Két zöld ász

Első rész

Oly sok regényben olvastam, hogy valakinek egy jóságos arc rémlik, amint bölcsője fölé hajol. Korán elvesztett szülőjének arca.

Már három-négyéves is lehettem, mikor apám meghalt, mégsem rémlik egyetlen vonása sem, legföljebb egy fényképről tudom magam elé idézni őt. Ezen az arcon azonban éppen nincs valami jóságos, gyöngéd kifejezés. Ha ostobának nem is illenék mondanom, mindenesetre valami nagyon azonos ezzel. A feszély, hogy fényképezőgép előtt áll, s annak kinyomata, hogy lehető egykedvűnek mutatkozzék e ténnyel szemben, mellyel szemben éppen nem az. Voltaképpen nevetséget keltene, de hasonló tartás nem szokta ezt az érzést váltani ki, inkább holmi hasonló elfanyalodásfélét.

Egész másféle képek rémlenek ebből a szoknyácskás időből, s nemigen sok közük holmi meghatóval. Ilyes példának okáért. Két cinóber színű kar, könyökig, amint a mosóteknőben a lucskos, gőzölgő, émelyítő szennyest gyürcsöli, s mögötte a barna konyhaasztal, melyen az ablak ráeső világa egy csomó, sorjába rakott kártya színeit teszi tarkábbá. És a cinóbervörös kar, lucsoktól csurogva, kinyúl a teknőből, hogy elpenderítsen a kártyáktól, amiket összetépdesnék. A tökfilkó rémlik. Szintén nem jóságos, hanem buta, savanyú pofájával, meg az ászok közül a piros, nagy kalapjával s virágkosarával, s a makk ász, a tűznél kucorgó öreg. A zöld ászra később különb alkalmam volt, hogy rémül maradjon emlékemben.

Persze rémlenének egyebek is, de érthető, hogy mi sem ily tisztán. Hiszen bizonyos, hogy a szenvedély úgy állítja be azokat a bizonyos lelki szemeket is, akár az ellenző a lovakét. Vagy inkább úgy vetül eléjük az emlékekre is, mint valami tolvajlámpa sugara. Élesen csak azt világítja meg, ami érdekkörébe esik, más homályban. Mint a művész, maga válogatja ki az eseményeket, és kerekíti ki regénnyé egy életből, százezer más közül.

Nos, ez az. Szenvedélyem mintegy igazolta ezt a jogát sorsomon, egyszerűen azzal, hogy el tudott hatalmasodni rajta. És ez az utólagosság aztán joggal vonja jellegébe azokat a körülményeket is, melyek annak idején talán jelentősebbek, behatóbbak is voltak, azaz joggal mellőzi esetleg. A győzelmet is a hadvezér nevére keresztelik el, holott mögötte, azaz hogy előtte, százezer névtelen dönti el. Igaz, hogy aztán a vereséget is. Ezúttal pedig erről lehet beszélni.

 

*

 

Nagyapám görögkeleti pap volt. Buzikán Mátyásnak hívták. Apám tért ki katolikusnak. Ő tiszt volt a kincstári hutánál, itt, szülővároskámban. Rendes, pontos hivatalnok volt, s göthös, fanyar ember, amennyire tudom, s nem tudok semminemű kicsapongásáról, hogysem őt tarthatnám ludasnak hasonló hajlamaimban.

Anyám szőke, magas, telt, s gondolom, a szép nők közé lehet számítani. Puha szívű, talán túlságig is lanyha. Apám halála után többen udvaroltak neki, s minden kilátásom megvolt, hogy mostohaapát kapok. De aztán, úgy látszik, meggondolta, s továbbra is özvegy maradt. Úgy vélem, föltétlen tisztességes s erényes asszony, s még csintalanabb tréfa hallatán is úgy pirul, mint egy szűz.

Házunknál élt nagyanyám is. Ha elemista koromban fölágaskodtam, az öregasszony körülbelül egymagas volt velem. Köszvény vagy mi behajlította hátát, s összetörpítette egészen. Botra támaszkodott, s fekete csipkefőkötőben járt, s két arcán két valóságos gödör alakult, ahogy fogai kihulltak, s ajkai összeestek, mint a zsemle vágása. De redői közül két szeme oly elevenen s vidoran izgett-mozgott, mint holmi cinkék a sövény fonadéka közt, s egész maga oly szúrós, szívós, akaratos volt, mint egy tüskebokor. Ő képviselte számomra a fegyelmet házunknál, sőt egyáltalán mindenkire nézve. Kedvence csupán a húgom volt.

Húgom fitos, barna, azt hiszem, csinos, bár kissé elhízott és nyafka, gőgös leány.

Volt egy ház a túlsó utcában, de kertjével a miénkkel végelve össze. Külsejével nem rítt ki az utca többi házai közül. Kopott, szennyes zöldre meszelve, két ablaka az utcára, hegyesszögű háromszög falhomlokzata, abban két kerek lyuk, virágkoszorú vakolatdísszel. Aljában pince, vaspántos ajtóval, s benne egy bádogosműhely. Kapuja nagy, nehéz s sötétzöldre festett. Belőle keskeny, nyirkos, kövezett udvar vezetett be, amely hátrább kiszélesült, s egy rongy fészer rekesztette el a kerttől, a legszomorúbb, leggondozatlanabbtól, ami képzelhető. Abban volt egy óriási fekete eperfa, mely részint a szomszédba hajlott át a falkerítésen, részint a fészer födelére nyújtotta néhány ágát.

Hanem a külseje és tájéka volt, amilyen volt ennek a háznak, de a belseje! Soha azóta sem láttam olyat. Egy lépcsős, korlátos, rozoga fatornácon kellett belejutni. Két, terem nagyságú szobája volt, s köztük egy előszobaféle.

Alig lehetett látni benne valamit, oly sötét volt, mert nem volt ablaka. Azaz volt, csak bedeszkázva és eltorlaszolva minden lehető és lehetetlen holmival. Káposztáshordó, ócska ruha, törött létra, bútordarabok, szövetrongyok, vadbőrök, dézsák, kádak összevissza, egymásra hányva minden. Még szőlősajtó-részek, olajos vasak, gyümölcsaszaló nádkasai, puttony gálickővel tele. Isten tudná, mi még. Azt mondhatni talán, hogy aki szeme után nem bírt eligazodni a homályban, hát orra tájékoztatta valamelyest e borzasztó lomtár tárgyai micsodássága felől. Valóságos szagzavar. A kátrányon kezdve, a meszen át a levenduláig, minden szagot képviselt itt a levegő. Ám mind e szagokon az uralmat a dohult kályhafüst bűze tartotta. És voltaképp ez is lett volna az egész ház mintegy egyéni illata.

Most aztán ebből az előszobából nyílt a hátsó, vagyis nappali szoba. Ami először szembetűnt benne, az két kötél volt, mély ökölnyi göbökkel a padmaly egyik gerendájáról csüngött le két vaskampóról, és a végén két vasgyűrű. Szóval gyűrűhinta. Alatta egy hosszú darabon ki is kopva a padló, mint egy teknő, aminek taposott föld a feneke. A falnál két ágy, vörös terítővel, vasból. Egy nyitott pohárszék és egy asztal, mellette két hársszék és egy hárságy: pad vagy dívány céljául. Néhány kép, egy fél tükör a falon. Egy kályha, amin főztek is, s aminek csöve a szoba egyik sarkából a másikba volt vezetve, s drótokkal kötözve föl a mennyezet gerendájához. Ez volt a berendezés. Ám most már nyilván megközelítőleg sem jeleníti meg az egészet, ha külön-külön mindent így jelölök meg. A tükör légyköpéses, az ágyterítő szennyes, a hárságy, asztal, székek szurtosak, kopottak, foszlottak, a kályha sárga a rozsdától, a por vastagon mindenen, és ragadós, moslékos, piszkos, dögletes, undorító… Egyszerűen rettenetes volt minden. A tisztaság még tévedésből sem fért semmihez. Ha az ablakról valaki letörölte volna a port, mely a szivárványszín szutyokhoz ragadt, a szivárvány alatt még bizonnyal talált volna újabb porréteget és újabb szivárványra, és éppígy járt volna minden mással. És az uralgó füstdoh bűznek itt az ágy- és ételszagok voltak kiegészítői. Ez volt a nappali szoba.

Az első szoba, vagyis az utcai. Ebbe legkevesebb alkalmam volt bekukkanni. Ez valahogy be volt bútorozva. Ablakain még függönyök is. Két, nagy támlájú diófaágy, szekrények, rámás képek, olyik üveg alatt, s ép asztal és székek. De a mocsok tekintetében semmi előnyt nem adott másik két társának. Talán mégis abban, hogy alapillatával, mely valami savanyú rohadtság volt, pipaszutyok szaga lengte be, ami mégis a legkevésbé émelyítő volt.

Ez volt ugyanis a ház urának és asszonyának szobája. Helyesebben a ház úrnője férjének. Mert a főszemély a háznál Pihis Mámi volt, s valóban, az egész ház nemcsak rendelkezéseinek volt alávetve, hanem mindenben az ő egyéniségére alakult. Hogy ő milyen volt? Borzas, csatakos, cafatos, mint a ház.

Pedig, ha jól tudom, igen jó polgári család leánya volt, s még csak szegénynek sem mondható. Házán kívül birtoka is volt. Igaz, hogy az sem különb gondozásban házatájékánál. Legnevezetesebb benne talán az az öt darab vackorkörtefa volt, minek terménye évről évre szalmazsák töltésül szolgált, míg meg nem puhult, sőt részben pocsékká nem hencseregték az ágyakban.

Még azt sem lehetett mondani Pihis Mámiról, hogy rest. Még ugyan fürgén lótott-futott mindig. Hogy miként szegődött hozzá és körüle az a hallatlan pacuhaság? Fejtsék meg a természettudósok. Különben ott a búbos banka, nem tesz mást, mint más madár, mégis büdös.

Pihis Mámi első férje hamarosan meghalt. Akkor aztán hozzáment egy számvivő altiszthez, aki már rég nyugalomba vonult, s körülbelül apja lehetett volna. Mégis tőle született két fia, Bankuj és Hébátya, az én barátaim.

Ők ketten voltak első oktatóim, s az ő szép otthonuk volt, mondhatnám, az első bűnbarlang.

Eszemben van egy kis versike az elemi osztályokról:

 

Első osztály pocolista. Másod osztály nyomorista. Harmad osztály kiskirály. Negyed osztály vadszamár.

 

Hát én pocolista voltam, azaz hat-hétéves. Bankuj nyomorista, Hébátya vadszamár. Kiskirály volt a pincében lakó bádogosnak a fia, nevén: Pukkom.

Legbizalmasabban Bankujjal voltam. Bankuj nagy fejű s vézna fiú volt. Szemei kidülledtek, mint a dob. Haja göndör, boglyas, s tele talán három év előtti pihével és bölcsőbeli kosszal. Furcsa hangja volt, épp olyanszerű, mint mikor befőttes üveget öblögetnek, és szája széle mindig zabolás és nyálas. De jó fiú volt. Szolgálatkész, hiszékeny, és nagy kobakja teli fura képzelődésekkel. Nem hazudott, de egész más jelentőségeket és értelmeket tulajdonított a dolgoknak. Mindig babonák, boszorkák, elrejtett kincseken járt az esze, s ezeket a meséket nem helyezte az óperenciák, üveghegyek, s tudom én hova, hanem közvetlen környezetébe s a fényes nappalba. Házuk alatt, a pincében, egy mély-mély kerekeskút volt ásva. Azt állította, abban egy ősz öregember lakik, és aranyat, ezüstöt őriz. – Akarod látni? Na, gyere. Éppen most láttam, ott ül a gárgyán. Gyere-gyere, siessünk! – fogta meg sokszor a kezem. – Na, az áldóját, már leszállott – mondta aztán a pinceajtóban. – Minek nem jöttél hamarabb? Na, majd holnap.

Hébátya, a Bankuj bátyja, kire a Bankujnak „hé! bátyá”-zása révén ragadt neve rá, csinos s eszes fickó volt, bár a tisztaság neki sem volt gyöngéje.

Egyáltalán a maszat már olyan volt mindkettőjükön, mint a kalmároknak a kézdörzsölés vagy a papoknak az áldásosztás. Sokszor ragadtak rám élősdiek ujjaim töveibe, hol üstökömbe, hol egyebüvé, miért aztán otthon meg kellett lakolnom.

 

*

 

Ott állunk a Bankujék kapujában. Megszíjazott könyvem s palatáblám a földön, s barátaim oktatnak, hogy kell előbb megsodorni a cigarettát, majd hogy kell mellre szívni a füstöt.

– Hepp! – mutatja Bankuj. – Hepp! Így egyszeribe nyeld le. Aztán fújd ki.

– De az orromon. Azt mondd. Azt hogyan? – tikácsolom.

– Jön az aztán – biztat Bankuj.

– Jön, még a szemeden is. Akarod látni, hogy én ki tudom engedni a szememen is? – szól bele Hébátya.

– Ne csináld vele – fogja pártomat a jó Bankuj, míg én ostobán bámulok. De Hébátya nem tud ellenállni.

– Na, nézz a szemembe – mondja, és miután leszítt egy szippantást, hozzáteszi: – És tedd ide a kezedet a hasamra.

Odateszem a kezem, és a szemébe nézek. Erre ő az izzó cigarettavéget hozzáérteti a csuklómhoz.

Ebből aztán nagy kacagás. De kijátszásom miatt csaknem verekedés támad. Baj lenne, mert a dohány enyém, és harag esetén elvinném. Hát valahogy kiengesztel Hébátya egy valóságos mutatvánnyal. Ez abban áll, hogy a mellre húzott szippantás után kenyeret eszik, vizet iszik rá, és csak aztán ereszti ki a füstöt.

 

*

 

Ők ketten vezettek be aztán a huszonegy nevezetű nemes kártyajátékba is. Ez gombba ment. Anyám s nagyanyám öreg kabátjainak pitykéi és gyöngyházai meg apám hátrahagyott hutatiszti egyenruhájának ércgombjai fizették meg a tandíjat.

A játszmák fészerjökben vagy éppen az eperfa ágain folytak. De ha kedvezőtlen volt az idő, s főleg ha Pihis Mámi nem volt benn, akkor a nappali szoba asztalán is kártyáztunk.

Egyszer csak nyílik az ajtó. Hamar lekapkodjuk a kártyákat az asztalról, s a gombot be a zsebbe. De a következő pillanatban bosszúsan kaparászunk újra elő mindent. Csak a fiúk apja nyitott be. Lassan totyog felénk, s pipája úgy lóg hosszú szárán szájából, mint a harang nyelve, sárga lebernyege szárnyaihoz verdesődve. Világossárga szemöldökei, gyér haja s bajsza. Kék szemei pedig, aggastyán létére, éppoly nyugtalanok és gyermekiek, akár a miénk.

– Játszik, tata? – hívják fiai.

Előbb vonakodik, majd belemegy. De gombért kell mennie a fiókba, szobájába. Pedig mi tudjuk, hogy csak az előszobáig megy, ott vár egy kicsit az ajtó mögött s visszajön. A gombokat már az imént is zsebében hozta.

Kezdjük újra a játékot az új taggal. És mindenikünk csak azon van, hogy minél jobban csalja az öreget. Összekapunk, veszekszünk. Az öreg is éppúgy szitkozódik s átkozódik fogatlan szájával.

Hanem egyszerre igazán szétrebbenünk. Pihis Mámi toppan be. Még be sem tette az ajtót, már pocskolni kezdi az öreget. És kikergeti. Majd fiaihoz vágja kosarát, s ducolni kezdi őket. Mi a bádogosfiúval oldalgunk kifelé.

Bankuj ordít s felesel, míg anyja kezei a fürtjeit cibálják. De közben már kézzel-lábbal integet és kiabál utánunk, hogy ne fussunk sehova. És a következő percben, mikor anyja elhagyja, már a gyűrűhintán leng, akkorákat rugaszkodva, hogy lábával rugdossa a padlást, s a por zuhatagként omlik mindenki fejére a deszkahasadékon. Anyja hiába fenyegeti, rikácsol, csapkod utána. Bankujt a vad lendületek biztosítják minden fegyelem ellen.

Egyáltalán oly furcsa jelenetek voltak ezek, s oly furcsa emberek. Vagy a gyerekszem látta képek mind ilyenek, mindenkinél?

 

*

 

Bankujékkal szemben volt egy vendéglő. Afféle harmadrangú. Ámbár előző tulajdonosa és alapítója elsőre nagy hűhót csinált. Egy darabig divatban volt, s dűltek bele a vendégek. De aztán egyszerre lecsappant, s a tulajdonosa túladott rajta. Naphosszat üresen állt, legföljebb az a helyisége volt úgy-ahogy látogatott, ahol az állóvendégeknek mértek, mindenféle csőcseléknek. És ez az állapot az új tulajdonosok kezén sem fordult jobbra. Egyáltalán megfoghatatlan volt, hogy annyi jövedelem mellett, amit az a néhány tekergő hajtott, meg egy-két betévedt idegen, hogy tarthatták mégis fönn az üzletet?

Az új tulajdonos egy asszony volt. Egy özvegy zsidónő. Úgy hívták: Sármányné. Valószínűleg Schermann lehetett. Három gyermeke volt. Manó, a legidősebb, Regina, a húga s Hermann, az öccsük. Manó már suhanc volt, tizenöt-tizenhat éves, Regina korán fejlett, fekete fruska. Hermann velem egykorú vagy még fiatalabb.

Akkor már első vagy második gimnáziumba jártam. Tanulónak majdnem a legjobbak közül voltam, de viseletre a vásottak közül. Éspedig a fajták közül, akik kevesebb hűhóval, annál kaphatóbbak minden csínyre. Sunyi, de nem gyáva s báva kölyök. Úgy tetszik, valahogy eleve már minden tilosnak s ártalmasnak a szokottnál is nagyobb varázsa volt előttem. Így vendéglőnek, kuglinak, kártyának, még legkevésbé az ivásnak. A Sármány-vendéglőt is olyan bűvkörben éreztem mindig, mint valami szentélyt. Sármány Hermann vezetett be aztán a rejtelmekbe.

Hermann, akit mi Hámánnak hívtunk, ő volt a mi kebelbarátunk és ügynökünk. Mókás, jólelkű, s azzal a jellegzetes riadtsággal tekintetében, mely a következő pillanatban már észnél és merszénél van. Nem haragudott meg semmiért, nem restellt semmit, nem tagadott meg semmi szolgálatot, kapható mindenre. Mármint nekem, Bankujnak és a bádogosfinak, akik az ötödik és hatodik elemi osztályokat is kijárták kétszer is. Míg Hébátya már szabadulóban levő lakatosinas volt, s alig került társaságunkba.

Hámán által kezdtünk először a kuglizójukra járni. Ez is elárvultan állt, és ha komoly társasága is akadt, akkor is Hámán volt a szertárosa, pinkakezelője vagy szükségből állító is. Erre a szerepre Hámán azonban inkább valami utcakölyköt fogott, s lemondott a jövedelemről, semmint testi fáradsággal ölje magát.

Másként annyiban mi is komoly játékosoknak szerepeltünk, hogy Hámán rajtunk is bevasalta a pinkát. De ez inkább önérzetünkre, mint sérelmünkre történt. És mihamar meglehetős készségre is vittük a dobásban, különösen magam s a bádogosfi. Úgyhogy már rég túlszárnyaltuk Hámánt, oktatónkat. Sőt magát Manót is.

Mert Manó is leereszkedett olykor közénk, amikor sem a vásárbeli üzletek, sem a kocsma nem foglalkoztatták. Gondolom, Manó volt a család kereső keze s hallgatólagos feje is. Zömök, vastag nyakú, vállas fickó volt, s ennek megfelelően bizonyos hetykeség tartásában. Kalapja félrecsapva, lábait oldalt rúgta ki járás közben, sőt lábszárai, mikor állt is, mindig távol maradtak egymástól, és kabátszárnyai mindig szélesen szertelengtek. Nekem valami csodálatosan kecses volt abban a mozdulatában, amint játék közben, a kuglizóban, kikapott egy golyót a csatornából, s azzal megállt, távol a deszkától egy pillanatra bálványmozdulatian, és a bábokra meredt. Most egyik kezével hirtelen elkapta az ellenkező kabát szárnyát, s feszesen hasa alá rántva, a másik karjával lendített egyet a golyón, s a golyó úgy suhant ki markából, mint a veszekedett fene. Ha porcelán deszkát súrol, akkor sem csinálhatott volna kevesebb neszt. Sssccc! Csak ennyi volt. És már a bábokból röpült a szikáncs, és a dob mennydörgött. Sőt sokszor oly erővel hajította a golyót, hogy az egy-egy szerencsétlen bábot magával sodorva föl a dobba, még annak laza deszkáját is kiverte, és mindenestül zuhant szerteszét az egész pályára. Az állító az udvar másik végében tartózkodott, míg Manó dobott.

Mondom, mindebben valami oly nagyszerű és férfias volt előttem, s még valami különösséggel is tetézte, hogy Manó suta volt. Semmi nagyobb elégedetlenségem nem volt a gondviselés iránt, mint hogy jobbkezesnek teremtett.

Ám utóbbat mégis az derült ki, hogy Manónak ez az utánozhatatlan tudománya inkább szemre, mint eredményre értékes. A nagy dér-durral, zakatolással, félelmességgel kevesebbet ütött, mint mi magunk. Hámánt pedig már rég vertük. A pinkapénzeket akár ne is tette volna be felül a perselybe, hogy alul megint kivegye, s visszafizesse nekünk a zsinórokért.

Ez is segítette elő nyilván, hogy a kuglizás, ha még sokáig meg is maradt mulatságnak, később már csak afféle félérdekű bevezetője volt a rákövetkező kártyázásnak.

A kuglizó helyisége nyitott, oszlopos szárnyék volt, körletében kerek asztalok s nyári székekkel. Egyik sarkában telepedtünk meg. Ez is komoly ügy volt. Hámán ide is pinkát hozott, bár ez is csak amolyan alakias jelleggel bírt részéről, mint a kuglinál. Ha veszteségben volt, tudtuk, hogy mindjárt eszébe jut bevinni anyjának az összegyűlt pinkát. Föltéve, ha nem volt ott Manó. Ha ott volt, akkor szó nélkül elvett előle pár hatost.

Mert Manó, mint a kugliban, a kártyázásban is részt vett olykor. Bár szinte értelmetlen volt; mi szüksége a mi krajcárjainkra? Mikor közénk ült, rendesen kivette mellső zsebéből tárcáját, s maga elé tette az asztalra, kinyitva úgy, hogy mindnyájan láthattuk a rettentő összeget, amit tízesek s húszasokban tartalmazott. Mint valami csábító s kábító kincset, melyet szerencsénk elérhet.

