a mohóság kissé felötlött. Miért? Mert hiszen javarészt fércművek szerzői egyenest úgy intézték, hogy az ügyészség rendelje el műveik elkobzását. A műveknek ez biztos vásárt jelentett. A rendőrség már édeskeveset szedhetett össze a néha fölárral elkapkodott példányokból. Míg az én kis művemet azonnal elszállították a kiadótól és kereskedőktől is.
A bíróság ítéletével is fordítva történt, mint szokás. Az első bíróság, az irgalmatlannak hirdetett Töreky-tanács, enyhe pénzbírságot rótt ki könyvecskémre és a Nyugatra. A tábla szigorított az ítéleten. A Kúria pedig egyenesen kegyetlen ítélettel sújtotta a könyv terjesztőit és engem. Megföllebbezhetetlen kéthónapi fogságra ítélt.
Úgy, hogy az Ügyvédek Lapja vezércikkében juszticmordnak minősítette büntetésemet.
Elhatároztam, hogy megszököm a fogház elől. De előbb, amennyire lehetett, bebiztosítottam külföldi tartózkodásom anyagi részét. A Pesti Napló szívesen vállalta, hogy hetenként hoz cikket tőlem vándorlásom érdekességeiről, és átutalja a tiszteletdíjamat. Az első cikket még Magyarországon megírtam. A Kassza kisasszonyok tündöklése és lecsúszása volt a címe. És a cikkem meg is jelent. De valami átkos vaksággal nem vettem észre a lapban. Meg is indultam a határnak Sopronnál. Ott meg irányt tévesztettem, és a Fertő tava állt előttem a sűrű alkonyatban… Ehh! Visszautaztam Pestre, és jelentkeztem az ügyészségen büntetésem letöltése végett. És ültem.
Nem volt fogalmam róla, hogy ezenközben Hatvany Lajos is hazajött külföldről, és ő is bíróság elé állott.
Egy nap borotválkozásra kérek engedélyt. A fogházőr tudva, hogy „sajtós”, vagyis sajtóvétségért vagyok a hűvösön, egyáltalán nem figyelt rám, mint a súlyosakra. A borbélyom, egy arisztokrata külsejű fiatalember, amíg a borotváját feni, azt mondja nekem:
– Üdvözli önt, író úr, Hatvany báró úr!
– Ne mondja! Ő is ül?
– Nem is messze, a tizenötösben.
– De honnan tudta meg, hogy én itt vagyok?
– Tőlem. Nagyon sokra becsüli önt és szereti. Úgy, mint én!
– Ez érdekes!
– Ó, kérem! – mondja figaróm. – Én olvastam öntől sokat. A Viszontlátásra, drágá…t, meg Egy hamiskártyás emlékezéseit, izé… a Két zöld ászt. Megvannak nekem a …-nál, a cicababámnál. Ő is el volt ragadtatva! Ezt is megszerezzük, amiért ülni tetszik… Hát majd-majd… Majd!
– Hogyan érti ezt, kérem?
– Hát ha majd szabadlábon vagyok!
– Hát maga, maga nem?… – dadogom.
– Én-én? – vigyorog a borbélyom: – Én három mázsát, izé, három évet borotválok még itt, betöréses lopás miatt. Visszaesős vagyok, tetszik tudni.
Már a műtét végén jártunk, kellemes csevegés közepette, amikor a foglár ránk szólt:
– Nem társalgunk!
– Mint a csuka, János bácsi! – vigyorgott rá borbélyom, és folytatta nekem, miközben a foglár visszahúzódott: – Átadom a báró úrnak az író úr szíves üdvözletét. Lehet, fél órán belül!…
Nos, addig már több cellában ültem. Többekkel is, másodmagammal is. Komoly rablógyilkosokkal is, szédelgőkkel is, egyik írótársammal is, egy nagy írónk unokaöccsével is, aki egy bécsi mulató táncosa volt, és homoszexuális médikének rémlett, ahogy ezt a tolvajnyelv nevezi. Ültem az „Angyalföld rémével”, a legügyesebb boltnyitogatóval, aki birokra hívott, és a földhöz vágtam. Amikor ez a derék betörő-olvasóm borotvált, két újságíróval kóteroztak be. Ezeknek volt ceruzája meg kemény födelű tékája. Ebből én egy tucat kártyát csináltam. Folyton alsóztak vele, és félóránként hajbakaptak, dulakodtak.
Visszakísér a porkoláb a cellámba, hát a két barátom nem alsózik, nem veszekszik, hanem egy termetes kosárban turkál. Rakják ki belőle a remek befőttes üvegeket. Pompás hideg sülteket. Kalácsot, pitét, tortát. Csak éppen szeszfélét nem meg cigarettát.
Józsi! A kosár a tiéd! Neked küldte át Hatvany! – tudósítanak. Rettenetes tobzódás következett. Sőt aztán mintha Hatvany küldeménye csemegelavinát indított volna meg a cellánkra, egyre-másra jött a csomag, a nyomdászszervezet küldött, a feleségem küldött, Gellért Oszkárék küldtek, Hatvany küldött újra. Az egyik, majd a másik újságírónak hoztak családjától körömfaladékot… Már csak fújtunk és sóhajtottunk az újabb kosarak, dobozok érkeztén. Legnagyobbrészt a takarítószemélyzet vitte már ki az elemózsiát tőlünk!
*
Idejére pontosan nem emlékszem már. A harmincas évek közepén vagy vége felé lehetett, hogy valahol találkoztam Hatvanyval.
Annak ellenére, hogy talán még kedvesebb, közvetlenebb volt hozzám, mint valaha is, letegezett, és minden elismeréssel nyilatkozott kitartó munkásságomról, mégis valami idegenség áradt felém egész mivoltából. Egészen érthetetlennek aztán ezt nem tarthattam. Eleget átéltünk mind a ketten évek során át, mióta nem találkoztunk. Búcsúzásnál így szólt:
– Nálam, a Várban, tudod, a Tóth Árpádék lakása mellett, minden vasárnap este vacsorára jönnek hozzám jó barátok. Téged, egyszer s mindenkorra, minden vasárnap este szívesen látlak. Ne várjad az újabb meghívást!
Megköszönve Hatvany meghívását, rákövetkező vasárnap este megjelentem Hatvany lakásán.
Egyetlen vendége volt. Egy újságíró, főszerkesztő, műbíráló. Úgy ismerte őt mindenki, két lábon járó lexikonnak. Gondolom: teljes joggal.
Nos, hát már az estebédet bevezető aperitifek alatt Hatvany és Lexikon barátunk elkezdték a napi politika eseményeinek elemzésével. Ebéd alatt folytatták azt.
Én addig Hatvanynéval, a háziasszonnyal társalogtam. Nem emlékszem mindenre, de arra igen, nehezményelte, hogy nem hoztam el feleségemet is. Erre valamit füllentettem neki. Mert modortalanságnak tartottam bevallani az igazat.
Az pedig az volt, hogy én valóban hívtam nejemet oda, ám ő nagyon érzékeny lélek volt, és azzal felelt: – Jenőkém, maga tudja, hogy én kikkel érzem jól magam, kikkel nem. De egyáltalán, szólt Hatvany magának, hogy elhozzon engem is?
– Ez magától értetődik! – bizonygattam. De hát ő fejét rázta.
– Csak menjen el, drágám, és érezze jól magát. Én majd a Japánban megvárom.
A helyzet az volt közöttünk, hogy én a feleségem minden társaságában jól éreztem magam, ő azonban az enyémben csak néha. A Japán kávéházban, lefoglalt helyen, külön Sári-asztal vigadott, csupa író és festő, hetenként háromszor, és nejem elnökölt.
Hatvanyné végül is lelkemre kötötte, hogy a következő vasárnap este okvetlen elvárja, hogy feleségemet is magammal hozzam. Ám erre sohasem került sor. Mesélem máris, miért?
Asztalbontás után – úgy rémlik – az ebédlő sarkában álló fotőjök és dohányzókészséggel meg likőrrel rakott asztalka köré telepedtünk. De csak mi hárman, férfiak, mert Hatvanyné kislányával együtt átvonult a szomszéd szobába.
Lexikon barátunk és Hatvany Lajos nem akarták abbahagyni a politizálást. Engem ez alaposan untatott. Ugyanis, ha afféle mikszáthos pletykálkodást és disznóságok hánytorgatását űzték volna, akkor én magam is hozzájárulok. De úgy beszéltek, mint két vezércikk… célkitűzés… szervezéshiány… laza elgondolás… felelőtlen kijelentés… Ilyen szavakat hallottam.
Pöfékeltem, és iszogattam a likőröket.
– Na, és te mit szólsz, Józsikám? – akart egy ízben belevonni a társalgásukba Hatvany.
– Ha nem haragusztok, engem az egész politika nem nagyon érdekel! – válaszoltam.
– Na ne mondd! Hogy mondhatsz ilyet? – csaptak rám egyszerre.
– De mondom – szóltam. – A politika főleg eseményekkel foglalkozik, maga az ember ezekben csak egy statisztikai szám. Én, az író, főleg az emberrel foglalkozom, az esemény nekem másodlagos. Jóakaratú, hatalmas, bátor, nagy tudású egyéniségek a politikának egy szerencsétlen fordulatával máról holnapra úgy szerepelnek a rajongóik szemében mint tökfilkók, és ugyanígy fordítva is. Az én írói, igazságszolgáltató szemléletem szerint azonban a nagy ember, a nagy jellem annak marad az ostoba véletlenek sodrában is, valamint a tökfilkókból sem lesz más, mint szerencsés tökfilkó, minden sikertől környezve is. Az élet zajlik, jól, rosszul. A művészet csak a maradandóságnak remekel, vagy nem művészet. Melyik legyen nekem komoly dolog, és melyik komolytalan, nekem, az íróművésznek?
Máskor mindenkor azt tapasztaltam Hatvanynál, hogy vagy helyesel, vagy vitába száll velem ilyenkor. Most fásultan, szomorúan csak ennyit mondott:
– Sajnos, Józsikám, a politika eseményei nagyon is komoly dolgok. Nem lehet vele nem törődni.
Ez a Hatvany egészen más ember, mint akinek ismertem őt! – gondoltam. Aztán, mert bejött valamiért a kislánya, kimentem vele a másik szobába.
Ott a remek, vastag perzsán elkezdtünk hancúrozni. Talajtorna gyakorlatokra, majd táncfigurákra oktattam őt. Ez már jobb mulatság volt, mint a künti eszmecsere.
A Japánban átadtam feleségemnek Hatvanyné üzenetét. De azt fűztem hozzá, hogy attól tartok, én sem ismétlem meg a várbeli látogatást. Így is lett.
*
1945 után nemegyszer botlottam össze Hatvany Lajossal, de mindig csak pár szót váltottunk. Elolvastam egy könyvét. Nagyon tetszett. Egy nemes ember, aki föltalálta a demokráciát. Ez a címe, ha jól emlékszem.
Most fordítva volt, mint régen. Amikor közöltem vele, hogy tetszett az írása, láttam, mennyire örül, bárha olyasmit felelt, hogy: ez a műve nem teljes jelentőségű! De magatartása olyanná lett, mintha a régi, fiatal Hatvany állna velem szemben, nem a beteg aggastyán.
Egy másik alkalommal az Erkel Színházban, a páholysor alatt maradtam állva, a földszinten. Késve nyitottam be az előadásra, és nem akartam zavarni szomszédaimat.
A színpadon a Grúz együttes táncolt és mókázott. Úgy tetszett, talán nem is éri lábuk a földet, ahogy mozognak. Megtapsolták őket, de nem a megillető lelkesedéssel. Ellenben utánuk rettenetes tüntető tetszésorkán tört ki egy valóban szánalmasan billegő hazai együttesre.
Nem is vettem észre, hogy Hatvany Lajos áll mellettem a süketítő tetszésvihar közepette.
Nem tudtam türtőztetni előtte kifakadásomat:
– Most nézd! Nem ízléstelen és esztelen ez tőlünk? Megsértjük először is ezeket a csoda grúzokat. Másodszor, a magyarok tudnának ugyancsak egyenértékű mutatványt összeállítani mellettük vagy velük szemben, nem ilyen két ballábú társaságot, ha megfelelő oktatókat, rendezőket alkalmaznának, megfelelő magyar anyaghoz… Persze, kicsoda lenne ez?
Hatvany olyan meglepetésemre, hogy szinte meginogtam lábamon, mint éppen idétlenül lihegő táncosaink a színpadon, ráadásuk közben, Hatvany teljes komolysággal csak ennyit mondott:
– Te!
– Hát te hallottál? – hebegtem. – Hallottad, hogy…
– Mindent – felelte Hatvany. – De gyerünk helyünkre. Most lehet!
És elváltunk, hogy helyünkre tülekedjünk. Én, szinte megdöbbenéssel, hogy: ez az ember még mindig számon tartja megmoccanásomat! Noha tudtam, hogy förtelmes kínokkal járó nyavalyával küzd!
*
Egyik, azóta szörnyű körülmények közt elhalt, ifjú írótársam egy emlékkönyvet akart összeállítani, amiben írótársaim nyilatkoztak rólam, Hatvany is írt ebbe néhány sort.
Az emlékkönyvet magam fújtam le. Oka az volt, mert a beérkezett írások közt idétlen, ostoba firkák is akadtak. Egyik írótársam például velem kapcsolatban arra emlékezett mint szemtanú, hogy én egy könyvvásárkor, fényes nappal, Budapest legforgalmasabb könyvessátrát kézen állva körüljártam, és a könyvvásárlók tömege tapsolt a mutatványomhoz. Mit tegyek ehhez a badarsághoz?
Az emlékkönyv talán majd megjelenik. De csak úgy, ha én állítom, magam össze, illetve én selejtezem anyagát.
A Hatvany Lajos írásának befejező sorai egyszerűen sírva fakasztottak: „…betegágyamon mindig várom, hogy egyszer csak rám kopog Józsi Jenő!”
Mindenki hordoz magában kényszerképzeteket. Van közöttük oktalan is – helytálló is lehet azonban. Bennem leküzdhetetlen rögeszme az, hogy férfit, éppenséggel öreget, betegágyánál férfitársa ne látogassa, mert akaratán kívül ellenáramot visz magával, ami a beteget meg is ölheti. Férfit nő látogasson!
Ezért nem kopogtam Hatvany Lajosra. Noha, hogy milyen barátom és jótevőm volt: íme, itt megírtam mindent.
Ányos Laci
Ha valaki a születési bizonyítványára pillant, és ott az Ányos László nevet találja, okvetlen átmeneti hökkedelem fogja meg: „Ja persze! Laci, az László!” De ki nevezte valaha is Ányos Lacit Ányos Lászlónak? Pedig hát nagy ellentét a komolytalan becenévvel szemben, amit Ányos Laci nemcsak mint dalszerző és szövegíró alkotott, hanem hogy ezt a működését föladta azért, hogy kartársain segítsen!
Zeneszerzők és Szövegírók Egyesülete; a költők, a zenészek olyan tömegét támogatta, sőt támogatja új életünkben is, hogy ha a rokon, kérészéletű alapítványokra gondolunk, akkor Ányos Laci alakja egyre jobban magaslik ki kortársai és kartársai közül. Mert az egyesületet ő hozta össze törhetetlen eréllyel és fortéllyal.
Nem kétlem, hogy az irodalom és zeneművészet vaskalapos egyedei fitymálólag olvassák el ezeket a sorokat, és a könnyű műfajt emlegetik.
Nos, a fölösleges vita helyett a valóságból olvasok itt a fejükre néhány esetet.
A mesterek mestere, Kodály Zoltán, a Népművészeti Társaság egyik karnagyának, aki előtte, az is lehet, némi talpnyalási szándéktól is vezérelve, becsmérlőleg emlegette egyik, Ányos Lacihoz hasonló dalszerzőnket, azt válaszolta:
Ezek a műdalszerzők, sok művükkel, a maguk helyén nagy szolgálatot tesznek a magyar zenének!
Tegyem ehhez a dorgáláshoz azt, hogy: azok a mütyürkés műdalok a magyar nép minden rétegének kegyeltjei, erőltetés, zenetudományi magyarázatok nélkül! Míg hát a másik fajta, alapjában szintén műdal, csak motívumaiban tartható népinek, a magyar nép egy kicsi rétegének élvezhető csupán, ha ugyan ez is nem smokkság!… Mi több? Ma úgy állunk, hogy: a népszerű, könnyű műfajok nyakán élősködik nálunk anyagilag a magyar, sőt idegen komoly zene is, közönségének részvétlensége miatt. Ez bizony nem ad arra sok okot, hogy eltartóját, támogatóját, a népszerű zenét, lecsepülhesse, már zsiványbecsületből sem!
Most Ányos Lacihoz visszatérve, mint szem- és fültanú regélhetek egy esetről.
Van egy öreg barátom, jóval közelebb a nyolcvanhoz, mint én, ha ugyan már nincs túl rajta. Még a Horthy-békében nyugdíjba vonult. Sajnos 1945 után megfosztották nyugdíjától, nyilván azért, mert a karhatalomhoz tartozott.
Ez az ezredes hazafias dalokat, indulókat szerzett. Így tagja lett a Zeneszerzők és Szövegírók Egyesületének. 1945 után nehéz helyzetbe került. Végre is mint éjjeliőr helyezkedett el egy vállalatnál. Amikor találkoztunk, így mesélt:
– Most már annyira jutottam, hogy az éhenhalástól mentve vagyunk. De előbb, ha a Zeneszerzőktől nem kapok pár forintot havonta?… Végem van!
Szóval Ányos Laci itt is! Az új életünkben!… A Horthy-békében aztán egész sereg kartársam húzott havonta előleget a Zeneszerzőktől. Somlyó Zoltán, Szép Ernő meg számos olyan költőnk, írónk, akiket igazán nehéz a lefitymált könnyű műfaj művelői közé sorolni. Közöttük zenészek is mint szerzők avagy zenésítők.
*
Egyáltalán Ányos Laciban, ebben a hatalmas termetű, ügyes, élelmes, emellett tehetséges, mindenben a boldogulásra született emberben a szívjóságnak, a részvétnek akkora ereje lakott, hogy már az 1914-es időkben mulatságos történetek keringtek róla.
Akkoriban cigánybanda élén muzsikált a Déli-vasút kávéházban. Ide szökött ki a beteg Ady Endre is a közeli Szieszta szanatóriumból, részint azért, mert nem ösztökélte költeményírásra a kórházi levegő, részint, hogy a megtiltott borból hörpintsen egy-két pohárral.
Na de nem Adyról van szó, hanem nincstelen kartársairól, költőkről, zenészekről. Ezek, ha már mindenből kikoptak, akkor betelepedtek a Déli-vasútba. Mert Ányos Laci a tulajjal csak akkor szegődött oda prímásnak, ha az minden este öt feketekávét biztosított neki, bérmentve. Neki? Dehogy! A nincstelen cimboráknak. Ezek közé ült le a zeneszünetekben, és vitáztak irodalomról, zenéről, képzőművészetről.
Zárórakor aztán, amelyik cimborájának volt valamiféle hálóhelye, annak adott kapupénzt, esetleg reggelipénzt is. Amelyiknek nem volt?
– Hát züllött gazemberek! Van a lakásomban egy felesleges, széles pamlagom, azon keresztben is elfértek ketten-hárman. Még mindig jobban járok, mint ha elfog a rendőr benneteket, és az őrszobáról kell elhoznom benneteket!
A legsűrűbb ilyen vendége volt egy Antonelló nevű brácsás, a Kis Színpad zenekarából, meg hát Aradi Szabó István. Ezt a két cimboráját nagyon szerette. Antonellót néha foglalkoztatta is, ha nem itta le magát.
Ányos sokat keresett aránylag mint zenész és mint dalköltő is. Dalai között valóban örökéletű szerzemények is akadnak. Viszont szerzeményei között hiában akadtak példátlan népszerűségűek, Ányosnak bosszúságára szolgált az, hogy meg sem közelítették azt az összeget, aminek markába kellett volna jutnia a jogdíjukból a legszerényebb számítása szerint is.
Ő maga rászorította minden főnökét, hogy a dalszerzők jogdíját befizessék. Miért rövidüljön meg tehát a sajátjaival?
Sok évig, talán tíznél is többig, emésztődött ezen, míg végül is cselekvésre szánta magát. Csak ezzel együtt abba kellett hagynia a zenészi működését.
Mielőtt erre ugranánk át, mesélni kell egy jellemző kis esetet Ányos Laciról.
*
Erdélyi József, a költő meg barátja, Simándi Béla költő és újságíró ott gubbasztanak a New York kávéházban, a reménytelenségben. Ugyanis kettejük zsebében sincs annyi pénz, amivel egyikük feketéjét kifizethetnék.
Belép Ányos Laci. Simándi ismeri őt, de csak Jó napot adjisten! erejéig. De hát feléjük sem néz Ányos. Leül, és feketét kér. Máris melléje telepedik egy másik magaszőrű alak, és tárgyalnak.
Simándi azt mondja Erdélyinek:
– Te! Én azt hallottam, hogy Ányos Laci nótaszöveget keres. Nincs valamid készen? Nekem van. Ha leragad róla ez a társa, odamegyek, és fölajánlok neki két dalszöveget.
Erdélyi is előkaparász a zsebéből egy zenésítést kibíró költeményt, és várnak. Ányos ügyfele fölkél és megy. Simándi máris indul a két szöveggel Ányoshoz.
Ányos Laci nagyon szívesen fogadja őt. De Simándinak közben ravasz ötlete támad:
– Hallottuk, hogy zene alá való szöveget át tetszenék venni!
– Készséggel! – felel Ányos: – Lássam!
– Hát Erdélyinek is, nekem is van vázlatom, de gyöngén vagyunk eleresztve pénz dolgában. Viszont a szövegeket pár perc alatt lefirkantjuk itten!
Ányos szó nélkül nyúl a tárcájáért, és két ropogós tízkoronást vesz ki belőle:
– Itt van! Egyik neked, a másik Erdélyinek. Fogjatok neki! Megvárom!
Simándi visszamegy Erdélyihez, és színlelik a kegyetlen alkotói tevékenységet. Végül veszi a két verset, és viszi Ányoshoz. Ányos átfutja őket nyomban, és azt mondja:
– Nem rosszak, de engedélyt kell adnotok arra, hogy átírjam őket dallamosítás követelményei szerint. Nos?
– Boldogan! – biccent Simándi.
– Rendben van! – emelkedik föl Ányos Laci. De közben kérdi: – Nem vagytok éhesek?
– Hát!…
– Szóval, gyertek velem! A feketéteket már kiegyenlítettem!
Útközben Ányos Laci közeli lakásához, így magyarázott:
– Én ilyenkor otthon csak aludttejet vagy joghurtot eszem, pirított zsömlével. Vigyáznom kell az emésztésemre, hogy el ne hízzam vagy pocakosodjam. De ti ehettek remek pörzsölt szalonát, puha kenyérrel, amit itt megveszünk, és ha ízlik, aludttejet is, velem!
Ez is történt! Ányos Laci bepofáztatta a két éhenkórász fiatalembert. Ám a munkáikat átírással sem, semmiképp sem tudta fölhasználni. És ő ezt már tudta a New Yorkban is.
*
1930 körül saját maga kárán és sok alapos kutatás árán érlelődött meg Ányos Laciban a végleges döntés: meg kell alakítani egy komoly intézményt a zeneszerzők és szövegírók védelmére!
Rohamlépésben éppen nem ment a szervezés. Mindenesetre az első ténykedése a siker jegyében folyt le. Megnyerték a Szövetség elnökének Huszka Jenő őméltóságát. Őt aztán valóban igen súlyos összegekkel károsították meg a jogdíjait illetőleg. Úton-útfélen játszották műveinek részleteit, betéteit, de ha azok jogdíjainak húsz százalékát bejelentették, az már sok volt.
A Zeneszerzők és Szövegírók Szövetsége beállított ellenőrökkel vigyázta és egyeztette a tagjai jogdíjait a zenés üzemeknél, és ez máról holnapra hatalmas arányban verte föl a szerzők jövedelmét.
Ezt mind az Ányos Laci buzgólkodásának javára kellett írni.
A szövetkezet 1945 után is működött, csak 1948-ban olvadt át másik állami szervezetbe.
*
Ányos Laci talán a saját hangszerénél, a hegedűnél is jobban élvezte a gitárt. A húszas évek közepétől, már tűrhetően kifejlesztettem magánszorgalomból, teljességgel önképzéses alapon, a gitár kezelését. Több helyütt be is mutattam a tudományomat. Valahol ilyen alkalommal hallgathatott meg Ányos Laci, és ismerkedtünk meg egymással.
Egy délután ülök a Bucsinszky kávéház utcai teraszán. Vagy akkor még Angol kávéház volt?… Mindegy!… Ányos Laci odajön hozzám.
Zenetudományi művet tanulmányoztam éppen, az akadémiánk egyik tanárjának a művét. Ányos fölveszi az asztalról és érdeklődik:
– Te ilyen komolyan veszed a zenét?
– Ha már belefogok valamibe! – mondom: – Akkor arra igyekszem, hogy: tisztában legyek, nem más előtt, csak magam előtt, a gyakorlaton túl is, annak a természetrajzával, ami foglalkoztat!
Ányos elmosolyodott:
– Ejnye, nem úgy festesz, mint aki ilyen túl alapos!
Azzal a nyakkendőmhöz nyúl, kifordítja-befordítja, és így folytatja:
– Ilyen kitűnő írónak, mint te vagy, ajánlatos a külsejére is adni! Ilyen nyakravalóval, mint a tied, kültelken járnak. Nekem egy gyáros jó barátom akkora tömeg finom nyakkendőt ajándékozott, hogy egy szekrényem megtelt félig velük. Ebből adok neked egy csomó rendes darabot, ahogy kiválasztod.
– Hát köszönöm! De…
– Semmi de!… Még ma eljössz hozzám vacsorára. Elhozod a gitárodat, és játszol nekünk. A feleségem régi rajongód!
Este fél kilencre szólt, a megbeszélés szerint, a vacsorára való jelentkezésem. Meg is jelentem pontosan. De akit nem találtam otthon, az Ányos Laci volt. Ellenben vagy négy-öt vendég ült a vacsoránál.
Ányosné szertelen szívélyességgel fogadott. Föltálalt egy akkora estebédet, amit ha végigeszem, a kórházba kerülök. Ha Ányos Laciról, a ház főjéről érdeklődtem, a felesége legyintett:
– Ő, a szegénykém, eddig van munkával… Majd jön! Majd jön ő!…
Vacsora után kértek, hogy gitározzam!… Gitároztam!… A koccintás zajlott közben. Csevetelés, viccek! Megint gitár és koccintás.
Az idő, észre sem vettük, meghaladta jóval éjfélt.
– Drága asszonyom! Én ugyan nem nyögök papucs alatt, de miután feleségemnek azt mondtam: „gondolom, éjfélre itthon vagyok!…”, tehát vár és esetleg aggódik miattam! – fordultam a háziasszonyhoz.
– Jajj! Nagyon bánt, hogy Laci így megvárakoztatja. De hát most már minden pillanatban betoppanhat. Amellett már készítem a káposztás korhelylevest. Hogy azt meg ne ízlelje?… Lacinak egyetlen kedvenc étele! Játsszon még nekünk valamit!…
Mindezt a háziasszony gyöngéd simogatás kíséretében mondta. A vendégek is kedvesen unszoltak.
Hát játszottam. Koccintottunk. Feketéztünk. És az idő múlott.
Már az első pirkadati zaj fölhangzott a lakásba. Az alatta levő Simplon kávéház előtt a tejeskocsi lerakta a tejeskannákat.
Akkor végre beállított Ányos Laci. A nyakamba esett, bocsánatkérőleg, hogy nem is a saját, de kartársak ügyében el kellett járnia.
– Éhes vagyok, anya! Van káposztaleves? – így érdeklődött, amikor a székére csapta le magát az asztal mellé.
Behozták a korhelylevest. Hogy kitűnő volt-e? Az nem szó! De hát az ablakfüggöny már fehéren ragyogott.
Éppen szólni akartam, hogy: búcsúznom kell. De Ányos Laci megelőzött azzal, hogy: ha a vendégeinek játszottam, akkor neki is adjak egy rövid hangversenyt.
Nem térhettem ki kérése elől. Játszottam. De a következő koccintás után már elhatározóan keltem föl, hogy: most már legfőbb ideje, hogy megköszönjek minden szíves látást és távozzam!
Ányos komikusan széttárt karral forgatta a fejét vendégeire:
– Hát most mondják? Ilyen felugrálós palit még nem láttam.
Rettentő kacagást kavart, hogy: este fél kilenctől reggel ötig vendégeskedem, és akkor felugrálós palinak nevez vendéglátó gazdám.
