Az elnök úr inasévei

Első rész

Mindenki tudja, hogy én mint a vidékről a fővárosba csöppent szegény parasztgyerek kezdtem a mesterségemet.

Én nem szégyelltem ezt soha. Sőt, mindig büszke voltam arra, hogy mint rongyos nadrágú pékinas kezdtem.

Az első gazdám üzlete a Józsefvárosban volt, egy kis földszintes épületben. A ház a gazdám sajátja volt természetesen.

A pékműhely hátul volt egy szárnyépületben, és előtte nagy udvar virágágyakkal és három tujafával. Azonkívül a műhely mögött is volt egy kisebb udvar. Ez felében puszta volt, felében kacattal, szeméttel, porolóállványokkal tele.

Mintha most is látnám ezt a kis házat, ha így rágondolok, és az egész derék, egyszerű népét, magammal együtt. Pedig hova lett azóta ez a kis ház és a népe?!

Ma gyönyörű, hatemeletes bérpalota áll a kis ház helyén, fényes kirakatok az aljában, s egy mozi transzparensei és plakátjai kiabálnak és vakítanak a palota egyik frontján.

Hiszen, hál Istennek, csudamód hatalmasat fejlődött ez a mi Budapestünk. De hát az ember nem tehet arról, hogy néha hitványabb dolgokért jobban fáj a szíve minden pompánál, vagyonnál. Így én is nagyon sokért nem adnám néha, ha úgy maradt volna ott az a kis ház, ahogy valaha. Néha szinte megkönnyezem, hogy eltűnt onnan, és helyette ez a hatalmas, fényes palota mintha gúnyos, lenéző vigyorgással fogadna furcsa, keserves, vidám emlékeimmel engem, ha arra vetődöm.

De hát fogjak már bele abba, amiről mesélni akarok.

A gazdám péküzlete nem ment rosszul. Még vidékről is voltak állandó vásárlóink.

Hatan dolgoztunk a pékműhelyben. Egy öreg segéd, három fiatalabb és két inas.

Én voltam a kisebbik inas.

Én voltam egyáltalán a legkisebb személy a háznál. Velem mindenki rendelkezett, nekem mindenki parancsolt. Engem mindenki szidhatott, püfölhetett, ha tetszett neki. Utánam rangban már csak Burkus, a nagy fekete házőrző kutyánk jött, hogy valaki nekem is engedelmeskedjék a háznál.

Volt a gazdámnak egy nálam valamivel idősebb suhanc fia. Nekünk, a személyzetnek, Karcsi úrfi volt a neve.

A gimnáziumba járt Karcsi úrfi, de a tudományokért nem élt-halt túlságosan. Mindig egész sereg instruktor és magántanító járt a házhoz, hogy átsegítsék Karcsi úrfit a vizsgáin.

A tanulmányok helyett sokkal jobban kedvelte Karcsi úrfi a biliárdot a szomszédos kis zugkávéházban. Azonkívül kijárogatott a lóversenyre. Legnevezetesebb ténykedése volt azonban Karcsi úrfinak, hogy kijárt evezni a szabad Dunára.

Karcsi úrfinak ezzel a ténykedésével az egész ház s majdnem az egész környék nagyra volt. Ha történt valami kalandja Karcsi úrfinak a vészes Dunán, hát arról úgy tárgyaltak minden környékbeli borbély- és fűszerüzletben, mint egetverő szenzációról. És a gazdáim akármennyire féltették is szemefényüket, fiokat, azért szörnyen büszkék voltak rája, hogy tejfölös szájjal ilyen vakmerő kalandhős.

Akkoriban a sport még nem volt olyan általános szenvedély, mint manap. Egy dunai evezős a Józsefváros mélyén már majdnem úgy beszélhetett kalandjairól, mint egy negyvennyolcas honvéd vagy más derék obsitos Custozzáról és Königgrécről.

Híre-hamva sem volt még akkoriban a futballnak, sem bokszolásnak, sem tenisznek. Legföljebb henteslegények birkóztak cirkuszi kóklerekkel, és bérkocsisok tartottak kesztyű és versenybíró nélküli bokszversenyeket egymás közt vagy pediglen smucig utasokkal.

De elég az hozzá, hogy akkor tavasszal mindenki arról beszélt, hogy a mi Karcsi úrfink és két evezősbajnok társa föl fognak evezni a Dunán Pozsonyig és vissza.

Annak az oka, amiért Pozsonyt tűzték ki célnak, világos volt.

Pozsonyban lakott a gazdámnak a bátyja, a Karcsi úrfi gyermektelen nagybácsija és druszája: Karcsi bácsi.

Mi tudtuk a műhelyben, hogy Karcsi bácsi nagyon gazdag ember. Sokkalta gazdagabb, mint a mesterünk. Vas- és festéküzlete van neki Pozsonyban, és valami gépügynöksége.

Hát hozzá, Karcsi bácsihoz készültek látogatóba tulajdonképpen, a Dunán fölevezve, Karcsi úrfi és társai.

Ámde a nyár elején Karcsi bácsi gondolt egyet, és megelőzte a mi Karcsinkat.

Karcsi bácsi jött le Pozsonyból látogatóba rokonaihoz.

Nahát, mikor beállít Karcsi bácsi, a kocsijáról nagy, lapos csomagot szednek le utána. Karcsi bácsi különös gonddal maga ügyel rá, hogy a csomagnak baja ne essék. Mindjárt el is kezdi magyarázni, hogy miért:

– Ezt, Karcsi öcsém, neked hoztam ajándékba. Tudod-e, mi ez?

– Na, micsoda?

– Hát ez, öcsém, vasparipa.

– Ahán! Velocipéd! Jaj, nagyon köszönöm, kedves Karcsi bácsi! – ujjongott a mi Karcsink, és kezét csókolja a bácsijának.

– Mégpedig új modellű! – kezdi magyarázni az öreg. – Ez két egyforma kereken szalad, és gyorsabb a versenylónál.

Persze, mai szemmel nézve ez úgy hangzik, mintha egy gazdag nagykereskedő bácsitól igen fösvény ajándék volna egy kerékpárt hozni messze útról öccsének. De hát akkoriban az hallatlanul ritka dolog volt.

Nem mernék megesküdni rá, de nagyon meglehet, hogy ez a kerékpár volt az első Budapesten, amit nagybácsija hozott a mi Karcsinknak.

Azt hiszem, úgy volt, hogy már előbb is megjelentek a világban a kerékpárnak mindenféle fajtái. De hát ezek lehetetlen monstrumok voltak, háromkerekűek, egy óriási és egy pici kereken vagy két kicsi keréken zötyögtek és karikáztak, és inkább csak akrobaták alatt szerepeltek arénában komolyan mint mutatványok, egyébként senki sem gondolt arra, hogy ilyen gépszörnyetegből valaha rendes közlekedési eszköz válhassék. Legföljebb csak a hírlapok kacsái közé sorozta mindenki azt, ha arról írtak, hogy külföldön a velocipédnek egy új modellje született meg, ami olyan könnyen kezelhető, hogy minden rendes halandó a hátára ülhet.

Hát pedig a Karcsi fiúnak nagybácsija ezt állította az ajándékba hozott gépről:

– Bécsben a szememmel láttam tíz-húsz ilyen biciklit az utcán. Vakuljak meg, ha hazudok nektek. Olyan könnyen megy rajta akárki, mint a pinty. Én magam is ráülnék, ha köszvény nem merevítené a bal lábamat.

Mondhatom, percek alatt úgy szétszaladt a híre a nagybácsi hozta, új gépcsodának, hogy mikor a nagybácsi a tornácon kipakolta a gépet, és aztán az udvaron körültolták, hogy kipróbálják, nem esett-e valami baja, hát az egész utca az udvarunkon volt, hogy a gépet bámulja.

A mostani gépektől persze kissé különbözött ez az első bicikli. Vaskosabb, otrombább volt kissé, azonkívül a pedálja olyan volt, mint a mostani versenygépeké. Folyvást hajtani kellett vele a gépet, máskülönben megállt. Illetve a tovább forgó pedál csúnyán megüthette az ember lábát.

A szabadonfutó gépkerekeket jóval később találták föl.

De máskülönben ennek az első gépnek az ülése, kormánya, váza nagyjában megegyezett a mostaniakéval, amint ott bámulta házunk és a szomszédságunk az udvarunkon.

Az a vita, ami közben megindult a gép fölött, egész parlamentet tett ki.

A hangadó volt benne gazdasszonyom, a pékné.

– Drága Karcsikám! – mondta a pozsonyi nagybácsinak. – Sógorom vagy, szeretlek. De ne haragudj, ennek az ajándéknak nem tudok örülni egyáltalán! Nem hiszem, hogy Karcsikámat nyugodt szível föl hagynám ülni egy ilyen ördögmotollára. Nem eleget aggódom érte a Dunán azzal a csónakkal. Most itt a szemem előtt szegje a nyakát, mint egy kókler?

– Ugyan, ugyan! – legyintett a nagybácsi. – Senkinek sem lett még semmi baja, aki erre ült. Hiszen akkor nem engednék az utcai forgalomba.

– De miért akarod pont az én Karcsikámon kipróbálni ezt a csudát? – akadékoskodott gazdasszonyom.

– Azért, mert ügyes fiú! – felelte a nagybácsi.

– Nem engedem meg! Vedd egyszerűen tudomásul! – tiltakozott a pékné.

– No elég, elég, mama! Majd meglássuk, miről van szó. Amint látom, a nyakát ki sem törheti, ha leesik róla, mert nem olyan magas! – szólott gazdám.

– Minek esnék le, ha vigyáz? – felelte rá a nagybácsi. – Te magad is ráülhetsz bátran.

– Na, azt már nem! – mondta gazdám, és szinte olyan ijedten nézett a gépre, mintha az a hátára csábítaná. – Én semmiféle fikciós masinára nem bízom az ép tagjaimat.

– Mutassa már, drága bácsika, hogyan kell rája ülni! – könyörögte Karcsi.

Erre aztán a nagybácsi aprólékosan elmagyarázta, hogyan kell kezelni a gépet.

Jól emlékszem, úgy mutatta meg, hogy a bicikli nyergébe kizárólag úgy lehet fölugorni, ha az ember a lábát a hátsó kerékagy fölhágójára teszi, és elindítván a gépet utánasántikál, amíg kellő sebességet ér, és ez egyensúlyban tarthatja a fölugrás alatt.

Hát ez a tény váltotta ki a legnagyobb kétkedést a hallgatóságból:

– Azt már ne mondja nekem senki, hogy egy mozgó kereken könnyebb tartani az egyensúlyt, mint amelyik áll! – csóválta fejét a szomszéd borbélymester. – Ezt nem hiszem.

– Hiszen ez egy elemi fizikai törvény! – erősködött a nagybácsi.

– Akár fizikai, akár nem, én nem hiszem! – rázta fejét a borbélymester.

– Akkor se, ha látja? – kérdezte a nagybácsi. – Hát nézze, ha így felállok erre a kerékagyra, rögtön eldűlök róla, míg, látja, ha elindítom a gépet, akkor rajta maradhatok.

A nagybácsi tüzetesen produkálta tudományát a géppel, de hát köszvényes lábával az nem volt sok, amit mutathatott, és a közönség kételyeit nem nagyon oszlatta el.

A társaságból pedig senki sem akadt, aki többet merjen közeledni a kerékpárhoz, mint hogy megkopogtatták, ide-oda tolták és vizsgálgatták. Még a legbátrabb péksegéd is azt mondta, hogy:

– Hát bizony, lebillenni erről a motolláról, nemcsak hogy a lábát törheti az ember, ha e közé a fogaskerekes lánc közé szorul, de ilyen vékony acéldrót, mint ez a kerékküllő, ha elpattan, és az ember hasának ered…

– Pattan a maga bolond feje! – mondta mérgesen a nagybácsi, és tovább magyarázott:

– Na jó! Hát megtanulni ülni ezen a kerékpáron csakis az a módja neki, hogy az ember kimegy olyan helyre, ahol egy kissé meneteles és sima út van, és ott aztán játszva megtanul. Vízszintes helyen már csak az megyen ezen, aki tud.

Ehhez a kijelentéséhez többször visszatért a pozsonyi bácsi, és okvetlen ragaszkodott hozzá.

Hiába kérte őt a mi Karcsink:

– De bácsika! Hadd próbáljak meg ráülni. A segédek majd tolják és húzzák velem. Itt az udvaron is megtanulok egy-kettőre.

– Nem! Fiam! Nem! – felelte a nagybácsi. – Az utasításban is az van, hogy tanulni a gépen meneteles helyen alkalmas. És majd, van velem egy emberem itt Pesten, egy mechanikus. Azt hívom el, hogy segédkezzék neked a tanulásnál. Mert, habár az nem valószínű, mégis eshet valami baja ennek a gépnek, és akkor kéznél legyen, aki kijavítja.

– No, ugye! – diadalmaskodott a szemközti fűszeres, aki szintén otthagyta a vevőivel boltját, hogy egy percre átjöjjön a biciklit bámulni. – Na, ugye! A végén mindig kisül ezeknél az új gépcsodáknál, hogy egy egész műhely kell a kezelésükhöz szakemberekkel. A lónak mindenütt találsz abrakot és vizet. De hol viszi magával ez a vasparipa a szerelőt és mindenfélét, ami kell hozzá.

– Semmi sem kell ehhez! egy gyerek is kezelheti! – szólt a nagybácsi.

– Látom! – bólintott gúnyosan a szatócsunk, és most a szomszéd kárpitosmester szólalt meg:

– Hát nem mondom, dicséri az eszét annak, aki egy ilyen vasállatot kitalál, és vannak ügyes emberek, mint a Karcsi kis szomszéd is, akik megtanulhatnak bánni egy ilyen fenenyavalyával, mint ez a velocipéd. De hát csak sport marad ez, és cirkuszi mutatvány örökkétig. Nem sok ember fogja használni.

– És ha azt mondom erre magának, hogy Németországban már tömegesen járnak emberek biciklin, és már részvénytársaságok, gyárak rendezkedtek be ennek a biciklinek a gyártására, mint itt láthatja rajta a márkát, akkor is kételkedik? Mutassam meg az engedélyemet a pozsonyi hatóságtól ennek a járműnek az utcai forgalomba való hozatalára? – tüzelt a nagybácsi.

De a kárpitosunk és vele a hallgatóság nagyobb része erősen tamáskodott tovább:

– Na, talán olyan csöndes városban, mint Pozsony, lehet járni ezzel is az utcán – mondta a kárpitos –, de hogy itt Pesten, ahol a kétfogatúak úgy rohangálnak keresztbe-kasba, mint a veszekedett ménkű, hogy egy ilyen gyatra jószág beváljék? Azt már bajosan!

– De hát nézze meg, hogy fordul ez, és hogyan fut. A lóversenyen nincs olyan gyors favorit, akit le ne húzzon ezzel, aki jól tud rajta! – szaladgált a pozsonyi bácsi körbe a géppel szemléltetőleg.

Mire újabb, ádázabb ellenség jelentkezett a bicikli ellen:

Az utcák túloldalán bal kézt egy kalaposüzlet volt, és annak a tulajdonosa, egy ájtatos, de kegyetlen, rossz nyelvű öreg kisasszony. Mindennap gyónt és áldozott a templomban, és mindennap kiterítette valami szegény halandónak az erkölcsi hulláját a boltjában. A fővárosnak nem volt olyan pletykája, aminek a salakját legelőször a Pipilicskó kisasszony kalaposüzlete nem szűrte át.

Amint megjelent Pipilicskó kisasszony, és két percig nézte a biciklit a körülállók mögött furakodva, és hallgatta a vitát, egyszerre az egész udvar lármáját túlrikácsolta a hangja:

– Mit mondanak erről a micsodáról? Hogy gyorsabb a favoritoknál ez és a kétfogatú fiákeroknál? Nem félnek már az Istentől az emberek? Hiszen már így is alig lehet átmenni néha a körutakon a másik oldalra az átkozott kétfogatúaktól. Az ember mindig tíz-húsz lépésre kerüli el az elgázolását, és sokszor majdnem elájulok, és rosszul leszek egész nap. A rendőrség sem védi már az embert a veszekedett kocsik elől. Most aztán meg ilyen vasszöges boszorkánykerekek kellenek csak az utcára szegény lelkünknek! Törjék szét inkább, mint itt bámulják!

– No-no-no! – nevetett erre a nagybácsi. – Nagysád talán, ha lehetne, azért is panaszt tenne a hatóságnál, hogy a világ túl gyorsan forog. Azt sem várta meg például, hogy kegyed férjhez menjen. Nagy méreg ez, belátom.

Erre a nem túl finom elmésségre az egész udvar Pipilicskó kisasszony rovására kezdett nevetni.

Ő szegény öt színt váltott, és a fején a tollbóbita is reszketni kezdett a haragtól a kitömött kolibrivel, mintha el akarna repülni.

– Ahhoz kegyednek kevés köze, hogy én férjhez megyek, vagy sem – replikázott a pozsonyi bácsinak. – De annyit tudomásul vehet, hogy csak az Isten büntetése érhet olyasvalakit, aki ilyen átkozott találmányokkal kísérti a világot, és terjeszti azokat, hogy a felebarátai épségére törjön.

Az udvar közönségét már csaknem a kerékpár teljes ellenségévé hangolta Pipilicskó kisasszony rikácsolása. Hiába! A meggyőződés ereje szuggerálja a tömeget. Ennél csak egyetlen dolog hat még erősebben a tömegre. És ez a megnevettetés tudománya.

A pozsonyi nagybácsi egyszerre csak ádáz képet vágott, és így kiabált Karcsira:

– Karcsi fiam! Hozd ki az apád vadászpuskáját, gyorsan!

– Minek az? – dadogta Karcsi. És a körülállók közül sokan egész komolyan meghökkentek, hogy ez az idegenből jött nagybácsi bele akar lőni talán Pipilicskó kisasszonyba azért, mert gyalázta az ördögmotolláját.

– Jó lesz a gumipuska is! – kiabálta a nagybácsi Karcsira. – Csak hozzál valami fegyvert nekem, hogyha az a madár elrepül ottan a kisasszony kalapjáról, le tudjam neki lőni. Hopp! Nézzék csak, hogy repdes! Na-na-na! Elrepült!

Az egész udvar egyetlen harsogó kacagás lett erre Pipilicskó kisasszony kolibribóbitája fölött! Szegény kisasszony már csak egyet tehetett, hogy vörösen, félig pityeregve a szégyentől, bosszúságtól és kudarctól, a kapu felé tartson.

Onnan kiabálta vissza utoljára Pipilicskó kisasszony:

– Átkozott legyen! Érti, átkozott legyen az, aki ilyen ördögi praktikával kísérti az Istent! Átkozott legyen!

– És azok ne legyenek átkozottak? – kiabálta a kisasszony után a pozsonyi bácsi. – És azok ne legyenek átkozottak, akik szegény madarakat, struccokat, kolibriket és tengelicéket halomra lövetik csak azért, hogy bóbita legyen a kalapjukon? Azokat ne érje az Isten büntetése az ártatlan madárkák életéért?

Nahát ezzel az utolsó szívhez szóló érvvel a pozsonyi nagybácsi végleg győzött az udvar közönségének hangulatán.

Egyetlen kétkedő, tiltakozó és becsmérlő hang konokoskodott még a bicikli ellen. A szomszéd fiákeros, aki most szintén benézett a kerekes csuda hírére az udvarba, a Pipilicskó kisasszony pártján rázta fejét.

– Hát azt nem tudom, hogy a jóisten érdemesnek tartja-e beleavatkozni abba, hogy effajta hitvány találmányok botránkoztassák a világot. De az már egyszer szent, hogyha én a két lovam közé csapok, akkor egy ilyen rongy, lábbal hajtott masina engem meg nem előz, hacsak gőzkazánt nem szerelnek rá, mint a vonatra.

– Hát fogadjunk, hogy nemcsak lehúzza magát a fogatával ez a gép, hanem még előnyt is ad magának.

– Azt könnyű mondani! – kacagott gúnyosan a fiákeros.

– Hát fogadjunk.

– Na, mibe?

– Mondjuk, tíz liter muskotályba.

– Rendben van! Megyek, befogok, és itt a külső Üllői úton megpróbáljuk! – erősködött a fiákeros.

– Na jó – válaszolta a pozsonyi bácsi –, én azonnal nem állhatok a maga rendelkezésére. Én nem tudom fájós lábammal ezt a gépet hajtani, és itt Pesten nem ismerek senkit, aki ráüljön magának, Pozsonyból sem hozathatok le valakit tíz liter borért.

– Hát én kerítsek magának egy kóklert a cirkuszból, aki erre ráül, és lehúz engem? – nevetett egyre gúnyosabb diadallal a fiákeros.

– Hát legyen egy kis türelemmel. Majd a Karcsi öcsém pár nap múlva kiáll magával, mihelyt megtanul ezen a gépen. Nem kell kóklert hívni! – felelt a pozsonyi bácsi.

Nos, körülbelül ez a fogadás fejezte be a gép bemutatását.

A verseny napját elhalasztották a kerékpározni tudó egyén híján.

Ellenben a fogadás prémiumát, a tíz liter bort a szintén jelen levő utcabeli kocsmáros hajlandó volt előlegezni a vesztes fél számára.

Így tehát a pozsonyi bácsi, a gazdánk, a fiákeros meg még vagy két szomszéd elvonultak a kocsmába meginni az előlegezett áldomást.

A kerékpárt a pozsonyi bácsi gondosan odatámasztotta a tornác végébe.

Ezzel az udvarunk kiürült a kíváncsiak gyülekezetétől.

A mi Karcsi fiunk abban egyezett meg a pozsonyi bácsival, hogy másnap az ismerős mechanikusért küld a bácsi, és aztán hármasban kimennek valamerre Kispest felé, ahol keresnek egy sima, meneteles utat, és ott Karcsi elkezdi a kerékpárleckéket.

Persze, Karcsi sokkal nagyobb lázban volt, semhogy másnapig békén tudta volna hagyni a kerékpárt.

Kapóra jött neki, hogy a pékné elment a szomszédba.

Elég az hozzá, hogy alig vonulunk vissza a műhelybe, megjelenik Karcsi úrfi:

– Hé, fiúk! Jöjjenek csak segíteni. Ráülök a gépemre.

– Nem tehetjük, Karcsi! Kikapunk a ténsasszonytól! – vonakodott nevünkben az öregsegéd.

– Ne féljenek, most megy anyám kötőkébe. Nézzenek ki! – mutatott ki Karcsi az ablakon.

Csakugyan, a pékné nagy, hímzett szatyrával a karján és kezei közül horgolótűvel megdolgozott harisnyavéget csüngetve, a kapunak tartott.

Akkoriban általános szokás volt a háziasszonyok között, hogy a hét minden napján más-más ismerős látta vendégül a többit kávés, kuglófos uzsonnán. Ez a traccsolás délután elengedhetetlen volt minden nőnek, és ritkán végződött vacsoraidő előtt.

Nahát, ha a háziasszony távozik, akkor szabad a vásár. Az egész pékműhely lélekre kapva loholt ki a tornácra Karcsival az élükön a biciklihez.

Mindössze egy kis gyönge ellenállásra találtunk. Emmyke, a Karcsi húgocskája, állott elénk. Magamkorú, kis fruska volt, pöszén beszélt nagyon kislány korában:

– Nem fabad a géphev gyúlni. Havvottad, mit fólt anyufka! Faladok utána éf megmondom! – fenyegetőzött.

Erre aztán Emmykét le kellett kenyereznünk. A segédek angyalt ígértek neki keménytésztából, Karcsi hímzőpamutot.

Így végre Emmyke a vádaskodás helyett odaállt közönségnek a ház két nőcselédjével együtt.

Kigördítettük a biciklit az udvarra.

Az öreg segéd hátulról tartotta a nyerget, amíg Karcsi ráült a gépre. A két másik elöl a kormányt irányította két oldalról. Az öregebb inas és én már hozzá sem férhettünk a géphez. Csupán annyi tennivalónk maradt, hogy Karcsi úrfi lábát igazítottuk bele a pedál szíjába két oldalról. Mert olyan volt a bicikli pedálja, mint egy papucs.

Hajrá! Ereszd, hogy menjen!

A segédek tolták, rántották a vasparipát Karcsival végig az udvaron nagy vita és lihegés közepett.

De még ekkora segédlettel is eleinte majdnem olyan görbe vonalakat írtunk az udvar porondjába a kerekekkel, mint amilyen nyolcasokkal a bolti alkalmazottak öntöznek.

Mégis tulajdonképpen várakozáson felül sikerült a vállalkozásunk. A hatodik vagy hetedik forduló után Karcsi már olyan bátran kurgatta körül a gépen a pedálokat, hogy a segédek már alig tartották a gépet, és futniok kellett a nyomában.

Persze, átlag minden ötödik lépés után Karcsi oldalra borult a masinájával. De nem csüggedt. Úgyhogy bizonyos idő múlva egyszerre csak elképesztő siker koronázta a fáradozását.

Ahogy az udvar egyik végében a segédek meglódították a kerékpárt Karcsival, hát uramfia! A kerékpár Karcsival nyílegyenesen, egyenletes gyorsasággal, segély nélkül, egészen az udvar másik végébe szaladt.

Hüjj! Erre az egész udvar, még a nagybajszos öregsegéd is, olyan üdvrivalgásba tört ki, hogy az ablakok belerezegtek.

Mi az öreginassal a sapkánkat dobáltuk égnek, és olyan fickándozást és visongást műveltünk, mint két bolondokháza.

Mi történt erre?

A szomszédból a kárpitosné elkésett bizonyára a kötőkéből, s csak most sietett oda. De odasiettében mégis megállította a pokoli gaudium az udvarunkról. Csak benézett, és elment máris. Csak annyit kérdett:

– Mi ez? Nyúzzák magukat?

Senki sem várta, hogy öt perc múlva megjelenik a pékné.

Na, aztán kaptunk.

A pékné cudarul lehordotta öregsegédestől az egész műhelyt. Visszaparancsolta a gépet a tornácra Karcsival.

Hogy nekem minek maradt meg ilyen jól mindez az emlékezetemben? Annak is megvolt az oka.

Mikor a pékné kihúzta a lábát, az első volt, hogy az öregsegéd nekem állt:

– Te gazember! Te visítottál itt, mint egy disznótoros malac!

Kaptam két pofont, mielőtt egy mukk védőbeszédbe fogtam volna. De még ki sem káprázott szememből a két nyakleves, már újabb két sapka zúdult a fejemnek a két másik segédtől. És egy harmadik Karcsitól:

– Igen! A te visításodra jött be a kárpitosné. Nesze, te pernahajder!

Még Emmyke, a Karcsi húga is így selypített:

– Láffa, maga af oka, hogy anyufka lávmázott itten vánk!

Na, az öregebb inasnak szerencsésen visszarúgtam azt az oldalbadöfést, amit a nagy tumultusban ő is megkísérelt elhelyezni a bordám közé.

Egyetlenegy lény volt az egész udvarban, aki a pártomat fogta. Egy kis barna gyereklányka. Az Emmyke kis barátnője: Rózsika, aki szintén jelen volt a hajcihőknél.

Mindenkihez odament és tiltakozott:

– Minek bántják őtet? Minek ő az oka valaminek? Mind visítottunk.

Persze, ez a kis gyönge hang, a tömeghangulat igaztalankodásai ellen, éppúgy veszett el, mint ez általában szokott. De nekem a vigaszok vigaszánál több volt, hogy ez a kis teremtés odajött hozzám, megsimogatta a fejemet, és így szólt:

– Én láttam, maga nem volt az oka. Én láttam, ha maga megmondja őket a néninek, hogy megverték.

Na, egypár nyaklevesért panaszra menni nekem elég reménytelen volt, és eszem ágában sem járt.

Elég az hozzá, hogy a pékné távoztával, szigorú tilalma ellenére, akkora volt a vágy a kerékpárgyakorlatok folytatása iránt nemcsak Karcsiban, de az egész udvarban, hogy bizonyos tanácskozás és óvintézkedések után újra kezdettük a gyakorlatozást.

Ezúttal már Karcsi odáig vitte, hogy három indulás közül kétszer hibátlanul és segítség nélkül karikázott végig az udvar hosszán.

Most azonban újabb nem várt akadály jött közbe.

Kinn az utcán két nagy társzekér fával állt meg a műhely részére. Ezeket rögtön le kellett terhelni, és behordani a pincébe, mert a fuvarosok nem várhattak.

Az egész műhely kivonult, szokás szerint, az utcára fát hordani az öregsegéd felügyelete mellett. Hiába könyörgött, veszekedett Karcsi, hogy legalább egyikünk maradjon mellette a gépet fogni, míg ráugrik, a műhelyregulát nem lehetett megszegni.

Természetes, hogy Karcsi sokkal makacsabb gyerek volt, semhogy abbahagyta volna a bicikligyakorlatokat.

Miután fölszólította a két nőcselédünket, hogy segédkezzenek neki, de azok semmi szín alatt sem voltak arra kaphatók, hogy a géphez nyúljanak… hát Karcsi elkezdte egyedül a próbákat a géppel.

A gép jobbra nyaklott, balra nyaklott, Karcsi hol hasra esett a gépre, hol a gép esett rá, amint oldalra zuhant a homokra.

Elülről kellett kezdeni az egész leckét Karcsinak a géppel, onnan, hogy hasmánt a gép nyergére feküdve és egyik lábával a hátsó kerékagyon sántikálva végig tudja tolni a gépet az udvaron.

Nekünk, az biztos, hogy kész mulatság volt nézni Karcsi úrfinkat.

Az egész ruhája csupa por volt a földön hempergéstől, és a homlokán, a két arcán festmények keletkeztek neki, ahogy a verejtéket a poros kezével elmázolta onnan.

Néha-néha éktelen dühre fakadva káromkodott és táncolt a fölborult gép körül, mint valami furcsa vadállati váz körül valami néger. Sokszor talán sírva is fakad, ha nem szégyelli, a kudarcok miatt.

De nem tágított. Hurcolta tovább a gépparipát vagy az őt az udvar egyik végéből a másikba vad és konok eréllyel. Végre is, vagy háromnegyed órai veszekedett hajsza után, úgy látszott, mégiscsak a gép adja meg magát Karcsinak.

Én éppen a kapuboltozat alatt ültem a kiskosáron, a cipekedéstől pihenve egyet, míg a másik társzekér fa kerül sorra.

Az üres társzekér már éppen tovahajtott az utcán a kapu elől.

Pont ebben a percben sikerült Karcsinak az udvar túlsó végében legelőször egyedül felugrania gépre úgy, hogy a nyergében maradt.

Képzelhetni Karcsi diadalát és boldogságát. Még én magam is szinte átszellemült képpel bámultam, amint Karcsi a vasparipa nyergében ülve karikázott egyenesen a kapuboltozat felé, énfelém.

Mármost aztán nem tudom, hogyan történt.

Elég az hozzá, hogy Karcsi, ahelyett hogy a kapubolt előtt leszállt volna a gépről, harsány hangon rám ordított:

– Félre az útból!

És már be is gördült a kerékpáron a kapualjba.

Én idejekorán félreugrottam a kosárral, és úgy láttam, hogy Karcsi úrfi minden baj nélkül, tovagörög mellettem a biciklin, és ki a kapun, az utcára.

De hát másként történt.

Karcsi az udvar sima homokjáról a kapuboltozat zötyögtető, vízlevezetőárkos kövezetére futva, már a kapunál elvesztette az egyensúlyt a gép hegyében. Úgyhogy az utcára már hamarabb érkezett ki Karcsi feje, mint a bicikli kormánya. A járdán aztán billent egyet Karcsi úrfi a levegőben, és úgy zuhant féloldalt a járda folyókájába, hogy a gép a hátára esett.

Ez lett volna a kisebbik baj. De közben megindult a másik, hatalmas, fával terhelt társzekér a kapu elé. És a kocsis a bakon észre sem vette az irtózatos gyihózása, gyeplőrázása, ostorpüfölése közben, amivel a lovait nógatta előre, hogy a lovak lábai elé Karcsi zuhant a kerékpárral.

Szerencse, ezer szerencse, hogy az a hatalmas muraközi paripa, amelyik Karcsink felől húzta a társzekeret, okosabb volt a kocsisnál.

A hatalmas pejkó nagyot horkanva megugrott, és visszarántotta társát is a teherkocsival.

Ha ez nem történik, Karcsi úrfin és a kerékpáron menthetetlenül keresztülgázol a sokmázsás stráfkocsi kereke.

Így is az innenső muraközi paripa hátsó patái közvetlen közeléből mászott vissza Karcsi a járdára, és vonszolta magával a kerékpárt.

A legjobb vicc az volt, hogy amikor a közben hazaérkezett pékné a véres Karcsit nagy hűhóval meg akarta mutatni az ugyancsak megjelent nagybácsinak, Karcsi eltűnt a géppel együtt.

Karcsi egy pillanattal előbb, ahogy anyja ölelő karjából kiszabadult, óvatosan és észrevétlenül besuttyant a géppel együtt a kapun az udvarra.

Utánasomfordált ugyanígy a pozsonyi bácsi.

Az udvaron legelőször is egymásra nevettek:

– Áhh! Semmi! – legyintett Karcsi úrfi. – Buktam nagyobbat is.

– Hát persze! – legyintett a pozsonyi bácsi is. – Aztán, úgy mondják, amit vérrel keresztelnek meg, abból nagy szerencse lesz. A legszebb ruhánál a szabó mindig az ujjába szúr.

– De a gépet elteszem, mert anyám képes összetörni – mondta Karcsi.

– Okosan! – bólintott a nagybácsi.

Én voltam éppen kéznél, aki jó tanácsot adtam Karcsi úrfinak, hová rakja biztonságba a gépet. Együtt vittük el gyorsan a műhely hosszú asztala mögé. Pont a biciklinek való rés volt az asztal és a fal közt.

Mire visszajöttünk az udvarra, a gazdám és felesége már ott tárgyalt a pozsonyi bácsival szűkebb családi körben. A szomszédság kívül maradt, úgy látszott, a kapun.

A pékné, úgy látszott, valamivel túlságosan megsérthette a pozsonyi bácsit, mert az felöltőjével a karján búcsúzott gazdám minden békítgetése és marasztalása ellenére.

Ekkor Karcsi urunk rontott elő az előszoba ajtója mögül a család közé.

Már lemosta a mocskot és a vért arcáról. A horzsolás nyomai éktelenkedtek fél arcán és állán. Annál sápadtabbnak és elszántabbnak tűnt most Karcsink képe, ahogy odaállott anyja elé:

– Anyuskám, drága! Nagyon szépen kérem magát!

– Csitt! Egy szót se! – ripakodott rá a pékné.

Karcsi erre vad szemet villogtatott anyjára, és így feleselt:

– Akkor vegye tudomásul, hogy megszököm a háztól. Ha a gépet elviszik, én is elmegyek. Hogy tud utamba állni? Szeretném látni! Hiába ver meg! Nem zárhat be! Elszököm! Esküszöm a bizonyistenre!

A pékék, láttam, meg vannak hökkenve a fiok ádáz erélyén. De hát tartaniok kellett a szülői tekintélyt:

– Ne beszélj bolondokat! Rád vágok! Elég, elég legyen! – mondta a pék. – Takarodj be!

– De be ám! – fenyegette meg Karcsit a pékné.

Karcsi azonban nemhogy mozdult volna, de egyenesen úgy kezdett toporzékolni álló helyében, mintha leendő gyökereinek akarna ott helyet ásni.

Sohasem láttam még olyannak Karcsi úrfi arcát, és először láttam őt akkor sírni. Nahát, egy dunai evezősbajnokot!

De az elkeseredés dühe már csak könnyekben zúdulhatott elő belőle. Zokogásos hangon kiabálta:

– Nem hiszik el, hogy nem látnak többet? Hát majd meglátják! Én nem mondok valamit hasztalan a bizonyistenemre!

– Most mondd, mit érsz el vele, hogy elkergeted a vendégünket, és megbolondítod ezt a gyereket? – hallottam a gazdámat felesége ellen fordulni.

Ámde a következő kosár farakománnyal a hátamon a családi jelenet újabb fordulata az volt, hogy a pékné zokogott, jajongott és ájuldozott görcsökben fölváltva a pozsonyi bácsi és gazdám karján. És ezek ketten csillapították őt szóval és cirógatással:

– Hát hallod, hogy elviszi Károly bátyám ezt a masinát. Karcsi is beletörődött. Itt van. Itt vannak. Csak szüntesd be ezt a sírást.

– De még ma, még ma, még ma! – zokogta a pékné.