Csakhogy erre a tárcára sohasem került sor. Manó mellényzsebéből játszott, s már annak kimeríthetetlen koronás, ötkoronás, piculás tartalmát is elég lett volna megkaparintani, nemhogy a tárcáét, melyet a játék végén éppúgy rakott zsebre, ahogy elején kivette.

Pedig majdnem minden játék kezdetén s közepetájáig viszonyainkhoz képest tekintélyes összegekkel úszott Manó. Olyankor csak egy lett volna szükséges, hogy erélyünk legyen félbehagyni a játékot. De ezt, ha a kapzsiság hagyta volna, nem hagyta valami lenyűgöző érzés. Manó, mihelyt veszteni kezdett, képe egyszerre valami dacos komolyságot öltött, s attól fogva szótlan s zordonan osztotta a lapokat. Valahogy egyben lovagiatlan és félelmes is lett volna kátyúban hagyni a nagy Manót. Manó pedig rendes módszerével, egyre és egyre emelte a téteket, úgyhogy végül már nagyobbak fordultak meg egy lapon, mint amivel eredetileg leültünk. És a legvége mindig ugyanaz lett.

Utolsó vasunk is Manóhoz utazott.

De hiába tudtuk, vagy tudtam, tudván ezt. Még magamban is, ha játék után arra gondoltam: ejh, minek nem álltam föl közben! Még akkor is olyast éreztem, hogy az képtelen. Mintha csak értéktelen pelyvának tűnt volna nekem az, amit ez esetben nyertem volna, ha fölállok, ahhoz, képest, amit nyerhettem volna, ha tovább tart szerencsém. És még hozzáviszonyítva, hogy akkor Manóval is gavallértalan viselkedem.

Nem sokba tellett, hogy jobban megértettem ezt a gúzsoló, zavaró érzést.

 

*

 

A játékhoz azonban pénz kellett, s kiváltképp a szerencsétlen játékhoz. Ameddig a kuglizás s krajcáros huszonegy járta, addig ezek költségeit körülbelül fedezték rendes javadalmaim, tízórai zsemlepénzek, névnapi ajándék-koronák s effélék, mert rendes zsebpénzről hazulról szó sem volt. Mikor azonban kezdtünk belemelegedni a játszmákba, azokhoz már többet kellett előteremteni.

Azelőtt is megtörtént, hogy apróbb csalásokra, csenegetésekre vetemedtem otthon. Íróeszközökre, rajzszerekre nagyobb összegeket kértem, mint amibe kerültek, vagy egy-két őrizetlen hatost elsikkasztottam. Így anyám a vásárlásokból visszajutott aprót egy fiókos tükörre szokta rakni, s abból elcsíptem, ha fölösnek vagy számolatlannak véltem.

Ez most egyelőre megkettőződött. A rajzszerek jobban koptak, az írószerek jobban fogytak, szaporodtak a segédfüzetek, puskák, és az óvatlan piculák el-eltünedeztek. Valameddig futották így is a Sármány-kiadások.

 

*

 

Egy délelőtt lyukasórám volt. Nem tudom már, miért, hazajövök az iskolából.

Aránylag vagyonos embereknek számítottunk a városban. Anyámnak ugyan csekély nyugbére apám után s hasonlóan nagyanyámnak is. De lakóházunkon kívül volt még egy másik házunk bérbeadva és meglehetős nagy szőlőnk.

Mikor hazajövök, anyámat épp az asztal mellett találom, amint pénzt számol. A házbér részletét hozta el a lakóasszony. Ott áll, és mondja anyámnak: – Tessék jól megszámolni.

Anyám is épp akkor érkezett haza valahonnan, mert még utcának volt öltözve, s cseresznyevirágos, barna kalapja csak odatéve mellé az asztalra.

– Megvan, köszönöm szépen – mondja az asszonynak, s azzal a pénzt, csupa tízeseket s ötösöket, otthagyja az asztalon, hogy kikísérje a távozó lakóasszonyt. De amint fölkel, könyökével megtolja kalapját, úgyhogy az már csaknem az asztal szélére kerül, s le akar esni. Utánakap és visszahúzza. De akkor meg annyira, hogy összezavarja a rendbe rakott pénzcsomagot. Hát kissé megint félrébb tolja.

Ekkor megvillan pillantásomnak, hogy egy tízes rongyos szegélyével beleakadt a kalap szalmájába. A kalap tovaviszi, mikor anyám félretolja, s mikor visszahúzza, vele csúszik, s eltakarja a kalap karimája.

Anyám elbúcsúzik az asszonytól. Jön, fölmarkolja a pénzcsomagot, s beviszi a másik szobába, apám íróasztalának fiókjába. De a kalapot otthagyja, s a kalap alatt a tízest.

Egyedül maradtam a szobában. Szívem dobogni kezd kissé, s arcom kitüzül kissé. Vegyem el a tízest? Mert ha visszajön anyám, s a kalapot elteszi, akkor észreveszi. Tehát addig kell. Tíz pengő azonban túl nagynak révül csenésre. Tusakszom magammal. Nem merem. Anyám már jön is kifelé újra. Most már vége. De ez szinte megkönnyebbedésemre.

Már nyelvemen, hogy figyelmeztessem anyámat az otthagyott tízesre, s aztán mintegy becsületességem tüntetésével és annak jutalmául megvágjam két hatossal egy rajzfüzetre. Anyám azonban sem rám, sem a kalapra nem hederítve, csak keresztüljön a szobán, s ki a konyhába.

Megint egyedül voltam. És már percek óta. Mit cifrázzam. A tízest elvettem, s visszamentem az iskolába.

Nagy izgalom volt. Rettegve jöttem haza, hogy azalatt már nyomára jöttek a hiányzó tízesnek. De az ebéd alatt semmi gyanús.

Délután a tízest a város másik végében váltottam föl egy kis boltban. Aztán mintegy hadirendbe helyeztem. Egy ötöst tartaléknak a noteszomba. Egy ötkoronást főhadnak a mellényzsebembe. A többi aprót előcsatároknak a nadrágzsebembe. Gyerünk Sármányhoz.

Csak hárman játszottunk. Hámán, én s a bádogosfi. Bankuj leégett teljesen. De aztán jött Manó.

És úgy kezdődött, ahogy rendszerint. Nyerjük-nyerjük az apró téteket, s előttem már a piculák s krajcárok sorba rakott tornyocskái ékeskednek. Manó már kezdi fölölteni borongó arculatját.

Ekkor azonban a kuglizó lejárójánál két alak jelenik meg.

Egyiket jól ismertük. Egy zsidó szabósegéd. Hóbortos pofa, mindig rohanvást járt az utcán, s úgy beszélt mindenkivel, mintha menten keresztül akarna rontani a gyomrán. Közben pedig éktelen fintorokat vág és vigyorog. A másik is affajta.

Manó azonnal letette láttukra a kártyát, s láthatólag nem izgatta többé bankja sorsa. – Húzzátok be. Fuccs! – vágta ki lapjait gusztálás helyett. Azzal fölkelt, és bement a vendéglőbe a kecskesegéd és társával.

Elfanyalodtunk magunkban. A nagy Manó nélkül már csak ímmel-ámmal folytattuk egymás közt a játszmát. Tisztában voltunk egymás anyagi helyzetével. Ezúttal a többi az enyémmel nem volt. De Hámán is letört Bankuj után, s a pinkát is eljátszotta. Abbahagytuk hát, és kedvetlen, indulóban voltunk valami más szórakozás után látni.

A vendéglő udvarán bizonyos feszéllyel mentünk át. Nem nagyon bíztunk valahogy Sármányné vendégszeretetében, bárhogy biztosított róla Hámán, s egyébként is, bármi keveset láttak.

Furcsa, aszott arcú asszony volt. Szemének valami álmatag, mélységes villódzása. Áltincsei és különös, lomha mozdulatai, akár valami súlyos bánat nyomná egész valóját. Hangtalan, csöndesen járt-kelt, s ránk ügyet sem vetett. Egyáltalán alig mozdult ki a vendéglő belsejéből. Legtöbbször a kisasszony társaságában láttuk, kinek foglalatossága s rendeltetése felől nem voltak egészen tiszta fogalmaink eleinte, s nem is nagyon érdekelt. Ugyanúgy Regina sem méltatott nagyobb figyelmére, szintén kölcsönösen. Valami titokzatosság sejlett körülök, úgyhogy ha Hámán olykor egész rendes mozzanatokat közölt belső ügyeikről, szinte csodálkoztam, hogy olyan ügyeik volnának, mint másoknak.

Maga a vendéglő csak egyetlen mellékszobájának ablaka nyílt az udvarra. Azon át sokszor láttuk Sármánynét idegen, pájeszos, kerek bársonykalapos, lobogó s nyugtalan tekintetű zsidókkal.

Most, amint elhaladtunk az ablak előtt, más állított meg. A szobából zavaros zsivaj hatolt ki a nyitott ablakon, és benn, a vastagon kóválygó füstben láthattuk, hogy mint egy eleven bokor ülnek körül egy asztalt, s ott is kártyáznak. A szabósegéd és társa. Egy szintén ismerős vásári hencsenbencsen-árus. Egy műasztalos, oly tartással és arckifejezéssel, mint aki egy hazafias ünnepen szónok. Aztán egy péksegéd, akinek nagyon züllött hírét tudtam. Meg a köszörűs, a piac sarkáról, egyúttal herélő is. És Manó is ott, köztük. De a játszók belső körét, olyik helyt kétsorosan, még gibickar is fogja körül. A legszélén egy öreg, gyümölcsalkusz zsidó, aki hozzánk is járt, már egész az ablaknál, tajtékpipája szárát olykor ki-kidugja rajta, s azon is köpköd kifelé.

Minden érdeklődésünk odakapta a jelenet. Nyilvánvalóan valami nagy mérkőzés állt odabenn. Az asztal közepén levő pénzgarmadába csak úgy röpködtek a bankók, ezüstök, aranyak.

Persze, Hámánnak teljességgel nem lehetett szokatlan a látvány, és kíváncsiságunk látva, hívott, hogy közelebbről is megszemlélhetjük. Az ivó üres, oda bemehetünk.

Be is somfordáltunk. Majd bemerészkedtünk az ajtófelek közül a szobába is, s a társaság mögött, lehető meghúzódva, néztük a viadalt.

A játékosok egy-egy lapjára a gibicek sokszor kétszer, háromszorta annyit raktak, sőt a főgibiceknek is voltak még algibiceik, kik már jó előre összetették a tétjük, aztán egyszerre zúdították az egész összeget a bank szétrobbantására. Az osztozások pedig sokszor heves civakodásokra vezettek.

Már órája álltunk ott sugdosódva, mutogatva, nézve a kavarodásokat, hallgatva a zsinatot s nyelve a sűrű füstöt. Kétségkívül föláldoztam volna jövendő középiskoláim azért, hogy ott ülhetnék én is a társaságban, magam elé garmadázva a tízeseket.

Lassacskán alkonyodni kezdett. De nem a szoba függőlámpáját gyújtották meg, hanem az asztalra helyeztek gyertyákat.

A műasztalos szerfölött sokat veszthetett. Láttuk egyre, mint nyúlt be mellső zsebébe tárcájáért, s húzza elő abból szakadatlan s kifogyhatatlan a bankókat. S ahogy a lila meg vörös papírokat szedegette elő, annál sápadtabbá vált arca. Mellette, az asztalon, hosszú fröccsös pohár állt borral, s valahányszor vesztett, fölhajtott egy-két kortyot. Mikor meg a pohár kiürült, Hámán gondja volt telehozni. Már nem is szólt, csak rápillantott Hámánra.

A tétekben már alig szerepelt apró vagy ezüst, legföllebb tömegben, s a gibicek közül már szállingolt el egyik-másik. Az öreg gyümölcsalkusz is kiállt a játékból, s egy hasonszőrű másikkal beszélgetett. Csak olykor figyeltek bele a muriba, valami jelentősebb esetnél.

Éppilyen volt ezúttal. A műasztalos bankja megakadt. Már negyed- vagy ötödszörre osztotta szét a lapokat, s mindannyiszor behúzta a téteket. Most a következőt is. Már egész kazallá nőtt a bank az asztalon.

A játékosok s gibicek közt valami nyomasztó szünet állt be a handabandában. Úgy tetszett, még a gyertyák lángja is részt vesz a válság érzetében, amikor most a műasztalos újra szétosztotta a lapokat, s utána magának is szedve, szokása szerint a kártyát az asztal közepére tette:

– Tessék.

A többi játékos s a gibicek mondani végsőre szántan néztek és sugdostak össze. Vagy szétszedik most a bankot, vagy benne hagyják a foguk. Már az első lapra csaknem a felét megtették, s a következőkre is jókora összegeket, úgyhogy az utolsó kártyánál már a bank összes pénze ki volt gubázva. Egyetlen ötös kivételével. Ennek már nem akadt megtevője, s épp az előtt a játékos előtt volt, akinek hátánál az öreg gyümölcsalkusz ült, s ez utolsó összecsapásra maga is megkockáztatott még egy összeget.

A játékos fölvette az ötöst, és hátramutatta, épp az öregnek: – Na, ez maradt csak, teszi?

Az öreg átvette ugyan kezéből az ötpengőst, de maga is csak ugyanazon kérdéssel fordult előbb jobbra, balra. Majd, miután nem kapott vállalkozóra hirtelenében, hátra is. Ott pedig már csak mi voltunk, és én a legközelebb hozzá.

Szememből látta-e meg készségem, vagy meg is mozdultam?

– Na? – nézett rám, talán furcsálkodva, hogy gyerkőc létemre hajlandó volnék. – Meg akarja maga?

– Meg! – feleltem bizonytalan, és már zsebemben kotorásztam a tartalék ötösért.

Eladdig mindenki megállott. Csak az a kártya vágott ki huszonegyet, amire én tettem. Öt pengőt nyertem. Az öreg zsidó szinte értőn és jóságosan mosolyogva nyújtotta hátra nekem, míg cimboráim kezeim szorongatva kuncogtak fülembe. Valóságos hősnek éreztek és éreztem magam.

A műasztalos ezután levette lapját, s megint levágott mindenkit. Riadalom, szörnyülködés közben kaparta be a téteket. A félkótya kecske köpködve és haját cibálva ugrott föl a székére, éppúgy, mintha üstökénél fogva rántaná magasba tenmagát. Fogait csikorgatta és kacagott, mint egy őrült. De már csak kevesen mulattak rajta. Kisvártatva két játékos föl is állott, és gibic sem akadt helyükre.

A társaság, néhány kör után, föloszolt. Csak a műasztalos és a péklegény maradt ott, meg Manó.

A nagy Manó le volt gázolva. Sárga volt egészen, s szemei révedeztek. Megkísérelte még játékra hívni a műasztalost, de az azt felelte, kettősben nincs teteje, és mikor Manó valamiért kiment, furcsa hangon szólt utána: – Ismerlek már, mit érsz!… – Majd a péklegénynek mondta: – Nem kóser fiú ez, akármit beszélsz, ismerem már a körmét! – Aztán Hámánhoz fordult: – Hozz két fröccsöt. Hozz ezeknek is – mutatott ránk. – Igyatok, kölykök!

Olyannak tűnt szememben, mint a szerencse nagyfejedelme, s boldog voltam, hogy megtűr magával egy szobalevegőn. Vígan koccintgattunk cimboráimmal. És otthon föl sem vettem nagyanyám két hátbavágását és botlegyintését, amit a késői hazaérkezésért kaptam.

 

*

 

Egyik szobánkban, az ablak mellett, volt egy barna öreg szekrényünk, sávolyos diófa betétekkel.

Piciny koromban órákat elbámultam e sávolyokat, s a legkülönbözőbb alakokat fedeztem föl bennük. Kiváltképp egy baljóslatú, gyilkos szemű arcot, melynek mintha jégvirágok alkották volna üstökét, és homlokából hiányzott egy darab, mint egy sebhely hege. Egész tisztán mutatkozott orra, szemei, ádázul vicsorgó vonalával és vékony, inas nyaka. Vállai ferdén, csenevészen álltak, melle horpadt, s onnan kezdve aláfelé alakja mintha egy virágcsokorba ment volna át, húsos, nagy levelekbe, egy tépett virágba, vagy azokból emelkedett volna ki. Mindig ez a pofa jelent meg előttem, ha azt hallottam: „Gonosz lélek.” Meg később ezt a szót: „Kaján”, szintén ez személyesítette meg. De mímeltek még e sávolyok macskát, csirkét, aztán egy esernyőt meg egy nyitott boltajtót. Hogy minek éppen boltét? Én annak láttam.

A szekrény mindig nyitva állt. Egyik oldalába, mint szokott, ruhák akasztva, más felében rekeszek, fehérnemű s kalapoknak, s legalsójuk mindenféle limlommal tele. Pamutos kosár, tarkabarka kelmedarabok, gombos skatulyák, csipkevégek, szalagmaradékok, cérnagombolyagok, selyemcérna-kötegecskék.

Mindezek közt azonban volt egy henger alakú, domború fedelű, agyagbarna papírdoboz. Rajta a dombornyomás vidám jelenetet ábrázolt. Csínytevő suhancnak kutya ragad nadrágjába. A fickó ordítva szalad, s ülepéből már ott egy darab a kutya szájában. Egy kövér asszonyság pedig nagy elégtétellel szemléli a kapuból a nemulasst. Jókora doboz volt. Ez is teli apró kacatokkal. De többek közt egy egész rakás arany és ezüst ékszerrel. Furcsa ugyan, hogy efféle záratlan s őrizetlen álljon, de így állt. Volt egy horpadt arany szívecske, rajta láncdarabka, s a hosszabb fele a láncnak külön. Volt két fülbevaló, arany, piros kalárisszem foglalva bele, s még két másik fülönfüggő, ezüstből, oroszlánpofáknak kiverve. Egy melltű, azaz hogy kapocs, szintén arany, s szintén kaláris foglalva bele, három szem. Ez nagy darab volt. S nyilván a függők kiegészítője. Aztán egy ezüst karperec, arany kapoccsal, mely napraforgót utánzott, de kapcsa visszapattant. Majd két ezüst órafödél, egyiken vadász, kutyájával térdig fűben, s az égen fogolycsapat. Majd egy kis arany medál. Ebben egy férfikép. Mindez ütött, régi holmi.

Mind e dolgokat sokszor kiszórtam, áthánytam, fölturkáltam, s visszadugdostam kedvemre, s nemrég is föl-fölkajtattam a skatulyákat gombokért, amiket elhordtam játszani. De az egész ószerből nyilván az ékszerek voltak szememben a legkevesebb beccsel, mint merőben haszontalanok. Másként az egész rekeszt átható szag telítette, mely egy forgácskosárba gilisztacukor-szerű s a szivárvány minden színtarkáját képviselő szobafüstölőtől eredt.

 

*

 

Kétlem, hogy azok, akik gyermek vagy serdülőkoruk zavartalan boldogságáról beszélnek, elég jóhiszeműek-e, hogy számon tartsák válságait is, kínjait s egyebeit, mik semmivel sem mások a későbbieknél. Mert semmiképp sem látom be, minek volna kisebb mérvű a kisgyerek fájdalma tönkrement játékán, mint, mondjuk, egy üzéré, akinek üzlete került csődbe. Hogy könnyebben vigasztalódik? Hogy kevésbé pótolhatatlan baja? Igaz. De a kín és a bánat, sőt az unalom mégiscsak kín, bánat és unalom akkor is úgy, hogy tegyük, visszasóhajtanom idegeimre egy akkori hánykódásuk, azt hiszem, nem lennék általa sem előbbre, sem hátrább. Az ég éppoly üres és fényehagyott, az élet éppoly reménytelen, keserű, gyötrő volna, sőt a fásultság és türelem híján, amik későbbi vendégei a kedélynek, talán még hasogatóbb a szenvedés.

 

*

 

Másnap megint ott lestem a kártyabandát Sármánynál. És másnap már elvesztettem az ötöst, sőt hozzá az enyémet is. Harmadnap visszanyertem az egyiket. Negyednap minden pénzem otthagytam. Ötödikre nagy nehezen összekerítettem hat pengőt. Az is elment, s most már nem kínálkozott sehonnan egyelőre egy batka sem, még a kuglizói összejövetelre sem.

Kietlen, szorongó, szinte dühöngő lelkiállapotban s csüggedten ődöngtem otthon ebéd után. Helyem nem leltem szobában, udvaron. Ki a kertbe, vissza megint. Élnem sem látszott tovább érdemesnek, ha elmaradok a játéktól. Nem nagyítom. Olykor majdnem fölordított bennem a kétségbeesés. Előző este egyik gibic fölajánlotta, hogy rendesen megtehetek nála bármennyit.

Így vetődtem be véletlen abba a szobába, ahol az öreg szekrény állt. Egyszerre eszembe ötlöttek az ékszerek. Ez a lehetőség éppúgy lobogta be képzeletem, akár egy szikrácskából nekiriadó tűzijáték.

Itt hányódnak haóta. Az ördög sem tartja számon őket. Összevissza mintha egyszer láttam volna nagyanyámon a melltűt. De mikor jön újra hasonló eset?

Csupán a kivitelen tanakodtam, s legföllebb első gondolatomnak tettem engedményeket, hogy az egész csomót egyszerre sózzam el. Elég talán azokat, amik legkevésbé jöhetnek használatba, s tűnhet szembe hiányuk. De vajon elsózhatók-e egyáltalán s érnek-e valamit? – ólálkodtak aggályaim.

Már ott térdelek mindenesetre a földön a szekrény kinyitott ajtaja előtt, és fülelve, izgultan húzom elő a dobozból, valamelyes latolgatás után a szívet, szakadt láncdarabjával és a csatjapattant karperecet, s a dobozt visszadugom. Most behajtom óvatosan a szekrényajtót, s felszisszenek, és nyelvemmel csettintek, hogy úgy nyikkan meg, mint valami rekedt jérce. De semmi gyanús nesz. Azzal fölugrom. Az ékszereket nadrágzsebembe. Térdeim leseprem.

Szemszúrástól ácsorgok még valamennyit otthon. A hátam viszolyog a mehetnéktől. Majd feltűnően, fütyörészve megyek át az udvaron. – Szépírási óra – mondom, ha kérdik. – Négytől ötig. Mert délelőtt elmaradt.

De minek magyarázatok? Úgysem kérdi senki. És lábaimat úgy fogom féken mégis, nyugodt léptekre, mint a kocsisok a toporzékoló, száguldhatnék paripákat.

 

*

 

Bankujéknál Bankuj és a bádogosfira leltem. Azért mentem előbb oda, mert egy órásra és ékszerészre gondoltam, akinél túladhatok az ékszereken, legalkalmasabbnak vélvén szerényebb boltjával. A másiknak üzletét túl fényesnek találtam, hogysem ilyesmivel belé lehessen állítani. A harmadikat pedig túl nyomorúságosnak. Vén, csipás sváb volt. Csakhogy az alkalmas órás jól ismert, többször javította óránk, s meg nem kockáztathattam nála. Bankujra gondoltam. Vele küldöm be.