De hát nem tágítottam. Búcsúzásba kezdtünk. Majd Ányos Laci kituszkolt magával egy szomszéd szobába. Ott kinyitott egy termetes szekrényt, aminek felső része csupa nyakkendővel volt megtömve. Óriási markával egy kötegnyit markolt ki, és a kezembe nyomta:
– Ezzel megleszel valameddig!
*
1938. dec. 13-án jó erőben, mozgékonyan, jókedvvel ült be Ányos Laci a New York kávéházba.
Az öreg Scheiber Hugó, festőink egyik legnagyobbja ment oda hozzá.
Amilyen remek volt festőnek Scheiber, olyan élhetetlen mint üzletember. Ha bárki vett tőle képet, másnap vagy egy-két napra rá megjelent nála, és ugyanazért az árért két másik föstményét kínálta megvételre.
Nem tartozik ugyan szorosan ide, de meg kell valakinek írnia, hogy: a 80 évén túl levő Scheibert, amikor halálos ágyán feküdt, meglátogatta a Képzőművészeti Szövetségnek egyik ifjú tagja, és tudomására hozta, hogy a szövetség nem vette őt föl tagjai sorába. Minek kellett ez?…
Ányos Lacinak a lakása telis-tele volt Scheiber-képpel. Már a sarkokban fölakasztásra várva is sok feküdt garmadában. Hát Ányos Laci azt mondta Scheibernek:
– Hugó, adok neked egy tízest, ez kisegít addig, míg eladsz valamit.
Scheiber Hugó meg volt elégedve. Ányos Laci pedig egyelőre afféle enyhe petyhüdést állapított meg közérzetében. De ez, ahelyett hogy fölengedett volna, növekedett.
Ányos Laci fölkelt, és azt gondolta: hazamegy egyet pihenni!
Aki nekem elmesélte a többit, közös jó barátunk volt. Vele találkozott hazatérőben Ányos Laci. Elmondta Scheiberrel való esetét, és bíztatta őt, hogy vásároljon az öregtől, mert nem fizet rá.
Amikor a kapujához ért Ányos Laci, hirtelen szédülni kezdett. Erőt vett magán, hogy lakásába jusson. De a szédülés egyszerre rohammal zúdult rá. Fejéhez kapott, és elterült a járdán.
Így találták meg a mentők. Három órát feküdt a Rókusban eszméletlen. Az agyszélhűdés megölte!
Az Otthon
Teljes nevén Írók és Újságírók Otthon Köre.
Hivatalos jellegét véve, nem lehet állítani, hogy az Otthon-körben nem zajlottak le nagy horderejű és nagyon értékes társadalmi, irodalmi, politikai összejövetelek, valamint magas szintű műsoros ünnepélyek, ámde tény az, hogy az Otthon létfönntartó, mindennapos látogatottságát két nagy kártyaterme hozta össze.
Nemrégiben egy előmenetelben kiváló, de ember- és életismeretben annál alsóbbrendű fiatal írókartársunk vezércikkben írta le ezt a bárgyúságában bődületes mondatot: „Sosem kell számba venni az érem másik oldalát is, mert ez szükségtelen.”
Nos, vegyük alapul ennek a zöld ifjúnak utasítását, és kezdjük az éremnek azzal az oldalával, amit hát általában helyeslés fogad, amikor a hazárdjátékot megítéljük. Kárhozatos, veszélyes tragédiákat előidéző szenvedély ez, kicsoda mond ennek ellen?
Itt az Otthon bakkszobájában is követelt magának halálos áldozatot nem egyet. Alig élnek már azokból a közéleti nagyságokból és üzleti hatalmasságokból, akik az Otthon bakkasztalát ülték valaha körül.
Csak az irodalom jeleseiből sorolok föl neveket, itt: Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Somlyó Zoltán, Surányi Miklós, Kálmán Jenő, Kellér Andor, Krúdy Gyula…
Közöttük többen akadtak, akik szinte csak azért verejtékeztek alkotásaik fölött, hogy a tiszteletdíjakat bekapartassák a bakkasztal krupiéjával a bankosok kosarába… Átkos, eszelős, megvetendő, elítélendő folyamat… Mit szépíteni?
Ám nézzük meg csak mégis az érem másik oldalát is!
Az Otthon talán eltarthatta magát az adományokból és tagdíjakból. Ennél többre aztán nem futotta. Hogy az Otthon mégis aránylag óriási összegekkel jótékonykodott, esett tagjait segítve, ezt bizony a bakkasztalnak köszönhették. A minden nap és minden éjjel degeszre telt pinkának!
A támogatásra szoruló tagoknak tekintélyes köre nyüzsgött az Otthonban. Egymás közt éktelen harcot vívtak a segélynek hovaosztásáért. Egyetértésben csak akkor voltak, ha az Otthon vezetőségét meggyanúsították azzal, hogy: megvámolja a pinkát!
Az Otthon vezetősége mit tett, mit nem? Egyet mindenesetre teljhatalmúlag, sőt majdnem közkívánalomra megtehetett volna, hogy küszöbén kívülre utasítja a sok nyomorgóját. De nem tette!
Hát itt van az érem másik oldala, fiatal kartársam!
*
Mármost az Otthon tagjai annyi visszaemlékezéssel, annyi naplójegyzettel szállottak be az irodalomba, nem is véve magának az Otthonnak krónikáját arra érdemes eseményeiről, hogy merjük azt gondolni, a jól ellátott tagoknak rétege nem nyújt annyi érdekességet, mint ezen a rétegen aluli, másik réteg az irodalom számára.
Ha tarhások, lecsúszott kártyások meg egyéb lézengők dolgairól írunk, azt hisszük, inkább szolgálja az irodalom ügyét.
Talán kezdjük mindjárt egy kis esettel, ahol az Otthon két kiváló támogatottja küzdelménél tanúskodhatunk.
A „kiváló támogatottja” megjelölést meg kell magyaráznunk.
A világnak nem alakulhat meg olyan emberrétege, akár milliókról legyen szó, akár szerény társadalmi alakulásról, ahol rögtön, az alakuláson belül, ne alakulna ki kiváló és kevésbé kiváló és még alacsonyabb réteg.
Az Otthon segélyezettjei között a kiválókat azért lehetett annak nevezni, mert nem szállottak alá arra a szintre, ahol már tarhásoknak, vágónak, hívhatták őket. Nem kérencséltek a tagoktól, nem vendégeltették meg magukat. Csakis az Otthon segélyét fogadták el rendszeresen és aránylag elég gyakran.
Egyiküket Vili bácsinak hívták, a másik Béla bácsi névre hallgatott.
Vili bácsi volt a fiatalabb, de őt tartotta mindenki öregebbnek, mert hosszú, szürkülő szakállat viselt. Leginkább költeményeivel házalt a szerkesztőségekben és a kiadóknál. Sok gyereke volt. Ezek nevelésére tekintélyes összeget kellett havonta összekaparnia, hogy csak valahogy is ellássa családját.
Béla bácsinak már elhelyezkedett két fia, és férjhez adta lányát. Leginkább az Otthonban firkált, alkalmi cikkeket, és adta el sanyarú díjért kartársaknak, akik aztán kétannyiért továbbadták.
Egy időben Vili bácsi enyhe tüdőcsúcshurutot szerzett. Az írók orvosa azt állapította meg, hogy: mérsékelnie kell a zárt levegőben való munkát, a dohányzást éppenséggel, és főleg jól kell táplálkoznia!
Ezt a körülményt az Otthon vezetősége úgy méltányolta, hogy fölemelt és rendkívüli segélyt folyósított Vili bácsinak.
Amikor ezt Béla bácsi kinyomozta, rögtön jelentkezett ő is a segélyező bizottságnál némi különsegélyért. De hát a bizottság nem volt hajlandó teljesíteni kérését. Hogy pedig ez fölháborította Béla bácsit? Az nem szó! Fűnek-fának sopánkodott, hogy: egyesek számára minden hamis ürügy jó ürügy, hogy megfejjék az Otthont segélyekért! És így-úgy-amúgy!
Na! Vili bácsi fölvette a segélyt a pénztárból. Aztán kiült az előcsarnoknak egyik karosszékébe, és a pincértől tejeskávét rendelt, de ezúttal két tejszínhabot kért hozzá meg egy mazsolás kalácsot. Tartani akarta magát az orvosi rendelethez: jobban táplálkozni!
Átszellemülten élvezte az uzsonnát. Ennek fokozására rágás és nyelés közben az újságot olvasta el.
Az Otthon forgalma éppen hogy megkezdődött. Leghamarabb a szomszédos nagy kártyateremben alakultak meg kaszinózó, alsózó tagok.
Béla bácsi, ahogy feltötyög a lépcsőn, észreveszi Vili bácsit. Megy, és egyetlen szó nélkül, néhány lépésnyire megáll az asztala előtt. Figyeli Vili bácsit szemrehányó bólogatással.
De Vili bácsit nem érdekli a külvilág. Rág és nyel. Olvas közben. Legföllebb egy-egy inkább művészi, mint kényszerű köhintést hallat.
Ámde egyszer mégis fölpillant, és maga előtt versenytársa kaján képét látja.
A Vili bácsi művészi köhintése egyszeriben valódi fulladozó köhögésrohammá válik. Vörös az arca, sőt kékülni kezd. A cigányútra tévedt kávét nem bírja kiharákolni. Hátrahanyatlik karszékébe, és liheg, piheg… Újabb köhögési roham!… Újabb!…
Egyik tag rohan a kártyaterembe:
– Orvost! Orvost! Azonnal!
A teremben van ugyan egy orvos. De ez nőgyógyász. Igen jó híre mellett még hírhedett is arról, hogy remekbe csinál műtéteket hölgyeken. Amellett a kártyát is nagy ügyességgel forgatja. Az Otthon humora elkeresztelte őt: „hamishártyás”-nak.
Szalad oda Vili bácsihoz. Már többen állnak aggódva az öreg körül.
Béla bácsi rendületlen áll helyén. Ridegen figyeli az esetet.
Most egy újonérkezett tag érdeklődik tőle:
– Mi van ezzel a szerencsétlennel, Béla?
Béla bácsi a kérdezősködőnek csak ennyit mond:
– Én is köhögnék!
Ez elérti rögtön a helyzetet. Kacagni kezd, és továbbadja Béla bácsi bemondását. Be is lett sorozva az Otthon szállóigéi tárába az: „én is köhögnék”!…
Vili bácsit aztán az orvos háta ütögetésével meg a karja emelgetésével teljesen magához térítette, és csak azért is befejezte az uzsonnáját.
*
De most talán szálljunk alább egy segélyezett réteggel, és emeljük ki belőle a legjellegzetesebb alakot.
A keresztneve Barnabás volt, és ebből rövidült Barnára, majd Barnusra. Így ismerte őt mindenki.
A lába feje túl hosszú volt Barnusnak, és ez bizonyos fennköltséget kölcsönzött járásának. Mintha saját élő szobra lenne, talapzatostól.
Egyébiránt modorából is csupa dagályosság áradt. Szívesen használt afféle múlt századbeli kiszólásokat, címzéseket, jelzőket.
Másként közepesen jól írt cikket. Csak éppen valami olyan elhelyezkedést nem tudott kitaposni magának, ami anyagilag szerényen is biztosítja létét. Mindig támogatásra, támogatókra szorult.
Hát egy nyáron – még az első világháború előtt az Otthon kap egy spanyolországi huzamos tartózkodásra meghívást. Nem lelkesedtek érette. Nálunk is kibírhatatlan kánikula terpeszkedett. Hát még Spanyolország milyen hőségben nyűglődhet!
Barnus vállalkozott a kirándulásra. Kapott zsebpénzt, fölszerelést és vasúti meg hajójegyet.
A meghívás mögött Lorenzo d’Azertis spanyol drámaírót sejtették sokan, vagy úgy lehet, értesültek is erről. Orbók Lóránt magyar író vándorolt ki Hispániába, és vette föl az „Azértis” nevet, hogy valóban igazolja is aztán sikereivel.
De akárhogyan történt Barnus kimenetele, tény az, hogy ki tudott jönni a spanyolokkal. Talán riportokat is küldött onnan magyar lapoknak? Elég az, hogy jóval hosszabb ideig bírta ki Spanyolhonban, mint amekkorára meghívása szólt.
Budapestet már jégpáncélos és csikorgó tél dideregtette, amikor Barnus visszatért. Öltözéke bizony nem felelt meg a hazai időjárásnak. Az Otthon belátta ezt, és téli öltönyt meg kabátot csináltatott Barnus számára. A kiegyenlítését nem bízták Barnusra. Az Otthon pénztára fizette ki a szabónak. Ennek oka?… Ugyan!…
Aztán Barnus naponta idegfáradtságba mesélte magát a spanyol viszonyokról. Csak ebből nem lehetett megélni. Barnus gondolt egyet! Kemény, fehér papírtáblát faragott ki, és rája akasztót csinált. Szöget talált az Otthon egyik termének ajtaján. Erre akasztotta ki a táblát, következő, szép, nyomtatott betűs szöveggel:
TANULJON ÖN SPANYOLUL!
A spanyol nyelvet nemcsak Európában beszélik.
Az Újvilágnak mintegy fele a spanyol nyelvet beszéli!
TANULJON ÖN SPANYOLUL!
Címem megtudható az Otthon Kör portásánál!
A tábla ott rikít egyik terem ajtóján. Mindenkit megkacagtat. Jön egyik tag és olvassa. Elkezd kacagni. Leakasztja a táblát, és megnézi a fonákját. Mocsoktalanul fehér. Hát tollat ragad, és egy asztalhoz ülve következő szöveget írja a táblára:
Tanuljon Ön oroszul!
Az orosz nyelvet Európában és Ázsiában egyformán használhatja.
Tanuljon Ön oroszul!
Jobb, mint a spanyol!
Cím az Otthon portásánál!
Jönnek a tagok egymás után és röhögnek. Jön Barnus és dühöng. Sőt panaszra megy az Otthon igazgatósági irodájába. Ott azonban a jogorvoslás helyett közlik vele, hogy: az Otthon helyiségeit csakis az igazgatóság használhatja hirdetésekre.
*
Egyik tekintélyes főszerkesztő az Otthonban napilapot is, folyóiratot is szerkesztett, amellett maga is dolgozott kiadóknak.
Barnust sokszor megbízta alkalmi munkával. Miután ebben meg volt vele elégedve, megkísérelte, hogy rendesebb életmódhoz szoktatja Barnust, mint az Otthonban-gunnyasztás és fürdőben-alvás. Kétszobás lakásának egyik szobájában adott Barnusnak szállást. Aztán a közeli, nagyon kitűnő budai vendéglőben hitelt nyittatott Barnus számára, vacsorára és a hozzájáró fröccsre, feketére. Ezzel szemben figyelmeztette őt:
– De vigyázz, Barnus! Ehetsz-ihatsz az asztalunknál korlátlan. De nekem oda senkit sem hozol. Engem vársz és esetleg a társaságomat! Nem ültetsz le senkit!… Mert akkor baj lesz!… Megértettél?… Kezet rá!…
Barnus megtartotta egy darabig adott szavát. Ámde egy éjjel jön vacsorázni a vendéglőbe a főszerkesztő, és elhűl azon, amit állandóan lefoglalt asztalánál lát.
Barnus egy hosszú hajú fiatalemberrel ül az asztalnál. Észlelhetőleg be vannak rúgva. Előttük az asztalon palackok állanak, talpas pohárral, és nem közönséges fröccsök.
A főszerkesztő két barátját hívta meg ide vacsorára. Kénytelen volt azt mondani nekik:
– Egy pillanat! Rendet teremtek!
Azzal a főszerkesztő odalép a lefoglalt asztalához, és:
– Barnus! – mondja: – Mire adtad a szavad?
Barnus erre szónoki tartásban azt feleli:
– Ha a barátom – mutat a kócos társára: – nem lenne a legnagyobb festőművész az egész Európában, akkor nem tettem volna kivételt! Megtisztelő bárkire az ő ismeretsége!
A főszerkesztő egyik barátja szól közbe:
– Kérlek! Nem akarunk a nyakadon lógni, és…
A főszerkesztő most már ingerülten rázza fejét:
– Ti nem zavart, hanem örömet okoztok nekem a társaságotokkal!
A nagy üstökű festő egyet-kettőt csuklik és föltápászkodik:
– Kérem szépen, én nem szoktam tolakodni! Én megyek! Jó estét kívánok! – biccent, és Barnusra utalva fejével, hozzáteszi: – Ő vállalt felelősséget érettem!
Ezzel a kijáratnak tart, szinte futólépésben. Barnus rögtön a nyomába lódul, és méltatlankodóan fordul a főszerkesztőre:
– Ezért pedig ő lesz felelős!
A szoba pár asztalos különszoba, de két kijárattal. Az egyik a vendéglő nagyobbik éttermébe visz, a másik a mellékhelyiségbe és a vendéglő söntésébe. Az étteremben cigányzene szól. A söntésből erős és hamis danolás hangzik. Ezen át jöttek be a főszerkesztőék.
Barnus és festője az étterem ajtójában tűnnek el.
A főszerkesztő két vendégével letelepedik a kisasztalhoz. A pincér már lehordta a Barnusék üvegeit, és fölveszi az új rendelést. Közben nem titkolja derültségét Barnus és társa fölött.
A főszerkesztő neki magyarázza:
– Valahonnan pénzt kaphatott ez a disznó. Olyankor függetleníti tőlem magát!
Ezzel egyelőre lezárult az eset. A főszerkesztő és két vendége a vendéglő zárásáig mulatott együtt.
Másnap, a kora délelőtti órában, a főszerkesztő erélyes csöngetésre riad álmából.
Nagy meghökkenésére az ajtója előtt egy huszárfőhadnagy áll zsinóros atillában és egy cilinderes, frakkos, fehér kesztyűs úriember. Őt keresik mint párbajsegédek.
Udvariasan, nagy bocsánatkéréssel, a rendetlen szoba, rendetlen öltözéke miatt, betessékeli lakásába őket a főszerkesztő.
Amikor megtudja tőlük, hogy: tegnap esti minősíthetetlen magaviseletét kéri számon kartársa, Barnus, a főszerkesztő kénytelen elröhinteni magát. Majd a két segéd fenyegetően elsötétülő arcára pillantva, így szól:
– Uraim! Fönntartva az önök személyével szemben való legmélyebb tiszteletemet, sőt éppen ezen indokból kifolyólag, nem hallgathatom el, hogy: megbízójuk sem erkölcsileg, sem jellemileg nem kifogásolhatatlan egyéniség! Kvalifikált, kitűnő újságíró, és talán egyéves önkéntességét is leszolgálta, de őt komolyan venni?… Azt nem lehet!
A két segéd egymásra néz. Egyik így szól:
– Ezt, kérem, a tárgyalásunk dönti el az ön két megbízottjával!
A másik segéd pedig ezt kérdi:
– Nem kegyeskednék nekünk fölvilágosítást adni megbízónk lakásáról, miután ezt elfeledte közölni velünk az étteremben?
– Ó, uraim! Szíves örömest! – mondja a főszerkesztő. Azzal kitárja a másik szobája ajtaját, és annak pamlagjára mutat: – Ottan hortyog a részeg disznaja, miután az én költségemre tegnap leszopta magát.
A két segédből erre már kifakad a hahota. Legyintenek. Kezet ráznak a főszerkesztővel és távoznak.
*
Még egy rövid Barnus-történet.
Az Otthonnak több Balassa nevű tagja volt. Mindnek mellékneve. Szép Balassa, Ló Balassa, Buta Balassa és Piszkos Balassa… Ez lelkileg értődött rá.
Egy szeles, őszi délután Piszkos Balassa ott ül féloldalvást a bársonylócán az Otthon előcsarnokában, és az újságjába mélyed. Jön Barnus, és a háta mellé ül. Így kezdi:
– Jó estvét, nagy jó uram! Zimankós időnk járja!…
– Nem adok! – ereszti le Piszkos Balassa újságját, anélkül, hogy megfordulna. És olvas aztán zavartalan, tovább.
*
De hát illő már, hogy dalunk a kártya sérültjeiről is zengjen.
Az Otthon egyik kedvence volt az ötletes, tehetséges szerkesztő és író: Titusz nevezetű.
Ha belépett a kártyaterembe, akkor az összes jelenlevők, a tavi békák kardalát utánozva, kezdték kiabálni:
– Titu-titu-titu-titu!
Titu első ízben hízelgőnek vette ezt. Szeretet, népszerűség jelének. De másod-harmadízben már unta, és bosszankodott rajta.
Választékosan vaskos becsmérléssel válaszolt a mókázásra. Sőt, aztán heverő újságokból papírgalacsinokat gyúrt, és azt vagdosta a kártyaasztalokra.
Egyébiránt nagyon jó családapának tudták Titut és pontos, rendes tollforgatónak a munkahelyein.
Csak a kártya, a kártya, ez a gyöngéje hozott rá, mint nem egyetlenre az Otthonban, sokszor keserves napokat.
De hát egy éjjel ennek épp az ellenkezője történt. Titu nyert mint bakkjátékos, sőt, odáig vitte a föloszlás előtt, hogy a bankár társul vette mutyiban maga mellé.
Titu hazagondolt; ugyan mivel örvendeztethetné meg szeretett hitvesét? Végre is kiegyezett magával abban, hogy: az egész családja kedvelt eledelét viszi haza! Törpeharcsát vesz a nagycsarnok halasaitól.
Hazaútja az akkori Ferenc József hídon át vitt.
Sikerült egy gyönyörű, kövér, fiatal harcsát beszereznie. Ezt a hóna alá csapta újságpapírba göngyölve, és elindult.
Ám a csarnokkal szemben egy fura nevű, de főleg nyomdafestéket nem bíró nevű, viszont nagyon népszerű vendéglő működött.
Titu megszomjazott, és ideje volt egy fröccs elfogyasztására.
Bemegy a helyiségbe. A tulaj nagy tisztelettel fogadja az ismerős szerkesztő urat.
– Mondja? – szól Titu: – Ennek a cápámnak nem lehetne egy valami kis kádfélét szerezni, mert látja, milyen veszettül csapkod a farkával?
– Hogyne, kérem alázattal, szerkesztő úr! – felel a tulaj, és már adja is kifelé a rendelkezést: – A kis merőkádat töltsétek meg vízzel.
A pincérek szaladnak, és három perc alatt odaállítják a kádat Titu lába mellé, hogy beleereszthesse a halat.
– Na, és szerkesztő uramnak mivel szolgálhatunk?
– Hozzanak két házmestert!
– Minek kettőt? Méltóztatik várni valakit még?
– Dehogy várok. Itt a hal, beletöltik neki a vízébe a bort. Majd koccintok vele.
Tudjuk, hogy a vendéglátóiparnak kedélybeli kötelező állapota a vidámság. A vendéglős, a pincérek karban vígadtak a Titu ötletén. És hát ezzel, szintén a derű vonalán, fölhangolták Titut is. A harmadik házmesternél kapott észbe, hogy: baj lehet a harcsával való koccintgatásból!
– Kérem becsomagolni a barátomat! Megyek haza! – rendelkezett Titu.
A pincérek kiemelték a harcsát. Száraz konyharuhával leitatták róla a vizet. Visszacsomagolták az újságba, és Titu a hóna alá vette újra.
A lakása a Ferenc József hídnak budai főjénél lévén, szépen, gyalog indult neki a hazaútnak.
A híd közepén, a folyvást vergődő hal, egy akkora lendületet vett természetellenes helyzetében és a valóságos elemének érzetében, hogy sikerült kicsúsznia az újságpapírból. Cupp! Leesett a gyalogjáró kövére. Titu rémülten kapott utána rögtön. Ám a hal kicsúszott a markából, és újabb lendülettel átvetette magát a gyalogjárón, hogy a következő pillanatban már zuhanjon lefelé a Dunába.
– Hüjj, az anyád! – ordította utána Titu: – Ha oda mentél, ahová tartozol, a vízbe, ez rendben van! De hogy három házmestert megittál velem, és mégis a víz után vágyol?… Ez már disznóság!
*
Következő kis történetünk nem Nagy Árny története. Az illető most is él, mindnyájunk örömére. Fehér üstökével most is úgy lehet őt látni szokott eszpresszója asztalára hajolva, mint ötven évvel ezelőtt körmölt nap nap mellett.
Egy éjjel az Otthonban, nagyon természetesen, még a kapupénzre-valóját is elvesztve, ott alszik Jenő barátunk egy nagy fotelben. Két keze összerakva az ölében.
A bakktól kijön egy társaság. Köztük egyik közismerten dzsentriskedő fiatalember. Kis gyári hibája ugyan van, mert a mamája egy ószeres lánya. Ám őmaga kicsikét szertelenkedő, de kedélyes fiatalember.
Meglátja Jenő barátunkat a fotel mélyén. Azt mondja a társaságnak:
– Kitartás! Leülünk oda a sötétbe. Onnan megfigyeljük: mit csinál Jenő?
Ezzel kiszed egy tízest a zsebéből, és odarakja a Jenő ölébe. De úgy, hogy a Jenő kezét súrolja vele. És már ugrik is tova a társasághoz.
Jenő fölocsúdik. Szétnéz. A kezére néz. Gondolkodik: mi ez? Maradt még egy tízese?… Hallja a bakkszobából a zajt. Mit tépelődjék?
Fölkél, a tízessel a kezében. Megy a bakkasztalhoz. Ott az első osztásra odadobja a tízest.
Már el is vesztette. Fogja magát, visszatér a fotelébe, és egy pillanat múlva már alszik tovább. A társaság pukkadozása nem izgatja!
*
Milyen volt az Otthon levegője? Egy kis jellemző eset. Két tag összepofozkodik. Az alapszabályok értelmében az igazgatóságtól fölszólítást kapnak, hogy: jelentsék be kilépésüket az Otthon-körből! A két verekedő eleget tesz a fölszólításnak.
Egy-két hét múlva az Otthon vezetőségének egyik legidősebb tagja találkozik az utcán az egyik verekedővel, Pesta Frigyes: – Na mi az, öcsém, agyagos? Nem látlak soha odafönn!
– Hát, drága Frici bácsi, nem tudja, hogy pofozkodtunk, és maguktól fölszólítást kaptunk a kilépésre?
– Tudom, fiam! – biccent Frici bácsi: – Tudom! Az ember belép az Otthonba, kilép az Otthonból! De följár!… Gyere csak velem, ha ez a bajod!
*
1933 előtt egyik évben az Otthon kedves együttesei megtöltik a termeket.
Ha ráemlékezünk: azokban az években nem jelent meg napilap, folyóirat, főleg pedig élclap, hogy abban egy fej ne szerepelt volna. Vastag hajtincs, a bal homlokba fésülve, kicsi, komikus bajuszpamacs az orr alatt.
A jelzők is bőven gondoskodtak ilyen magyarázatról: „Buta mázoló”, „ha ilyen politikus is?” stb.
Ezzel szemben Berlinben sok magyar élt. Elhelyezkedtek, és nem írtak haza rosszat sorsukról.
Aznap Lovászy Károly érkezett vissza Berlinből. Ő nagyon hallgatag ember volt. Kitűnő író, újságíró, humorista létére képességei nem állottak arányban azzal, ahogyan boldogult. Megélhetése útján állandóan kátyúkba, sőt az útárokba is csúszott. Szerkesztett, és a lap bukfencet vetett vele. Kabaréja is volt. Egy ideig remekül ment. Aztán bezárta a részvétlenség. Még saját kis négy-öt oldalas újságja is működött egy darabig.
Most éppen ahhoz a hosszú asztalhoz telepedett le egykori munkatársával, ahol az ilyen kis lapok tulajdonosai, munkatársai ültek.
Azidőtt már szinte aggasztónak tetszett, ahogy ezek az apró sajtószervek szaporodnak és működnek. Sok társadalmi és üzleti disznóságot hoztak nyilvánosságra, az biztos! De az is, hogy még többet elhallgattak, illő sápért.
Szaklapok címén is megjelent egész sereg. Csak a kutyatenyésztőknek volt három közlönye. A vadászoknak három. A fodrászoknak talán öt is. És így tovább. Ezek is tartottak fönt rovatot az „irodalomnak…”
Lovászyt nagy hűhóval, élcelődéssel fogadták.
Szokása szerint nagyon szűkszavúan válaszolt. Legföllebb egy-két csípős megjegyzést eresztett meg azt illetőleg, hogy: ez az eget csapkodó kedélyeskedés Berlinről és az ottani magyarokról kicsikét elgondolkoztatja őt!
Az erélyes faggatás végül is kihozta Lovászyt a sodrából:
– Hát hiszen én azt lehetetlennek tartom, hogy ne értesültetek volna arról: a legutóbbi napokban mi folyik Berlinben! A Hitler uralma kiterjedt már az egész országra. Még a bajor katolikusok is beadták a derekukat neki!