– Még ma, még ma elviszem. El! El! – erősítette meg gazdám szavait a pozsonyi bácsi a péknének.

De aztán a sunyi szemrebbentés, amit Karcsi és apja felé küldött a pozsonyi bácsi, és azok vissza neki, mindent megértetett a helyzet hogyanállásáról.

Ezzel záródtak le aztán a nap eseményei.

A gazdáméknál visszatért a családi béke. A vacsora után még dalolni is hallottam a családot. A pékné tudott gitározni. Ezt a kedvenc dalát gitározta:

 

Ki csónakázik olykoron Az estnek fényében, Lenéz a vízre s új eget Lát annak tükrében. Tán angyal ő?… Mint mennylakó Ég s föld között repül. Fönt és alant csillagsereg Ragyogja őt körül.

 

Ahányszor hallottam ezt az éneket, a pékné édes gitárpengetésétől kísérve, mindig kimondhatatlanul édes sírás zendült visszhangnak rá a szívemben. Kacagó álom és gyötrő vágy váltogatta egymást lelkemben. Magam sem tudtam, ki és mi után.

Akkor este történt először, hogy Rózsikára, a pékné kislányának a barátnőjére gondoltam, és arra, hogy simogatta meg a fejemet gyöngéd kis kezeivel. Egy olyan kócos, szurtos suhancét, mint milyen én akkor voltam, egy ilyen édes kis tiszta, finom madárka.

De hát várjunk ezzel a tárggyal.

Késő éjjel Karcsi úrfi az ágyból kelt ki, hogy kijöjjön a műhelybe, és odahozza a biciklijét.

Persze, megtudtam tőle, amit így is sejtettem, hogy addig, amíg az édesanyját kiengesztelik a kerékpár iránt, hát titkon marad itt a gép a műhelyben. Majd kilopogatjuk a házból, hogy Karcsi úrfi megtanuljon rajta. És ha már egyszer az utcán karikázik, hát akkor!… akkor aztán már rendbejön magától minden.

Másnap, valamivel ebéd után, Karcsi úrfi bejött hozzám a műhelybe, és így szólt:

– Te, Jóska, te ügyes fiú vagy. Ki tudod tolni ezt a gépet innen. Itt az utcaszögleten várunk rád Karcsi bácsival.

Nos, mihelyt Karcsi úrfi elment, előhúztam a gépet az asztal mögül.

Az öreginas váltig irigyelt, sőt talán még a segédek is, hogy én kerültem ilyen bizalmas viszonyba ezzel a fenevaddal, hogy a kezemre bízzák.

A sarkon a pozsonyi bácsi és Karcsi már türelmetlenül vártak. Sőt ott állt velük a fiákeros is fogatával.

A pozsonyi bácsi rossz lábával fiákeron járt mindig. Most a gépet is kocsin akarta vitetni. Ne keltsen föltűnést az utcán a gép tovatologatása.

Rám semmi szükség nem volt többé. Pláne, a mechanikus is megjött.

De hát akkora volt bennem a kíváncsiság az újabb kerékpáróra iránt, hogy vakmerő lettem:

– Karcsi úrfi! – súgtam oda neki: – Szükség lehet rám. Vigyen magával. Fölkapaszkodom a kocsira hátul. A műhelyben majd ki tetszenek menteni.

Karcsi beleegyezett. Nem is a kocsi hátuljára, de a bakra kerültem, mert a kétfogatún kényelmesen elfértek hárman, úgyhogy Karcsi a vendégülésen tartotta keresztben maga előtt a gépet.

No, gyerünk!

Akkoriban persze az Üllői és Soroksári út környékén hamarabb lehetett puszta térségeket találni, mint manap. Valójában úgy volt, hogy a városi járdák utolsó kövétől kezdve a puszta következett már, és tartott a magyar rónaságon és a Kárpátokon és a Szarmatákon át, el egészen Hindosztánig, Turkesztánig vagy Kínáig, majdnem csak olyan állapotban, mint ahogyan rajta ezredéve harcos magyar apáink idelovagoltak onnan, valahonnan a roppant Ázsia szívéből.

Szóval, valahol letértünk a kövezett útról, és egy biztatóbb dűlőúton zökkentgetve végig a kétfogatúval, hamarosan alkalmas terepet leltünk a kerékpározásra.

Egy lejtős, aszúpázsitos térség volt. Egy sima gyalogút vonult keresztbe rajta, úgyhogy egy darabon szépen lejtett, talán a vasúti töltés felől.

Mondhatom, itten egészen szokatlan meglepetés ért a kerékpárral.

A pozsonyi bácsi újra hosszú magyarázatba akart kezdeni a gép kezelését illetőleg. Sőt, most már a gépész is hozzá akart papolni a bácsi magyarázataihoz szakszerű fejtegetéseket. Nemkülönben a fiákeros is nekigyürkőzött előzetes kételyei kiteregetéséhez.

Ezzel szemben Karcsi úrfi fogta a gépet, türelmetlenül kirángatta azt a felnőttek markából, és pár lépéssel odábbgördítve, kormányával lejtőnek fordítottan, minden további nélkül ráugrott.

Mindenki szeme-szája elállt.

Karcsi mindjárt az első intrádára, magától, hibátlanul, egyenletesen karikázott tova a réten. Mi több! Karcsi egy darab út után lassan, vigyázatosan fordítva a kormányon, nagy ívben visszajött, majdnem körben a kiindulási pontig a vasparipán.

A fiákeros le volt törve, és meg volt törve. Be kellett látnia máris, hogy az új vasparipán ülni bárki egészen hamar megtanulhat, nemcsak cirkuszi kóklerek.

Most már csak a fogattal való verseny volt hátra a kerékpár és a pozsonyi bácsi teljes győzelméig.

Karcsi mindenesetre vérszemet kapott a sikeren. Egyre tüzeskedett, hogy máris kiáll a gépen a fiákeros fogatával.

Gondolom, valahol beljebb, házak közt, egy kövezett, de elég kátyús, rossz úton kezdődött a verseny.

Mi felültünk a kocsira, és Karcsi úrfi pár méter távolra állt startnak a géppel az úton.

Azzal hajrá!

Nem, nem, hát arra nem került a sor, hogy a gyors kétfogatút rögtön megelőzze a bicikli. De bizony az sem történt meg, hogy a fiákeros elhagyja a gépet, ahogy fogadkozott.

Hiába csapkodta lovait, Karcsi a gépen rendíthetetlenül görgött a kocsi mellett. Sőt, többször volt pár méter előnyben, mint hátramaradt.

A verseny végül is döntetlen maradt. Ugyanis táv nem volt meghatározva, és az iramot az szakította félbe, hogy a biciklinek valami kis defektusa támadt.

Természetes, hogy a fiákeros megpróbált belekapaszkodni abba, hogy így és úgy, mit ér az olyan masina, ami ilyen hamar tönkremegy, és hogy hát mégis az tán a győztes akármiben, aki tovább állja a próbát.

De hát a gépész egy pillanat alatt visszasrófolta azt a srófot a biciklin, amelyik a defektus oka volt, és Karcsi hajlandó volt folytatni a versenyt.

Mindössze arról volt szó, hogy a város felé nem lehet indulni tovább, hanem vissza.

Már így is akadt szépszámú nézősereg a bicikli körül, és nem lehetett közbotrányt kihívni a városban.

A gépet némi tanakodás után mégis fölraktuk visszafelé a kocsira. A pozsonyi bácsi mégsem bízott annyira a Karcsi úrfi ügyességében, hogy a belsőbb utcai forgalomban sikeresen hazáig tudja hajtani a vasparipát.

Én surrantam be sikeresen újra a géppel a műhelybe, és aztán az egész műhely osztatlan figyelme közepette előadtam a verseny lefolyását.

Valósággal olyan sikerem volt a kerékpárral, mint egy haditudósítónak a hadvezér mellett.

Este maga a pozsonyi bácsi jött be Karcsival a műhelybe megtisztogatni a gépet, és újra engem bíztak meg, hogy másnap délután kicsempésszem az utcára nekik a kerékpárt.

Csupa önérzet és tekintély lettem a kerékpár jóvoltából, és úgy gondoltam rá, mint a négerek a bálványukra, mint valami élő, hatalmas személyiségre.

Sajnos, másnap a pozsonyi bácsi nem tartotta szükségesnek, hogy elkísérjem őket az újabb kerékpárórára. Azzal bíztak meg mindössze, hogy este majd csempésszem vissza a gépet a műhelybe a fiákeros udvaráról, ha megérkeztek vele.

De hát erre nem lett szükség.

Az történt ugyanis, hogy Karcsi magán a gépen érkezett haza.

Egyebet nem mondhatok, mint azt, hogy az utcai csődület miatt, amit Karcsi okozott a géppel, a rendőr állította meg őt egy helyütt.

Hát persze, a pozsonyi bácsi írásos engedélye az új jármű utcai forgalomba való hozataláról kimentette Karcsi úrfit.

Hazaérve sem tudott Karcsi úrfi betelni a kerékpározással. Késő, sötét estig ott karikázott le s föl az utcánkon és a szomszéd utcában. Az egész negyed megbámulta őt. Akár tányérozni indulhatott volna produkciójáért, mint a szabadtéri kötéltáncosok.

Így történt, hogy a péknében is leszerelte anyai aggodalmait az anyai büszkeség. Láthatta az ablakból vagy a kapuból, hogy semmi baj sem érheti szemefényét a vasfenevad hátán, ellenben fürödhet a bámulatban és sikerben.

A gépet tehát nem kellett már a műhelyben eldugni. Ott maradhatott a tornác végében, a falhoz támaszkodva.

Ámde úgy látszott, hogy ez a gépparipa mindenképpen szerepelni akar az én életemben.

A következő történt:

Mondtam, hogy első nap maga a pozsonyi bácsi is megvizsgálta a gépet a túra után, és aztán Karcsival személyesen tisztogatták meg.

De hát ez a munka volt az, amit Karcsi úrfi leghamarabb megunt a gép körül.

Persze, kire gondolnak a háznál, mikor olyan munka akad, amit senki sem tart magához méltónak? Nahát a kisinasra! Jóskára! Énrám!

Isten megbocsátja egy pékinas bűnét, hogy a megszokott és megunt műhelyseprés, kemencekotrás, lapátsikálás és tésztavagdalás helyett… Kedvesebb munka volt, hogy összevissza maszatolhattam kezemet a kerékpár piszkos olajával.

Úgy törülgettem, simogattam meg a gép minden porcikáját, mint valami szerelmes.

De el lehet-e képzelni egy inaskölyköt, hogy valami imádott holmi közelében kísérletet se tegyen arra, hogy kielégítse vele szenvedélyét?

Márpedig soha még vágy nem lobogott bennem ellenállhatatlanabbul, mint az, hogy megtanuljak azon a kerékpáron ülni.

Mondtam, hogy a műhely mögött egy kisebb udvar volt. Hát csakis ez volt az egyetlen hely, ahol a biciklin zavartalan megtanulhattam, amíg a műhely aludt.

Korhadó, hasznavehetetlen bútortól a meszeshordókig, téglarakásokig, ócskavas-garmadákig, tört kerekű kocsiig minden volt ezen az udvaron, csak egy talpalatnyi rendes hely nem.

Alapos munkát kellett végeznem az udvarral, az tény, amíg a sok kacatot egy garmadára hordtam belőle egy féleresz alá, és aztán elsimítottam a talajt a gorombább rögöktől, és itt-ott megszórtam poronddal.

De vagy egy hét alatt elvégeztem. Az udvar úgy festett, mint egy cirkusz köröndje.

Most jött aztán az igazi erőfeszítés.

Az udvar szűk volt.

Tehát úgy kellett megtanulnom hajtani a gépet, hogy mindjárt a legnehezebb mutatványt, a kis körben való fordulást is meg kellett tanulnom rajta.

De hát a suhancvágy csodákra képes.

Néha a napi munkától fáradtan, álmosságtól nyívasztva, összeszorított foggal, az erőlködéstől félig sírva ugráltam órahosszat a gépre.

Minden tagomról lehorzsoltam a bőrt a sok lepuffanással.

Egy ízben háromszor egymás után dörzsöltem véresre ugyanazon a helyen homlokomat, mikor már az előző seb behegedt. Ez nem volt éppen kellemes.

De nem tágítottam.

Egy hét alatt már odáig vittem a kerékpározásban, hogy tíz indulás közül egyszer körbekarikáztam a gépen a szűk udvart.

Arról nem is beszélek, hogy mennyire óvatosan kellett kezelnem a gépet, hogy baja ne essék. De még arra is vigyáznom kellett, hogy lehetőleg ne mutatkozzam az udvarnak a lécajtó felőli részén, hogy a nagy udvarról észre ne vegyen valaki.

Nem is vettek észre az egész tanulási időm alatt.

Már tízszer is, húszszor is körül tudtam karikázni az udvart, mikor egy nap rajtakaptak ezen.

Éppen azt próbálgattam a géppel, hogy minél kisebb körben tudjak megfordulni, és a kísérletezés végcélja az volt, hogy az udvart nyolcas alakban is végig tudjam iramodni, nemcsak kereken.

Nagyon bele voltam mélyülve a gyakorlatozásba.

Egyszerre éles sikoltást hallok az udvar lécajtójából.

– Jékulárum! Jófka a Karcsika velofipédjén ül!

Kis híja, hogy már nem ültem a gépen, hanem a földön a meglepetéstől és ijedelemtől.

A lécajtón a gazdámék kislánya, Emmyke lépett be.

Ez az Emmyke, nem tudom miért, utált engem.

Hát képzelhetni rémületemet, mikor ez a nyelves, ellenséges kis fruska meglátott engem a tilalmasban a bátyja biciklijén billegni!

A lélegzetem elakadt Emmyke fenyegető, kaján vihogására.

– Ne félj! Megmondalak anyufkának!

Azzal elment.

Egy hangyaboly tragédiái a hangyáknak szörnyűségesek és gyötrelmesek bizonyára, bárha nekünk semmiségeknek látszanak.

Egy pékinas lelki kínjai és tusái éppoly keservesek, mint Hamletnek a Hamletéi, akárhogy mosolyogjunk rajtuk.

Mikor egyedül maradtam, félelem szorította össze a zsigereimet.

Tudtam biztosan, hogy Emmyke, még ha meg is ígérte volna, hogy nem vádol be a gép használata miatt, akkor is megteszi.

Már láttam, hogyan kavarog egy csomó tenyér a fejem körül, hogyan veszik el tőlem a gépet, hogyan adják oda gondozásba az öregebb inasnak, hogyan szerez annak Emmyke engedélyt, hogy megtanulhasson a gépen, és én… én hiába küszködtem, álmatlankodtam, sóvárogtam és reménykedtem.

De alig telt el vagy egy negyedóra, megzavartak tragikus szorongásaimban.

Rózsika jött ki az udvarra hozzám, és vele a kisebbik cseléd.

– Tudja, mi történt? – kérdezte Rózsika. – Emmy rögtön befutott vádaskodni magára a mamájának.

– Nekem mondja? – jegyeztem meg tragikusan. De Rózsika biztatóan legyintett:

– Na igen, de ne féljen. Nem ért el vele semmit. A mamája azt felelte neki, hogy hagyjon békét neki azzal a buta géppel.

Rózsika nevetett. Az én sötét aggodalmaimnak is eltűnt egy része. Aztán még Rózsika így fejezte be a tudósítást:

– Tudja, erre Emmy mégsem hagyta abba, és a papájához ment vádaskodni magára, hogy az udvaron ráül a gépre. Erre a papája azt felelte, hogy: jól teszi, miért ne üljön rája?…

Majd Rózsika még így folytatta:

– Jaj! De én azért jöttem ki, hogy lássam magát, hogyan ül a gépen. Most már lehet, ne féljen!

Lehet gondolni, mi következett!

Boldogan, büszkén, mint egy cirkuszi műlovar a porondon, ötször vagy hatszor körülkarikáztam az udvart.

Rózsika ujjongott és tapsolt:

– Nézd! Jobban tudja hajtani a gépet, mint Karcsi.

– Bizonyisten jobban! – bólintott a cseléd. – Itt nehezebb egy kis, szűk udvaron járni ezzel, mint az utcán.

– Persze! – hagyta helyben Rózsika.

– Talán még a süteményt ezen hordhatná ki, ha rákötnék kisebb kosarában erre – mondta ki a praktikus észjárású szolgáló azt az ötletet, amely oly nagyon megvalósult aztán a sütőiparban.

Nos hát, a lányok elmentek, és most már könnyebb szívvel maradtam magamra. Legföllebb azon sóhajtoztam, mint máskor is a gép takarítása közben, hogy nem mozdulhatok vele ki erről a szűk udvarról.

De abból látszik éppen, hogy az az ábrándom, hogy a gép az enyém lesz, vagy az enyém is lesz valamikor, olyan hatalmában tartott engem, hogy képes voltam érte minden ravaszságra, türelemre, alakoskodásra, titoktartásra, önmegtagadásra.

Rózsikának a dicsérete, hogy különbül ülöm meg a gépet Karcsi úrfinál, valósággal megbódított.

Nem hiszem, hogy a középkor lovagjai közül valamelyik előtt tündöklőbb lett volna ideáljának a képe, és nagyobb bátorsággal lett volna kész megvívni érette, mint ahogy én Rózsikának akár egy mosolyáért.

De hát tudtam, elkerülhetetlen, hogy Karcsi is tudomást ne szerezzen végül róla, hogy túrós hátú lett a vasparipája, mint a közmondás tartja. Vagyis közösen használjuk.

Akkor aztán vége lesz az udvarbeli biciklióráimnak is.

Csakugyan, egy nap Emmykével együtt rontott rám a műhelyben Karcsi úrfi:

– Te gazember, csirkefogó! A velocipédemet használod?

És Emmyke tanácsára Karcsi úrfi a biciklit végleg elvette a gondozásomból, és bezárta a házbeli kiskamrába minden további merénylet elől.

Hát itt volt a vége mindennek!

Két pofont tarthattam meg fizetségbe, hálából és emlékbe a bicikli gondozásáért Karcsi kisgazdámtól. A vakmerő ábrándoknak pedig bedudáltak.

Most tréfálok ezen a dolgon. De hát akkor, hogy mekkora gyász és csapás volt ez a veszteség suhanclelkemnek? Ki sem tudom mondani!

Sírtam bizony, vagy három ízben ágyamon, apányi fickó létemre a kerékpár miatt.

De hát egy délben egy tehetős, falusi gazdaember jelenik meg a péküzletben. Vele a felesége. Csupa selyemtől, kasmírkendőtől suhog, gyűrűktől, fülbevalóktól villog, csörög, mint egy karácsonyfa.

Tesznek ezek ketten a péküzletünkben egy rettentő megrendelést egy lakodalomra.

Sok vidéki kundsaftunk volt, már mondottam. De ez a megrendelés mégis egészen szokatlan volt.

Megrendelték ezek ketten még azt a címeres közepű lakodalmas kalácsot is, amivel két érmet nyert már a műhelyünk. És kisgalamb-, nagygalamb-kalácsot, keménytésztát, ropogtatót, az ördög tudná, még mit és mit nem, egy kocsiderékra valót.

A gazdámék alig merték fölvállalni tőlük ezt a rendelést. Mert másnapra kellett. Okvetlen másnapra.

Úgy volt, hogy kocsit küldenek másnap délelőtt a rendelésért.

Nahát, lakodalommal bizony megesik, hogy nagyon sürgős. Ezeknek a gazdag falusiaknak, úgy látszik, az volt. Szóval a pékműhelyünk fölvállalta tőlük a munkát.

Foglalót adott a gazda, és elment a cifra párjával.

Dupla munkabérért elvállaltuk mi a munkát, persze munkaidőn túl is. Még mi ketten, az öreginassal is kaptunk pénzes munkát a műhelytől.

De beállt a műhelybe gazdánk is. Beállt tésztát vagdosni és a kalácsot kenni gazdaasszonyunk is és a két szolgáló. Az egész ház talpon volt úgyszólván egész éjjel. Csak félórás szundításokkal loptuk meg az álmot.

De a rendelés készen volt másnap reggel időre.

A falusi, fédertelen, közönséges parasztszekér már ott várta a megrendelést a ház előtt.

A szekérrel csak valami buga atyafi jött. Nem a gazdag földmívesek.

Hát erre a zötyögő alkalmatosságra tiszta művészet kellett hogy legyen felcsomagolni a rendelést.

Különösen a nagy, címeres, remekbe készült kalácsunk volt a féltenivaló.

Hát persze, ha ezt az omlós, édes, finom süteményt elkezdi egy parasztkocsi rázni égvilágba, hát csak prézlinek érkezik meg a lakadáréba.

Próbáltuk papírral, gyaluforgáccsal, angyalhajjal bélelt kosárba helyezni el ezt a kalácsot. Próbáltuk fűrészporral tömött fakeretbe tenni a kocsira.

Nem, nem, így sem, úgy sem, sehogy sem volt bátorságos.

A gazdám káromkodott. A segédek káromkodtak az időveszteségen álmosan, fáradtan. A kocsis káromkodott a bakon a türelmetlenségtől, hogy elkési a lakodalmat a rendelés, s őt a gazdái agyoncsapják.

De hát a kalács össze nem törhetett.

Végre is segítséget kellett hívni.

Hát a kárpitosék ajánlkoztak csekély ellenszolgáltatás mellett, hogy egy olyan puha, ruganyos burkot csinálnak a kalácsnak, amivel akár a jégzajlás is dobálhatja és forgathatja.

Nahát, most már a kárpitosműhely is gyors munkába állt a kalácsért. Valamennyi időre csináltak csakugyan a kalácsunknak egy olyan kitűnő, feszes micsodát, hogy az öregsegédünk azt mondta rá:

– No, halljátok, ha a kalácsunk meg is veszne útközben magától, és dühöngeni kezdene, akkor sem tudná magát összetörni. Ez olyan, mint egy kényszerzubbony, ez a burok.

Igen ám, de most meg már az lett a baj, hogy a kényszerzubbonyos nagy kalácsnak a burka törte volna össze a többi, valahogy elpakolt süteményt a szekeren.

Ezt nem lehetett engedni.

Nahát, megpróbáltuk először föltenni a nagy kalácsot a tartójában és köré rakni a többi süteményt.

Nem volt jó.

Erre leraktuk a süteményt. Levettük a nagy kalácsot. Visszaraktuk a süteményt, és úgy próbáltuk közéilleszteni a nagy kalácsot, remekbe készült burkával.

A kocsisnak ugyancsak fogytán volt a türelme maradékja is.

Hogy valahogy mégis kibírja a további megpróbáltatást, hát átment a kocsmába egy fél liter borra. Onnan jött érdeklődni időnként, hogy:

– Na, kész van-e már? Eleresztenek-e már engem?

De hát hiába veszkölődtünk a kaláccsal és a burkával, nem mentünk semmire.

A gazdám a kocsis példájára megszomjazott, és ő is elment az „Énekes Mókus”-ba egy pohárra. Az öregsegédet bízta meg a kalács fölrakásával. De az öregsegéd is megszomjazott, tehát a második segédre bízta a kalácsot.

A második segéd aztán azt mondta az öregebbik inasnak: – Gyerünk, rakjuk fel, ahogy fölmegy. Én megyek a kocsis után. Mire jön, készen legyetek!

Az öreginas is álmos volt, én is álmos voltam. Annyit raktuk már föl és le a kalácsot, hogy végül elfelejtettük, hogy benne van-e a szekérre szerelt kényszerzubbonyában vagy sem.

Tehát mikor a második segéd visszajött a kocsmából a kocsissal a szekérhez, azt mondtuk neki: a szekér indulhat, rajta van minden!

A második segéd ellenőrzés nélkül elengedte a szekeret, és visszament fröccsözni a kocsmába. Mi pedig lefeküdtünk az öregebbik inassal.

Istentelen ordítozás, rugdalás riasztott föl álmomból. A csapszékből hazadülöngélő öregsegéd körülnézett a műhelyben, és fölfedezte a nagyszerű lakodalmas kalácsot a teknő alatt. A szekér az üres burokkal ment el.

Két másodperc alatt az egész műhely talpon volt. Ha lehet valamihez hasonlítani azt a kegyetlen hacacárét, ami kezdetét vette, hát körülbelül egy tébolydával egyesített vallató helyiséghez hasonlítottunk.

Mindenki a másikra kente a kozmát a kalács lemaradásában.

Végül is cselekedni kellett valamit, hogy a parasztlakodalomig ne érjen a kalácstalan fuvar a műhely gyalázatára.

Átszalasztottak a fiákerosért: elrobogna-e a szekér után a kaláccsal és mennyiért?

A fiákeros először is kereken vonakodott: nem teszi tönkre kocsiját a rossz vidéki országúton. Végre pedig lehetetlen összeget, húsz forintot akart kivasalni a műhelyből az útjáért.

A kétségbeesés vakmerő ötleteket sugall. Egyszerre a műhely közepén a legnagyobb zsivajba ezt visítottam éles gyerekhangomon:

– Ha rám bízzák, én elviszem a szekér után a kalácsot a Karcsi úrfi velocipédjén!

Lett erre persze nagy hüledezés és hurrogás. De hát végeredményben mégis az a rész lett erősebb a műhelyből, amelyik azt kívánta, hogy meg kell hallgatni engem, hogyan képzelem elvinni a kalácsot kerékpáron a parasztszekér után.

Ekkor én előadtam, hogy ha a kalácsot az én hátamra kötik ugyanabban a kosárban, amelyikben előbb a szekérre akarták tenni, hát én játszva elviszem a kerékpáron, akár száz kilométerre is.

– Hát igen, biztosnak biztosan ül ez, és gyorsnak gyorsan hajt ezen a motollán! – nyilatkozott az öregsegéd. – De hogyan szerezzük meg neked azt a velocipédet? Tudtommal Karcsi lezáratta valahová apjával a házban.

– Igen, a kiskamrába! – feleltem. – De a kulcsa a cselédeknél van. Azoktól pedig ki lehet kapni és kicsempészni a gépet.

A műhely lélekre kapott egy kissé. Már senki sem volt csüggedt és ingerült. Mind az út eshetőségét tárgyalta. És nekem magyarázták, merre menjek. Még egy atlaszt is kerített az öregsegéd a kislányától, aki Budapestet és környékét tanulta még az elemiben. Ezen mutatták meg nekem az utat a Hétbokor-tanyáig.

Énnekem mintha szárnyaim nőttek volna. Minden álmosság, fáradtság eltűnt a tagjaimból annak a csuda ábrándomnak a teljesülhetésére, hogy az utcán, a szabad világban száguldok mindjárt a vasparipán.

A műhely most már annyira bízott a vállalkozás sikerében, hogy előszedte a kalácsot a teknő alól.

Beraktuk a kosárba szépen, angyalhaj közé, csináltunk neki hevedert, és az öregsegéd a nagyobb inassal a hátamra kötötte a kosarat.

– Te, Jóska! – mondta az öregsegéd. – Ha már érzed, hogy esel le arról a pokolgépről, hát már annyit csak megtehetsz a műhelynek, hogy előre, hasra igyekezzél esni. A nyakad így is, úgy is kitörheted, előre vagy hátra buksz le, hát legalább a kalácsot mentsd. Érted!

Megígértem.

Így történt, hogy fényes nappal, nyugodtan kihúztam a gépet a kamrából, és kivittem a kapubolt alá.

Ott kötötték újra rám a kalácsot, és ott búcsúzott el tőlem a műhely.

Mondhatom, még meghatódást is láttam egyik-másik szemében rám vetődni, olyan ünnepies volt az a pillanat, mikor elindulok kirántani a műhelyemet a bérkocsiipar húszforintos csávájából.

A két nőcseléd is áldását adta utánam.

Kisuttyantam a kapu alól szerencsésen, és az üzlettel ellenkező oldalon tovakarikáztam a kerékpáron.

Na, manapság semminek tetszik ez. De hogy akkor nekem micsoda örökre emlékezetes percek voltak azok, el sem mondhatom.

Annyit tudok, hogy nem mertem a kerékpárról körülnézni az utcán.

A szemem lesütöttem az útra, és csak messze előre kémkedtem a várható akadályokat.

Azért nem mertem a szemem fölvetni, mert az a remegtető érzésem volt, hogy az egész Budapest rögtön tudomást vett arról, hogy én kerékpáron az utcán megjelentem, és az emberek őrült módon szaladnak össze a hírre.

Néha még olyan érzésem is volt, hogy talán meg fognak éljenezni a forgalmasabb helyen, vagy éppenséggel deputáció állít meg, és szónok szaval majd dicséretemre.

Na, aztán voltak nem ilyen fantasztikus borzongásaim is.

A mai utcai forgalomhoz képest az akkori olyan volt, mint Krőzus gazdagsága a Diogeneszéhez viszonyítva.

De hát az én képzeletem mégis festett elém keresztutcákból rohanó fogatokat, kikerülhetetlen stráfszekér-sorokat, az utcákhosszán megforduló urasági négyesfogatokat.

A legkellemesebb és legfölszabadítóbb csalódásom még az volt életemben, ahogy effajta félelmeimből semmi sem vált be a kerékpáron.

Szinte hihetetlen álomnak tűnt előttem, milyen könnyen, gyorsan kerülök, előzök meg minden utamba kerülő mozgást a biciklivel. Úgyszólván fensőségesebb lény vagyok az utcák forgalmán a gyorsaságommal. Hatalom vagyok, biztonság vagyok.

Mikor az Üllői út végénél először bukkantak föl a házsorok közt a szabad rétek, hát harsány énekszóba kezdtem a biciklin, és a mezők pacsirtáival és a sürgönydrótok gyülekező fecskéivel versenyt küldtem a tiszta nyárutói égnek dalos jókedvemet.

Erre még dühösebb száguldásnak vetemedtem neki.

Elég az hozzá, hogy a kocsit tényleg elértem.

Egy kocsmában detektálta magát a kocsis, és a lovak zablával az útárok füvéből próbáltak ebédelni, szegények.

Mondhatom, nagyon jókor érkeztem a kocsis számára, akárcsak a józan lelkiismeret és kötelességtudás őrzőangyala.

Alig állt már a lábán, és kínaiul beszélt. Az érkeztemre kezdte visszanyerni maradék eszét, és kezdte vakarni a fejét a késése miatt.

Mégis mikor meglátta a kerékpárt, és megtudta, hogy azon hoztam utána a kalácsot, hát elfelejtette minden sietségét.

Nem akart addig elindulni, amíg meg nem mutatom, hogy megy ez az ördögmotolla.

Kihívta a kocsmából részeg cimboráit, de kijött még a kocsmárosné kilencvenéves öreganyja is megbámulni azt a csudát, hogy én hogyan billegek két keréken az ég és föld között, és még terüt is viszek a hátamon.

Megtapogatták sorra a gépet. Újra meg újra körbejáratták velem rajta a tágas kocsmaudvart. Hűhóztak, álmélkodtak.

Végül pedig erőszakkal bevittek a kocsmába, hogy igyak velük egy pohár bort.

Kénytelen voltam magamba diktáltatni éhomra egy pohár olyan vinkót, amitől savanyúkáposztás hordónak néztem az égboltot is.

Úgy szöktem meg végül is a társaságból.

Fölugrottam a gépemre és tovakarikáztam.

Most már egyre sűrűbben és követelőbben hallatta szavát bennem a kétnapos talponlét. Kezdtem megéhülni is.

Nahát egy helyütt valami gyalog, batyus vándor mutatott az út mellett egy vackor körtefát, ami alatt, mint mondta, kút is van. Tehát ha belaktam, akkor ihatok is.

Letelepedtem hát oda. Kibontottam a csomagot, amit a műhely szavazott meg az útravalómnak, és a szakácsné egészítette ki a konyhából.

Attól tartottam, hogy a nagy fáradtságtól majd úgy elnyom a buzgóság, hogy estére sem ébredek föl.

De épp az ellenkezője történt.

A hajszától annyira zakatolt a szívem, úgy lüktetett a halántékom, hogy az álom hozzám sem fért.

Ahogy lehunytam a szemem, rögtön valami riasztó kép jelent meg előttem olyan elevenen, hogy nem hagyott elaludni.

Láttam, amint a pékné fölfedezi az eltűnt kerékpárt. Elkezdi a patáliát. A szakácsné vall. A műhely vall. Engem vár a sózott kötél a gazdám kezében.

Egyszóval nem tudtam pihenni a rémképektől.

Fölugrottam, vettem a biciklit, és kigördítettem az útra.

Mikor azonban a kerékpár hegyébe ugrottam volna, egyszerre valóságos ájulásszerűen fogott el a kimerültség érzése.

Mondhatom, valóságos vad erőfeszítés volt, ahogy újra kezdtem az utat visszafelé.

Az üzletünk mellett volt egy kis köz. Azon jövök ki, gondoltam. És ha ottan hagyom a falnak támasztva a gépet a sikátorban, míg bemegyek szólni a műhelynek, ugyan ki bántaná a biciklit addig?

Ennél maradtam.

Na, mikor a szomszéd párhuzamos utcán végigkarikáztam már, hát egy nyitott, első emeleti ablakból üdvözölt az első ismerős.

Rózsikáék laktak ott, és ő integetett nekem.

Jól rémlett, hogy valami fontosat akar mondani, és kiabált is, hogy álljak meg. De én már tudtam, miről van szó.

Bizonyára fölfedezték otthon, hogy a biciklit elloptuk, és most jaj nekem!

Túl akartam lenni minél előbb ezen a tortúrán.

A nap rézsút már csak a házak tetejét és fölső emeleteit sugározta be vöröses fényével. És valami vigasztalanság, elhagyatottság, kietlenség, halnivágyás érzését lángoltatta nekem ez a búcsúzó fény.

Így értem a sikátorba, és ennek rossz kövezetén is végighajtottam a géppel.

Hát éppen a sikátor szájában, amint megállanék, hogy odatámasztom a gépet, kit pillantok meg, elhaladóban, az utcajárdánkon: a gazdámat.

Na, Úristen! Most aztán az utolsó pillanatban estem bele a galibába. Most következnek a súlyos, sűrű pofonok!

A gazdám csakugyan észrevesz, és már jön is be a közbe.

Ő fogja már a kerékpárnak a kormányát is, ahogy meredtre zsibbadt lábbal és derékkal lemászom a gép nyergéből.

De mi ez?

A pofonok helyett a gazdám mintha nagyon szelíd hangon mondaná:

– Hallottam, hallottam már mindent. Majd még beszélünk erről. Most nesze, ez a tiéd!

Egy ezüst húszast ad a gazdám a markomba. Óriási pénzt. Jutalmat.

Nem értem. Meg sem köszönöm. Gazdám már megy tovább és ismétli:

– Derék gyerek vagy! Majd még beszélünk erről.

Mi lelt engem? Attól a pillanattól fogva, ahogy a gazdám alakját megpillantottam a köz szájában, egyszerre keserves sírás állt a torkomba.

Hiába, a nagy vitézből, a sportbajnokból most nem lett más végül, csak az agyonhajszolt, elcsigázott gyerek. Az utolsó pillanat rémülete már csak ezt találta.

Nem bírtam ezzel a sírással akkor sem, miután már megtudtam, hogy minden veszedelem váratlan jóra, a legjobbra fordult.

Az térített magamhoz végül is, hogy mögöttem édes cérnahangot hallottam:

– Maga sír? Hát mi baja? Eltörte a velocipédet? Hiszen rajta jött! Hát mi baja?… Ne sírjon. Hiszen lássa, a bácsiék meg akarják dicsérni. Én megtudtam Maritól. Azért intettem magának az ablakból, várjon, hogy megmondjam ezt. És azért futottam le maga után. Hát minek sír. Ne sírjon.

Rózsika simogatta a fejem vigasztalva. És nekem majd a szívem szakadt ki az újabb kínzó állapottól, hogy egy hölgy előtt elárultam a gyöngeségemet.

A kislány, mintha megérezte volna ezt, eltűnt.

Sejtettem, hogy bemegy föllármázni a műhelyünket és a konyhát.

Összeszedtem magamat, amennyire tudtam.

És csakugyan, pár perc múlva valóságos deputációban jött ki elém a ház.

Úgy vittek be, mint egy főispánt. A gépet az öreginas-társam tolta utánam.

Ez semmi! De a tornácon a pékné maga jött hozzám. Megpaskolta arcomat. Ez volt az elérhető legnagyobb kitüntetés nála. És így fogadott:

– Derék fiú vagy! Tetettem el neked délről mazsolás fleknit. Megeszed?…

Ez volt a kedvenc tésztám. Egészen odavoltam. Csaknem újra sírva fakadtam ennyi gyöngédségtől.

Még egyszer megpaskolta arcomat a pékné. Úgy bocsátott el, kegyenceképpen.