Mikor azonban megláttam a bádogosfit, az nyomban alkalmasabbnak tetszett a közvetítőségre. Szemfüles fiú volt. Bankuj jámbor s hülye. Becsaphatja, még el is csípeti magát.

Félreintem a bádogosfit, és közlöm vele az ügyet. Megnézi az ékszereket, s lehetőnek találja értékesítésük. De mit kap belőle? Megegyezünk valami százalékban. Bankujt lerázzuk valami ürüggyel s eliramodunk. Ott várok jó darabig kétség és bízás szorongatottan, míg Pukkom kijön a boltból. – Na? – megyek eléje.

– Semmi – feleli közös elsavanyodásra. – Elébb megnézte. Mind megnézte. Ki is vitte, behozta. Kérdezi: Ki küldött? – Senki – feleltem. – Hm! – azt mondja. – Vigyázz csak. – Aztán azt mondja: Nem ér semmit. Könnyű és el van törve. Kapsz két hatost a kettőért. – Azzal megfordult, és leült megint az asztalához. – Hát kell? – kérdezi. – Annyiért nem adom – mondom –, az kevés. De már gondolom, ha te azt mondtad, csak adjam oda, hát már gondolkoztam… Egyszerre csak azt mondja: Vigyem csak magammal, nem veszi meg semennyiért. Éppen akkor akartam odaadni. De azt mondja: – Hát két hatost kapsz. Kell, vagy nem? Na eridj az anyádba, itt ne tanakodj, mert nekem egyéb dolgom. – Hát oszt erre kijöttem.

Szörnyen levert az ügy. Tanácskoztunk. Már éppen azon vagyok, visszaküldöm, adjon, amit ad érte. De Pukkom egyebet javasolt. Megkísérli még az öreg svábnál.

Várok hát ott is. Nagyon csekély bizalmam. Hát egyszerre csak futtig-futva jön Pukkom. Röhög. – Négy pengőt adott! – alig lihegi. – Négy pengőt.

Az öröm egészen megzavarított. Kiegyenlítettem az alkuszdíjat, s elindultunk Sármányékhoz. A bádogosfi azonban csak elkísérésemre vállalkozott. Pukkom egyszerű és józan fiú volt. Látta, hogy mindig csak veszít a kártyán, tehát fölhagyott vele. Ott lézengeni pedig unta. Inkább patkózni járt a templomtérre, azaz kővel ütögetni a krajcárt. Vagy felemásozni. Ujjhegyről lebillenteni a pénzt, s kitalálni: mindkettő korona-e, fillér-e, vagy felemás? Itt ügyességgel nyerhetett.

Sármányék előző kisasszonya csinos, barna jószág volt, s kissé rátarti. Legalábbis ránk soha nem nézett. Igaz, hogy mi sem törődtünk vele. Éppen tudomásul vettük ottlétét, sőt eleinte, valahogy kíváncsiatlan, azt a bizonyos, másként izgató titokzatosságot is csak tudomásul vettük, ami lényét és szerepét környezte. Kiszolgál. De úgy tetszett, mentül kevesebbet, s inkább máshogy áll a vendégek szolgálatára. Egyszer aztán tüzetesebben megtárgyaltuk magunk közt az ügyet, és Hámán egész egyszerű fölvilágosításokat adott. Attól fogva már több ingere is volt aztán a kisasszonynak, hogy csak holmi szoknyás semlegességet lássunk benne. De az inger, ahogy jött, el is tűnt. Távol és kívül esett valahogy a közvetlen csábokon. Izgatott ugyan, de minden más jobban.

Jött azonban egy másik kisasszony. Ennek vöröses volt a haja, mint a sovány sarjú, rizsporozott arcán átütöttek szeplői, és orra vörössége s szemei olyan bágyadt kékek, mint a napon tikkadt por, s termete lapos, s hangja mint a vasreszelés. Mindent rá lehetett fogni, kivéve, hogy igéző. Mégis ő volt, aki először adott alakot nekem annak az igézetnek, mely nővé teszi a nőt, még rövid nadrágos fiúnál is. Ő volt, egyszerűen azzal, hogy figyelemre méltatott. Megszólított, barátságos volt, s ezzel széppé vált és nővé vált nekem. Például észrevettem kebleit, és úgy tetszett, hogyha mégoly fonnyadtak lettek volna is, mint voltak, akkor is több a varázsuk, mint száz más, üdébb másoknak, gondolom, csak annál fogva, mert nem oly hozzáférhetetlenek. És maga, egészében nem az, mint más, esetleg sokkal szebb, de akiről a vágy mintegy eleve lemond, vagy föl sem gerjed, mert nincs kapcsolata a hozzájuthatás csábjával. Így volt valahogy ezzel a kisasszonnyal.

Manót a vendéglő kapujában leltük a bádogosfival. Mindjárt észrevette rajtunk, hogy valami különösben jártunk. Mondom, valami furcsa, lenyűgöző volt ebben a fickóban.

Egyetértő pillantást is váltok előbb a bádogosfival, hogy ne közöljünk semmit a titkunkból. Aztán Manó második kérdésére mégis kitálalom az egészet.

– Ejnye, ejnye – mondta Manó –, szamár vagy. Biztosan becsapott a vén disznó. Kár, hogy nem mutattad nekem előbb. Nekem is szükségem volt éppen egy karperecre. Megcsináltattam volna unokatestvéremnek. Van még valamid?

– Vanni van… de… hát… nem adhatom el – szóltam vontatva, mintha gondolkodnék és vonakodnék. Pedig már örömféle dolgozott bennem, hogy kapósak tulajdonaim a jövőre is. Ám nyilván bizonyos gyanú is, hogy oly kapósak. Kizsákmányolnak. Ez tett óvatossá.

– Hát ha nem is adod el, csak mutasd meg, hogy lássam. Hátha csinálunk valamit? – mondta Manó. És többé egy szóval sem erőltette az ügyet. De nyugodt hanglejtésén s tekintetén mintha mindjárt észrevettem volna, már biztos felőle, hogy a halacska, ha még csak pedzi is s kerülgeti a csalétket, biztosan bekapja.

Furcsa. Jól láttam ezt. És mégis, talán épp mert oly biztosnak láttam, jött valamelyes aggodalmam, hogy hátha végül valóban odavisz vonakodásom, hogy nem csapok majd vásárt vele. És magam hozakodtam elő megint az üggyel. Tettetve, mintha hangosan tanakodnék magammal; eladhatók-e többi holmim, vagy sem?

Eközben a bádogosfi otthagyott. Addig is csak azért maradt, hogy nagyban hunyorgasson: vigyázzak Manó úrra. Persze, a maga alkuszdíját féltette.

Mi aztán Manóval befelé indultunk a vendéglőbe. Ott azonban nagy csalódás ért. A kártya-társaság nemcsak hogy még nem gyűlt össze, hanem Manó egykedvűen tudatta, hogy nem is fog. Másutt játszanak már, és este. Ő is odajár. Persze oda és olyan későn nem mehettem.

Valóságos csapásnak, ínségnek éreztem. A pénz egyszerre olyanná lett zsebemben, mint a kavics. Ami mást szerezhetek általa, hozzá sem vethető ahhoz az élvhez, hogy leadom a kártyán. Haszontalan minden.

– Ha akarsz játszani, játszhatunk – szólt Manó közömbösen.

– Ketten?… Ketten nem érdemes.

Sovány s főként gyanús vigasz volt. De mégis valami vigasz.

– Tehát – ásított Manó vállat vonva, s azzal nem szólt többet.

Rossz csönd. Képmutatásom mögött vergődött a vágy, mint a csíz a kalitkában, és szavakká akart kiröppenni. Kínos a hallgatás. Azt teszem hozzá:

– Így is át kell vennem még a latint.

Manót nem érdekli. És én pedig állok, és bánom már, hogy ezt mondtam, mert félek már, hogy csakugyan nem marad más hátra. És akkor minek mondom, mikor aztán kellemetlenebb rávennem magam, hogy megmásítsam szavam, és ezzel csak jobban kiszolgáltatom magam a Manó nyugalmának, aki úgy forgat, mint egy bábut? Nahát. Mit állok? Menjek hát? Tényleg elmenjek? Tényleg elmegyek?… Szinte elrémít.

Egyszerre benyit a kisasszony.

Erre az az érzésem jön, mintha röstellnem kellene, hogy most oldalognék el, hogy azt higgye, miatta röstelkedem. És fanyalogva azt mondom Manónak: nem bánom hát, játszom hatig, de akkor, akár nyerek, akár vesztek, fölállok, előre vegye tudomásul.

– Neki sincs sok ideje – mondja egyszerűen Manó, s azzal kártyát hoz, s leülünk.

Nagyon vegyes érzések nyugtalankodnak bennem, amint helyet foglalok. Elsősorban a műasztalos intelmei járnak szüntelen eszemben, s tapasztják szemeim a kártyára, nem jegyes-e? S már maga az visszás érzés, hogy magamban gyanakodni merek a nagy Manó személyére. Még fonákabbá teszi azonban, hogy a kisasszony menten gibicemül ajánlkozik, és ígéri, hogy szerencsét hoz rám. Azzal az enyém mellé húzza székét, s karját átveti az enyémen úgy, hogy meztelen könyöke folyvást tarkóm horzsolja. Sőt a gusztálásnál egészen rám tehénkedik, s maga is segít elővonni a lapot. – Na, na. Na! – kuncogja fülembe, mintha szörnyen izgatná. Sőt nagyobb tét előtt elkapja fél kezem, s vihogva szorongatja az ölében. Végül már annyira megy beavatkozása, hogy ki-kikapja kezemből a lapot is: be kell vágni. Vágjak be az ő felelősségére. Ő fizeti, ha nem jön be. És ezzel persze elárulja, hogy kevesem van.

Meg kell sokallanom s rászólnom. De világért sem neheztel meg. Holott már Manó is rendreutasította feleselést nem tűrő öregduda hangján.

Egyáltalán, mintha Manó komolyan bosszús volna a kisasszonyra tolakodó pártfogása miatt, mely szerencsét hoz rám. Mert Manó veszít. De dühös pillantásai ellenére, amiket a kisasszonyra vet, különösen hangos diadalainkkor, holmi furcsa sugallataim vannak mégis a kisasszony gyámkodása felől. Arcát nem láthatom, úgy ül, kissé hátrább mellettem, s úgy tetszik, Manónak mégoly komor és szemrehányó pillantásai is mindig olyankor keresik föl a kisasszonyt, amikor egyúttal holmi tanakodásban van magával, bevágjon-e, nem-e? De képzelődnöm kell, mert hisz nyerek.

Persze a kitűzött hat óra már feledségben. A szoba már sötétedik, s az ablakok előtt is félhomály. De még a lapok tisztán virítanak, s az izgulat növekedőben.

Nagyon természetesen, be kell állani a szerencse fordulatának. És épp akkor, mikor már a Manó bankjai az eredetiek ötszörösére emelve.

Egyszerre észreveszek valamit. Épp az eddigi legnagyobb tétről van szó, mely már felében a magam pénzéből igényel, csak felében nyereség még.

Manó, miután leadta nekem a lapot, és én kimondtam a: „hopp az egész”-et, Manó szokott mozdulatával az asztalhoz veri a kezében tartott kártyacsomót, hogy mintegy szabatosan összeálljon. De eközben a kártyák színnel feléje, s úgy tetszett, épp a legfelső, nekem leadandó lap, kissé fölugrott a többi közül, mintha véletlen, a csomag lecsapásával történnék. Ezt láthattam.

Szinte valami ijesztő feszengés szorította el mellem. Semmi sem lehetett visszásabb.

Manó még veszteségben. Manó komor, mint rendesen, s szemei, mint valami apró, fekete, delejes tolvajlámpák sugarai, rajtam. Manó csak a pénzért megy. Ebben nekem hinnem kell, gyászpofájával együtt, holott láttam, mit művel, s holott tudom, mi a játék vége. Nagyobb feszélyemre pedig rajtam csimpajog a kisasszony.

Hogy fölugorjak? Hogy odavágjam a kártyát? Hogy szemébe mondjam, mit vettem észre, mikor nem is tudom magam sem elég biztosan, jól láttam-e? Nincs rá merszem. Mindössze arra van, hogy egyszerre lehárítom vállaimról a kisasszony karját, s mielőtt Manó leosztana, hirtelen áthajlok az asztalon, kikapom kezéből a tucatot, s furcsán vakkantom:

– Ne! Várjál. Tegyük le a lapot az asztalra, és vegyen mindenki a tetejéről.

Egy pillanatig csönd. Manó borús arca döbbent lesz kissé, s méltatlankodó kissé. Egyáltalán nem értője, mit akarok tőle. De vállat von, s készséggel hagyja, hogy az asztalra helyezzem kezéből a csomagot.

Erre magam belül jobban megszégyenülök már. Már úgy tetszik, tévedtem, már úgy tetszik, durva voltam, szemtelen voltam, gyanúba fogni a nagy Manót s hozzá a kisasszony jelenlétében. A csönd kínos.

A kisasszony szól először, s úgy, mintha mit sem venne észre, mintha csak sürgetne, mit várunk?

– Nahát, megütöttük. Bank!… Hát vegye le már a lapját.

Azzal fél kezem vinnyogva szorítja ölében a nagy izgalomtól és várakozástól, nyerünk-e? Most a Jézuska csizmája!… Magam pedig szinte örülök már a válság ilyetén múltán, s szélnek ered viszolygásom.

Már nyúlnék a lapért. De a kisasszony már nem bírja izgalommal és megelőz. Levenné, de Manó jogos rosszkedvében, most már gorombán löki félre kezét, mivel egyidejűleg meglöki az asztalra tett kártyacsomót, s mivel meglökte, s mivel szétesett, sokkal természetesebb, hogy önkéntelen fölkapja, s az asztalhoz veri.

Szóval mit értem el? Míg csak félrefordultam, hogy magam is óvjam a kisasszonyt a beavatkozástól, Manónak elég idő odaverni a tucatot, és látni a következő lapot is, vagy egyéb műveletre is. Valószínű, mert az ászomra figurát kapok, s míg a kisasszony fülembe szörnyülködik, Manó türelmetlenkedőn megint az asztalhoz veri a kártyákat.

– Fuccs! – mondom.

De most már ágaskodik és remeg bennem, hogy szóvá tegyem észleletem a következő esetnél, és lerázom a bűvöletet. Ágaskodik és remeg bennem, de ahelyett hogy megvigyáznám hát a Manó körmét osztás közben, egyszerre így szólok a bankra:

– Vidd ki. Én adom.

Kissé érzik dühöm s bizonyos dac és fenyegetés hangomban. Világért sem ellenkednek velem. Manó búsan behúzza a pénzt. Most már én osztok. És mivel magam határoztam meg a szabályt, a kártyacsomagot, a lapok leadása után, az asztalra helyezem.

Mit értem újra? Először is kisebb bankot nevetség adnom, amire felemelődött. Manó pedig minden lapra bankot. És ha elsőre nem húzza ki, és másodszorra és harmadszorra sem, akkor elbúsultában nem csoda, hogy szétböki a kártyacsomagot, miközben lapjáért nyúl. Ugyanakkor a kisasszony a nagy diadalmunkban ölébe rántja kezem, s míg én visszarántom, Manónak elég megigazítani a tucatot azzal, hogy megrögzött szokásaként az asztalhoz veri, s ha egyebet nem, megtudja, mit vesz le, s aszerint „semmi” vagy „az egész hopp!”.

– Ne csinálj így nekem – kelek ki egyszer végre.

– Mit? – kérdi ámulva.

– Ne üsd oda így a kártyát – magyarázom. – Minek ütöd mindig oda? – teszem hozzá már kissé bizonytalan a nagy Manó bámuló szemei miatt.

– Kérlek – feleli, nem értve akadékosságom. Magam pedig átallom, hogy a veszteség kihoz sodromból. A kisasszony is azt hiheti.

Egy szó mint száz. Mikor az utolsó vasam is elvesztettem, Manónak egy perc dolga akadt a vendéglőben. Egyedül maradok néhány percre a kisasszonnyal. Fejem abban a veszteségre következő kába, tikkadt lázban. A kisasszony szinte jóságos, anyás, vigasztaló részvéttel kacag, és hajamat turkálja föl fejem búbján.

– Nem baj. Most vesztettünk. De holnap kivesszük neki a belit – int Manó után.

– Á, semmi – biggyesztem a számat. De milyen érzés ez! A kisasszony kezein mintha jégkesztyűk volnának, amik fejem forróságát hűsítik, s mintha ujjahegyeiről hideg csöppek peregnének alá végig gerincemen, boldog, édes borzongást kergetve föl. Szinte kiáltanom jön, oly gyönyörvetes ez. Szinte zokognom s odaborulnom a kisasszony aszott, lapos, csábos kebleire. Holott homályosan abban a pillanatban is ott lappang tudata, hogy Manó cinkosa, s segít kizsebelésemben.

Manó aztán visszajön, s visszaül helyére. Én már állok:

– Nem játszom tovább. Megyek. Mennem kell.

– Nincs pénzed? Elvesztetted? – kérdi Manó, mintha legjobban maga álmélkodna, hogy így történt.

– Nem azért – felelem. – De át kell vennem a latint.

Manó, mintha hirtelen megszánna, ajánlatot tesz, hogy kölcsönöz. Azaz, hogy előlegez az ékszerekre, ha akarom.

– Nem! Megyek, mennem kell – mondom, és megyek is, talán mert érzem, hogy bedűlök, ha halogatom.

Az utca más, a világ más, minden más, mint máskor. Homlokom mögött még teljes zűrzavar. Bomlottan, összekeveredve kavarognak az imént történtek jelenetei, keserű-keserű megbánás és kín mardos.

Azaz nem is tudom. Voltaképp nem is megbánás sanyargatott az elvesztett pénzen, vagy bosszú és düh, vagy tépelődés Manó üzelmein. Valami megmásíthatatlannak gyötrelme gyötört inkább. Mintha későbbiek homályos értése vajúdott, másult, alakult volna bennem. Mintha azé a megmásíthatatlané, hogy a gyönyörnek tartozéka a kín, s nem lehet nélküle még álmokban sem.

Megbánás inkább azon lappangott, hogy talán el kellett volna fogadnom a kölcsönt. Talán ha tovább játszom, újra nyerek… Nyerek, nyerek folyvást a Manó kiapadhatatlan tárcájából… És már számoltam: ennyi és ennyi. Pénzhalmazok előttem… Véletlen bebotlik a műasztalos és a többiek… Most már közibük fogadnak… tovább nyerek… Már képtelen összegek előttem… tovább, tovább… mindent lekaszaboltam… Akkor aztán megtömöm zsebeim… Már csak magam ülök… Reszkető bódulat… Fröccsöket parancsolok, mint a műasztalos… s mi még?… A kisasszony… Izgult, kéjes játék vele a szobában… Reszkető bódulat… és mi még?… nos, mi még?… Itt vége volt. Mi legyen hát vége, s hol végződjék?… Itt semmi tovább. Csak ugyanaz. S ha ugyanaz, akkor unalom.

Valóban, mintha már ott, akkor megsejtettem volna, aminek megértése nem is szükségel ősz vagy kopasz fejet, hogy minden más, az élet egészében nem a nyerés vagy a vesztés kérdése, hanem a játéké, az újrakezdésé. A megállj! unalom, semmi, halál… Valóban éppúgy fölrémlettek akkor is a szörnyű keretek…

 

*

 

Minek is súgjam meg külön. Manó megvásárolta az ékszereket az utolsóig, s a vételárat visszanyerte az utolsó petákig.

 

*

 

Nem tudok róla, hogy egy pillanatig is kecsegtettek volna annak idején az örök boldogság jámbor gyönyörei, sok fogalmam sem lévén, miben álljanak voltaképp? Ellenben az örök kárhozattól jóhiszeműen szurkoltam. Szintén nem lévén fogalmam, hogy ez tévfölfogás, mivel az örök kínok állapota is csak olyan lehet, hogy enyhületei és fokozódásai változataival ugyanoda lyukadnánk, mintha bele sem dugtak volna.

Egy délután ott irkálom össze bűneim kertünkben a Lelki manna kötelező imakönyv vétekjegyzékéből a szent gyónásra.

Végeztével indulok be a házba.

Odabenn nagy zavargás.

Nagyanyám rikácsol éktelen. Ez nem volna sem ritkaság, sem felötlő, ha kivételképp nem épp a kedvencét, húgomat illetné.

Húgom akkoriban nagyban barátkozott a szomszédunkbeli szegény asztalos három kislányával. Uralkodni vágyó, gőgös kis fruska létére, gondolom, azért ereszkedett le ezekhez a kis ceferkékhez, mert mint holmi kis cselédekkel szolgáltathatta ki és bámultathatta magát velük, s epedeztethette őket játékaira. Sokszor behozta szobáinkba is. Kivált abba, amelyikben az öreg diófaszekrény állt, melynek limlomjait szintén fölkotorták bábrongyokért. Nyilván épp ezt jegyezhette meg valaki a háznál.

Mert nagyanyám veszkődéséből tüstént kivettem: rájött valahogy az ékszerek eltűnésére, s szegény asztalos ceferkéket gyanúsítja elcsaklizásukkal. Cselédünk is (joggal tartva a maga meggyanúsíttatásától) ugyanilyen értelemben ordibál csendőrt, rendőrt.

Szerencse, hogy nem veszik észre elsápadásom a ricsajban.

Ott állok, nemcsak mint a bűn szerzője, hanem aki miatt most ártatlanokat gyanúsítanak. És kezemben bűneim jegyzékével és félórával a szent gyónás előtt.

Nem bírom kiállani még a véletlen rám vetődő pillantásokat sem, s igyekszem ellomolni hazulról. De képzeletemben gyötrelmes képek kergetőznek. Rendőrök. Vallatás. Miattam hurcolják el az ártatlan szomszéd gyerekeket.

A gyónószék kóvályog velem, amint darálom: kérem a lelkiatyát, adjon nekem szent áldást, hogy minden bűnöm őszintén és töredelmesen meggyónhassam.

A rám szabott penitencia-miatyánkokat még egy sereggel megszerzem, valóban kétségbeesett áhítattal. De mit ér ez?

Másnap valósággal vacogok és dülöngőzöm a sorban pajtásaim közt, amint az oltár elé járulunk magunkhoz venni az Úr testét. A liliomkáté valamennyi rémtörténete fejemben szavalja: a vérré vált ostyát meg a katonát, aki az áldozati ostyát szájából az erszényébe téve, mulató cimborái közt gúnyröhejjel mutatta föl, de abban a pillanatban szörnyethalt, és később megjelent a gonosz cimboráknak dúlt arccal, hogy hagyjanak föl a rossz élettel, s imádkozzanak érte, ki a pokol örök lángjai közt gyötrődik.