– Ugyan kérem! Ezt már hallottuk nehányszor! – szólalt meg a testi arányokban is legtekintélyesebb laptulajdonos: – Ne jöjjön nekünk ilyen rémmesékkel!
Lovászy erre vállat vont. És valami olyasmit dörmögött:
– Ezúttal, a szentírással ellentétben, a hitetlenek kerülnek halálos veszedelembe!… Majd meglátjátok!
De hát a társaságból megint többen nekiestek:
– Mesélj csak el mindent, Károly! Nem ennek a dagadtnak beszélsz, hanem nekünk!
– Nos! A spartakusok készek! A Vorwärtset elkobozták. A nácik száma nőttön nő. Horogkeresztet látsz, amerre nézel. A földalatti állomások előtt a zsidók igazoltatóktól szorulnak. A rendőrség tehetetlen, vagy nem is akar ebbe avatkozni. A papírtalan zsidókat félrevonják, és ha letagadta a körülmetélést, akkor szörnyen elagyabugyálják. Ha nem hiszitek? Nem hiszitek! – fejezte be Lovászy.
– Na, ezt aztán föltétlen várni lehetett a Hitler nyilatkozatai után. És ha uralomra jutott valóban, akkor még sokkalta gyalázatosabb dolgok is következnek! – mondta egyik szerkesztő.
– Következnek? – legyintett Lovászy: – Mi az, hogy következnek? A zsidó vezetésű filmek remekül mentek. A nácik most egyszerűen megszállják őket sorban, és kárpótlás nélkül a legutolsó lámpát is birtokukba veszik. Ezt aztán én közvetlen tapasztalatból tudom!
– Nanne! – kacagott a dagadt laptulajdonos Lovászy szavába: – Tán csak nem szerepelt mint filmcsillag titokban?
– Fogd be már a pofádat!… Nem a te hülyeségeidre vagyunk kíváncsiak!… Mesélj csak, Károly! – kiabáltak rá a dagadtra a Lovászy hallgatói. Így Lovászy folytatta:
– Engem mint közönséges statisztát szerződtetett egyik német-zsidó producer, harmadmagammal. Aztán mint magyarokat fölvilágosításért magához hívatott az öltözékek tárgyában. A film egy összecsapott, eléggé propagandát szolgáló, szocialista filmnek készült. Hát két társam talán a budapesti kávéházból Budapest határába sem mozdult ki. Nemhogy tudták volna, mi különbség a gulya meg a csorda között és a ménes meg a rideg ménes között. A producer csakis velem állhatott szóba… Többek között megmutatta nekem a budapesti Városligetben álló csikósunk fényképét is. Mire én megmagyaráztam neki, hogy: ez a szobor lehet egy művészi remek, a külalakja pontos, csak egy nagy gyakorlati hibája van. Lovas nemigen lehetett olyan potrohos, tokás puhány, mint az a csikós szobor, a pányvával. A csikós ösztövér, fürge, ügyes kell hogy legyen, mert: hogyan szökik föl a kengyeltelen csikó hátára? A pányvát pedig nem a földön állva vetik a csikó nyakába, hanem a csikós lova kergeti, utoléri, és úgy veti nyakába a pányvát. Azt is úgy, hogy a lovát a csikós közben csak a térdével kormányozza, mert a pányvát mindkét markával fognia kell… Ő meséltetett és buzdított más fölvilágosításra
is. Végül azt mondta: „Önre még szükségem lesz a filmnél, a statisztadíját fölveszi társaival, de külön fáradságáért zárt borítékban megkapja a pénzét személyi titkárnőmnél.” Mit gondoltok, mennyi volt az összegben? Pont háromannyi, mint a statisztadíjam. Ott volnék most is, emellett a derék ember mellett, ha nem robognak rá a nácik – fejezte volna be Lovászy. De a hallgatóság most már követelte, hogy:
– Beszélj erről is!… Hogyan történt?
– Lényegében a statisztériát illetőleg, semmi. Nemhogy elbocsátottak volna belőlünk, de egy csomó újat is vettek föl. Legföllebb a borítékpénzre nem számíthattam többé. Másként a nácik dramaturgja 24 óra alatt átvizsgálta a forgatókönyvet, és jónak találta. Mindössze a befejezését oda módosították, hogy: a kihasznált magyar mezőgazdasági dolgozók és állattenyésztők ügyét németek veszik a kezükbe, és ezek rendet teremtenek!… Csakhogy egy nap, amint már csikósnak, gulyásnak öltözötten várjuk, hogy az operatőr elé sorakozzunk, hát előttünk három, termetes, nagy bajuszú csikós áll. Ezek egyike nyilván ránk, magyarokra céloz, amint így szól a másikhoz: „Diese unverschämte Ausländer!” (Ezek a pofátlan idegenek!) Na! – gondolom – innen jobb lesz tágítani! Fölvettem a díjamat, és másnap már vonaton ültem, hazafelé… Én mondom nektek, hogy: ezektől a szédületesen fölfegyverzett és hatalmi tébolyba kergült náciktól itt, Budapesten sem várhatunk semmi jót, sem magyarok, sem zsidók!…
*
E sorok írója jelen voltam Lovászy jóslatánál.
Sőt, Lovászy Károly főleg nekem mesélte el berlini kalandjait. Olyanabbakat is. Pl.: hogyan változott meg a hangulat az idegenekkel szemben Berlinben. Micsoda szemérmetlen cserebere indult meg szinte órák alatt vagyonok, értéktárgyak körül, amik menekülő zsidók és vörös-gyanús keresztényektől találtak más gazdára, természetesen potom pénzért.
– Te hogyan állsz itt? – érdeklődött Lovászy tőlem.
– Nézd! – feleltem – én azt hiszem, jelenleg egészen jól! – Baumgarten-ösztöndíjat kaptam másodszor is. Írtam egy regényt Finis Austriae címen a Monarchia összeomlásáról a piavei ütközetben és az általános okokról. Amellett szerveztem egy kabarét, Képeskönyv Kabaré címen, mert a díszlete egy óriási könyv, forgatható lapokkal. Még egy csomó elég mulatságos zenei tréfát is kieszeltem. Tehát féllábbal másik műfajban vagyok.
– Irtó okos vagy! – ítélkezett Lovászy: – Az írás vályúhoz köti az embert, mint a háziállatot. Pedig, hogy most mi lesz? Szerintem borzalmas dögvész készül Európára!… Mondjad: engem nem tudsz beszervezni a társulatodba?
– Egyelőre rakva a kocsi. Nagy Endre pártfogol és vezet elő bennünket. A Vígszínházba is ő vitt. Tehát…
– Szóval nix!
– De lehet, hogy most saját lábamra állok, és akkor jelentkezem.
Körülbelül ez az eszmecsere folyt le közöttünk.
Hát aztán valóban megindult, idegen nyomásra, az a szörnyű folyamat, aminek hullámai Magyarországra is átcsaptak végül.
Először jöttek a menekültek. Kezdetben csak zsidók és szocialisták. Majd ahogy Hitler horogkeresztesei benyomultak Cseszkóba és Ausztriába, közvetlen szomszédországunkba, tömegesen nyomult utánuk újabb menekültáradat hozzánk.
Az Otthonban ennek igazán alig volt külső nyoma. Az Otthon tagjainak nagyon csekély hányada szegődött a fasiszta hullám csatlósává. A tagok zöme, azt mondhatni: teljesen az Otthon hivatása körletébe számítható jelenségeknél tartott ki.
Így például, amikor egy másként dicséretes elvek mellett harcoló hírlapunk azt írta vezércikkében, hogy: a csehek Maginot-vonalában meg lehet bízni, hogy az legkevesebb hat évig fönntartja a német nácik rohamát… És aztán két nap múlva a horogkeresztesek már Prágában garázdálkodtak… Az Otthonban ez nem a megdöbbenés, szörnyülködés hangulatát idézte elő, hanem olyasmit, mint amikor a színpad sikerült derűs jelenete csiklandós, harsány kacajra fakasztja a közönséget.
A beözönlő menekültekkel rendőrségünk példamutatóan járt el. Nemcsak szállásról, hanem még a lehetőség szerint megélhetésről is gondoskodott számukra.
A sorozatos zsidótörvények okoztak csak némi kavarodást. De ahogyan Magyarországon végrehajtották őket, attól még lehetett élniök a jobb módú zsidóknak. Bevettek keresztényeket üzletbe, vállalatba, kiadókba, szerkesztőségekbe, tessék-lássék vagy egészen komoly alapon is. Máskülönben az Otthon legföllebb gúnyneveket szállított számunkra. Ejtőernyősöknek, Aladároknak keresztelték el ezeket az olykor nagyon is bevált cím-vállalókat.
*
Az Otthonban alakult meg az Írók Gazdasági Egyesülete, az Ige.
Lelke, mozgatója Kodolányi János volt. Az alakuló ülésen már Ugron Gábor őkegyelmessége elnökölt ugyan Kodolányi János és Németh Imre képviselő között a nagyterem emelvényén. Írók, újságírók szép számú tömegéből figyelt rájuk a közönség.
Magam rossz vagy jó szokásom szerint az utolsó sorban ültem le. Mert munkában örökké elnyűtt idegeimmel egyszerűen nem bírom a fejtegetést, mellébeszélést, kitérőket, ékesszólás-ragyogtatást… meg hát amivel ilyen értekezés jár… Én, ha lehet, észrevétlen ellógok.
Ez pedig ottan Ugronnak elég rövid bevezetője után már-már képtelen hosszúra nyúlt. De még mindig láthatólag akadt volna szónok. Ha a Kegyelmestől nem szégyellem, föltűnés ide, föltűnés oda, fölkelek és kereket oldok.
Végül is kínomban egy ötletem támadt. Ha beleszólok én is pár mondatot ebbe a csiricsáréba, akkor megindokolhatom, hogy dolgomra kell mennem a kiadómhoz, vagy mit tudom én!…
Fölnyújtom a kezem. Az emelvény egyetlen tagja sem hajlandó észrevenni. De Ugron Gábor szólal meg:
– Hallgassuk meg, uraim, Tersánszkyt! Miután ő itt talán az egyetlen, aki kizárólag az írásból él!… Tessék! – int nekem. Mire én, szintén egyenesen neki tartom a következő kis szónoklatot:
– Kegyelmes uram! Ne vegyék zokon, de én az eddigi beszédekből nem tudtam kivenni, hogy: voltaképp mire is alakulunk meg? Ha nem arra, hogy az írók nem eléggé méltányolt, tehetséges egyedei szövetkeznek, hogy műveik a kiadóinktól független kerüljenek nyilvánosságra? Akkor csak egyet tartok lehetségesnek: hogy mint a Nyugat, ha bajba került, a nagyvállalatok és bankok támogatását veszi igénybe. Magyarul tarhálunk!
Erre kitört a kacagás. Ugron is nevetett. Én pedig csodálkoztam ezen. De befejeztem mondanivalómat:
– Azok a szerencsés, néha tehetséges, néha fércmunkákból boldoguló kollégáink igazán nem igénylik a szövetkezést! De most a magam részéről ki merem jelenteni, hogy: bármiben állapodjék meg itt az Írók Gazdasági Szövetkezete, minden döntését kötelezőnek tartom magamra nézve! Viszont most próbára megyek, megbocsássanak, a kabarémba.
Ugron és az egész terem újra nevetett. Én pedig gyorsan kisuhantam a teremből.
*
Na és hát mi következett? Csak az, amit kiröhögött néhány mondatommal vázoltam. Az Ige, Ugron Gábor jóvoltából, olyan alakulat lett, amely nagyon-nagyon sok, bankoktól, vállalatoktól összetarhált pénzzel támogatta íróit és a magyar irodalmat. Németh Imre, az MTI munkatársa utalt, Vidor Marcell, a költő vitte szét a pénzt, néha valóban élet- és munkamentő segélyekkel.
Kodolányi János ennél magasabbra tört. Pakots Józseffel, a képviselővel szövetkezve, megszervezett egy Ige-körutat a Balaton körül.
Ebbe a körútba engem a Képeskönyv Kabarémmal vettek be. Minthogy már előzőleg is a Rónai Mária vezette minisztériumi osztály többször szervezett be irodalmi együttesbe Závodszky Zoltán, Supka Géza, Pápay Klára, Mécs László társaságába engem is mint előadóművészt, gitárral is, anélkül is, többek között Balaton körüli körutakra is.
Most örömmel vállaltam a megbízást, társulatommal együtt. Hallottam beszélni, hogy: maga a vallás- és közoktatásügyi miniszter is Otthon-tag, és már szinte túlzásba viszi, ahogy fölkarolja az írók, újságírók minden ügyét. De hát én azt sem tudtam, ki a kultuszminiszterünk. Csúnya szokás ekkora nemtörődömség, belátom, de így volt.
Ha emlékezetem nem csal, legelőször Veszprém városának és az érsekének vagy püspökének vendégei voltunk. A Képeskönyv Kabaré is a püspöki palotának valamilyen óriási, belső oszlopos termében lépett föl. Sikere akkora volt, mint addig is, mindenütt. Csak az riasztott meg, hogy a szünetben megsúgták nekem: Kosztolányi Dezső többek hallatára:
– Bárgyúság! Bárgyúság! – mondta bevezetőnkre. De aztán volt neki szíve odajönni hozzám, és bocsánatkéréssel együtt agyondicsérni együttesemet.
Másnap a nagyteremben megbeszélést hirdettek. Pakots József elnökletével. Én, mint rendesen, nem kívántam megjelenni rajta. Mivel nyár heve terjengett, lenge magyarban behúzódtunk az árnyékos tornácra, és vertük a kártyát.
Egyszerre nagy lihegve szalad hozzánk Lóránt László. Ez csoda ügyes, élelmes fickó volt. A Nyugat kiadóját igazgatta akkor vagy előbb, most Pakots körül tette nélkülözhetetlenné magát:
– Azonnal öltözz, és gyere az értekezletre, Pakots maga küld érted!
Hát erre föl kellett ugrani és fölkapkodni valami öltözéket.
Rohanok a nagyterembe. A megbeszélés a szárnyas ajtótól vagy tíz lépésre zajlott. De veszem észre, hogy Pakots abbahagyja beszédét. Ellenben a közvetlen közeléből egy hatalmas alaknak nyitnak utat. Ez nagy léptekkel közelít hozzám. Aztán majdnem úgy, mint valaha a szakaszomból egyik bakám jelentkezett, a termetes egyén összecsapja bokáját, és barátságos kézfeltartással így kezdi:
– Mi jól ismerjük egymást, kérlek szépen! Csak üdvözölni akartalak! – nyújtja lapátnyi kezét nekem. Majd fejezi be: – És gratulálni akartam a színházadhoz! Ilyen sokoldalú egy ember!… De most ne tartsuk föl a beszédben Jóskát. Álljunk a körbe.
Ezzel az óriás engem maga előtt tolva a Pakots körüli társasághoz tágul velem. Neki rögtön szétválik a kör. Én meg örülök, hogy szerényen elhúzódhatok a szélére.
Onnan aztán az oszlopok oltalmában kiszívódom a teremből.
Közben kegyetlen tépődöm: honnan ismerem én ezt a nagy embert? Valami rémlik: hogy már találkoztunk! De hol? És mi okból? Vagy véletlen?
Mindenesetre visszatérek a társulatomhoz. Ott, amikor beszámolok a történtekről, minden felől rám esnek:
– De hiszen ez a kultuszminiszter volt. Karafiáth… Ebben a pillanatban rájövök. Dr. Karafiáth Jenő!
Nagyon keresett ügyvédi irodával bírt. Birkózó vagy bokszbajnok volt. Azonkívül egészen tűrhető költeményekkel házalt szerkesztőségekben. Aztán lett miniszter.
A Pesti Hírlapnál futólag bemutatkoztunk egymásnak valamelyik szerkesztőnél. De egy másik esetnél következő történt:
A Pesti Hírlapot akkoriban Marczinfalvi Benda Jenő főszerkesztette. Őt körülbelül Európa legjobb riporterének lehetett tartani. Tökéletesen beszélt négy európai nyelvet. Megjelenése leszerelt, százkilencven centi magassága, tökéletes férfitermete igazán képesítette arra, hogy császárok, köztársasági elnökök, maharadzsák szócsöve legyen.
De mindemellett Benda szerény, majdnem alázatos és kedélyes gyerek volt baráti körben. Mi családilag is tartottuk a barátságot. Évekig jártunk össze. A P. H. segédszerkesztője, Bónyi Adorján, akit Isten most is éltet még, feleségével együtt állandó tagja volt társaságunknak. Valamint más csoportosulásban a P. H. képes mellékletének szerkesztője is, Szegő Pál és neje, a grafikus is, Markos Erzsébet.
Egyszóval érthető, hogy én nemigen tartottam be a szabályos utat, ha kéziratot vittem a Pesti Hírlapnak. Bekopogtam vele egyenest.
A szerkesztőségi előszoba jobb oldalából ajtó nyílt tégla alakú, olajozott fakanapéval bútorozott helyiségbe. A kanapékat úgy nevezték el: a vádlottak padja! Ez a várószoba néha szertelen összetételű társaságot tartalmazott, amely a szerkesztők elé kívánt jutni.
Nos, egyszer Bónyi már átolvasta kéziratomat, és ki is utalta a tiszteletdíjat. Nem kapott izomlázat az ember, míg a pénztártól fölvette. Csak hát még kifizetés sem volt naponta. Az előszoba másik oldalán nyílt a hadirokkant Csonkakezű János, szerkesztőségi mindenesnek a szobája.
János az utalványt átvette és kifizette, pár pengő levonással. Ez neki jól jövő mellékese volt. Elődje kis házat építtetett ezekből a pengőkből.
Jánosnál most négy utalvány kifizetésére várt négy író meg újságíró.
Én beültem a vádlottak padjára inkább, mint az előszobában téregessek ki a jövők-menők elől.
Egyszerre az ajtóban megjelenik Karafiáth Jenő doktor. Arca komor. Csak akkor mosolyodik el, amikor meglát engem:
– Várakoztatnak! Pedig két olyan tárgyalásom van, hogy…
– Várj csak! – állok föl: – Hátha segíthetek! Gyere csak velem!
János mindenkit megállított a szerkesztőségi folyosóra mentében. Engem szó nélkül hagyott, és akire intettem.
Bekopogok Bónyihoz:
– Dórikám! Ne haragudj, hogy zavarlak, de más ügyében teszem. Itt van Karafiáth doktor. Tárgyalásra kell sietnie. Intézzed el az ügyét. A kedvemért!…
Bónyi bólintott:
– Jöjjön!
Én megvártam az ajtónyílásban, amíg Karafiáthot Bónyi leültette. Azzal búcsúztam.
Sok magyar mese tárgya: jótét helyébe jót várj! Íme a vallás- és közoktatásügy kegyelmes ura nem felejtette el, hogy kiemeltem a vádlottak padja közönségéből.
Nem kétséges, hogy a Képeskönyv Kabarém a Karafiáth közbejöttével került az Igébe és aztán Albrecht főherceg elé is Keszthelyen vagy talán Siófokon is.
*
Egyébiránt az Otthonban szervezkedett Ige Keszthelyen vendégül látta Paulini Bélát és a Gyöngyösbokréta néhány vezetőjét is.
Paulini rá akart beszélni, hogy: én is tisztséget vállaljak a Bokrétában: de kereken elutasítottam. Meg is indokoltam neki: miért?
– Nézzed! Amikor én az első Gyöngyösbokrétát láttam, elragadott. Aztán a hivatalos támogatás és szervezés zúdult rád, aki először egyénileg állítottad össze a Bokrétát. Minden hivatalos szervezés azzal jár, hogy ha a minőséget élni hagyja is, de nála főleg a mennyiség döntő. Új és új vidékeknek néha nevetségesen gyatra együttesei a közönséget eluntatták, és a kitűnő együtteseket rontották. Ilyenben én nem vagyok benne! Már a kettőnk színházát is ez rontotta meg a Vasúti és Hajózási Klubban! Emlékezhetsz!
A keszthelyi megbeszélésen Albrecht főherceg is ott volt, meg egy Tersánszky Géza nevű rokonom. Birtokos volt, és valamely nagyobb vármegyei tisztségben is ült. A lakásán láthattam családunk történetét. Mégpedig csupa fölnagyított latin oklevélmásolatban. Elbizakodhattam, ha akartam, hogy hová nyúlik vissza családom eredete. Őseimet Nigernek hívták. Tersánszky mint előnév jóval későbbi, és a gorál-lengyel vidékről származik a címerrel együtt, amit II. Endre jeruzsálemi királyunk adott a családnak, amikor egyik tagja békekövetje volt.
Na! Az elbizakodás mellőzésével inkább azon nevettünk Gézával, hogy az egyik egészen zsenge korú írótársam úgy tájékoztatta felőlem őt:
– Tersánszky? Az már kiesett közülünk, írók közül. Most csak mint komédiás működik az Igében.
Ellenben a megbeszélésen jelen voltam. Nem kényszerültem rá, túlságosan kíváncsi sem voltam: mi történik főhercegünk ottléte alatt. Egészen más vitt oda.
A kabarémnak egyik tagja alacsony, de jóvágású fiatalember, kitűnően játszotta a komikus-öreg szerepeket. Ismeretségünk az 1918 őszéről kelt, amikor együtt kerültünk olasz fogságba, az összeomláskor. Ott, a San Damiano D’Asti városka tiszti fogolytáborában láttam, milyen remekül járja ez a kis ember a kazacskát, a világ egyik legnehezebb táncát.
Amikor tervbe vettem, hogy a balatoni körútra a Képeskönyv Kabaré teljes műsorát állítom össze, és így még két szereplőre van szükségem, véletlen találkoztam egykori fogolytársammal. Azt mondta, hogy: a Postánál van alkalmazásban, de korlátlan szabad idővel rendelkezik! A Kabaré említésénél rögtön, unszolólag ajánlkozott: ha van neki való szerep, boldogan eljátszaná! Csináltunk egy próbát. Kifogástalanul bevált.
Továbbiakban is viselkedése maga volt a megbízhatóság, pontosság! A társulat szeretetét mindvégig kiérdemelte. Egyikünknek sem volt sejtelme sem valódi hivatásáról!
De ne vágjak az események elébe. Fogolytársam, amikor a megbeszélésre hívtak Keszthelyen, és én, mint rendesen, el akartam maradni róla, rám esett, hogy: ez egyszer a főherceg miatt jelenjek meg az összejövetelen! És amikor vonakodtam, furcsán, mintegy elszólásszerűleg azt mondja:
– Én szeretnék ezen az értekezleten jelen lenni. Más ilyen esetben bemehettem akármelyikre. De most a főhercegre való tekintettel ajtónállók vannak. Csak te tudsz magaddal vinni.
Vállat vontam:
– Legyen neked, ha annyira kíváncsi vagy.
Bementünk kettesben. Én ásítozva, unatkozva, szórakozottan hallgattam a beszédeket. Egyetlenegy mozzanatra figyeltem föl, eléggé kelletlen.
József Attila, szinte érthetetlen, fölszólalásában, nagyon pökhendien, nemcsak a főherceget sértette meg, hanem a minisztert, Pakots Józsefet, sőt magát az Igét is.
Mindenki megütközött, elhűlt ezen. Én pedig fogolytársamhoz fordulva súgtam neki:
– Na lásd! Ezért nem szeretek én kedélyháborgást szerezni magamnak ilyen értekezleteken, amikhez lényegében semmi közöm sincs!
Amikor aztán már napirendre tértünk az egész eset fölött, fogolytársam még egyszer visszatért rá egymás közt. És megint csak valami sajátságos, mondhatnám, hivatalos komolyságot és biztosságot éreztetett velem:
– Tudod! Ezért a kölyökért kár. Ez nagyon tehetséges! De hogy ezt hamarosan kikészítik, arra nyakam tenném. Nem is készítik ki! Ő készíti ki saját magát! Mert nézzed! Nyugodtan elfogadja a főherceg, a minisztérium, a Pakots, az Ige egészen különleges vendégszeretetét és támogatását. Aztán azzal fizet, hogy lemarházza, lebecsüli szemtől szembe a jóakaróit!
*
Nem akarom itt a rémregények módszerével ajzani a kíváncsiságot. Átugrom éveket. Ott tartunk, hogy amerikai nehéz bombavetők raja látogatja Budapestet.
Általában az éttermek, kocsmák nagyon kevés száma tud már rendes ételt-italt fölszolgálni vendégeinek. Ahová benyitok, ott még aránylag van tartalék.
Kit pillantok meg egy szögletasztalnál? Egykori fogolytársamat. Egy szálas, vállas, jellegzetesen nemes arcvonású fiatalemberrel ül együtt. Ezt én jól ismerem. De már búcsúzik is kabarétáncosomtól.
Majd visszatérek még a végén személyiségére.
Táncosom kitörő örömmel üdvözöl. Hozzá telepszem. A pincérek nagy előzékenységet tanúsítanak, nyilván barátom miatt. Mindent elénk tesznek, amit csak a vendéglő konyhája és italraktára nyújthat.
Hát falatozunk és nyakalunk. Főleg nyakaljuk a kitűnő Szt. János sört. Rá még a jó csopaki bort is… Mert hát valóban: micsoda ínséget hozhat ránk még az év?… Mentsük, ami menthető, mielőtt keserű lenne a pohár!
Fogolytársam szeme csillogott, villogott, és a kapatosságnak vigyorgásával így kezdte nekem:
– Most már, úgy hiszem, elmondhatok neked valamit. Én a Sombor-Schweinitzer nyomozója vagyok. Azaz voltam akkor, mikor neked játszottam. Egy a szerencsém, hogy a társadalmi mozgalmak földerítéséből csakis egyet vállaltam: a zöldekét. A nyilasokét! A vörös alakulatokat semmi nyomásra sem vállaltam.
– Ezt nagyon helyesen tetted!
– Nekem mondod? Schweinitzer maga is azt mondta nekem: Hitlerék, azt hiszem, máris készek!… És akkor mi jön?… Hán?
– Elvörösödünk! De szerintem egyszer s mindenkorra – mondtam.
– Biztos! – biccentett rá táncosom: – És ez a marha, akivel ültem itten? Beszállott a vörösök ellen! Most szeretne egy egérlyukat találni, amiben elbújik. Csak ez nehezen fog menni neki. Mert a jelentéseire… Képzelheted, hányat intéztek el a nyilasok.
*
Amikor ezeket a sorokat írom, 1963 augusztusában vagyunk. Közben veszem hírét, hogy: Kellér Andor író és újságíró barátom 61. életévében meghalt!
Gyarapodnak árnyaim! Szinte úgy érezhetem magam, mint a sírásó vagy temetési vállalkozó.
Kellér Andornak több köze volt, mint nekem, ehhez a besúgóhoz. Ugyancsak ezzel kapcsolatban az Otthon is emlékezetesebb élményekkel szolgált neki.
Pontosan már nem is emlékszem, hogyan is botlottam össze ezzel a besúgóval. Nem is fontos! Jó föllépésű, behízelgő modorú fiatalember volt. Eredetileg vidéki színpadokon játszott mint hősszínész. Aztán a 914-es világháborúban főhadnagyi rangra vitte. Egyik tiszttársammal többek között a Britannia szállónak hírhedett osztagjában is teljesített szolgálatot. Bár kereken tagadta, hogy ott valamiféle zsarolási, kínzási vagy éppen gyilkolási és fosztogatási ügyekbe is keveredett volna szerencsétlen és ártatlan zsidó polgárok ellen… De hát ennek a tények ellentmondtak. Később a Horthy-hadsereg tisztikarából is kidobták mint nem kívánatos elemet.
Azt sem jegyeztem meg pontosan: mindjárt az első esetnél vagy később történt az, hogy mint írót környékezett meg egy ajánlattal? Szeretné, ha közösen írnánk egy detektívregényt. Ő bevallja, hogy évekig betört mint kasszafúró. De azért nem bukott le, mert csak egyedül dolgozott, és csakis készpénzt lopott. Utazgatott külföldön is. Monte-Carlo és más játékkaszinóban játszott. Végül is egy magyar lányba bódult bele. Ez árulta el. A letartóztatásánál kiverték félsor fogát, és a rendőrség arra szorította, hogy: különböző börtönökben rabtársairól jelentsen! Csúnya egy foglalkozás!
Válaszom ajánlatára az volt, hogy: a tervét jónak tartom! Ám én más műfajban működöm, semhogy detektívregénnyel is kísérletezzem! Ellenben itt van fiatal írótársam, Kellér Andor. Egyre-másra jelennek meg nagysikerű, izgalmas, elmés, folytatásos művei az Esti Kurírban, a Mai Napban, majd összehozom vele!