De az egész ház egyöntetűen adózott az elismeréssel, hogy megmentettem az üzlet becsületét egy vidéki megrendelőnél.

Hát egyelőre ennyi dicsőséggel dőltem pihenésnek. Mert éppen csak hogy még fekhelyemig bírtam vánszorogni, ott összerogytam, mint egy tolólétra, és elaludtam másnap reggelig.

Akkor tudtam meg kerékpárkirándulásom egyéb következményeit.

Maga az öreginas társam mesélt el nekem mindent, akit teljesen lefegyverzett és hívemmé hunyászított diadalmam.

Nem a műhelyből és nem a konyhából sült ki, hogy én elkötöttem a kerékpárt.

A szomszédoktól tudták meg gazdáink, és tartottak inkvizíciót a házban.

Az eredménye azonban az lett, hogy mellém szegődött a hangulat.

Most már arról van szó, hogy maga a pékné kardoskodik amellett, hogy a Karcsika gépje, a haszontalan passziózás helyett az üzlet számára legyen hasznosítva.

– A sürgősebb kommissióinkat okvetlen eljárhatja Jóska ezzel a velocipéddel. És ha így bír terüt is vinni rajta, akkor nem tudom, hogy ne próbáljuk meg a rendes süteménykihordást is ezzel a géppel csinálni. Majd a Karcsikámmal én beszélek!

Így recitálta előttem öregebb inastársam a pékné szavait.

Csak annyit tudok mondani, hogy egy csapásra jelentős és kegyelt egyén lett belőlem a háznál, ahol eddigelé csak a Burkus kutyát becsülték nálam alább.

Ezt pedig a kerékpárnak köszönhettem. Sohasem is felejtettem el neki.

De egyáltalán, úgy tűnik nekem ez a szerszám, mintha az új idők táltosa lett volna számomra, az új idők szegény parasztfiúja számára.

Második rész

Magyarország ezredéves fönnállásának emlékére rendezett 1896. évbeli ünnepséget megelőző évben vagy még egy évvel előtte, a „Hazánk” című napilapban, a hírek közt a következő sorok jelentek meg:

 

 

Így szólt ez a cikk. Csak éppen a dátum szakadt le az újságlapról, amit emlékeim közt őrzök most is.

Mert hiszen ez a megdicsért péktanonc én voltam.

Mindjárt el is kell mondanom: hogyan kerültem az újságba bele.

A gazdámék gimnazista fiának, Karcsinak és lányuknak, Emmykének volt egy házitanítójuk.

Grámer tanár úrnak hívták.

Kiugrott kispap volt Grámer úr, és az valóságos karrier volt, amit civil életében a nehéz fejű nebulók tanításával csinált. Annyira előkelő családok adták Grámer úr keze alá gyermeküket, hogy valóságos protekciót igényelt, hogy Grámer úr elvállalja valamely kispolgári kölyök nevelését.

De ha valaki azt hiszi, hogy Grámer úr, mint volt lelkipásztor, sima és alázatos modorának köszönhette úri körökben való népszerűségét, az téved.

Ellenkezőleg, Grámer úr már külsőleg is úgy festett, mint egy mérges komondorkutya, akinek pápaszemet kötöttek az orrára.

Grámer úr a papnöveldében borotvált bajuszát és szakállát csak azért is nagyra eresztette mostan, sőt még a szemöldökét is visszafelé fésülte, borzasra.

Ugyanilyen visszafelé fésült volt a modora is Grámer úrnak. Nyers, majdnem goromba.

De hát, úgy látszik, az úri szülők előtt talán épp ez keltett bizodalmat. Márhogy Grámer úr szigorú a csemetéikhez.

Gazdámnál, a pékéknél a pékné volt az, aki Grámer úrért lelkesedett. A pék nem nagyon.

A pék olykor morgott is, hogy Karcsi fia és Emmyke lánya Grámer úr busás fizetése nélkül is meg tudnának bukni annyiból a tanodákban, amennyiből szoktak.

De hát a pékné a péket mindig letorkolta.

A pékné képviselte nálunk a háznál az előkelőséget és úrhatnámságot. Az én pékném családja valamiféle pennaforgató nép volt. Azt hiszem, iktató vagy kiadó, vagy afféle altiszti rangban levő hivatalnok volt nyugdíjaztatása előtt a pékném apja.

Ennélfogva a pékném erős jogát érezte annak, hogy kivételnek tartsa magát holmi kézműves, iparosfajta, sőt kereskedőféle nép közt, és lenézte őket.

Nem tudom, mennyire erős manapság az ilyen társadalmi megkülönböztetés Budapest polgársága között. Akkoriban, úgy láttam, szörnyű erős és elhatározó volt ez.

A pékné minden második szava az volt a pék előtt is:

– Ez, fiam, nem úri dolog! Ez, fiam, nem úri szokás!

És én úgy láttam, hogy gazdám, a pék, nagyon respektálja azt, hogy hitvány iparos létére olyan főrangú dáma férje mer lenni, amilyen a felesége, az iktató lánya.

A pékné volt szóval a háznál a Grámer úr védnöke, Grámer pedig a házitanítói tisztjén kívül olyan hivatást töltött be a pékné mellett, amilyen a királyi udvaroknál a hoppmester.

Grámer úr bizalmas tanácsa volt a döntő abban a pékné számára, hogy: mi illik, mi nem, mi úri, mi nem.

Namármost, mikor én, a gazdám fiának, Karcsinak a kerékpárján elvittem a műhelyünkből azt a malomkeréknyi kalácsot a megrendelők után falura… hát a pékné az én sikeremen annyira feltüzelődött, hogy a kerékpárt egészen az üzlet javára akarta lefoglalni.

No igen! De ennek a tervnek egyszerre ellenzője lett a háznál úgyszólván mindenki. Először is Karcsi úrfi, a pék fia. Ez a legérthetőbb volt.

Karcsi azt mondta:

– A velocipéd az enyém. Nekem hozta a nagybácsikám Pozsonyból. Nem parancsol benne anyuska!

Valóban, a pék is így nyilatkozott a péknével szemben.

– Ne okoskodj, mama, azzal a velocipéddel, hogy az üzletnek járjon vele Jóska. Egyszer megment, hogy elvitte rajta azt a kalácsot falura ez a fiú az országúton. De hogy itt Pesten, a városban járjon nekem az üzletnek ezzel az ördögmotollával. Hát csak nem kacagtatom ki magamat az egész világgal! Csak nem cégéreztetem ilyennel az üzletemet.

Szóval a kerékpár ügye a pékéknél a házi veszekedések napirendjén maradt egyelőre eldöntetlenül.

A ház két pártra szakadt a kerékpár miatt. És a látszat azt mutatta, hogy az az erősebb, melynek élén a pék maga áll, és mögötte a gyermekei és az egész személyzet.

A másik párton csak a pékné volt. Meg kényszerüleg én. De mit számít egy rongyos pékinas?

Mégis, azt hiszem, a mi pártunk volt erősebb.

A gazdám, a pék, nyúlszívű és pipogya ember volt. A pékné erélyes és bátor asszony.

Az történt tehát a háznál, ami gyönge kormányzatok alatt általában történni szokott. A kormány minden rendelkezését fölrúgta az ellenzék, és szabadon garázdálkodott.

A kerékpár akkor állt a rendelkezésemre, amikor akartam, illetve amikor a pékné akarta.

Ha Karcsi ugrált, hogy a gép az övé, az anyja egyszerűen megpofozta. Ha Emmyke áskálódott, azt a kis varkocsa bánta meg a pékné markában.

Ha pedig a két gyerek apjához szaladt, hogy tegyen igazságot, akkor a péket a pékné túlkiabálta és meghunyászította.

Hogy pedig végleg legázolja a kerékpárügyben a pékné az ellenfeleinket, hát azért fordult Grámer úrhoz tanácsért.

Grámer úr volt aztán az, aki azt tanácsolta, hogy valamelyik újságba kell betétetni hőstettemet a kerékpárral, mert az meg is érdemli.

Grámer úrnak volt is összeköttetése a „Hazánk”-hoz.

Kebelbarátja volt neki a „Hazánk” legszemfülesebb riportere.

Elég az hozzá, hogy Grámer úr egy névjegyet nyomott a markomba. Ez állt rajta:

 

HANDAY TIHAMÉR

újdondász

 

Ezzel a névjeggyel el kellett mennem az újságíróhoz a „Hazánk” szerkesztőségébe.

Mondhatom, Handay újdondász úr nagyon kedvesen fogadott.

Leültetett. El kellett mesélnem neki a biciklitúrámat töviről hegyire.

Így jelent meg aztán már a másnapi „Hazánk”-ban ez a cikk rólam.

De mindjárt itt mondhatom el, hogy ennek a szerkesztőségbeli látogatásnak nemcsak ez a cikk lett az eredménye.

Ugyanis, mikor Handay újdondász úr elbocsátott, hát én vissza akartam adni természetesen a névjegyét.

Mire az újságíró így szólt:

– Tedd el csak és őrizd meg a névjegyemet. Több hasznát veheted még annak, mint egy ezresbankónak. Mert vésd jól az eszedbe, hogy ha bármikor, ördöggel és pokollal, a kutyafogó pecértől kezdve föl a miniszterelnökig valakivel ügyed-bajod lesz, hát hozzám, Handay újdondászúrhoz mindig bizalommal fordulhatsz, hogy segítségedre legyek. A névjegyemmel mindig bejutsz hozzám. Megérdemled, hogy a hónod alá nyúljak, mert derék fiú vagy. Na, Isten áldjon!

Egy nagy barackot nyomott még a fejemre Handay úr, és azzal kitolt az ajtón.

De annak a névjegynek tényleg még egyszer nagy hasznát vettem életemben.

Nemsokára következik itt: mi módon.

Most csak folytassam ott, hogy az újságcikknek tényleg csuda hatása volt.

Majdnem azt mondhatom, hogy az egész utca büszke volt rám. A háznál az ellenpárt mindenesetre le volt teljesen gázolva.

Mindennek tetejébe megjelent a gazdám bátyja Pozsonyból, aki a kerékpárt Karcsinak ajándékba hozta annak idején.

A pozsonyi bácsi aztán végleg az én pártomra, illetve a pékné pártjára döntött a kerékpár felől.

A pozsonyi bácsinak már akkor egy társüzlete volt itt Budapesten a kerékpár árusítására.

A pozsonyi bácsi tehát fenomenálisnak találta a pékné ötletét, hogy a kerékpárt az ipari és kereskedői világban mint kitűnő szállítóeszközt lehetne elterjeszteni.

A kerékpárról tehát végleg el lett döntve, hogy az üzletnek a kerékpárral járok ki minden komissióra. Ezzel egyúttal a pozsonyi bácsi üzletének eleven reklámja is leszek.

Természetesen a pozsonyi bácsi nem hagyhatta unokaöccsét, Karcsi úrfit kárpótolatlanul.

Nos, hát a pozsonyi bácsi a következőket mondta Karcsinak:

– Nézzed, te bikfic! Ez a kerékpár már úgyis régi modellű. Most gyártanak egy sokkalta gyorsabb és könnyebb fajtájú gépet. Egy-két héten belül már a kereskedelmi forgalomba is kijön. Hát majd ebből az új gépből kapsz egyet.

De ez még semmi! Mert a pozsonyi bácsi így folytatta:

– Ezzel az új modellű géppel valószínűen még az idén, de ha nem, jövő tavaszra biztosan, egy óriási versenyt rendeztet a Magyar Vasparipás Egyesület. Érted? Hát majd elviszlek oda téged, és majd benevezel a versenyre. Gyakorolni fogod magad az új géppel. Amilyen izmos, derék kölyök vagy, még díjat is nyerhetsz, és bajnok is lehetsz. Na? Tetszik?

Hát Karcsi úrfi, a gazdám fia túl boldog volt. Ujjongva ugrált a bácsija nyakába.

De mindjárt itt mondhatom el, hogyha az én álmom valóra vált, hogy a biciklit megkaparintottam magamnak, annál kevésbé váltak valóra a pozsonyi bácsi és a pékné álmai a biciklivel.

Dehogyis kaptak a budapesti műhelyek és üzletek mindjárt az új járművön.

Az újságcikk dacára sem.

Az emberek nagyon nehézkesek, sőt egyenesen tele vannak oktalan ellenérzülettel minden újítással szemben.

Mondhatom, hogy amennyire megbámultak a kerékpáromon, legalábbis annyi ocsmálkodó hangot hallottam miatta. Vagy pedig röhögést.

Többször megesett, hogy meghajigáltak nemcsak a gyerekek, de felnőttek is a vasparipámon.

Akik pedig, iparos, kereskedő emberek, komolyan is beszéltek róla, hogy a kerékpárt az én példámra az üzemükben hasznosítaniok lehetne, egytől egyig legyintett, és így kezdte:

– Na jó, de annyi pénzt adni ki ezért a motolláért, aztán betanítani azt, aki ráül, és ha otthágy, akkor mást tanítani be újra, és ha nem ül valaki rajta biztosan, akkor több a kár, ha felfordul a portékával. Már csak inkább hagyjuk!

Így volt.

Afféle furcsaság, rendkívüliség maradtam a kerékpárommal mindvégig.

Egyes-egyedül a pékné tartott ki mellettem makacsul. Vállalt minden ocsmálkodást, kacajt, ha arról volt szó, hogy a kerékpár kitűnően használható műhelynek és üzletnek. Mindenkitől bármikor megvédett engem. Kegyence voltam.

Ez az állapot azonban megint nem tartott, csak bizonyos időpontig.

Muszáj azonban kissé fölvázolnom itten az eset előzményeit, hogy kellőleg megértessem a dolgokat.

Az embereket minden évben megszállja az őrület valami haszontalanságért.

Nahát abban az évben, nagyon jól emlékszem, Budapesten és aztán széles Magyarországon, minden embernek eszelőssége volt az emlékkönyv.

Fél életet élt, nem emberi életet élt már az olyan egyén, akinek akkoriban nem volt emlékkönyve.

De a rögeszme szintén leginkább a hölgyek körében harapózott el. Főleg pedig a fiatalság közt, le a polgári tanodák kezdő osztályáig.

Egy-egy ilyen emlékkönyvben emlékmondatok gyanánt valóban a legválogatottabb hülyeségeket lehetett benntalálni. Illett képeket, rajzokat is applikálni a lapokra. Csak az volt a fő, hogy minél lucskosabb lett légyen az érzelmességtől az, ami ilyen emlékkönyvbe került.

Még különösebb volt, ha valaki az emlékkönyv lapjára hímzett, vagy selyem mozaikot ragasztott. Úgyszintén botanikai ügyességgel élő virágokat is préseltek emlékkönyvek lapjaira.

Ez a legutóbbi eset volt az, amely miatt egy szép délután szörnyű izgulat hullámzott át az egész pékcsaládon.

Eljött a pékékhez látogatóba Rózsika, a pékék kislányának a barátnője, és megmutatta az emlékkönyvét.

Hát a Rózsika emlékkönyvében egy kis élővirágkoszorú díszelgett.

Édes, fura kézimunka volt. Úgy készült, hogy kék és rózsaszín szarkalábnak ki voltak húzva a sarkantyúszirmai, és ügyesen összedugdosva egymásba koszorú alakra. És természetesen csirizzel odaragasztva a könyv lapjához valami borzadályosan émelygős mondat kíséretében.

Emmyke, a pékék kislánya, szörnyen irigy és pöffeszkedő kis fruska volt. Hát egészen beteggé tette őt a gondolat, hogy az ő emlékkönyvében ne legyen olyan kis koszorú.

Hát Emmyke összeszaladta és telesiránkozta az egész házat segítségért és tanácsért: hogyan kerüljön az ő emlékkönyvébe is virágkoszorú?

Végre-végre így Karcsi bátyja fölfedezte a koszorú titkát.

– Hát iszen ez közönséges szarkalábsarkantyúból van összedugdosva! – mondta. – Akár itt az Üllői út végében is szedhetsz eleget ilyet a réten. Aztán megmutatom, hogy csinálod. Én a növénytanórán rájöttem erre régen.

Emmyke erre rögtön belekapaszkodott Karcsi bátyjába és Rózsikába.

– Hát gyerünk, menjünk, és szedjünk ilyen virágot!

Rózsika, ez az édes kis barna, hajlandó volt a kirándulásra. Karcsinak sem volt határozott ellenvetése egyelőre.

– Kiviffük az uvonnánkat a rétre, és jól mulatunk! – rendelkezett Emmyke tüstént. – Megyek és hovom. Várjatok!

Csakhogy itt jutott eszébe Karcsinak, hogy:

– Visszakozz, Emmy! Nem mehetünk mostan, mert mindjárt jön Grámer úr tanítani.

Emmyke, mint mindig, ha valami óhaja elé jött, éktelen felgerjedett. Rázni kezdte magát, és így selypített:

– Bánom if én aft a szőröf majmot! Mit törődsz te if vele! Majd jön holnap. Azért fizetik apufkáék!

No, ez a példátlanul forradalmári kijelentés nem csekély kalamajkát eredményezett rögtön.

Az egész személyzet kint volt ugyanis az udvaron. A szolgálók a verandán álltak, a péksegédek közül kettő a műhelyajtóban lebzselt, egy az ablakon nézett ki.

Mi pedig, inasok, a veranda korlátján ültünk.

Én vettem észre legelőbb, hogy az Emmyke lázadó kijelentésére, pont mint a végszóra a színész a színpadon, a péküzletből hátranyíló ajtón kilépett Grámer úr.

Kilépett Grámer úr, és jól hallhatta, hogy az egész személyzet Emmyke szavain tör ki harsogó kacagásba.

Persze, egyszerre halálos csönd, Grámer úr merően, összevont szemöldökkel közeledett lassan Emmykéhez:

– Szabad kérdeznem, Emmyke, eltűrhető-e az, hogy egy ilyen kislány, mint maga, aki méghozzá utolsó az iskolai előmenetelben, így nyilatkozzék a magántanáráról?

Grámer úr így szokta mindig a beszédet kezelni, mint a karikás ostort szokták. Előbb lassan, óvatosan suhogtatta. Aztán jött ki hirtelen a hurok, és a végén csattanó, amivel rettentőet csípett áldozatán.

Most is Grámer úr egyszerre fölemelte hangját, és ezt ordította:

– Szégyelld magad, taknyos! Ezért térdepelni fogsz egész lecke alatt.

Emmykének erre az ordításra kellett volna teljesen összeroppannia.

Csakhogy Grámer úr elszámította magát.

Emmyke a rémület és meghunyászkodás helyett egyszerre kihúzta magát, szemébe nézett Grámer úrnak, majd megvetően végigmérte őt, és így szólt:

– Nagy kedvem van ramtatázni!

Egy ajkbiggyesztés és egy fintor. Azzal Emmyke hátat fordított Grámer úrnak, és tovaillegett az udvaron.

Hát ez a divatos kiszólás, ilyen helyesen alkalmazva a szigorú felsőbbséggel szemben, az egész udvar rokonszenvét megszerezte rögtön Emmykének.

A két szolgáló vihogott, és dugdosta a kötényét a szájába, hogy ki ne fakadjon hangosan kacagva. A segédek közül egyik el is prüsszögte magát.

Én is alig türtőztettem a kacagást inastársammal.

De az udvaron még drámai csönd lebegett.

Így mozdult meg Grámer úr, és sietett az Emmyke nyomába:

– Duzzogni merészelsz? Haszontalan! Dacoskodni merészelsz?

Már éppen ott tartott Grámer úr, hogy vállon ragadja Emmykét, mikor Emmyke hirtelen újra visszafordult. Mégpedig úgy, hogy Grámer úr már a tekintetétől is visszahökkent kissé.

Nem rázta magát Emmyke, mint szokta, hanem gőgösen, nyugodtan pittyesztette ajkát arra, hogy Grámer úr fenyegetően emeli rá a jobbját, és így kiáltott Grámer úrra:

– Hozzám ne merjen nyúlni! Vén famár!

Püha!

Csak egyik péksegédnek kellett hangosan elvakkantania magát. Arra rá az egész házi személyzet hada a kegyetlen kacagásra.

Még a műhely lajtorjáján sütkérező macska is tüszkölve ugrott le, és futott be föltartott farokkal a konyhába.

Püha! Grámer úr a vén famár!

Ki mossa le róla ezt a gyalázatot?

Grámer úr egyelőre teljesen paffá lett. Majd megpróbálta szigorú tekintettel hordozni körül fejét az udvaron. De ez már nem sokat köszörült a Grámer úr tekintélyén esett csorbán. Legföljebb ott hallgatott el a nevetés, amerre Grámer úr fordult. Másutt újra kitört.

Grámer úr már csak egy utolsó kísérletet tehetett.

Grámer úr fölvette azt a rettenetes, kígyóbűvölő fakírszerű tartást, amivel minden rakoncátlan gyermeket megdermeszt, és aztán a nagy hang helyett majdnem suttogta, vagy inkább a fogai közül sziszegte:

– Minő kitétellel mertél te élni a te tanároddal szemben? Hát azt hiszed, hogy…

Hiába volt vészjósló Grámer úr, hiába!

Emmyke meg se várta, hogy mit mond Grámer úr. Közbevágott:

– Engem ne tegeffen! Érti!

– Mit mondasz, te haszontalan? – meresztette Grámer úr egészen Emmyke arcába a bozontjai közül a pápaüvegét. – Mit mondasz?!

– Hogy ne tegeff engem! – kiabálta erre Emmyke szörnyűséges vakmerőséggel Grámer úr komondorképébe. – Mert ha te tegefel engem, én if tegeflek téged. Megfivet apufka, amiért előkéfitsz az ifkolára, éf máf befédünk nincs egymáffal. Igen bizony!

Az udvaron megint kitört a kacagás.

Emmyke győzött.

Grámer úr csak emelgette a kezét és tátogott. De nem mert hozzáérni Emmykéhez.

Végül is Grámer úr láthatóan heves belső tusakodás után nyugalmat erőltetett magára és méltóságot.

Kihúzta magát.

Két ujját mellénye nyílásába dugta, és így szólt:

– Hát igen! Ezt majd a kedves szüleivel kell elintéznem!

– Teffék! Eredj csak! – rántott a vállán Emmyke, most már végleg vérszemet kapva.

Grámer úr pedig sarkon fordult, és bement az üzletbe.

Na, amint Grámer úr nem volt többé az udvaron, rögtön összeállott a nagy haditanács.

A szakácsné, a szobalány, a péksegédek, sőt mi inasok is odacsatlakoztunk rögtön az Emmykéék társaságához, hogy megtárgyaljuk a helyzetet.

Mindenki tudta, hogy Emmyke nem mert volna ilyen szemtelen lenni Grámer úrral szemben, ha anyja otthon van.

De a pékné rendes délutáni kötőkéjébe ment el, és az üzletben a pék ült. A pék pedig inkább utálta, mint szerette Grámer urat.

Hát Emmyke jól számított, mikor a személyzeti nagytanácsnak az udvaron így hencegett:

– Látták ugye, hogy pofonnal fenyegetett engem ez a szőröf majom? Hát majd csak menjen apufkához! Úgy kilöketem innen apufkával, hogy hetet fordul!

És tényleg! Grámer úr a péktől az üzletben annyira nem kapott elégtételt, hogy Grámer úr fölháborodottan távozott el az üzletből az utca felőli ajtón.

Ellenben az udvarra a pék jött ki.

Ha a pékné nem volt otthon, akkor gazdánk, a pék velünk, személyzettel és a gyerekekkel is, sokkalta bizalmasabban viselkedett. Majdnem úgy beszélt velünk a pék, mint a közös elnyomatás alatt sínylődő bajtársaival:

– Na, mi volt ezzel a Grámerrel? Mondjátok már! Elrohant tőlem, mert hogy téged, Emmy, nem akarlak a gerendára akasztani, mert vele nyelveltél. Hát mi volt?

– Meg akart ütni engem! Látták ők if mind! – kezdte apjának Emmyke. Azzal olyan művészi zokogásba tört ki, hogy még az öregsegéd is ijedten bizonygatta a pék előtt, hogy Grámer ököllel rohant Emmykére.

– Ejnye, az öregapja teremtésit is! – káromkodott a pék.

Mire Emmyke apja karjába vetette magát, és zokogta:

– Mindig üt engem Grámer. Mindig cibálja a hajamat. Halálra kínoz engemet és Karcsikát is. Na, mondd meg, Karcsika!

Karcsinak az igazságérzete ugyan láthatólag berzenkedett ellene, hogy Grámer úr szigorát ennyire túlferdítsék. De hát nagy oka Karcsinak sem volt védeni a házitanárt.

Azért egy kis tétovázás után egyszerre Karcsi is megpróbált gyászos képet vágni, mint ez Grámer úr második mártírjához illik, és így szólt:

– Hát igen! Ha engem nem is ütött meg Grámer. De minek nekünk, apuskám, ez a házitanár?

– Na jó! Mert magatoktól sohase tanulnátok! – legyintett a pék: – Azért kell Grámer.

– De igen! De igen! Drága egyetlen apufkánk! – selypítette Emmyke. – Százfor jobban fogunk igyekezni, ha ki tetszik lökni ezt a szőröf majmot. – Menjen a fráfba!

Emmyke szabadszájúságával mindig meg tudta kacagtatni a házat. Most is általános nevetés tört ki.

A pék is elnevette magát. De a tekintélye kedvéért mégis fölemelte Emmykére mutatóujját:

– Nana, te kis ördög! Pisz! Pisz! Neked ő Grámer úr! És olyan sundám-bundám azért nem lehet elbánnunk vele, ha erre a tanévre megfogadtuk.

Mindenki tudta, hogy a pék kire gondol. Mindenki tudta, kinek a pártfogoltja Grámer. De senki sem mert nyikkanni róla eddig.

Én lettem az a szerencsétlen, aki a mellettem álló legfiatalabb segédnek ezt kottyantottam ki:

– De mi lesz, ha majd hazajön a ténsasszony?

Hát erre egyszerre, mint mikor szépen felrakosgatott fagarmada omlik össze, mindenki egyszerre kezdett beszélni az udvaron.

De ami a legkülönösebb, azzal, hogy a pékné nevét kimondtam, aki mint a kísértet járt mindenki gondolatában, hát mintha egyszerre az egész társaság dühét magamra zúdítottam volna.

– Hát abban igaza van ennek a hülyének! – utalt rám a pék megvetőleg, mint aki tekintélyébe gázoltam. – Abban igaza van, hogy a feleségemmel nehéz lesz elintéznem ezt a Grámert.

– Igen! A ténsasszonynak mindig van egy-egy ilyen kedves embere, mint ez a Grámer is és más is. Akármilyen ronda alakok! – sipította a szakácsné, és undorral és jelentőséggel teli szemet vetett rám.

– Ajaj! – jegyezte meg tüstént a szobalány is. – A ténsasszony még a saját gyermekei ellen is és a ténsúr ellen is igazat tud adni olyanoknak, akiket pártfogol. Elég sajnos!

Ezt a tőrdöfést is magamra vehettem. De ha nem, a szobalány a fejével és a kezével is rám mutatott a társaságnak.

Mire a középső segéd nyíltan ki is mondta azt, amire a cseléd célzott:

– Hát igen, ez a Jóska úrfi is nagyon az asszonyunk kegyében van, amióta neki jár az ördögmotollán. Csak hallgass!

Erre egészen váratlan, Emmyke, mint valami kis pösze boszorka, úgy ugrott nekem és sipította:

– Igen! Ő anyufkának az „Édef Jóska fiam”! Ő vétette el anyufkánkkal a velocipédet Karcsikánktól. Ő a gyalázatof vádafkodó! Majd moft is befúgja az egéfet Grámerrel anyufkának, hogy pirof csizmát kapjon érte. Anyufka pedig akkor biftosan megver engem és Karcsikát! Jahhahahabrühühühü!

Emmyke itt újra apja karjába vetette magát, és egész zápor álkönnyel áztatta meg a pék ingeujját.

A gazdám sohasem volt elég erős szívű női sírással szemben. Hát most is valósággal rémülten cirógatta Emmyke fejét:

– No-no, ne sírj hát! Annyira még nem vagyunk, hogy anyuska az én ellenemre is bánthasson benneteket. Majd én… majd én… ne félj…

A pék elakadt itten, hogy: majd ő mit tesz a felesége ellen. Annál folyékonyabban siránkozott Emmyke:

– Majd apufka, majd apufka, igen! Apufka nincs mindig velünk, és még apufkám előtt is megver anyuska ezért a Grámerért és ezért a pifkof Jófi fiacskámért.

Mit tehettem erre a váratlan gyűlölettel és utálattal teli támadásra? Hápogtam és tátogtam.

Szerencsémre gazdámban, a pékben volt annyi igazságérzet, hogy a közutálat ellen védelembe vett:

– Ugyan hát – szólt Emmykére. – Ne keverd ebbe az ügybe ezt a Jóskát! Sohasem hallottam még őt áskálódni senki ellen. És kell is neki szólni anyátoknak ezért a Grámerért! Majd csap az úgyis patáliát érte nekem. De bízzátok csak rám a dolgot.

Itt a péket az üzletbe hívta vissza a kiszolgáló kisasszony.

Abban a pillanatban, amint a pék eltűnt, Emmyke is fölöslegesnek talált minden további drámaias alakoskodást.

Ravaszdin hunyorított egyet, és azt mondta:

– Na, apufkámat jól fölpaprikáftam erre a Grámerre. Majd kiment anyufkánál apufka. Most mehetünk kirándulni. Apufkától kérdezni sem kell, csak majd én szólok neki, hogy sétálni megyünk.

Nem állhattam meg szó nélkül iménti lebecsmérlésemet. Emmyke elé álltam:

– Hallja, Emmyke! Mikor árulkodtam én magára vagy valakire a ténsasszonynál?

– Csak fogd be a fád! Egy pifok alak vagy! – toppantott nekem Emmyke. – Karcsikától is elvétetted anyufkával a velocipédet. Nem igaz, Karcsika? Na csak befélj!

Karcsi úgy látszott, már megsokallta Emmyke hitvány, szeszélyes zsarnokoskodását. Mert a helyeslés helyett baljóslatúan emelte ujját Emmykére:

– Hallod-e, Emmy! Ezt a dolgot végre elhagyhatnád! Tudod te is, hogy jobban jártam én, hogy az ócska kerékpárom helyett újat kapok majd Karcsi bácsitól. Hát ajánlom, hagyd békén ezt a Jóskát, mert azonnal kezembe marad a copfod!– fenyegette meg a bátyja Emmykét, úgyhogy a marka már indult is az Emmyke kis varkocsa után.

Emmyke persze elugrott, és aztán így kergette Karcsi őt Rózsika körül.

Az udvar újra jól mulatott. De ezúttal az Emmyke rovására.

Végre is Emmykének sikerült beugrani a tornácajtón, és be a házba.

Az ablakon át kiabálta ki aztán:

– Utállak mind benneteket! Vegyétek tudomáful!

Aki most Emmyke dühre torzult arcocskáját látta, nem tételezte volna föl, hogy olyan hirtelen lehet valakinek érzésén változtatni.

Emmyke szinte lélegzetet sem vett közben, már egész más hangon és egész más arccal kérdezte:

– Hát megyünk vagy nem megyünk kirándulni? Várjatok! Pakolok be uzsonnát, és fólok apufkának!

Míg Emmyke benn időzött, a személyzet dolgára ment az udvarról. A segédek a műhelybe. A cselédek a konyhába.

Én maradtam egyedül ott a veranda korlátjának dőlve.

Rózsika, ez az édes, barna kislány úgy vonzott engem, akár a mágnespatkó a gombostűt.

Nagyon téved, aki azt hiszi, hogy a szerelem a szívből okvetlen csak az első bajuszpihékkel serkedhet ki.

Én mondhatom, hogy ezért a Rózsikáért szurtos inaskölyök koromban nem sóhajtoztam másként, mint később legénynek.

Gyerekszívem talán még erősebb riadót vert, ha megláttam Rózsikát, és boldog voltam, ha csak a hangját hallottam, és ugyanazt a levegőt szívhattam a közelében, amit ő.

Na, végre megjelent Emmyke az uzsonnacsomaggal, és elindultak a kirándulásra.

Mennyi időre rá, mennyire nem, hazaérkezik a pékné a kötőkéből.

Jellemző, hogy a pék, mikor az üzletasztalnál felváltotta őt felesége, nem is mert neki említést tenni Grámer úrról.

A pék már rég a sarki kocsmában a krixpártiban ütötte a babákat, mikor a pékné rájött, hogy Grámer úrnak órája volna aznap. De hol van Grámer úr? És hol vannak a gyerekek?

Nohát a szakácsné és a szobalány most már a pékné előtt gyáva meghunyászkodással sápítozva elmondták a péknének nagyjában, mi történt Grámerrel.

Persze, a pékné rögtön olyan lett, mint a forgószél.

Csapta oda, ami a keze ügyébe esett.

– Hát ez már sok! Hát ez már tűrhetetlen! Kilökni ezekért a haszontalan kölykekért egy ilyen igazi úriembert, mint Grámer! Na, majd meglássuk.

A pékné szikrázó szeme engem keresett.

Ott álltam, kéznél, a veranda alatt.

– Jóska fiam! Felugorsz arra a nyavalyádra, és mész rögtön az uram után az „Énekes Mókus”-ba. Érted! Jöjjön azonnal haza, ha jót akar.

– Igenis, ténsasszony!

Már szaladtam volna is. De a pékné visszahívott.

– Nemcsak az uramért mégysz! Hanem elmész Grámer úrhoz a lakására. Tudod, hol van.

– Tudom.

– Nahát, ide figyelj! Azt fogod mondani neki, hogy engedelmet, hogy háborgatjuk, de ő énvelem kötött egyességet a tanításra, nem az Urammal. Most itthon vagyok! Hát legyen szerencsénk! Okvetlen! Még ma beszélni akarok vele! Szépen kérem! Értetted?

– Igenis, ténsasszony!

Azzal elő a vasparipámat, és gyerünk.

Na, amikor beállítok az „Énekes Mókus”-ba, hát a gazdámat egy nagy karéj magafajta bácsi közül kiabálom ki nagy nehezen a kuglizónak a szaletlijéből.

Éppen egy nagy Papon-Bíró bankra játszottak. A gazdám súlyosan érdekelve volt a dobásban. Azonkívül már lötyögött a hasában egy-két korsó árpalé is.

Hát a pék dühös volt rám már úgy eleve is a háborgatásért.

Én azért keményen, erélyesen ismételtem neki a péknének a saját szavait:

– A ténsasszony azt mondta, mondjam meg így a ténsúrnak, hogy jöjjön haza rögtön, ha jót akar!

Erre a pék mögött az ivócimborák közül egy elkezd kacagni. Rá a többi is nagy röhögésre a gazdámon.

– Ég a rántás, siess haza!

– Kihúztad a gombostűt a feleséged kötényéből. Észrevette!

– Na, most jönnek neked a családi pofonok!

Így hekszálták a gazdámat.

A gazdám pedig azt se tudja, hogy a Papon-Bíró bankosoknak feleljen, hogy: várjanak a dobással, míg ott lesz ő is! Súlyos tétei úsznak. Vagy pedig ezeket a röhögő cimborákat intse rendre?

Vagy rajtam kezdje?

Hát persze hogy rajtam kezdte. Úgy, hogy a tenyerét emelte a képemnek.

– Mit ugatsz itt? Nincs egy perc nyugtom tőletek? Elmégy a…!

– Én megyek-megyek! – hátráltam, ahogy lehetett a pofon elől. – Hát én minek vagyok oka? A ténsasszony parancsát adom át.

– Jól van! Majd megyek, ha akarok! Ráérek! Menj, és mondd meg az asszonyodnak! Takarodj! Egy-kettő! – kurgatott a pék.

A pékné megbízatása számomra az volt, hogy ha a pék az első hívásomra nem mozdulna a kocsmából, hát mikor Grámer úrtól visszajövök, újra szóljak be a gazdámért még erélyesebben.

Ezzel mehettem tovább utamra.

Nahát, a Grámer úr lakása a lépcsőházból egyenesen nyíló szoba volt.

Voltam már itt egy ízben a péknének egy üzenetével.

Most, amint bekopogok, hát egy szörnyen gyanús, rekedt hang kiáltott benn:

– Bújj be, ha nem kedves az életed!

Nos, ez nem valami megnyugtató invitálás volt a számomra. De hát mégis benyitottam.

Előbb alig láttam a homályban. Mert a szoba mélyében, a pamlagon roppant hiányos öltözékben hevert valaki.

Hogy nem Grámer úr, azt valahogy ösztönből megállapítottam.