Nagy volt a kárhozattól való rettegésem. De mégis nagyobb szörnyűség volt, hogy bevalljam otthon az ékszercsenést. Úgyhogy attól fogva áldozásaim a szentségtörések sorozatai voltak. Csupán egyetlen vigaszom. Hogyha valaki utolsó óráján, bár egy sóhajban is, megbánja bűneit, már nem jut a pokolba.

Mellesleg otthon az ékszer-ügynek semmi különösebb következménye nem lett. Ellenben valláserkölcsi és hitvilágom alighanem ez bontotta meg, s hajtotta bizonyos léhaságba, miután úgyis menthetetlennek tartottam lelkem üdvét.

Szerelem. Ez a fogalom eszmélő fiúcska koromnak egészen sajátos személyiséggel és körülményekkel volt kapcsolatos.

Ha megbámultam egy szép nőt, ez semmivel más ingerrel nem volt, mint ha egy tarka képet szemléltem meg egy képeskönyvben. Szóval ez nem volt az.

A cseléd fölhajtott szoknyáján, ruhatakarta tagok s illetlen pontokra gerjedt kíváncsiság és izgulat, megint nem volt az.

Ellenben volt valami furcsa varázs, mely olyankor jelentkezett, ha azt tudtam valami nő felől, ami becstelen s megrovó. Ez volt a szerelem, az érzelem.

A szomszéd utcában többször láttam egy nőt cigarettával az ablakban, akit Jutkának hívtak, s értesüléseim körülbelül ennyit tartalmaztak róla. Jutka rosszféle. Többekkel összeadta már magát, s ocsmányságokat művel férfiakkal. Ez a kitétel valami oly izgató bűvöletkört vont szememben Jutka köré, s oly gyönyörű és alaktalan álmokra késztet személyéről. Jutka rosszféle. Ez a rosszféleség a hozzáférhetőség csábja volt. A szemérmetlenség vonzása, amely nem kiált álszendéskedő: nem illiket, nem szabadokat. Ez a rosszféleség rózsaszínű volt előttem, mint a Jutka ruhája, pajkos és fényes, mint a szemei, könnyű és bájos, mint cigarettája kék füstkarikái, fehér, mint karjai az ablakdeszkán, mikor kikönyökölt, s piros és üde, mint a muskátlijai. Ez volt nekem a Jutka rosszfélesége.

És egyszer azt hallottam beszélni otthon: Jutkát otthagyta kedvese, s Jutka bánatában elemésztette magát… Jutka bánata. Ez úgy csendült vissza apró szívemben, mint valami ezüstkolompolás. Oly szomorú, zsongó, édes, aranyos, titokzatos volt nekem: a rossz Jutkának bánatába halni hűtlen szeretője után. Szemem behunyni, magamban ődöngeni, szoba, udvar, kertzugolyokba kuporgani késztet, és ábrándozni fájón, hogy Jutka szíve meghasadt bánatában hűtlen kedveséért. És ha esténként anyám cimbalmozott, s két nővendégünk dallal kísérte, hogy csaknem sírhatnékom jött a gyönyörűségtől, azért ez is valahogy egy volt Jutka bánatával. És azonos azzal az alkonyatra sárgálló s vöröslő ég is, a villódzó levegő. És ugyanaz két kép is apám irodájában, egyiken egy halászlegény halaskosara és hálója mellett, s a másikon virág- és gyümölcskosárral egy lány, valahová merengve… Oly szívfacsaró s kimondhatatlan volt mindez, s Jutka bánatát jelentette, meg ezt a szót csengette, zengette: szerelem… szerelem…

 

*

 

Ez volt, mondhatnám, a hátulgombolós szerelem. A rövidnadrágos szerelem sem határozódott meg pontosabban értelmemnek. Mégis két szigorúan elkülönzött válfaja volt.

Egyik afféle magasztos, választékos, könyvbeli. A sóvárgás névtelen s kifejezhetetlen kódorog a levegőben. A csók csak minta holdsugáré a víztükörrel. A vágy csak felöltözve vagy éppen kiöltözve, vasárnapian. Piha! egy női comb. Ily gyalázatosságot említeni ily drágalátosságnál. – Uff! az ágy. Rágalom, aljasság. – Uram bocsá! szülés, foganás. Bárha a gyermekeket nem a gólya hozza… Egyáltalán csak átszellemülve lehet suttogni róla.

A másik megtagad minden kedvesebbet s finomabbat. Csak kitakartságok, csak pocsékságok. Csak öblítetlen, röhögve s vásottul lehet tárgyalni róla.

 

*

 

Már harmad- vagy negyedosztályos gimnazista voltam. Ocsúdó, bizonytalan sóvárgásaimmal mintegy olyan viszonyban voltam, hogy mert olvastam, tehát illik, hogy szerelmes legyek. Imádatom azonban igen mohó és szeszélyes portéka volt, s egyáltalán nem bírt a válogatás képességével. Nem is minden nő, de úgyszólván minden szoknya fölajzotta ugorjjancsiként, hogy több bajom volt a lefektetésével. Hogy szabályozzam, választottam egy főszerelmet, amelyhez ragaszkodtam, s aki mellett igyekeztem alábuktatni a folyvást közbebukkanó alszerelmeket.

Ennek a főszerelemnek tárgya egy nyúlánk, szőke lány volt, kivel mindennap találkoztam reggel nyolckor iskolába menet, abból jövet, tizenkét órakor. Boldog voltam, ha csak láthattam, és boldogtalan, ha elkéstem. Egy dalt választottam ki dicséretére, s fütyörésztekor képét idézgettem. Behunytam szemem és sóhajtottam. Szívszorongásokat álltam ki. Illetlen gondolatokat távoltartottam drága lényétől. Búslakodtam, hevültem. De legfőként meg voltam győződve, hogy ezekkel a szívem mélyén buzgó és rejtőzködő érzelmekkel és fájdalmakkal magányban, rokontalan és egyetlen vagyok a mindennapok közepett.

Csakhogy volt egy pajtásom. Sok különös és elég kivetni való tulajdonsága volt, de közülök egy teljes barátságának nyert meg.

Egy délelőtt a temetőben, hol az osztálybeli órákat henteregtük el a sírok közt, s ahol volt egy mocsár is, mely hemzsegett a békáktól, előbb arra jöttünk rá, hogy ha a zöld béka fején egy hosszmetszést csinálunk, akkor még elevenen lehúzhatni a bőrét teljesen hibátlan – aztán leültünk beszélgetni. És beszélgetés közben kikottyantottuk egymásnak szerelmünket. Kitudódott, hogy neki is van egy eszménye, éppoly szőke, éppoly tiszta s éppoly egyetlen. Azaz hogy most már odamásult, hogy kettőnket hittük egyetleneknek a világon, kik ezt a sajgást hordozzuk.

Pajtásomat Ödönnek hívták. Aránytalan nagy töksije volt, hegyes orra és hegyes álla. Jóval közlékenyebb is, beszédesebb is nálam. Ő vitte jobbadán a tárgyalást.

Felugrik szétvetett lábbal két sírra, s nagy homloka alul két értelmes, sárga szeme fennkölten s hévvel ragyog.

– Mire volnál képes érte? A tiedért? Én mindenre az enyémért. Akármire, amit akar tőlem. Ha azt kívánná, hogy most megöljem magam, hiszed, hogy megtenném? De mondd, te hogy vagy? Például képes volnál őtet megbecsteleníteni, hogyha alkalmad volna is rá? Mert tudod, hogy a nőknél csak az alkalom kell? Képes volnál? Én nem. Soha! Soha, akármi lenne, nem volnék képes, hogy tönkretegyem. Ugye, te is úgy vagy?

Valóban szívemből szólott. Én is így fogom föl ezt. De nem nyilatkozhatom egyébbel bólintásoknál, mert már arra tér:

– De mit gondolsz, mi szép fiúk vagyunk? Te szép fiú vagy, az tény, de én, azt hiszem, nem vagyok az. Te azt mondod, hogy igen. De én egészen tisztában vagyok. Nem szép, hanem meglehet, érdekes. Nézd így, hogyha így lehúzom a kalapom, nincs színész kinézésem? Nézzük csak neked.

Ezzel miután a maga fején megigazította a kalapot, és homlokába húzta haját, ugyanezt csinálta velem is. Míg én közben biztosítottam, hogy nincs mit szerénykedjék, bízvást szép fiú, még kelleténél is, s nyugodt lehet, nálam is.

– Ezt hiába mondod, mert én tudom, csak azért mondod, hogy aztán visszamondjam neked – fogadja a bókot.

– Bocsáss meg, kérlek – tiltakozom komolyan, de közbevág:

– Nem bánom én egyáltalán. Mert így is színész leszek, és színészeknek nem szükséges szépnek lenniök, csak érdekeseknek. Kár, hogy nincs neked is tehetséged. Milyen nagyszerű, barátom, egy színésznek. Előbb nyomorog, aztán egyszerre egy sikere van, híres lesz. Ez így megy rendesen. Te azt mondod, egyáltalán nincs hajlamod semmire? Csak úgy képzeled. Még ugyan sok tehetséged van.

Azelőtt inkább kapcáskodtunk egymással bármin, mint egyetértettünk. A vallomás óta folytatunk csak ilyen önzetlen árverezést egymás kiválóságaira, s ugyanily nemes egyetértésben emeljük egy a másiké fölé eszményeink szépségét is. Bárha csak kölcsönös leírásból ismerjük egyik a másikét. Kilétük nem áruljuk el. Ezt a férfiasság követelményének tartjuk. Meg valahogy félünk, hogy ezzel köznapiassá válik bűvük. Egymást biztatjuk titoktartásra. Ne, ne mondd meg, ki! – tiltakozunk. Végül mégis leírjuk neveik kezdőbetűit. Az enyémé Sz. M. Az Ödöné R. M.

– Szem és Rám, nagyszerű! – kiáltja Ödön – mintha Semirámis, Szem is, Rám is jönne ki belőle. Várj. Ezentúl így fogjuk csak nevezni. A tiéd Szem, az enyém Rám.

A kerékpár föltalálója nem volt úgy elragadtatva találmányán, mint mi ezen az ötleten.

Gondolom, Ödön, bárha az osztály legrosszabb tanulója, jóval eszesebb és ötletesebb volt nálam. Kedélye változékonyabb, s több érzéke a mulatságos iránt. Hamar észrevette, ha émelygősre térült beszédünk, s hamar átcsapott holmi ellenőrző öngúnyba vagy eszélyesebb észrevételekbe. Vagy egyszerűen elkacagta magát a legérzékenyebb ömlengés közben, s kijelentette, hogy csak ámított. Ez aztán sértett. De sohasem tudtam megelőzni.

Egyáltalán sok kiállhatatlanabb tulajdona is volt. Maga érzékeny, másét azonban nem sokba vevő. Többször makacs s makrancos, s a füllentés, nagyítás kiváltképp sajátja.

Ödön szülei nem valami jó sorban éltek. Apját valami nagyobb hivatalból menesztették, s díjnokoskodott, meg kosztosfiúkkal bajlódtak. Ödönnek még egy kishúga volt. Barna, nyeszlett lányka. Egy osztályba járt húgommal. De nemigen barátkoztak.

Húgom, azt hiszem, kissé utálatosan rátarti fruska volt, s hamar fölvonta mindenre amúgy is fitos orrát.

 

*

 

Az Engel lányok Ödön húgának voltak barátnői, így ismerkedtem meg velük.

Magamhoz való hölgyikék ismeretségére épp elégre tehettem volna szert húgom barátnői közül, de holmi szendébb, nyafkább, ildomosabb fruskákat untam, sőt utáltam. Vagy épp valósággal féltem tőlük, s nem volt nagyobb mérgem, mintha alkalomadtán haza kellett kísérnem őket tőlünk. Lehetőleg megszöktem előlük.

Mindez ösztönszerű volt, de abban az értelemben nem nélkülözött minden eszélyességet sem, hogy a megengedett s javallott körök, abban a korban s nyilván később is, rendszerint kevésbé élvezetesek a tiltottabbak s megrovottabbaknál.

A tanárnők rendszerint szemöldökük rándították az Engel lányokra, léha, csaknem feslett hírük lévén.

Az Engel lányok anyja ahajt színésznő volt. S alkalmasint nem másodrangú. Nem is harmadrangú. Közvitéz, karénekesnő lehetett alkalmasint.

Meglehetős tespedésnek induló, szőke asszony volt. Bárha valami színt illetőleg legföllebb szemeire lehetett mondani, hogy kékek voltak, mivel, gondolom, azokat nem lehetett festeni. Hajáról s szemöldökeiről már csak azt állíthatni, hogy aranyszínt játszottak. Ajkai kármint, fogai porcelánt, orcái pedig rózsásat és rizsfehéret. Oly fehéret, oly busásan fehéret, hogyha erélyesebben megrázta volna fejét, egész kis lisztvihart támaszt maga körül.

Férje, Engel pápika, legalább huszonöt évvel idősebb volt nála. Jó kicsikét meg is hülyülve már. Nyugalmazott százados volt, s ennek megfelelőleg most is egyenruhát hordott mindig.

Ennek az egyenruhának melle szintén gyöngyházfényeket játszott, kabátujja végeivel együtt, a reácsöpögött zsírtól, bortól meg egyéb, alantosabb nedvektől is, s másutt sem akadt már nagyon sok pecsét számára tiszta hely az egész egyenruhán. Csákója olyan volt, mint egy szétráncigált harmonika. Nadrágja mindig félelmesen hulladónak ereszkedett topánkáira. Tovatötyögve éppúgy hatott Engel pápi, mint egy kétágú dugóhúzó.

De Engel pápi minél kevesebbet lötyögött. Rendes helye ott volt egy kis zsámolyon, az ezüst színre mázolt vaskályha mellett, s előtte egy kis macskaasztal-szerű párkány. Azon Engel pápi rendszerint cigarettát töltött. Nem magának. Ő pipázott. Hanem feleségének és felesége meg lányai udvarlóinak.

Ám szó sincs róla, hogy Pápi valamily keserű mellőzésben sínylett övéitől. Pápi egy fikarcnyit sem látszott elégedetlennek sorsával, és aki hozzáment, azt a két legderűsebb petyhüdt ágyú, öreg szem fogadta, ha mosolya úgy is hatott, mint holmi vén kopó vicsorgása.

Pápinak csak két csorba, fekete foga volt elöl, sovány, kovászszürke képe és ritka, sörtés bajusza egyik fele penész-zöld, másik fele karalábélila a hajdani pomádék és festékektől.

De Pápi boldog volt, ha valaki egy pohár bort neki is vitt, és koccintott vele, és felesége vagy lányai egy kedves szót vetettek neki is. Belátta, hogy sokkal jobban el vannak foglalva vendégeikkel, semhogy sokat törődhessenek vele, s maga alig tudott néhány szót magyarul.

Mert Engeléket vendégek nélkül egyáltalán nem lehetett találni. És csupa, az ifjúság köréből, rövid nadrágtól fölfelé, de legföllebb egyetemi gólyákig. A legnagyobbja Engelné körül legyeskedett, az apróbbja a lányai körül. Akiknek pedig már nem jutott hely e karikában, azok kényükre hevertek, olvashattak, merenghettek a díványon, kiülhettek az ablakokba, leülhettek Pápival, lézenghettek az előszobában, hálóban, sétálhattak, hancúrozhattak az udvaron, kitelepedhettek a padra a ház elé. Vendégek voltak mindig és mindenütt. A pince gádorán és a kút káváján is tanyáztak. A padláson is. Erre széles s külső lajtorja vitt a ház hátulján, s egyik sarka, az eszterhéj alatt, valóságos kis társalgónak volt berendezve az elhasznált bútorokból. A homályosabb világításban azonban elsikkadtak a széles hencser s a néhány világos szövetű karosból előkunkorodó lószőrpamatok. És ez a kis zugoly, ha valaha a lánykák játszózugolya volt, most midőn már sarokba tevődtek a babakocsik, babáik s ruhatárukkal, megmaradt azért kedvenc rejteknek bizalmasabb tereferék vagy magányos búslakodásaik s ábrándozásaik számára. Ha mégis megesett, hogy nem voltak vagy gyéren voltak vendégek, kikből még a konyhának s a cselédeknek is jutottak máskülönben.

Engelék lakása csupa tarkabarkaság volt. Csupa kép, tükör, szalag, virág, élő és csinált, csipke, fénykép, tollak, legyezők, minden rikító, minden vidám, üde, bohó és hangos. Engeléknél mindig jókedv volt, kézi kintornácska szólt, ének, társasjátékok, kártya orrverőcskébe, tánc, cice, bőséges, szabad uzsonnák, vacsorák vagy ebéd is, bor, cigaretta a nagyobbak, nyalánkságok, torkoskodás az apróbbak számára.

De merő tévedés azt gondolni, hogy megfelelőleg holmi szabadszójú vagy épp öblítetlen hang uralkodott a társalgásban Engeléknél. Inkább maga volt az ildomosság, sőt választékos a túlzásig, akár az illemtan fejezetei. Épp az volt a legélvezetesebb, hogy Engeléknél a legkurtább nadrágú és legfényesebb orrú egyén is komoly uracsszámba vétetett. – Kegyed, kegyed, kegyed – selypegték egymásnak a hölgyikék és uracskák, kecsesen igazgatva kézelőiket, s a kislányok anyjuk pipiske mosolyait tartva szemmel.

Egyáltalán megkívánhatóan boldog, megfordított világi sor honolt Engeléknél. A csitrik és suhancok nagykorúságban, az öregek visszakiskorúsodtak. Pápi a macskaasztalnál, a nagyságosasszonyom pedig a társasjátékokban adta és fogadta a zálogosdi légies puszijait a kamaszokkal.

Többször megesett, hogy Engelné, bárha önkegyed névvel illetett is, kényeztetett fiúcskaként szorított apányi fickó létemre magához, s simogatta a fejem meg a pofám. Magam pedig, húsa meleg érintésétől, forró s hideg borzongásokkal révedeztem. Szemem oda-odaragadozva ahhoz a romboidhoz, amit mélyen kivágott ruhája vágása alkotott lecsüngő, dús keblei hegyesszögével. Hebegtem és bódultam.

Úgy tűnik, legnagyobb kínom s alkalmatlanságom akkoriban, hogy alig tudok társaságban egy becsületes mondatot kidadogni. Házias vagy iskolai tízpercmodorban valahogy átallok csevegni; választékos kifejezés pedig, ha akad is agyamban vagy nyelvemen, azok mintegy visszariadnak tőle, hogy túl kényeskedem. Keresett akarok lenni, nem is ötletes talán, csak finom, s rendszerint nyekergek, mint a kenetlen ajtósarok. Kétségbeejt, s átkozom ostobaságom.

Nem hiszem, hogy tévednék, ha azt állítom, hogy néhány rettenetes rémregény vágja föl valósággal a nyelvem. Nagyanyám olvasmányai, s ott hányódnak éveken át előttem anélkül, hogy eszembe jutna valamelyökbe bukkanni. Egyszer aztán beleszimatolva egyikbe, hallatlan, valóságos kéjek közepett bújom aztán végig őket végkimerülésig. S attól fogva mintha valamelyest rászabadulnék magam kifejezésére.

 

*

 

Ödönnel éjbe és égbe nyúló tárgyalásokat folytatunk Engeléktől jövet. Mélákat, zordonokat, keserűket, diadalmasakat aszerint, hogy fölhangolt valami siker, vagy le, valami kínosság vagy ügyetlenkedés, mik sűrűn előadódnak.

Ödön megáll az út közepén, s hízelgőn rám förmed.

– Te gazember. Engel Berta szerelmes beléd. Egészen meghódítottad.

– Képzelődöl – adom vissza. – Inkább tebeléd Piri. Észrevettem.

– És te képes volnál érte lemondani Szemről?

– Soha.

– Hát te Rámról?

– Soha.

De Ödön olykor baljóslatú arccal jelenti ki, hogy az a nap csak egy hajszálon múlt, hogy bele nem háborodott Engel Piribe. És olyan mozdulattal lendíti magasba karját, mintha föl akarná tartani a fejünkre omlani készülő eget hasonló hűtlenség végzetes gondolatánál is. Majd megnyugszik. Mivel maga úgyis színész lesz, s az Engel lányok mindketteje úgyis visszavonhatatlan színésznő, így kevés veszélyt rejt egy fordulat is érzelmeiben.

– Így sem nősülhetek – mondja. – Legföljebb művészházasságot köthetek. Azt csak tudod, hogy színészek csak ilyet kötnek.

Ezek után sokszor még búsongóan Engelné helytelen nevelési rendszerére is kitérünk. S általánosabb erkölcsi fejtegetésekre is.

 

*

 

Az udvar, a pigézés, cicézés velünk együtt mindig kiejtette kissé az Engel nővéreket is ildomoskodásukból. A játék hevében olykor utcagyerekeknek is beváló vad iramokat és cibálódásokat műveltek, és kegyed ide, kegyed oda, sokszor úgy rohantunk egymásnak a hölgyikékkel, mint az öklelő kosok.

Pirikének, kisebb lányka létére, még ha megjárta hasonló szilajkodás, Berta nénje már bokorugró szoknyácskái, matrózgallérocskái s szende szemforgatásai ellenére is, anyányi kebleivel s vastag, kissé karika lábikráival, sokszor borult föl hancozás közben méltatlan testtartásokba.

Egy nap, bájos enyhe tavaszi nap, ott pigéztünk az udvaron. Más két vendéglányka is jelen. Egyiküknek egy sósfonatosnyi varkocsa, mely furán, fejebúbjáról leng, s haja, mivel tincsek nélkül, szigorúan fejéhez fésülve, éppolyan, mint egy sonka.

Száll a pige. Én kapom el. Azaz én érintem meg kezemmel, s aki megérinti, azé. Énnekem nemcsak megérinti, hanem hegye kissé föl is hasítja tenyerem. Aztán kiugrik belőle elém.

Természetesen, nem épp illemszabály szerint, előbb a kiszökellő vért szopom le tenyeremről, s csak azután ugranék a pige után. De a pigét addig, teljesen jogtalan, a Fonatos Varkocs kapja föl, s már szalad is vele a lyukhoz, ütni.

– Teszi le! – kiáltom véres szájjal. – Az enyém.

Én rontok utána. De mire elérem, már sebten a lyukra tette a pigét, s épp elpöccenti.

Fölháborodásomban a jogtalanság, a megsértett kezem és a buzgalomban, már nem nézem, mit fogok meg rajta, és véletlen a varkocsába ragadok. Azzal úgy hátrarántom, hogy őnagysága az ülepére heppen kuporodtából, s lábai magasan kalimpáznak.

Durvaság volt. Tény. Én a lovag, s ő a védtelen, gyönge nő. De már késő megbánnom, s elszörnyednem a többivel együtt. Fonatos Varkocs már bőg, s egyszerre fölugrik.

– Szemtelen, aljas, piszok, kondás, menjen kegyed a cigánygyerekekkel játszani.