Budapesti tájnyelven szólva: a pakli sikerrel járt. Kellér Andor remekelt a besúgótól kapott anyaggal. Két fölhígításban is megírta. Pénzt is sokat keresett, vagy kerestek vele. Ám Kellér Andor áldatlan játékszenvedélye folytán az Otthon bakkasztalán hagyta túlnyomólag minden jövedelmét. Ha időközben netán nyert is, nem bírta abbahagyni a játékot, míg megkopasztva nem kelt föl. Még a lóversenyen inkább voltak sikerei. Csak hát a dal vége ezzel is az lett, hogy a bakkon úsztatta el pénzét. Szinte csak a játékért, nem a nyerésért játszott.
Most, hogy úgy értesültem: a lóversenyen rátört szívroham vitte el, mi másra tudnánk következtetni!? Velejében most sirathatjuk meg őt, mert utóbbat munkássága, már sok éve, teljes értékű irodalmat jelentett.
*
Az egyéni szabadság az Otthonban szentségnek tartatott. A politikát legföllebb kis társaságban, összedugott fejjel tárgyalták meg, akiket érdekelt. De különben alig zavart meg egyéni összeköttetéseket.
Mesélhetek valamit saját élményemről?
Megalakul egy folyóirat. Mindenki tudja, hogy: a náci propaganda egyik szerve! A főnök gazdag ember és köztudatban rendes ember.
Egyik napon leül mellém, és azt mondja:
– Te Józsi! Húzódjunk félre egy kicsit. Akarok mondani neked valamit.
Na, gyerünk! Félreülünk:
– Parancsolj? – indítok én.
– Csak egy regénycímet írj le erre a papírra. Akármit! Itt az asztalon számolok neked le ötszáz pengő előleget rá. Na?
– Nézd! – felelek: – Te tudod, hogy két helyen is le vagyok kötve, és egyik sem venné jó néven, hogy náci lapban megjelenek!
– Majd észre térnek – legyintett barátom.
– Nem kérlek, a nácik fognak észre térni! Az iramuk már megtört. Velem kár vitatkoznod. Öt évig hordtam egyenruhát, és a harctér dönt. Itt már döntött. Hamarosan meggyőződünk felőle!
Barátom erre úgy ingatta jobbra-balra fejét, mint aki egy véleményen van velem. De rögtön mellbe lökött:
– De hát akkor meg éppenséggel vedd föl ezt a pénzt! Mert én is keresek rajta valamit. Az írásodra oly soká kerül sor, hogy szerinted is fölfordul ez a kocsi akkorig. Tehát semmi sem fenyeget!
Fejemet ráztam: – Beszéljünk valami másról.
– Ahogy gondolod – vont vállat. Aztán a legszívélyesebben váltunk el egymástól.
*
Időben nem tudom, hova helyezzem ezt a jelenetet. Mindenesetre dicséretére legyen mondva, az Otthon levegőjében minden megeshetett, csak az acsarkodás nem, a tagok között.
A kinti Magyarországban már a csapszékek is átalakultak világnézet, sőt pártállás szerint, bicskanyitásig.
Csaknem naponta vitt el utam a Ganz falában nyíló, két kis korcsma mellett. Egyik szocialista, másik Szálasi párti volt. Kísérletképpen benyitottam egyikbe, mégpedig a szocdem csapszékbe.
Teljesen közönyösen szolgáltak ki. Erre másnap is bementem. Akkor a csaplár már vizsga szemmel fogadott, és néhány kérdést intézett hozzám kilétem felől és arról, hogy kiket éltetek?
A harmadik látogatástól már elállottam. Megtudtam, amit akartam. A csapszékek törzsközönsége egy követ fúj a politikában. Vörös érzelműt nem tűr a zöldeké és fordítva sem. Idegen bevágódhat véletlen. De ha megismétli látogatását, akkor színt kell vallania, és le is nyomozzák: mifajta érzelmiségű?
Az ellentétek mindjobban kiélesedtek. De ez majdnem egészen a tömegeinknek alacsonyabb rétegeire szorítkozott. A többi rétegek legföllebb lanyha vitákban foglalkoztak a politikai fordulatokkal, ha csak érdekelve nem voltak bennük. De úgy általában a magyarok azt gondolták: mi lenne, ha már nem köllene számon tartanunk a hatalmaknak piszkos harcát, és magunknak élhetnénk?
Az élcek néha mindennél jobban mutatnak rá a politikai válságok lényegére.
Amikor Kállay Miklós lett a miniszterelnök, az Otthon egy hétig mulatott a következő viccen:
A skandináv nagykövet érdeklődik Kállaytól. Azt mondja:
– Miután mi semleges alakulat vagyunk, szeretném, ha tájékoztatna kegyelmességed arról, hogy: a magyar kormány tulajdonképpen milyen pártállású, német vagy angolszász?
– Hát kérem, kegyelmes uram! – feleli Kállay. – Én és Reményi-Schneller, a miniszterem, németpártiak vagyunk! De… Én és Keresztes-Fischer, a másik miniszterem, az angolokkal tartunk!
Ideiktathatok egy saját élményt afelől, hogy a vészes náci miniszter, Reményi-Schneller hogyan viselkedett velem szemben, illetve zsidó feleségemmel szemben.
Boldogult feleségemet tizenkét évig a dicső orvostudomány szívbajjal kényszerítette ágyba, és az utolsó kivizsgálása kiderítette, hogy hormonelégtelensége van, tehát mozognia kellett volna… Ha feleségem megijedt valamitől, nyomban elájult. Ez történt vele, amikor a havas úton a Városmajor mellett, amint át akart szaladni rajta, megsiklott, és ájultan terült el az út közepén.
Sebes hajtását fékezve állott meg közvetlen előtte egy autó. Házaspár ült benne, Reményi-Schneller, a miniszter és a felesége. Az ájultságából ocsúdó feleségemet rögtön kocsijukba emelték be magukhoz és hazahozták. No hát, mondjuk, ez emberiességi cselekedet volt részükről.
Útközben persze megtudták Sáritól: kinek a hitvese. Hát én kegyeltje egyáltalán nem voltam sem a német, sem a magyar túlzó nácizmusnak, zsidó feleségemről nem is beszélve.
Most, amikor ezt a kötetet összeállítom, és régi irataim között turkálok adatok miatt, egy levelet találok. Reményi-Schnellerné érdeklődik benne utólag feleségem hogyléte után. A levélnek hangja: „Drágám! Aggódunk miattad” stb… „És szívből üdvözöljük férjedet…” stb.
*
Az Otthon az Esterházy utcai helyiségéből még 1937–38 körül átköltözött a New Yorkba. Onnan nem sok idő múlva a Royal szálló adott végleges és utolsó helyet az Otthonnak.
Míg a németek rá nem vonultak az országra, sőt különösen Kállay miniszterelnöksége alatt, Európa minden népéből tömegesen fogadtunk be menekülteket. Véletlen alkalmam nyílt valahol Kőbánya területén egy óriási, de szellőztethető sziklabarlangban szemügyre venni a menekültjeinket. Franciák énekeltek, németek kártyáztak, olaszok kiabáltak csoportosan letelepedve. Lengyelek éppenséggel a barlang legtágasabb zugát szállották meg.
Ugyanezt a helyet a német megszállás után is megközelítettem. Érdeklődésemre arról értesültem, hogy: még mindig tartózkodnak menekültek a barlangban, és magyar, sőt a sváb lakosság is valósággal utolsó falatjukon táplálja őket. Mert Basch úr, a vad náci megbízott, nemigen merte az orrát Budapest keletibb körleteire tolni.
*
Az Otthon-körnek tagjaiból akadt a változásnak néhány vértanúja. Ezek nem is annyira az SS-ek áldozatai voltak, mint a magyar náciké, köznéven nyilasoké.
Abban a nehány heti időközben, ami a német bevonulás és a sárga csillag gyalázata közt folyt le, megjelent az Otthonban két német tiszt. Fekete kabátot öltöttek, és tökéletes udvariassággal kérték, hogy: kötelességünk a magyar írók és újságírók klubját megvizsgálni.
Amikor az Otthon valamelyik vezetője végigvitte őket minden szobán, kezdve az olvasó- és dolgozótermeken, majd a kártyatermeken, ahol a Múzsa gyermekei csapkodják a lapot, és kacagnak vagy veszekednek… hát az egyik német összenéz a másikkal és elvigyorodik, a másik hangosat nevet… Majd legyintenek, és megköszönik a vezetőnek, hogy megmutatta az egyesületet meglepetésszerű látogatásuknál. Azzal egy pohár konyakot vagy feketét el nem fogadva, távoztak.
Ennek köszönhette az Otthon, hogy valameddig még szabadon működhetett.
Sajnos ilyenfajta látogatás ellenkező eredménnyel is járt.
*
Benda Jenő, a Pesti Hírlap főszerkesztője és néhány sikerre vitt regény írója, az Otthon vezetői köréhez tartozott. De a hivatalos ténykedésen kívül alig mutatkozott az Otthonban. Jobb szeretett a megszokott kis társaságával házi összejöveteleken szórakozni. Vagy Buda környéki kirándulásokon részt venni.
Egyszer is, a német megszállás tavaszának utolján, rendes kis társaságával a Hűvösvölgybe rándult ki.
Bónyi Adorján, a segédszerkesztő, ott volt feleségével, én magam is feleségemmel, egy szobrászművésznő a férjével, és… már nem emlékszem pontosan, kik voltak velünk.
Arra emlékszem, hogy Benda Jenő mi okból, mi okból nem, szokatlan, szertelen jókedvében volt. Már Budapesten, a villamoshoz menet megnevettette társaságunkat.
A szobrásznő kedves, elmés hölgy volt, de elakadhatatlanul bőbeszédű és kissé kotnyeles is. Ráesett Bendára, hogy a Pesti Hírlap föladja nemes hagyományait, noha nincs rá szüksége.
Benda hátrább lépett, a művésznő utána. Benda előbbre sietett, a művésznő a sarkában.
Minthogy a művésznő férje jóval fiatalabb volt, mint neje, Benda egyszerre azt mondja:
– Mária! Ha nem hagysz fel azzal, hogy engem politikailag vizsgáztassál, akkor odamegyek István papához, és elárulom neki, hány éve ismerlek, tehát a korod csakis…
Falrengető vigadalom lett a jelenetből, ahogy a művésznő könyörögni kezdett Bendának.
Na! Megérkeztünk a hűvösvölgyi végállomáshoz. Ahogy egy villamos megérkezett, és utasai leszálltak, a várakozók máris kapaszkodhattak rá, mert azonnal indult.
Mi férjek a villamos peronján csoportosultunk, és előbb szálltunk le, mint hölgyeink, akiknek ülőhelyeket szereztünk.
Ahogy ottan állunk, és várjuk a nőket, egyikük éles sikoltást hallat:
– Megcsípett hátulról egyik piszkos gazember!
Férje rohan, hogy elégtételt vegyen a merénylőn.
De eközben a másik hölgy is sikolt, hogy:
– Engem is megcsípett.
A harmadik hölgy is sikolt. Ezután lép le Bendáné a villamosról. Kérdi tőle Benda:
– Hát téged nem csíptek meg, angyalkám!?
– Engem nem! – rázza a fejét felesége.
Mire Benda Jenő ütésre emelte görcsös hegymászó botját, szalad az induló villamos után, és ezt kiabálja: – Mi az? Az én feleségem nem tetszett neked, te gazember, hogy nem csípkedted meg?
Ezzel az aranyos kedéllyel nem egy kínos, zűrös ügyet szerelt le Benda Jenő.
A vendéglőben valami bicskanyitó csigert szolgáltak föl asztali bor néven. Maga a tulaj is méltányolta kifogásainkat. De rögtön kifogástalan kisüsti szilvát ajánlott nekünk.
Benda Jenőt nem láttam még tömény szeszt inni. Legföllebb egy kupica konyakot. Most nagy tétel kisüstit rendelt. Valóban jó ital volt. Benda ivott velünk. Aztán a bepityizett társasággal együtt, egy harmonikás kíséretével, szívből, harsányan énekelt.
Valami nemszeretem sugallat kergetődött át egyre agyamon. Ennyi szöveggel: vesztét érzi, vesztét érzi!… Sőt, ilyesfélének visszfényét figyeltem meg olykor a társaságunk egyike-másika arcán is.
*
A Pesti Hírlap tárcát fogadott el tőlem a Krisztinavárosi vagy más néven Kéményseprő templomról, ahol a csodatevő Mária kép lóg a falon. Fekete Máriának is hívták, mert valóban, mint a festők mondják, „beütött”. Azaz színét hagyta.
Még egy másik tárcát is akartam elsütni.
A Pesti Hírlap akkor már tömve volt, kevésbé inkább, mint többé használható ejtőernyőssel.
A tárcám egy ilyen alakról szólt, aki a titkárával üzemi látogatásra indul. Egyiknél hallja, hogy: a szolga hihetetlen gyakorlati és elméleti tudással rendelkezik. Elbízottságában az ejtőernyős főnök úgy rendelkezik, hogy: inkognitóban jelenik meg a szolga üzemében. A következmény az, hogy a szolga szemtől szembe lemarházza őt, hogy: ilyen rendelkezéseket, mint az új főnökéi, a kutya sem bír megemészteni!
Bónyi Adorján már el is fogadta új tárcámat. De hát minden barátság mellett be kellett tartania a megállapodásunkat, hogy havonta egy, csak kivételes esetben hozhat tőlem két tárcát.
Nyilván ez az utóbbi tárca tárgyalása ültetett a Bónyi szobájába. És hát mert Balla Antal, a történettudós és publicista is benn volt, a várható gyönyörű események mérlegelését is megejtettük.
Ha bármi látogatás szerencséltetett, már a kopogásnál az időjárás szellemes bírálatába kezdtünk.
Ámde Csonka János, a szerkesztőség mindenese üt rajtunk, és tudósítja Bónyit, hogy:
– Egy német tisztet kellett bevezetnem a főszerkesztő úrhoz!
– Baj van! – halványodtunk el erre.
Nem sokat várhattunk találgatásban. A gép- és gyorsíró hölgy nyitott ránk. Neki mondottak gépbe valami rendelkezést a tiszt óhajára és Benda fordításában.
A Benda és a tiszt tárgyalása a legudvariasabb modorban zajlott le. De a tárgyalás befejezésének ecsetelésénél a hölgy majdnem reszkető aggodalommal közölte:
– A főszerkesztő úr mosolygott, de fejét rázta a tisztnek. „Megbocsásson, uram! De itt, a szerkesztőségben, teljes felelősséggel egyedül én rendelkezem, éppen úgy, mint ön a csapatánál.” Félek, nagyon félek! A tiszt bosszúsan harákolt, amikor fölállt, és meghajtotta magát Benda úr előtt, kéznyújtás nélkül. Úgy távozott el.
– Őrült! Őrült! Őrült ez a Jánoska! – egyeztünk meg a Benda Jenő viselkedésének elbírálásában. És én megjegyeztem:
– De miben bízik Jánoska? Ezek ellen a szörnyetegek ellen ki védi meg őt?
– Az a világszövetség, aminek tagja! – mondták társaim.
– Na! Kíváncsi vagyok! A malterosok engem is szervezetükbe akartak vonni. De bár tudom, hogy teméntelen jótett dicséri őket, én kitértem az ajánlkozásuk elől! – mondtam én.
Kétszer huszonnégy óra elteltével Légrády Ottó könnyezve mentette föl Benda Jenőt, főszerkesztőjét, állása gyakorlásától. Ellátta bőven pénzzel. És ezzel azt lehetett hinni, az ügye lezárult.
Két hétig mi sem történt valóban. Bendáéknál vidám társaság mulatott nemegyszer. Játszottunk Dzsakóval, a beszélő papagájjal, még táncoltunk is.
Egy délelőtt két polgári ruhás német tiszt kereste Bendát. Udvarias fölszólításukra Benda dolgozószobájába zárkózott velük. Onnan halálsápadtan jött ki, és azt kérte feleségétől, hogy: kézi-bőröndjébe csomagoljon pizsamát, fogkefét stb., stb. Mert mintegy két napra el kell utaznia.
Felesége sohasem látta őt viszont.
Sopronkőhidán börtönözték be előbb. Onnan Győri nevű újságírótársával Dachauba került. Dachauban kiütéses tifusz fertőzetben, szörnyű kínok közt, egyszerre pusztultak el.
*
A Pesti Hírlap utolsó tárcája az enyém volt: A Fekete Mária. A második tárcám a főaladárról már nem jelent meg. Mert a Pesti Hírlapot nyomdástól bezárták.
Az Otthon-kör működött még valameddig. Még akkor is, amikor már sárga csillag virított a zsidókon.
Egy nap Dienes Rudival, a festővel, az Otthonba villamosozunk. A járdán megpillantjuk Oláh Györgyöt, a zsidófaló Egyedül Vagyunk folyóirat főszerkesztőjét.
– Oláh Gyurka! Kiáltsak neki? Vagy már ő is beállt a vadak közé, és nem áll szóba veled? – bököm meg Rudit.
– Áhh! – legyint Rudi: – Itass meg vele egy liter bort, úgy fogja szidni neked a nyilasokat, ahogy akarod! Ő is odamegy, ahová mink, az Otthonba. Mindjárt kaszinózunk!
*
Még egy másik Otthont járó festőművészről, Baja Bence Ady-illusztrátorról.
Még 1920 és 1930 között ismerkedtünk meg. Felesége táncosnő és táncpedagógus volt. Egy szerzői estemen mutatkozott be az együttesével a Zeneakadémián.
Titokzatos egyéniség volt, az biztos. Két korsó sör között elmesélte élete történetét. A Képzőművészeti Főiskoláról sorozták be a K. u. K. hadseregbe. Orosz fogságba esett. Onnan megszökött, mégpedig Perzsia és aztán India felé. Angolul gagyogott valamit, és amikor fölszólították, hogy: lépjen be a gyarmati hadseregbe, kötélnek állt. Leszolgálta a szerződéses öt évét, megtanult tökéletesen angolul, és… állítólag, az angolok segítették haza még 1921-ben.
Eddig a történet az érdekes események sorozata. De most következik a hihetetlen, az elképesztő Bence barátommal kapcsolatban.
Még jóval 1930 előtt, egy éjjel, az Otthonból jövet, meleg nyári éj lévén, leülünk kettesben az akkori Simplon kávéház teraszára egy kávé és konyak mellé.
Beszélgetünk-beszélgetünk. Egyszerre Bence belenyúl kabátzsebébe, és elővesz egy plakettet. Aztán kérdi tőlem:
– Tudod, ki ez?
– Nem ismerem ezt az arcot!
– Hát majd megismered nemsokára. Ez lesz Magyarországnak korlátlan ura. Szálasi a neve. Tedd el ezt a plakettet, még hasznát veszed. Adok hozzá Szálasi-bélyegeket is. Ezeket is őrizd meg!
Nem tagadom, hogy ámuldoztam kissé, de úgy, egészében, mint más politikai jelenség is, nem ajzotta föl kedélyemet az eset. A plakettet és bélyegeket, hogy meg ne sértődjék Bence, tárcámba dugtam. Aztán onnan hova tűnt el, sejtelmem sincsen. Kiraktam? Kiszedték? Törődött vele a fene.
Ismeretségünk Bencével nem szakadt meg. Ő a társulatával összevissza cikázta Európát. Még akkor is, amikor már kitört a hitleri háború, a Bence társulata nem ismert semleges vagy ellenséges határokat.
Közben egy gépkocsi-szerencsétlenség alkalmával elvesztette a fél szemét. De ez további működésében nem gátolta.
Így következett el a nácik bevonulása Magyarországba.
Melyik szakaszában tartottunk? Nem is tudom! A Lánchídon át sétálok, mai lakásomból, Pestre. A híd reszket a megterheltetéstől. Gépkocsi gépkocsi után fut a hídon.
Ebben a tolongásban egy föltűnően óriási, ragyogó gépkocsiban megpillantom Bence barátomat. Abban a pillanatban fékez. Nem törődik azzal, hogy mekkora torlódást idéz elő ezzel az őt követő gépkocsik között.
Mint egy kényúr, ordítja felém:
– Na! Józsikám! Akarsz valamit?… Amit akarsz!
– Jó! Akarok! – üvöltöm vissza neki.
– Mit? Már megvan! Mit? – sürget.
– Egy útlevelet! – ordítom.
– Megvan! Hová?
– Lisszabonba! – üvöltöm vissza.
Erre dühösen legyint, és már indítja is a gyönyörű kocsit.
– Nem lehet veled okosan beszélni! – ordítja rám.
*
Nos igen! Okosan csak akkor lehet velem beszélni, ha én is okosolom azt, amiről velem beszélni akarnak. Ez így volt egész életem folyamán, és most már, 75. évemben lévén, nem valószínű, hogy megváltozzék ez.
A Fészek
Nos, igen!… Sok, nagyon is emlékezetes órám kötődik a Fészek Klubhoz. Mégpedig majdnem kivétel nélkül szerencsét hozó, kedves, derűs óra… A Fészekben, mégpedig annak kerthelyiségében, 1910 májusában ültem legelőször. Azaz, így raktároztam el emlékezetemben. Tisztában vagyok ugyan azzal, hogy ilyen emlékezésekbe nemegyszer csúszik egy kis tévedés, ferdítés. Sőt, megesik az is, hogy a sorozatos tévedés és ferdítés közé, itt-ott, némi valóság is becsúszik… De most gyerünk a Hitelesség szigorú tanszéke elé. Ott ejtsük meg a vizsgát részletesen erről az első látogatásról.
*
Föltétlen hiteles az, hogy engem a Fészekbe Tihanyi Lajos, a festő cipelt el legelső ízben. Tavaszutó vagy nyárutó lehetett. A Fészek kerthelyiségében telepedtünk le.
Tihanyival a nagybányai szabad festőiskolában barátkoztam össze. Ő a Nyolcak festőcsoportjának alapítói közé tartozott. A Nyolcakról pedig én írtam az első kritikát a Nyugatba. És a tagok: Kernstok Károly, Pór Bertalan, Márffy Ödön, Czóbel Béla, Orbán Dezső, mind csupa jó barát, a Palermo kávéházba meg a Fészekbe jártak.
De hát Tihanyit, a Balaton kávéház tulajdonosának fia létére, Budapesten mindenki ismerte, és mindenki szerette is. Kivéve olyanokat, akiket rossz nyelvével megszurkált. Mert mérmondó, ötletes, éleslátású fiú volt Tihanyi Lajos, köznevén a Kuka.
Ez a név mindent megmagyaráz. Süketnéma volt eredetileg. Később tanult meg beszélni. Úgyszólván mindent megértett az ember szája-mozgásáról. Azért neki mindenki csak suttogott. Ő viszont, ha szóra nyitotta a száját, az bömbölésnek is beillett.
Hát ahogy ott letelepedtünk a kertben, Tihanyi azzal kezdi, hogy sorban közli velem, kik és mik a vendégek ottan. Úgy bömböl, hogy nemcsak én hallom minden szavát, hanem az egész kert. És ilyeneket mond:
– Az ott egyedül, szobrász. Nem Veronese, megnyugtatlak!
Vehetem észre, hogy többen nevetnek, még maga a megcsipkedett áldozat is. De nekem azért kissé kínos a dolog, mert tarthatok tőle, hogy sértődősebb egyén odajön, és számonkéri a megjegyzést.
Közvetlen közelünkben ketten ülnek rézsút átellenben. Egy nagyon piperkőcösen öltözött úr az egyik, a társa jóval szerényebb, kicsikét fényeskedő zsakettben. Erre mutat rá Tihanyi:
– Azzal együtt dolgozol a Nyugatnál. Lengyel Menyus. Kis bankfiú Kassán! De mondják: nagyon tehetséges!
Lengyel Menyhért, későbbi világhírű színpadi szerző, rosszkedvűnek tűnik. Láthatatlanná, hallatlanná teszi Tihanyi szavait. A társa kacag oda ránk, és figyelmezteti Lengyelt, hogy: a Kuka róla beszél nekem. De Lengyel mogorván legyint, és nem hajlandó tudomásul venni bennünket ezután sem. Két-három nap múlva mutatkozunk be egymásnak a Nyugat szerkesztőségében. Nagyon udvarias volt hozzám. De úgy látszik, nem tartozott a kedélyes emberek közé.
Tihanyi aztán közvetlen ezt követőleg vagy később elvitt még egy másik, Reform Klubnak nevezett helyre. Ez valahol az Andrássy út elején kezdte meg működését mint új alapítás. Felényire sem nyerte meg rokonszenvemet úgy, mint a Fészek. Inkább afféle előkelő hivatali helyiségnek tűnt. Tihanyi mindenesetre ezt pártfogolta előttem a Fészekkel szemben. Főleg úgy, hogy a Fészeket letolta. Állítva, hogy: a Fészek voltaképp afféle álművész egyesület! Tagjai között inkább a pénzügyi előkelőségek a hangadók és ezek pöffeszkedése utálatos.
Őszintén szólva, én ilyesminek semmi szagát nem éreztem a Fészekben. Ellenben a Reform Klubban az a társaság, ahová Tihanyi odatuszkolt, számomra szinte idétlenül napilap modorban a legújabb politikai fordulatokról tárgyalt. Sőt, a mellette vitatkozó társaság is. Hát ez viszont rám hatott teljesen idegenséggel!… Többé nem is használt semmi unszolás, hogy odamenjek!
A Fészek? Egy nagyon ismert nevű építész, Vágó László, gondolom, ugyanezen alkalomkor meghívott a villájába. Hogy Tihanyit is? Nem emlékszem! Ellenben arra aztán nagyon is, hogy: szó szerint megdöbbentett az a bánásmód, ahogy ez a mérnök és társasága viselkedtek velem szemben, magyarán szólva, egy senkiházi tacskóval szemben.
Ámultam rajta, hogy majdnem mind ismerik addigi irodalmi működésemet. Idéztek soraimból, és buzdítottak hogy: nagyon sokat várnak tőlem!…
Mit fűznék ehhez?
*
Na, egyszer mégis akadt egy elég nyers összetűzésem a Fészeknek egyik alkalmazottjával. Tényleg Tihanyinak ama tájékoztatása érdekében, hogy: bizonyos tekintetben néha túlhajtották a Fészekben az előkelősködést. Csak hát ezt nem írhattam egyáltalán az egész Fészek számlájára.
Ez már az első világháború után történt. Mégpedig olyan időben, amikor annak éppen a fordítottját élveztem végig minden vonalon, mint ahogy előzetesen, a háború alatt. A nyalka katonát kényeztették, és minden kapu felpattant előttem. Aztán?… Hát talán még elmesélem…
Szóval, kapok valami műsoros és táncos alkalomra meghívót a Fészekbe. A meghívón ott van a föltétel: „Belépés csakis szmokingban.”
Hát nem mondom, az első Horthy-években elég csinos mélyhullámokat úsztam meg. De hát annyira az akkori nyomás sem tudott elzülleszteni, hogy piszkos fehérneműben, rongyosan mutatkozzam, mint nem egy kartársamnál tapasztaltam.
Szmoking? Az nem lógott ruhásszekrényemben. De ennek sajátos oka volt. A szmokingnak tükör kihajtóját idétlennek tartottam. Volt egész rendes, angol szövet, fekete zakóm. Ezzel jelentem meg ünnepibb alkalmakkor. Pár pengőbe került volna, ha tükröt varratok a kabát kihajtójára, és így szmokinggá varázsolom. De nem tettem, és egyáltalán nem tapasztaltam, hogy valaki is megütközik ezen ünnepi, tükörtelen feketémen.
Ámde ezúttal, amint be akarok hatolni a Fészeknek nagytermébe, az ajtónálló tisztviselő tiltóan emeli elém tenyerét:
– Kérlek alássan! Olvasd el csak a meghívót: belépés csakis szmokingban!
– Na és? – mondom. – Először lépek ide ebbe a feketében? Ne bolondozz!
– Úgy van! – szól valaki mögöttem. – Nevetséges, Tersánszky Józsi Jenő van olyasvalaki, hogy nem egy szmokingon múlhat, hogy megtisztelhesse magukat jelenléte!
Az esetet mulatságosabbá tette az, hogy ez a derék beeresztő ember csak helyettesítette a valódi Cerberust. Legszigorúbb képét öltötte fel mindenesetre:
– Kérem, én nem kivételezhetem! Az kivételeskedik, aki az előírást nem veszi figyelembe. Sajnálom, így nem mehet be urasága! – utal rám.