De hát akkor ki okkupálja a Grámer úr szobáját? Talán rossz helyre tévedtem mégis?

Az ingujjas alak nem mozdult a díványon, hogy tájékozódjam kiléte felől.

Azaz annyit moccant csak, hogy egyre-másra vitte a szájához a szivarját, és abból oly rémes füstgomolyagokat fújt maga köré, hogy az maga is elég lett volna a személye elburkolására.

De különben sem nem szólt, sem nem nézegetett felém, ki vagyok. Mintha nem volna egyáltalán kíváncsi a látogatójára.

Ez arra ösztökélt, hogy közelebb menjek a díványhoz.

Hát akkor ráismertem, ki fekszik ott.

Senki más, mint Handay Tihamér újdondász úr.

A Grámer házisapkája volt a fején és alkalmasint a hálóinge is. A papucsra pláne ráismertem. Mert azt a pékné hímezte Grámer úrnak a névnapjára.

A dívány mellett, egy kis asztalkán több üveg és még több pohár állt. Na meg szivaros doboz.

El lehetett ájulni a szobában a fülledt szesz- és dohányszagtól.

– Izé… bocsánat! – hebegtem.

– No persze, te ezt a disznó Grámert keresed? Hán? – vágott szavamba az újságíró erősen szeszízű hangon.

– Igenis, kérem! – bólintottam. – A ténsasszony, Lapusnyáné ténsasszony küldött Grámer úrért.

– Affenét! – mondta az újságíró. – És milyen az a ténsasszony? Csinos, fiatal? De igazat mondj, te kuvasz!

Azt sem tudtam erre a kérdésre a hirtelen elképedéstől, hogy melyik lábamra álljak.

– Lapusnyáné ténsasszony! – próbáltam magyarázni. – Nálunk tanít Grámer úr.

– Ajaja! Tanít! Tudom, hogy tanít! – legyintett Handay Tihamér. – De ezt kérdeztem, hogy csinos, fiatal a ténsasszony, vagy valami vén cekker? Erre felelj!

– Hát én nem tudom! – vontam vállat zavartan. Ámbár legjobb kedvem szerint inkább elkacagtam volna magamat. Csak nem mertem.

– Nem tudoooooód? – kérdezte az újdondász szörnyen álmélkodva, és most először pillantott ki rám is a dohányfüstfellegek mögül. – Hogyhogy nem tudod? Hát nincs szemed?

– De igen! – makogtam. – De én azt… Én fiatal vagyok, hogy tudjam.

– Ne beszélj már! – szólt erre az újdondász. – Utóvégre azt már pólyásgyermekek is megkülönböztetik, hogy egy ténsasszony szép, vagy valami pocsék antik szerzet. Vagy titkolni akarod előlem?

– Nem én! – feleltem.

– Hát akkor felelj szabatosan a kérdésemre, milyen az a ténsasszony, aki Grámert, ezt a főzsiványvezért hívatja. Hány éves, hány kiló az a ténsasszony, saját fogai vannak, tud köhögni anélkül hogy kirepedjen a mídere? Na tessék, sorold el.

– Hát elég szép asszony! – böktem ki végre. – Egy kicsit kövér. De nem értem! Miért…

Mire Handay úr felemelkedett a díványon, és úgy fenyegetett meg a szivarjával.

– Te, te, vigyázz! Te gazember! Nekem ne játszd itten a zsenge liliomot. Elég nagy lókötő vagy már, hogy megakadjon a szemed a szoknyákon. Annyira még nem ittam el a memóriámat, hogy ne tudjam, milyen voltam én is olyan koromban, mint te. De gyere, elébb igyam meg veled a pertut. Foglalj helyet, és tölts abból az üvegből abba a két pohárba. Az a tiéd, ez az enyém!

Erre a nagy megtiszteltetésre, amilyen készületlen voltam, épp annyira megrettentem.

Sohasem ittam addig bort. Legföllebb belenyaltam, s nem túlságosan ízlett.

– Bocsásson meg, de nekem sietnem kell haza! – mondtam.

Hát erre Handay most már a lábait is lelökte a díványról, és úgy ült föl.

– Micsoda! Te pernahájder! Visszautasítod az én puszipajtásságomat? Hát tudod-e te, hogy azért karddal és pisztollyal kell kiállni? Azt pedig tudod, hogyan vív és lő Handay Tihamér? Ülsz le rögtön és iszol?

Mit volt mit tennem? Leültem, töltöttem a két pohárba.

Szerencsére Handay úr, még amikor az ő poharába töltöttem, rám kiáltott, hogy a borba szódavizet is töltsek.

Erre az én poharamnak már csak éppen hogy megmutattam a borosüveget. Ellenben a szódavízből zúdítottam teli.

– Hát Isten-Isten! Szervusz! – koccintott velem Handay úr, mégpedig szabályosan a karomba akasztva a karját, ahogy pertuivásnál szokás. Aztán kérdezte: – Rágyújtasz?

Na, mikor mondtam, hogy nem szoktam dohányozni, erre nem erőltetett Handay úr. Hanem így szólt:

– Hát most már bizalmasan elmondhatom neked, hogy minek érdekelt engem, hogy az a ténsasszony, aki Grámerért küldött téged, fiatal és szép-e! Azért érdeklődöm, mert ennek a Grámernek, ennek a ronda, büdös, szőrös gorillának pokoli sikerei vannak a nőknél! Érted ezt józan ésszel? Felelj?!

– Nem én! – mondtam bátran.

– Hát én sem! – rázta fejét Handay úr. – Én sem! Én sem, na! Hogy egy ilyen csupasörényes állatnak, mint ez a Grámer, milyen nők, de milyen csuda, édes, szép és omlatag nők üzennek folyvást, hát megáll az eszem. Mit szólsz te ehhez a kérdéshez?

– Hát, hát!… – hebegtem.

– Na jó! Ezt nem tudod! De azt tudod-e, hogy Grámer minek van a világon?

– Nem tudom! – feleltem.

– Ajaja, azt elhiszem! – szólt Handay úr. – Nem tudod. De hogyha véletlen közben azt hitted volna, hogy Grámer talán a szép nők miatt van a világon, mint az ők egyetlen öröme, na, az nagy tévedés részedről. Nem! Grámer azért született, a nyomorult, mert először is én nem szeretek egyedül inni. Másodszor, mert nagyon unatkozom ivás közben egy ilyen cimborával, mint te, aki mindent helybenhagy. Grámer, ez a csimpánz, érted-e ezt? ellentmond annak is, hogy nincs másutt, ha velem ül. Ezért Grámer nekem nélkülözhetetlen kebelbarátom. Na, igyál, fiam! Szervusz!

Lenyakaltam még egy pohár bort jó vizesen. De aztán fölkeltem.

– Ne tessék haragudni! – kezdtem.

– Mi az? – kiáltott rám Handay úr. – Hát talán méltóságodon alulinak tartod, hogy tegezzél engem egy pertuivás után?

– Dehogy! – szabadkoztam.

– Hát akkor halljam, mit kívánsz? De barátilag! Mert ez a szódásüveg a fejedhez repül! – fogta meg csakugyan egyik üveg nyakát Handay úr.

– Ne haragudj! – nyögtem ki keservesen. – De énnekem a ténsasszony megparancsolta, hogy siessek. Én kikapok, ha tovább kések itt.

– Hát micsoda minőségben szolgálod te azt a ténsasszonyt? Mert azt tudod, hogy szép nőket csak szolgál az ember, akár főherceg, akár kanálistisztogató! Én is csak szolgája vagyok a szép nőknek. Ez a kötélrevaló, kiugrott herkópáter, ez a Grámer az egyetlen ember, akit fordítva, a nők szolgálnak. Hát szóval mit akartál?

– Én pékinas vagyok! Hiszen tetszik ismerni?

– Mi? – ordított rám Handay úr.

– Hiszen ismersz talán? – vágtam ki.

– Hát azt nem mondhatom! – felelte Handay úr. – De ha sose láttalak is, a foglalkozásod okvetlen testvéremmé avat. Mit tudod te azt, hogyan?… Hát nem ti is hajnalban látjátok el ezt a társadalmat meleg, ropogós, friss süteménnyel? Csakúgy, mint mi, újságok csinálói ugyancsak friss sületlenségekkel. Vagy ez nem ok a barátságra? Azt tartod?

– De, hogyne! – feleltem. – Csak most sietnem kell! Grámer úr nem jön haza?

– Akkor ki is töri őt a nyavalya! – csattant föl Handay. – Még késnie sem szabad soká!

– Hát akkor jöjjön el okvetlen Lapusnya pékékhez. A ténsasszony várja okvetlen! Én átadtam az üzenetet!

– Át! Helyes! Megkapja Grámer, ez a szőróceán! Te pedig, nyomorult, most elmégy, és itthagysz unatkozni. Hát ha nem egy szépasszony küldöncéről volna szó, nem szabadulnál ilyen könnyen innen. De szépasszonyokat semmi ürüggyel se várakoztat úriember. Hát eredj! És mondd meg a ténsasszonynak, hogy az egyik kacsóját őszinte tisztelettel csókolja Handay Tihamér újságíró! Na, szervusz!

Így szabadultam ki végre a Grámer úr otthonából.

Mondhatom, a fejem csak úgy kóválygott a szeszgőztől, dohányfüsttől, mikor felugrottam az utcán a kerékpárra.

De az én szívemben valami irtó csiklandós vidámság volt.

Persze, tette ezt az, hogy aki először iszik alkoholt, akármilyen kis mennyiséget, az mennyei jóérzést költ benne.

De bennem ezt még az is fokozta, hogy kegyetlen jó alaknak találtam ezt a részeges újságírót.

Becsületemre, egy ízben meg kellett állítanom az út közepén a biciklit, és leszállnom róla, mert a gép hátán, hajtás közben nem tudtam kényelmesen, kedvemre kikacagni magamat.

Csak azt nem tudtam fölfogni, hogy élhet jó barátságban ilyen Handay-fajta vidám ember olyan mogorva, harapós egyénnel, mint Grámer úr.

Nohát, mikor hazaértem, a pékné türelmetlenül az üzlet ajtajában várt.

Amíg az uráról beszéltem, a pékné csak legyintett és dünnyögte:

– Tudom, tudom, disznó! Majd hazajön ő! Na de Grámer!

Hát erre elmondtam, hogy nem találtam Grámert otthon, csak egy barátját, aki kezét csókolja a ténsasszonynak, és átadja okvetlen az üzenetét.

A pékné láthatólag nem volt megelégedve a hírrel. Eltűnődött: mit tegyen? Közben pedig váltig kérdett engem Grámer barátjáról.

Hát azt elmondtam, hogy az újságíró volt az. De már a részletekről hallgattam.

Végre is huzamosabb töprengés után a pékné így szólt:

– Nézd, Jóska fiam, ha az a hírlapíró azt mondotta, hogy Grámert nemsokára hazavárja, de te nem várakoztál ott rá, hogy visszasiess, ez jól van. Hanem az újságíró vagy átadja Grámernek az üzenetemet, vagy nem. Küldeni biztosan nem fogja ide rögtön. Azt mondom, most eredj, és kérj a konyhán uzsonnát, és pihenj egyet. Ha nem jön addig se Grámer, akkor még egyszer utánamégysz, meg az uram után is az „Énekes Mókus”-ba. Értetted!

– Értettem.

– Hát eredj! Uzsonnálj, és karikázz vissza, Jóska fiam. Be se szólj nekem. Mert megyek, leheverek egy kicsit.

Valahogy egészen más világításban láttam a pékné viselkedését, amióta Handayval beszélgettem.

Arra gondoltam, hogy talán a pékné is úgy hever le most a díványra, mint én szoktam a vackomra, mikor Rózsikáról álmodozom. Úgy rémlett, hogy az nem is puszta élc, amit az újságíró mondott, hogy ezért a szőrös Grámerért sóhajtoznak és veszkődnek az asszonyok. Íme, a gazdasszonyom is!

De hát ez csak úgy homályosan kóválygott a kölyökkoponyámban.

Kitűnően meguzsonnáztam, és előkaptam újra a vasparipát.

A gazdám, a pék bár naponta elment délutánonként az „Énekes Mókus”-ba kuglizni nyáron és preferáncozni télen, azért ritkán esett meg, hogy ennél jobban kirúgott a hámból.

Most, mikor újból benyitottam az „Énekes Mókus”-ba, az én gazdám részeg volt, mint egy borostömlő.

Éppen fix-nix-re játszott a kucséberrel. Aztán egy nagy marok mazsolaszőlőt, mogyorót és mézes piskótát csapott az asztal közepére, amit a kucsébertől nyert, persze busás tétekért.

Az ivócimborák az asztal körül rávetették magukat a déligyümölcsre, és csámcsogás, ropogtatás, hahota, pohárcsörgés! Rettentő!

A cigánybanda erősen hangolt a sarokban.

Hát most nekem odamenni a gazdámhoz és hazahívni őt olyan biztos verés, mint hogy az apám fiát Dobos Jóskának hívják.

Tanakodtam: mit tegyek? Végül is a kocsmároshoz mentem, és kirukkoltam neki kereken-perec, hogy nem merek odamenni a gazdámhoz a felesége üzenetével, mert megver, hát adja át ő, a kocsmáros az üzenetet.

Erre a kocsmáros azt felelte:

– Na, nagy sárkány a te asszonyod, hallod, hogy egy kicsit mulatni se jöhet tőle az ura. Mondd meg neki, hogy nem láttad itt nálam a gazdádat, és kész!

– Akkor meg otthon kapok ki! – mondtam.

– Na és tőlem nem kapsz mindjárt egy taslit, csak tovább áskálódj itt? Az anyád…

A kocsmáros lefröcskölt egy szódásüvegből.

Kiugrottam az utcára, és elhatároztam, hogy beszámolok majd a péknének a teljes igazsággal.

Azzal továbbkarikáztam Grámer otthona felé.

Az idő jó késő délutánra járt már.

A nap már csak az utcák többemeletes házait melengette odafönn. A földszintes házak, amik akkoriban túlsúlyban voltak Budapest utcáin, már árnyékban álltak.

Megnyomtam a pedált, hogy idején érjek vissza a műhelybe is.

Hát amint az Üllői úton téve egy darabot az útból, éppen be akarok fordulni valamelyik mellékutcán, kiket látok a járdán integetni felém?

Karcsit és Emmykét!

Megálljak! Megálljak! Odamenjek. Valami nagy dolog történt.

Karcsi és Emmyke egészen ki vannak kelve magukból. Hápognak, lelkendeznek.

Eddig futottak. Tovább nem bírták.

– Hát mi történt? Mondják el, az Istenért!

– Hát hallgass meg! – kezdi el Karcsi. – Virágot szedünk ennek az Emmynek. De már egészen a Soroksári út felé. Künn. Elég az hozzá, hogy csak ott találunk ilyen szarkalábat eleget és szépet.

– Mondd már! Az mindegy! – ripakodott bátyjára Emmyke.

– Nem mindegy! – rivallt rá Karcsi húgára. – Mert te vagy az oka, hogy odamentünk, és teérted van az egész.

– Ne veszekedjenek most! – szóltam. – Elébb halljam hát, mi volt?

– Az volt, hogy Rózsinak kitépte egy csavargó a nyakából a medálját, és elszaladt vele! Karcsikának pedig ide rúgott a térdébe, mikor utánaszaladt. Én rendőrért visítottam. És Rózsi if. De nem volt ott rendőr. Éf a csavargó elfaladt a mezőkön keresztül – lihegte Emmyke.

– Igen! Így volt! – mondta Karcsi is fejbiccentve.

– Hát Rózsika kisasszony? – kérdeztem.

Észrevettem, hogy Karcsi egy kis zavarral küszködik.

– Hát… hát!…

Emmyke magyarázta tovább:

– Rózsi aftán egy emberrel, egy kőművessel elment rendőrért. Ez a kőművef is látta, hogy a csavargó kitépte a medájlont a Rózsi nyakából. Ez is szaladt utána. De nem érte már el ő sem.

– És maguk cserbenhagyták Rózsika kisasszonyt?

– Én nem hagytam cserben! Én a csavargót is utolértem. De ide rúgott nekem! – védekezett Karcsi. – És én most is azért szaladtam haza, hogy a kissegédet kérjem, menjünk a csavargó után. Úgy éljek, igaz, hogy Rózsi mondta, hogy hagyjuk őt a kőművessel, és ne szóljunk senkinek. A kőművessel hoznak rendőrt ők. Mi csak baj leszünk ott nekik!

Amíg mindezt végighallgattam, néha valósággal úgy éreztem, mintha a szívem ércsatu közé szorulna, és egyre jobban szorítanák vele össze. Majd hirtelen kieresztenék, és arra a szívem őrülten kezd vergődni.

A hangom is elfúlt kissé, mikor így szóltam:

– Hát én, ha addig élek is, utánamegyek ezen a velocipéden annak a csavargónak. És elveszem tőle Rózsi kisasszony holmiját, hacsak addig el nem fogták.

Súlyos dolog volt mégis, hogy a pékné megbízása helyett rablók után rohanjak a kerékpáron.

Úgy éreztem, hogy a gazdasszonyom minden jóindulatát kockára vetem, ha annak az eszeveszetten sarkalló érzésemnek engedek, hogy Rózsikámnak, álmaim hölgyének segélyére siessek.

Végre is egy kitűnő eszmém jött:

Így szóltam Karcsihoz és Emmyhez:

– Hát nézzék, engem most a ténsasszony Grámer úrhoz küldött. Nagyon mérges a ténsasszony. Képzelhetik, mi várja otthon magukat.

– Jaj Iftenem! Biftos kikapunk azért a főröf állatért! – kesergett Emmyke. – Még aftán ez az efet is hozzá!

– Nahát, én tudnék maguknak éppen azért egy okos tanácsot adni, Emmy kisasszony! – szóltam.

– Mit? Halljuk! – várták.

– Hát azt, hogy az édesanyjukat is kibékítik, és engem is hagynak, hogy menjek ez után a csavargó után! – mondtam. – Menjenek el maguk Grámer úrhoz, és adják át maguk neki az édesanyjuk üzenetét. Azaz hogy én ajánlom, hogy kérjenek bocsánatot Grámer úrtól. Máskülönben semmi jót se jósolok maguknak. A ténsúr be van rúgva, mulat az „Énekes Mókus”-ban. Ezért is dühös a ténsasszony.

– Igaza van Jóskának! – szólt Karcsi. – Menjünk el Grámerért. De megkérni őtet, Emmy, neked kell, mert te bántottad meg. Én csak veled megyek!

– Jaj, Iftenem! Úgy utálom ezt a Grámert! – siránkozott Emmyke. – De azt hiszem, legokosabb megkérni őtet mégif!

– Hát menjenek akkor! Én is sietek. Csak magyarázzák meg, merre találom meg azt a helyet, ahol most Rózsika kisasszony lehet? – kértem Karcsiékat.

– Azt honnan tudjuk? – kérdezte bambán Karcsi.

– Hát úgy értem! – magyaráztam. – Úgy értem, hogy azt csak tudják, hogy mihelyütt hagyták el, és onnan ő merre indult?

Nohát, erre megmagyarázták, hogy hol térjek le körülbelül az Üllői útról a Duna felé. De aztán a Soroksári útnak mégis a Kispest irányába eső oldalán van az a rét, ahol a csavargó elvette a Rózsika medálját, és kereket oldott.

A rétre úgy ismerek rá, hogy az egyik végében egy fasor és egy kis erdő húzódik tova, a másik felénél pedig valami építkezést látok közvetlen egy hosszú gyárépület mellett. Csupa bódé, állvány, téglarakás, szekér és embernyüzsgés a rétnek az a távoli vége. Erről legjobban ráismerek.

Ezzel elváltam Karcsiéktól.

Van abban valami, hogy az embert, amint mondják, jobban vezeti a szíve a két látó szeménél.

Mert ahogy a ritkuló házak közt föltünedeztek a rétek a Soroksári út környékén, hát majdnem úgy volt, hogy amelyiket csak láttam, mindre ráillett a Karcsiék magyarázata.

Egypár fa, egy kis nyárfás vagy akácos szegte be a végüket, és a másik oldalon föltétlen építkezés folyt ugyancsak valami gyár közelében.

Amellett, bárha Karcsiék csak annyit mondtak, hogy Rózsikát ott hagyták el a sánta kőművessel a rét szélén, okvetlen arra kellett következtetnem az ésszerűség szabályai szerint, hogy Rózsika és a kőműves befelé jöttek Budapest felé, ha rendőrt akartak találni.

Tehát valahol útközben kell őket megtalálnom, ha egyáltalán sikerül találkoznunk.

No lám!

Én pedig, ennek az ésszerű gondolkozásnak ellenére, vakon karikáztam előre tovább, és meg sem álltam két-három olyan mezőnél, amikre valamennyire ráillett a Karcsiék leírása.

Hanem végre, egészen érthetetlen belső sugallatnak engedve álltam meg a kerékpárral egy terjedelmes, bokros, buckás mező előtt.

Mit mondok? Meg sem álltam.

Csak ránéztem erre a puszta térre, és már tudtam, hogy ez az!

Azzal minden gondolkozás nélkül nekivágtam a réten át kanyargó gyalogútnak.

Ez a gyalogút nem is egy, de öt gyalogút volt. Minden kanyarodónál két, három újabb gyalogutat fiadzott más-más irányba. De néha párhuzamosan is több ágban ment ez az út egymás mellett, és csak észrevétlen tért el egyik-másik ág más irányba.

Szóval, csak még mindig azt a babonaságot akarom védeni, hogy az ember néha valami hetedik érzékével érez távolba dolgokat.

Hát én is minden habozás nélkül tartottam abba az irányba ezen a sok gyalogúton, amelyikben a puszta tájon néhány nyárfát és valami kis akácos ligetet láttam.

Jelzem, járókelővel sokkal találkoztam. De egészen szükségtelennek találtam, hogy emberektől kérdezősködjem Rózsika és sánta kísérője felől.

Az érzésem tanakodás nélkül húzott tova pontosan tájékozódva.

És csakugyan!

Közvetlen valamivel a kis akácos előtt megismertem egy bogáncsos, szerbtövises szemétbucka mögött a Rózsika alakját egy ingujjas emberrel.

Kiáltottam egyet utánuk.

De máskülönben is, ha meg nem állnak is, egy-kettő utolértem volna őket a kerékpáron.

– Találkoztam Emmy kisasszonyékkal. Ők elmondták, mi történt! – kiabáltam még a gépről lelkendezve Rózsika felé: – De lássa! Ők azt mondták, hogy maga rendőrért jön vissza. Hát ha rájuk hallgatok, sohasem találom meg magát.

– Igen. Mi azt gondoltuk ezzel a bácsival, hogy már késő lesz, mire rendőrt találunk. Inkább megyünk ez után a csavargó után. Ha meglátjuk, és lesznek emberek ott, akkor visíthatok nekik, és elfogják talán a medájlonommal.

– No, és hát tudják, merre menekült ez a zsivány? Gyerünk akkor, mutassák meg. Ne álljunk itt!

– Itt, e mögött a szeméthalom mögött láttuk őtet utoljára! – magyarázta Rózsika. – De innen eltűnt, és most már nem is sejtjük, merre mehetett.

– Hát ez baj! – állapítottam meg. – És most hova tartottak akkor tulajdonképpen, a bizonytalanba? – kérdeztem.

– Mert találkoztunk egy asszonnyal, és az mondta nekünk, hogy ő azt a csavargót erre látta lebújva szaladni az akácos felé! – magyarázta tovább Rózsika. – Azért indultunk éppen most oda, a fák felé.

– Helyes! Gyerünk hát! én elcsípem majd őtet a velocipéddel. Maguk pedig, amennyire lehet, kövessenek szemmel, és ha intek vagy kiálthatok, szaladjanak oda.

– Igen, de látta egy munkás is ezt a csavargót, aki arról jött! – mutatott Rózsika a mezőségnek ama felére, ahol az építkezés állványai meredeztek az alkonyati égre. – És a bácsi azt mondja, hogy inkább is emberek közé szaladt az a zsivány, ahol hamarabb elvész a tömeg közt.

Eddig a kacska lábú, festékpecséttel teli, borostás ember, aki Rózsikát gyámolította, egy szót sem szólt a beszédünkre. Most hogy Rózsika rámutatott, így szólt:

– Hát igen! Csak a pusztai betyárok futottak ki valaha az istenfenéjébe, erdőkbe, nádasokba. Manap az ilyen városi tolvajok tudják, hogy ahová egyedül fut, ott könnyebben utolérik és lefülelik. Odamenekülnek hát, amerre sűrűbb az ember. Én a’ mondó vagyok, ez is ott setteng, ahol a munkások közé keveredhet.

– Rendben van! – döntöttem tüstént. – Én egy perc alatt odahajtok a kis erdőhöz, körüljárom, elnézek onnan. Azután pedig átvágok oda, ahol építkeznek.

– Mi pedig odamegyünk innen az építkezéshez! – mondta okosan Rózsika. – Ott megvárjuk magát.

– Vagy pedig már kár is pocsékolni az időt ennek a kergetésével! – jegyezte meg a sánta munkás. – Így sem érnek már annak a nyomába soha. Én már csakis a rendőrségre bíznám, ha valaha nyomába jutnak ugyan azok is.

Igazán akkortól fogva tudtam becsülni jobban Rózsikát.

Amilyen gyönge, kis szelíd teremtésnek látszott, akitől azt várta volna az ember, hogy hasonló körülmények közt a pityergésen kezdi és végzi, hát ehelyett Rózsika bátran így szólt a sánta támogatójának:

– No, én nem akarom fárasztani magát tovább, bácsi. Már itt van nekem ő, Jóska. Nagyon köszönöm, hogy eddig kísért.

– De nem fél egyedül? – kérdezte a sánta.

– Nem! Menjen. Isten áldja! – felelte Rózsika.

– Engem vár a családom, az is igaz! – mondta a sánta. – Hát járjanak szerencsével! Isten áldja magukat!

Azzal a sánta visszaindult a réten Budapestnek.

Most azonban én kezdtem azon aggódni, hogy egyedül hagyjam Rózsikát.

Azt ajánlottam, hogy magam elé veszem a kerékpárra, és így viszem magammal a kis erdő iránt.

– Nem! – Rózsika velem szemben is erélyesen és buzdítólag mondta:

– Jobb, ha kétfelé megyünk, nézze, Jóska! Én nem félek! Most már nincs mit elvegyenek tőlem. És hátha ott az építkezésnél látom meg azt a csavargót, kiabálhatok az embereknek, hogy fogják el. Míg ha arra ment a fák felé, és maga nem siet utána, akkor csakugyan végleg elvesztjük a nyomát. Ott maga egyedül megismeri. Egy sárga nadrág van rajta rongyokban és mellény. De inge nincs. Meg szalmakalapja. Ne felejtse! Na, menjünk!

Hát nehéz szívvel ugrottam rá a kerékpárra, mondhatom.

De a Rózsika fejtegetése helyes volt, és nem akartam pipogyábbnak mutatkozni nála. Egy kislánynál.

Azért úgy-úgy elszorult a szívem, amint visszanéztem a kerékpárról, és láttam, hogy a leáldozó nap rézfényű sugárözönében hogy bukdácsol, törtet előre a kietlen mezőn, magányosan ez az édes, törékeny kisleány.

Nos, a kis erdőt hiába jártam körül, és hiába néztem el a széléről minden irányba, a mi csavargónknak nem volt híre-hamva.

Megkérdeztem vagy két munkást is útközben. De azok sem láttak olyanfajta alakot.

Kerestem hát valamennyire járható utat a nyárfasortól az építkezések felé, és elindultam a kerékpáron.

Egy helyütt valami rendesebb országútféle kanyarodott bele a rétekbe.

De hát nem lehetett azon az úton mennem tovább, mert egy kis darab után eltért más irányba, mint az építkezés.

Ellenben ezen a jobb úton valami koldusasszonyt leltem, aki kérdésemre váltig erősködött, hogy azt a szalmakalapos, pucér mellű csavargót nagyon sietni látta arra az építkezések felé.

Ez a koldusasszony ott ült az út mellett egy bokor tövében. Nyilván az a hely volt az éjjeli szállása. Gondolom, részeg is lehetett kissé.

Magyarázta nekem részletesen:

– Az volt az, biztosan, meztelen a karja neki, és szalmakalap a fején. Hiszen tőlem egy darab kenyeret kért. És én adtam volna is neki, pedig nekem is csak egy darab volt. De a felét már le is törtem neki, ha leül ide, és itt marad. Mert minek legyek itt egyedül? Csakhogy csak a kenyér kellett volna neki, és elmenjen Isten hírével! Hát arra nem adtam. De ha mondja, hogy ez kártevésre vetemedett, azt én is kinéztem belőle. Mert rám is úgy villogott a szeme, hogy tán ha a körmömtől, fogamtól nem fél, erőszakkal is elkapta volna tőlem a kenyeret, úgy láttam én is. Csak fogassa el!

Minden szorongásom, komorságom mellett önkéntelen elnevettem magam ennek a derék nőnek a tudósításán. Hogy bosszút táplál az én csavargóm iránt, aki visszautasította finom, szellős lakosztályát és vendégszeretetét.

Csüggedésem is elröppent. Mégiscsak akadtam a rablómnak valami nyomára.

Teljes gőzzel nyomtam a pedált az építkezés irányában.

Hát, amit messziről egyetlen épület állványzatának láttam, az közelről négy vagy öt nagy épületállványokkal támogatott falabirintus volt egymás mögött.

Egész kis város hevenyésződött össze barakklakásokból, árusbódékból az építkezések köré.

Azonkívül egy gyár is, és a körülötte levő munkáslakások egészítették ki ezt a kis rögtönzött várost.

Kocsma mindenesetre volt vagy négy, sorban egymás mellett, az építkezés frontja előtt.

Most ide összpontosult az egész hely forgalma a munkaidő után. Ámbár két helyütt az állványokon is folyt még a munka.

Nahát, most a rablón kívül Rózsikát is kerestem itten.

Benéztem egyik kocsmába. Muzsika szólt benne, és tele volt italozó munkással.

Benéztem a másikba is, abban is reszelt valami ragyás banda, és az is tömve volt.

A harmadik lebujban zene nélkül nyakalta a nép az italát. De a tülekvés ott is jókora volt.

Csak azt akarom ezzel mondani, hogy szörnyen reménytelennek látszott az, hogy ráismerjek a rablómra, ha itt is lenne.

Az este hűvös volt arra, hogy a munkások nagy része meztelen tagjait mutogassa. Már ha erről akartam volna megismerni a Rózsika fosztogatóját.

Húszat is láttam olyan fickót, akin szalmakalap volt, és mellény a puszta bőrén. A nadrágját is lehetett akármelyiknek sárgának is tartani, attól a por- meg sárrétegtől, ami rajta volt.

Már inkább csak Rózsika után kutatott a szemem. Mert hogy a rablót magam fedezzem föl, az úgyszólva lehetetlenségnek tűnt föl előttem.

Rózsika esetleg ráismerhet. De hol van Rózsika? Nem láttam itt semerre! Hiába keveregtem összevissza az egész telepet.

Kérdezősködtem is utána.

Semmi nyom!

Ekkor a következő dolog történt.

Már egészen arrafelé, ahol a gyárnak munkásházai sorakoztak, egy kis élelmiszeres bódé állt.

A bódé előtt egy nagyon kövér asszonyság beszélgetett a kofával.

Talán meg sem hallgatom, hogy mit beszél, ha meg nem ragadja a szememet az, hogyan reng a hús ezen az asszonyságon, akár az állatkerti vízilón, amint a bódébeli hölggyel csevetel.

Ekkor azt hallom tőle, miközben megnézem. A kofának mondja:

– Hát mi köze magának ahhoz, ha lopta? Azt mondja, tömör aranylánc, maga ismeri? És két pengőt kér érte, meg vacsoráravalót? Dehogy eresztem el, ha magának vagyok. Mi baja lehet? Szegény asszony maga!

– De még eddig az én becsületemhez nem fért semmi gyalázatos kereset. Nem is akarom! – rázta a fejét a bódébeli hölgy.

Ekkor odaléptem hozzájuk.

– Tessék megmondani, kérem, nekem, egy medált kínált aranyláncon maguknak az a csavargó?

– Azt, igen! – feleli a kofa rögtön buzgóan nekem. Aztán nagy elégtétellel veti szemét a kövérre: – Na, lássa! Itt keresik máris! Mit mondtam?

– Igen! Legyen szíves, nénikém, mondja meg, hogy mikor látta ezt a csavargót, és hogyan érhetnék a nyomába? Mert ezt a láncot egy kis úrilánytól rabolta el, a nyakából, erőszakkal ez az ember! – mondtam.

– Na, ugye, mit mondtam? – diadalmaskodott előbb újra az árushölgy a kövérnek. Aztán magyarázta nekem buzgóan:

– Hát, hogy mikor volt itten, azt megmondhatom magának. Tán egy fertályórája sincsen. Dehogy van! Alighogy elment innét úgyszólva. De azt, hogy: hova ment, édes lelkem? Azt már én nem tudom. Csak gyanítom, hogy úgy, ahogy hozzám jött azzal az ékszerrel, hát biztosan másutt is házal itt ni valahol. Ha ügyes, biztosan eléri.

A helyzet az volt, hogy ennél az élelmiszerbódénál én körülkerültem ezt a telepet.

De ezt nem tudtam persze. Vissza akartam fordulni, hogy újra kezdjem a kutatást tüzetesebben a rablóm után.

Megköszöntem hát az árusasszonynak felvilágosítását. Mégis, mielőtt utamnak indultam volna, megkérdeztem:

– És erre tovább nincs még valami kocsma vagy ilyen árubódé?

– De van még, hogyne, kettő is, arra lejjebb, az építkezés felé.

Erre nem fordultam vissza, hanem továbbmentem, a jövetelem irányában.

Nos, ezúttal az ösztönöm súgott helytelent. Mert ha visszafordulok, sohasem találom meg talán a rablót.

Így amint továbbmentem, a következő élelmiszerbódé előtt ott állt az én meztelen karú, sárga nadrágos, szalmakalapos csavargóm.

Nyilvánvalóan hosszas alkudozást folytatott ott is az árusnővel.

Valljam meg, hogy a szívem akkorát dobbant, amint itt álltam egy ilyen elvetemült s elszánt zsivány közelében, hogy az érzésem nagyon hasonlított a szepegéshez.

Arra is gondoltam, hogy visszafutok, és embereket hívok a rabló lefülelésére.

De hirtelen Rózsikára gondoltam, és elrestelltem magam.

Vérhullám tolult a szemem elé, és én minden óvatossági rendszabály mellőzésével a földre dobtam a kerékpárt. Azzal oda egyenest az élelmiszerbódéhoz.

Nem lehetetlen, hogy a hangom remegett egy kissé, sőt a két lábszáram is rezgett kissé alattam, ahogy odaléptem.

De már beszéltem:

– Hallja! Maga ezt a medájlont egy kislánytól vette el erőszakkal. Ajánlom, rögtön adja ide nekem szépszerével. Akkor aztán mehet magának!

Míg ezt mondtam, inkább azt figyeltem meg, hogy a rablón kívül a bódésasszony szeme is ellenségesen villog rám, mintha én volnék valami gazfickó.

A csavargó mindenesetre zavarba jött kissé.

Gyorsan félrelépett a bódénak az áruasztala mellől, a bódé oldalához, és odaintett magához.

– Gyere csak, gyere ide! Mit akarsz tőlem?

Megfigyeltem még azt is közben, hogy a rabló bal keze nadrágzsebében van. Alkalmasint ott fogja markában az aranyláncot.

A hangja mindenesetre olyan volt, mint valami erőltetett suttogás. Éhes, fáradt ember beszél így.

Na, éppen mint a hipnotizált, úgy léptem oda a rabló mellé a sátor oldalához.

Abban a pillanatban a rabló kilökte a jobbját, egyenesen az arcomnak.

De nem ütött tulajdonképp. Hanem nyitott tenyérrel lökött teljes erővel az állam alá. Úgyhogy csúfosan, zsákmódjára estem hanyatt.

A fejem kegyetlent koppant egyet a bódé deszkázata alján.

Tulajdonképpen ordítanom kellett volna segítségért a cél érdekében és az egyéni virtus mellőzésével. De most már ha akartam volna, sem bírtam.

Egy pillanat hosszáig voltam csak még eszméletnél.

Láttam, hogy a csavargó tovaszalad az építkezés állványai mellett.

Akkor elájultam.

De csak egy pillanatig tartott ez az eszméletlenségem is.

Arra ocsúdtam magamra, hogy a bódéból kifut az asszony, és rémesen éles hangon sikít.