És még több ilyen kiszólással illet. És magam körül is csupa szemrehányó és megvető tekintet, úgy a résztvevő hölgyek, mint a titkon kissé kárörvendő urak szemeiből. Közölök azonban legfájóbb magáé Engel Bertáé. Ő fogja kézen a velem berzenkedő Fonatos Varkocsot.

– Gyere, hagyd – szól lesajnáló pillantást vetve rám.

Sanyarú s szégyenteljes mellőztetés részem a továbbiakban. Lesújtva lézengek még egy kis ideig a tovább folyó játéknál, hogy éppen föltűnőbbé s gyerekessé ne váljak, hogy rögtön távozom.

Nemsokára besompolygok a házba kalapomért. Bár eközben már úgy tetszik, Berta mintha már kissé hökkent pillantást vetne felém. Alkalmasint szívesen kiengeszteltetné magát, s bántja, hogy esetleg végleg elveszt imádói közül. De most már dacból is megyek.

Odabenn Engelné két nyolcadbelivel udvaroltat magának. Az asztalnál ülnek. Gyermeknyalánkságok helyett hidegsültet kaptak uzsonnára és bort.

Egyikük, Rápolti, a gimnázium első tornásza. Az óriáskör hőse a nyújtón, amit állítólag titkon most gyakorol fél kézzel az évvégi tornaverseny döbbentő meglepetésére. Ezenfölül az iparossegédek és tanoncokkal folytatott verekedések főbajnoka. Bámulatom és közámulat személye.

Aznap előzőleg épp azzal tüntetett ki, hogy koccintani akart velem. De azzal feleltem: – Nem szoktam bort inni. Erre kacagott, s vállamra vert. – No, majd megszokod később, öcskös.

Rápolti, az Engel-háziszabályok ellenére, mintegy kivételes hatalmat vett magának, hogy így letegezzen bennünket. Magam pedig aztán bosszankodtam magamra: minek utasítottam vissza értelmetlen a bort, holott egymás közt már italoztunk néha a nagyobbakat majmolva, ha nem is ízlett.

 

*

 

Rápoltiék ezúttal épp elköszönőben vannak. Holott még csak későcske délutánra jár.

Csupán keresztülmegyek a szobán, mivel kalapom egy másik kis benyílóban, hol a Pápi ágya szolgált ruhatárul. Pápinak egyáltalán mindene csak hasonlóul szolgál.

Ott találom Pápit is egyedül, rendes helyén, a kályha és az ablak közt, mely az udvarra néz s kinyitva.

Persze, Rápoltiék nem tartották fontosnak Pápitól is búcsút venni. Ellenben engem, kalapom fölvételénél az öreg megszólít:

– Ná, nágyon hámár, ákár már házá?

Dehogy akaróznék. De úgy érzem, már csak egyetlen jóindulatú lény irántam a házban Pápi. – Dolgom van – mondom fanyarul, s kissé megállok. Talán mellékgondolatával, hogy marasztalnak, s valami szerencsés véletlen jóvá tesz minden galibát.

Tényleg.

Elbúcsúzva diákjaitól, Engelné néz be, s lép be. Őt is meglepi szokatlan korai távozásom, s neki is hasonló vontatottan mentegetőzöm, s Engelné épp erélyesebben akar marasztalni, mintha megsejtené, hogy valami történt.

Ám eközben az ablak alatt, hol kimenet el kell haladniok a két nagydiáknak, azok ott egyszerre megállnak, s egyikük sajátságosan röhög, hogy önkéntelen rájok figyeltet idebelülről. Erre, elég hangosan én, Engelné s Pápi, amennyire megértette, a következő párbeszédet halljuk.

Rápolti: Röhöghetsz.

Társa: Nem ugranád meg tényleg ezt a vén dajnát?

Rápolti: Ugorja meg a bánat.

Társa: Marha vagy. Még meglehetős bőr.

Rápolti: Kell a fenének. De minek ne járjak ide? Bepofázom, jól beborozom. Este pedig bemászom hátulról a konyhába a cselédhez. Ez most jóképű, mi? Már meg is kötöttem vele az üzletet.

Társa: Hahaha…

Rápolti: Kezdj ki te a mamával, ha tetszik neked. Légy nyugodt, nem kell rá papucs.

Társa: Ah, nekem sem kell… Inkább te beszélj a cseléddel, hátha engem is…

Oly érthető minden szavuk, mintha szemtől szembe mondanák, s oly elképesztő, hogy idebenn se szóra, se mozdulatra nem vagyunk képesek. Valósággal fává lettem, azt sem tudom, merre forduljak. Engelnének csak a szemét látom elakadtan. Sápadoznia vagy pirulnia persze nem lehet a rizs- és festékréteg alatt. Ellenben egyszerre elkezd reszketni a válla, s lehunyja szemét. Pápi tátott szájjal s benne két fekete fogával hol rám, hol nejére, hol ki az udvarra. Hogy értett-e valamit vagy sem a hangokból? Azt csak látnia kell, hogy miattuk felesége egyszerre csak úgy kapja el fejét, mintha ütés elől tenné. Azzal a másik szoba ajtajának fordul. Előbb neki is megy félfájának. És mire Pápi föláll, már a díványon reng nagy teste a zokogástól, és annak karfáján keni fehérre rizsporral kezefejét. És mázol rózsapírt orrára a festék, vagy tán a könnyei mosták le az eredeti színére. Tény, hogy amint egyszer fölveti fejét, olyannak tetszik, mint önmaga nagyanyja. Egy petyhüdt, pityergő, vén banyának. – Ezt érdemlem én a Rápoltitól! – csuklódja.

Pápi ellenkezőleg. Valósággal visszaférfiasodik.

– Lasz, lasz! – rángatja fölfelé kezeinél nejét háborogva. – Lasz ab! Ich verstéhe, verstéhe, já, já, die sufte, gemeine!… smeisz hináuz mit inen… die surke, verflukter nohamal! Alzó, Lasz ab!… komm! na!… Einmal sziszt du són!…

Egész ki van kelve ez az ember a Pápiból, és hadonász és tappog, hogy a súlyos nadrágfenék fenyegetően imbolyog, hogy alárántja az egész mispóhent, míg felhúzza feleségét.

Ott állok meglehetős bárgyún hüledezve a kis szoba ajtójában. Menni innét a legokosabb. Azzal akarok is kifelé oldalogni. De Pápi épp akkor, fordul vissza nejétől a díványtól, s egyenest nekem, mikor ki akarok lépni. És nagyobb hökkedelmemre egyszerre mellbe lök gyöngédtelen s vadul forgó szemekkel:

– Ná! Most nincs már többet mulátság. Márs házá. Én is, te is, egész, mind, csák házá, elég! Kifelé, kifelé, úgy, jól ván, jól ván, elég!

Azzal fordít, és lökdös vissza a kisszobába az ajtón. És én fordulok és hátrálok be vissza, bámészan. Mars kifelé! Az öreg megkergült. Már azt sem tudja, saját házának melyik a kijárata. A kis oldalszobának nincs is, csak ablaka van az udvarra. Hát ott révedezek megint a szoba közepén, s zavaromban a sok kínos ügytől, már csakugyan arra akarok vetemedni, hogy az ablakon át távozzam.

Szerencsére Engelné közben már magához tér, s hallom:

– Ah, Pápi, du grobián. Vasz isz dasz für ein benémen. Aber der kleine iszt unsuldig. Sém dich.

És a másik percben már dűl be az ajtón Engelné, és engesztelésül és szíve viharában és fájdalmában nyakamba esik, és újra zokogni kezd. – Lássa, lássa!… – Csak ennyit tud mondani, s magával rántva engem is, az ágyra rogyik, ott is vállamon és oldalamon rengve nagy testével.

A kalap a kezemben, s csak meresztgetem a szemem, mint egy fakutya. Úgy érzem, minden szó csak az iménti eset rondaságát piszkálná bűzlővé.

Ekkor azonban könnyű léptek jönnek át a szobán, ahol Pápi dörmög, tötyög, hadonász, suftegemeinézik és ferfluehterezik magában. És Berta jelenik meg az ajtóban.

Nagyon valószínű, hogy miattam jött be. Vagy hangokat neszezett el talán belülről, s Pápi viselkedésén rögtön észrevette, hogy valami szokatlan esett. De őt alkalmasnak sem látta kikérdezni, hanem mindjárt betartott.

Láttára azonban anyja tüstént összeszedte magát. Letörülte könnyeit, s erőltetett hangon mondja:

– Na, most ne gyertek be. Nincs semmi. Játsszatok tovább. Kegyed is – fordul hozzám – maradjon csak. És mulasson csak.

– De mi van, az istenért? Mama, sírtál – közeledik Berta.

– Ne kérdezz. Eredj csak szépen, kedves. Na menjenek szépen. Ne szomorítsák meg jobban a mamát. Menjenek – küld Engelné, s nekem bizalmasan: – És semmi szó. Igen? Maga kis gavallér, tudom. Csak úgy, mint máskor. Ugye? Érti Engel nénikét?

Tuszkol mindkettőnket Bertával kifelé. Mi megyünk. És Berta, úgy látszik, holmi máskor is szokásos családi perpatvart sejdít csupádon, mert mindjárt így kérd:

– Min veszett össze anyus Pápival? Kegyed hallotta. Ej! Micsoda dolog.

Úgy tetszik nekem, ha esetleg röstelli is, hogy holmi bizalmas viszály tanúja voltam, másként nincs ellenére, hogy mindjárt ürügy az iméntiek elsimítására a pigénél.

– Nem Pápival – mondom.

– Hát? – csodálkozik, és érdeklődik most már őszintébben.

– Rápolti miatt – felelem bizonytalan.

– Hogyan? Csak mondja, mondja…

– Nagyon… izé… – ötölök-hatolok zavarban.

– Mizé? De ilyet. Nekem csak szabad…

De eközben a pigézők közül Berta iránt érdeklődnek, köztük Pirike is odajön.

– Ne menj be most – mondja neki Berta jelentősen, és a többit németül hadarja az apa s anyáról. És utasította húgát, hogy csak tartsa a játéknál a vendégeket. Ellenben engem bizalmasan magával von.

– Mi volt hát?… Tudja mit, gyerünk a padlásra. Ott elmondja.

Azzal előre is megy. Én utána, kifejezéseket kevergetve fejemben, amikkel tudtára adhatom a Rápolti-ügyet.

Odakünn már jó alkonyatra jár. A hászján pedig csaknem teljes homály. Egyetlen sárga fényvonalzót kivéve, mely mintha a téglapadlóról a hászja két kerek nyílása egyikének volna támasztva a hunyó naptól. Ez derenget valamelyes fényt.

Berta a hencserre ül. Én mellé. S mivel már előbb is fojtottan beszéltünk a bizalmas ügyről, noha bátran kiabálhattunk volna is, amily távol és lármában a pigézők, közelről suttogunk egymásnak.

Köhécselve, pironkodva, valahogy elmakogom neki a Rápolti-esetet. S valamelyest megütközöm magamban, hogy szörnyülködő hangom alig talál visszhangra. Még akkor sem, mikor a képletes tudósítások hatástalanságára végre kibököm, hogy Rápolti és társa többre értékelte anyja vonzalmánál a cselédjüket.

Azt jegyzi meg rá egyszerűen: ő mindig utálatos s elbizakodott fickónak találta Rápoltit, aki egyebet sem tud, mint korhelykedéseivel és verekedéseivel hencegni, s nem tudja, mi tetszik benne anyjának. Szinte megdöbbent, mily természetesen ejti ki ezeket a kényes szavakat: Mamácska szerelmes belé. Aztán láthatólag nem is érdekli tovább az ügy, hanem egyébről kezd beszélni.

Ugye mily kedves ez a kis zug? Legkedvencebb helye. Itt szokott olvasni meg ábrándozni. – Oly jó. Itt végigheverek ezen az ócska díványon – mondja, és azzal meg is mutatja, hátam mögé dobva magát, és úgy is marad, csupán oldalra fordul, és felkönyökölve előredugja a fejét másik oldalamnál, és tovább fecseg.

Itt szokja kigondolni magában, mily nagyszerű lesz, ha egyszer kiszabadul a polgáriból az utálatos Mariska meg Sarolta meg Ágica néninek körmei közül, és színiiskolába iratkozik. Aztán elképzeli magát a színpadon. Egy nagy sikert. Tapsokat. Csokrokat dobálnak föl. Majd kitér fesztelen az udvarlóira. Ahogy anyja meséli. Hány ruhát, ékszereket vásároltat velük, és sose lesz bolond, hogy férjhez menjen nem egy százados, még egy ezredeshez sem.

Eközben úgy ülök ott, mint valami idétlen fakatona, feszes, mozdulatlan hallgatásban. Nem tudom, mit tegyek? Illendő-e, hogy tovább maradtam ülve, hátuljomat fordítva őnagyságának, ki most már kényelmes kifli alakot vett mögöttem. Vagyis térdeit is előredugva, félkörben van körülem. Valóban, semmivel sem különböznek érzéseim egy riadt szűzéitől, ki az egyedüllétben valami merénylőt retteg. Még a lány keresetlen csevegése a bűvös ábrándokról is nyivasztja szemérmem, nemhogy a fura kéjborzongások, miket ölének melege és combja meg térdei talán nem is oly önkéntelen surladozásai okoznak bőröm alatt, ahogy a beszéd hevében jobbra-balra hányja-veti magát mögöttem. Kínos. Így, ahogy mondom. És várva várom, hogy már egyszer fölkelünk, és lemegyünk végre a többihez. A fényvonalzót is visszahúzta már a nap a hászjalyukon, s szemeim aggódón révedeznek az egyre vastagodó homályban.

Bertának azonban, úgy látszik, esze ágában sincs aggódni a bizalmas kettes miatt, s egyre élénkebben csacsog tovább.

Már a nyakam is megfájdul, ahogy legalább fejem igyekszem minél oldalvástabb fordítani az övé felé. Más tagom nem merem mozdítani, nehogy úgy hasson, orvérintkezéseket keresek az ő tagjaival. Inkább mind lejjebb és lejjebb csúszom a hencseren, magamban szinte bocsánatot kérve, hogy nincs elég helye mögöttem, s egyre hozzám ér mégis. Úgyhogy már annak veszélye fenyeget, egyszer csak alálappanok a téglapadlóra.

Emellett bizonyos titkos hangok, nyilván a férfiasságéi, egyre gúnyosan pusmogják fülembe dicstelen gyávaságom. És ez a pusmogás olyast eredményez gondolataim közt, mintha az amúgy is szárazon vergődő halak közé még port is fújnának, ami végleg elbutítja, összeragasztja és betemeti őket. E végleges megbárgyulás kiváltképp akkor áll be, mikor Berta egyszerre ilyen kérdéssel támad meg.

Tudom-e én, miért nem akarta ő akkor a zálogért megadni nekem a csókot, mikor anyja nem játszott, mert – emlékszem-e – éppen Rápoltiékkal kártyázott a másik szobában, és mi magunk közt úgy határoztunk, hogy aki leejti a kis pénzt játék közben, az nem a többi előtt, hanem künn, a másik, sötét szobában tartozik megadni a csókot a zálogosnak, tudom-e? De tudom-e, miért nem adta meg nekem, mikor leejtette a kispénzt? Mert látta, hogy még azt gondolom, hogy én tetszek neki legjobban az összes fiúk közül, amint Piri mindig bosszantja velem. Azért. És azért, mert én meg egész este a Fonatos Varkoccsal foglalkoztam, és négy zálogom is volt tőle… De aztán bánta. Mert félt akkor is, hogy megharagszom érte… És este elhatározta, hogy mégis megadja nekem a csókot… De nem volt rá többet alkalom… És ő különben sem hozhatta föl előttem… ha én… nem említettem…

Ez utóbbiakat már egy-egy csönd szakítja meg. S csak úgy mindig hozzá meg hozzá meg hozzá teszi, még. Végtére mégis kifogy, úgy látszik, raktára. S a csönd végleges lett.

Végleges, s merem mondani, vajmi rettenetes. Nem is csönd, de vakság, süketség, bénaság, tehetetlenség. A legsiralmasabb és legszánalmasabb a világon. Megrázó vagyok önmagam előtt hülyeségemben. Hogy ülök, ülök, ülök, és mégis ülök, és hallgatunk, és úgy rémlik, itt tenni kellene valamit. A hölgy nem alap és célzat nélkül pendítette meg ezt, és pedzi szavaival merszem és térdeivel hátam. És én boldogtalan, ülök, ülök. Valami ínséges lovagi föllengésnek gúzsát érzem magyarázatul. Nem szabad visszaélnem a helyzettel a sötétben. A bizalmas kettessel. Mintha szörnyű következmények meredeznének.

Egyáltalán egyetlen őszinte vágyam az volna: ugorjak föl, mielőtt a téglára csúszok a díványról, és rohanjak hanyatt-homlok le a lajtorján ebből a pokolból.

 

*

 

Úgy tűnt: arcom vörösségének lángot kell vetnie, és fölgyújtania a hászját, és az égő gerendáknak ráomolniok szégyenemre és kénorvra, mikor lefelé jöttünk. Már akkor teljes világában és súlyában éreztem marhaságom. Úgy tűnt: undorítóbb ház nincs a föld kerekén az Engelékénél, és soha többé tájékát sem látom. Úgy tűnt: átkozott legyen, hogy nem távoztam jogos haragomban, mikor lerántottam a Varkocst, aki jogtalan vette el tőlem a pigét, s a többiek még engem mellőztek. Úgy tűnt: minden röhög, vigyorog, ingerel, sajnál a hunyorgó csillagokon kezdve az égen a kavicsokig, amikben megbotlottam Engeléktől kijövet. Ödön mellett lépkedve az utcán, aki a bemutatkozás szabályait fejtegeti.

Szemléltető modorához hűen meg-megáll, el-elkapja kezem, és így szól:

– Örülök a szerencsének, uram. Részemről a szerencse, nagysám. Mondd, nem ez a helyes?

Mire én a sikátornál is sötétebben, ahol megálltunk, azt mondom:

– Igen. De mondd, nincs igazam, hogy ha valaki szerelmes egybe, akkor a másikat, akármilyen alkalma is van rá, jellemtelenség megcsókolni. Nincs igazam?

– De! – hagyta helyben Ödön. – Hanem hogyha, ugyebár, az embert más mutatja be, akkor ő nem szól semmit, csak meghajol. Nem úgy, mint ez a marha Cincár, hogy még egyszer azt mondja: Nevem Cincár. Akkor is: Cincár vagyok. Így kell. Nem?

– Azt hiszem – feleltem. – De azt beismered, hogy csak helyesen tettem, hogy amiért fölhív a padlásra Berta, nem élek vissza a helyzettel és megcsókolom. Pedig még ő is mondta, hogy tartozik nekem egy csókkal. És hidd meg, talán ha volna szívem egy becsületes lánnyal odáig menni, hát most meg is kaphattam volna. De nem akartam. Azt már soha. Igazam van?

– Abban igazad – Ödön válasza. – Szeretném azonban tudni, hogy mikor máma Cincárnak azt mondja Pirike: Azt hittem, maga egy kicsit fönnhordja az orrát, hogy csak most jött hozzánk, s azelőtt mindig Tuborszkiéknál ült, s erre Cincár azt mondta: Köszönöm a bókot, na, mi szellemesség van abban? És egy félóráig röhög rajta. Nem egy sült vadszamár inkább?

– Az! – helyeslem. – Az. De tulajdonképpen szólj hozzá: illik egyáltalán úrilánynak egyedül lenni sötétben egy fiúval?

– Sötétben? – kérdi Ödön. – Tudod, hogy holnap tíztől tizenegyig lyukas óra lesz, mert a vén Dádé beteg. Kimegyünk a temetőbe?

– Kimehetünk – egyezem bele közömbösen. És így haladunk tovább meghitt beszélgetésben egymással, míg csak el nem válunk.

Egyedül maradva aztán, csak egyetlenegy körülményt nem tudtam egészen összeegyeztetni az Ödön is helyeselte érveimmel, hogy ti. semmiképp sem bírtam emlékezni, hogy míg Bertával a padláson voltam, egyetlenegyszer is eszembe jutott volna Szem, sírig való szerelmem. Sőt úgy tetszett, még ezúttal is nagyon erőltetnem kell, hogy magam elé tudjam idézni egyre semlegesedő képét az Engel Bertáé mellett, mely izzón, csábosan, tolakodóan, izgatón, keserítőn, megvetően és szánakozóan káprázik elém a piros hártyapapírral burkolt asztali lámpájuk fényében búcsúzás közben.

 

*

 

Mindig irigyeltem azokat a tanulótársaimat, kiknek szülei távol laktak. Ez az igazi, szabad, férfias, felnőttes élet. A háziaktól független, külön szoba, zsebpénz, korlátlan kimaradás, a boldogság netovábbja voltak szememben.

Kosztosdiák-szoba ritkán nem afféle mérsékeltebb bűnbarlang. Az Ödönéké éppenséggel nem volt kivétel. Természetesen a kártyázások voltak fő mozzanatai.

Maga Ödön ugyan nem volt állandó tag a játékoknál. Túlságos szenvedélye sem volt a kártya, s ha az is lett volna, kevésszer volt pénze. Pedig mint a kocajátékosoknak rendszerint, szerencséje volt, s hozzá az az utálatos szokása, hogy szeretett odábbállni a nyereséggel. Nem is vettük be, csak szükségből.

Ellenben egyik lakójuk, Dömötör, főkártyás volt. Tatáros koponyájú, köpcös fickó volt. Úgy is hívtuk: tarsóka fejű. A capsella bursa pastorisról. Nehéz fölfogású, de szorgalmas és rendes diák volt, és fő jellemcsahos. Mindenből becsületkérdést csinált. Egyetlen gyöngéje a játék. Pénzzel mindig bírta, de vigyázni tudott, s nem lehetett megkopasztani egykönnyen. Szememben megbecsülhetetlen előnye volt, hogy mint semmi másban, abban sem voltak álszemérmei, hogy a kártyázást ajánlja. Magamat ebben mindig valami fura feszély fogott. Még ha megbeszélésre jöttünk össze, akkor is jobb szerettem megvárni, míg más mondja: Na, üljünk neki. És babonám is volt, hogyha én javaslom vagy erőltetem, akkor vesztek. Dömötör mindig megszabadított a kezdeményezés vajúdásaiban. Valóságos bábája volt szenvedélyemnek.

 

*

 

Azokból a tantárgyakból, melyeknek tanárai előző órán elmagyarázták a más órai anyagot, nem ragaszkodtak a könyvszöveghez, nem adtak szóról szóra való könyvnélkülit, példát vagy rajzot, szóval otthoni és külön munkát, azokból a tantárgyakból Ödön megélt. Úgy, hogy mindig a gimnázium legfurább bizonyítványait vitte haza. Kétharmadában bika, egyharmadában kitűnő. A végleges bukásból azonban év végén mindig kivágta magát valahogy, éspedig semmi boszorkánysággal. Órára készülni még tízperc alatt is lusta volt. Vagy éppúgy előző órán a másikra, a notóriusok szokásaként. Ödön hét bikáért sem hagyta volna abba az udvaron a pöcközést, és órák alatt is talált egyéb csereberélni valót.