– Jól van! Ide figyelj – szólalok meg –, nem esem búskomorságba, ha többet ki nem nyitom a Fészek ajtaját. Vannak itt kifogástalan szmokingban olyan egyének is a tagok közt, akik a büntetőjogi vizsgát nem állják ki. Legföllebb a vezetőségtek tudomására hozom majd, hogy: többé ne alkalmazzon más tisztviselőt, mint helyettest, mert csak az védi meg tökéletesen az etikettet!
Ezzel hátraarcot csináltam, és indultam a lépcsőnek.
– Nem fogunk utánad szaladni! – hallottam a derék Beeresztő hangját mögöttem. Mire hátraszóltam:
– Vigyázz csak. Esetleg te nem szaladsz utánam. De hogy a francia király módjára magadat tartod a Fészeknek, ez kicsikét túlzás!
*
Nos, a későbbiek során mégiscsak a zakó kerekedett a szmoking fölibe.
A Magyar Színházban adták Szidike című darabomat. A Magyar Színház tulajdonosa, Beöthy László, egyúttal a Fészek elnöki tisztét is betöltötte. A darabnak példátlan sajtója volt. A szokásos díszvacsora, a szerző tiszteletére, a Fészekben zajlott le. Ez csak érthető. Amikor összebotlottam ott szigorú Beeresztő Ember helyettesemmel, és barátságosan nyújtottam neki kezet, féltem, hogy megcsókolja. Persze, hogy egy szóval sem hívtam föl a figyelmét arra, miképp: íme, zakóm feszül rajtam, noha a meghívóra itt is rányomtatták: belépés csakis szmokingban!… A színpadi kihívásnál sem fütyölt ki a közönség azért, mert nem a hagyományos frakkot viseltem.
De talán itt időszerű, ha a Fészeknek egy mulatságos kis esetét ide iktatom be.
Beöthy László a hőse. De már hallottam úgy is, hogy nem vele, hanem egy nagy bankemberünkkel történt… Ez aztán egyre megy.
Egyik megszorult művészünk megszólítja Beöthyt:
– Elnököm, tudsz nekem holnapig egy százast kölcsönözni?
– Parancsolj! – nyújtja át Beöthy.
Másnap a művész hozza a százast.
Egy-két nap múlva megismétlődik az eset.
Másnap a művész lelkiismeretesen megadja adósságát.
Néhány nap múlva újfent Beöthy elé áll.
Beöthy nem nyúl tárcájáért, hanem odamutat a teremnek egyik könyvesszekrénye tetejére:
– Nézd! Én a százast oda helyeztem, abba a dobozba, a szekrényen. Vedd ki, és aztán, ha jónak látod, tedd vissza. És megint vedd ki, ha kell, és tedd vissza. Minek koptassam én a zsebemet és a tárcámat?
Na, a következő eset hőse aztán teljes hitelűleg Beöthy László.
Egy este harmadmagával alsóst játszik a Fészekben. Aránylag nagy alapon megy a játék. Beöthy hatalmas összeget nyer.
A rendes munkával szerzett pénznek nincs ördöge. A kártyanyereség sugalma majdnem a nagyzási hóbortnak a mása. Szinte azt érzékelteti, hogy a mindenség a nyertes akaratának az ütemére mozog! Hátha még a nyertes be is konyakozott kissé?
Beöthy átment a Fészekből az Otthonba, az írók és újságírók egyesületébe.
A bakk óriási tétekben folyt ott javában. Amikor Beöthy megállt a teremajtóban, a bankár éppen a kosarat kérte az osztó pincértől. Degeszre nyerte pénzzel a nagy kosarat.
Beöthy még a terem ajtajából átvette a bankot. Minden tétet tartott. Még a bemondásokat is. Azaz, ahol nincs kirakva a tét, csak bemondva.
Beöthy László szó szerint percek leforgása alatt elvesztette kétezer holdját Lontón, a Király Színházat, a Magyar Színházat. És tulajdonképpen a Belvárosi Színházat is. Mert abban nyakig adóssággal terhelten maradt tulajdonos.
A bakkon egy fiatalember hihetetlen szerencsével és vakmerőséggel kilencet ütött a bank ellen. Ő maga is úgyszólván két krajcáros téten kezdve, mintegy nyolcvanezer pengőnek megfelelő összeget nyert. Hát még a nagyobb tétesek, halmozással!…
Mindez nem történik meg, ha Beöthy László a Fészekben marad… A Fészek így negatíve is szerencsét hoz rám.
Az esemény ugyanis nekem is eléggé a bőrömre ment. Az első darabomnak nagy sajtósikere, de mérsékeltebb közönségsikere után Beöthy jobban, sokkalta jobban bízott második darabomban. Annyira, hogy nagyobb előleget folyósított rá a Magyar Színház pénztárából. Mintegy ötszörösét, mint első darabomra.
Mármost a Magyar Színházat a Faludi testvérek vették át. Amikor jelentkeztem a színháznál, az egyik Faludi legyintett:
– Nem hiszem, uram, hogy a darabja nekünk megfelelő. Afféle selyemfiú történet!…
– De hát nagy előlegem van! – szóltam.
– Nem hajtjuk be önön! – Elvesztjük! – hangzott a válasz.
A már műsorba épített darabom helyett, ha jól emlékszem, a Fodor Lászlóé futott. Viszont mint érdekességet megemlítem, hogy különböző színpadi szerzők szövegében nemcsak darabom ötleteiből láttam viszont, de apróbb részleteket is… A húsz és néhány ezer példányos Mozi Újság vezércikkben is foglalkozott ezzel a körülménnyel. De a színház nem perelte be a súlyos gyanúsításért… Hát igen!
*
1945 után az Otthon-kör bezárta kapuit. A Fészek nem, uti figura docet.
Azt sem tudom, milyen alkalommal, Heltai Jenő ünneplésére gyűltünk össze a Fészekben. Soha még olyan megkapó és megható ünnepi hangulatra nem emlékszem, mint ez volt. Aki a haladó magyar szellemiséghez tartozott: a Nyugat ritkuló harcosai, a színpadi szerzők, újságírók stb., mind megjelent a Heltai, a drága Jánoska bácsi estélyén. Hangos női és férfi zokogást is lehetett hallani egy-egy felköszöntőnél. Itt aztán valódi, nem csinált érzéstől reszketett a hang, amikor mozzanatokat idézett a Heltai Jenő írói múltjából…
Ugyancsak egy másik estén is ott ültem aztán, ahol éppen az ellenkezőnek lehettem tanúja.
Meghívót kapok, azzal a hangzatos tartalommal, hogy: kegyeskedjem elszármazni a Fészekbe, mert nem kisebb egyéniség tiszteletére vacsorázunk együtt, mint az Angol Kiadó Vállalatok Egyesületének elnöke.
Ejha! Ez nagy szó! Az elhunyt élettársam kicsikét ünneprontó kajánsággal jegyezte meg:
– Mit tippel, Jenőkém, kinek fog maga falazni?
– Az az érzésem, hogy Márainak! – feleltem. – De hát csak nem enged oda egyedül?
Ez annak szólt, hogy nejem majdnem kifogástalan hadart Albion nyelvén. Én legföllebb dadogok valahogy.
Mert ha szótár nélkül fordítok angolból, a beszéd tehetsége egészen-egészen más.
Nejem azzal tagadta meg, hogy velem jöjjön, mert nagyon drágállotta a vacsora árát, gondolom, húsz forintot, amikor még tíz fillérbe került egy tojás. Egyedül állítottam tehát be a Fészekbe.
A terem ajtajában valaki karon fogott, és úgy tájékoztatott, hogy: az elnök úr már az asztalnál ül, nem szükséges bemutatkozással zavarni őt, hajoljak meg feléje, aztán foglaljak mindjárt helyet az asztalnál, a nevemet megtalálom egy papírszeleten a tányéromon.
Az asztal előtt meghökkentett, hogy: az elnök úr kísérteties hasonmása skót származású nagyapámnak, Fox Jánosnak! Sőt, a hölgy mellette Wilhelm Amáliára, keresztanyámra hasonlít… Üm! Fura! De hát végeredményben előjelnek nem rossz.
A vendégek túl pontosan érkeztek. Az asztalnál már alig láttam üres széket. Márai Sándor azonban hiányzott. Hát akkor?… Vajon melyikünk terméke miatt táncolnak Londonban féllábon a lordok és tőzsdések és ültetvényesek, hogy olvashassák?
A helyem mindenesetre keresztanyám, illetve az angol hölgy mellett jelölték ki.
A hölgy franciásan ejtett németséggel csacsogott, angollal keverve. Így némileg fölénybe kerültem. Nem mintha kifogástalanul beszélném Goethe nyelvét. Mert bár hatéves koromban szüleim német privátára írattak be, és apám beszélt is németül, én azonban még ma sem tudok megbirkózni azzal az átkozott der die das-szal. És néha azt mondom, hogy: die der das Mädchen. Viszont az angol nő nálam is gyöngébben beszélte a germánt… Valahogy elcsacsogtunk!
A sült és tészta között egyik kartársam poharát megragadva fölugrott. Köszöntőjét rövidre szabta. De mégis a közepéig öt hibát számoltam össze angolságában, mégpedig értelmieket is a kiejtési helytelenségek közt. Ez némi önérzetet öntött belém.
Mármost engedelmükkel a következő angol szavakat fonetice írom le, és magyarra fordítom egyidejűleg.
A lédi egyszerre hozzám fordult azzal, hogy: az elnök úr kíváncsi a „poruszt csálád türténité”-re. Az elnök urat következetesen franciásan „prézidan”-nak ejtette, ez rendben lett volna, de a következő szavait nem tudtam kivenni: mit jelentenek?
– Ei didnt öndersten mám! – Szpik szlólier! Vagyis: nem értem, kérem, lassan beszéljen!
Amikor megismétli, rájövök végre: az elnök úr az Egy parasztcsalád történetére kíváncsi. Szemközt velem ül a szerző. Rámutatok a hölgynek:
– Hi iz szitting dher. Azaz: ott ül ő! Ei vill csencs mei plész vidh him. Azaz: helyet cserélek vele.
Azzal fölkelek, és átszólok a szerzőnek:
– Jóska! Gyere át! A hölgy és az elnök téged kívánnak.
A lédi utánam szól, csak ennyit: End ju?… Vagyis: És én?
– Ei em Marszell Kakuk. Not parasztcsalád!… Vagyis én Kakuk Marci vagyok!
Egyik azóta már elhunyt, nagyon kedves és angolul, franciául, németül körülbelül legjobban beszélő kartársam szinte lelkesen biztatta a Parasztcsalád szerzőjét, hogy: ő mindent készséggel lefordít, amit az elnökkel és a lédivel tárgyalni akarnak!… Rám pedig, ahogy előbb csupa nyájas képet vágott, most szinte kelletlen pillantással fogadja, hogy mellé ülnék. Hát otthagytam a tortaszeletemet, és lesurrantam a zenekarhoz. Ott beszélgettem el egy fröccs mellett a karmesterrel, régi cimborámmal… Majd stílszerűen, angolos búcsút vettem a helyiségtől.
*
Akkor szerveztem újra a Képeskönyv Kabarémat. A rádióban több föllépést bonyolítottunk le, de csak rendszertelen időközökben.
Végre azonban, megegyezéses alapon, minden második vasárnap szerepeltem tagjaimmal a Kincses Kalendáriumban. Három évig tartott ez. Nívódíjat nyertem. A Rádióújság címlapjára tűzött együttesemmel stb., stb.
De sokáig nem tudtam: voltaképpen kinek köszönhetem, hogy a Rádió ilyen mérvűleg felkarolt?
Nemes János volt az, az osztályvezető. Ő adta ki a szerkesztőjének, Borvető Bélának, hogy: engem sorozatosan kell foglalkoztatnia, mégpedig hangsúlyozottan zenével! Na, és Nemes miért cselekedte ezt?
Nemes János kétszer egymás után végignézte a Képeskönyv Kabaré kétórás műsorát. Hol? A Fészekben.
Babona ide, babona oda! Hiszem és vallom, hogy a Fészek mindig csak szerencsét hozott rám. Talán még fog is.
Kaffka Margit: Csendes válságok
Valami csendes zsongás maradt bennem a Kaffka Margit egy-egy novellája végén, akár a harangé az utolsó kondulás után.
Legtöbbjénél megfogott az a sajátos érzés, mintha már átéltem volna egyszer elgondolásban. Olyanszerűen, mint ahogy álomban történik velünk valami furcsaság, s úgy vesszük tudomásul, természetesnek találva, hogy már egyszer megmagyarázódott előttünk valamikor, különös, képtelen logikával.
A Soror Annuncia történetével voltam például így, talán egy délután impressziójának visszalibbentén, mikor a zárdabeli tanulólányokat néztem, amint párjával mendegélnek valami szürke fal előtt, s a szemük kíváncsian villog ki a világba. S a sor hátulján a felügyelő apácák, akiknek hiába kerestem a pillantását.
Vagy a második novellájával, az illatok költőjének a történetével, egy esti séta emlékétől kísértve, amikor a dunai szigeteket bámultam messze a ködben, s szerettem hinni az érzésemnek, hogy más és különösebb lehet az élet a távolban.
Ez a „szeretem hinni” jellemzi talán legjobban a Kaffka Margit művészi látását.
„A rejtett istenkép háta megett nincs semmi, s csak az el nem élt élmények jelentenek valamit” – mondja egy helyt, s ez a hangulat valamennyi történetén megérzik.
Átszivárog az alakjaiba is, és úgy tetszik, mintha az örömeik, keserűségeik nem örömök s nem keserűségek, hanem csak emlékei az örömöknek s keserűségeknek.
Különös történetek ezek, s szinte az álomlátások igézetével jelenítődnek meg a Kaffka Margit muzsikaszerű s a régi selymekre emlékeztetőn decorummal csaknem túlterhelt írásmodorában.
Mintha finom, éleket vevő fátyolon keresztül éreznénk zsivajogni az életet, s megbékítő szomorú gyönyörűséggel vagyunk felette, mint az alkonyati órákon.
Különösen a nőszemélyei vannak Kaffka Margitnak szinte csodálatos művészettel megjelenítve. A sápadt, kedves leányok, akiknek alig hozzáférhető finomságokra rezonálnak az érzékeik. A Tavaszi alkony álma hősnőjére gondolok például, aki lehetetlenné teszi mutatványa közben az arab dervis főnököt, a társait puszta tekintetével őrjöngő eksztázisba kényszerítő hipnotizőrt.
Szinte bámulatos, mekkora művészi készséget jelent az ilyesminek megírása, s ennél a novellánál kevés jobbat olvastam magyarul.
Hanem valami fanyar tehetetlenséggel vagyok, míg ezt leírom, mert mit is írhatnék egy ilyen művészről, akinek valóban gazdagabbá lettem az észrevevéseivel – nálunk, ahol hátulgombolós dadogókat keresztelnek halhatatlanokká egy-egy könyvismertetéssel.
Krúdy Gyula: Aranyidők
Szeretném közölni Krúdy Gyula kis regénye olvasásán érzett örömömet, mielőtt még a megjelenő könyvet méltatnák. De istenemre, nem jutnak eszembe, csak afféle szaggatott, egyszerű megállapítások.
Nos, hisz úgy van, az szokott dadogni, azt hagyja cserben a hangja, aki túltelítődött érzésekkel és a betanult szó ömlik folyékonyan.
Különben ez a regény is olyan. Írója is alighanem úgy lehetett vele. Ott érzik ezeknek a drágalátos soroknak a kuszaságán a foganásuk heve. Ahogy a könnyes, bohókás, eleven emlékek megrohanták az írót, mint ahogy cábér gyerekhad ujjongva és szepegve csimpaszkodik a papán, aki valami nagy látványosságra viszi őket hazulról. Az ifjúságtól kótyagos Budapest dúdol ebben a történetben. Valóban, az ifjúság tékozló készségével. Mert nem ezt a néhány oldalt, de háromannyit bírna el a regény meséje anélkül, hogy egy pillanatra fárasztana, vagy untatna.
Pedig mondom, az író szinte semmit sem tesz, hogy beossza, taglalja mondandóját érdekfeszítő mozzanatokra, és elmélázik, elbíbelődik semmiségeken. Nem harangoz eléje nagy és különös tragédiáknak. Nem készít vázlatot egy-egy hatásos képnek. Úgy, hogy néha szemöldökünk jön ráncolni, ekkora léhaságon.
Csakhogy szó sincs róla, hogy igazunk lenne. Mert meglehet, hogy ebből a regényanyagból két kötet is futott volna, de ennek a kis regénynek a legnagyobb ereje, bája éppen ez a fura elbeszélésmód. Igen. Ez a látszólagos hanyagság valami egészen szokatlan zamatot ad a regénynek. Valami üdeséget. Valami csalafinta nyerseséget, ami izgat, ami megzavar, istenem, amilyen az ifjúság.
Ez van ebben az írásban: ifjúság!
Szinte az az érzésem, hogy kár a mai rohadt időkbe a múzsáknak ez a kis igazi szülötte.
Aranykönyvbe kellene leírni, és ezüst szekrénybe zárni és nem mutatni meg csak kiválogatott szemeknek.
Ignotus
Ignotus nevének hallatára, én azt hiszem, nemcsak nekem, de mindenkinek az jut az eszébe, hogy ő szintén az életnek ama „Nagy Pali”-jai közé sorozható, akik nem sok viszonzást kaptak embertársaiktól azért, amit adtak nekik.
Kétségkívül eleget taglalták már jól-rosszul jelentőségét, mint gondolkodónak, poétának, stilisztának, sőt politikusnak is, de ahhoz képest, ahogy napirendre tértek és térnek fölötte, az bizony valódi nevén méltatlanság. Különösen abban az irányban, ahogy a saját, meg az utána következő nemzedéke szétkapkodta, amit hozott, s lajtorjának használta, míg ő maga ehhez képest majdnem hogy alul maradt.
Ez így van. Ezt el kell mondani végre, így, magyarán.
Vele is megtörtént, mint nem eggyel, nála szerencsésebb, vagy hasonló sorsú társával, hogy azoknak az eszmekincseknek salakjával dobálták meg, amiket maga bányászott elő.
Gondolkodni, beszélni tanított egy csomó embert, akik a világ legtermészetesebb dolgának felejtették el ezt.
Sokan tették már s önkéntelen kínálkozott, hogy a Petőfi és a többiek korát összevessék a háborút megelőző irodalmi evolúcióval, ami – szerény véleményem szerint – most tart végkifejlésénél. Sőt, már túl is van rajta. Érdekesnek vélem azonban körülnézni kissé, hogyan történik ez, pont Ignotusról szólván itten.
A zseni kora után, természetszerűleg, az epigoné jön, az elkövetkező megújhodásig. Ne riadjunk vissza a szó bántó hangzásától. Vagy jobb, ha mindjárt így helyettesítjük: az új értékeket népszerűsítésüknek, elfogadtatásuknak ideje kell kövesse. Ez alól nem lehet kivétel, mert ezt mindennél nagyobb dolog, maga az élet határozza meg. Kifejezési lehetőségek, míg újak, vagy kevéssé kopottak, édes visszhangot keltenek, aztán afféle kérődzés jön. A nyelv bezápul s agyonnyúzódnak az egykor sokzengzetű frázisok, fordulatok. Gondoljunk ilyen kitételekre, mily nevettetőek, például: „lelkem lángsugárinál”. Pedig idejükben csodaszépen szóltak a szívekhez. De bizonyára nem lesz, vagy nincs máris más sorsa a közelmúlt, vagy a jelen: „álomlovag”, s tudomisén miféle hasonló szólamainak.
Ahogy itt ezt leírom, az az érzésem, hogy ilyen naivul hangzó megállapítások többet éreztetnek meg a dolgok lényegéből, mint holmi fejtegetés-lavinák, amik szinte csak arra szolgálnak, hogy elburkolják a dolgok egyszerű lényegét.
Elvégre nem oly csoda az egész folyamat, ahogy az a bizonyos isteni szikra kipattan a lángelmékből, mindenek bámulatára. A nyelv is úgy kopik és cserélődik, akár a ruha. Amikor a kifejezések összes variációi kezdenek bedögleni, könyvszagot terjeszteni, akkor jön a zseni. Ő veszi észre, hogy az élet körül, szükségleteihez képest gyúrt, alakított magának, megváltozott körülményekre, megfelelő kifejezési formákat, s ezeket aztán, mint valami rőzsét dobja rá a művészet beüszkösödő parazsára.
Különben, ha jól tudom, Fenyő Miksa tett már majdnem ilyen észrevételt erről, egy kis cikkében Adyról, s nyilván nem más áll Ignotusra sem.
De, hogy előző képemnél maradjak, aki ezt a folyamatot meg akarja előzni, az úgy tesz, mint aki még nagyra lobogó lángoknak segít. Szóval, nem a teóriák kérdése, hanem szükségszerűség kérdése a művészeti megújhodás is, a dolgoknak virágzaniok és érniük kell, mint a gyümölcsnek, csak mindennek a maga idejében.
Nem tévednek azonban, hogy ma még nem tartunk az irodalmi megújhodás idejénél, és egyenesen komikus, ahogy harsány csatakiáltások hallatszanak az új művészet mellett. (De az az érzésem, hogy érzékenységet sérthetek meg ezzel, ha magyarázat nélkül hagyom, s igaztalanság vádja lenne a félreértés eredménye. Mert azt mondani, hogy a fentieknél fogva a következő félszázad csupa másodrendű tehetséget termel, így nem állhat meg. Ellenben biztos, hogy ha bárminő jön, ha talán kvalitásban különb is a háborút megelőzőeknél, mégis kénytelenség nyűgözi, hogy ugyanazon a gyékényen álljon, mint elődei, semmint ismeretlen utódok apjának higgye magát s egyedülállónak. Mert egész biztos, hogy ez még messze van.) Egyáltalán, a jelen írójának el kell ismernie, hogy kétségkívül könnyebb a dolga, s ezt nem magának köszönheti. Mert készen kapta, ha egyebet nem, a merést és a lehetőséget a maga megnyilatkoztatásánál. Ez szerencse is, pech is, ahogy vesszük.
De csak idáig akartam kilyukadni Ignotusra gondolván, és nem az iménti gondolatot vinni hosszadalmasan tovább. Azaz az érvényesülés ötlött fel előttem s vele az önmagának teljes kiélése, az első szó kimondásának föltétlen jogán.
Hát újra magyarán, Ignotus az, aki a kora becsapottjának tekintheti magát. Vele szemben igazán fukar volt a sorsa. Szűkmarkú még csak az érkezés és beérkezés diadalával is, arányban azzal, amit hozott, és a legközelebbi idők éppenséggel nem bőkezűbbek. Igaz, hogy annak idején a kénytelenség más vágányokra térítette őt a szigorúan vett irodalomtól, már eleve. Aztán pedig a publicista tűnékeny sikerei szorították árnyba benne a próza mesterét s a költőt. Hogy azonban a valódi Ignotus sohasem volt amaz, s ha bizonyára értékeset végezhetett itt is (nem értek hozzá), a másik, a magyar irodalom Ignotusa, hasonlíthatatlanul igazibb nagyság, vita sem lehet.
Kissé rossz egyáltalán az emlékezetünk az Olvasás közben és az Emma asszony leveleinek írója iránt. Ez, nem hiszem, hogy rosszul tetszenék nekem. Mert ha ezek a művek maguk beszélnek is most sem fakult értékeikért, más oldaluk sem jelentéktelen. Azoknak a gondolatoknak és érzéseknek a megszólalása szinte valami hangtalan robbanással hatott annak idején, aminek bizony a legjobbak a tudói.
Ez mér fel mindent voltaképp. Persze, hogy ez teljes elégtétel, az már kevésbé mondható. Az igazság pedig az, hogy senkinek jobban nem lettek a soraiból afféle „Csáki szalmája”, mint az övéiből. És hogy ez már annak idején volt így, nem ma, amikor a kölcsönzés magától értetődő, nem kereshetek több magasztalót erre.
De itt van egyúttal a legnagyobb igaztalanság rejteke is vele szemben.
Hogy aztán a jelenről mit szólhatni? Csak hatványozottabban ugyanezt. Ez már emlékezni sem óhajt.
Ez ugyan nem is csoda. Hiszen úgy tűnik, jelenleg egyáltalán ott tartunk, hogy kezdjük megszokni, hogy a művészetnél a minőség kérdései minden más mögött baktatnak, holott egyetlen létfeltétele és lényege volna. De ebben az irodalmi tömegcikk-gyártásban és az ostoba jelszavak és álértékelések tömegében más nem történhet, mint hogy a gyöngyök elkallódnak a szemétben.
Voltaképp felmondott minden értékelés, s fémjelzett tehetségek vetődnek alá, el sem mondott mondandókkal kétes értékek tülekvésében.
Ám mégis, gondolom, ezt vonatkozásba sem szabad hoznom Ignotus szeplőt nem tűrő nagyságával. Mert ez olyan volna, mint egy mérnököt mesterinasokkal pertraktálni. Marad a tény, hogy évek óta való hallgatása ki sem fejezhető vesztesége a magyar irodalomnak.
Hogy pedig mindez még teljes súlyával jóvátevődik, nem tudok kétkedni sem benne. Azért, ha még tehetek hozzá valamit, ez nem bír más szavakra lelni bennem, minthogy: Mester! Sokak nevében szégyenkezett itt ez a néhány sor Előtted, hogy nemcsak méltatlanok vagyunk, de hálátlanok is Hozzád.
Nagy Endre: A kabaré regénye
Nyugodtan kezdhetném azzal mondanivalóimat erről a könyvről, hogy boldog vagyok, mikor alkalmam van írni róla. Sem idegerőm, sem kedvem nem elég már régen, hogy új irodalmi mű lázba hozzon és spontán, valódi hitem támadjon olvasáskor, hogy érdemes vele foglalkozni azon kívül is, amit önmagáért beszél. Ez a könyv még újságfolytatásos korában megtette velem, hogy diákos feszengéssel lestem újabb részeit és aztán tetejébe azt is megtette, hogy semmit sem csappanó érdeklődéssel olvastam el újabb részeit és aztán tetejébe azt is megtette, hogy semmit sem csappanó érdeklődéssel olvastam el újra egészében.
Okvetlen félreértések támadnának ilyen lirizáló hang fölött, hogyha nem okfejteném, micsoda motívumai vannak. Jelen esetben pedig majdnem arról van szó, hogy saját magamat úgy tekinthetem, mint csak egyszerű anyagot, amin keresztül általános érvényű megállapítások szögeződhetnek le jól.
*
Még abban az életkorban voltam, amikor az ember a kultúrbenyomásokat halálos komolysággal veti latra magában. Gondolom, tizennyolc éves voltam, frissen érettségizett diák. Egyetlen ábrándom sem fogant és vont még annak tájára sem, hogy valaha az írás foglalkozásom legyen. Az ítéletem az átlagos és ha nem is az úgynevezett rajongó, de mindenesetre nem fölületes olvasóé volt. Azt sem állíthatom, hogy talán irodalmi értesültségben hátrább voltam hazámnak bármelyik, hasonló sorsú ifjánál. Nietzschét, Tolsztojt, Anatole France-ot, Schopenhauert például ismertem már akkor annyira, amennyire ezek a nagyságok egy igen éles eszű és főleg jóhiszemű fiatalembernek hozzáférhetőek. Mindezzel csak azt akarom evidenssé tenni, hogy ha akkor vélemény alakul ki bennem irodalmi alkotásról, az talán sokkal autentikusabb, elfogultságoktól mentesebb vélemény volt, mint a mai. Mert körülbelül minden irodalmi alkotás legfölsőbb fórumának véleménye volt, a szeretetteljes olvasó véleménye, vagy a szükségletét megválogató fogyasztó véleménye, ha úgy tetszik, a könyvről.
Akkoriban olvastam egy beszélykét. Arról szólt, hogy egy kiránduláson, egy csinos lány társaságában az elemózsia között egy borosüvegnek bennszorul a dugója. Jelen van két fiatal udvarló, két tanár. Az egyik véznább, a másik, a tornatanár, jókötésű ember. A vézna tanár vetemedik neki, hogy a borosüveg dugóját kihúzza. Nem megy! De a lány előtt mégsem akarja föladni a küzdelmet. Betegre, ájultra kínlódja magát a dugóval, amit végül is a tornatanár egyetlen, mosolyos rántással húz ki az üvegből.
Ennyi az egész kis novella.