– Embert ölnek! Segítség! Gyilkos! Ide-ide! Ide, emberek!

Ugyancsak egy másik gyöngébb hang is ezt visítja:

– Rabló, rabló! Segítség! Ott fut! Tőlem vette el a láncomat! Segítség!

Rózsika szaladt oda hozzám. Alkalmasint az építkezés állványai alá menekült a rabló elől, amint itt várt rám, vagy a rablót kereste, és idejött véletlen.

Elég az hozzá, hogy amint Rózsikát megláttam, minden erőm és bátorságom visszatért.

Nem bántam, hogy sajog hátul a koponyám:

– Ne féljen! Nincs semmi bajom! – biztattam Rózsikát. – Merre futott az a gazember? Mutassa! Most már nem tágítok a sarkából.

Még hallottam, hogy Rózsika félig sírva kiabálja utánam:

– Jaj, Jóska! Vigyázzon! Megöli magát.

De közben már rohantam vakon, dühödten.

Egy terméskődarabot kaptam fel az útról. Azt markoltam meg, mindenre elszántan.

Mögöttem Rózsika, a bódésasszonnyal versenyt visítottak tovább:

– Segítség!… Emberek!… Gyilkos!… Ide jöjjenek… Ide! Ide!…

Érdekes, hogy a rablóm pont azon az úton menekült el most, amelyiken ideérkezett, és amelyiken én is ideérkeztem.

Ez az út éles szögben kanyarodott ki a szeméthalmok mellett a mezőkre. Volt egypár gödör, néhány nagyobb halom meg itt-ott cserje, bogáncs, tüskebokor mindenfelé az út mellett, amik alá lehúzódhatott valaki. De fölfedezhetetlen búvóhelyet itt semmi sem nyújtott.

Hátha a rablóm el is tűnt, biztos lehettem, hogy ráakadok itt.

Gyávaságról vagy elővigyázatosságról letettem egyáltalán. Rohantam, ahogy a lábam vitt előre.

Erősen szürkült már. Pár perc még, s jön a vak este. Akkor aztán valóban reménytelenre válik a rabló üldözése.

De hát, ahogy a buckákat, cserjét kémlelve futottam az úton, már túl soknak tetszett nekem az út, amit megtettem, ha ahhoz mértem, hogy meddig szaladhatott tova a rabló.

Megálltam hirtelen és visszafordultam.

Hát ekkor, alig pár lépésre az út mellett, egy szemétrakás oldalába lapulva, megpillantottam az én csavargómat.

Elrohantam már mellette. És most, hogy félig háttal fordulva lapított ottan, nem vette észre, hogy megálltam és visszafordultam.

Arra ugrott csak föl, hogy már ott álltam mellette.

Hogy mit akart? Menekülni vagy támadni? Én ugyan nem tudom.

Mert azt a jókora terméskövet, amit a jobbomban szorongattam, teljes erőmből az arcába vágtam.

Vér szökött elő nyomban a rablóm képéből, és éppen olyan kínordítást hallatott, mint az állatkert valamelyik vadállata.

Így tántorgott előttem pár pillanatig, üvöltve, arcához emelt karral. A lánc kiesett a kezéből. Fölvettem.

De közben fölkaptam újra a követ is, készen rá, hogy újra nekizuhintsam a rablónak.

És érdekes, hogy bár húsz darab éppolyan terméskődarab hevert ott, amik közül egyet fölkapjak, mégis a régit kaptam föl a rabló lába elől, amin már rajta vöröslött a vére.

De hát szükségtelen volt újabb támadásra vagy védelemre készülnöm.

Közben ugyanis az építkezés felől már egész csapat munkás rohant felénk. Rózsika és a bódésasszony kalauzolta őket.

A rablóm, mire elvette a karját arca elől, nálam is hamarabb pillantotta meg újabb üldözőit, mert én háttal álltam az építkezésnek.

A rablóm nagyot nyögött a kétségbeeséstől. Azzal láthatóan utolsó ereje megfeszítésével fordult meg, hogy szaladásnak vetemedjék neki.

Ámde én nyomban megelőztem.

Úgyszólván még csak nekihúzódzkodott a szaladásnak, én már abból az irányból emeltem rá fenyegetően a követ, amerre futott volna.

Erre a rabló egészen váratlant eszelt ki.

Megint véres arca elé csapta a két kezét. Aztán úgy tett, mintha egészen erőtlen támolyogna csak a lábán.

Végre pedig tényleg földhöz csapta magát.

Persze, mindezt éppen úgy csinálta, mintha csak most rogynék össze attól a csapástól, amit imént a kővel mértem rá.

Mindenesetre, amikorra odaértek a munkások, az én rablóm már úgy nyöszörgött, vonaglott és hörgött a földön, mintha az utolsókat rúgná.

Nyilvánvaló, azért alakoskodott, hogy szánalmat gerjesszen maga iránt, miután nem volt több mentsége.

Ez eléggé sikerült is neki.

– Ez az, ott a földön, ez volt – mutatott legelőször Rózsika az első odaérkező kőművesnek a rablóra, miután a kőműves inkább engem gyaníthatott a rablónak, ahogy ott álltam a véres kővel, és talán rám is vetette volna magát, ha Rózsika nem mutat a rablóra.

– Hogyhogy? Hátszen ez csupa vér, és alig rúg! – hajolt a kőműves a rabló fölé.

– Mert leütöttem! – szóltam én.

Mire egy másik munkás, majdnem vad szemeket vetve rám, így szólt:

– Hát rossz helyen találhatta, hallja! Mert úgy néz ki, mintha a végét járná.

– Kitépte a nyakamból a medáljonomat, és elszaladt vele! – magyarázta Rózsika a többi odasereglő munkásnak, mintha védenie kellene engem a tettemért.

És csakugyan, egyik munkás, ha nem is támadólag, de nagyon dorgálóan és nagyon megvető képpel morogta rám:

– No, egy embert így leütni egy hitványságért, egy kissé sok!

– Ő ütött meg először – feleltem vissza dühösen.

Közben a munkások közül egyik lehajolt a rablóhoz és rázta.

– Hallja, atyafi! Hát minek csinál maga ilyen disznóságokat? Mondja csak?

A rabló nem felelt. Csak még szívrehatóbban nyöszörgött, és lehetőleg úgy fordította fejét, hogy látni lehessen a vérrel telemocskolt felét.

A munkások tartózkodóan és nyugodtan viselkedtek. De részvétük és rokonszenvük határozottan a rabló iránt mutatták ki.

– Na, ennek, szegény fejének, igazán nem érte meg, hogy csenegetett. De nézzen csak rá, milyen kondícióban van. Hát csuda, hogy lopásra vetemedik?

Mint a hörcsög álltam ez elé a munkás elé, és majdnem ordítottam, hogy a többi is hallja:

– Maga védeni kész talán ezt a gazembert. Ez nem lopott, hanem a nyílt utcán, fényes nappal megtámadta ezt az úri kislányt – és kitépte a nyakából ezt az aranyláncot. Tudja-e?

Magasra tartottam a láncot a munkásorra elé. Mire a többi munkás is odasereglett körém rögtön a láncot nézni.

De a közhangulat nemhogy előnyömre változott volna. Ellenkezőleg! Valósággal ellenséges ógás-mógás vett körül.

Az a munkás, akivel az imént szájaskodtam, egy horgas orrú, veres képű, csontos alak a fogai közül sziszegte nekem:

– Na-na! Lassabban is meghallom! Mit ordít? Nem halnak az olyan emberek éhen, akik ilyen láncot akasztanak a kis fruskájuk nyakába, ha el is veszik tőle. Hát jól van! Rosszul tette ez. De eléggé megkapta érte a magáét! Mit akar még tőle? Majd agyonütötte.

– Menjünk el már! – fogta meg Rózsika a karomat. – Jöjjön, Jóska! Menjünk!

– Megyünk, megyünk, Rózsika kisasszony! – feleltem, s azzal a horgas orrú munkáshoz fordultam a rablómra utalva. – Hát ki akar tőle valamit? Maga akart engem lehordani itt, mert bántottam ezt!

Tulajdonképpen rettentően imponált nekem, hogy ez a tömeg ember engemet komoly férfiszámba vesz. Sőt, mint valami hatalmasságtól, ki akarja szabadítani a megcsúfolt rablót a kezem közül. Mert szánja őt.

Hiszen valóban, ez a földön nyüszítő, rongyos alak alig volt termetesebb nálam. Idősebb fickó sem lehetett sokkal. Bárhol, bármikor elbántam volna vele.

De hát arról szó sem volt, hogy én talán még több elégtételt akartam volna venni ezen a csavargón. A lánc megvolt. Ezzel kész!

Örültem, ha mihamarabb odábbállhatok már, hogy otthon ki ne kapjak.

Az este már jócskán a nyakamra érkezett itt.

Már indultam volna is Rózsikával. De most egy másik munkás szólt hozzánk:

– Na, várjanak csak egy percet még! Hadd beszéljünk ezzel a csibésszel!

Úgy látszott, hogy ez a munkás, aki most megszólalt, valamivel nagyobb rangú a többinél. Talán előmunkás vagy segédpallér volt. Mert fiatal ember létére a többi társa rögtön tisztelettudóan figyelt rá, mit mond, ahogy megszólalt:

Ez a pallérféle odahajolt a csavargóhoz, és a cipője orrával gyöngén, többször megrugdosta.

– Hé, koma! Ne tegye itt annyira magát, hogy rögtön meghal. Csak még azt kapta, amit megérdemelt. Feleljen csak, hát minek vette el maga ettől a kisasszonytól azt a láncot?

A csavargó erre felütötte a fejét, és panaszosan felelte:

– Hát én csak tréfáltam, hogy elveszem a láncot! Csak egy darab kenyérre kértem. Mert két napja nincs falat a számban. Megöl az éhség!

Az egyik munkás, akinek a szeredása a nyakában volt, kivett egy darab kenyeret és egy falatka szalonnát a szeredásából, és szó nélkül odanyújtotta a rablónak.

Az biztos, hogy szörnyen éhes lehetett.

A szalonnadarabot egy falásra kapta be bőröstől, és vele egy hatalmas harapás kenyeret, úgyszólván rágás nélkül nyelte le. Mint a kígyó az egérrel a szájában, úgy majszolt kidülledt szemmel, véres pofával.

Kevésszer éreztem még nagyobb szánalmat ember iránt, ezt tudom mondani, mikor így ezt a nyomorultat falni láttam.

Rózsika nézni sem tudta.

Elfordult, és húzott magával:

– Na, menjünk, Jóska! – szólt lecsendesedve.

– Hát minden jót! – köszöntem a munkásoknak, és azzal Rózsikával együtt elindultunk a zsemlyésbódé felé a gépemért.

Még hallottam, amint a pallérféle így szólt a rablóhoz:

– Na, ezt megúsztad simán! Többel is beköthetted volna, ha ez a két gyerek nem olyan jószívű.

Az árusasszony velünk jött el a munkáscsoporttól, és kegyetlenül mosakodott előttünk.

Azt ne higgyük róla, hogy ő talán orgazdasággal foglalkozik. Ő így is elkergette volna a lánccal a csavargót. Csak éppen szánta, mint mi. És a csavargó azt mondotta neki a láncról, hogy ő találta azt az úton.

Mialatt ez a jóasszony szóval tartott bennünket, én fél füllel valami újabb botrányt neszeztem a rabló körüli csoportosulásban.

De hát nem törődtem vele. Sietnünk kellett haza Rózsikával.

Az állványokon egy helyütt már fáklyákat gyújtottak a dolgozó kőművesek. Másutt is világot láttunk már az ablakokban. Az esti homály egyre sűrűbb lett körülöttünk.

Hát éppen fölveszem a kerékpárt. Aztán azon tanakodunk Rózsikával, hogy: vihetném-e magam előtt a gépen őt a mezőkön keresztül vezető rossz úton?

Egyszerre halljuk, hogy utánunk kiabálnak:

– Héhó! Maga ottan a kisasszonykával! Jöjjenek vissza!

– Mit akarnak? – kiáltottam vissza bosszúsan. – Sietünk már. Hagyjanak békén bennünket.

– Megálljanak! – halljuk. – A rendőrségtől vagyunk. Azonnal jöjjenek ide!

Nézünk egymásra Rózsikával. A rendőrséggel nem lehet komázni.

De most szépen állunk majd a hazaérkezéssel.

Nohát odamegyünk.

A rabló előtt két egyenruhás rendőrt találunk.

Valaki akkor ment el a telepről éppen, amikor Rózsikáék összeszalasztották a bódésasszonnyal a munkásokat a rabló üldözésére, és a rendőrőrszobán bejelentette az esetet.

Persze gyilkosságról beszélt. Rablógyilkosságról.

Erre jöttek ki rohanvást a rendőrök. Egy őrmester és egy közrendőr.

Mikor odaértünk hozzájuk, az őrmester éppen ezt a parancsot adta a közrendőrnek:

– Jól van! Nem muszáj rá a karperec. Elég, ha megzsinegeli. Az őrszobáig már nem döglik bele a gazember, ha elvisszük. Legföllebb a rabkórházba kerül.

Erre a közrendőr lehajolt a rablóhoz, hogy összezsinegelje a kezét.

A rabló úgy hörgött és vergődött a földön, mintha az utolsókat lehelné.

Rózsika sírva fakadt hangosan. A munkások némelyike komoran csóválta a fejét, ógott-mógott, és vad szemeket vetettek a rendőrökre.

Még a közrendőr is vállat vont, mikor bevégezte a rabló megkötözését. Mintha magyarázná vállrándításával a tömegnek, hogy neki kötelessége a parancsot teljesíteni.

– Rendőr úr, kérem! Tessék elereszteni őtet! Ne tessék bekísérni. Én megbocsátottam neki! – fuldokolta sírva Rózsika mellettem.

– Én is mondtam már, hogy maguk nem kereskednek rajta tovább – szólt a pallérféle.

De az őrmester szigorú, hivatalos ábrázattal így szólt:

– Sajnálom, kisasszony! Nekünk az őrszobán bejelentették a rablást, és én már pláne továbbjelentettem a központnak. Még a lopás is hivatalból üldözendő cselekmény. Ez pedig erőszak. Nem kap sokat az ipse, vagy nyolc hónapot.

– Jaj, istenem! Miattam! Hát minek bántják most már? – törölgette Rózsika a könnyeit.

– Nincs, nincs alku itten, kedves kisasszony! – rázta fejét az őrmester. – Mi is volna a világból, ha ilyen jómadarakat elengednénk. Ismer ez már minket. Nyugodt lehet.

A munkások közül közben lassan széledni kezdtek az építkezés felé. Azért az őrmester most odafordult a maradottakhoz:

– Ne szállingoljanak el, emberek! Hadd írjam föl vagy néhányuk nevét, akik jelen voltak a bűnesetnél.

Erre a munkások még inkább huzakodtak elfele, és egyik a másikat tologatta előre:

– Hát mit tanúskodjak? Nekem nincs kedvem rá! – mondta egyik.

– Írassa fel maga magát. Maga tud írást.

– Ki fizeti meg nekem az órabérem, hogy a rendőrségre járjak? Diktáld be magad, ha kedved van – mondta a harmadik.

Az őrmester elővette a jegyzőkönyvét közben, és megnyálazta a ceruzáját nagy pontosan.

– Na kérem, mi a neve és a lakása címe? – fordult a pallérféléhez, aki legközelebb állt hozzá.

– De hát én nem láttam, és itt a társaim se mást, csak azt, hogy ezt a rongyost itt ni, már leütötte ez a fiatalember. A földön volt ez, mire jöttünk. És az aranylánc ennek a fiatalembernek a kezében! – mutatott rám a pallér.

De az őrmester a fejét rázta.

– Csak mondja be, kérem, a nevét és lakcímét.

Nos, a pallér bemondta a nevét és lakását. Majd még egy munkást is mellé írt az őrmester bizonyos alku után.

Azután hozzám fordult az őrmester.

– Hogy hívják?

Én is bediktáltam a nevemet és foglalkozásomat a lakcímemmel.

– Hol az a lánc? Adja csak ide, kérem. Ez bűnjelként nálunk marad! – szólt most az őrmester.

Mire én és Rózsika egyszerre mondtuk:

– De visszakapjuk?

A munkások közül egyik nagyot röhögött erre, és így szólt:

– Na, egyszerre szólni, az váratlan vendég vagy váratlan távozás! Hahhahahaha! Ki jön ide, vagy ki megy el, akire nem számítanak? Nem mind mehetnénk?

A tréfára az őrmester hivatalos és szigorú képpel fordult a munkáshoz:

– Itt nincs helye a mókának, barátom, mert megjárhatja! – nézett végig még egyszer szigorúan a jókedvű munkáson. Majd hozzám és Rózsikához fordult:

– Nagyon világos, hogy nem veszünk el bűntárgyat a tulajdonosától… A becses nevét, kisasszonyka.

Mielőtt Rózsika bemondta volna a nevét, egy hosszú és cifra káromkodás hangzott föl az őrmester mögött:

– Hünye, azt az… erre és amarra… (stb.)

– Mi van? Mi van? Mit káromkodik?

Nos, csak az volt, hogy amíg itt az őrmester a neveket írta föl, és mögötte a rendőrtársa unalmában pipára gyújtott… a rabló eltűnt.

Eltűnt a delikvens!

A két rendőr szitkozódva irgett-forgott. Az őrmester a közrendőrt dorgálta dühösen. Az dühösen mentegetőzött.

De a rabló eltűnt.

Szépen elmászott a rendőr lába mellől, és az esthomályban a cserjék, buckák, árkok, gödrök közt járhatott már.

A munkások erre-arra fordultak. Volt, aki az orrát fogta, hogy ki ne prüsszentse a kacagást. A másik a vékonyát tapogatta a pukkadozástól.

Nekem az volt a gyanúm, hogy valamelyik a munkások közül valamiképp kezére járhatott a rablónak a menekülésben.

Vagy legalábbis láthatták, hogy szökik a rabló, de nem szóltak miatta a rendőröknek.

Őszintén szólva, nekem sem volt kedvem ellenére, hogy a rabló kereket oldott. Rózsika sem tudott elfojtani egy mosolyt rajta.

A rendőrőrmester mindenesetre így szólt társának:

– Hát most aztán csakugyan nem tudom, érdemes-e fölvenni ezt az egész vakesetet. Ha ilyen marha, hogy a markából elengedi a tettest! Csak bár ne jelentettem volna a központnak, hogy üldözésére indultunk az őrszobáról, azt mondanám, hagyjuk a fenébe az egészet. Ki mászik most ebben a sötétben ez után a nyavalyás csibész után?

A másik rendőr dühös tépelődésében forgatta a szemét szemöldökei alatt, míg fölöttesét hallgatta.

Most így szólt:

– Azt mondanám én is őrmester úrnak, hogy hagyjuk a gazembert. De elvitte az újdonatúj zsinegemet. Ma délelőtt váltottam ki magamnak. Ezt már nem hagyom. Sem azt, hogy őrmester úr verhessen rám a marhaságomért a szájával.

– Hát mit akar tenni? – kérdezte az ősmester.

– Mit? Hát nem csípem én el itten ezt a csirkefogót? Négy tanya van erre, mind ismerem. Ha meg erre bujkál a mezőkön, itt fogom meg. Attól nyugodtan aludhat, hogy holnap legkésőbb nálunk lesz ez! Csak a szolgálatot tegye át rólam másra, őrmester úr!

– Jól van!

Egyszóval a közrendőr nekivágott a sötét mezőknek a rabló után.

 

Már teljes esti homály terjengett körülöttünk. A türelmetlenség, aggodalom: mi lesz otthon? már majd megnyivasztott ottan.

Őszintén szólva, legjobb kedvem lett volna a rabló példájára megszökni a további hatósági támogatás elől.

Meg is tettem volna, ha nincs velem Rózsika. Sőt Rózsikával együtt is megtettem volna.

De ott volt a bibi, hogy a rendőrőrmester elvette tőlem a Rózsika láncát. Ezt vissza akartuk kapni.

Hát vártunk, álltunk ott. A rendőrőrmester a társa távoztával egy szigorú prédikációba kezdett a munkásoknak, hogy: nagyon aljasul cselekszenek azok, akik a hatóságot nemhogy támogatnák munkájában, de ellenségnek tekintik, és a társadalom dúvadjaival, a gonosztevőkkel szövetkeznek, és hogy egy rablót szökni hagyni: bűnpártolás, két hónaptól másfél évig terjedhető fegyház, és hogy csak nem akar most itt retyerutyát csinálni a dologból, de nagyon könnyen megüthetnék itt egyesek a bokájukat és a többi és a többi…

Én végre is tiszteletteljesen, de erélyesen az őrmester úr szavába vágtam:

– Kérem, őrmester úr, nekem otthon a műhelyben lenyúzzák a bőrömet, ha soká maradok itt még. Nem engedhetne el már bennünket?

Erre az őrmester mérgesen kühümgetett néhányat. Majd így szólt:

– Az őrszobára muszáj velem jöjjenek, hogy felvegyük a jegyzőkönyvet a bűnesetről a károsulttal. Ez ő, a kisasszonyka?

– Ő! – feleltem. – De akkor legalább siessünk, őrmester úr, mert Rózsika kisasszonyért aggódnak a szülei.

– Mehetünk! – vezényelte az őrmester.

No, hogy az őrmesterrel mentünk együtt, legalább annyi hasznunk volt belőle, hogy ahelyett, hogy összevissza keveregtünk volna a mezőkön, mint jövet, a legjobb és legrövidebb úton jutottunk ki a Soroksári útra.

Hogy a rendőrőrszoba merre volt, már nem emlékszem, csak úgy rémlik, hogy szerencsére nem félre, hanem hazafelé való utunkba esett.

Az őrszobára éppen két garázda részeget szállítottak be.

Ezeknek látták el előttünk a baját. De hamarosan továbbkísérték őket.

Akkor aztán az őrmester fölvette a tényállást Rózsikával. Hol történt, mikor történt, hogyan történt a medajlon erőszakos eltulajdonítása?

Ugyancsak a tettes személyleírását is meg kellett adni Rózsikának.

Akkor jöttem én. Hogyan üldöztem és hogyan fogtam el a rablót?

Mondhatom, mikor felolvasták előttünk ezt a jegyzőkönyvet, a számat tátottam az őrmester körmönfont, hivatalos stílusára. Minden második szó tatik-, tetik-kel végződött.

Így például:

Tettes általam fejbe vágatott, és a keresett értéktárgy tőle elvétetett… és mint bűnjel törvényes letétbe helyeztetett…

Ilyen jegyzőkönyvet írtam alá mint saját vallomást.

Ezzel azonban készen is voltunk. Mehettünk haza végre Rózsikával. Természetesen azzal, ha majd szüksége lesz ránk újra az ügyben a rendőrségnek, akkor szabályszerű idézést kapunk a lakcímünkre.

Már jó éjszakát is kívántunk, és megfordultunk az ajtónak, mikor Rózsikának egyszerre eszébe jutott a medálja, és megfogta a karomat:

– De hát, Jóska! Nem kapom vissza a láncot? Kérdezzük meg!

Hát visszafordultunk, és Rózsika kérte a láncát.

Csakhogy az őrmester fejét rázta:

– Azt is visszakapja annak idején. Ne féljen, kedves kisasszonyka!

– Hogyan annak idején? – kérdezte Rózsika.

Az őrmester már benne volt a hivatalos irályban, hát így felelt:

– A bűnjel addig kezeltetik hivatalos letétként, amíg a nyomozás a kérdéses ügyben folytattatik. De úgyszintén visszaadatik jogos tulajdonosának nemleges eredmény esetén.

– És meddig tart a nyomozás? – érdeklődött Rózsika.

– Az attól függ!… – hangzott az őrmester bizonytalan válasza. – Majd mi innen sértetteket értesítjük. Most már elmehetnek kisasszonykáék. Alászolgája!

– Jaj, milyen nagy baj ez nekem! – kezdte Rózsika siránkozóan.

De az őrmester egy olyan arc- és vállmozdulatot csinált erre, mint aki jelzi, hogy az ügy megváltoztathatatlan.

Így egy kis tétovázás után megint az ajtónak fordultunk Rózsikával.

Jól láttam Rózsikán, hogy majdnem pityergésre indítja az, hogy a lánca ittmarad. Megkérdeztem hát tőle, mikor kiléptünk a sötét utcára:

– Miért olyan nagy baj az magának, hogy csak később kapja meg a láncot?

Rózsika most már valóban elpityeredett:

– Jaj istenem! Maga nem is gondolja, hogy kikapok én azért a medálért.

– Ó, hát csak tekintettel kell legyenek otthon a kedves szülei arra, hogy erőszakkal vették el magától a láncát, és a rendőrségtől majd megkapja! – mondtam.

– De nem úgy van! – siránkozott Rózsika. – Én magának egészen nyíltan elmondom a dolgot. A lánc nem is az enyém.

– Hanem? – bámultam.

– Mamámé! – felelte Rózsika. – És maga tudja, nekem mostohaanyám van. Na, nem úgy értem, hogy ő rosszul bánik velem. De ezt a láncot ő félti nagyon tőlem. Én azt is tudom: miért. Mert a medajlonban a kép neki egy kedves emlék. A volt vőlegényének a képe. Persze, régen udvarolt neki ez, mielőtt apa elvette.

– Ahán, értem! És nem akarja a mamája, hogy ezt a képet lássák! – szóltam.

– Ó, nem! Látni szabad azt. Minek nem? – felelte Rózsika. – Hanem mama babonás, hogy más is viselje a láncot. Ő mindig kártyavetőnőhöz jár, és elájul, ha olyan történik neki, ami egyik babonája ellen van. Ez a lánc is olyan.

Hát a rendőrségen a medált senki sem fogja viselni! – akartam túlokos lenni a vigasztalással Rózsikának, ahogy a sötét, petróleumlámpáktól világított utcán bandukoltunk.

– De én már fölvettem a láncot! – kesergett Rózsika. – És ha a rendőrségről kapjuk meg, akkor mama megtudja. Ó, nem is hogy kikapok, de egész beteg lesz ebbe a mamám, tudom!

Hát erre a helyzetre már nem volt tanácsom. Csak a fejem csóváltam.

– Mama nincs most itthon! – folytatta Rózsika. – Elutazott vidékre az édesanyjához, mostohanagymamámhoz, Lacival. Laci a mama öccse, mostohanagybácsim. Ő csinálta az emlékkönyvembe azt a koszorút, amiért most ez az egész baj van.

– Na hiszen, akkor nem értem mégis, minek fél? – firtattam. – Ha egyszer a mamája nincs itthon.

– De éppen az, hogy három nap múlva hazajön a mamám! – magyarázta Rózsika. – És akkor biztosan megnézi minden holmiját. És képzelje, ezt a láncot direkte elzárta mama előlem a sifonjába, hogy föl ne vehessem.

– Elzárta? – kérdeztem ismételten.

– Igen! – bólintott Rózsika. – De én rájöttem, hogy a sifonfiókba belejár a tükörfiók kulcsa is egész jól. Így vettem ki a láncot. Mert láttam az Emmyét, amit neki a pozsonyi bácsija hozott, azért akartam én is a mama láncát. Az enyém csak egy csúf ezüstlánc, és csak a medáljona aranyozott. No, érti már!

– Értem! Most már értem.

– Hát addig akartam hordani a mama láncát, míg ő odavan. Most pedig minden ki fog derülni, ha a rendőrségről kaphatom csak vissza a láncot. Ó, istenem! Én… én… én… nem tudom, mit csinálok, ha mamám megtudja, hogy járt a medáljonja…

Rózsika hangja csak most csuklott el igazán a zokogástól.

Ez annyira facsarta a szívemet, hogy szinte én magam is közel voltam az elpityeredéshez.

Mivel azonban válságos helyzetben nem férfierény a gyöngeség, kedélyháborgásom éppen az ellenkező végzetbe csapott.

Éppen, mint ahogy középkori lovagokról olvasunk fogadalmakat, hogy nem esznek, nem isznak, le nem vetik páncéljaikat stb. stb…. Én is valami vad lázzal ragadtam meg a Rózsika kezét ott a sötét külső Mester utcában, és így szóltam:

– Ne sírjon, Rózsika kisasszony! Én visszaszerzem magának a rendőrségtől azt a láncot, amíg hazajön a mamája, vagy pedig megcsinálom, hogy a mamája ne tudjon róla. Én az életemre fogadom magának!

– Csakugyan, Jóska? Maga gondolja, hogy az lehet? – kérdezte Rózsika.

– Úgy bízzék benne, mint ahogy itt mondom! – szóltam még ünnepélyesebben.

Mire Rózsika a kétkedését majdnem elejtette, és így szólt:

– Igaz! Hiszen maga szerezte vissza a rablótól is a láncot!

Őszintén szólva, a Rózsika bizakodó hangja volt az, ami egy kissé ráeszméltetett, hogy: ugyan honnan az ördögből veszem ezt a nagy szilárdságot az esküdözésre, hogy a rendőrség markából is visszakaparintom záros határidőre a medájlont?

Honnan veszem ezt?

Talán úgy képzelem, hogy, mint a rablót, a rendőrkapitányt is főbe kólinthatom egy féltéglával, ha nem adja ki nékem rögtön az ideálom nyakláncát?

Nem tudom, hogy mikor ott a sötét utcán Rózsika megsimogatta az arcomat, mint a hű lovagjáét… hát úgy éreztem, semmiség volna meghalnom vagy ölnöm érette.

Ott kezdett kissé csappanni a nagy hevület bennem, amint hazafelé közeledtünk.

Mi lesz otthon? Mit szól a pékné, hogy a parancsa teljesítése helyett rablókalandokba vágtam?

Persze, aggodalmaimnak ilyen formában adtam hangot:

– Hát most nem fog büntetést kapni a kedves apuskájától, Rózsika kisasszony, amiért ilyen későn megy haza? Vagy őneki elmondja, mi történt?

– Ó, apuka nem számít! – felelte meglepetésemre Rózsika. – Apuka ilyenkor még nem jön haza a körből. Ha pedig már otthon van, mindig mondhatom, hogy Levente bácsiék tartottak ott az esti tanfolyamon, Budán.

– Igen? Ez nagyszerű! – szóltam bizonytalan.

Mert magamban arra gondoltam, bár nekem is állna a rendelkezésemre egy ilyen kedves Levente bácsi, ürügynek, hogy a péknének elsüssem ma este.

De Rózsika egyszerre így folytatta:

– Persze, maga nem tudja, ki a Levente bácsi. Ő apuskámnak az öccse. Ő táncmester. Budán van nekik nagy iskolájuk. Délután gyerekeknek és este felnőtteknek meg haladóknak.

– Érdekes! És maga odajár? – mondtam. – Tánciskolába?

– Ó, én már régen tanítok! – szólt Rózsika. – Segítek Levente bácsiéknak. Mama nem szereti ugyan ezt. Mama haragban van Levente bácsiékkal. De azért mama sem tiltja meg nekem, hogy a tánciskolába járjak. Mert Levente bácsiék vesznek nekem mindent, és ők visznek el három hétre nyaralni az idén Abbáziába. A tánciskola tulajdonképpen a Levente bácsi feleségének, Gabi néninek az apjáé.

Egyszerre előttem állott egy csomó ember életének a képe, egy budapesti úri családé, amely számomra, szegény pékinas számára, sejtelmes, szivárványos színekben mosolygott mindig. Kiegészíthettem ennek a képnek homályos helyeit azokkal a pletykákkal, amit a péknénél hallottam a Rózsikáék családjáról.

A Rózsika apja nagy úr volt, magasrangú hivatalnok. De affajta könnyelmű, öreg bohém, akinek nem elég a jövedelme az esti poharazásra a kaszinókban és főleg a kártyaszobák zöld asztalára.

Persze, ezt a pékéknél sokkal durvább modorban hallottam.

A pékék utcahosszit dicsekedtek azzal, még a gyerekek is, hogy Rózsika szülei nekik egy csomó kölcsönpénzzel tartoznak.

De hát tulajdonképpen a pékék boldogan reszkírozták ezeket a kölcsönösszegeket azért, hogy olyan előkelő népet, mint Rózsikáék, a baráti körükbe számíthatnak.

Azaz hogy a Rózsika apjához a pékék nemigen férkőztek semmiféle körben. Talán nem is ismerték őt személyesen.

Csak Rózsika fiatal mostohaanyja járt ugyanazon társaságba délutánonként a péknével, és Rózsika barátkozott Emmykével meg Karcsival.

De akárhogy is volt, nekem, rongyos páriának, mindezek az emberek olyan magasban mozogtak, mint a felhőkön járó angyalok, s szörnyű érdekesek voltak.

El lehet tehát képzelni meglepetésemet, mikor Rózsika kevéssel elbúcsúzásunk előtt így szólt:

– Nézze, Jóska, én tudom, maga úgysem kotyog ki semmit, amit beszélünk, de azért most megkérem, nehogy említse Emmy vagy Karcsi előtt, hogy én tánciskolába járok Levente bácsiékhoz.

– Ó, nem beszélek én ilyenekről Emmy kisasszonyékkal! – szóltam.

– Tudom! – bólintott Rózsika. – De véletlen elszólhatja magát, és én ezt nem akarom. Mindjárt elmondom magának, miért. Azt hiszem, legjobban magának lesz érdeke.

Értelmetlenül bámultam Rózsikára. Mert fel nem foghattam, hova céloz ezzel.

De már folytatta:

– Tudja, már mondtam, hogy apuskámnak is, mamának is kellemetlen volna, ha beszélnének rólunk, hogy én a bácsikámék tánciskoláját látogatom. Mert mamáék csak annyit mondanak, hogy Levente bácsiéknak nagy magánintézetük van. Nem akarják publikálni, hogy hopszpolkát tanítanak. Én sem tudom, miért. De engem csak ezzel a föltétellel engedett Levente bácsiékhoz járni. Érti?

– Értem! – feleltem. Ámbár soha életemben még nem kóvályogtak zavarosabban fogalmak kobakomban, mint ezek a dolgok.

Rózsikáék családja előkelőségek a pékéknek, és mégis a pékék kölcsönpénzére szorulnak. Rózsikáék családja röstelli a táncmester bácsikát, és mégis Rózsikát a táncmesterék öltöztetik, és viszik elegáns tengeri fürdőbe.

Honnan vettem volna értesüléseket én embereknek ilyen különös viszonylatairól, hogy tisztában legyek vele?

De leghomályosabb volt az egész szövevényben az, hogy hol kapcsolódik bele az én érdekem, amit Rózsika oly nyomatékosan hangoztatott imént!

Nos, mindjárt megtudtam. Éspedig minden eddiginél nagyobb ámulatomra.

Rózsika tovább beszélt:

– Na, és aztán azért sem szeretném, ha Emmyék megtudnák, hogy én tánciskolába megyek át Levente bácsiékhoz Budára, mert Emmyék is biztosan kérnének, hogy vigyem el őket. De én nem akarom! Hanem, tudja, Jóska, magát fogom elvinni. Azért is!

– Engemet?

Kénytelen voltam megállni, hogy lélegzetet vegyek.

Hogy én ilyen finom, úri kisasszonnyal tánciskolába menjek? Hát érhetett még valaha rongyos pékinast ilyen szerencse?

De Rózsika már mondta tovább.

– Igen! Bízza csak rám. A vasárnapi ruhája egészen elegáns magának. Sokkal otrombább fiúkkal is táncolok sokszor az iskolában. Aztán Levente bácsinak azt mondjuk, hogy maga reáliskolás. Ne féljen semmit.

– De lehet ez? – hebegtem.

– Ó, egész könnyen! – szólt Rózsika. – Csak maga el tudjon kérezkedni szombaton és vasárnap a műhelyből hattól nyolcig. Elkérezhet?

– Azt hiszem, elenged a ténsasszony! – mondtam.

– Nahát, akkor a bácsiékhoz, Budára, könnyű lesz magát magammal vinnem. Mert ők így is mindig mondják, hogy az a baj, hogy mindig velem kell eresszék a cselédet, hogy este hazakísérjen. Nem tudok találni magamnak egy partnert, akivel jöjjek, hogy az hazakísérjen? Mindig kell az iskolába ügyes táncos. És az persze ingyen járna tánciskolába, aki velem jön. Nahát, akar egyebet?

Dehogyis akartam! Lett volna bár az az egyéb az égnek-földnek minden kincse.

A budapesti éj úgy forgott velem gumirádli pattogásával, lámpáival, kávéházi cigányzenéjével, mint valami körhinta.

Ott álltunk már Rózsikáék kapuja előtt, és Rózsika becsöngetett!

Elválásnál megsimogatta az arcomat.