Ellenben csodálatosan fogékony esze lévén, a feleletekből és ismétlésekből úgy megragadt minden a fejében, hogy vizsgálatokra valóban többet tudott az évi tananyagból a legbiflázóbb jeleseknél. Ezt alig tudta bevenni a tanárok tudákos feje, s általában is úgy tartották, hogy pokoli szerencséje van. Szorgalom és magaviseletből nem is igen jutott jobbhoz kevésbé szabályszerűnél, viszont a rendkívüliekből, úgymint: ének, torna, első kitűnő. Köztük, csodálatosképp a hittanból is. Igaz, hogy a hittanár hangját sem nélkülözhette a kóruson. Ha Ödön rekedtséggel bikacsolta meg magát, vagy a világ legkomolyabb és legzordonabb hangján azt jelentette ki, hogy egyik hangszála elszakadt, akkor az egész karnak lőttek. Így kénytelen-kelletlen kegyence volt a papnak, s makrancaival több bosszúságot nyeletett vele, mint magunk összevéve.

De másként istentől és hittől legelrugaszkodottabb eretnek és botránkoztató létére, mégis avatottabb volt az Ó- és Újszövetség regéi s az erkölcsi fejtegetések, dogmák, tantételek körül a legbuzgóbb jeleseknél is.

Egyszer magyaráz a pap. A szabad akaratról, a bűnbeesésről és isteni végtelen előrelátásról, s szerencsétlenségére megjegyzi végül, hogy mivel a szentírást és az egyház tanait különösen újabban sok körmönfont s megtévelyítő álokoskodás támadásai érik az újkor eretnekjei, a tudomány álarcába bújt ördög sugallta egyének részéről, hát jó kereszténynek, ha kételyei jönnek, legjobb rögtön a lelkiatyához fordulnia azokkal.

Erre felállt Ödön, s mindnyájunk s a pap elképedésére kijelenti, hogy kételyei vannak. Nos, ki velük.

– Nos, a jó Istenen kívül, ami csak van, minden általa van, mert ez mindenhatósága – kezdi Ödön.

– Úgy van.

– Tehát a gonosz lelket is ő teremtette, nemde?

– Természetesen.

– Fölruházta szabad akarattal, igaz?

– Föltétlen.

– De végtelen előrelátásában azt is kellett tudnia, hogy szabad akaratát rosszra fogja használni, úgy van?

– Na, igen.

– Na, igen, de ha ezt előre látta, és azt is, hogy emiatt örök kárhozatra kell vetnie, akkor végeredményben az örök kárhozatra és kínra teremtette voltaképp. Hol van akkor a végtelen igazságossága? Vagy hol van akkor a szabad akarat?

– Ohó, fiam, csakhogy a gonosz lélek tudta ám, hogy neki szabad akarata van, és ha rosszra használja, elkárhozik – sietett felelni a pap, és diadalmasan nevetett az Ödön gyönge érvein.

– De tisztelendúr! – adta vissza Ödön. – A jó Isten is tudta, hogy a gonosz lélek tudni fogja, hogy szabad akarata van, és mégis rosszra használja, s így végeredményben mégis egy lényt teremtett, akiről előre tudta, hogy nem lehet más, mint örök szenvedés a léte. Hát akkor minek teremtette meg egyáltalán?

– Nem így van, fiam, nem értesz – nevetett a pap, már kissé szorulva, és hosszú fejtegetésbe kavarodott.

Ödön azonban csak a magáét hajtogatta. Tényleg nem érti. Ha valaki nem magától akar születni, hanem megteremtik, mikor előre tudják, hogy vétkezni fog, és egy csekélynyi lét után örök kárhozat a sorsa, akkor minek teremtette meg az, aki előre tudta ezt?

A pap láthatólag már szívesebben förmedt volna rá: ülj le, haszontalan, feleselésért beírlak az osztálykönyvbe. De Ödön megőrizte a kétkedő jó keresztény hangját, s jóhiszemű érvelése mellett már szembeötlő volt a pap rosszhiszemű eszmecsavarása. Hát végül csak hozzánk fordul már:

– Vannak, fiaim, úgynevezett hittitkok, amiket nem szabad véges eszünkkel kutatnunk, mert isten végtelen jósága eltakarta szemeink elől.

– Tehát akkor mindenre ezt mondják. Akkor minek tanulunk erkölcstant? – mondta Ödön leülőben éppoly elkeseredve, mintha ezeregyéjét rontotta volna el szent könyvek búvárlatával.

Következő órán az osztályfőnök, ki többek közt abban különbözött társaitól, hogy sokszor szólt hozzánk a tanári hang helyett az emberin, vagyis nem igyekezett magát s a tanári kart afféle bűvkörrel övezni, Ödön bebundáztatása után így szólt:

– Haszontalan fráter! Egyetlen pártfogód volt még eddig mindig a tanári kar előtt, a hitoktató, de ma már ő is azt mondta nekünk: eddig azt hitte rólad, hogy csak csintalan, szilaj csikó vagy, de most már belátja ő is, hogy romlott fickó vagy a lelked legfenekéig.

 

*

 

Magam csak afféle ötödik kerék voltam az egyházi énekkarban. Szóval háttérben maradtam. Bármikor kiszökhettem a kórus folyosóján át a toronyba denevért zavarni, cigarettázni vagy a kórus háta mögé röhögni.

Ez a röhögés olyasmi volt, mint valami járvány. Az osztályban valóságos egyletek alkotódtak a röhögésre, miknek megvoltak jelszavaik, valami ostobaság. Egy szó vagy csak egy intés. Valamelyik kiejtette. Erre a társulat neki, pukkadozni, kékülni, csukladozni, tikácsolni, padra feküdni, pad alá bújni. És rá épp a legünnepibb percek voltak legalkalmasabbak. Egy nagy csönd. Épp a legveszélyesebb vagy legmeghatóbb pillanat.

Igaz, ötleteink is szinte ördöngösek voltak. Az osztályfő szokása, hogy két hüvelykujját két hónaljánál, két mellénykivágásába akasztva sétált föl s alá a padok előtt, s olykor végigpillantott az osztályon.

Mi, többen, figyelmesen nézünk olykor a mennyezet valamelyik pontjára. Persze, észreveszi, s ő is fölnéz. De nem lát ott semmit. Minthogy nincs is ott semmi. Éppolyan helyre nézünk készakarva.

Minthogy nem lát ott semmit, hát visszanéz ránk. Akkorra mi már tanulmányainkba merülünk. Azt hiszi: csalódott, s tovább sétál.

De a következő fordulónál már újra fölnézünk, és fölnézetjük őt is. Ez ismétlődik. Már látjuk, gyanakszik, de nem tudja: min gyanakodjék? Úgy tesz, mintha ránk se hederítene. De egyszerre csak hirtelen, föl a mennyezetre. Ahá!

Ördögöt. Semmi eredmény.

Alá áll. Semmi. Sétál. Az ablakból nézi. Semmi. A katedráról. Semmi. A kályha mögül. Semmi.

Döglünk meg a kacagástól.

 

*

 

Hasonló csínyekre a kóruson is kedvezőbb helyzete azoknak, akik hátul maradhattak.

Ödön is sokszor tört ki előttünk zúgolódásba, hogy neki elöl kell állnia és kornyikálnia. De nagy részben ez is hazug kifakadás volt tőle, mint jó egynéhány más nyegléskedése. Mert valami furcsa vágy ösztökélte mindig a föltűnésre, az elsőségre. De ha elérte, akkor úgy tett, mintha irtóznék a közfigyelemtől, és bújni iparkodnék. Még ha csak egy kissé is mellőzték valamiben, s nem vették észre valahol, az beteggé tette valósággal, és vagy dölyfösen elfordult, vagy a legostobább módokat eszelte ki, hogy magára vonja a figyelmet. Sohasem fért meg begyében, hogy annyiban számítson, mint mások, de ha tényleg többe vették, akkor úgy alakoskodott, mintha tiltakoznék. Hiúsága meg, mint a felhorzsolt bőr.

A pap akkoriban födözött fel egy gyereket az alsóbb valamelyik osztályból, aki vékonyabban s nyújtottabban tudott visongani Ödönnél is. Az vasárnap volt bemutatkozója.

Erre Ödön nyomban rekedtséget kap és visszavonul. Második dudás nem akar lenni a csárdában. Mögénk, az altok s tenorok mögé áll, s nagyban hangoztatja örömét, hogy már nem nélkülözhetetlen. De ennek dacára szüntelen ócsárolja pótlóját, és rekedtsége ellenére, folyvást mögülünk vijjog közbe, a prímbe, mintha ki kellene segítenie vetélytársát. Persze ez gyalázatosan hangozhat le. Hiába figyelmeztetjük, hogy hagyja hát békén, mert csak nyakunkra hozza a papot.

A pap ugyanis, aki a kart vezette, lement valamiért, s szokás szerint egy zeneértő basszista nyolcadbelinek adta át a vezényletet. Ettől persze nem tartunk. Ingerkedünk, vihogunk. Mindig akadt valaki, akit a többi bosszantott s ugratott. Mászkálunk összevissza szabadján.

Egyszer csak zsebeimben kotorászva, előhúzok többek közt egy tucat kártyát is. Dömötör mellettem. Amint megpillantja a kártyát, mindjárt megvillan a szeme.

– Lehúzunk öt vasat?

Meglehet, magam sem vettem ki más várakozással, s a javaslat menten készen talál. Gyerünk az orgona háta mögé.

Ödön is ott van. Valahonnan véletlen pénze van. Ő is ajánlkozik. Befogadjuk.

Előbb állva osztunk. Mindenki leszúr öt vasat egy padra, s kinek legtöbbje, az viszi. Ödön nyer.

Már hatos a tét. Már két haci. Folyvást Ödön nyer, s süllyeszti mellényzsebébe a piculákat. Mérgelődünk Dömötörrel. Ez a kocajátékos vág le. És mindjárt odábbáll majd a pénzzel.

– Üljünk le – mondja Dömötör. – Nem ér így semmit. Adok egy bankot rendesen. Ülj le te is – szól Ödönre.

De Ödön állva marad a pad előtt. Csak ketten ülünk le. De azért továbbra is hármasban megy. Mindjobban belemelegedünk. Már el is feledjük, hol vagyunk, s hangosan viszálykodunk, sőt magamnak odáig megy a merszem, hogy rágyújtok egy fél cigarettára. Mint veszélyes helyeken, futtában szokás, adok egy-egy szippantást a másik kettőnek is, s a füstöt befújjuk az orgonába, a dobja hasadékain.

Épp magam szippantok, s osztani akarok. Egyszer csak látom, hogy velem szemben Dömötör képe éppoly riadtan ostobává lesz, mint a makk filkóé, kivált ha ászra kapni.

Ödön pedig nem nyúl a lapért, amit feléje nyújtok, hanem hirtelen zsebre dugva kezét, elfordul, és indul, mintha csak véletlen állt volna meg velünk, átmenőben a kórus másik felére. Azzal a lap leesik a földre. Még mondom:

– Na!

Akkor rezzenek fel, és hátrafordulok a cigarettacsutakkal a számban. Mire, zsupsz! az egész tucat kártya kipereg kezemből a földre.

A kórus mögött három arasznyi távolban a pap kísérteti arca bámul ránk. Még egy szót sem szólt. És mi is ott meredezünk, mint a jégcsapok.

– Gyertek elő – halljuk végül. – Hozd, hozd csak azt a kártyát is. Szedd csak föl. És ne dobd el a cigarettát – szól rám.

Elöl megy. Mi utána. Mint a kótyagosak.

Csak a gimnázium folyosóján áll meg velünk. Addig még egy igét sem szólt.

– Most följösztök az igazgatóhoz – tudósít röviden.

– Tessék megbocsátani, tisztelendúr – szólal meg siránkozva Dömötör.

Holott ő a legszilárdabb jellem hármunk közül. Mégis, mi Ödönnel szótlan, csak a homlokunk alól pillogunk révedteket. S pedig a pap, eközben ránk pillant, mintha a mi hangunkra is várna. De egyikünk sem bír megszólalni.

– Ígérjük, nem fogunk többé – dalolja koldusosan Dömötör. – Csak most az egyszer.

– A szentmise alatt kártyázni! – susmogja vontatottan a pap. Mintha ily hallatlanság megállapítására, miután előbb a szörnyülködés, felháborodás, elképedés, megrökönyödés, döbbenet, harag minden szófutamát végigbillentyűzte volna gondolatain, s végül is a legegyszerűbb kijelentő mondatot találná rá alkalmasnak… – És te még cigarettázol a templomban – tette hozzá szintén szendén.

Újra csak Dömötör zengedez valamit nyöszörögve. Ödön s én némák vagyunk.

Pedig meglehet, ezen fordul meg minden. Talán ha mi is rimánkodóra fogjuk, a pap talán nem mulasztja el a keresztényi irgalom gyakorlását, s elállva az igazgató elé vitelünktől, saját hatáskörében ró ránk büntetést. De hallgatásunk dölyfös megátalkodásnak is vehette, s nem cégérezhette tekintélyét szemünkben.

Holott egyszerűen a bűntudat fogta le szavunk.

 

*

 

Másnap tanári tanácskozmány elé idéztek. Fölhívattak anyám s a többi szülők is.

Nagyobb szerencsétlenségünkre épp akkor kaptunk új dirit. Az előző három osztálynyi lármát csinált semmiségekért. De aztán abban is múlt. Mint az ugatós kutya szokja. Ez az új sohasem handabandáit. Kimérten, keveset beszélt, csak mordult, mint a harapós eb.

Kicsaptak mind a hármunkat.

Dömötör gyalázatosan viselkedett. Ott is gajdolászott és esenkedett, csavart, ferdített, szavalt, mint egy ügyvéd.

Annyira ment, hogy ránk akarta kenni az egész szörnytettet, csakhogy maga menekedjék. Ödönnel csak ámolyogtunk és dadogtunk. Pedig kettőnknek nem ez volt első összebotlásunk a fegyelemmel. Míg Dömötör addig kifogástalan, rendes diák volt.

Azóta van bizonyos elvi ítéletem az embereknek erről a válfajáról. Egyáltalán ennek a szónak: „jellem” attól fogva lett bizonyos sajátos zengzete előttem. Olyas, mintha jóval kevésbé volna tartozéka a józan, óvatos, érdekükvigyázó egyének lelkületének, mint holmi léhák, botlók s esendőkének, kikben túlzóbb a lelkiismeret, az afféle oktalan s együgyű regényhősi hajlamcafrangok.

 

*

 

Anyám csak jajongott és sóhajtozott. Ez fájt legjobban. Annál ádázabbul rikácsolt, sziszegett, vicsorgott, szúrt, öklelt, fenekedett nagyanyám. Ez csak dacra késztetett. Húgom mindössze lesújtóan s megvetően méregetett. A szolgálónk sem vetett rám egyebet kárhoztató pillantásoknál. Még bejárónénk, egykori dajkám szemeiből is merő szemrehányás és megrökönyödés fogadott, s csak zokszavai voltak hozzám, mint ahajt, ha bemaszatoltam új ruhám.

Olyannak éreztem magam a háznál, mint a rühes kutya.

Akkoriban helyezték át a hutához nagybátyámat.

Már korábban afféle kéretlen tanácsadónk, gyámunk, majd valósággal családfőnkül kezdte föltolni magát. Nem sok köszönete volt nemsokára.

Magam részéről eleitől fogva utáltam. Hányingerem jött, ha csak eszembe jutott tudákos, csíptetős pofája s száraz, szapora, kifogyhatatlan orrhangja. Éppúgy nem állhattam ki kancsal fiát, unokaöcsémet, s nem szenvedhettem pipes húgát. Csak húgommal voltak jóban. Magam nem is titkoltam érzelmeim.

Úgy tűnik ez, mintha eleve valami fajta-kérdés volna. Én az anyám telt s lagymatagabb vérsége voltam, az apai-féle cingár, izgága, fekete ivadékkal szemben.

 

*

 

Nagybátyám nagyképű hűhóval jelent meg rögtön. Már tüzetesen értesült gyalázatomról.

Vagy három órát kerepel fölváltva övéimnek, nekem, ki nem győzöm letörülni képem a cseppekből, mik lefetyéje közben fogai közül s ritkás bajuszáról pöccennek rá. Máskor felényi karattyolásnál is faképnél hagyom. De szorongatottságom most úrrá teszi rajtam, s látható kéjjel okvetetlenkedik.

Tudósít: beszélt egyik tanárommal, s még nincs veszve minden. Mint magántanuló letehetem másutt erről az osztályról a vizsgát, s jövő évre meg lehet kérvényezni, hogy visszavegyenek. Naponta eljárhatok társaimhoz, mikor kijönnek az óráról, s megtudhatom, mit vettek át. Nem szabad kiesnem a folytatólagosságból.

Mikor ezt mondja, már nem bírok megfékezni egy ideges mozdulatot s egy dühös, elkeseredett pillantást.

– Mi az? tán nincs ínyedre? – kérdi. – Talán csavarogni akarsz ezentúl? Mi? Akkor majd másként gondoskodunk rólad.

– Hiszen semmit sem mondott – szól közbe anyám.

– Nem, de annál rosszabb – heregi felém nagyanyám. – Épp az, hogy nem szól.

– Hát szóljál, Matyi – mondja anyám.

– Csak szót se! – vág közbe nagybátyám. – Úgy teszel, amint hallottad.

 

*

 

Összes hadrikái közül ez bőszített rá legjobban. Képtelennek tartottam, hogy valaha egy tapodtat tegyek ki a házból. Úgy tűnt, úgy járok majd az emberek előtt, mint azok a csavargók, akik elöl-hátul nyakukba akasztva hordják a hirdetéseket. És rikító betűkben ordít mindenkire gyalázatom lajstroma. Úgy tűnt: egyáltalán egyszer s mindenkorra végeztem az élet, a jövő és minden reménnyel.

Azaz hogy nem egész szabatos így. Ez a csüggedés csak az első nap terjedt ki az egész világra. Aztán már csak annak ismert körletére szűkült. Az ismeretlen, a kívüle való, a távol annál csábítóbbá kezdett válni.

Mint azok a céltáblák a lövöldében, amiknek magja fekete, aztán csupa színes karikák körüle. Számomra is az otthon volt a sötét pont, a város, még a szülőhaza sem valami kedves, középiskolái, erkölcstanai s egyéb kalodáival, még a saját földrész sem, polgáriasult társadalmában, a földrajz ismertette, igen hasonlatos intézményeivel, hanem minél messzibb, annál kecsegtetőbb. A legszélső karéjok már csupa bűvös szivárványszín. Tengerek, rengetegek, skalpvadászok, vademberek, vadállatok, aranyásók, fölfedezők szabad, kalandos, rejtelmes hona. Elvégre annak idején Robinzonra is bosszankodtam: hogy lehet oly ostoba, s hazajön csodás szigetéről?

Megbújtam magamnak valami zugba, s a magántanulás ürügyén a padlás ládáit kotortam fel rémregények s útleírások után. Órák hosszat ábrándoztam, s képzeletem valósággal megbokrosodva rugaszkodott a legvadabb tervekre.

Így ment egy darabig. Utoljára az unalom mégis kikezdett, s leginkább az esték kedvező homályában afféle kémszemlékre késztetett mind nagyobb és nagyobb körletben a ház tájékáról.

Egy este így találkoztam Numával. Gondolom, ez a találkozás, ha nem végzetest, de nagyot döntött sorsomon.

Numát azért nevezték Numának, mert csöndes, alamuszi fiú volt, de nem ostoba, s a pajtási képzelet hasonlóságot látott jellemében a jámbor és bölcs római uralkodóval.

Kissé bandzsított, azaz inkább rövidlátó volt. Ami az orrát nem érte, azt a szeme nem látta. De hiúságból inkább orrát értette mindenhez, mint pápaüveget hordjon.

Másként arról vált korán nevezetessé, hogy apja egészen felnőtt, barátszámba veszi. Magával viszi mindenüvé: délelőtti sörözésekre, esti pityizgetésekre, mindenüvé, ahol megfordult, s ezek a helyek elég számosak voltak. De közöttük mintegy főhadiszállás a hutai tiszti egylet.

Numa alig tekintette kérkedni valóul ezt a tényt. Ha el talált szunnyadni az órán, a tanárnak nyugodtan megmondta, hogy későig, éjfélen túl maradt ki az apjával az egyletben.

Numának mindig volt pénze. Több a legvagyonosabb fiúknál is. Rendszerint úgy szerezte, hogy gibicelt apja játszmáinál, s megvámolta a nyereséget. Vagy ha az öreg benyalt, vigyázat ürügyén a zsebéből is kikotorászta, hogy el ne veszítse. Már hogy ő is a mindennapra valót.

Numa szintén egyik tagja volt az Ödönék diákszobájabeli kártyázásoknak. Lelke és rendezője az első italozásoknak. Szintén egyik vendége Engeléknek. Egyáltalán olyasvalaki, aki mindenütt ott található, de mintegy csak azért nem tűnik föl jelenléte, mert tudni való, hogy Numa nem hiányozhat valahonnan, hacsak nem a tanulmányokkal van az ügy kapcsolatban. De valahogy mindenki szívesen támogatta súgással, leséssel, puskával, s a többi nyomorúságos közt ő is megélt évről évre.

Numa, a maga kevés és gyomorkorgás-szerű szaván, valósággal zsörtölődni kezd rám: netán szívemre vettem a kicsapást, és miatta bújok el a világtól? Részéről, helyemben, rögtön sétapálcával járna, és keresné, hogy cigarettával lássák a tanárok az utcán. Már értesült felnőtt barátai köréből körülményeimről. Magántanuló leszek. Ez, igen! És jövőre visszakérvényeznek a gimnáziumba. Ezt már nem javallja.

Nagybátyám szintén járt az egyletbe, s barátja volt Numa apjának s körének.

Numa ezúttal sem volt egyedül. Egy látásból ismert, nyúzott képű egyénnel. Csodálkozom, mikor Numa mondja, hogy ez közvetlen fölöttese a hivatalban apjának. Holott valóságos tacskónak néz ki csupasz képével s cingár dongáival a torzonborz s testes öreg Numához képest. Különben szóra sem méltat. Míg Numa, bizonyos álmélkodásomra, tegezi őt. Csupán a bácsi címzetet biggyeszti megszólításaihoz.

Engem mindjárt biztosít róla, hogy a legjobb pofa. Kiiszik egy fröccsös poharat egy nyelésre, anélkül hogy a kezével hozzányúlna, csak fogaival veszi föl az asztalról, és közben még: klapp! csettent a nyelvével.