Hogy micsoda erőnek, szépségnek, értéknek a szele csapott ki tizennyolc éves szemléletemnek ebből a beszélykéből? Érdemes részletezően elmondanom. Mert abban benne volt végtelen egyszerű leszűrésben mindaz, amit tenger olvasmány, tenger tépődés, tenger vita, tenger befolyás, tenger tapasztalat, tenger letörés és újrakezdés, tenger halálos figyelem évei után valaki véleménynek megszerezhet az irodalomról, aki rá életét tette. Először is megállapítottam erről a kis beszélyről, hogy saját hangú, saját levegőjű, nem magyarkodó, hanem magyar mentalitású, amellett előkelő, viszont vesékbegázolóan szókimondó, egyszerre könyörtelenül fölényes és megrendítően könnyes írás. Természetesen megjegyeztem magamnak az írója nevét: Nagy Endrének hívták. És persze valamelyest megütött annak ténye, hogy ilyen kitűnő íróművész, ha már nyomdafestékig jut, miért nem jut mindjárt, érdeme szerint, a legtöbbet emlegetett nagyságok közé?
Azt mondanám, naiv, de helyesebb, ha azt állítom, hogy egészséges fiatal szemléletemben, az írásművészetnek mint mesterségnek belső erkölcsét akkoriban azonosnak hittem az adminisztratív, az üzleti erkölccsel. Magyarán szólva, nehezen tudtam elképzelni, hogy kiadók, akadémiák, vagy hát az írói munka nyilvánosságra hozatalának bármi szervei, olyan hülyeségbe, magok ellen való vétekbe is beleeshessenek, hogy a szellemi munkából ne a legjobb minőségűt terjesszék és honorálják elsősorban, mint ahogy más árucikknél, cipőnél, ruhánál, a finomabb kerül előtérbe, a gyatrát okvetetlen megelőzve.
Elég az hozzá, hogy valamivel később megint olvastam valami (gondolom kisebb regényféle) művet, ugyancsak Nagy Endre aláírással. Hát ez a mű rettentő csalódást jelentett nekem! Nem is rossz, hibás, vagy tehetségtelen írás volt. Sokkal rosszabb volt. Az a közepesen jó írás volt, amit lektűr néven tisztelnek meg. Hazug volt, utánérzéses volt, pakfon volt.
Akkor ebből megértettem, nem közvetve, de közvetlen tapasztalat útján az írásművészetnek, mint mesterségnek a természetrajzát, a kényszereit, a tragédiáját. Megértettem, hogy ugyanaz a ragyogó elme, a boldogulhatás útján nem mindig a maga fokozott ragyogtatásával, istenáldotta képességei sajátosságának kihangsúlyozásával ér el minél különb eredményeket, hanem ellenkezőleg, a sablonokba való ügyes illeszkedéssel, önmaga meghamisításával, fölhigításával, sőt eltüntetésével igenis hamarabb. Uti figura docet!
Megértettem, hogy ez a Nagy Endre nevű, alig ismert író, aki azt a kis novellát írta a tornatanárról, csudálatos horizontokra szállhatna tehetségével. Homloka mögött ott ég az isteni szikra, hogy beteljesítse hivatását és a lélek olyan rezdületeinek, a valóság olyan tényeinek leleplezője legyen, amik mellett bambán megy el a közepes elme, sőt még bambábban a mondvacsinált kontársereg, az álnagyságok csapata. És hogy írjon és teremtsen olyasvalamit, mit kívüle senki más nem tud, ami vele él, vagy hal, ami pótolhatatlan! Persze megértettem, hogy ha ez a Nagy Endre mást tesz, mint amivel egyszer már úgy elragadott, megaláz és lekicsinyel engem, emelkedettebb lelkű olvasóját azzal, hogyha előbb ananászt ízleltetett meg velem, aztán azzal a tökkel kínál, ami a csőcseléknek szánt csemege – hát akkor lehetetlen, hogy ennek az írónak a ténykedése az ő akarata és hajlama szerint való legyen! Hiszen ez annyit jelentene, mintha a tiszta vizek haláról akarná valaki elhitetni velem, hogy jobban úszik a sűrű mocsárban és jobban is érzi magát abban.
*
Ez az ifjúkori élményem kötődik Nagy Endréhez!
Mármost nagyra nem akarnám fújni a képemet azzal, hogy állítsam, tudatosan nem olvastam el többé Nagy Endrének egy sorát sem, sohsem néztem meg a kabaréiban őt, bárha még arra is emlékszem, hogy a potyajegyet kezembe nyomva, majdnem erőszakoskodott velem valaki, hogy: Nagy Endrét okvetlen hallani kell! Nem! Azt nem hiszem, hogy tudatosan azért a kis régi szellemi kalandért diszkreditálódott előttem Nagy Endre talentuma és így más művészkedése is közönyösen hagyott, fölötlően ahhoz képest, hogy közvetlen körömben barátok és barátnők eksztázisba estek neve hallatán. Nem tudatosan, de bizonyára nem is egészen indolenciából történt. Ha az ember valakit magasra emel maga előtt becsülésben egy bizonyos vonatkozásban, akkor nem szívesen helyezi értéknek máshová.
Nekem Nagy Endre a rendkívül mély látású, puritánul egyszerű beszédű írót reprezentálta és csalódást jelentett számomra az, hogy népszerű tömegbálvány váljék belőle, aki színházak, kiadók pénzeskasszáját tömi tele ezzel és köztük saját zsebét is.
*
El kellett mondanom ezt, amikor majdnem harminc év óriási vargabetűje végén, megint visszatértem arra, hogy véleményt kell itt megformálnom Nagy Endréről, az íróról. És pedig akként, hogy most nem mint friss kíváncsiságú fiatalembert igéz meg írásával, hanem ellenkezőleg, a betűk varázsa iránt mind jobban elhatalmasodó fáradtságból ráz föl vele…
*
Nagy Endrének ez A kabaré regénye című könyve, biztos, hogy az a bizonyos minden időt megálló könyv, amit úgy hívnak, hogy klasszikus írás.
Ha valami írás olyan plasztikus tisztaságú tükörképe, olyan helyesen adagolt kivonata egy kor sajátosságainak, ha könnyed, világos stílusban filozofikus súlyt reprezentál, ha azt érezteti, hogy megírója szempontjai az életről könyörtelen önkínzással ezer oldalról latra vetett szempontok, amiben benne van az álszerénység kiküszöbölése is, éppúgy, mint a megalománia hasonló írásokban nagyon gyakori szétterpeszkedésének teljes legyűrése és mindezek tetejébe az egész íráson állandó ritmus, egy elkallódhatatlan egyéni szívlüktetés, akkor: akkor éri el egy írás azt a bizonyos örökbecset.
Esetleg népszerű is lesz az ilyen írás, fölveszi a szecskarágó tömeg is, afféle kézikönyv lesz, bizonyos idő bizonyos állapotának megítélésében, sablont teremt bizonyos szituáció ábrázolhatásában. De az is lehet, hogy a kevés jobbaké marad csak. De hogy marad, hogy megrögződik elmékben és könyvtárakban, más, esetleges látszatok szerint nála sokkalta klasszikusabban elfogadott írások mellett, az biztos.
Nagy Endrének ez a könyve ilyen! Többet és igazabbat nem tudok mondani róla.
Legföllebb még azt, hogy az az egészen különös bátorság, ami ebben a könyvben a lényeget sohsem téveszti el meglátni a legzűrzavarosabb dolgokban sem és sohsem habozik rájamutatni: az szintén a maradandó becsű írások egyik főkritériuma.
Ebben a könyvben ugyanis nem az a fajta bátorság van, amely olyan dolgokat kezd ki, hogy az ügyészség homlokát ráncolja rá. Nem! Ebben a könyvben olyanfajta szúrások vannak, olyanfajta hatalmasságok ellen, amiket az írásnak hogy úgy mondjam világbajnokai is meggondolnak, hogy burkolatlan tegyék meg, mert a döfésük könnyen olyan lehet, mint a méh fullánkjának a döfése, visszafelé halálos döfés.
*
De hadd illusztráljam mindjárt konkrét példával, ennek a könyvnek egy részletével, ezt az említettem ügyet.
Nagy Endre egy helyütt leírja könyvében a nagyérdemű közönséget úgy, hogy ki is mondja rá a szentenciát: ha emberek tömegben vannak, akkor csőcselékké válnak, akár selyem ingmell és briliáns butón legyen rajtok, akár condra. Mindegy!
Vaskos kötetekről tudok, amik ezt a kérdést úgy taglalják, hogy végeredményben valami zavaros megállapítás-sorozat emlékét hagyják az olvasóban.
Itt, Nagy Endre könyvében nagyon egyszerűen leíródik egy rövidzárlat a színházi estén. A rendőrtiszt durva eréllyel szünteti be az előadást. Ugyancsak közli, hogy vis major esetéről lévén szó, a színház igazgatóságának nem kell megtéríteni a jegyek árát. Erre következik a Nagy Endre gavalléros gesztusa, vagy okos üzletemberi gesztusa, hisz az mindegy! Nagy Endre vissza akarja fizetni a jegyek árát. Mire a tömeg már ajánlata közben gazemberezni kezdi őt és aztán megteszi a nagyérdemű közönség, hogy duplán vasalja be a színházjegyek árát a színházon, mert a kettészakított jegyekkel kétszer jelentkezik a pénztárnál, arról nem is szólva, hogy a zavarban, a színház berendezését rettentően megrongálja ez a békebeli, legjobb pesti közönség.
Mármost ez a kép előttünk, még mindig nem teszi teljessé azt a különbséget, ami a morál gátlásai közt mozgó egyén és a csürhében gátlástalan vademberré váló ember között van. Nagy Endre egy mondatával megmagyarázza, lefotografálja, majdnem tapinthatóvá érzékelteti a dolgot. Annyit ír, hogy: a rendőrtiszt, aki imént durva erélyével előidézte ezt a helyzetet, sápadtan érdeklődik: vajjon ne verje-e szét ezt a csőcseléket legényeivel, ahogy megérdemli?… Ezen a tömegtől külön álló, hivatali mundurja alatt, szemünk előtt érző, eszmélő emberré váló rendőrtiszti figurán olyan pontosan lemérhető a különbség a tömeg és az egyén közt, mint soha száz kötetnyi fejtegetésen nem!
*
De ha ez nem elég kényes téma arra nézve, ahogy Nagy Endre a zsarnokok zsarnokát, a tömeget önmagának kipécézi, hát akkor el kell olvasni azt a részt könyvéből, amely egy pár odavetett színfolttal fölvázolja a tömeghiedelemnek bárgyúságát, mániákusságát, de azzal a mosolyos értéssel, vagy részvéttel, ami minden nagy elme tulajdonsága.
A nemzet ideáljának, a Kossuth apánknak fiát, a népe hogyan látja karikatúrának, csak azért, mert nem zsinóros atillában feszít. Holott hát még az sem biztos, hogy Kossuth Ferenc, a világviszonylatban is elsőosztályú mérnökzseni, mint nemzetgazdász nem volt-e méltó fia apjának? Hiszen évszázadok, évezredek távlatába állítva, micsoda gyatraságnak rémlik az, ahogyan tömegindulatok jelszavakba tömörödnek és akik azokat gyártják, vagy akikre azt ráfogja a csőcselék, hol kullognak hátul azok mögött a lángelmék mögött, akik az emberi kultúrának csatornákat, vasútakat, de csak egy kávédarálót is konstruálnak, vagy csak egy megkönnyeztető vagy megmosolyogtató mesét írnak?
Ilyen rémesen kényes jelenségeket hánytorgat föl Nagy Endre könyve, olyan ördöngős, zsonglőri egyszerűséggel az előadásban, mintha őmaga is rezignáltan bámulna, vagy szintén csak a gúnyolódókkal gúnyolódna a raccsoló, világpolgár Kossuth Ferenceken, a mándlis, szavalatos népvezérek javára.
*
Azok az eszközök, amikkel Nagy Endre levegőt teremt, távlatokat nyit, hátteret föst alakjai köré könyvében, talán még annál is bravúrosabb munka, mint ahogy nehány odavetett szóval karaktereket, egész emberi osztályok karakterét rögzíti meg.
Az a jelenet például, ahol a recsegő, ropogó Monarchiánk degenerálódott mágnáscsoportja porig alázza idegen testvérét, a munkájával merkantil mágnássá lett, nemes Vanderbilt sarjadékot, minden ok nélkül, az elfajzás groteszkül eszelős gőgjében… hát ennél frappánsabbul még nem jellemezte senki a bomlás természetrajzát, egy kis jelenet kapcsán.
*
Aztán ahogy Nagy Endre szimpla kis családi idillből szinte kozmikus távlatokat nyit ki a dolgok relativitására és kozmikus elrendeződésére.
Felesége karácsonyi örömnek összegyűjti háztartásuk tízeseit. Ám közben a férj ezreket gyűjtött, szintén karácsonyi meglepetésnek. Akkor jön csak rá, hogy micsoda szemét a sok ezres, ahhoz képest, ahogy egy szív bensőséges, édes örömét agyonzúzza!…
*
De hiszen ez a könyv éppen olyan, hogy nincsen egyetlen oldala, amelyiken meglepetés ne érne bennünket. Nem! A konferanszié-szellem (amely nem okvetlen száraz, szalmacséplő terjengősségben látja az irodalom legfőbb célját) nem ártott ennek a könyvnek. Ötlettől sziporkás ez a könyv és mégsem az a benyomásod róla, hogy írója utazzon erre. Inkább az az érzésed, hogy valami szemérmesség kötötte kezét, hogy óvakodik annak hiedelmétől, hogy ha valaki tollat vesz a kezébe, hát akkor nincsen fölösleges szava.
Talán mégis ez ennek a könyvnek az egyetlen módszerbeli fogyatékossága. Túl sokat bíz néhol a hirtelen megszakított előadással, az olvasó képzeletére és intelligenciájában is túl sokat bízik. Holott arról van szó, hogy egyszerűen szívesen hallanánk tovább az író hangját, azzal a hiedelmével szemben, hogy talán unni fogjuk.
*
Szegények vagyunk, sokat hallom, ebben a műfajban, amit Nagy Endrének ez a könyve képvisel. De ha dúsgazdagok lennénk benne, ez a könyv akkor is a műfaj gyöngye maradna.
Kosztolányi Dezső: Pacsirta
Kosztolányi Dezsőnek valami nagy szerencséje van. Sohasem lehetett őt elskatulyázni semmiféle írói csoportba. Hogy úgy mondjam, megelőzte saját nemzedékét, nem sorozhatták őt sem az öregek, sem az ifjak, sem a régiek, sem az újak, sem a maradi, sem a haladi fiókok valamelyikébe. Amazokat megelőzte, emezekkel nem vállalt közös iramot, bárha együtt érkezett mindig a legjobb futókkal.
Ez áll Kosztolányi Dezsőről, a lírikusról és ez fog állni a prózaíróról is. A magyarázata pedig igen egyszerű. Kosztolányi Dezső nemcsak valami különös véletlen folytán ilyen magában álló valaki, amit egyéniségnek hívnak, hanem bármi körülmények közt ez maradt volna, úgy, hogy rossz pechjének kellett volna lenni, ha az ellenkezője történik vele, mint ahogy vannak és voltak kegyetlen s végzetes esetek is erre.
Kosztolányi Dezső azonban olyasvalaki, akit úgy hívnak, hogy ízig-vérig művész. Kosztolányiról, a lírikusról csak egyet lehet mondani, hogy tökéletes, úgy az érzések megzengetőjének, mint a forma virtuózának. Ám ami szinte elképesztő előttem néha, az, hogy nem tudok rá esetet, hogy elért magasságokból egyszer is aláejtődött volna, ami még a legnagyobbaknál is természetes, hasonló termékenységgel.
De ez az ember nem hiába szereti használni a boszorkányosság, bűvölet jelzőket az élet jelenségeire, mert csakugyan ilyesfélét képzeltet a szelleméről is. Sokszor ámulva futok végig egy semmi cikkecskéjét az újságban, hogy soha sincs ötlet fűszere, a hangulat cirógatása nélkül. Hát ez az ember megvalósítja a seraptei asszony olajos korsójának meséjét! Meg, mégpedig ezer varázsízzel.
Fordulat, hajlékonyság, tűz! Ilyen szavak pattannak elém, ha bármely sorára gondolok. Sohasem unalmas, sohasem egyhangú, mindig ugyanaz és mégis mindig meglepetésszerűen más.
Most itt a prózaíró Kosztolányi Dezső. Mikor a Nero császárról írt regényét olvastam, azt gondoltam, ha ez az ember így kezdi, hol fog ez megállni? Ez Sienkiewicz és Anatole France, de hogy semmi köze hozzájuk egy ékezetével sem, az bizonyos.
De ugyanakkor eszembe jutott egy rég megjelent novellás kötete, ha jól emlékszem, a Boszorkányos esték a címe és már kisebb volt az ámulatom.
Az az érzésem, hogy ennek a könyvnek nem volt akkoriban megérdemelt sikere. Sőt nem hiszem, hogy tévednék, hogy az írót ez elkedvetlenítette. Mert semmi sem olyan leverő, mintha olyan próbálkozásokkal szemben ér igaztalan értetlenség, vagy indolencia, amit magunk becsesnek tartunk. És én azt hiszem, ez volt az eset.
Mutatja a mostani prózaíró Kosztolányi buzgó vénája.
Azok a novellák, sokak hasonló és bevett kísérleteinek eléje vágtak mesétlenségükkel, neuraszténiás riadalmak torz állapotairól, amik kifejezhetőségben a líra és a próza mezsgyéjén zajlanak le. De bárha, mondom, önmagukban is kész értékek voltak ezek a történetek, nem vesztek kárba, semmi fogadtatás után, az íróban. Mert úgy tetszik, szinte előmunkálatai voltak a mostani, nagyobb lélegzetű műveinek.
Erről a Pacsirta regényről kellene azonban írnom végre. De bevallom, valami félelem tart vissza, hogy félreértenek. Mert amikor a kritikák, valami álszenvedelem szuperlatívuszaink csupa dicsmártásokban lubickolnak, akkor kénytelen megrebbent egy tárgyilagos megállapítás is.
De már ideírom, ha átfutott a fejemen. Én azt hiszem, hogy a Kosztolányi klasszikus tárgyú regénye után, ahol őszinteségben mindent mert, a messzi miliő miatt, ez a kis regénye több az ígéretben. Úgy tetszik nekem, bizonyos gyöngédségek fogták meg néha kezét, mikor írta, és maradt mondanivalójából a tintatartóban. Meglehet, hogy ezáltal jobban eléri, hogy megrendítsen ezzel az egészen különösen megvilágított kisvárosi tragédiával, a szülői szeretet lemondásával, amelyet betetőz, hogy nem teremt boldogságot annak, akiért történik. Ez a csúnya, a zsarnok férjhezadni való lányuk.
Képzeljék el, hogy két életrevaló, kedves ember szerencsétlenné válik, a legnagyobb emberi örömmel, a magzatukkal.
Hogy oka ennek a kisvárosi mindennél zsarnokabb levegő, túlzott aggályaival? Természetes. Ezt azonban minden utalás mellőzésével tárja fel Kosztolányi Dezső. Sőt, valóban, kár így kirohanni pont a kisváros ellen. Jobban volna így megfogalmazva. Hogy az az aggályos levegő a végzet, amit bizonyos fajta emberek a metropoliszokban is terjesztenek maguk körül. Ez nem vád. Csak tény. És hát a rémekre hajlamos lelkek mindenütt megesnek a hamis erkölcsök tanának.
Ez ennek a két derék öreg szülőnek tragédiája, amely szinte görög magasságokba emeli őket.
Lányuk távoztával egy pillanatra feloldódik róluk a varázs, és akkor tűnik ki, mit nyújtott volna számukra az élet. Egy hajnali hangulat mondatja ki az apával a legszörnyűbb ítéletet önmagára és a rosszul rendeződő dolgaira a világnak.
Azzal minden visszazuhan a köznapba. A lány hazatér. És nem görögtűz és revolverdörrenések végzetül, hanem az igazi nyomorúság, a posvány, a mindennap posványa nyeli el a lelkeket.
Be kell ismerni, hogy nagy ügy, kényes ügy és merészség kellett a megpedzéséhez. Ezért is van, nyilvánvaló, hogy míg a regény főhőseinek lelki válságai elnagyolódnak, addig a külső miliő, a környezet érdekesebbnél érdekesebb éles vonású jellemei túlfeszegetik a regény kicsi kereteit. A novella vagy még inkább a dráma lendületei lüktetnek át a regény körülményeskedő, nyugodt elbeszélő módján s ez eredmény az, amit előbb mondtam.
E mögött a regény mögött valami vajúdó csönd marad és várakozást vet maga elé.
Beszéljek magyarán. Kosztolányi Dezső, szent hitem, hogy nem merítette ki ezt a témát. Sőt esküt merek tenni rá, hogy a dolog visszacseng benne. Talán más miliőt, talán más formát is fog még keresni ennek a különös és kincseket rejtő mondanivalónak. Lehet, hogy a regénye mellékalakjaiból olvasunk tőle nemsokára új regényt, más mesével. Lehet…
Egyszóval, amit még hozzátehetek ehhez, az, hogy ezúttal már nem lesz meglepetésszerű, ha meglepetést okoz majd zsenije újabb írásában. De amit jobban hiszek, az, hogyha íróról, az ő eredményeivel és sikereivel, még mindig azt írhatni, hogy szüntelen és kiszámíthatatlan emelkedőben tart, akkor ez több a dicséretnél.
Egyébként is, a végére hagytam, hogy ez a kritika sokkal inkább az írótárs ámuló és meghökkentett szeméé, a másik gazdagságán és tartalékján, mint az olvasóé. Mert az ember, az olvasó csak azt mondhatja bennem is, hogy ez a regény jó így, amint van és nyereség a kézbevétele.
Babits Mihály: Irodalmi problémák
Babits Mihályt megkritizálni, mikor az irodalomról vélekedik, valóban úgy hat előttem, mintha Hindenburgnak akarna valaki oktatást adni a hadviselésről.
Hogy mégis egy-két megjegyzésre vállalkozom itt, az Athenaeum második kiadásában megjelent könyvére, csakis az ő bátor biztatása ad rá merszet, hogy az eszmék tisztázása mindennél előbbre való.
Azon cikke közben jutott ugyanis eszembe egy és más, amely a magyar irodalmat a világirodalomba veti ki, s amely bár szókimondó, mégis úgy tetszik, bizonyos gyöngédségek és elnézések simítják el a kényes mondanivalóit, mint ahogy a szülők egészen sikerült gyermekkel szemben elfogultak.
Különöset mondok. Babits Mihály véleménye, hogy az igazság mindenekfölött való és belátom, hogy az elfogultságnak, ha nem is akkora, de szintén vannak jogai. Sokszor felhozza, rossz például, a franciák sovénségét. Ám én azt szeretném mondani: Ez az erő. Ez az uralom. És ha az a nép, amelyik szelleme elöl jár a világon, nem röstell elfogultságot, akkor mi, kis gyönge náció, ne röstelljük, mert áll az az angolra s más nagy népségre is, hogy beéri a magáéval, még ha silányabb is, a jobb, de idegen helyett.
Mármost paradoxnak hat ezzel szemben, hogy ha a következőkben éppenséggel nem a magyar géniusz elzárkózása mellett szólok. De igyekszem megértetni magam.
Nekem az az érzésem, hogy az a kettősség, amiben a magyar konokságot és vele szemben a másik sarkot, a mindenáron tanulni akarást beállítja Babits Mihály: valahogy menthető az előzőben és inkább gáncsolható az utóbbiban.
Hozzam például mindjárt Kazinczyt, akit Babits is említ, de a legnagyobb, talán hatásában századokra végzetes hibája nélkül. Mert más ellesni és alkalmazni valamit, és más szolgailag átvenni idegenből. De ennél is rosszabb, nem látni meg, hogy otthonunkban jobb anyagunk van felhasználandóul a nyelvünknek, mintsem mesterségesen kieszelni kellene kifejezéseket és szavakat. Ez a jóságos lélek egyszerűen nem nézett maga körül. Mert, ha hirtelenében nem is tudnám bizonyítani, biztos vagyok benne, hogy az eleven nyelv talán a paraszti, de kisvárosoké föltétlen, sokkal gazdagabb, fordulatosabb volt körötte s süket volt iránta.
Bele mernék menni valami szó, vagy frázistörténeti bizonyításba igazam mellett.
Ezzel szemben pedig, édes istenem, ugorjunk a mába. Hiszen éppen a Babits Mihályok eléggé sohsem méltatott érdeme, a ma munkája a magyar nyelv kiteljesítésén, a kazinczyak jóakaró vétke híján, amely ezt korrigálja. Ám nem lelünk-e mai kis kazinczyakra a brettli irodalom veszedelmes hatású művelőiben, akiknek nem bírnak szájukra egyengetődni a legtalálóbb, legkitűnőbb magyar szavak, ami még kisebb veszély, de a legfordulatosabb kifejezések, amik aztán a magyarkodók ellenkező véglete által nyugatoskodással vádolt Babitsok révén válnak közkeletűvé. Tegyük hozzá, nem sok hálára.
Babits Mihály szerény, ez a dolog veleje, sőt igazságtalanságig az, saját maga és néhány hasonló lélek érdeme iránt ebben a szerénységben. Míg annál könyörületesebb a nemzetieknek nevezett fogyatékosságokkal szemben. Nem hívta őket saját nevükön bűnöknek. Akaratgyöngeségnek és a megpróbáltság kiábrándultságának jelöli a jóra való restséget és a könnyen megalkuvást. Az afféle jó Mikszáthosat, amiből az olcsó siker támad benn és kinn is, holott nélküle megszerezhető és valódi lett volna.
Engedje meg nekem Babits Mihály ezt a pár szót, akár az egyszeri mendikásnak, aki azt mondta tanítójának: Ha csak így nadrágolsz el, uram, akkor holnapra elfelejtem és én járok rosszabbul, mert megint csínyen érsz, és megismétlődik a büntetés. Persze, csak ha a mester szerető kezétől érné ez a bűnöst.
Így van. Az ítélkező Babits Mihálynak nem fog epésen a pennája. De ez legyen a legnagyobb kétségbeesésünk.
Mert fog a költőé, az észrevevőé, az értékmegállapítóé.
Én azt hiszem, amit Vörösmartyról írt, olyan áldásos, jótékony valami irodalmunkban, mint a permeteg a tikkadt vetésre. Mikor annak idején olvastam, mintha boszorkánynyomástól mentesített volna. Ahogy stilisztikák, retorikák, irodalomtörténetek rettentő posványa párolgott el körülem, ami meg tudja utáltatni a zseni adta gyönyörűséget, akár holmi ronda bűz a legízesebb falatot.
Valóban úgy érzem azóta is, hogy többet árt a silánynak elismerése, mint az érdemesek gáncsa. Hiszen a nagyra emelt, akadémikus Vörösmartynak e nemű sikere látszott nekem szinte valami kaján végzetnek, igazi, mondhatni félreismertetett nagyságán. És nem mondok sokat, hogy meg lehet indulni azon a szeretetteljes, szinte fellelkesítő munkán, ahogy Babits Mihály kihántja nekünk, visszaadja nekünk üdének, hatalmasnak, Vörösmartyt, a költőt, sőt az embert jeleníti meg úgy, ahogy csak, mondjuk ki, az teheti, aki a géniusz új nagy idejének zászlaját emeli szintén, s lobogtatja nyilván nem egyhamar érkező felé.
Móricz Zsigmond: Baleset
Már eleve zavarba hozhat bárkit is, hogyan lehessen Móricz Zsigmondról jellemző, megkülönböztető, akár magasztaló, akár gáncsoló kritikát írni, mikor őt olvasva csak az juthat eszedbe, hogy talán ő az a szerencsefia, akinek az a bizonyos mesebeli süveg van a birtokában, amely képessé teszi őt, hogy láthatatlanul járjon-keljen mindenütt és mindent meglásson, amit a jelenlevők, sőt sokkal többet, azt is, amit mások éreznek, sejtenek, de nem mernek és nem tudnak megfogalmazni maguknak.
Igen, így olvassa ránk titkos gondolatainkat, érzésünket majdnem észrevétlen a művészetnek ez a nagy szemfényvesztője. Csak akkor döbbenünk rá, mikor már készen elénk hozza.
Mert olyan ő valósággal, mint az elemi erők. Megfoghatatlan, feltartóztathatatlan hatásában. Mikor olvasni kezded, valósággal azt hiszed, magad találtad ki azt a mesét, amit elmond neked, magad formáltad meg alakjait a mesének, mert azok úgy jelennek meg előtted kész valóságnak, olyannak, hogy mások nem is lehetnének, mint amilyenek, nem tudsz hozzájuk gondolni egy fikarcot sem.
Talán Bródy Sándortól olvastam egyszer egy kritikát, amelyben Dosztojevszkijt olyan szabóhoz hasonlítja, aki sohasem hagy benne egy szál fércet sem munkájában, hogy arra tudjunk következtetni, hogyan készült. Ilyenek a Móricz Zsigmond munkái is. Pontosan az életre szabva, belsőben, külsőben, maradéktalan.