Álltam a járdán tovább és bámultam. Aztán egyszerre valóságos idegrángás jött rám az ujjongástól. A fogam vicsorgattam, ökleimet szorítgattam össze, és úgy kacagtam magamban a boldogságtól.

Mindez addig tartott, amíg eszembe nem jutott, hogy: de hiszen a Rózsikával való titkos barátkozásnak, tánciskolának egy súlyos föltétele van. Vissza kell szereznem neki a láncot a rendőrségtől három nap alatt, míg a mostohája haza nem jön!

Ez egyszerre alárántott a boldog ujjongásból a valóság keserves rémei közé.

Hogyan fordulok a rendőrséghez? Kihez fordulok? Hát szóba állnak egyáltalán velem ott?

Olyannak rémlett előttem a rendőrség egyszerre, mint a mesebeli szörnykastély. Ellenség, veszedelem minden zugában. Itt a kilincs kapja el a kezemet, ott az orromra, sarkamra csapódik az ajtó. Minden szobában marcona őrök.

Ettől a százfejű mérges vagy közönyös sárkánytól követelem vissza a Rózsika láncát?

Hogyan vállalkozhattam, nevetséges, rongyos inaskölyök létemre, ilyen föladatra?

Tyű, és a pékné?

Hiszen még csak ezt a rablókalandot ússzam meg szárazon! Nemhogy az újabb kérésen kezdjem, hogy engedjenek el holnap a munkából hivatalszobákat végigkilincselni.

Úgy éreztem, nincs remény!

Márpedig, ha nem kerítem meg a láncot, akkor a Rózsika szeme elé sem kerülhetek többé becsülettel.

Teljes lesújtottságban értem a házunk elé.

Hát pont mikor becsöngetnék a kapun, az kinyílik az orrom előtt, és Grámer lépett ki rajta.

A kapunyílásban pedig a péknét láttam kasmírkendőjében. Ő eresztette ki Grámert.

Észrevettem tüstént, hogy zavarban vannak előttem.

Helyesebben szólva, mindhárman a legnagyobb zavarban voltunk. Csak bizonyára más és más okból kifolyólag.

Én mindenesetre azért, mert a késlekedés miatt és parancsnemteljesítés miatt, a szidalmaktól a pofonokig mindenre el lehettem készülve.

De hát egészen más fogadott a kapuban.

Grámer, miután vagy kettőt köszörült a torkán, valami rekedtségfélétől, így köszönt rám:

– No, szervusz, humillimusz! Hallom, hogy hiába kerestél délután. És a barátommal beszéltél.

– Igen! – hebegtem.

De ekkor, még nagyobb meglepetésemre, Grámer, a gőgös tanár úr megpaskolta a képemet, és így szólt a péknének:

– Tudja, Emmyke!… izé… asszonyom! Ezért a fiúért, amilyen tehetséges és ügyes fickó, kár volna, ha így csak a műhelyben kallódnék el. Én magam szívesen hozzásegíteném valami kvalifikációhoz!

– Jól mondja! – bólintott a pékné rá.

– Hát volna kedved tanulni a munka mellett? – fordult erre hozzám Grámer.

– Ó, örömmel! – válaszoltam.

Mire Grámer még egyszer megpaskolta a képemet, és így szólt:

– No, majd szerzünk neked tankönyveket, és én majd lerakatom veled magánúton a vizsgákat. Erről még beszélgetünk!

Röstellem bevallani, hogy amint Grámer kezét nyújtotta itt nekem, hát valamit rebegve, megcsókoltam a kezét.

Akkoriban általános szokás volt, hogy gazdának, meglett, rangosabb férfiaknak suhancok kezet csókoltak.

Grámer távozott aztán.

De én még mindig elég aggodalommal járultam újabb kézcsókra a péknéhez, hogy szemrehányásokban lesz részem legalábbis a mulasztásomért.

Szó sem volt róla.

A pékné két keze közé fogta az arcomat, és megcsókolt:

– Nagyon ügyes fiú vagy, Jóska! Nagyon ügyes fiú vagy! – ismételte egyre.

Szörnyen ügyefogyottul hebegtem erre valamit. Mert a világon semmi értelme nem jelentkezett előttem annak, hogy a gazdaasszonyom így becézzen.

A pékné következő szavai aztán megmagyarázták előttem a helyzetet.

– Szép volt tőled, Jóska fiam! – mondta a pékné. – Szép volt tőled, hogy a gyermekeimet vetted rá, hogy Grámer tanár úrtól bocsánatot kérjenek. Ez így is dukált. Máskülönben Grámer tanár úr sosem tette volna be a lábát a házunkba. Ezt neked köszönhetem, Jóska kisfiam! Nagyon okos fiú vagy. Én nem felejtkezem meg rólad.

A pékné még egyszer megcsókolt, mielőtt elbocsátott volna a műhelybe.

Hát képzelhetni, hogy most már semmi sem volt arra kérnem gazdasszonyomat: engedjen el másnap, hogy gálaruhát öltsek, és kilincselni induljak a rendőrségre a Rózsika medáljáért.

A pékné éppen hogy csak félfüllel figyelt oda, ahogy pár szóval elmondtam, miről van szó. Nem érdekelte őt a rabló sem.

Nyugtalan volt a pékné. A gazdám még mindig odadombérolt az Énekes Mókusban vagy még rosszabb helyeken.

Nekem sietnem kellett a műhelybe, ahol már begyújtott inastársam a reggeli sütés alá.

Hogy a Grámer úr ajánlata nagyon fölhangolt? Hát az volt a helyzet, hogy már egy ízben, mikor az újságban írtak rólam, szintén kilátásba helyezte Grámer, hogy a keze alá vesz leckékre. De aztán abbamaradt a dolog. Így tehát nem tudtam, mennyire bízzak a mostani ígéretében is.

Ellenben a Grámerrel való találkozás adott nekem egy kitűnő eszmét.

Még a relikviáim között volt Handay Tihamér újdondásznak a névjegye, és emlékeztem jól az ígéretére is, hogy ha a kutyapecértől a miniszterelnökig valami ügyem lesz, csak hozzá forduljak.

Szóval elhatároztam, hogy újságíró barátomhoz fordulok bizalommal a medáljon dolgában.

Másnap az inastársam nyakába sóztam a nehezebb kihordást. Fölvettem vasárnapi ruhámat, egy vadonatúj, fekete ruhát, és ebben ültem föl a velocipédre.

Na, a szerkesztőség épületébe minden baj nélkül behatoltam. Ámde fönn, azon a folyosón, ahová utasítottak, hogy megtalálom Handayt, állott elém a szolga.

– Handay úr a szerkesztőnél van. Utánamenni nem lehet. Majd ha kijön, itt beszélhet vele a folyosón.

Lótottak-futottak körülöttem, mint egy zsibvásáron, olyan sürgés-forgás volt ott.

Egyszerre, amint ott várok, azon az ajtón, ahol Handayhoz kellett volna bemennem, éppen Handay lép ki maga.

Két kezével belemarkol nagy hajába, és rettentően káromkodik: – Hogy az a hétfelséges… stb.

Már én nem bánok semmit. Odaugrok Handay elé.

– Alászolgája, Handay úr!

– Ki vagy? Mi kell? – kérdi Handay nagy szemeket meresztve rám.

– Én vagyok Dobos József. Aki a kerékpárral… izé… tetszett írni az újságban rólam.

– Aja! – nézett rám sandán az újságíró. De jól láttam, hogy nem emlékszik semmi közelebbi adatra felőlem. Hát hogy fölfrissítsem a memóriáját, hirtelen azt mondtam:

– Hiszen tegnap is találkoztunk a Grámer úr lakásán. Azt tetszett mondani, keresztüllő, ha nem tegezem ezentúl…

Handay erre egy egészen furcsa fintort vágott rám, és így szólt:

– Nahát, annyit megjegyezhetnél, ha úriember vagy, hogy pityókos dolgokról nem beszél másutt az ember. Mit akarsz tőlem? Bökd ki hát! Nincs egy vasam sem, éppen előlegért kunyerálok itt ezektől a foghíjas, de erszényes állatoktól.

Mielőtt egy mukkot tudtam volna kiejteni, Handay elugrott előlem.

Ugyanazon az ajtón, amerre ő jött ki, most egy kopasz, kövér úriember lépett a folyosóra.

Handay útját állotta, és így lelkendezett előtte:

– De hát nézd, édes, egyetlen Kacikám! Egy haláleset mégiscsak vis major! Parancsold, most jött utánam az unokaöcsém. Ott áll feketében. Az egyik sógorom halt meg. Ennek a fiúnak az apja halt meg. Ő vár itt rám. Adj legalább vagy húsz forintot, hogy ne húzzam le a vállalatotok képéről a bőrt, egy temetésen egy peták nélkül.

Handay rám mutatott a kövér úrnak. De még annyi fáradságot sem vett magának, hogy legalább kacsintson egyet rám, hogy elértem-e, amit akar tőlem. Úgy látszik, annyira bízott a lélekjelenlétemben.

Hát én illedelmesen meghajtottam magam a kövér úr előtt.

Mire a kövér úr csak úgy a szemöldökével biccentett nekem vissza egyet, és már Handayhoz fordult.

– Elhiszem, komám! De hova gyűjtöd te már az előleget? Tegnap negyven forint. Ma újra húsz. Ezer felé tartunk, ha már nem haladtuk túl.

– De hát értsd meg, egy hirtelen haláleset! – magyarázta Handay.

– Hát várj! – szólt a kövér úr. – Én már nem megyek vissza. Ez az egyetlen babonám. Szólj a titkárnak, írja alá az utalványt.

– Halló, maga ronda! – kiáltott be Handay az ajtón. Aztán, mikor ott megjelent egy elegáns, jóképű fiatalember, Handay így szólt neki:

– Harminc forintot szignáljon a Kacika helyett nekem! Értette? Így fogadjon máskor velem, maga kirakatbábu, hogy Handay Tihamér nem kap előleget többet. Hátra arc!

– Csak húszat – biccentett fejével a kövér a titkárnak, és már ment, úgy köszönt: – Szervusztok!

Amikor Handay bement a titkárral, az ajtót nyitva hagyták, úgyhogy én minden szavukat hallottam belülről.

– Add meg legalább az öt pengőmet, te gazember, ebből a húszból! – szólt a titkár. Mire Handay így válaszolt:

– És volna szíved egy halálesetnél, mint a dögmadár, belém vágni a csőrödet?

– Ugyan! – szólt a titkár. – Engem akarsz a falhoz állítani? Kicsodád halt meg?

– Hát nem láttad itt a folyosón az unokaöcsémet feketében? – mondta Handay.

– Azt a fickót? Az neked unokaöcséd? Hogy hívják? – kérdezte a titkár.

– Pali! – vágta rá Handay.

– Nem a kereszt-, a vezetéknevére vagyok kíváncsi! – mondta a titkár.

– Hát Handay Pál! Hogy lehet valaki ilyen marha? – mondta Handay.

Erre léptek közeledtek az ajtóhoz, és a titkár, anélkül hogy a fejét is kidugta volna az ajtón, kiszólt a folyosóra.

– Kérem szépen Handay Pál urat.

Megértettem, hogy viselkedésemtől függ ügyem minden sikere.

Odaléptem az ajtóhoz.

– Parancsoljon.

– Ön Handay Pál? – kérdezte a titkár.

– Igen! – bólintottam.

– Örülök a szerencsének! – nyújtotta nekem a kezét az ajtóból a titkár, és a nevét motyogta. Majd így szólt: – Önt érte ez a nagy gyász?

– Igen, meghalt szegény édesapám! – feleltem.

– Fogadja részvétemet! – nyújtotta újra kezét nekem a titkár.

De közben azért éreztem a pillantásán, hogy azt gondolja rólam: na, ez a fiatal iparlovag is szerepelni fog még lapunk törvényszéki rovatában.

– Megbocsát, sietünk! – hallatszott a titkár mögül Handay hangja, akinek a jobbja már egy kis rózsaszín cédulát lengetett a levegőben, hogy az aláírást szárítsa rajta.

Azzal elbúcsúztunk a titkártól Handayval.

Azt hittem, hogy mihelyt nézőtávolon kívül leszünk, Handay legalábbis elkezd röhögni a sikerült csínyen, és megdicsér ügyes viselkedésemért.

De Handay, mikor lefordultunk a lépcsőn a folyosóról, megállt, és így szólt egészen komolyan:

– Egy forintot szántam neked, te kófic. De kettőt kapsz. Oka a fekete ruhád. Honnan tudtad, hogy már csak halálesettel lehet kifacsarnom pénzt a Kacikánktól, hogy feketében jelentél meg?

Nos, erre nagynehezen megértettem Handayval, hogy nem azért a borravalóért jöttem, amit részegen ígért nekem, hanem egyébért.

A rablóra, a láncra, mikor meséltem neki, szörnyű keserves képet vágott Handay.

Meg is szakított közben, hogy: ilyesmit inkább egy fiskálissal intézhetek el.

Ámde mikor megértettem vele, hogy itt egy úri kislány helyzetéről van szó, aki szigorú mostohája fiókját törte fel, s nagy kellemetlenségbe kerülhet… Handay képe rögtön fölengedett.

Végül is bizonyos tanakodás után Handay így szólt:

– Hát mindenesetre gyerünk a nyilvántartóba, a főkapitányságra. Ott van két cimborám. Meglátjuk, mit tehetünk.

Odamentünk hát Handayval a főkapitányságra.

Nem tudom, mit végzett odabenn Handay, mert egyedül ment be. A folyosón vártam rá, ott is jó darab időt.

Amikor végre kijött Handay hozzám, már néhány lépésről szélmalmot csinált a tenyerével.

– Nem tudnak semmiről semmit itten. Se rablásról, se nyomozásról, se ékszerről.

Megyünk másfelé.

Elég az hozzá, hogy miután Handay vagy öt egyenruhás rendőrtiszttel tárgyalt a dologban, végre is egy civil ruhás egyénnel jött hozzám. Egy polgárrendőrrel.

Ezzel aztán Handay egy egyfogatúba ült, és én kerékpáron utánuk hajtottam.

A kilenckerületi kapitányságra mentünk.

Itt már tanúja voltam az egész tárgyalásnak, amit Handay és a polgárrendőr ügyem érdekében folytatott.

Viszontláttam itt azt a rendőrőrmestert, aki az este a rablótámadásnál jelen volt.

Odahívták egy egyenruhás rendőrtiszt szobájába.

Mondhatom, szegény őrmester szörnyű zavarban volt. Mentegetőzve makogta végig az esti rablókalandot, és természetesen joggal, mindent az ügyefogyott közrendőrre kent rá.

Erre aztán a polgári ruhás rendőr egy elég nyers prédikációt tartott szegény őrmesternek.

Többek közt így szólt:

– Maguk csak ne nyomozzanak. Elég, ha bejelentik az esetet, és elég, ha megjelennek, ha az embernek szüksége van magukra. Csak szaporítják a munkát nekünk ilyen haszontalansággal. Eleresztik a tettest, és visszatartják a bűnjelet szükségtelen. Ha már iktatták az esetet, tehetjük ad akta, és ki kell adni azt a láncot!

Elég az hozzá, hogy egy rövid jegyzőkönyvet aláírva, megkaptam a Rózsika láncát.

Örömömben majdnem kezet csókoltam Handaynak, mikor búcsúzásra nyújtotta nekem.

Aztán huss! a kerékpáron egyenesen Rózsikáék lakására.

Csöngetésemre maga Rózsika nyitott ajtót.

Nem mert hinni a szemének, mikor szó nélkül magasra tartottam előtte az előszobában a nehéz aranyláncon függő medájlont.

Aztán mikor átvette és megvizsgálta Rózsika, egyszerre csak egyik karját nyakamba öltötte, és a fejemet magához húzva, szájon csókolt.

– Megérdemli, Jóska, hogy megcsókoljam magát! – mondta aztán, és bátran, ragyogó szemmel nézett rám Rózsika.

Velem hintázott az előszoba. Valósággal azon igyekeztem, hogy megmerevítsem a lábamat, mintha attól tartanék, hogy ha megmozdulok, eloszlik ez az egész bűvölet, amibe belecsöppentem.

Rózsika azonban már kézen fogott, és bevezetett az ebédlőjükbe.

Sohasem láttam még ilyen díszes, szőnyeges, tükrös, olajfestményes szobát.

Úgy éreztem, megfojt a megilletődés, ami elfogott.

Rózsika bizonyára látta ezt. Talán sajnált is, hogy olyan maflán mozgok, mintha víz alá kerültem volna.

Annál kedvesebben csacsogott nekem mindenféléről.

Leültetett maga mellé egy plüss kanapéra a sarokban. Aztán a cselédnek kiáltott, és likőrt meg apró süteményt hozatott egy tálcán.

Azt hiszem, hogy ott ültem jó ideig Rózsikával, boldogságomnál nagyobb csak az a keservem volt, hogy olyan szögletes és hülye vagyok, mint egy nyers tésztabábu.

Rózsika adta a kis kacsóját otromba markomba, és csacsogott a tánciskoláról és egyéb terveiről velem, egy ilyen fajankóval.

Harmadik rész

Nemrégiben relikviáim közt találtam ezt a levelet.

Lemásolom ide azon mód. Ennél hűebb tükre nem is lehet annak a kis buta, kedves léleknek, akit Dobos Jóskának neveztek, a nevemen, és a Lapusnya pékék inasa volt a Józsefváros mélyén.

A szüleimnek írtam ezt a levelet, a faluba. Legyen áldott a poruk! Az ő hagyatékukból került vissza hozzám.

De hát jobban beszél mindenről maga a levél. Itt van.

 

 

Hát ez volt a levél.

Hogy mindjárt azon kezdjem, amit a záradék tartalmaz, hogy tudniillik Grámer úr, a házitanító szószegő lett volna velem szemben?

Erre azt felelhetem, hogy igen is, meg nem is.

Ugyanis az első ígéretét valóban elfelejtette Grámer úr. Ellenben egy furcsa véletlen mégiscsak hozzásegített, hogy tanítványa legyek.

Egy nap ott olvasok a műhelyem előtt, munkaszünetben, az udvaron.

Akkoriban nekem nem szenvedélyem volt az olvasás, de az már valóságos eszelősség volt, ahogy az olvasásra vetettem rá magamat.

Könyvesbolt előtt nem tudtam elhaladni, hogy ne bámuljam meg jó darabig a kirakott kincseket.

Legtöbb olvasmányomat persze összekunyoráltam mindenünnen, ahol csak emberekkel bizalmasabb ismeretségbe kerültem. És elolvastam mindent, klasszikus nagyságoktól a ponyvákig, összevissza.

Éppen, jól emlékszem, Voltaire-nek „Keleti példázatos mesék” című, borzalmasan régies fordítású művén rágtam át magam, nagy elmélyedésben, mikor arra jött a pékné Grámerrel, a házitanítóval, az udvaron.

Grámer úr megállt előttem, és kivette a könyvet a kezemből.

– No, hadd ném, mit olvasol, Jóska?

Jó sokáig forgatta, vizsgálgatta Grámer úr a könyvet, belül is, aztán kívül a kötését, apróra. Úgy tetszett, mindenről megfeledkezik maga körül. És pöfög, hümget nagyokat.

Csak bámultunk a péknével.

Végre Grámer, nagyon fürkésző szemmel, ezt kérdi tőlem:

– Hogyan jutottál te ehhez a könyvhöz, Jóska fiam?

– Az enyém! Már rég! Bizonyisten. Megmondhatja a műhely! – feleltem erre a firtató hangra, a péknének beszélve.

– Na jó! – biccentett Grámer. – De honnan jutott hozzád ez a könyv?

– Hát miféle könyv ez? – kottyant bele a pékné. – Tán pikáns? Azt nem szabad neki olvasni?

– Nem, dehogy! Majd mindjárt! – rázta fejét Grámer a pékné felé. Aztán újra nekem, faggatólag: – Nos, hol szerezted?

– Hát! – kezdtem magyarázni félig a péknének. – Hát izé, Dugárovics adta. Itt a Kálvária térnél van neki a vegyeskereskedése, ahol rövidárut is tart. Dugárovics Gergely. Egy régi kundsaftunk. Tudja a ténsasszony.

– Hogyne! – bólintott Grámernek a pékné. – Maga talán azt hitte, hogy a mi könyveink közül hordta ki Jóska? Nincs is nekünk ilyen ócska, vacak könyvünk egy sem.

Grámer erre furcsán, szinte csúfondárosan vakkantott a péknére:

– Ahhaha! Azt elhiszem. Bár lenne maguknak ilyen könyv egy pár száz.

– Micsoda? – felelt erre sértődötten gazdasszonyom. – Annyi új, szépen bekötött könyvünk van. Most is hozattunk egy vigéctől.

– No-no! – szólt Grámer. – Az nagyon helyes. De hát ez más, ez más.

Nekem úgy tetszett, Grámer most is gúnyolódik a péknével, amint az én Voltaire-emet forgatja.

A pékné kikapta most Grámer kezéből, és körülnézegetve a könyvemet, így szólt:

– Na ugyan, hát mit ér ez? Talán mert régi?

– Igen! Rájött, lássa! – felelte Grámer. – Egyébként úgy nem sokat ér ez a könyv. Igaza van. Csak gyűjtőknek. Ez itt, az évszámon látom, egyike a legrégibb magyar nyelvű, franciából való fordításoknak. Bessenyeinek, a testőrkapitány költőnknek a kortársa volt ez az ember, aki ezt a könyvet kiadta vagy kiadatta. Még én sem olvastam a nevét soha. Ez ritkaság, lássa, ez a kis könyv.

A pékné vállat vont persze, mint akinek nem őszíti meg egy hajszálát sem az irodalomtörténet ügye.

Annál élénkebben fordult Grámer újra hozzám: hogyan kaptam a könyvet?

Erre én elmondtam, hogy egyszer láttam, a süteménykihordáskor, amint Dugárovics a segédjével egy csomó ládát löketett le a padlásról az udvarra. Egyik ilyen ládából potyogott ki egy csomó ilyen kopott félbőrkötéses.

Én fölszedegettem őket az udvar piszkából, és elkértem olvasni Dugárovicstól.

Grámer rögtön kérdezte:

– És megvan a többi is?

– Hogyne! – feleltem. – Kihozzam? Itt van. Itt áll a ládámban, a műhelyben.

– Lássam csak! – kérte Grámer.

Beugrottam hát a műhelybe, és kihoztam a könyveket.

Grámer szinte magánkívül volt az érdeklődéstől, amint sorban megnézegette ezeket a könyveket.

De végül is egy kis csalódás fintorát láttam az arcán:

– Csak ez ér a legtöbbet – utalt a Voltaire-fordításra. – Bár kettő ezek közül is elég értékes.

– Grámer úrnak adom, ha tetszik! – szóltam nagylelkűen.

Észrevettem, hogy Grámer elvörösödik. Öröm küszködött benne nyilván, valami zavarral. Mert hebegve, ötölve-hatolva kezdi:

– Hát igen, fiam, tulajdonképpen éppen akartam mondani neked, hogy neked tulajdonképpen ezek a könyvek igazán nem sokat érnek. Legföljebb becsapnának, és pár fillért adnának neked értük, még ha tőlem most már tudod is, hogy értéket képviselnek, bizonyos értelemben.

– Én sem adtam pénzt érettük, én sem kívánok érettük, Grámer úr! – mondtam erre.

– Hát nagyon köszönöm! – szólt erre Grámer úr. – Majd órákat adok neked, és iskolakönyvvel is én látlak el. Ez többet ér neked. Van kedved tanulni?

– Nagyon köszönöm Grámer úrnak! – feleltem. – Hiszen már egyszer ígérte ezt nekem.

– Hát szerdán délután ötkor bejössz az órára! – mondta nekem Grámer.

Egy barackot nyomott Grámer a fejemre, a pékné pedig biztató mosolygással csípett egyet a képemen.

Azzal otthagytak az olvasni való Voltaire-em nélkül. De sokkal kellemesebb álmokba hanyatlodva, még mint az olvasás is.

Iskolázott, úri ember lehet még belőlem! Istenem, atyám! Hiszen a faluban a tanító is csupa kitűnőt írt az értesítőmbe mindig, és az ő tanácsa volt apámnak, hogy kár a kaszakapa mellé fogni engem, mikor az eszem úgy fog, mint a tűz.

Hát az bizonyára nem érdekes, hogyan szerzett nekem Grámerrel, a pékné könyveket, és hogyan kezdtem el a tanulást.

Ellenben az már nagyon is említésre méltó, hogyan reagált a műhely és az egész ház arra a tényre, hogy a magántanulás révén az előkelőbb emberi osztály felé óhajtok törni.

Mikor Grámer leckeórája után kijöttem újra a műhelybe, ott a nagy kupaktanács tárgyalt éppen.

A három segédünk ülte körül az öregsegédet, és mögöttük a szakácsné meg a szobalány kontráztak bele a tárgyalásba.

Hogy eddig mit beszéltek, persze nem hallottam. De ha nem sejtettem volna is, hogy rólam volt szó, rá kellett jönnöm erre arról, hogy mikor beléptem, egyszerre elhallgatott a beszéd.

Mindenki rám bámult, és én erre zavartan csak éppen odasandítottam a társaságra, azzal a ládám felé mentem, hogy eltegyem új kincseimet, a tankönyveket és irkákat.

A csönd eközben a műhelyben fokonként hangosabb vihajgássá változott át.

Először egyik segéd röhintette el magát, aztán egyik cseléd nyikkantott egyet. Erre rá az egész had kórusban kacagni kezdett.

Ráültem a ládámra, és igyekeztem közönyös képet vágni.

Eközben az öregsegéd így szólt:

– Na, röhögés, nem röhögés, azért én is azt mondom, hogy jobb egy szép kancelláriában, szép bőrkanapén ülve és egy kicsit firkálva, a polgárokat nyúzni az adóval, a városházáról, mint itt ni, egy büdös pékműhelyben a kemence kormával mázolódni be és a süteményt hordani ki, jó kis zegernyékben. Bár én is tanultam volna.

– Na, ne mondja! – szólt a második segéd erre. – Nem jobb egy jobb iparosnak, aki az Istentől se függ? Csak menjen az üzlet, az a beszéd. Csak akinek büdös a munka, és inkább kinyalja az urak tányérját, az szereti a pennát forgatni.

Erre megint támadt egy kis vihaj. De az első segéd szemmel a többire vágott, jól láttam, és így szólt:

– Hát mindenki úgy él, ahogy tud. Egyik kapál, a másik a kemence mellett izzad …

– És a harmadik meg zsebre teszi munka nélkül, amit ezek szereznek! – szólalt meg a harmadik segéd. – Az bizony a legjobb mesterség. Az uraké!

A kacagás megint kitört. Majd egy kis szünet támadt.

Már rég megtanultam, hogy effajta szurkapiszkálódás ellen ez a legjobb módszer: nem szólni.

Mindenesetre nap nap mellett el kellett nyelnem, hogy a munkán felül végzett tanulástól agyonnyúzott idegeimmel a műhelyben a legválogatottabb bosszantásokat eszelik ki ellenem.

Nem törődtem vele! Összeszorított foggal törtem céljaim felé.

Tulajdonképpen egyetlen igazi fájdalmam volt csupán. Rózsika, gyerekszívem bálványa, akiről titkon, a biflázások közben ábrándoztam, hogy valaha méltóvá leszek a barátságára és vonzalmára, Rózsika nem jelentkezett a pékéknél.

Két hete, talán három is volt már, hogy nem látogatott el.

El nem tudtam képzelni, hogy mi lehet emögött? Összevesztek talán Emmykével? Így aztán engem Rózsika azonosít a pékék pereputtyával, és haragot tart velem is?

Reménykedve karikáztam mindig el azon az utcán, ahol Rózsikáék laktak, bárha egészen kiesett a süteménykihordási útvonalakból; hátha megpillantom Rózsikát?

De nem! Nem láttam.

Végre egy napon, úgy délután derekatájt járhatott az idő. Nagyon szép őszeleji nap volt, Grámer korán jött tanítani.

Azt gondoltam, veszem a kerékpárt, és csinálok egy nagy karikát vele, ahelyett hogy itthon gubbasszak.

Persze, tulajdonképpen az volt a titkos mellékgondolatom, hogy ha a Rózsikáék utcáján megyek végig, talán megpillanthatom őt valahol.

Csak úgy, a lisztes műhelyancúgomra vettem egy kopott kabátot, és gyerünk!

Nos, ezúttal a szerencse kegyes volt hozzám.

Az első, akit az utcán megpillantottam, Rózsika volt.

Jött látogatóba a péknéhez.

Persze, arról szó sem volt, hogy nekem annyi bátorságom lett volna, hogy megállítsam Rózsikát, minden barátkozásunk után is, az utcán.

Köszöntem volna neki a gépről, és tovakarikáztam volna.

Ámde Rózsika intett, hogy álljak meg.

Erre én ostobán az út közepén megállítottam a gépet, és ott vártam, hogy: mit akar tőlem Rózsika.

Rózsika, úgy láttam, valahogy zavartan, ezt kérdi tőlem:

– Otthon van Emmy? Mondja?

– Otthon, igen! – bólintottam az út közepéről, mint a maflaság bálványa.

Erre Rózsika még jobban elpirult, és intett, hogy menjek közelebb, ne kelljen kiabálnia nekem, hogy az utcaablakokból meghallják, mit mond. Így hát odaálltam melléje a járda szélére, s Rózsika így szólt:

– Különben szerettem volna magával beszélgetni egy kicsit, és Lapusnyáéknál nem lehet. Ha akarja, elsétálok az Üllői út felé. Maga aztán utolér a velocipéden.

Megértettem végre, hogy itt az utcában ki kell kerülnünk a feltűnést, hogy akkora bizalmasságban beszélgetünk. Szembetűnök egy jól öltözött úri kislány mellett liszt- és tésztafoltos gúnyámban. Tehát tovakarikáztam, ő pedig befordult a péküzlet melletti mellékutcába.

Így találkoztunk az Üllői úton, szemközt.

Akkor aztán odaszegődtem Rózsika mellé. A velocipédet egy kapu aljának támasztottam, és le s föl sétáltunk.

– Hát nézze, Jóska! – kezdte Rózsika. – Ha maga akarja, akkor a jövő szombaton vagy pedig kedden elvihetem magammal a tánciskolába. Csak aztán rendesen kell járnia velem, háromszor hetenként, kedden, csütörtökön és szombaton. Vasárnap zeneestély. Akkor nem muszáj. Hát kedve van?

– Ó, nem tudja maga, Rózsika, milyen örömmel mennék én, csak lehessen! – feleltem.

– Hát nem kérezhet el Lapusnya nénitől? Magát szereti! – érdeklődött Rózsika.

Az a baj, hogy már azért is nekem zúdult az egész ház, hogy tanulok Grámertől, pedig azzal nem mulasztok a munkában. Hát most, ha este késnék?

– Nem tudna kitalálni valamit? Lehet hazudni is! – próbált útbaigazítani Rózsika. – Ezen már csak nem múlhat utóvégre a dolog.

Egyszerre örömmel villant fejembe a mentség:

– De igen, várjon csak! A Vízivárosban, ez közel is van Óbudához, lássa, Ági néniéknek kocsmájuk van. Ági néni édesanyám testvére. Azt mondhatom, hozzájuk járok. Mondhatom, hogy Jani bácsi beteg. Kisegítek nála. Akkor az is rendben van, hogy felöltözködöm.

– Hát nézze! – szólt Rózsika. – Akkor már akármelyik nap eljöhet hozzánk délután. Mert először én hamar megtanítom magát minden táncra, amit az iskolában tanulnak most minálunk. De felöltözve jöjjön. Nem baj, ha otthon lesz a mama. Én így is be kell mutassam magát neki. Ő nem sokat törődik aztán, ne higgye.

– Gondolja? Nem szól a gazdáméknak? – bizonytalankodtam.

– Ó, dehogy! – biztosított Rózsika. – A mamának azt fogjuk mondani, maga magántanuló, ötödikes. Megmondhatjuk a nevét is: Dobos József. És hogy a szülei falun vannak, és itt Pesten csak kosztban van, lehet talán mondani, a rokonainál. Ne féljen, mamám ugyan meg se nézi magát. Ő rám hagy mindent, és kell hogy valaki kísérjen vissza este Óbudáról, ő tudja azt. Nyolc órakor már sötét van idestova.

– Hát, ha maga úgy gondolja, Rózsika, hogy nem vesztünk rajta ezen, én a maga szavára a tűzbe is bemegyek! – mondtam szívbéli hévvel.

– Jó, maga derék, jó fiú, Jóska! – mosolygott rám Rózsika. A kezemet is megszorította. – De aztán nézze, azt mondom, ne beszéljünk itt tovább. Én megyek Emmyékhez, és nem láttuk egymást. Jöjjön csütörtökön délután. Senki sem ismeri, és ha igen is, mit tudják, miért jön? Hát jól van?

– Helyes!

– Isten vele! Viszontlátásra! Pá, Jóska!

– Pá, Rózsika kisasszony!

Elváltunk.

A pékné, sőt a pék engedélye is meglett rá, hogy egy héten háromszor távol legyek négy órára a műhelytől.

Így néztem a látogatás napja elé.

Aznap délután kicsíptem aztán magam, amennyire bírtam, és erős, kegyetlen szorongások közepette lapítottam el az utcafalak tövében a Rózsikáék lakásáig, mintha betörésre indulnék.

Csöngetésemre a cseléd nyitott ajtót.

Én ismertem már őt az előző látogatásomból. De ő nem ismert meg engem.

Roppant barátságtalanul kérdezte az ajtónyílásból, hogy mit akarok?

– Rózsika kisasszony hívatott ma délutánra! – makogtam nehezen.

– Aha, maga az a gimnazista? – lett egyszerre szívélyesebb a szobalány. – De Rózsika kisasszony nincs itthon!

Abban a pillanatban már meg is fordultam félig, mint aki azt hiszi, ragályt hord ide a házba.

– Hát akkor majd…

– Na-na! Hát várjon! – szólt a szobalány, olyan értőleg, mint az orvosok bánnak a rettegő nyavalyásokkal. – A kisasszony csak itt van a szomszédban. Rögtön visszajön. Mondotta nekem, hogy tartsam itt magát, és ültessem le, ha jön. Tessék. Parancsoljon erre!

Kinyitotta, csak úgy hátranyúlva az előszobának egy oldalajtaját a szobacicus, és bemutatott egy kis, nagyon csinos szobácskába.

Csupa fehér volt minden benne, bútor, függöny, ágyterítő, képkeretek, csupán világoskék szalagdíszek.

A Rózsika szobájában voltam.

Úgy éreztem magamat, mintha az égen, fényes felhőn kellene várakoznom, a mennyország felé való utamban.

A szobacicus rámutatott egy kanapéra.

– Tessék, foglaljon helyet!

Azzal eltűnt. Az ajtót bekattantotta maga után.

Már maga a szobában lengő, hűvös, angyali illat is bódulatba ejtett volna, ha más nem.

Csakhogy a következő percben már megint a legköznapibb szepegés rázott vissza ebből az elandalgásból, aminek a fehér karú, kék szövetű kanapén át akartam adni magam.

A kis szoba másik ajtaja, szemközt, nyitva volt félig.

Ahol ültem, onnan be nem láthattam azért a másik szobába, és észre sem vettem eddig, hogy az ajtó nyitva van.

Ellenben most nagyon szabatos, recsegő férfihang harsogott meg a másik szobában.

Rögtön tudtam, hogy a Rózsika apjáé. Sőt, azt hittem, ide tart be, ahol ülök.

A vér megfagyott bennem valósággal, és felugrottam a kanapéról nyomban, a legrosszabbra készen.

De a hang tulajdonosa ott maradt a másik szobában. Csak a dohányfüst halvány illata lopózott át.

Alig mertem visszaülni a kanapéra, és aztán önkéntelenül is meg kellett jegyeznem, hogy mit beszél Rózsika édesapja.

Hát a következőket mondotta egy láthatatlan és éppoly félelmetes másiknak:

– Azt maga, Picuska, nem tudja megérteni, mi az, hogy az ember, a szabályok ellenére, úgyszólván a kártya szellemének ellenére vág be ötre…

Ekkor egy édes, finom női hang szólalt meg a másik szobában:

– Szóval elveszítette, Árpád, az egészet. Mindegy most már.

– De nem! – harsogta a férfihang. – Éppen az, hogy nem. Nyertem. Négyszerese állt előttem a pénznek, érti? Csak éppen a nagy váltónkra nem lett volna elég. A másik két kis lejáratot kifizettem volna már futva. A nagy váltó miatt kellett otthagynom a tétet.