– Gyere velünk – hívott meg Numa mindjárt. Vágy és kételyek közt nagybátyám jutott eszembe, hogy ott lehet az egyletben. De az aggályom helyett azt vallottam be Numának, hogy nincs pénzem.

Biztosít, hogy nem is kell. A költség a Bácsi Baráté. Csak öt vas borravaló távozáskor a pincérnek. Azzal meg kisegít. És oly biztossággal hív, hogy bár a Bácsi Barát fagyossága nyomaszt, szabadkozva mégis megyek tovább velük.

Közben kisül: nem is az egyletbe tartunk, hanem Filep Lajihoz.

Filep Lajiról minden képzetem csak, hogy nem valami jóhírű lebuj. Eddigelé csak kívülről láttam.

Numa fölvilágosít részletesen. Tart édes bort is, de az fejfájós, s italos ember nem él vele. A kucséber fixnixre is játszik (malaga és mogyoróra, mely kitűnő vizes borral), vagyis nyerés esetén nem kell fizetni. Meglátom majd, a Bácsi Barát mily szenvedélyes játékos, ha berúg, és tömött zsebbel jövünk haza. Továbbá van egy kártyabanda, ahol nem kell leülni, csak tenni a lapra. Neve: uccu-kapod bank. Filep Laji, a tulajdonos most beteg. Vértolulása van. Már harmadszor vágott rajta eret a disznóherélő, aki köszörűs is a piac sarkán. Mert Filep Laji orvost nem ereszt magához. Végül ott vannak az Optikai Csodahölgyek. Voltaképp azokért is mennek most másodszor a Bácsi Baráttal, aki egyiknek udvarol. A bódéban nem érdemes megnézni őket, mert vacak csalás a mutatványuk. Először teljes nagyságban jelennek meg. Aztán egyik térdig, a másik derékig, a harmadik fejig. Ennek udvarol a Bácsi Barát. De ő is azt mondta nekik, mikor a bódéba hívták, elmenne, ha azt mutatnák meg belőlük, ami eltűnik. A fejét itt is látja.

– Tudod, a haja olyan sárga, éppen olyan, mint a gólyahír. Hogy is van? Taraxacum officinale a tudományos neve? Vagy ez a gyermekláncfű? Essen a kórság a vén Dádéba. Csillagos hármasra állok a növénytanból.

Így haladtunk beszélgetve a kocsmáig.

 

*

 

A kocsma belsejének látványa valósággal bódító rám. Csodálatos és fölemelő. Így van valósággal. Szorulok és hevülök. Bámulom Numa otthonosságát.

Ami legelőször tűnik szemembe az ajtóból: egy hatalmas, pocakos férfi fekszik ingujjban egy zöld kanapén, hegyes szakálla, tapló sipkája s olyan szemei, mint a hiúznak a gimnázium állatszertárában. Fejét pedig egy termetes, szép, szőke asszonyság mellén nyugtatja, míg félig a kanapén, félig pocakján egy másik, fiatalabb, szintén szőke lány ül. Furcsán szép. Szemei valahogy riadtak, és álla túl nagy. Mégis szép.

A férfit ők tudósítják folyvást a játék menetéről, mely az ellenkező sarokban folyik egy kerek asztal körül. Egymás hegyén-hátán vannak. Rögtön több ismerős pofa a Sármányból. Az öreg gyümölcsalkusz. A nagy ádámcsutkás, gémorrú pántlikás-zsidó, más néven Csingilingi. Itt a péksegéd is. Végül észreveszem: hátul Manó is ott ül. Hátukra gibickar mászik.

A férfi olykor heveseket vakkant a játszókhoz. Ezzel a fiatalabb hölgyet le-lecsúsztatja pocakjáról. Az vissza-visszahelyezkedik. A játékosok közül pedig föl-föláll egy, és odavakkant a férfinak. Ez a mutyis, a férfi pedig maga Filep Laji.

A többi asztalnál is majdnem mindnél ülnek. Borozók, sörözők.

Ezt mutatja szemközt a helyiség.

Egyszerre, amint beljebb lépünk, oldalról nagy vihaj, és Numát fejen koppintja egy dugó. Ám Numa harag helyett boldogan mosolyog oda.

Az oldal-sarokasztal az Optikai Csodahölgyek tanyája. Éppen hordják előlük vacsoráik maradékát. Részint fogukat piszkálják, részint cigarettáznak. De egyöntetűen isznak egy idősebb úr fölhívására.

A Bácsi Barát már helyet is foglalt az idősebb úr s a gólyahír hajú hölgy közt. Numának egy másik, fekete hölgy ráz meg karjánál fogva egy széket: – Ide üljön, kis babám! – fölszólítással. Magam egy percre zavarba kerültem.

Nem merem föltételezni, vajon állanak-e itt is a bemutatkozás szabályai? Az asztaltól pedig senki nem vet rám ügyet. Kissé kínosan bámészkodom, míg Numa észrevesz és rám bizalmaskodik:

– Ülj le csak akárhova.

– A maga barátja? – vett észre ekkor Numán keresztül a harmadik hölgy.

Sajnos, legmegfelelőbb szóval holmi fölpántlikázott, kormos, csorba kocsorbához hasonlít. De csak mellette még egy üres szék. Arra kell ülnöm.

– Maga is kisdiák? – érdeklődik mindjárt.

Ez mindjárt kényes pont is, s külön is elvörösít. Numa válaszol helyettem igenlőleg, s bizonyos önérzettel téve hozzá: – De magántanuló.

– Maga magántanuló? – bólint rám túl boldogan a Kocsorba.

Hanglejtéséből azonban úgy sejlik nekem, akárha nem volna tisztában ezzel a fogalommal, azért örül úgy neki.

De ezzel aztán vége is a társalgásnak. Egyáltalán a továbbiakban meglehetős rábeszélésbe kerül önmagammal elhitetnem, hogy nagyon élvezetes a mulatozás, és megéri a nagy boldog szemösszevillanásokat, miket Numával váltunk. Őszintén szólva, inkább apróbb-nagyobb kényelmetlenségek sorozata.

A hölgyekkel nem akad semmi beszélnivalónk. Nemcsak magamnak, hanem Numának sem, bármi szívélyes fogadtatás után is. A hölgyek egymással vagy az urakkal csevetelnek. Mi ülünk az én Numámmal, és váltjuk olykor a „nem nagyszerű, mi?” jellegű pillantásokat. Legföljebb mulyán vigyorgunk, ha egy-egy hölgy mosolya ránk téved.

A Bácsi Barát bort rendel.

A pincér, kockás, koszlott ruhában, nyakkendő nélkül dísztelenkedik. Szeme olyan, mintha szempillái szálanként össze volnának göbözve, s csak félig engednék kinyílni azokat. És amikor a borosüvegekkel poharakat hoz, hát mielőtt elém is rakna, előbb rám néz, majd a Bácsi Barátra néz:

– Ide is?

Bácsi Barát csak odavetőleg biccent rá, s tovább figyel a Gólyahír-hölgy csevegésére.

 

*

 

Ezt a Gólyahírt bámulom egész este. Tündéri. Így, ahogy mondom. Még észrevett nyilvánvaló fogyatékosságai is olybá tűnnek, akár a hét szépség kiegészítő kellékei volnának. Például, hogy álla alatt afféle tokaemlékek petyhüdnek, és ha félrefordul, fehér nyakfodra és lisztes arcbőre közt barna csíkban jelenik meg nyilván valódi bőre. Nem tud kiábrándítani, hogy egyszer, más szemnek észrevétlen vélve magát, hirtelen leakasztja kontyát, és megint visszaakasztja. És alján olyas feketeség villan meg, mint húgom sárga selyem tűpárnájának fekete selyem feneke. Nem zavar, hogy néha hangjában valami közönséges, rekedtes zönge.

Szemei. Gondolom a szemei, mégis, nagyon szépek. Oly ártatlan, álmatag gyöngyházkékek. Ezek keltik nyilván – őszintén szólok – valami égi tisztaság kinyomatót egész lényén.

Még a következő eset sem silányítja le egészen szememben. Legföljebb megfurcsáltat magamban.

Bácsi Barát malagát s héjas mogyorót nyer össze a kucsébertől, és szétdobálja közzsákmányra az asztalon. A hölgyek aránylag elég mohón esnek neki. Úgyhogy csak Numa élelmessége teszi, hogy nekünk is jut két doboz.

A mogyorót Gólyahír meg a Fekete fogaikkal törik föl. Ellenben a Kocsorba szól:

– Kinek van egy bicsakja?

– Törje maga is a fogával – ajánlja neki a Fekete nevetve.

Nem értem, minek jön erre akkora méregbe a Kocsorba, hogy azt förmedi rá vissza:

– Marha!

Mindenesetre készséggel kaparászom elé zsebkésem. Gyöngyháznyelű.

Kocsorba töri egy darabig vele fölfeszegetve. Majd gyöngyháznyelével üti az asztal szélén a mogyorókat, s nemigen merek odanézni késem sorsára. Lovagiatlan, de a szegény csúf Kocsorbától sajnálom, hogy lepattogtassa róla a berakatot. Ellenben mikor leteszi, örülök. Nem, hogy letette. Hanem hogy Gólyahír nyúl érte.

– Szabad?

– Ó, kérem, tessék.

Ő is ütögeti aztán egy darabig, s egyszer megnézi:

– Milyen csinos kis bicsak.

– Ah! – pittyesztem ajkam.

– Adja nekem, ha nem tetszik magának.

– Szívesen – vörösödöm el kissé.

– Köszönöm – mosolyog rám. És már be is csapta pengéjét. És már be is csúsztatta keblébe.

Látom, erre a Kocsorba mérges és megvető fintort csinál rá, s menten hozzám fordul:

– Minek adta neki? Maga bolond.

– Hát – vonok szájat s vállat ilyen csekélységen.

– Haha – vihog Gólyahír kissé kajánul a Kocsorba szeme közé. – Hogyne, bolond, amiért nem magának adta.

– Menjen, piszok! – így felelt a Kocsorba.

Erre Gólyahír kiöltötte rá nyelvét. És a három szó közül, amit válaszolt, kettő olyan volt, hogy akkor elhűltem rá, most pedig nem írhatom ide.

 

*

 

Mondom, ez a kis mozzanat kevert csak némi potomságot Gólyahír szűzies lényébe. De akkor nem értem rá foglalkozni vele magamban, mert Numa egyszer csak rám kacsint, és hátraoldalog az asztaltól.

– Gyere – azt mondja, mikor mellésórálok én is. – Teszünk mi az uccu-kapod bankra. Most már sokan vannak. Csak ezt vártam. Nesze. Kaptál ötöt. Még adok huszonötöt. Jössz akkor harminc vassal.

Az uccu-kapod igen egyszerű játék. Két pakk kártya vagy esetleg egy is, ha nem sok a játékos. Tegyük, kettő. Egyik pakkból, hátlapjával lefelé, annyi csomót rak ki a bankos, ahány játékos. Ezekre rakják azok a téteket. Most a bankos szintén vaktában felvág a másik tucatból egy lapot. Erre a játékosok is fölfordítják a maguk csomagjait, s amelyiknek nagyobb rangú kártyája a bankosénál, nyert, a kisebbeket behúzza. A rangsor: hetes, nyolcas stb. ászig. Ha egyenlők a kártyák, a bankos nyer. Mellesleg ez akkora előny, hogy uccu-kapod bankos csak úgy veszíthet, ha valaki óriási összeget nyer egyszer, s azzal odábbáll. Ez azonban kocamunka, s nem is számítottak rá. Ellenben a pinkát a bank fizette. Mi itt annyit jelentett, mintha Filep Laji egyik zsebéből a másikba tette volna pénzét. De, úgy látszik, kielégítő pinkája volt a bank.

– Te is, én is, más-más lapra tegyünk, akkor biztos nyer egyik legalább, s olyant kell keresni, ahol jár a lap – oktatott Numa öreg gibic létére. És most már csak két gibicet kellett fognunk, akik bevesznek hatosokat is. Mikor is kitűnt, hogy ebben már magam vagyok több ismeretséggel.

Én nyertem. Numa elvesztette össz pénzét. Még én adtam neki a megadott kölcsönön kívül öt vasat borravalóra. De ezt megtakarította, mert nem mentünk vissza az Optikai Csodahölgyekhez. Numa tájékoztatására suttyomban is távozhattunk.

Ám így történhetett, hogy az első, valódi férfias mulatozásom nemhogy költségembe került volna, hanem még én hoztam belőle pénzt s egy csomag malagát. Kétségkívül ez a potyázás netovábbja.

 

*

 

A végjelenet képe, amit szememben vittem a Filep Lajiból:

Gólyahír karja átvetve a Bácsi Barát nyakán, aki fekvő helyzetben a székén, és „Érik a ropogós cseresznye…” című dalt énekli. És mikor odaért: „Ne legyen a szíved kőbálvány”… akkor egyik karja eltűnik az asztal alatt.

Numával búcsúzásnál megbeszéltük, hogy azontúl saját emberségünkre is járni fogunk a Filep Lajiba.

Cipőm még a tornácon lehúztam, és kezembe víve, harisnyában lopóztam ágyamig.

Zűrös boldogság kavargott bennem. Valósággal úgy tűnt, meg van oldva életpályám gondja. Talán így:

Pénzgarmada tetején ülök, mint az uccu-kapod hatalmas szultánja. Fejem Gólyahír keblén. Körülrakva bor, malaga és mogyoró csemegékkel. Nagy pénzű palik sokadalma alázatosan csúszva hozza aranyait kártyalapok tálcáin, és mikor kivágom szemükbe ászomat, rémülten öntik hozzá garmadámhoz pénzüket. De egyszer csak Szem kétségbeesett arcocskája közeleg. Jöjj a gyomromra, drágám! Mire odatelepedik. Hah! Mi ez? Nagybátyám jön. Gólyahír erre gyorsan visszaadja a gyöngyház handzsárom. És én markolatig mártom nagybátyám szívébe.

Nem gondolnám, hogy nagyon túlzóak e képek azokhoz képest, amik akkor agyamban forogtak, ágyamban fekve.

 

*

 

Egészen furcsa, miként avatják a körülmények mintegy lehetőséggé a lehetőséget.

Az ékszerekhez hozzányúltam, mert záratlan hányódtak. Apróbb csenéseket, csalásokat elkövettem, mert könnyű alkalmaik adódtak. De a legnagyobb pénzsóvárgásban is alig jutott eszembe mint lehetőség, hogy bonyolultabb művelet is számba jöhessen a pénzhez jutásra. Például közvetlen gondolattá váljék hozzáférnem elzárt pénzhez.

Az uccu-kapod életpálya már föltárult, csupán belépődíjat nélkülöztem hozzá. Befektetést a nagyszerű üzemhez.

Nagyanyámnak szintén volt valamelyes nyugdíja. Mire adta ki, mire nem? nemigen tudom. Fontos, hogy ott tartogatta egy kis kerek állótükör fiókjában. Ez ágya mellett állt. Kulcsát a nyakában, hordta egy kis ezüstláncon többekkel együtt. Ezt csak lefekvéskor vette le, és tette éjjeliszekrényére, és fölkeléskor visszaakasztotta. Szóval, megkaparintani csak éjjel lehetett.

Mindezt elejétől fogva tudtam. De soha pénzszerzési lehetőség gondolata sem pedzett. Ha ezúttal már megfordult is, fejemben, nem véve, hogy az állótükör közvetlen ágya mellett áll, maga az, hogy éjjel csenném el a kulcsot, és ha alszik is, jelenlétében vigyem véghez a kis betörést, visszariasztó volt már gondolatnak. Ez már nem csíny, ez bűntett. Talán ez volt öntudatlan megfogalmazódása elmémben. Nem a mersz híja s a rajtavesztés félelme.

Azért kapcsolom az éjjellel össze, mert mintha tényleg csak a nappali alkalom vetemített merszre. Persze azonkívül, hogy a kicsapás mintegy a csúszás, a züllés, a „mindegy” első lépcsője volt érzésemben.

Nagyanyám, saját kifejezése szerint, utolsó betegségébe esett. Nem lett ugyan még utolsó előtti sem, mint már jónéhány előzője. De tényleg hetekig feküdt egyhuzamban. És napközben is el-elszunnyadt egy-egy órára, szokásaként a falnak fordulva. És az ezüstlánc a kulccsal ott volt állandóan az éjjeliszekrényén.

Úgy jártam a házban a pénz vágyával az esti uccu-kapodra, mint a dúvad a zsákmányra.

Egyszer aztán rávetemedtem, és míg nagyanyám szunnyadt, elvettem a kulcsot, és kinyitottam a fiókot. Meghőköltem ugyan, mikor holmi könyvecskék tetején csupa tízesre bukkantam, míg magamban körülbelül egy ötösig ment merszem, de azért elemeltem egy tízest.

Semmi különös nem történt. Nagyanyám, úgy látszik, alig számolta meg a pénzt.

Attól fogva úgy jártam a fiókra, akár a magaméra.

 

*

 

Egy este valamivel korábban mentünk a Filep Lajiba Numával. Ám az uccu-kapod bank befagyott.

A kártyások ott ülnek ugyan, de egyebet játszanak. Bánatosan bámuljuk őket s Filep Lajit.

Filep Laji rosszul van. Feje egy fehér kendővel körülkötve, mint egy török basának, s háremhölgyei fokozott gyöngédséggel ajnározzák. Akkor már tudom, hogy a hölgyek egyike sem felesége. Az idősb gondnoknő, az ifjabb pincérlány. Felesége külön él tőle.

Lehunyja olykor szemét, s olykor föllélegzik, mintha tüdeje szorulna, s folyvást ásít.

Bizonyos, hogy senki jobban nem kíván neki gyógyulást, mint én meg Numa. A szánalomra fogékonyabb ifjú szívünknél fogva meg az uccu-kapod érdekében is.

Egyszer csak. Éppen ránézek. Filep Laji fölrándul. A kisasszony leesik gyomráról, és a borogató turbán fejéről. Maga pedig talpra áll. Nagyot tát a száján. És nagyot csap öklével szíve tájára. Csakúgy megdöng hatalmas mellkasa. És megrázkódik.

– Ni, a kutya istenit, még megdöglök!

Szóról szóra ezeket mondta. De abban a pillanatban megtántorodik, és előrezuhan fejjel a padlóra.

Nagy felugrálás, kavarodás. De Filep Lajinak vége. Megütötte a guta.

A döbbenet olyasmit idéz elő bennem, mintha a mindennapban révedő valóság egyszerre valódi valóságok vaskos, tülekvő szörnyeivé változna szememben. Mi ez? Hát a halál valóban így toppan be, mint a tarka, éneklő jászolkárok körébe a fekete subás, cafatos öregbojtár rettentő hopp-istók-jónapottal?

Közben pedig két dolog jár eszemben. Egyik, hogy most már végleg lőttek az uccu-kapodnak. Másik az egyház hittétele, hogy elég, ha valaki utolsó óráján egy sóhajjal is megbánja bűneit, már nem jut az örök kárhozatba, csak a tisztító tűzbe.

Csakhogy ihol Filep Laji. Szép kis sóhajjal toppan a jó Isten elé. S bizonyos hökkedelemmel gondoltam rá, hogy azóta már sütik az ördögök az uccu-kapod nagyfejedelmét.

 

*

 

Filep Lajit aztán nagy küszködve becipelik a szomszéd szobába, s ráfektetik egyelőre a biliárdasztalra. Hölgyei ott sápítoznak, jajonganak körüle. A vendégek fele kinn, fele benn.

Jön az orvos és a halottkém. Filep Lajit megint beljebb viszik egy szobával. Oda már csak a környezetbeliek mentek be. És a kocsma kis különbséggel visszanyeri rendes képét. A kártyások kártyáznak, az ivók isznak. Legföljebb a beszélgetés tárgya a furcsa haláleset.

Éppen menni akarunk, elég elszontyolodottan Numával, mikor egy fekete kendős asszonyság jelenik meg. És megjelenése bizonyos mozgalmat idéz elő. A pincér sarkában hadrál. A vendégek közül is többen fölugráltak, s buzgón tudósítják a történtekről.

Az asszonyság megáll az ivó közepén, s általános jó estét kíván minden asztal felé.

Valami különös, parancsoló tűz tekintetében. Szenvedő vagy konok jellegű. Olyas, mint Szent Ágota vagy melyik hitvallónőében és vértanúéban a barátok templomában.

Nem vén és nem csúnya. Rossz, hogy ínye kilátszik fogai fölött. De amennyit ez ront rajta, helyrehozza hangja, amely mély zengésű s mégis asszonyos.

Egyenesen betart aztán a belső szobákba. – A felesége. A felesége – hallatszik utána. – Ő veszi át a vendéglőt.

Veszi, nem, ez már nem sokat segít rajtunk Numával, s egy kis lötyögés után megint éppen menni akarunk, mikor újabb jelenet tart vissza.

Egyszerre kijön elöl a tespedt, szőke hölgy a fiatalabb szőkével, utána Filep Lajiné. Nem nyers, de nem is barátságos szóváltásban. A tespedt hölgy körülmutat, s ki a kármentős helyiségbe is: neki itt holmijai és edényei. Ehol meg ahol, ott is, tessék!

– Vigye, vigye magával. Viszi a hetes – feleli Filep Lajiné. – Adja ki a kisasszonynak – szól a pincérnek.

– De hova menjek én ma este? – mondja az ifjabb szőke, inkább a tespedtnek és magának, mint Filep Lajinénak.

– Az a maga gondja, kedves – válaszol rá Filep Lajiné. – A fölmondási pénzét megkapta, van itt szálloda. Van a ténsasszonynak lakása. Adjon helyet magának. Ha nem akar rosszabbul járni – teszi hozzá, és már hajadonfőn, kendője kezében, éppúgy lengeti meg azt, mint valami nőstény Üdvözítő, aki kihajtja a méltatlan sáfárokat a kocsmaszentélyből.

Erre a tespedt azt mondja az ifjabbnak: – Gyere hát, menjünk. Én nem voltam, nem is leszek cigányné.

Azzal kimentek a kármentő-helyiségbe.

Filep Lajiné csak egy szúró, hunyorgó, megvető pillantást vet utánuk. És most megfordul. Körülnéz. Majd indul, és sorba járja az asztalokat. Mindenütt kéri a vendégek további pártfogását csakúgy, mint eddig. Hiszen ismerik őt. Volt ő még valaha itten.

Hozzánk is odajön. Köztünk egy üres asztal. Ott állunk mögötte.

– Talán azért mennek? – kérdi kalapunkat kezünkben látva. – Kérem, uraim. Csak parancsoljanak. Ki lesznek szolgálva rendesen. Italt, kártyázni, ételt vagy biliárdozni tetszik, akármit. Tessék, tessék helyet foglalni.