Kisdiák koromban nagyon megkapott egy irodalmi adoma, amit a magyartanárom mesélt el Arany Jánosról. Aranyt akkor már elborította az akadémia, az egész magyar értelmi világ babérral. Őt azonban mindig furkálta a kíváncsiság, hogy vajon mennyire brillíroznék munkáival az egyszerű gondolkodású, irodalmilag nem művelt nép előtt. Az előtt a magyar nép előtt, amely tulajdonképp magyarul tanította a felette lévő társadalmi osztályokat. Hiszen Petőfi világsikerének titka is nagyobb részben az, hogy a magyar nép képzeletének, sajátos nyelvfordulatainak szócsöve s ha nem az volna, valóban kevesebb volna talán Desmoulins-nél is, akit szerénységében, ideáljának emelt maga fölé. Holott…
De elég már ebből.
Arany Jánosnak volt egy nagyon értelmes és nagyon nyíltszívű bérese, vagy hetese, ahogy nálunkfelé mondják. Hát ennek a kezébe adta Toldiját, hogy olvassa el és ezt az egyszerű lelket akarta aztán kifaggatni véleményéről.
Persze azt nem közölte vele, hogy a Toldi az ő műve.
Nohát, mikor a legény elolvasta, Arany csak úgy véletlen, érdeklődni próbált nála: hogy tetszett? Hát a legény bizony egy cseppet sem volt animálva a Toldi költői szépségeitől. Csak hümgetett erre, arra.
Arany már az elkedvetlenedés felé billenően kérdezte meg utoljára tőle: dehát mégis, magyarázza meg, adja okát, mért nem tetszik neki úgy ez a verses história, mint például a Bogár Imréé, Rózsa Sándoré és egyebek? Talán nem szép?
– Dehogynem! – hangzott a válasz.
Hát akkor?
Hát akkor a legény végül is kibökte, hogy azért nem imponál neki a Toldi, mert ilyent ő is tudna csinálni. Állítólag Arany János erre a néhány szóra maradt a legbüszkébb az egész kritikahalmaz között, amit irodalmi pályafutása alatt kapott.
*
Eszembe jut ez az anekdota, mikor Móricz Zsigmond irodalmi méltatására gondolok. Neki ezer meg ezer ilyen bérese lélegzik a magyar olvasók seregében, az egész biztos.
Hogy pedig Arany Jánossal hozom őt kapcsolatba? Az is egész biztos, hogy tíz közül kilenc értékelés már réges-rég, írva, szóban, hallgatólag a magyar klasszikusok eleven utódának, a magyar irodalmi hagyományok igazi nagy továbbfejlesztőjének tartja őt.
Már most minek tagadjam, hogy milyen félve, tépelődve nyúltam ceruzához s milyen zavarban vagyok itt most is, hogy kritikát írjak róla, hogy csak meg tudjak szövegezni pár méltó mondatot is legutóbbi novelláskötetéről, a Balesetről. Hogyan becsüljem meg méltóan a szavak erejével az írását? Hogyan merjek értekezni, fejtegetni, értékelni, ahogy ezt szokták, alaposan, behatóan? Mert ha csupán üres, puffogó áradozásokkal kezdek el spekulálni, akkor ő a vesémbe lát, akár ahajt a tanárom és rámripakodik: Nekem ne szalmázz, fiam, nekem ne hasalj! Valld be az igazat, nem készültél alaposan!
Pedig hát az egyszer igaztalan érne a vád. Mert azt felelhetném: Dehogynem készültem, Mesterem! Csakhogy ilyen oktató, mint Kegyelmed, csak azt az érzést költheti, hogy nehéz, még dicsérőleg is megmukkanni az oktatás felől, mely maga a szavakba váltódott élet.
Ha mégis mernék szerény dicsérettel hozzászólni ehhez az új Baleset című kötethez, hát csak egyetlen novelláját említeném meg itten. Azt, amelyik egy kis madárról, egy békés vasárnap délutánról, egy nótáról szól, mely a kávéház terraszáról zendül meg… Egyszóval mindenféle semmiségről.
De miféle bűbájosság ez? Hát lehet ilyen eszközökkel ilyesmit megcsinálni? Hiszen erre valóban mindenki azt gondolhatja, hacsak egy kis szív van benne, ha csak egy parányi szikra pislog benne a szépség és a jóság iránt, hogy ezt az érzést, ezt a hangulatot én is le akartam már írni, le is tudtam volna éppen így írni, mert csak így lehet érezni és gondolkodni kivételes, ünnepi, magányos, békés órában.
No persze, hogy mindenki azt gondolja, mint Arany János bérese. Pedig mekkora tévedés ez, felebarátaim, hogy ti ilyen szavakba tudnátok szedni lelketek ünnepi perceit. Mekkora tévedés! Micsoda körmönfont értekezés válnék a ti ünnepi perceitek szavakba szedéséből emellett a kötetlen beszédben írt gyönyörű költemény mellett, emellett a zsoltár mellett, a kis madárról, a nótáról…
Hiszen a hét csodák egyike az a tulajdonság, amely azt meg tudja tenni, hogy egy kis madáron, egy hangulaton át meg tudja éreztetni a jóság, szépség, az erkölcsi ember végtelen árvaságát a véletlenek vagy a szánalmas csináltságok vad és kegyetlen forgatagában.
Bizony így van, felebarátaim! Mert ha tollat fogtok magatok, hogy a holt betű révén idézzétek fel az élet fura zűrzavarát, csak saját törpeségeteket látjátok be és joggal ér kudarc és bűnhődés, mert a saját hangocskátok is eszetekbe mer jutni, mikor ő szólal meg, a Mester.
Karinthy Frigyes
Megtudtam véletlen, hogy az Athenaeum kiadja Karinthy Frigyes összegyűjtött munkáit, amelyből egyelőre tíz kötet jön.
Ilyenkor afféle összefoglaló nagyismétlést szokás tartani azokból a kritikákból, amik annak idején sorban méltatták a megjelent munkákat. Föltétlen érdekes dolognak tartom ezt, de a jelen sorokkal inkább afféle közkeletű, gyakorlatias szempontokból szeretném mérlegre tenni itten Karinthynak, a magyar és speciálisan budapesti írónak munkásságát, semmint úgynevezett belső analizálásukra vállalkoznék.
Karinthy Frigyes munkásságának általános méltatásával könnyen és röviden készen volnék. Én nem tudok nála nagyobb élő magyar írót.
Értékelésem módjának mindjárt okát is adom s azt hiszem, nehéz vele vitába szállni. Van egy fajta értékmegállapítás, ami egészen más, mint az átlagos, napi elismerés, sőt, más, mint az utódoké is. Ez az értékmegállapítás a legjobbak elismerése, a legkülönbek, a kiválogatottak értékelése. Olyan ez, mint a titkos fémjelzés. Az inspiráló Cyranók itt bizony föltétlen magasságban állanak az általánosan nagyrabecsült Molière-ek fölött. A műhelytársak, a pályatársak respektusát, amely ennek az értékmegállapításnak legrendesebb tünete, nem lehet megszerezni sem akadémiai tagsággal, sem a hazafiak, vagy más testületek, vagy akár egy egész nemzet babérkoszorújával sem. A mesterségbeliek tudják, és ha nem tudják, érzik, ki a főcsahos köztük. Amiért ez a titkos fémjelzés kijár, nagyon egyszerű szó: eredetiségnek hívják.
Ez a fogalom azonban nagyon elkoptatott, különösen ebben a vonatkozásban. Aztán nagyon sokszor jelölnek vele olyasmit is, amit én itt nem szívesen értenék alatta. Azért igyekszem mindjárt nagyon naivul megmagyarázni, mit jelképez nekem egy írónál ez a szó, hogy eredeti.
Sok írást elolvasok, amit nagyszerűnek találok, de nem lelek benne kettőt. Először, hogy az az érzésem jöjjön: ejnye, amit ez itt leír, homályosan bennem is élt, sőt gondoltam rá, hogy meg kellene rögzíteni, de most már itt van, késő.
Mitagadás, ez bizony nem kellemes érzés. De azután jön a második, valami ellenállhatatlan ösztönzés arra, hogy hiszen az életben még ezer és ezer csodálatos, különös dolog van, csak neki kell dűlni a kibogozásának. Nagyszerű, érdemes dolog írni, érdemes dolog élni.
Nos hát, én csak azt az írást tartom eredetinek, amelyikben ezt a két érzést megtalálom. Karinthy Frigyes írásaiban pedig, nem tudom, egyéb olvasói mennyire, de hogy a legkülönbek, a legnagyobb tömegben és a legelsőrendűbb minőségben lelik meg ezt a két érzést, gondolom, ebben nem tévedek. Mindig elöl jár. Mindig elír valamit bárki elől. De azzal a kis bosszúsággal jótékonyan kavar fel, és serkent serényebb nézelődésre valaki a saját berkeiben. (Már akinek vannak ilyen saját berkei.)
Mármost lehetséges, hogy nagyon nagy írók vannak e nélkül a két jellemvonás nélkül is. Szerény megállapításomban azonban a Karinthy-fajták a legnagyobbak. Nem a népszerűsítő nagyok, hanem a teremtő nagyok, az első szó kimondói, a géniuszok.
Ebben a pillanatban, amint ezt itten leírom, úgy rémlik, hogy már valaki ugyanitt a Nyugatban megfogalmazta ezt a dolgot ilyenféleképp Ady Endréről, ahol őt vátesznek nevezi a népszerűsítő nagyokkal szemben. Mindegy, hiszen előrebocsátottam, hogy nem afféle analitikai bogarászatra indultam ezekkel a sorokkal, hanem inkább gyakorlatias vonatkozások megpedzésére.
*
Szóval a fentileg értelmezett eredetiség volna az értékelési sémám. De úgy tetszik nekem, hogy ez az elgondolásban látszólag oly egyszerű ügy roppant kényes és bonyolult és legtöbbször elburkolt és elhallgatott ügy a gyakorlatban. Mert amióta művészet és irodalom van, bizonyos, hogy e körül az ügy körül estek a legkegyetlenebb igaztalanságok.
Ez a bizonyos eredetiség az, amely paradoxul, a művészeteknek leginkább elkallódható és széthurcolható Csáki szalmája, annak ellenére, hogy a legbecsesebbje, úgyszólván éltető ereje.
Hiszen a világ legelcsépeltebb frázisa, hogy az igazi nagy emberek bére legtöbb esetben mellőztetés, ha nem rosszabb. És vicceket gyártanak a tehetség átkáról, mint amely a boldogulás akadálya.
Nem feszegetem és nem taglalom most ennek okait. Csak annyiban érintettem, amennyiben ide vonatkozik. Úgy van különben, mintha értelmetlen is volna itten hangsúlyozni ezt, Karinthy Frigyesről írván. Hiszen őt éppen a szerencsés nagyok közé lehet számítani, aki semmit nem engedett, meg nem alkudott, mégis egyre illőbben éri meg sikereit. Ő az a szerencsés, akit meghallgatnak s nem kell alkalmazkodnia, hozzá alkalmazkodtak már.
De a dolog mégis úgy áll, hogy nagyon kevesen múlt az, hogy ő is azok sorsára kerüljön, akik haszontalan szórják el a magukkal hozott magvakat, nem akadnak jó talajra, vagy inkább úgy, hogy nem ő, hanem mások aratják le a vetését.
Unalomig tudja mindenki, hogy nem a legértékesebb, a komoly szavú, sajátos Karinthy volt, aki először magára figyeltette a nagy nyilvánosságot, hanem a humorista. És aztán lopózott bele, szinte észrevétlen, az elmékbe és szívekbe nagyon is súlyos mondanivalókkal, hogy most már semmi se kösse meg a tollat szorító kezét. Valósággal úgy volt, akár az orvos adja be édes burokban a keserű, de gyógyító orvosságot.
Kezeskednék róla, hogy most, amikor összegyűjtött munkáit adják ki, nagyon sok olyan olvasójuk lesz, akik értelmetlen állnak meg a kedvenc szerző egy-egy, sőt bizonyára legjava dolgai előtt és alighanem a humorista halandzsájának fogják azokat tartani.
Hogy megjegyezzem, Karinthy tényleg kedvel, különben acélos tisztaságú stílusával, bizonyos tartalombeli misztifikációt. De ott, ahol ezzel él, majdnem kénytelen vele, mert olyan szubtilisak megérzékeltetnivalói, hogy szétfoszlanának, nem bírnák el a kategorikus imperativuszt az előadásban.
És ha már itt tartunk, hadd tegyek még néhány megjegyzést munkáinak benső jellemzésére. Erre, mint mondtam, nem vállalkoztam itt. De félek, hogy előbb a humorista Karinthy iránt bizonyos kicsinylést éreztethetek, mikor a másik fajta íróval állítottam szembe. És ez igaztalan volna. Mert bár a humorista, sokszor a műfaj kényszeréből, átlépegeti a túl szigorúan vett irodalom határait, viszont szerény véleményem szerint ott a legnagyobb, ahol ugyanez a humorista Karinthy a mélyen járó gondolkodóval és elbeszélővel társul.
Szóljak kereken. Szerény nézetem szerint Karinthynak nem a társadalmi problémákat, metafizikai rejtelmeket feszegető dolgai a legtökéletesebbek, legeredetibbek, hanem azok az apró karcolatai, novellái, krokijai, amikkel az emberi lélek mindennapos, sőt sokszor felszínes rezdüléseit, de szintúgy gyötrelmes és borzongató válságait szurkálja fel tolla hegyére. Az ötlet, a furcsaság nagymestere Karinthy elsősorban és mindenek felett s nem a hangulat, vagy éppenséggel az úgynevezett emberi karakterek az erőssége. Úgy tetszik, mintha hosszabb lélegzetű dolgai is ilyen elnyújtott krokik volnának, amiknek ötlete úgy nőtt nagyra, mint a mesebeli szegény halász palackjából a füstgomoly.
De mindezt kétségkívül nagyobb szabású tanulmány teszi majd tárgyává.
*
Magam visszatérve szempontomhoz, ahhoz a bizonyos eredetiséghez, amely szerintem, ha nem egyetlen, de legfontosabb tényező minden művészetben, hát úgy találom, hogy Karinthy Frigyes még mindig nagyon távol áll attól, hogy kellőképp legyen megméltatva. Értve alatta, hogy nemcsak a magyarok által, hanem túl a hazáján is. Tulajdonképpen úgy van, hogy bármennyire is brillírozunk mostanság a művészetünkkel a nagyvilágban, távolról sem az igazival, a legértékesebbel brillírozunk. Távolról sem úgy, mint ahogy a kis norvég vagy dán irodalom, a termése legjavával. Az oka ennek sok más, nem egészen a művészet szentsége jegyében dolgozó ügyön kívül mégis csak az, hogy mintha még nagyon is úr volna a kultúránkon annak a kiskorúságnak az érzése, hogy semmi nagyszerűt, becseset, újat nem merünk magunkénak vallani, dédelgetni, amíg kifelé nem kacsintunk példák, vagy éppenséggel buzdítás után. Pedig hát a világsiker nem mindig áll az igazi érték mellé és a tömeg hangos tapsán kívül vannak csöndes bólogatások, amik többet érnek annál mindenképp. És nekem sokszor jön pirulhatnékom egy-egy magyar sikeren, aminél el kell képzelnem, hogy a legjobbak odakünn is fanyalogva vonogatják rá a szájukat, ha ugyan nem mosolyognak rajta.
Hát ez pedig tisztán azon múlik, hogy merjük magunkénak vallani, ami valóban sajátos, valóban a magunké és senki másé és azzal parádézzunk odakünn is.
Hogy ez éppen Karinthy Frigyessel szemben foglalkoztat, érthető, mert gondolom, speciálisan az ő esete, hogy lemarad méltatlanabbak mellett kifelé.
De mit mondhatok erre? Egy egyszerű példát. Úgy tudom, Karinthy több ízben nyilvánosan is, írásban is tanúságot tett olyasmiről, hogy például H. G. Wellst afféle mesternek, talán mintaképének érzi. Már pedig tisztelet-becsület ennek a különben jeles írónak, akit jó néhány millió ember forgat a hazájában és egyebütt. De ha elgondolom, hogy H. G. Wells az igazi értékmérővel, a kvalitáséval mérve bizony kevesebb, mint túl szerény nagyrabecsülője, Karinthy, hát akkor íme kifejeztem mindent e körül a dolog körül. Hiszen ő maga is beleesik honfitársai hibájába.
Wells, kevesebb kvalitással angol siker, tehát világsiker, ha véletlen magyar író volna, nagyon jó, ha eljut a középszerűségig. Ez nem túlzás. Hanem az igazságos és helyes beállítás.
Szóval, ha rendjén be akarnám fejezni ezt a gyakorlatinak keresztelt méltatásomat, ezt mondanám:
büszke vagyok a magyar névnek a világ előtt is becsületet szerzett művészek ötven százalékára, viszont a maradó ötven százalékot még idebenn is restellném. Ám ha van valaki ma, akit fönntartás nélkül, mint nagyszerű, sajátos magyar írót bármikor meg mernék mutatni mindenütt, minden kultúrában az embereknek, az Karinthy Frigyes.
Heltai Jenő: A masamód
Olyan érzésem jön, mikor most ezt a néhány sort ideírom, akárcsak valaki a papáját kezdené el dicsérni, vagy gáncsolni, akitől gagyogni és tipegni tanult. Ebben pedig bizonnyal nem vagyok az egyetlen. Hiszen a vígjáték művelőinek mai generációja közül nem hiszem, hogy akadna, aki egyebet mondhatna. Mert ha hirtelenében nem is tudnék párhuzamot vonni, vajon a prózaíró, költő, vagy pedig drámaíró Heltai Jenő hozott több értéket, a másokra való hatásban bizonyára a színpadra írt dolgai vezetnek.
De sokkal érdekesebb, hogy amíg annyi tehetségnek szolgált merő példával, s annyi színpadi mesterembernek patronnal, ő maga most is egészen sajátos és különálló maradt. Ámbár épp ez az, hogy amit úgy hívnak, hogy művészet és egyéniség, az lényegében utánozhatatlan.
Pedig ha valakinek világszemlélete kristályosan egyszerű s alakjai olyannyira visszatérőek, minden dolgában, Heltai Jenő az.
Csaknem egy mindig a mottója. Mintha ezt hirdetné: „Emberek, vegyétek észre, hogy az elbukottak, az élet mostoha gyermekei semmivel sem rosszabbak a feddhetetleneknél. Azért ne hamarkodjatok az ítéletekkel sem a gazdagság, sem a tisztesség gőgjében. Mert nincs más érték bennünk, se fönn, se lenn, ha a szívükben nincsen.” Ez vonul végig Heltai minden dolgán, s a bocsánat és részvét sohasem tűnik el gúnymosolyából sem. Egyáltalán a szeretetnek valami akkora készségét érezzük Heltai Jenő minden mondata mögött, hogy mókáinak fanyarkás zamata is inkább enyhén cirógat, mint kacajra csiklandoz, s korholásának, csipkedésének sincs fullánkja.
És a Heltai alakjai! Ezek a vidám, gyöngéd érzésű kalózok s a nagyváros festett arcú magdolnái, akik ártatlanabbak könnyelműségükben az okos, rideg szűzeknél…
Dehát végre valami A masamódról is magáról.
Nem tűr kétséget, hogy ez a darab nem éri el sehol sem A Tündérlaki lányok s a Kis cukrászda mélységeit, bár ötlete, a kényelem és a jólét nosztalgiája, az ínség romantikája iránt nem mindennapi.
Ám úgy hiszem, hogy valami irodalmi méltatásába kezdeni el itten ennek a darabnak valóban az a fölös villa széna lenne, ami még tetejébe megy a kazalnak.
Jóval érdekesebb az az oldala a dolognak, amit maga Heltai Jenő is hangsúlyozott erről a darabjáról való egyik nyilatkozatában. Hogy nagyon megérti, ha egy kissé meglegyintjük magunkat azokkal a derűs, játszó, egyszerű fuvallatokkal, amik ennek a darabnak levegőjéből felénk csapnak. Hogy úgy mondjam, kissé visszatérünk az ábécéhez, a művészetek mai hadarásából, amelynek közepette már rég rájöttünk, hogy mintha több lett volna a régi kevés, a mai soknál.
Mert úgy van, minden látszat arra vall, mintha a művészetek legutóbbi pangása is busásabb volna, mint a béke legjobb éveié. De valami mégis hiányzik nekünk ebből a gazdagságból. Talán a hamv ezekről a dúsabban termett gyümölcsökről s az illata ezeknek a pompásabb virágoknak. Egyáltalán valami mértéke a szépnek, jónak és gyöngédség, kedély, kedély…
Mindent jobban tudunk ma, mindent megtanultunk s mindent kieszelünk. De mindezzel mégsem bírjuk belelopni életünkbe azt a valamit, amire valaháról emlékezünk.
Nos, ilyesféle érkezik hozzánk A masamóddal. Ennek hatást nem kergető, mesefordulatokat nem erőszakoló, közvetlenséget nem hazudó hangulataival.
Ezért vagyok biztos benne, hogy most talán többen lesznek hálásak érte, mint első ízben, írójának.
Néhány szó Gellért Oszkárról
Szinte azt mondanám, Gellért Oszkár az, aki a legnagyobb fába vágta a fejszéjét összes költőtársa közül. Azok az érzések, amiket ő énekel meg, nem olyanok, amik efféle elemi visszhangot keltenek. A lírának ősi természete, hogy rebellis. Hiszen éppen a gátakat, szemérmeket áttörő, vagy áttörni nem tudó érzésnek küzdelme, panasza a líra legkönnyebben bugyogó és legáltalánosabb forrása. Tovább megyek, a kielégülés, vagy kielégülhetés, a nyugalom, a boldogság, az egyensúly hangjai maradnak mindig a gyöngébbek a költészetben a lázongás, a vágy, vagy hát a túl szigorúan vett morál és világrend szabványainak sikeres megkerülésén való ujjongás énekei mellett.
Iskolapéldák hozzák erre nézve a Himfy Boldog szerelmének szembeállítását A kesergő szerelem strófáival. De akárhol, akármilyen költőknél ezer más mintára lehet rámutatni a fönti dolgokban.
Nos, gondolom, azért kell az értékmérőnknél bizonyos súlykiegyenlítést tenni a Gellért költészetének javára, akit kiváltképpen a legkevésbé könnyű hatásokat és igézeteket keltő témák, az enyhe, hitvesi érzelmek költőjének, az anyai gerjedelmek, az áldott termékenység magasztalójának tartanak, teljes joggal. Ezek mellett a versek mellett kvantitás s talán kvalitás tekintetében is még a nagy Kozmoszon való rémületek és ámulások betűkbe rótt sorai dominálják a Gellért költészetét, amely érzések szintén nem tartoznak a nagy lármájú és a lelkeket rohamszerűleg bevevő és megzengető költemények témái közé, kivált oly szinte puritán és póztalan formákban, ahogy Gellért tolla alól kerülnek elénk.
Természetes, hogy ez a költészet nem hivalkodik rikító színekkel s nem túl gazdag a változatosságban. És hogy ezt nem lehet felróni fogyatékosságául, még természetesebb. Bizonyos, hogy ezeknek a verseknek finom szemű értők előtt szinte pikantériájuk lehet annak a ténye, hogy íme épp a legnagyobb erkölcsi szabványok és szokványok szép és bátor megszólalásai azok, amiknek hatása minimális magára az őket létrehozott és konzerváló nagy emberi átlagra. Caliban jobb szereti képzelgéseit önmagáról, mint tükrét.
Persze vannak ezek közt a versek közt olyanok is, amiknek nemcsak hatása, de maga a hatásossága is felveszi a versenyt a szenvedélyek s más szertelen indulatok felzaklatóbb szavával, ahogy csöndes, de ellenállhatatlan hatalmukkal fogják meg és szorítják el szívünket.
Mondja el valaki például magában megindulás vagy megilletődés nélkül Gellértnek azt a versét, amelynek címe, vagy egyik sora ez:
| Szent rútság az, barátom! |
|
Ez a vers anyánk és hitvesünk redőiről szól, olyan megrendítő egyszerűséggel, hogy soha el nem felejtheted, soha jobban meg nem fogalmazhatod magadnak.
Mindig az az érzésem, hogy valami nagyon-nagyon fölényes van a Gellért Oszkár soraiban. Odavetettségük, takarékosságuk, mind-mind erről beszél. Ezeknek a verseknek nem akadhat meg a szemed cicomáin, mert ezt az eszközt a költő elveti és megveti. Ezek a versek nincsenek arra szánva, hogy egyszer átfusd őket és elgyönyörködtessenek néhány órára, vagy napra. Ezekből a versekből vagy minden szónak olyan súlya marad benned, hogy egyszersmindenkorra magaddal hordod, vagy bele se fogjál olvasásukba, mert üres mondatokat olvasol bennük.
Ilyesvalami az, amit fölénynek mondok a Gellért verseiben. Hogy aztán akad a kötetben egy-két olyan vers is, ami kontrasztszerű magyarázat ehhez a fölényhez, valami olyan gesztus, ami mintha azt mondaná: no, hisz ha éppen arról van szó, hogy magam is éljek a hatás becsületes eszközeivel, íme, nem olyan nehéz ügy ez!… hát még ebben is van Gellértnél valami nagyon-nagyon aggályos művész-szemérem. Egyáltalán a végletekig átlatolt minden kifejezési eszköz, amivel ez a költő él.
Nem tudok menekedni attól, hogy említést ne tegyek egy verséről itten mindazzal kapcsolatban, amit a Gellért költészetének jellegzetességéül megpendítettem. Erről a szokványokat respektáló, erről a kifejezési módban puritán és erről a változatokat nem kergető, fölényes, tiszta hangú líráról.
| Felöklelem és agyontaposom. |
|
Hogy hogyan bődül és harsog át az emberen ez a néhány sor, valóban a kivesző, megalkudni nem tudó vadállatnak esztelen, féktelen, gyötrelmes, őrjöngő indulatával, ez olyasvalami, amire szinte kevésnek érezzük azt a megjelölést, hogy elemi. Mert úgy tetszik, maga a Kozmosz rettentő, könyörtelen gépházának falát döngeti. Úgy érezzük, ilyen szavak azok, amik néha napok, órák alatt száguldják be emberek ezreinek az agyát és lelkét, az életformák nagy válságainak idején, mikor a régiek helyett új igák kerülnek az új emberállatok nyakára. Ám, ahogy biztos, hogy minden új iga csak ugyanattól a vértől és verítéktől csöpög majd és ugyanazokat a kínokat gúzsolja és horzsolja tovább, úgy az is biztos, hogy ez a vers nem afféle alkalmi harci induló. Messzibb, örökebb a célzata és inkább megrendít és lesújt, mintsem az indulatainkat kavarja fel. Mert szimbólumában nem a vak, a harcos, a vergődő hit szava harsog, hanem az élet ínségének bizonyos irányban való utolsó csöpp vérig tudatossá vált reménytelensége őrjöng az élettel meghasonlott baromfaj magát rontó bosszújában.
Azt hiszem, ebben a nemben jobbat nem írt le költő ennél a versnél. Még kevésbé maradt ilyen költemény oly szerény nyilvánosság ismeretében, mint a Gellért verseinek kötetei.
De hát ez hosszú panasz. Hozzáfűzve inkább még azt, hogy ennek a szerény nyilvánosságnak is bizonyos hálátlanságáról is beszélhetnék, amint az utóbbi évek szinte csak tudomásul vettek értékeket és érdemeket és aztán könnyedén napirendre tértek fölöttük másod- és harmadkiadású és értékű hangok felserkedő gyomjában. Értem ez alatt a formában és tartalomban hozott sok-sok újnak és eredetinek majdnem teljesen feledésbe kerülő méltánylatát egy csomó elsőfoglalatú költővel szemben.
De hát ebben a Gellért sorsa, mint mondom, többekével közös s csak eggyel több jellemző közös s csak eggyel több jellemző kórtünet az egész. Sőt talán hozzátehetném, hogy Gellért még némileg szerencsésebb e tekintetben sok társánál, ahogy éppen költészete túl is szeparált jellegénél fogva őt kevésbé érték sérelmek abban, hogy formáit, sajátosságait gyatrább ismétlésekben szétkalózkodják.
Mit tagadni, hogy ezen a terepen a legnagyobb jutalom és öröm az egyedülmaradásé? No és ha érte őt öröm és jutalom ebben az egyedülvalóságban, még mindig biztos, hogy még kamatait sem kapta meg azért, amit adott.
Molnár Ferenc: Liliom
Molnár Ferenc Liliomáról kritikát írni, azt hiszem, súlyos halmozás.