– És aztán a krupié besöpörte. Tudom már, Árpád! – mondta a női hang.

– De hát várjon! Hallgasson meg! Meg kell értenie a logikámat! – a férfihang.

– De miért, Árpád? – a női hang.

– Hát magát nem érdekli az a helyzet, amikor úgyszólván tönkremenetelünket kerülhettem volna ki? – a férfihang.

– Nem, Árpád! Engem csak jobban felizgat ez! És mi végre? A könnyeimet akarja látni? – a női hang. – Elég és elég.

– Sapperment! Ez a női makacsság! Az embert megüti a guta.

A férfihang a másik szobában ezt harsogta valamivel emeltebben, úgy, hogy összerezzentem.

De hát az ijedelemre nagyobb alkalmam volt most.

A félig kinyílt ajtóban ugyanis a Rózsika mostohaanyja jelent meg.

Ott állt. Karcsú, nagyon fehér bőrű, vörösesszőke asszony volt. A csipkés, szalagos pongyolájából, ahogy szétnyílt, mintha a vászonnál is fehérebben fénylett volna elő a nyaka és a keble egy része.

Idegen szem előtt bizonyára nem mutatkozott volna így.

Főleg ezt éreztem, és ez állította el lélegzetemet, ott a kanapén révedezve.

De Rózsika szép mostohájának pillantása csak, mint a bútorzaton, úgy siklott végig rajtam. Már vissza is fordult a másik szobába.

Akkor, mintha mégis megrémlett volna neki, hogy valakit látott itten, odafordította újra rám a fejét, és meglepetten sikkantotta:

– Aha! Maga… maga?…

Jött oda hozzám.

Irtó zavaromban a köszönést is elfelejtettem.

Különben is úgy éreztem, hogy a szám, mint valami idegen állaté, akaratomtól függetlenül ráng, és a tagjaim is mind cserbenhagytak.

– Én… én… izé… a szolgáló… Rózsika… én csak…

Így hebegtem összevissza, míg Rózsika mostohája szelíden, kedvesen nézett rám, és végül elmosolyodott.

– De hát csak nem reszket tőlem, fiacskám? Tudom én, a kislányomat várja. Említett már nekem ő magáról valamit. Ugye, Sipos? Magántanuló?

– Dobos! Dobos József a nevem.

– Hát Dobos! Nem sípos és nem trombitás! – mosolygott a Rózsika mostohája. – Maga fogja kísérni Rózsikát a tánciskolába. De hogyan lesz a pártnere, ha ilyen félénk? No, csak üljön le, és várja meg a kislányomat. Bizonyára nem marad el, ha idekérte magát. Csak üljön! Tessék!

Csókra nyújtotta nekem puha, fehér kezét és otthagyott.

Otthagyott félhalva. Akit egy kedves mosoly ölt meg. Éppen azért menthetetlen halott. Mert hát gorombaság, vad fenyegetéssel szemben talpra lehet állni. De akit jóindulatú mosoly terít le, annak kámpec.

Az én magányomat többé nem zavarták meg a kis szobában. De Rózsika még soká váratott magára.

Nagyot lélegzettem az örömtől, amikor végre Rózsika megérkezett.

Alighogy üdvözölt, mindjárt rá is tért a tárgyra:

– Na várjon! Itt a szobámban széthúzzuk magunknak a bútorokat egy kissé, és fölszedjük innen a szőnyeget. Elég lesz helynek, ahol megtanítom mindenre.

Magamban legjobban azon az öreg-oktatói, majdnem üzleties hangon csodálkoztam, ahogy Rózsika kezelt engem. Úgy fogott, forgatott, rángatott, korholt, csúfolt, mint egy tanítónéni a kisgyereket.

Kezdettük az elemi lépéseknél, balra, jobbra, hátra keresztezve, előre keresztezve ballal, jobbal, egész lépés, fél lépés… Egyszóval a szokott módszerrel.

Első nap, sajnos, nem is jutottunk tovább tulajdonképpen annál, hogy rendesen megtanultam állni, járni és vezényszóra tenni, bármilyen gyorsan váltogatva, lépéseket.

Én, mondhatom, az öngyilkosságig kétségbe voltam esve, hogy Rózsika túlbecsülte képességemet a tánchoz. Hiszen úgy tetszett nekem, még az átlagosan értelmes emberi lénynél is jóval alább állok ügyességben. Ötször is elvétettem, fölcseréltem a legegyszerűbb mozdulatokat.

Rózsikától nem is hallhattam egyebet elégedetlen, javítgató, ismételgető parancsoknál egész idő alatt.

Annál nagyobb és örömtelibb volt meglepetésem, hogy mikor abbahagytuk a tanulást, Rózsika így szólt:

– Hát én tudtam, hogy maga balett-táncos lehetne egyévi kurzus alatt.

Szentül hittem abban, hogy Rózsika gúnyolódik.

Alázatosan feleltem neki:

– Hát én akartam mondani magának, Rózsika kisasszony, hogy nem fog sokra menni velem. Én nem vagyok oka, hogy fáradságot okoztam magának.

– Mi az? – bámult erre Rózsika. – Maga nem hiszi, hogy nagyszerű előrehaladást tett most életében az első óra alatt? Hát mit gondol, mennyit vettünk át most egy tanfolyam anyagából?

– Hát én nem tudom! – szóltam.

– Nos, mindjárt megmondom magának! – felelte Rózsika. – Pontosan hat óra anyagát tanulta meg maga. Ez magának nem elég?

Itt aztán Rózsika olyan furcsa és mulatságos eseteket kezdett elmesélni nekem bátorításul a saját oktatói praxisából, hogy ámultam és kacagtam.

Vannak iskolázott, elegáns ficsúrok és hölgyek, akik a hetvenötödször ismételt lépést hetvenhatodszor is elvétik. Vannak, akik oly simán és kecsesen mozognak másként, és a táncra egyszerre seprűnyél válik lábukból, derekukból, kezükből.

Vannak a legrosszabb fajtájú tanítványok: a visszaesők. Ezek óráról órára felejtenek el mindent, amit már tudtak. Ha pedig otthon gyakorolnak, biztos, hogy rosszat gyakorolnak be.

A vesződség még több velük.

Rózsika aztán erről beszélt egész idő alatt, amíg náluk voltam.

Mert még jókora időt tartózkodtam ott a táncóra után.

Rózsika ottmarasztott vacsorára, ahogy az idő odaérkezett közben.

Kettesben vacsoráztunk. A szobalány szolgált föl nekünk.

El lehet képzelni, hogyan szédültem ebben az előkelő állapotban, és merre sem tudtam nézni, kezem-lábam hova rakni, hogy kibéküljek vele: helyükön vannak-e?

Rózsika most már zökkenő nélkül át tudta tenni oktatói minőségét ide is.

Magyarázta, hogyan kell ülni rendesen az asztalnál, megmutatta, hogyan kell fogni a kést és villát, és hogyan kell enni nyugodtan, ámolygás vagy sietség nélkül.

Mikor elvörösödtem közben, mert kínos volt ügyefogyottságom, Rózsika kedves egyszerűséggel magyarázta:

– Nézze, Jóska, az nem szégyen, hogy maga nem tudja ezeket a dolgokat. Elhiheti nekem, hogy vannak fiúk, akik otthonosak ilyesmiben, de máskülönben százszor mulyábbak és nyavalyásabbak magánál. Ez rosszabb aztán.

Azután pedig, egy másik esetnél, Rózsika így szólt:

– Nézze, Jóska, az úgy van, hogyha valakinek rossz a modora, és ildomtalan viselkedése van, mindenki csak ezt jegyzi meg róla, lehet akármilyen nagyszerű ember máskülönben. Hát minek ennek kitenni magát? És aztán ugyebár jobb, ha csak előttem szégyenkezik, mint aztán sokan lássák nevetségesnek magát. Hát nincs igazam?

De kiterjedt Rózsika figyelme a külsőmre is.

A nyakkendőmet nagyon közönségesnek találta. Megajándékozott vagy három más nyakravalóval az édesapja ruhatárából Rózsika, és ő maga kötötte föl nekem az egyiket.

Közben pedig azt beszélte nekem, hogy az illemtant sem lehet szó szerint betartani. Nem is érdemes. Sok ostobaság van benne.

Például az illemtan nem tűri, hogy rendes ember zsebre tegye a kezét.

De hát mikor az olyan helyes mozdulat a férfiaknak, és nem ízléstelen vagy mi. Hát akkor minek ne tenné akárki?

Vacsora után még a bemutatkozás kellő módjára tanított meg Rózsika.

Ne mondjam úgy, mint a pékéknél tanultam:

– Nevem Dobos József.

Mert az nagyon mesterlegényes, bárha az illemtan is így említi.

Nem! Csak így: Dobos József. Vagy Dobos József vagyok. Ez elég.

És aztán ne legyek olyan nagyon meghatva és megzavarodva, ha akárki szerencséltet ismeretségével. Úriember nyugodt és önérzetes. Pökhendinek nem muszáj azért lenni.

Mindezt pedig tudnom kell, főleg azért, nehogy leordítson a modoromról a pékinas, ha úgy szerepelek, mint ötödikes gimnazista.

Ez volt az első előkészületi nap a tánciskolához.

Azzal búcsúztam el Rózsikától, hogy ha lehet, másnap is elugrom egy órára legalább.

Ez is sikerült.

Másnap már az első táncfordulatokat vettük át Rózsikával. És megtanultam a mazurkát.

Ez volt akkoriban, gondolom, a legdivatosabb tánc. A keringőnél is inkább táncolták.

Most már el voltam ragadtatva magamtól és tudományomtól. Rózsika is megdicsért, milyen könnyen mozgok, és jól vezetek.

Mert természetes, hogy a táncot már nem egyedül lejtettem, hanem Rózsika derekát tartva.

A melódiát úgy dúdoltuk persze magunknak a tánchoz, és Rózsika közben oktatott.

De hát egyszer tánc közben ránk nyitott a szobalány. Azaz nemcsak ránk nyitott, hanem miután lekapott egy fényképet a falról, aminek törött üvegjét kijavítani jött az üveges… a szobalány megállt az ajtóban, és mosolyogva nézett felénk.

Rózsika a szobalánnyal két szót váltott, visszajött hozzám, és szólt:

– Na, tessék! Mehetünk tovább.

Én azonban a lánytól röstelkedve nem mozdultam, hanem fejemmel az ajtóra utaltam Rózsikának, a lányra, hogy ott figyel.

– Mi az? Szégyelli magát a Jucitól? – kérdezte Rózsika. – Hiszen mindenki tanul táncolni. Na, gyerünk!

Már nekilendültünk volna, mikor Rózsika újra eleresztette a vállamat, és a lányhoz fordult:

– Mi jut eszembe? Mondja, Juci, maga nem tud mazurkázni?

– Dehogyisnem! – felelte Juci. – Talán Dobos úr fölkérne?

Juci nevetett ezen. De Rózsika egész komolyan nézett rám, és nekem mondta:

– Mert azt gondolom, hogy bemehetnénk a szalonba, és ott én zongoráznék maguknak, és látnám, mire haladt egyáltalán, nemcsak ha velem táncol.

Átmentünk a Rózsikáék szalonjába, és ott Rózsika a zongorához ült. Én Jucival összekapaszkodtam a szoba sarkában a mazurkára, ahol a szőnyeget fölhajtottuk.

Aztán Rózsika a zongorán játszva félrehajolt figyelni engem, hogyan vezetem Jucit a mazurkában.

Teljesen meg voltak elégedve velem. Juci is megjegyezte, mikor abbahagytuk a táncot:

– Igazán, úgy viszi az embert, mint a pelyhet.

Közben a szegény üvegessegéd odakünn várakozott a törött képüvegre.

Juci ugyan még mindig nem sietett volna, ha Rózsikának nem jut eszébe figyelmeztetni őt a dolgára.

Juci kiment hát.

Akkor én Rózsikának a következő aggályomat fejeztem ki:

– Rózsika kisasszony, én nem hiszem, hogy jól tette, ha ezt a szobalányt beavatta abba: miben járunk. Ezek a cselédek összevissza járják az egész környéket, és mindenütt pletykálnak, bratyiznak. Majd meglássa, hogy ennek a Jucinak révén kitudódik, hogy én milyen magántanuló vagyok, és akkor keserves dolog lesz ebből.

– Talán megmondjuk neki, hogy hallgasson! – mondta Rózsika.

Mire én:

– Az aztán még rosszabb. Mert azzal már biztosat tud, és nem hiszem, hogy egy ilyen lányban megállna a szó.

Rózsika legyintett:

– Áhh! Akkor nem szólunk. Mi baj lehet ebből? Magának semmi. Engem pedig legfeljebb megszid mama, és dohogni fog apu. Aztán pedig, ha egyszer elvittem a tánciskolába magát, így is külön-külön mehetünk. Most legfeljebb nem engedem be többet Jucit, ha tanulunk.

Pont ezt mondta Rózsika, mikor kinyílt az ajtó.

De helyette Rózsika mamája jött be.

Minden meglepetés nélkül nézett rám, amint Rózsika előtt állok a zongoránál. Aztán, mielőtt egyikünk is szólhatott volna valamit, Rózsika anyja így kezdte:

– Jó napot, jó napot, Dobos! Isten hozta! Nem akarom zavarni magukat. Pá, drágám! – csókolta meg Rózsikát, és mindjárt kérdezte: – Nos, mire mentetek? Ugye, nem sokra? Ó, én úgy látom, nagyon félénk természetű. A tánchoz pedig olyan partner jó, aki…

– Nagyon téved, mama! – szólt közbe Rózsika. – Akarja látni, hogy táncolja Jóska már a mazurt?

– Már? – ámult a mama.

– Nos, tessék, Jóska! Kérje fel a mamát. Nos, tessék!

– Nem várod meg, míg egy háziruhát veszek? – mosolygott a mama.

– Minek? – válaszolt Rózsika. – Hiszen csak megpróbálják.

– Hát kérlek! – egyezett bele a mama.

Mire Rózsika már bele is csapott a billentyűkbe, és azon az erélyes, oktatói hangon szólt rám:

– Tessék! Mazurka! Felkérni a hölgyet!

Meghajtottam magam a mama előtt:

– Szabad kérnem, asszonyom!

Azt nem mondom, hogy nem rebegtem most is kissé. Jucival bizonyára százszor fesztelenebb és így ügyesebb is voltam.

De hát nagy hiba nem történt.

Körülkeringtem a mamával a megszabott szobasarkot vagy kétszer. Mindössze egy ízben másztam neki kissé könyökömmel a falfestésnek.

– Köszönöm! – állt meg Rózsika mamája végül. – Gratulálok! Kifogástalan!

Aznap este, mikor hazatartottam, többször megálltam a járdán, hogy kicsodálkozzam magam.

Lehetséges ez? Hogy én, Dobos Jóska, sütőiparos tanonc, az imént olyan hölgyeket hagytam a karomba dőlni és magamhoz simulni, amilyenekre eddigelé rá sem mertem jóformán pillantani.

Arra gondoltam, amit valaha a faluban meseképpen hallottam, hogy tán én vagyok a táltosgyerek, aki foggal születik a világra, és sárkányt öl a királylány kezéért.

A következő órán, gondolom, a keringőt tanultam meg. Kétfajtát. Egy simát és egy heppenősfajtát. Azután pedig, szinte már csak úgy mellesleg, a polkát.

Mondhatom, mindez már oly könnyen ment, hogy Rózsika csak egyszer megmutatta a lépést, és eldúdolta a dallamot. Már jártuk is.

Sőt, este újra a mamával is kipróbáltuk a tanult táncokat, teljes sikerrel.

A következő két vagy három óra volt a legnehezebb. Ezeken ugyanis én voltam a kisasszony, és Rózsika vezetett mint férfitáncos.

Meg kellett tanulnom Rózsika szerint a női lépéseket is, mert az iskolában eshetett majd úgy, hogy nőket is kell instruálnom.

Ezzel a leckének aztán vége is volt. Azaz még tanultunk két francia lépegető sortáncot, és Rózsika nagyon tüzetesen elmagyarázta a négyest is, leíratta velem a figurák nevét, és megtanított a francia szavak kiejtésére.

De mindez már nem rejtett számomra olyan nehézségeket, még távolról sem, mint az első órák táncainak elsajátítása.

Ott tartottunk most már, hogy következő találkozásunk Rózsikával arra történik, hogy Óbudára menjünk át a tánciskolába.

Azt már előzetesen megbeszéltük, a költségek kímélésének okából, hogy Rózsika lóvonattal megy ki Óbudára, én pedig kerékpáron járok ki.

De hát a megállapodásunk napján éppen szemerkélt az eső. Ez egy súlyos aggályt torlasztott föl előttem az átrándulások elé.

Mindjárt közöltem is Rózsikával:

– De hát, Rózsika kisasszony, mit gondol, ha így esik például az eső, hogyan velocipédezhetek én Óbudára az ünneplő ruhámban? Hiszen az úgy felfröcskölődik a gépen sárral, hogy rossz lesz rám nézni, nemhogy tánciskolába menjek benne. Mit kellene tenni?

– Hát várjon csak! – gondolkodott Rózsika. – Nem hagyhatná az ünneplőjét ottan Óbudán, és innen rossz ruhában megy át a velocipéden?

– Na, igen! – feleltem. – De akkor a rokonai megtudják, hogy micsoda gimnazista vagyok, ha lisztes anzugban érkezem oda.

– Semmi baj! – szólt Rózsika. – Már eszembe jutott, mit teszünk. Volt egy tejeslegényünk, akivel találkoztam Óbudán többször. Most is ott lakik. Az nagyon becsületes ember. Annál leteheti a velocipédet is, és át is öltözhet. Nem messze lakik a tánciskolától.

Hát megállapodtunk ebben.

Rózsika megmagyarázta a lóvonatnak azt az állomását, ahol találkozzunk, Óbudán, fél hatra lehetőleg. Aki hamarabb érkezik, az vár.

Másnap tehát vagy harmadnap, az mindegy, egy szombati nap, útra készültem a műhelyben.

Az ünneplőmet bekötöttem ügyesen egy vászonbutyorba, azt egy nagy, vízhatlan ponyvazsákba dugtam, az egészet rákötöttem a kerékpár ülésére és elindultam.

A lóvonat útján akartam menni mindenütt, körülbelül a legegyenesebb úton.

Érdekes, Rózsika ugyanazon fogatra szállt föl, amit utolértem.

Az nem is beszéd, hogy a kerékpárral játszva győztem a lóvonattal a versenyt.

Én nem akartam viccet csinálni ebből. Csak éppen Rózsika közelében akartam maradni útközben, és egyszerre érkeztem meg vele. Így persze nagyokat kellett vesztegelnem a kerékpárral a lóvonati állomásokon, ahol az nagy trombitálás közt, nehezen indult el.

Az utasok azonban, amint Rózsikának odaintegettem néha a velocipédről, sőt néha pár szót is váltottam vele, mulatságosnak találták, hogyan vágok rögtön a lóvonat elé, amint egy kissé megnyomom a pedált. Az utasok röhögtek, tárgyalták a dolgot, bosszantották a lóvonat kocsisát és kalauzát velem.

Azok beugrottak az élcnek és dühöngtek. A lóvonat kocsisa váltig fenyegetett az ostorával. A járókelők is hahotáztak.

Majdnem közbotrányt csináltam.

Végül is kénytelen meg kellett előznöm a lóvonatot, hogy a konstáblerrel ne kerüljek összeütközésbe.

Így értünk át Óbudára.

Nem is mertem odamenni ahhoz a lóvonati állomáshoz, ahol Rózsika leszállt, mert féltem, hogy a markos lóvonati kocsisok elnáspángolnak.

Illő távolságról integettem Rózsikának. Aztán pedig, mikor Rózsika visszaintett és elindult, a nyomába szegődtem a kerékpárommal.

Nohát, egy kissé fölfelé tartva a csapinós óbudai sikátorokon, megérkeztünk hamarosan Rózsika ismerős tejesemberének a lakása elé.

Mondhatom, nagy meglepetésben részesültünk.

Rózsika, mikor megmagyarázta a tejesnek, hogy nála hagynám a kerékpárt, és ott öltözném át, a tejes olyan arcot csinált, mint amilyet egy diplomata vágna, ha arról volna szó, hogy idegen csapatok beszállásolását engedje meg az országa.

Aztán irtózatos magyarsággal közölte, hogy a dolgot előbb mindenesetre meg kell beszélnie a feleségével.

Nahát, elment, és megbeszélte a dolgot a feleségével a tejes, és mikor visszajött, azt mondta, hogy: a dolog rendben van!

Mire azonban örülni kezdtünk volna Rózsikával és hálálkodni a derék embernek, hát a legnagyobb lelki nyugalommal azt tette iménti szavaihoz, hogy igazán nagyon csekély díjat kérnek a szívességükért viszonzásul tőlünk.

– Mégis, mennyit? – kérdeztük kissé elsavanyodva.

– Hát csak tíz krajcárt.

Na, ez nem volt sok igazán. Már ki is derült újra a képünk Rózsikával.

Csakhogy a derék tejes úgy látszik kitalálta a gondolatainkat. Azért tehát a félreértések elkerülése végett sietett hozzátenni, hogy nem ám egyszer s mindenkorra érti a tíz krajcárt, hanem esténként, ahányszor leteszem nála a kerékpárt és átöltözöm.

Rózsikával együtt valósággal meglepődtünk.

Mert hogy milyen hallatlan mérvű követelés volt ez tőlünk a tejes részéről?

Hát akkoriban a lóvonat átszállójegye nyolc krajcár volt. Sőt hat krajcár, ha trafikban vettük. Sőt négy krajcár, ha száz darabot vett valaki.

Tehát ez a sváb tőlünk csaknem azt az összeget követelte, amivel kényelmesen lóvonaton is Óbudára jöhettem volna.

És ezt az embert nevezte nekem Rózsika megbízható, becsületes, készséges, istenfélő egyénnek?

Egymásra néztünk Rózsikával, és már mondtuk is, hogy: fáj a szívünk, de nem áldozhatunk ilyen nagy összeget helypénznek. Minden jót!

De erre a sváb szörnyen indignálódva állt elénk.

Hogyan? Hát felebaráti szeretetből óhajtanánk tőle akkora önfeláldozást, hogy idegen holmikra vigyázzon?

Rózsika erre bólintott:

– Megérdemelnénk annyit magától, mert évekig vettük kétszer lefölözött, egyszer felöntött és minden ünnep előtt drágított tejét.

A tejes erre most már megsértődött. De azt mondta:

– Jól van hát, régi kundschaftnak öt krajcár lesz a helypénz.

Én már belementem volna az üzletbe. De Rózsika rám vágott szemével, és így szólt:

– Öt krajcárért egy szálloda is vállal megőrizni holmit, és hat krajcárért lóvonat visz. Grüsz Gott!

A tejes, úgy látszott, ekkor már komolyan megharagudott ránk. Félig kiabálva jelentette ki, hogy azt még életében sem látta, hogy mikor ő felére zuhintja le becsületből a kért árat egy szóra, hát azon még lehessen diffikultálni.

Hát haljon meg éhen a szegény ember?

Nem! Rózsika még erre sem mondta egy szóval sem, hogy: dehogy! Fogta a karomat, hogy menjünk!

Mire a sváb irtózatosat sóhajtott, és egy vérfagyasztóan szemrehányó pillantást vetett ránk.

Azzal, mintha már kétségbeesésében a sírás is csuklasztaná, úgy kérdezte utánunk:

– De hát három krajcár is sok legyen?

Diktum-faktum! Megegyeztünk a tejessel három krajcárban.

Mindjárt bevezetett a házba, ahol egy teljes kis kredencfiókot adott rendelkezésemre, egy nagyon tiszta, kellemes bécsitök szagú szobában, és kulcsot kaptam a fiókhoz.

Gyorsan átöltöztem, és elindultunk Rózsikával a tánciskola felé.

Meg kell jegyeznem, ha valaki kapzsinak bélyegezné ezt a svábot, mindig hajlandó vagyok őt megvédeni.

Sohasem volt bajom nála a holmim körül, és felmentődtem pár krajcár árán attól, hogy idegen szívességért hálás legyek.

Clara pacta, boni amici!

A tánciskola valamivel messzebb volt a lóvonat állomásától, de lejjebb a domboldalon, két girbegurba utca kereszteződésénél, egy saroképületben.

Mikor odaértünk Rózsikával, bárha meglehetős sok időt vesztegettünk el a tejesnél, még mindig nem volt hat óra.

A tánciskola körül mégis észrevehető nyüzsgés volt.

Persze, javarészt a gyerekek jöttek, tízévestől magamfajta suhancokig és kis fruskákig, és velük csupa asszony, gardénak.

A szünetlen csapódó kapun belépve, két lépés után, egy nagy, szárnyas, nyitott ajtón jókora terembe nyitottunk Rózsikával.

Az meg éppen zajongott az ifjúságtól és kísérőiktől.

Rózsika egy öregúr elé vitt. Az öregúron az ötlött szemembe nekem mindjárt, hogy nagyon a jelen divatjának hódol. Más öregurak az ő korában, ha akármilyen elegánsak, rendesen a tíz, húsz év előtti divatot kultiválják.

Ez volt Vince bácsi, a tánciskola tulajdonosa, a Rózsika bácsijának az apósa.

Mozgékony, negédes taglejtésekkel üdvözölt bennünket, és láthatóan nagyon örült a jöttünknek:

– Az ég küldött el végre, Rózsikám! – így mondta. – Hála Isten, faltól falig vagyunk a tanítványokkal a négyesre, és még ma is iratkoztak be.

– Jövünk most már, Vince papi! – felelte Rózsika. – Végre van kísérőm.

Az öregúr már előbb alaposan megmustrált engem, és most ezt kérdezte tőlem:

– Remélem, szakember?

– Príma kvalité! – felelte helyettem Rózsika. – Majd meg tetszik látni. De csak gyakorlatilag. Elméletileg nem. Fontos az?

– Nem, nem, nem, nem, nem! – felelte az öregúr. Azzal elugrott tőlünk, és egyszerre, minden átmenet nélkül, egy éleset rikkantott végig a termen:

– Kezdődik az óra! Sorba állani, hölgyeim és uraim, páronként, és kissé félkaréjt alakítunk, hogy mindenkit jól láthassak, tessék, tessék, tessék, félkaréj, félkaréj, félkaréjt!… Szabad kérnék csöndet! Csöndet, csöndet, csöndet!

Míg az öregúr így ütemre adta ki folyvást utasításait, és az ifjúság párba és sorba állott, Rózsika belém karolt, és egy besiető hölgyhöz vitt.

Ez Gabi néni volt, az öregúr lánya, harminc-negyven közötti nő. Semmi vonása nem emlékeztetett apjára. Az öregúr hosszú képű volt és barna. Gabi néni szőke, gömbölyű képű, fitos orrú. De nagyon kellemes megjelenésű asszony.

Egy pici lányka kapaszkodott éppen bőgve a szoknyájába. Rá sem hederített. És a kisgyereket, úgy ordítva; fölkapta egy cseléd, és kirontott vele a teremből valahová.

– Ő Dobos, már beszéltem róla Gabi néninek! Ma elhoztam.

– Örülök! – nyújtotta csókra kezét nekem Gabi néni. De mintha levegő volnék neki, csak úgy járt a szeme el körülöttem és fölöttem, Rózsikának beszélt csupán tovább is. – Majd beszélünk, Rózsikám. Most segítsünk, segítsetek papinak. Rettentő anyag az új. Már rég zongorázni kellene, és még lépést sem tud váltani a fele. Hiába, kevés ennyinek két instruktor.

Most aztán a következőképp alakult a helyzet:

Rózsika azt mondta nekem, hogy egyelőre üljek le a fal alá, a széksornál, és figyeljem, mit csinál ő. Majd én is azt csinálom. Semmiség! Két perc, és tudom.

Hát a fal alá ültem egy székre.

Közben a tanítványok sora az öregúr vezényszavaira és tapsaira mozgott ütemesen.

Már aki ütemesen.

– Egyet – balra – sasszé balra – most fordulni – jobbra – jobbra – és most kroasszé – most is jobbra – jól van – jól van – kroasszé újra – jaj, ott, kérem – nem jó – nem jó – várni – várni – mostan – mostan – nem jó – nem jó – várni – várni – kitartás!

A kitartás! megállította az egész félkaréjt. Aztán újra kezdődött a taps meg az ütemes beszéd, és a sor hullámzott ide-oda a terem egyik felétől a másikig az öregúr előtt.

Amennyire számat tátottam csak először itten erre a kavarodásra, most, hogy egyedül szemléltem a fal alól, mintha csak megrázott volna valaki, úgy eszméltem rá, hogy mit szemlélek.

Az öregúr éppen a karéj közepén álló két kis csitri lánykát instruálta párjaikkal együtt következőképp:

Odament eléjük közvetlen. Aztán folyvást tapsolva és harsány hangon, hogy a taktust a többi se vétse el, kiabálta nekik:

– Jobbra – jobbra – kérem – kérem – sikkesebben – sikkesebben – férfitáncos elegánsan – elegánsan – elegánsan – elegánsan – a hölgy mindig – fessen, netten – sikkesebben – kérem – kérem – így – így – így – így – tessék, tessék, fessen – netten …

Közben az öregúr a férfitáncos eleganciáját szemléltette. Ez még hagyján. De aztán a kislányoknak is megmutatta, hogyan kell mozogni a hölgyeknek sikkesebben – sikkesebben!

Nem tehettem róla. Egyszer úgy elővett a kacaghatnék, hogy a zsebkendőmmel alig tudtam elbarikádozni a képemet, hogy észre ne vegyék pukkadozásomat.

Szinte figyelni sem tudtam ettől a fojtott hahotázástól, mit csinál Rózsika, hogy én is elsajátítsam tőle, ahogy mondta.

Még szerencsém, hogy nem bántottam meg Rózsikát azzal, hogy előtte prüsszentsem el magamat, mikor aztán végre odajött hozzám, és így szólt:

– No, látta ugye, hogyan csinálják ezekkel a tökfejűekkel? Ez csak semmi magának! Jöjjön, és intsruáljon maga is.

Így történt, hogy a tanítványból egyszerre mesterré avanzsáltam.

És valóban, az első tapasztalatom az volt, hogy úgy tömegben az emberek, ifjak vagy vének, mérhetetlenül, elképzelhetetlenül suták és gyámoltalanok.

Néha láttam, hogy máskülönben értelmes fiúk vagy lányok, mintha bárgyúság nyűgözné őket időleg, elvesztik teljesen felfogóképességüket, és a legegyszerűbb mozdulatot képtelenek utánozni.

Elég annyi, hogy úgy-ahogy, de beváltam táncmesternek.

Az első szünetben (mert kettő volt) Vince papi máris kijelentette:

– Hát okvetlen másképp megy a dolog, ha többen gyúrjuk ezeket a birkákat. Azt hiszem, Gabi, szünet után már a zongorához ülhetsz.

Szóval a következő oktatási idő alatt Gabi néni a zongorához ült, és most már csak a zenének a ritmusa volt az, ami vezényelte a fordulatokat.

Persze, teméntelen zavar volt. Az első percekben inkább egy bolondokházához, mint egy tánctanfolyamhoz hasonlítottunk.

Még a padlón is hemperegtek párok. Egy komoly összetűzés is támadt két ifjú kakas között egy letaposott női lakktopán miatt.

Valamivel a szünet előtt a táncoló párok közt észrevettem egy nagyon jóképű, kis kunkorbajszú úriembert, aki éppúgy buzgólkodott a fiatal párok instruálásán, mint jómagam.

Többször össze is néztünk. Az úriember pillantása nagyon barátságos volt, és csöppet sem fürkésző. Már azt hittem, meg is szólít. De nem tette.

Sőt a szünet beálltával sem kerültünk ismeretségbe, mert az ismeretlen úriember egyenesen a gardedámok csoportjába ment át a táncosoktól.

Ott éppolyan hatást tett, mint a vízbe pottyant kő. Általános locsogás, ujjongás fogadta, és egyre nagyobb körben fordult feléje az érdeklődés a mamák részéről.

Rózsika jött hozzám, és az ismeretlen úriemberre mutatva mondta:

– Az ott Levente bácsi!

Ezt ugyan magamtól is kitalálhattam volna, hogy a jövevény Rózsika nagybácsija.

De Rózsika nem hagyott tanakodni magammal. Mindjárt így kezdte:

– Egyet mondok magának, Jóska! Nehogy hagyja, hogy kikapjon magán Levente bácsi. Mert akkor cigarettáért és spriccerért fogja küldözgetni folyvást, és maga lesz a vicceinek a céltáblája. Tett már itt így egy diákkal. De ha valaki bátor és nyugodt vele szemben, akkor nem mer, és ő hunyászkodik meg. Tegezze vissza okvetlen, ha letegezi magát, és legfeljebb úgy mondhatja neki: Levente bátyám. Ez így szokás.

Nos, ezt az instrukciót éppen idejében kaptam Rózsikától, akinek minden szavára úgy hallgattam, mint egy élettapasztalatokkal tele bölcsére.

Még a szünet közben odajött hozzánk Levente bácsi. Teljes nevén vinkavcei Garatos Levente, nyugalmi állományban levő huszárhadnagy.

Csakugyan letegezett, mikor Rózsika megismertetett egymással bennünket, és én is bátran vágtam oda neki, hogy:

– Szervusz!

Ő erre azt kérdezte tőlem:

– Dobos vagy? Szolgáltam egy Dobos-gyerekkel Olmützben a négyeseknél. Az bicei Dobos volt. Talán te is? Kisvárdán laktak.

– Nem! – ráztam a fejem, és megmondtam a falumat.

Szerencsére semmi kínos marhaságot nem mondtam Rózsika bácsija előtt ebben a tárgyban, amely nekem valóban kínai nyelv volt.

De csak azért nem, mert Levente bácsi után veszedelmesen kiabáltak a gardedámok csoportjából. Nem is egy, de három mama is egyszerre.

Mire Levente bácsi így szólt:

– Megbocsáttok! Nem hagynak ezek a pocsék szipirtyók élni. Az ott, az az öreg cekker szerelmes belém. Muszáj odamenjek. Tegnap zsirálták egy váltómat.

Ezzel Levente bácsi tovasassirozott tőlünk a gardedámok csoportja felé.

Rózsika úgy nézett rám és én vissza, mint akik közt volna beszélnivaló. De hát ami hirtelen felvilágosítást adott volna Rózsika Levente bácsiról, azt megkaptam Gabi néni révén.

Ő jött most oda hozzánk Vince papitól, és ezt mondta Rózsikának, férje után intve:

– Lásd, hát nem borzasztó! Sohsincs itten egy órán sem pontosan, s ha jön a kocsmából, bespiccerezve, hát csak azért jön, hogy kölcsönöket szerezzen magának a vendégeinktől. Ismét azt mondta nekem óra közben: fogjam be a számat, hisz ő adja az üzlethez a népszerűséget.

Rózsika sóhajtott, és nem szólt. Gabi néni is sóhajtott, és Vince papi felé fordult, aki most odajött, és szintén sóhajtott egyet.

Aztán pedig mind vegyesen gyűlölködő, komor, szemrehányó tekintetet vetettek a mamák csoportja felé, ahol Levente bácsit, bizonyos kedves mókáiért, szeretetteljes vihajgás övezte.

Egy idősebb dáma éppen akkor csapott Levente bácsi fejére a legyezőjével.

De hát a szünetnek vége volt.

Az ifjú párok újra felálltak, és kezdődött a zongorázásrobot újra.

Levente bácsi csakúgy kezdett buzgólkodni a táncoktatásban, mint előbb, mivelünk együtt.

Egy ízben, mikor egymás mellé kerültünk a forgatagban úgy, hogy Levente is, én is tovaeresztettük a nyaggatott ifjú párunkat, hát Levente bácsi nem is nagyon halkan mondta nekem:

– Rabmunka, mi, hékás? Elvégzik már ezek, a vén svábbal. Nem jössz át velem egy fröccsre? Visszaugrunk rögtön!

– Köszönöm, Levente bátyám! – feleltem. – De Rózsika megkért, hogy tanítsak.

– Prüha! – felelte erre Levente bácsi. – Te ilyen szoknyakanász vagy?

Eszembe jutott Rózsika intelme: hogy ha hagyom magam Levente bácsitól…

Egyszóval nyugodtan a szeme közé néztem, és így feleltem:

– Én nem találok örömet a részegeskedésben.

Levente bácsi erre csak egy félarcos fintort csinált rám, és egyet harákolt gúnyosan.