A Liliom már irodalomtörténet. A Liliom már jelzőkő a magyar drámaírás útján, még a legszárazabb és a legszigorúbb akadémiai szemüvegen át is, sőt, ami ennél is harapósabb fórum, a legborzasabb ifjú titán irodalmi kávéházi asztal ítélete szerint is.
Egyáltalán, úgy tetszik nekem, a Molnár Ferenc összes munkásságából a Liliom az, aminek révén Molnár világsikerét is megbocsátják minden rendű és rangú kollégák, leginkább olyan formában, hogy hiszen íme írt egy abszolúte sajátos, abszolúte irodalmi, abszolúte jó drámát, egy remeket, a Liliomot.
Természetes, hogy az az indok, aminél fogva Molnár Ferenc legkülönb művének tartják a Liliomot, tízféle. De szerény nézetem szerint, bizonyára nem azért legkülönb műve Molnárnak a Liliom, mert – mint a stilisztikák nyelve mondja –, kimeríti a jó dráma összes kritériumait szerkezetben és tartalomban, hiszen ez nem áll a Liliomra, hanem az igenis okvetlen áll, hogy ez a Liliom egy teljesen nagykorú írás. Ez a Liliom egy magyar, egy budapesti, egy önállóan és maradéktalan Molnár-írás, abból a teméntelen franciásan, vagy németesen, vagy angolosan többé és kevésbé jó drámából, amit magyar írók összeírtak és összeírnak.
Ennek a Liliomnak a levegője, ez a szemérmességet röstellő és fojtogató, pökhendien érzelmes és érzékenyszívű levegő az a bizonyos budapesti, ami már függetlenítette magát Bécs atyáskodásától. Ez a levegő a kamasz nagyváros Budapesté, aki már a saját lábán akar járni és a saját hangját hallani és az ifjúság merszével ítéli meg a dolgokat.
Ez a Liliom igazi értéke. A mersz, az újnak meglátása, ahogy a zseni nem akar tanulni csak magától, csak maga körül nézelődve.
Hogy pont a Liliom bukott legnagyobbat annakidején, dacára, hogy akkoriban már a drámaíró Molnárnak jelentős sikerei voltak? Hát ez éppen nem különös véletlenség.
A morbus hungaricus, a magyar értelmiség furcsa betegségének főtünete, hogy addig nem mer még tetszésének sem engedni, míg külföldi tekintélyekre nem kacsintott, vajjon quadrál-e tetszése a nájmódi-val? Nem tagadhatta meg ez a betegség magát éppenséggel a Liliommal szemben.
A Liliomnak éppen az mutatja legnagyobb értékét, hogy először megbukott Budapesten. Megbukott, mert új volt, mert magyar volt, mert budapesti volt. Mert a kiskorú tömeg még nem merte (és most sem meri) szépnek és nagyszerűnek tartani azt, ami minden idegen kölcsönzés nélkül őmaga, amíg erre az olasz, vagy német, vagy más idegen rá nem süti az értékbélyegzőt.
Sajnos! De mennyire sajnos! De biztos, hogy ha valami aláhúzni és hangsúlyozni való szempont e repríz körül, akkor ez az.
Volna még egy másik szempont is, amivel regisztrálni kellene még ezt a reprízt.
Legyünk őszinték.
Ma a magyar dráma divatban van a világon. Ez a tény azonban csak ötven százalékig írható a magyar drámák minőségére. Hiszen tudjuk, az ilyesminek más szörnyű ára van. A lengyelek is divatban voltak a világon annakidején, mikor a szomszédaik megosztoztak az országukon.
Egyszóval egészen biztos, hogy a külföldre ma sok-sok olyan magyar szellemi termék kerülhet, amely odakinn is csak azt a pipa dohányt éri meg, amit itt benn.
És ha ez a divat elmúlik, akkor ugyan egy amerikai színdirektor sohsem fog tucatszám vásárolni magyar színdarabot. Ellenben lehet, hogy azt mégis, akkor is megveszi, amelyik jó, amelyik ilyen jó, mint a Liliom, mint ahogy ez már akkor megtörtént a Liliommal, mikor még nem volt magyar konjunktúra a világon.
Hát most csak arra akarok kilyukadni, hogy valóban szerencséje a magyar irodalomnak, hogy véletlen ilyesvalaki, mint Molnár Ferenc tartja a rekordot a drámaexportban.
Mert – maradjak hát ennél az üzleti frazeológiánál – ha véletlen a kíváncsi külföld jó árut kapott ebben az esetben, akkor biztos, hogy ez után a szomorú hátterű nagy vásár után is visszagondol majd arra, hogy a magyar koponyákban divathullám nélkül is akad megszerezni való érték.
Azt hiszem, ez sem kevésbé fontos szempont, ami elgondolkoztathat most, amikor Molnár Ferenc valaha megbukott Liliomának repríze megy a magyar fővárosban.
(Zárjelben és privatim meg kell jegyeznem még, hogy bár szívesen aláírom, hogy Molnár Ferencnek ez a Liliom a legjobb műve, azért nem merném kizárólag ezt tartani annak, aminél fogva Molnár Ferencet a magyar irodalom klasszikusai közé sorolhatni. Mert hiszen szégyenkezve kell bevallanom, hogy szerénységem csak ezúttal, a repríze alkalmával ismerkedett meg ezzel a drámával, a Liliommal, míg Molnár Ferencet eddig is, enélkül is, mindig a magyar írás klasszikusai közé soroztam, még jó néhány más írásánál fogva.)
Kner Izidor
Meghalt Gyomán, hetvenhat éves korában.
Mindenki arra gondol, hogy egy egészen ritka, nagyvonalúságában is különös, teljesen kiélt élet záródott le.
Mindenki arra gondol, hogy ez az ember volt a boldog ember, amennyire ez megközelíthető, mert amellett, hogy jó és igaz ember és rajongásokkal teli lélek volt, még boldogult is ritka kivételként az életben, amely ugyancsak nem alkalmas terep hasonló jellemek boldogulására.
Az az érzésem, nem eléggé méltóan beszélnek élete munkájáról azok a sablonos magasztalások, hogy szegény iparos létére egy hatalmas üzem megalapítója volt és a legszebb magyar nyomdai termékek készítője, úgyhogy a külföld is… stb., stb.
Ahhoz, hogy teljesen megértse valaki azt, hogy mit jelent egy vidéki községben zakatoló nyomdából kikerült holmikkal legelsőként brillírozni? Hát annak tisztában kell lennie a mi magyar levegőnknek azzal a betegesen, kárhozatosan komikus sajátságával, amely effajta ipari, iparművészeti termékeknél eszelősen megköveteli, hogy vagy a külföldi, vagy legalábbis fővárosi lemárkázottságuk ajánlja őket. Másként? Másként aztán igazán csak valamilyen naiv, rajongó lélek bátorsága lehet elég erős ahhoz, hogy bízzék benne és sikerrel kísérelje meg mint értéket, szépséget képviselő munkát fogadtatni el, holmi vidéki nyomdában készült dolgokat… Ez a naiv lelkesedés és bátorság fűtötte Kner Izidort.
Kell ezt így most megírni róla. Méltatni kell, meg kell mutatni az ő esetében azt a furcsa szenvedélyt a szép iránt, a művészi iránt, amit nem másíthat, nem alacsonyíthat le, nem zavarhat sodrába az üzleti siker.
Mert nézzük csak! Ha egyszer, mint ezt mindenki tudja, üzeme hatalmas lendületének alapja a közigazgatási nyomtatványok gyártása volt és az iparművészeti jellegű remeklései inkább erkölcsi, mint anyagi sikert jelentettek neki, viszont nem hangolhatta volna át működésének ezt a felét is jövedelmezőbbre? Ki hiszi ezt el? Nem kezdhetett volna, mint ezer példa volt rá előtte és utána, sőt más sem volt és más sincsen, Kner Izidor is tömegcikkek, giccsek és mint kiadó, lektűr és kalendárium nívójú művek gyártásába?
Nem különös és érdekes és említésre és leszögezésre és megbecsülésre méltó, hogy ez az iparosember még hogyha műkedvelő író is volt, vagy annál inkább, de úgy irtózott az irodalmi, művészeti selejtnek előállításától, mint a szeméttől?… Még üzletnek is utálta, hogy segítsen tenyészteni a sekélyeset, az igazi szép mellett, vagy annak rovására pláne.
Ennyit okvetlen el kell mondanunk róla e pár sor nekrológjában… És így mondanunk el!… Mert ez a kivételes nagyság és érték immár lezárult életében.
Erdélyi József: Az utolsó királysas
Tehetek legelőször egy megállapítást. Nem merem sem vétónak, sem dogmának szánni. Úgy lehet beszélnem róla, mint egészen egyéni felfogásomról.
Ez a megállapítás az, hogy nincsen a világnak olyan nagy költője előttem, akinek versei közül úgy körülbelül negyven-hatvan százalékot ne tarthatnék selejtnek, zsengének, vagy legalábbis olyan gyöngének az igazi remekeihez képest, ami ha nem ront a valóban sikerült és remekbe csinált költeményein, mindenesetre nem használ nekik. (Természetes, hogy ezt a megállapítást ki merem terjeszteni más művészetekre is, s főként a prózára.)
Ez az átlagos termés rendesen más impulzusból fakad, mint az a bizonyos belső kényszer. A költő ír ihletszegényebb pillanataiban is, önmagának is és sokszor muszájból is, pénzért és mittudommiért. Hogy megrónám ezt túlságosan, arról nem lehet szó. Mert hiszen a kényszer azért néha egészen váratlan, nagyszerű ösztöke, és sokszor köszön neki nagy értékeket az irodalom. Ellenben egy-egy versgyűjtemény hatásánál szül bizonyos egyhangúságot, vagy egy kis csináltságnak érzését, ha a gyöngébb vers is ott marad a kifogástalan mellett.
Így van. Az a 40–60 százalék gyöngébb vers minden költő produktumából csak a túlbuzgó esztétikusoknak gyöngédségéből, vagy kegyeletből, szóval olyasvalamiből marad meg, ami nem okvetlen megálló szempont.
*
Ha már most jelen verskötetre is ráhúzom ezt a megállapításomat, szinte kegyetlenség vagy akadékoskodás számba jön előttem is bizonyos általános úzus vétójával szemben. Mert ha arról van szó, hogy kifogás nélkül dicsérjem meg csupán ezt a kötetet, mint amely a közelmúltban megjelent bármely legjobb verskötettel fölveszi a versenyt, ezt nyugodtan megtehetném. De már nem szívom vissza megállapításomat és gondolom, egészen enyhíti az, hogy előre megjegyeztem róla, hogy kivétel nélkül, a világ legnagyobb költőire is érvényesnek mondtam.
*
Az már közhely, hogy Erdélyi József mellett jó- vagy kevésbé jóindulatúlag Petőfi Sándor óriás árnyékát jelentetik meg ismertetői. Kétségtelen, bizonyos joggal. A formai és eszmei reminiszcenciák egyenesági rokonságot tartanak Erdélyi költészetében a Petőfiével, úgy, ahogy Erdélyi is ugyanabból a csodakútból merít, amibe Petőfi merítette először vödrét.
Okvetlen helyénvalónak, sőt kötelességszerűnek érzem azonban ezt a dolgot egy és más oldaláról bátran tisztázni.
Általában először így vezetném le ezt a tárgyat. Az a világ minden zugát befutott, dicsőséges, sajátosan magyar zamatú líra, valóban a szó nemesebb jelentésében jogos Csáki szalma, már több mint fél évszázad óta, amit Petőfi lelkéből lelkedzettnek ismernek. Aki birtokába veszi, ez mentsége, de egyben nehezéke.
Elévülni biztos, hogy elévülhetetlen valami. Legföllebb arról lehet beszélni, hogy Petőfi teméntelen epigonja lejáratta és megkoptatta.
Ám, hogy valaki újra kezébe veszi ezt a lantot és aztán ezen ad eredetit és nagyszerűet, akkor ez a valaki valósággal méltatlan kezektől végzett fordított augiasziáda után vezeti elő a ragyogó szőrű pegazust és kényes dologban való dupla merés és okvetlen kelő gyanúk között fut ki sikerre.
Gondolom, ez Erdélyi József esete. Hogy ehhez a közkincsnek tudott és így némileg lejáratott hanghoz nyúl, ez nem munkakönnyítés számára, hanem súlyos tehertétel munkáján.
Ezt mondanám általában az Erdélyi lírájáról. Most szeretném körvonalazni azt az állításomat, hogy mennyiben érzek eredetit és nagyszerűt ezeken a verseken akkora árnyékkal mögöttük, mint a Petőfi Sándoré.
Néhány szóval megjelölhetem ezt ilyen formában. Én Erdélyi Józsefnek azokat a verseit tartom egészen sajátos kis remekeknek, amikben azt a keletien groteszk, meseszerűen friss ötletű hangot tudja kizengeni abból, amit magyarosnak ismer a világ.
Ez új szín! Székely népballadák fordulatai ilyenek. Petőfi nem ment eddig a terepig, legföllebb itt-ott csillan ki képei, színei csodálatos áradatából, mint a vízre vetődő hal, ez a fajta magyarosság.
Ebből a kötetből ilyennek tartom a Mihaszna című verset, A régi obsitost, Fűz Katát.
És ez az, amiben egészen nyitott, kecsegtető kapukat látok az Erdélyi József további munkájára.
Mert, hogy őszinte legyek, az a (meg sem tudom jelölni, milyen) talán úgy mondhatnám, obligátan, megfésülten ismert eszmei és formai magyarosság, amely Petőfit juttatja észbe, úgy érzem, Erdélyi József tehetségével sem bírhat meg további és értékes iramot.
Vannak Erdélyinek versei, amik, azt hiszem, akármiféle kötött formában, szonettben, kötetlen versben, mittudommiben sokkal jobban sikerültek volna. Például egy ilyen kép egyik verséből, hogy a hulló csillag ecset, melyet elhajít az őrült festő, a természet, mert az ősz tarka színfoltjait mázolva, belezavarodik föstményébe – én úgy érzem, egy ilyen, különben nagyszerű kép, egyszerűen nem illik bele abba az imént általam megérzékeltetni iparkodott hangba.
Dehát itt világért se álljunk meg igaztalan. Mert van, vajúdik valami egészen különös átmenet, mint talán éppen az Ady emlékének szánt, aztán a Rudnay Gyulának ajánlott versekben, ami szükségtelenné tesz Erdélyivel szemben minden akadékos kritikusi javasolgatást, hol találjon formákra és tartalomra költészete.
*
Talán még befejezésül lehet említést tenni e kötetnek bizonyos bölcselkedési hajlamú költeményeiről, amik azonban sohasem hágják át a líra szikraszerű, játszi modulációit. Mondjuk a Dióverés után című vers.
| Derekasan rád járt a rúd, |
|
| Minél jobban meg van áldva, |
| annál jobban meg van verve! |
|
|
Vagy maga a kötet címét tevő Az utolsó királysas költeménye. Vagy a Bakonyról való nagyon szép szimbólumot csengető vers.
Hát ezen a terepen is nyitott a perspektíva Erdélyi számára, ha arról van szó, hogy okos és jó, ha elhessegetődik egy költő anyagától az egyhangúság.
Csak még azt jegyzem meg, ha már szimbólum, bölcselkedés, életirányzatról van szó valami lírában, hogy ebből a kötetből egészséges példát lehetne hozni arra, hogy mennyire nem fontos az, hogy lírikus egyoldalú állást foglaljon bárminő világnézet mellett. Itt van két egymásnak pontosan ellentmondó eszméjű költemény, egyik a túltengő romantika szükségtelenségéről. Az utolsó királysas. A másik a drága, enyhületes romantika dicsérete. A Gólyaköszöntés című vers.
*
Ezt akartam mondani erről a verskötetről. Dicsérőbb mondatokban bizonyára van része kifogások nélkül. És ha dicséretéhez szívesen hozzájárulok is, gondolom, jobban megbecsülöm mégis a fönntartástalan kritikával.
Jack London: A vadon szava
Olyan érzésem van, hogy újabb amerikai szerzők könyveit más is bizonyos eleve való bizalmatlansággal veszi kezébe. Valami eleve való bizalmatlansággal, mely kijár az okos megalkuvásnak, ha másban nem, de a művészetben föltétlen. Valami eleve való bizalmatlansággal, mert olyasmit érzünk a legtehetségesebb műveiben is, hogy valahogy ügyesen ki akarják egyeztetni bennük a valódian értékeset, a színtiszta belső kényszerek hangjait, a meghallgatás dobszavaival, azaz amannak becse rovására is.
Hát hisz lehet beszélni a pusztába kiáltás oktalanságáról.
Csakhogy sajna, a művészet terepein az az, ami biztos, hogy itt a gyakorlatiasság a legnagyobb eredmények csappantója szokott lenni. Mert nagyon nagy baj, ha itt a művész nem csak a kiválasztottakhoz akar szólni, hanem a tömegnek is meg akarja adni a magáét, hogy maga is visszakapja tőle a magáét. Lévén akkor nyilvánvaló, hogy akkor a lanton kívül a szirnikszet is meg kell szólaltatnia.
Mindez azonban épp csak eszembe jut, a legnagyobb amerikai filozófussal együtt, aki pozitivista, tehát nem tudom, hogy így filozófus is és a vigasszal együtt, hogy a filozófusok így is a költőktől tanulnak és nem fordítva. De amiről szólni akarok, az a fenti kis regény, az Athenaeum olcsó regénysorozatából, melynek Észak-Amerikában játszik a története és egy szánkutya életét tárgyazza.
Azt sem tudom, legföljebb sok vall rá, hogy ez az író amerikai. Elvégre lehet, hogy csak épp ott járt, ahol kutyaszánok közvetítik a rettentő hómezőkön a forgalmat és ott meglátott és megértett egy ilyen állatot, akár magát, akár egy más embert, akár egy amerikai embert.
Ez az!
Föntebb, meglehet jogtalan, bizonyos kártékony gyakorlatiassággal gyanúsítottam meg az amerikai írókat. Más szóval mivel gyanúsítottam meg? Azzal, hogy az amerikai írók hamisítottan tárják fel az amerikai lelket az amerikaiaknak, annak jutányos hitében, hogy így az amerikaiak lelkük nagy ismerőjeként honorálják majd őket. Ez pedig művésznek kontárság, az amerikaiaknak pedig becsapatásuk.
Hangsúlyozva újra, hogy ez lehet alaptalan gyanúsítás is, azért is nem fontos előttem, hogy tudjam, Jack London amerikai-e, vagy sem?
Egyet állítok! (És távol legyen tőlem minden potom elmélkedés.) Ebben a könyvben, igen! Egy kutya élete történetében és belső átalakulásában, fejlődésében, csodaszépen, meghatóan, megfőzően az amerikai lelket írta meg Jack London.
Csodaszépen, meghatóan, azt a lelket, amit amerikainak tud és bámul és hódol meg ma világ, a munka lelkét, a törhetetlenség lelkét, a „küzdj és bízva bízzál!” lelket.
Ez a könyv valami oly boldog, oly érzelgés- és nyavalygásmentes, oly kevély vigaszt közvetít az élet küzdelmekben való nagyszerűségén, hogy valóságos bibliája lehet minden csüggedőnek, szenvedőnek, esendőnek.
Ez a semmi, sőt a végében kissé elgiccsesedő történet úgy megkap és megkönnyeztet, mint egy himnusz, százezernyi tüdőből.
Nem érzem egy pillanatra sem, hogy dagályos szavakat akarok szétkürtölni itten.
Íme egy kis részlet, bár azt hiszem, a legszebb.
Az elkínzott, agyonhajszolt, bicegő és belső sérülésekben halódó szánkutya, mikor a maguk ínségében maguk is elkérgesedett gazdái is kímélni akarják, és a szánkó elől a szán hátuljához kötik, ráveti magát a másik ebre, akit hámjába fogtak és el akarja marni a helyéről, mert élete becsvágyának érzi a kötelességet. Az emberek megértik és megkönyörülnek rajta. Visszafogják a helyére, hogy ott lőjék aztán le az erőfeszítés boldog végkimerülésében.
Nincs egy visszás, nincs egy hazug szó ebben a könyvben. A kutya, a kutyák barátainkká, nemes, okos, hős bajtársainkká válnak az élet küszködéseiben. A kegyetlen viszontagságokban, a ravasz, konok, rettenthetetlen erőnek, csak tulajdon hiúságossága elől való vak és süket láza szinte átbuzog szíveinkből ezeken a sorokon át. És a szereteté, a ragaszkodásé.
Nincs is szavam más erre a kis füzetre, mint hogy nagy dolog, új dolog, remek dolog. Az élet és a művészet lelkével íródott.
Derék és okos munkát végzett Bartos Zoltán, hogy kifogástalan átültetésében, épp ezekben a minden erőt és bízást szükségeltető időkben adta a magyaroknak.
Utószó
Tersánszky Józsi Jenő (1888–1969) kései pályaszakaszának bizonyára legeredetibb és legmaradandóbb vállalkozása az először 1962-ben megjelentetett, majd 1964-ben bővítve ismét közreadott emlékezéssorozat, a Nagy árnyakról bizalmasan. A gondolkodás szabályszerűségét, az emlékezés tiszteletköreit, az élőbeszéd és a nyomtatott szó valóságkendőző cifrázását soha el nem viselő író a hamis „angyali fény” nélkül akarta láttatni azokat a pályatársait, barátait, irodalmi és irodalom körüli ismerőseit, főleg az 1910 és 1940 közötti időszak híres vagy névtelen személyiségeit, akikkel alkotói útja és emberi sorsa érintkezett, netán összefonódott. E könyv tehát portrékba sűrített, szabálytalan hangvételű visszatekintés, az irodalomtörténet emelkedett lapjainak margójára rótt szeszélyes jegyzettömeg – egyben különleges önéletrajz, a novellista és a regényíró Tersánszky ábrázolási módszereit is felvillantó mű.
Mint a textusból többször is kiviláglik, az idősödő Tersánszky az itt olvasható fejezeteket eleve kötetegésznek szánta, átfogó elképzelése volt tervezett könyvéről. A memóriagyakorlat technikája, az atmoszféra, a stílus meg is adja a gyűjtemény viszonylagos egységességét. Érződik azonban, hogy az eltervezés és a kivitel mégsem teljesen egyanyagú. A Tóth Árpádról szóló írás például évtizedekkel korábbi szövegek egybeszerkesztésére épül. A Krúdy-írás is tartalmaz hosszas régebbi előzményt. Ha Papp Viktor vagy Ányos Laci önálló bemutatást kapott, joggal hiányolhatjuk Tersánszky néhány író- és festőművész cimborájának arcképét. A fejezetek sorrendje többé-kevésbé véletlenszerű. Az élre aligha kerülhetett más, mint Ady Endre – de már Móricz Zsigmond igencsak messzire szakadt a vele egykorú másik prózaíró nagyságtól, Krúdy Gyulától, és Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály is meglepően „hátul kullog”. Mindez nem hibája, hanem tipikus tersánszkys jellegzetessége, színes csapongása a kötetnek.
Az emlékezetére hagyatkozó – esetleges tévedéseit, tévesztéseit nyíltan felvállaló – Tersánszky vélhetően szinte sosem használt forrásokat munkájához. Idézeteihez ugyan fel-fellapozott folyóiratokat, kiadványokat, de a kimásolás gondosságára ezekben az esetekben sem nagyon ügyelt. A Nagy árnyakról bizalmasan csillogó jellemrajzaiba, friss, indázó, páratlan mondataiba belefeledkező olvasó tehát ellenőrzés nélkül ne nagyon fogadja el a dátumokat, adatokat, műcímeket, citátumokat! „A Nyugatnak 1910. február 16-i számában Nagy Lajossal egyszerre jelentünk meg. Nem tudom, az ő elbeszélése első közlés volt-e. Nekem az volt a bemutatkozásom” – olvassuk például. Valójában nem különösebben fontos, hogy Nagy Lajos már 1908 óta publikált a lapban. Később viszont már idő-összecsúsztató ténykérdés, hogy a Bűnügy lélekelemzéssel keletkezésekor, 1938-ban Krúdy, valamint Surányi Miklós már nem élt, tehát a felelevenített jelenetnek ők nem is lehettek szereplői, vagy nem a Bűnügy…-gyel kapcsolódik egybe az epizód. Másutt a Nyugat indulásának huszonötödik évfordulójáról van szó (1933), ekkor viszont már Jászai Mari nem volt jelen: már nem élt.
Tersánszkynak a Kakuk Marcit is életre keltő Ruszka Gyuriék karácsonya című novellája nem 1911-ben, hanem 1913-ban jelent meg a Nyugatban (ekkor a Charlie Chaplin által filmvászonra vitt, később híressé lett figura már létezett).
Természetesen a tollnak ezeket a félresiklásait becses szépírói műben nem javíthatja a szöveg gondozója sem – s mert jelen edíció nem kritikai kiadás, a sűrű lábjegyzetelésre, vagy rendszeres jegyzetanyag közlésére nincs módunk. Részben más a helyzet a papírra vetett műcímekkel és idézetekkel. Ezeket általában a tényeknek megfelelően javítottuk, rekonstruáltuk – ám ebben sem lehettünk következetesek. Tersánszky néha azonosíthatatlan szöveghelyekre, általa talán kéziratban (is) látott, a ma ismerttől esetleg eltérő sorokra hivatkozik, vagy úgy forgatja szavait, hogy a kiigazítás élét vagy értelmét venné. Külön dilemma, hogy saját szövegeit sem feltétlenül úgy idézi, ahogyan azokat más köteteibe belefoglalta. Ebben a szövevényes filológiai kérdéstömegben igyekeztünk józan mérlegeléssel megoldani a nehézségeket, de valamely katonás korrigáló metódus barbarizmusát a mű karaktere, miliője miatt nem vállalhattuk. A szöveg írásképét a sajnálatosan pongyola 1962-es és 1964-es kiadásokhoz képest ezernyi javítással nagyjából egységesítettük, ám Tersánszky egyéni nyelvtanába, központozásának bizonyos jellegzetességeibe lehetőleg nem avatkoztunk bele. Például az Otthon Kör (teljes és pontos
nevén: Otthon Írók és Hírlapírók Köre) jobbára a Tersánszky választotta Otthon-kör formában szerepel, mert mintha a kötőjeles formában jobban élne az a hangulat, melyet sok anekdota megidéz. Nem lehetett szó szövegpótlásokról sem. A könyv olvasója bizonyára maga helyesbíti egy kérdéses József Attila-költemény címét (Tiszta szívvel), illeszt be egy-egy adatot, mozzanatot. Ha ez nem történik meg, a szöveg sodrása akkor sem veszít lendületéből, s a tényközlésben és a szövegfordulatokban is mutatkozó sok ismétlés – mely újra csak arra utal, hogy a kézirat egybesimítására Tersánszky nem vetett ügyet – segít itt-ott a visszakeresésben, eligazodásban. A Nagy árnyakról… szubjektív írói historizálás, nem objektív irodalomtörténet.
Tersánszky több-kevesebb rendszerességgel tekintélyes számú irodalmi és képzőművészeti bírálatot és vitacikket közölt a Nyugatban. Mivel a kritikákat, továbbá köszöntőit és nekrológjait néhol (s akár hosszasan) felhasználta e könyvéhez, tanácsosnak látszott, hogy a kötetbe még nem gyűjtött anyagból Függelékben mentsünk meg néhányat. A Nagy árnyakról bizalmasanhoz kapcsolódó szövegek tehát újdonság értékű gyarapodást jelentenek a Holnap Kiadó Tersánszky Józsi Jenő művei elnevezésű sorozata számára. A Kaffka-, a Krúdy-, az Ignotus-, a Nagy Endre-, a Kosztolányi-, a Babits-, a Móricz-, a Karinthy- és a Heltai-bírálat, illetve portré áll az első helyeken, abban a sorrendben, ahogy e kilenc alkotóról a főszöveg közöl „gyorsfényképet”. Majd négy olyan személyiségről esik szó, akikre Tersánszky textusa már célzott, vagy akik sokat jelentettek az író életében a Nyugat 1908 és 1941 közötti megjelenése idején. Végül ide helyeztük Jack Londonról szóló cikkét, mivel mindig is ezt az „amerikai kartársat” nevezte meg példaképének (ha egyáltalában volt példaképe). Válogathattunk volna bőségesebben is,
ám például az 1921-es Ady szobra című írás pamflet volta miatt, a világirodalmi bírálatok elütő tárgyuk folytán nem illettek a mostani kiadásba s a bőven idézett szövegektől (például a József Attila-bemutatástól) szükségképp eltekintettünk. Sorozatunk megfelelő helyén lehetőséget keresünk ezeknek a közreadására is.
Tarján Tamás
|