Aztán nekiesett egy szegény, gyámoltalan ifjúnak a sorban:

– Na, hallja, barátom, ha maga így dupla bal lábbal ugrik előre, akkor magával rendes hölgy csak hócsizmában lejthet, vagy egy pedikűrhöz mehet egyenesen innen. Adja csak ide őnagyságát!

Az ifjú, egy apányi kamasz, csöpp sértődöttséget sem árult el. Szinte sóváran bámulta, hogyan lejt Levente bácsi könnyedén el a párjával.

A kislány pedig szerelmesen, odaadóan, szinte áhítattal simult oda Levente bácsi domború mellére.

Egyszerre csak azonban Levente bácsi: volt – nincs! A mamák közt is hiába kereste szemem. Eltűnt.

Már az óra vége felé járt, mikor mégis megjelent újra Levente bácsi.

De nem egyedül jött be. Egy hölgy volt vele. Egy dundi, félbarna, fiatal nő.

A zongorázás ütemére ringatta magát a nő, s közben rádőlt Levente bácsira. Sőt, szép, fehér karját is odafonta a Levente bácsi nyaka köré.

Így álltak abban az ajtóban, amelyik afféle rögtönzött ruhatárba és büféfélébe vitt ki.

A nő többször kedvesen mosolyogva nézett Levente bácsira, és szólt is hozzá.

Levente bácsi azonban csak kurtákat felelt. Rá se nézett a hölgyre. Ásított, és szívta cigarettáját a rendőri büntetéssel fenyegető, hivatalos tilalmi tábla ellenére.

Nos, mikor vége volt az órának, Rózsikának és nekem sietnünk kellett haza.

Elbúcsúztunk tehát Vince papitól és Gabi nénitől, megígértük, hogy a következő órán okvetlen megjelenünk, és azzal indultunk kifelé a teremből.

Rózsika úgy csak mellesleg jegyezte meg, hogy a Levente bácsitól nem oly fontos az elköszönésünk.

Különben is Levente bácsi és a vele álló hölgy abba a forgatagba kerültek mostan, amit a ruhatárba özönlő növendékek csináltak.

Ámde, mikor már éppen az ajtónál voltunk, éles hang hasította végig a termet:

– Rózsi, Rózsi, hát mi az? Meg sem látsz?

Az a fiatal hölgy jött utánunk.

Rózsika minden zavar nélkül s nem nagyon szívélyesen fordult vissza:

– Szervusz, Lizerl! – így köszöntötte a fiatal hölgyet, és összecsókolództak. Aztán Rózsika bemutatott engem is: – Dobos, magántanuló. Ő kísér.

– Igen? Ő kísér? – mondta Lizerl boldogan, mintha a kanyaktaszakhári maharadzsa lennék. Kezét nyújtotta, és egészen furcsán firtató szemmel nézett meg. – Nagyszerű, nagyszerű! Igazán!

De aztán láthatólag semmi mondanivaló nem ötlött Lizerl eszébe, amit hozzám intézzen. Így csak Rózsikához fordult újra:

– Hát miért szaladsz? Hát nem vacsorázol velünk?

– Nem! Neki – mutatott rám Rózsika – pontos időre otthon kell lennie, s így én sem maradhatok!

– Az kár! – felelte Lizerl. – És mondd?…

Így Lizerl folyvást kérdésekkel tartotta ott Rózsikát, aki minden felelet után köszönni akart, és már türelmetlen volt. De Lizerl ragadt.

És közben lopva egyre mustrált engem. Sőt, a pillantásomat kereste Lizerl, egészen különös bizalmassággal.

Amíg ott álltam, én is jól megfigyelhettem ezt a lányt.

Ez a Lizerl csakugyan affajta nő volt, akire azt mondják, hogy elfelejtetik bárkivel, hogy csúnyák.

Jócskán elhízott, tokája volt és hatalmas keblei, mint két nagy, puha vánkos, minden mozdulatára rengtek, a fűző és tartó ellenére.

Az arca szabálytalan volt. Sőt, észrevehetően bandzsított is. De nem nevetséges mód. Inkább kedves pikantériát adott arcának kancsalítása.

Az orra krumpliorr volt, és az arccsontjai kiugróak.

De a legjellegzetesebb a szája volt ennek a Lizerlnek.

Sohasem láttam még ilyen ajkakat. Nagyok voltak és húsosak. Szinte úgy tetszett, mindjárt vérzenek, annyira a csattanásig pirosak voltak.

Végletekig ott tartotta volna bizonyára Rózsikát ez a Lizerl beszéddel, amint látszott.

De hát az ajtón közben belépett egy fiatalember. Afféle seszínű ficsúr volt.

Egy nagyot köszönt oda Lizerlnek, sőt Rózsikának is. Aztán, talán miattam, nem szegődött hozzájuk. Csak úgy szólt elmenőben Lizerlnek:

– Jön?

– Megyek! – biccentett Lizerl.

Mire a fiatalember megállt illő távolra a teremben, és ott várta meg Lizerlt.

Rózsika, szegény, mikor végre Lizerl leszakadt róla, és szinte túl szívélyes búcsút vett tőlem, hát Rózsika az ajtóban, a két kezét a mellére nyomta, úgy lélegzett egy nagyot:

– Jaj, csakhogy már megszabadultam tőle, és mehetünk.

Útközben aztán persze Rózsikától megtudtam, hogy Lizerl a másik sógornője. Az apja karmester egy vidéki garnizonban. Az anyja külön él az apjától.

Lizerl, úgy mint mi, segédkezik unokanővérének a tánciskolában. De ő az esti, felnőtt tanfolyamon dolgozik.

Az a fiatalember a Lizerl vőlegénye.

Rózsika így mondta: vőlegénye! De valahogy nagyon bizonytalanul ejtette ki ezt a szót, és valami mellékcélzata is rémlett előttem.

Sokkal jobban ámultam azon, mikor Rózsika azt mondta, hogy Lizerl alig egy évvel idősebb nála. Tizenöt éves alig múlt.

Én legkevesebb húszra, huszonkettőre becsültem. Hiszen Rózsika, bár elég fejlett kislány volt szintén, kisgyereknek hatott Lizerl mellett.

Elég annyi, hogy miután Rózsikát megvártam az Üllői úti lóvonat-megállónál, és arra a pár lépésre hazakísértem, még túl korán is érkeztem meg a műhelybeli munkához.

Föltúrtam a műhelybeli kancelláriámat, de nem volt kedvem sem olvasni, sem tanulni a holnapi Grámerrel való órára.

No, mert hogy a tánciskola felbizgatott, és Rózsikáról ábrándoztam?

Így volt tényleg máskor. De most bizony egyes-egyedül Lizerl volt, aki lefogta minden gondolatomat, és nem Rózsika.

Nem tehettem róla. Lizerl valami olyat mozgatott meg bennem, ami ellen nehéz a küzdelem.

Azt mondhatnám, hogy még sosem nézett rám nő olyan pillantással, mint a Lizerl. És én sem néztem úgy vissza női szembe, mint a Lizerlébe. Mért ne mondjam ki? Olyan leplezetlen és aggálytalan megkívánással.

Egy nagyvárosi pékműhelyben tizenöt évvel nem maradhat kamasz a tudatlanság vagy ártatlanság lilioma. Gondolom, másutt is csak mafla vagy beteg kölykök maradnak azok.

Szóval pontosan tudtam, hogy micsoda volna az, ami szinte ellenállhatatlan kényszerrel vonz Lizerl felé, arra a tekintetre, amit ő szemem mélyére eresztett.

Láz és szédület és sóvárgás borított el, ha erre gondoltam.

Csak ez reszkettette egyre szívemet, hogy Lizerl pillantásában a hozzáférhetősége minden ígérete benne izott felém.

Még csak az is nagyon halványan derengett föl néha az érzés mögött, hogy ez a Rózsika iránti vonzalmaim és álmaim gyalázatos elárulása.

Így volt. Jobban nem tudom ezt elmondani.

Ez az érzés járt-kelt velem a dolgok közt, mint az egyszeri köntös a mesében. Nem dúlt föl semmit, nem tört át semmin, hanem áthaladt mindenen vele, aki fölvette, mint az árnyékon.

Még aznap éjszakai álmomat is hatalmába kerítette Lizerl.

Erről már igazán nem tehettem!

Kedden volt megint óbudai kirándulás.

Rózsikával előzetesen úgy beszéltük meg, hogyha ő kissé késnék, vagy akár én is, bizonyos várakozás után csak induljon el ki-ki a tánciskolába, hogy onnan ne maradjunk el.

Hát, miután Rózsikát két vagy három lóvonat érkezése után sem láttam a megállónál, arra gondoltam: talán hamarabb elment, és én itt veszteglek hiába.

Szóval átkarikáztam magam Óbudára.

Gyorsan átöltöztem a svábnál, és megjelentem a tánciskolában.

Vince papi és Gabi néni örömmel fogadtak. De Rózsikát nem látták, és semmit sem mondhattak az elmaradásáról nekem, mert ők sem tudtak semmit az okáról.

Levente bácsi szintén nem jelentkezett aznap. Csak az öreg Vince papival maradtunk oktatónak.

Ellenben az első szünet végén nem más lépett a terembe, mint Lizerl.

Mondhatom, eddig, akármilyen szakértelemmel is dolgoztam meg a növendékeket, Rózsika ottléte nélkül nagyon kellemetlen és bizonytalan volt nekem a levegő.

Ez rögtön eltűnt rólam, mintha elvágták volna, ahogy Lizerl az első pillantást és az első szót váltotta velem.

Ő bezzeg alig is érdeklődött Rózsika után.

Ha nincs itt, hát nincs itt. Ne törődjem vele! Nem varr oda talán engem a Rózsi szoknyájához?

Ezt mondja nekem Lizerl, ahogy táncoktatás közben egymás mellé kerültünk. Jól láttam, legtöbbször nem is véletlen. Az ilyen alkalmakat nem én kerestem, hanem Lizerl.

De tagadjam talán le, hogy az örömtől csak úgy ujjongott minden porcikám ezen?

A második szünetben mi sem természetesebb, hogy Lizerl mellém surrant rögtön.

Rózsika még mindig nem érkezett meg. Már le is tettünk róla, hogy aznap eljön.

Lizerl azzal kezdte velem a beszélgetést, hogy:

– Hát az mégsem járja, hogy magát a papiék vacsora nélkül elengedjék! Aki tanít, az mindig velünk vacsorált még eddig.

– De hiszen ők hívtak – mondtam. – Csak nekem kell hazasietnem.

Miközben ezt mondtam, mellettünk ment el Gabi néni, és megállt és meghallgatta, mit mondok.

Erre Lizerl, a megkérdezésem teljes mellőzésével, a következőn kezdi Gabi néninek.

– Hát hallod, Gabi, ha neki sietni kell haza, akkor igazán korábban is kaphat vacsorát. Nem?

– Dehogynem! Hiszen tálalva van, mire az órának vége. Csak menjen, Dobos úr, és szóljon Náncsinak, a cselédnek.

Gabi néni ezzel egy kedves mosollyal tovament.

Lizerl így rendelkezett tehát velem:

– Majd én az óra vége felé szólok magának, és együtt vacsorázunk. Nekem így is olyan unalmas papiékkal vacsorázni.

Hát ezt most már semmi ürügyem sem volt visszautasítani.

Mindenesetre kevesebb volt az az idő, amennyit aztán a tánciskola növendékeivel foglalkoztunk.

De hát Lizerl megállt abban az ajtóban, amelyik a ruhatárba és büfébe vezetett ki, és intett, hogy surranjak oda hozzá.

Aztán így szólt az öreg néninek:

– Lakatos néni! Ha jön Pali és keres, mondja, hogy hazamentem, mert fáj a fejem.

– Jól van, jól van! – bólintott az öregasszony, mint aki túl is jól érti már ezt a kótát.

Lizerl pedig kivett egy kulcsot valahonnan a ruhája ráncai közül, és azzal kinyitott egy ajtót a szoba sarkában.

– Jöjjön! – hívott.

Egy másik kis szobába léptünk be.

Az egész bútorzata jóformán csak egy nagy karos, zöldhuzatos kanapéból állt.

Mert ezenkívül még csak egy virágasztal-féle meg egypár szék volt benne. A falakon pedig affajta folyóiratok ajándékozta, berámázott olajnyomatok, szerelmes pásztorlánykák. Enyelgés a kútnál. A hárem gyöngye és hasonlók.

– Itt szoktam pihenni! – szólt Lizerl. – Itt nagyszerűen lehet. Itt mindig meleg van télen is. Mert átfűti a falat a konyhatűzhely, ott ni. Majd itt beszélgethetünk egy kissé vacsora után. Most menjünk.

Újabb kulccsal újabb ajtót nyitott ki Lizerl.

Ez az ajtó a nyitott tornácra szolgált. Ezen végigmentünk, be az ebédlőbe.

Tényleg terítve, sőt tálalva volt. Hideg sült, sütemény és gyümölcs állt az asztalon.

Lizerl szó nélkül odarántott maga mellé, és a tányéromba zúdított egy nagy csomó húst:

– Na, együnk! Egyen! – vezényelte, és olyan csoda étvággyal esett neki az étkeknek, hogy pár perc alatt eltűnt a tányérjáról minden.

Náncsi, a cseléd be-benézett, és kérdezte, hogy: jönnek-e már az úrék is az óráról?

Lizerl erre azt felelte:

– Mittudomén! Hozzon egy kis bort nekünk is!

Azzal, mikor a cseléd egy üveg vörösbort tett az asztalra, Lizerl két nagy vizespohárral öntött ki, és ásványvízzel fröccsöt csinálva, koccintott velem, és a maga poharát egyszerre hajtotta le.

Na, azt a megjegyzésemet, hogy sem inni, sem dohányozni nem szoktam, nagyon méltányolta Lizerl.

Azt mondta, hogy az olyan férfit, aki iszik, azt tulajdonképpen semmi más nem érdekli a szeszen kívül. És példának hozta föl sógorát, Levente bácsit.

De alig töltöttünk néhány percet az asztalnál, Lizerl indulásra szólított.

– Na, annyira talán nem siet, hogy ne beszélgethessünk egy kicsit. Menjünk be oda. Ott nem zavar senki! – mondta Lizerl, és a kis mellékszoba felé vitt.

Nekem semmi kifogásom nem volt az együttlétünk ellen. Mindössze az a fiatalember jutott eszembe, akit Rózsika a Lizerl vőlegényének mondott, és akinek Lizerl a főfájását üzente.

Kellemetlennek tartottam volna, ha ez a fiatalember netán mégis ottlep bizalmas kettesben Lizerllel.

De Lizerl, mintha csak kitalálta volna a gondolatomat, mikor beléptünk a kis szobába, első szava ez volt:

– Onnanfelől, az iskola felől mindig bezárom az ajtót, mert sokszor bekukkant ide egy-egy nyavalyás. Most bezárom innen, a folyosó felől, mert esetleg Pali innen kopoghat. És most menjen a csodába! Inkább magával vagyok egy kicsit. Na, üljünk le.

Lecsapta magát a kerevetre Lizerl. Közben el nem engedte a kezem sem.

És hát, talán a következőket mondhatom itt.

Még a legradikálisabb életnézetű nőnek is van ugyebár, mint tudjuk, valami módszere, valami virágnyelve, amin férfiembernek tudtul adja vonzalmait, helyesebben bátorságra biztatja.

Hát Lizerlnek is volt ilyen keringőre hívó módszere. Csak a Lizerlé a lehető legegyszerűbb volt.

Lizerl a legközönségesebb beszélgetés közben egyszerre csak odadőlt a keblemre, és arcát az enyimhez szorította, úgyhogy alulról nézett a szemembe.

Közben, ha jól emlékszem, arról beszéltünk, hogy már csak falun dívik nagy hűhóval a húsvéti locsolás, a nagyváros lassan elejti az ilyen népszokásokat.

Erről beszélgettünk, amíg egyszerre csak észre sem vettem szinte, hogy a hangom csuklani kezd, és a következő pillanatban Lizerl édes, nagy, adakozó ajkán van a szám, és ő maga fonja vállam köré karját, és húz magához.

Ez a csók úgy indult, hogy minden jel szerint nem egyhamar szakad félbe.

De egyszerre a tánciskola felől erősen kopogtak a kis fülke ajtaján.

Engem a bűntudat, hogy tilosban járok, úgy fellökött arról a kerevetről, mintha bombára ültem volna.

Lizerl csak igen kevéssé vágott ijedt arcot. Inkább mérgeset.

Csillapítólag közölte velem, hogy ez a kopogás biztos, hogy a Palijától ered a tánciskola felől. De a Palija pukkadjon meg! Az kellemetlenebb volna, ha a folyosó felől kopognának. Mert onnan a család néz be ide néha. De az sem nagy veszedelem. Mindenesetre üljünk most vissza a kerevetre, és maradjunk csöndben. A ruhatáros néni nem árulja el őt. Aki kopog, az majd megunja és elmegy. No, gyerünk!

Egyszóval visszaültünk Lizerllel újra a kerevetre.

A kopogás megismétlődött, mégpedig szabályos időközökben, mikor már mindig azt hittük, hogy a kopogó elment.

De hát ez csak azt eredményezte, hogy ha én addig Lizerl kedvéért halogattam a hazamenetelt, most már kénytelen voltam elhalasztani addig, amíg a kopogó vőlegény felől biztonsággal surranhatok el.

Így majdnem azt mondhatnám, hogy erre a jogaiért tolakodó fiatalemberre is foghatom némileg, ha köztem és Lizerl között valami a kis szobában aznap este történt.

Az illendőség az ilyen gáláns helyzeteket elbeszélésekben csupán többrendbeli ponttal jelzi. Hát szóval pont, pont, pont, pont.

Végre szerencsésen ki tudtam surranni minden kalamajka nélkül a kis budoárból későbben. De hát jóval későbben, mint megengedhettem magamnak.

A felnőttek tanfolyama is a vége felé járt már. A tejes svábot pedig, hogy átöltözzem, álmaiból vertem föl.

Életemben első eset volt, hogy a műhelybeli munkából elkéstem.

Rózsika?

Rózsikára alig mertem gondolni.

Miért nem jött a tánciskolába? Jelentkezik-e holnap? Illik-e nekem érdeklődni másnap a lakásán?

Hogyan nézek majd a Rózsika szemébe egyáltalán? Megcsalhatom-e Rózsika szemét hazug alakoskodással? Titok maradhat-e Rózsika előtt, mi van köztem és Lizerl között? És akkor?

Bizony, most már nem volt elég erős az az érzéki varázs, amivel Lizerl tartott a hatalmában, hogy egyre-másra ne támadtak volna Rózsikával kapcsolatos aggodalmaim és fájdalmaim.

De hát körülbelül azzal a gondolattal: lesz, ami lesz!… Úgy döntöttem magamban, hogy okvetlen illik érdeklődnöm másnap Rózsikáéknál.

Csakhogy sokkal nagyobb és szörnyűbb esemény rázkódtatta meg a környezetem levegőjét, mielőtt Rózsikával beszéltem volna.

Amikor délután bementem az irkámmal, könyveimmel Grámerhez, véletlen akkor nyitott a szobába a pékné is.

Grámer fölkelt a székről, és valahogy nagyon ünnepélyes és tragikus pózban mondta:

– Hallotta? Hallotta, remélem?

– Mit? – riadozott a pékné. – Talán az uram csinált valami botrányt részegen az éjjel?

– Szó sincs róla! – felelte Grámer. – Szóval, ha nem tudja, hát: Garatos Árpád miniszteri tanácsos, az állami R.Á.G. üzemek főfelügyelője, morfiummal megmérgezte magát. Reggelre halva találták ágyán. Előbb azt hitték, hogy tévedésből vett be túl nagy adagot a morfiumból. De aztán levelet találtak éjjeliszekrényén. Ebben bocsánatot kér családjától, hogy idegbaja kínjait nem bírja, és kéri a hatóságokat, hogy a felboncolását mellőzzék… Tudtommal jó barátjuk volt ez az ember maguknak? De hát persze a lapok csak holnap fogják hozni a tragédia hírét.

Garatos Árpád Rózsika apja volt.

A döbbenet egy percig betapasztotta a pékcsalád száját. Én magam is sűrűn kapkodtam lélegzet után, ahogy ott, félrébb egy ablak mellett ültem.

A pékné szólalt meg:

– Istenem, Atyám! Vajon csak nem az adósságaik miatt kereste a halált szegény. Nekünk is van künn pénzünk náluk. De hát én sosem kértem vissza, és most már nem is fogom. Szegény asszony! Szegény gyerek! Borzasztó!

Alig telt el pár perc, egyszerre ajtóstól bukik be a szolgálónk:

– Ténsasszony, ténsasszony, egy gyönyörű huszártiszt úr keresi. Beengedjem?

– Be, hát hogyne! – felelte a pékné.

Miközben nagyokat bámultunk, csákós, kardos, zsinóros, búzavirágkék atillás huszártiszt csörtetett be a szobába. Levente bácsi.

Összecsapta sarkantyúját:

– Lapusnyáné őnagyságát keresem.

– Én vagyok. Parancsoljon – mondta olyan olvatag, édes hangon a pékné, szinte dalolta.

– Garatos huszárhadnagy vagyok, egy percét venném csak igénybe nagyságos asszonyomnak.

Ahogy Garatos Levente végignézett eközben a szobában jelenlevőkön, köztük rajtam is, a rémület valósággal elbágyasztott.

Megismerhet? Megszólíthat! Mi az, Dobos cimbora? Mit keresel te itten kötényesen, papucsosan, pékancúgban?

De hát Garatos Leventének esze ágában sem volt rám ismerni.

A pékné, ahogy Levente körülnézett, annak vette ezt, hogy tanúk nélkül akar bizonyára beszélni vele. Rögtön a másik szobára mutatott:

– Tessék talán, méltóztasson, hadnagy úr.

Garatos Levente azonban összeverte újra a bokáját:

– Köszönöm, nagyságos asszonyom! De olyannyira igénybe van véve minden időm most, a bátyám szörnyű halálával, hogy szeretném késedelem nélkül tárnom eléje kérésemet, ami ide hozott. Tudtommal önöknek bizonyos kölcsönösszeggel tartozott a megboldogult…

– Ó, hadnagy úr! Szót sem érdemel. Én nem követeltem volna ezt sohasem. Különben én azt a pénzt Elvirának adtam, a kedves sógornőjének. És most igazán, a szívem sír vele, ezen a borzasztó csapáson. Hogyan gondolnék én most arra, hogy ezt a nyomorult pénzt emlegessem? Igazán… igazán… izé…

A pékné egyszerre annyit akart mondani, és oly sokat is mondott, hogy a nagy torlatban a rendes folyás is elakadt, most már csak dadogott.

– Igen hát, én bíztam is nagyságos asszonyom nemesszívűségében! – verte megint össze sarkantyúját Levente. – Mindenesetre kötelességem megkérni önt a haladékra. Oka főleg az, mert, bár a megboldogult után az utolsó fillérig rendbehozódik minden kötelezettsége, de hát ilyen szomorú eseteknél, sajnos, mindig akadnak nyomorult sakálok, akik még vészhírekkel is tetézik a fájdalmat és zavart…

Garatos Levente megragadta a pékné kezét, és csókra hajolt rá.

A pékné arca átszellemült. Aztán az ajtóig még háromszor megismétlődött ez a kézcsók. Mert a pékné még és még és még talált érdeklődni valót Garatos Leventétől.

Én magam is büszke voltam titkos barátomra, Garatos Levente huszárhadnagyra. Szinte zokon vettem, mikor Grámer a leckeóra alatt itt-ott megkorholt, hogy jobb latinságra oktasson.

Én pedig úgy éreztem, mindent meg kell kockáztatnom, hogy beszélhessek Rózsikával.

Gyorsan felöltöztem, és a jó szerencsémre bíztam, hogy valamiképp hozzáférhetek Rózsikához.

Jó ideig figyelgettem a ház körül, majd a kapualjban. Fölmenni, becsöngetni persze nem mertem.

Egyszerre csak Jucit, a Rózsikáék szobalányát láttam meg a kapun kijönni egy csomaggal.

Odamentem hozzá, és azt mondottam neki: szeretnék Rózsikával beszélni, de nem akarok fölmenni, mert olyan vendégeik vannak, akik előtt nem akarok itt mutatkozni.

Ez volt a színtiszta igazság. Juci erre azt ajánlotta, hogy bevisz a konyhaajtón át az ő szobájába, és odahívja Rózsikát.

Alig töltöttem pár percet a Juci picike, tiszta kis szobájában, már rám nyitott Rózsika.

A sok sírás tikkadt fásultsága volt arcocskáján. A szeme olyan fénytelenül, közönyösen meredt rám, mint nagyon öreg embereké.

Én pityeredtem el egyszerre. Mintha Rózsikának erre a közönyös tekintetére nem tudtam volna ura lenni ilyen férfiatlan gyöngeségnek.

Még Rózsika kezdett vigasztalni engem, az arcomat simogatva:

– Hát nézze, Jóska! Hiába! Ennek így kellett lenni!

Rózsika aztán leült a Juci ágyára, és maga mellé ültetett. Mert más ülő alkamatosság nem is volt a kis lyukban.

– Nagyon jól tette, hogy eljött, Jóska! – kezdte Rózsika. – Féltem, hogy nem jelentkezik. Pedig én meg akartam okvetlen mondani magának, hogy maga azért, amiért én nem mehetek, ne maradjon el a tánciskolából.

Mikor ezt mondta Rózsika, egyszerre mintha csak a levegőből vigyorgott volna rám Lizerl arca, nagy, kicsattanó ajkával.

Félrenézve, zavartan makogtam, hogy: igen, ha lehet, hát átmegyek…

Zavarom föltűnt Rózsikának, és azt kérdezte:

– Hát mi az? Talán nem szívesen megy át?

– De igen, hogyne! – feleltem rögtön. – Csak, csak…

Rózsika bizonyára valami egész másra, sokkal nemesebb érzületre magyarázta zavaromat, és nem firtatott.

Arról kezdett először beszélni Rózsika, hogy ő kedden már fölkészült a tánciskolába. De az édesapja marasztotta otthon.

Sejtelmük sem volt, sem neki, sem a mostohájának, hogy mire készül édesapja. Úgyhogy ő még neheztelt az édesapjára, mert így mondta:

– No nézzed, te kis balerina, hát egyszer csak elmaradhatsz arról a táncóráról, ha én itthon akarok veletek vacsorázni.

Mikor ezt mondta Rózsika, akkor kezdett először könny folyni a szeméből előttem. Én is újra sírva fakadtam, és egy darabig szótlan ültünk a cseléd ágyán egymás mellett.

Végre Rózsika fölkelt: ne haragudjam, be kell mennie!

Még egyszer lelkemre kötötte a tánciskolát. Azonkívül arra kért, hogy ahányszor csak tehetem, okvetlen jelentkezzem itt náluk. A temetés napján is jöjjek föl, és üzentessek be érte Jucival, mint most.

Mikor hazafelé mentem, egyetlenegy pontosan kifejezhető érzés uralkodott rajtam. Mégpedig annak a tudata, hogy irtózatos piszok alak vagyok, egy országos csaló, szélhámos és amellett egy ízléstelen fráter is.

Ne is mondjam, hogy szent esküvéssel fogadtam meg magamban, hogy ha el is megyek a tánciskolába, Lizerl csábítása elől a legerélyesebben is kitérek, és egyáltalán többet más nőre nem nézek Rózsikán kívül.

Nos, másnap este elmentem a tánciskolába.

Vince papi is, Gabi néni is éppenhogy pár szóval emlékeztek meg a gyászesetről.

Ezzel napirendre tértek előttem a gyász fölött. Ők ketten az iskola miatt gyászt sem ölthettek. Levente bácsi pedig huszáratillájában gyászolt, fekete karszalaggal. Egy pillanatra láttam őt átfutólag az óra alatt.

Lizerl, mint utóbb szokta, az első szünetben megjelent. Vele is csak egypár mindennapos szót váltottam a rokoni gyászról.

Mikor aztán, ahogy előzőleg is, Lizerl a ruhatár ajtajából intett, hát bódultan mentem utána, mint első ízben.

– Tudod, édes Lizike, azért nem nagyon szép tőled, hogy mikor Rózsit ilyen nagy fájdalom éri… – kezdtem hebegve.

Lizerl be sem hagyta fejezni ezt a mondatot. Fúria módra ripakodott rám:

– Hát mi? Hiszen neked nem is rokonod ez a kis fruska! Még nekem sem, ha úgy vesszük. Minek mondják, hogy: sógorság, komaság, nem nagy rokonság? Majd nem hívlak többet. Ez az utolsó!

Alig tudtam kiengesztelni Lizerlt gyáva, megalázkodó kimagyarázkodásokkal.

Hazamenet pedig valami nyomasztó búskomorsághoz hasonló hangulat terjengett a szívemen. Úgy rémlett, elveszett ember vagyok minden szépre-jóra, ha ennyire rabja vagyok Lizerlnek.

Másnap volt Rózsika apjának a temetése. A pékné és gyermekei kivonultak feketében.

Temetés után fölmentem Rózsikáékhoz.

Éppen úgy volt, mint előbb. Rózsikáéknál vendégek voltak. Köztük a pékné is, tudtam.

A konyhán át, a Juci szobájában vártam meg Rózsikát, Juci segítségével.

Ezúttal jó soká vártam, és mikor végre kijött hozzám Rózsika, előrebocsátotta, hogy csak pár pillanatig maradhat velem. De nagyon-nagyon köszönte, hogy eljöttem, és nagyon-nagyon hálás volt, hogy a tánciskolát nem hagytam cserben.

Ígéretemet vette, hogy harmadnap, a tánciskolára következő napon, újra meglátogatom.

Azzal elbúcsúztunk.

Az utcán fogamat csikorgattam hitványságomon. Közben pedig újólag kegyetlen esküt tettem magamban, és iszonyú átkokat mondtam rá, ha megszegném eskümet, hogy Lizerllel szakítok.

Másnap megjelentem a tánciskolában.

Kettőt sem fordultunk a növendékek sorával, mikor Lizerl már intett a ruhatár ajtajából nekem.

Úgy tettem, mintha nem látnám.

De hát Lizerl nyílt, egészséges kedélyű lány volt.

Mikor látta, hogy nem veszem észre integetéseit, egyszerűen odajött hozzám, és megrántotta a kabátomat:

– Jóska! Gyere hát!

Mentem hát!

Mentem hát Lizerl után szó nélkül, kábultan és boldogan.

Hány ízben ismétlődött ez meg? Pontosan nem tudnám megmondani.

Egyet tudok, hogy egy éjjel, amikor újra órahosszat kellett zörgetnem a tejes-svábnál, mert eltöltöttem Lizerllel az időt, hát akkora dühroham fogott el gyöngeségemen, hogy sírtam.

Végre is maga Lizerl volt az, aki gondoskodott róla, hogy ez a nevetségesen siralmas szenvedély meg ne bolondítson végleg miatta.

Erre az éjszakára következő tánctanfolyami este Lizerl nem jött meg az első szünet alatt.

Jöhetett a másodikon. Eszem ágában sem volt nyugtalankodni Lizerl jötte miatt.

Csak úgy, egészen véletlenül mászkáltam el a ruhatár felé.

A ruhatáros néni minden kérdezés nélkül szólított meg:

– Nem jön a kisasszony! Azt mondta: mondjam meg magának, Jóska úrfi, hogy fáj a feje, és nem jön el ma. Tessék egymagában vacsorázni.

Nem mondom, hogy nem lepett meg ez a váratlan értesülés. Sem azt nem állítom, hogy fájdalmat nem okozott.

Egy, ami biztos. Ha ezt a szakítást talán képes vagyok én magam erőszakolni ki az érzéseimen, sokkal-sokkal gyötrelmesebb lett volna.

Így mégiscsak könnyebben és kevésbé ingatagul estem túl a szakításon. Lizerl jótékonyan radikális segélyével.

Még a szívemben ott sajgott a Lizerl elutasításán való kín teljes elevenséggel, mikor valamivel a második táncszünet után Rózsika jelent meg a tánciskolában.

Azaz hogy a táncterembe be sem lépett Rózsika. Oka ennek az volt, hogy fekete ruhában jött, és a gyász színében nem akarta zavarni az iskola hangulatát.

A cseléd szólt be értem, hogy menjek ki az ebédlőbe, Rózsika kisasszony akar beszélni velem.

Az üdvözlések után Rózsika így szólt:

– Búcsúzni jöttem ide a bácsikához, Jóska. Mert mamával vidékre költözünk. Nem tartjuk meg többet a lakásunkat sem Pesten. Itt van érettünk a nagymamám.

Ez az újabb hír aztán úgy ért valóban, mint egy fejbecsapás.

Ez az újabb fájdalom nem kezdett jajgatni bennem, hanem úgy tetszett, a világ, az élet egyszerre színtelen, hangtalan értelmetlenséggé válik velem.

Rózsika elmegy! Nem látom őt többé soha, bizonyára!

A szám olyan ellenállhatatlan kezdett lefelé pittyedni és ferdülni, hogy csak kínnal erőltettem vissza vonásaimat valamilyen elfogadható állapotba.

Rózsika egy vidéki birtokon fog élni, falun… Én nem hagyom cserben a tánciskolát… Rózsikának szabad levelet írnom, sőt, elvárja… Okvetlen nézzek föl még a Rózsikáék lakására, mielőtt elutaznak.

Pá, Jóska! A viszontlátásra!

Ez este furcsán kavargott velem a világ, mint a részegekkel.

Nem emlékszem még hogy azelőtt is, azóta is életemben jobban gyurkálta volna össze a szívemet a kín és bűntudat, a jótehetetlen zokoghatnék.

 

*

 

Mikor másnap elmentem a Rózsikáék lakására, sem a mama, sem a nagymama, sem a cseléd nem volt otthon, csak Rózsika egyedül.

A nappalijukba vezetett be. Ahová leültem, egy karosszékbe, a falon, éppen velem szemközt, lógott Rózsika édesanyja arcképe.

Úgy tetszett, enyhe szemrehányással néz rám, és kérő figyelmeztetéssel, hogy javuljak meg, furfangos, alattomos csalója, én, mert a szívem nem egészen romlott.

Ilyenféle érzésem volt, amint Rózsikánál beszélgetni kezdettünk.

Rózsika egy csomó újságot mutatott meg éppen, amiben édesapjáról írnak.

Majd leplezetlen őszinteséggel beszélt arról, hogy bizony, nagy anyagi gondokat hagyott rájuk mostohaanyjával a megboldogult, és a nagymama segélye nélkül bizony keserves dolgok is közbejöhetnének.

Mikor aztán arra tért beszélgetésünk, hogy a falusi élet is nyújt kellemes napokat… egyszerre minden átmenet nélkül előtört belőlem rejtegetett, kegyetlen bánatom és vágyam szülőhelyem után.

– Rózsika! – néztem rá félig sírva. – Én úgy érzem, sohasem találkozom többé magával, ha innen, Pestről elköltöznek.

– Dehogynem! – vigasztalt Rózsika. – Feljövök néha Pestre, és maga ír nekem, és én is írok.

Erre én némán, csüggedten ráztam a fejemet.

Akkor egyszerre Rózsika más, sokkal bensőségesebb hangon így szólt:

– Maga, én tudom, nagyon szeret engem, Jóska!

– Istenem! Rózsika! – feleltem erre. – Én… én ezt el sem tudom mondani… De hogyan jövök én magához?

– Az semmi! – mondta erre Rózsika, valami szelíd kis lényétől föl sem tételezhető eréllyel. – Az semmi, hogy maga mesterséget tanult. Különben is végezni fog magánúton.

– És maga? – kérdeztem egyszerre a kétségbeesés bátorságával Rózsikától. – És maga, Rózsika, engem?

Rózsika elértette félbenhagyott mondatomat, és megint az iménti bensőséges hangján mondta:

– Én is igazán szeretem magát, Jóska. Ha akarja, megígérem magának, hogy sohasem leszek más felesége.

Rózsika megfogta a kezemet, és megsimogatta a képemet.

Én mozdulni sem tudtam, és mozdulni sem mertem.

De tudtam, hogy ez a pár szó Rózsikától és az én mulya hallgatásom komolyabb és biztosabb záloga annak, hogy egy életre fogadott hűséget egymásnak két ember, mintha ezt száz csók és esküvés pecsételte volna meg.

Két ember! Egyik tizenöt éves múlt, a másik nem volt még tizenhat. De hát úgy lett, ahogy fogadták egymásnak.

Ezzel azonban most már be is fejezhetem ezt a történetet.

Hiszen a történeteknek legtöbbje odairányul, hogy az élet legfontosabb ténye az, amikor két szív megérti egymást, akár tizenöt évvel, akár később.