„Uraim.” Ez fene emberül hangzott. Talán nem látta rövid nadrágunkat az asztal mögött? Effélét véltem ahhoz képest, hogy eddig csak úgy löktek oda valamit nekünk, mint a bélpoklosoknak. De Numa hirtelen azt kérdi:

– Hijj, te! tudsz biliárdozni? Gyere, játsszunk. Kérjünk golyókat és dákót.

Megkapjuk. Ott veszek aztán oktatást Numától a biliárdozás általa már elsajátított elemi alapjainak alapelemeiből, ahol néhány perce még Filep Laji feküdt kimúltan. De a szobán át folyvást járnak-kelnek a belső szobákba a nagy halotthoz. Numával nem győzzük bocsánatkéréssel azokat, akik belénk botlanak, s kiverik kezünkből a dákót, vagy éppen hasra buktatják az asztalra Numát, aki inkább szokásból, mint szükségből, minden állásnál előbb minden golyóhoz sorban odaérteti az orrát: melyik az övé?

Végre észreveszi ezt Filep Lajiné is. Odajön és azt mondja: Sokkal nyugodtabban játszhatunk, ha délután vagy délelőtt jövünk. Olyankor alig vannak vendégek. És annak idején sokan jártak ide diák urak, míg ő volt a vendéglőben. Ezúttal is új rend következik. A biliárd-posztót is áthúzatja, vagy új asztalt hozat. – Legyen, legyen szerencsém, uraim. Biliárd, kártya, kugli…

Numa az eszmét kiválónak találja, s már tárgyaljuk is, hogy holnap az iskolában társaságot toboroz.

Ezzel kezdődött, hogy Filep Laji első ízben vált úgyszólván második és jobbik otthonommá.

 

*

 

Másnap már ott voltunk. A Filep Laji rendes tanyává avatódott. A társaság körülbelül ugyanazokból telt ki, mint az Engelék, Ödönék vendégei, tilalmak, csínyek bajnokaiból.

Harmadnap már két asztalnál is kártyázott az ifjúság, s a zajongás, biliárdgolyó csattogás, hoppok és tromfok közbe kívülről az udvarról behangzott az „In paradisum deducant te angeli”, amit Filep Laji koporsójánál énekeltek. Magam pedig valósággal olyan minőségben, mint az elköltözöttnek utóda. Legalábbis költözködés idejére.

Előzőleg, a magántanulás felől, már kora ebédután megjelentem a Filep Lajiban. Nem a kocsmában, de még a nagy halott ravatalánál sem volt még senki a háziakon kívül.

Megnéztem a ravatalt, aztán Filep Lajinéval és Mazurekkel, az összeragadt szemű pincérrel együtt jöttem ki a kocsmahelyiségbe.

Filep Lajiné bezárta a magánlakást a kocsma felől, hogy csak az udvarról járhassanak be a látogatók a halotthoz a temetésig. És Mazurek eközben azon óhaját fejezte ki: szeretné és illenék neki is volt gazdáját kikísérni a temetőbe.

– De kit hagyjak akkor itten, ha jön valaki? A diák urak eljönnek játszani – pillantott rám félig kijelentőleg, félig kérdőleg Filep Lajiné.

– Tessék kihagyni neki – bökött rám Mazurek. – A golyókat meg a kártyát. Más így sem kell. Más így sem jön, csak ezek a diákok.

Mazurek általában nem volt nagy emberelője az ifjúságnak. Különben is csak műkedvelő pincér volt. Eredetileg és félig maga is csak vendég. Mesterségére, a cipészsegédségre is ráfanyalodott közben-közben. És e sok minősége és foglalkozása közt a hivatásos kártyásé volt magánál is legkedveltebb.

Ezúttal azonban modortalanságát helyrehozta Filep Lajiné nyájas és udvarias kérése:

– Lenne olyan szíves, uraságod? – fordult hozzám.

– Nagyon szívesen – vállalkoztam készséggel.

Erre Filep Lajiné kihagyta nekem a golyókat, s átadott néhány tucat kártyát. Majd jónak látta, ha valamennyi bort, vizet s néhány üveg sört is hagy kinn nekem. És ha az urak bundáskenyeret parancsolnak, mert régebben ezt szokták nála uzsonnázni, akkor csak szóljanak a szakácsnénak, az csinál. A fizetségeket és pinkákat csak szedjem be az uraktól, majd elszámolunk. És ha meg nem sért, magam parancsoljak fáradozásomért bundáskenyeret és fröccsöt, bort vagy sört. És ha mégsem sértődöm meg, ha valaki bebotlanék, míg visszatér, más vendég is, lennék olyan szíves?…

Így vált belőlem aznap valóságos kocsmáros, üzletvezető vagy főpincér a Filep Lajiban. Sőt, aztán ez máskor is, többször is előfordult. Sőt csaknem állandósult. Ott lebzseltem napestig attól fogva a vendéglőben, s valóságos sáfára s közvetítője lettem az ifjúságnak.

Napközben a Filep Laji csaknem üresen állt mindig, két hetivásár napját véve ki a hétnek, a vidéki vendégekét. Filep Lajinénak csaknem naponta akadtak eljárni valói a városban vagy egyéb dolga. Mazurek pedig hol volt, hol nem ott. Azért a néhány vasért, amit az ifjúság hajtott, egyiküknek sem volt érdemes törnie magát. De Filep Lajiné elve volt, hogy nem szívlelte kongva a vendéglőt. Nos, ha csak ez kellett, nagy forgalmat, kevés hasznot, azt tudott csinálni az ifjúság. Tele volt velük a kocsma, biliárdszoba, kuglizó.

Szolgálataimért, mik ugyan magamnak szórakozás számba mentek, még ingyen játék, ingyen bundáskenyerek, ingyen fröccsök is kijártak jutalmul, miket ha meg is ízlelgettem, még akkor nem nagyon vonzottak. Mi tagadás, holmi beszámolatlan pinkákból is csináltam magamnak jutalmat. És jutalmazott már a tekintély is társaim közt, sőt nagyobb diákok szemében. Gondolom, szinte én képviseltem a Filep Lajit a tanuló ifjúság szemében. Kétes értékű magántanulói minőségemben a varázsos züllést. De jutalmazott voltaképp a levegő maga, melyet szinte kéjjel lélegzettem be a kuglizó fűrészporán kezdve át a bor, sör, dohányfüst és ételszagon, az udvaron veszteglő vidéki kocsik barmainak bűzéig. Másutt csak kínos kérdezősködéseknek tettem ki magam magántanulásomról. Otthon csak görbe szemek vetődtek rám s korholás, ha nem rosszabb. Itt tekintélyem, szórakozásom, foglalkozásom, javadalmam. Olykor furcsállom. Kire is vetnék, hogy kedvezőbb elemem s jobb otthonom találtam, talán végzetesen, ezen a helyen?

Filep Lajinénak valóságos bizalmasává s becéjévé váltam. Egész különösen is cirógatott nemegyszer.

 

*

 

Kezdtem már hozzátartozni félig-meddig a kocsmához, mint Mazurek s két-három más alak. S komolyan vettek ezek a bennfentesek is.

Mazurek kérkedő, lecsperdi s kissé félkótya fráter volt.

A kucséberrel rokonszenveztem legjobban. Oly különös ember volt ez.

Gyönyörű zsidó feje. Merengő, fekete szemei, finom orra, keskeny, vérvörös szája, puha, fekete, csigás haja s vézna vállai. Kosarával s szelíd hangjával azokra az érzelmes folyóiratok mellékelte képekre emlékeztetett. Bőrének valami furcsa, halványsárga színe volt, hogy rajta, szemei alatt, lángoló piros folt, kárminszínű s valósággal oly áttetsző jellegűek, mint a piros üveg, ha a napot nézik át rajta.

Előbb nem hittem idősebbnek magunkfajta fickónál. Annyira csodálkoztam, mikor egyszer az utcán egy kese, fonnyadt, szoptatástól görbedt hátú s lapos mellű, szeplős zsidó nővel s két gyerekkel, két gyönyörű kisfiúval láttam. Aztán megmondta, hogy felesége volt, s a gyerekek övéi, még egy otthon pólyában. Már családapa ez a gyönyörű, furcsa, hallgatag, szelíd fiú, s ilyen szörnyű némber ura?

Még volt egy meglepetésem.

Ott ülünk magunk a kocsmában. A kucséber egy széken kosarával. Én állok, s Mazurek az asztal tetején ül. Fröccsözik, feketézik, s szájában furkónyi szivar.

Kérdem a kucsébert. Ő miért nem iszik, s nem dohányzik?

Ezt feleli:

Halálos beteg ő. Akármelyik pillanatban csak összeesik s vége. Gyógyíthatatlan szívbaja. – Rám kiáltanak, és meghalok – mondja „úgy bizonyt” jelző szemöldökrándítással, s mosolyog rajta.

Attól fogva mindig úgy tűnik nekem arcán a két szép piros folt, mint két égőn senyvedő szív.

Mazurek gágározva magyarázza, mint fosztotta ki előző nap a szügyegi részeg tanítót.

– Benyomtam neki a fiút! – fúr öklével a levegőbe és röhög. És mutatja a kártyával, mint csúsztatta be két ász közé a figurát fuccsra.

Ennek a játéknak végjeleneténél magam is ott voltam. S Mazurek előadására megjelenik előttem a dászkál részeg, bamba képe, amint utolsó pénzét beleveszti a Mazurek bankjába. De még egyszer megüti a bankot. – Gyerünk, gyerünk a lóvéval – hívja föl Mazurek. – Hozom! – kaparász ki önérzetesen két régi négykrajcárost mellényzsebéből a tanító, s ismétli közben: – Hozom!… – Mire Mazurek is kétszer mondja: – Hozom? Hozom, az nincs. Guba!… – A tanító lármázni kezd. Csalást kiabál. Mazurek inti: – Tessék szíves lenni, tanító úr, és befogni a pofáját, mert beleugrok, és összepiszkolom magam.

A kucséber úgy hallgatja mindezt, mint a világ legtermészetesebb ügyét. „Mindenki paklizik, ha lehet.” Ez szelíd világfölfogása. Magam pedig még valósággal lelkesedni tudok Mazurek előadásán. Ámbár a kucsébertől már tudom, hogy nagyobb szájhős, mint gyorskéz. Valamirevaló játékosok közt inkább elveszti a hamis játék mellett azt is, amit becsületes fáradsággal keres. Csak az alja, berúgott alakokat tudja legföljebb megkopasztani.

Mazurek aztán rátér egy tegnapelőtti „csendes”-re. Szemléltetőleg mutatja a kártyával. Hogyan vette ki játék közben a másik tucatot a zsebéből, és szúrta a négy ászt az asztal födője hasadásába, s hogyan szedi elő hüvelykujjával.

– Ki van zárva – szólok –, hogy észre ne vegyék. Nem veszik?

Ezt részint bámuló hízelgésnek szánom. Részint kíváncsiságból. Arra bírom, hogy teljesen megmutassa előttem a fogást. S Mazurek be is ugrik.

– Na, gyerünk ketten. Halássam, észreveszi maga?

Kezdünk játszani. Valóságos tanfolyam. Előgyakorlat. Mazurek kapható arra is, hogy most ő játssza a becsületes kártyást. És én csalok. Ezzel szórakozunk. Belemegy egyéb titkokról való kioktatásomba is. Ketten összejátszás jelekkel. Játékos gibiccel. Cinkolás. Azaz kártyakikészítés, viasz, tű, körömmel. Körömdugás. Kísérletezünk. Mutatványokat csinál a kártyával.

A kucséber inkább hasznos elméleti oktatásokat ad. Fő mindig, hogy végig kitartani. Csak pénzzel bírni. A végén fordul meg majd mindig. Sose erőltetni addig. Sokszor az utolsó tétek magasabbak már, mint a tíz első. És akkor már benyomni is jobban lehet a fiút. Akkor már senki sem figyel úgy. – Az az én legnagyobb bajom, hogy nem bírom ki nagyon sokat, ezér itt! – kesereg, beteg szívére mutatva a kucséber.

 

*

 

Társaim közt, ha nincs valami jellemszátyár jelen, szakasztott így tartok előadást. Elmesélem a dászkál-esetet is a „benyomott fiú”-val s a két „hozom”-mal. De mint saját kalandom. Bizonyos önérzetem, ha boszorkánymester, bűvész, szemfényvesztő hírem támad. Csupán mindig végül jegyzem meg ünnepileg:

– De csak pénzes, vidéki alakokkal. Nehogy azt higgyétek, hogy mikor barátok közt játszom. Arra nincs eset.

Ezt jegyezte meg Mazurek is záradékául előadásainak. Legfeljebb a barátok közt helyett komák között, így. És a kucséber is így nyilatkozott, mindössze nem létezik-et használt a nincs eset helyett.

Hamiskártyás. Nem megbecstelenítő, de egyenesen dicsteljes zengzete volt fülemben e szónak. Ábrándom volt.

Úgy tűnik, a sors nem is oly szűkkeblű, mint megrágalmaznák a teljesíthetők teljesítésében. Nem az ő hibája aztán, ha kevés köszönetre lel.

Mind e szép életnek véget vetett, hogy nagybátyám valahonnan tudomást szerezhetett sáfári állásomról.

Egy délután a legnagyobb üzemidőben betoppan közénk.

Filep Lajinét leteremti. Rendőrrel fenyegeti meg. Társaimat leszidja. Kioktatja az erkölcsről. Kikergetné, ha mennének. De szemberöhögik. Engem azonban szakadatlan zakatolva hazacipel.

Az úton nem pisszenek még a rökönyödés hatása alatt. Otthon azonban s ezúttal első ízben kelek ki feleselni és dacoskodni övéimmel. Nagyanyám a légycsapót veszi rám. Nagybátyám ordít, hogy ily semmirekellőt kikergetnek, s javítóba dugnak. Anyám csak kesereg. Bánt, hogy keserűséget okozok neki.

Nagy szégyen volt a cimborák előtt. De legjobban Filep Lajinétól restellem az okozott kellemetlenséget.

Soká nem mertem bekukkanni a Filep Lajiba.

Farsang utolsó estéje. Szín: Ödönék kosztos szobája.

Ödön csikósnak, helyesebben betyárnak öltözve. Egyik kosztos oláh gubában. A másik cigány, vörös nadrág, hegedű. Numa pap. Piros kötésű szépirodalmi-szemle bibliával. Én piócás zsidó vagyok. Lekvárosüveg, vízben úszkáló szárított zöldpaszuly. Ez a pióca.

Ödön anyja és húga a nyitott ajtóból szemlélik a szertelen handabandát s röhejt, és segítenek kiegészíteni a jelmezeket. A szoba összeforgatva, tele culával. Rakjuk fel az álarcokat. Idejekorán.

Ödön a szobában akarja kipróbálni karikását, s ahogy apróbb-nagyobb tárgyakat lezóborol, kiverhetné a szemünk is. Numa magának énekli a tükörben az evangéliumot. Előszeretettel az „ite missa est” hosszú i-je iránt. És osztja az áldást. Az oláh oláhul tanul. A cigány fél bajsza leragadt az álcáról, azzal vesződik. Magam szakállam és pájeszom göndörgetve és fejlődő ádámcsutkám nyomkodva, igyekszem gyakorolni a gajdolást. Egy pióca egy hatos. Ha alkusznak. Egy fél pióca öt vas. Vajvajvajvajvaj!

Indulunk. Odakinn kötésig érő hó. A buckák, amiket félrehánytak, és a roskadozó hajzárokról kotornak le, az ablakok aljáig érnek. Vihogva, lökdösődve botorkálunk át a sikátoron, bele a sötétbe, ki az utcalámpák gyér fényére. Kiszabadult a bolondokháza. Az ereszekről jégcsapok s hózuhatagok nyakunk közé, csillapítóul.

Így állítunk be néhány ismerős otthonba. Zenebona, kacaj, visítás. Ideggyöngébb családokban kínosságok és kellemetlenségek is. Ott csak épp megfordulunk.

Elvünkként beszélni sehol sem szabadott, csak a jelmeznek megfelelő zűrhangokat hallatni.

Engelék, mint hasonló búcsújárások legméltóbb s legkeresettebb szentélye, utoljára.

Tárt karokkal fogadnak, mint el is várható. Sőt lakomával és borral.

Elvünkből, hogy álcánk megőrizzük, eleinte ott sem tágítunk. De aztán, a huzamos tartózkodás alatt úgyis ránk ismernek mindnyájunkra. És a csemegéket is kényelmetlen betömni az álcák száján át. Főként pedig a bort beönteni, anélkül hogy el ne ázzék a papír, s a szakállak, bajuszok le ne ragadjanak. A bor pedig ezúttal forralt, cukrozott nedű.

Éjfél is jól elmúlhatott, mire kikecmeregtünk újra az utcára. A maskarázás idézte csajbókosságot meglehetős pityó is tetézi, a mohón nyakalt szirup inkább, mint bortól.

Numa a ricsaj szervezője s lelke. Most is ő áll meg az utcán középütt, mi pedig hallgatva s tanakodva állunk köré.

Tavaly – kezdi Numa –, mikor felnőtt barátaival rendeztek maszkosságot, a muri a „Lányok”-nál végződött. Ő ott aludt el, míg a bácsi barátok a hölgyekkel és italokkal szórakoztak. S alig tudott hazabujdokolni hajnalban, mert ottfeledték. Csáját ivott, amit ott „piroská”-nak neveznek. A „Basa Mári libája” kezdetű népdalt akkor írta noteszébe. A cimbalmosfiú maga mondta tollba: Poci. Velünk járt második elemiig. Miért ne mehetnénk most is el oda? Ötödikesek vagyunk, vagy mi a szösz?

Vagy igen. De van pénz?

Kiderült, hogy összevissza ötünknek sincs hat hatosunk.

Numa kiszámítja. Be lehet azért menni. Kettő iszik csáját. Egy feketét. A másik kettő semmit.

 

*

 

A közeledéssel csappan merszünk, s a rejtelmes s izgalmas épület előtt már szívszorongás fejlik bátorságunk maradékából. Ott állunk sertepertélve a kapuban.

Numa állja egyedül a gátat s becsönget. Ne gazolj, magyar!

Ő is bukik be legelsőnek a kapu kinyíltán. Révedve látunk a félhomályban egy lenge, színes öltözékű, meglepett női arcot, mely aztán mosolygóra válik: – Maszkusok. Jé!

Egymást taszigálva előre a sötét folyosón, betámolygunk egy kivilágos terembe. Elkápráztat a tündéri, furcsa illatú világítás, s tétován gyülekezünk az ajtó előtt. Bennszorult minden tudományunk, gajdolás, handrikálás, álhangjainkat illetőleg. Valóban nem vinnénk egyébre hebegésnél. A cimbalmos Poci ismert vigyorgó alakjában kapaszkodik meg valamelyest tekintenünk a szédületben. Idétlen vihogunk, pisszegünk.

Egyik asztalnál egy alak ül, csészék előtte. Másiknál egy másik, feje könyökén. A tündérek tarka kelmékben libegik körül őket, mint két fekete bogarat a lepkék.

Majd pillantásunk, egy üres másik szobán át, egy harmadikba esik. A nyitott ajtó keretébe foglalva, mint valami élőkép, különös társaság.

Egy fekete, körszakállas férfiarc. Negoró, a portugál jut eszembe róla a Tizenöt éves kapitány-ból. Szemben vele egy szőke, kövér asszony. Meg egy másik sovány, szőke tarkójú férfi, háttal. Kezükben kártya, s fekete táblákra jegyeznek.

A portugál a kavarodásra, amit künn okoztunk, leteszi lapjait, és vizsgán bámul ki. A sovány is hátrafordul. És az asszonyság föl is áll. Mire a férfiak is fölállnak, és kifelé tartanak.

A lányok már körülöttünk. Cibálnak, vizsgálnak, nevetnek, s álcáink feszegetik.

A portugálék megállnak az ajtóban. Az asszonyság kíváncsin s meglepetten bámul. A sovány kacag. De a portugál szúróan s gőgösen nézeget szemeivel. Azzal állnak és várnak.

Most egy idősebb arcú lány közeleg hozzánk. Kezében tálca, s rajt üres csészék. Szerencsétlenségünkre a legbávábbhoz, a cigányhoz fordul közülünk. Mit parancsol? Feketét vagy csáját? Barátunk azt parancsolta, hogy ijedten visszahúzódott tőle. Erre a másikhoz, a még bávábbhoz, a római testvérhez ismétli kérdését. Az sem tud kimakogni nem néhány oláh szót, de anyanyelvén sem. A lány erre vízszintesre tartott tenyerét lefordítja a tulajdonos felé, majd vissza nehányszor, mint a szélkelep. És szóval is kifejezést ad e jelnek. Hogy azt mondja:

– Nem kérnek semmit!

Ekkor a portugál kezével és tekintetével a kijáratra utalva, így szól:

– Nagyon örültem, uraim. Volt szerencsém.

Azzal megfogja a soványt, és visszavonul a lakosztályába.

– Ez a gazda – súgja Numa nekem már az ajtófelek közt.

A folyosón már megleljük hangunkat, és megkönnyebbülve vihogunk föl összeverődve.

A lányok közül is kiröpködnek velünk. Körülrajzanak, s most már tolakodóbbak.

Kik vagytok? Vegyétek le az álarcot. Ezek diákok. Ugye diákok vagytok? Tintanyalók. Hihihi – vihognak, s ráncigálnak szerte.

Nyúlánk, vörös hajú lány csimpajog nyakamra, s mint valami pányvával ránt ki meztelen karjával a többi közül. – Na, muti a pofid? Ugye, diák vagy?

És addig cibálja lárvám, míg lerántja, miközben kifelé tartunk. Arcomba dugja övét. Mire ijedten kapom vissza fejem, attól a merénylettől tartva, hogy meg akar csókolni. És megigenlem, diák voltam.

– Nézzétek – kiabálja a többinek. – Csakugyan diák. És milyen szép gyerek.

Bocsánat. Ezt mondta. Aztán az ajtóig csaknem úgy hurcoltatta velem magát. – Voltál már szobán? Nem még hán? Huhuhu! Szűz vagy. Gyere majd hozzám, ha bejössz. Kérdezd csak Stefit. De hozzám gyere. Tudom, ti nem szoktok bejönni a szalonba a tanároktól. Stefi. Ne felejtsd. Pá. Pá.

 

*

 

Dehogy feledtem. Hamarább az: ante, apud, ad, adversus, circum, circa, citra, cis… tisztes elöljáró dalt. Pedig ezt két éven át mondtam fel hetenként nagyanyámnak mint föladott ismétlést, ha el akartam hazulról menni.

„Milyen szép gyerek.” „Gyere majd hozzám.” „Ti, tudom, nem szoktok bejönni a szalonba.” „Kérdezd csak Stefit.” „De hozzám gyere”… dallamot valósággal úgy rejtette elmém s szívem, mint valamely emlékkönyv a cikornyák, virágok, kacskaringók-foglalta, kedves sorokat. Hát nevetség? Már én bevallottam. És esetleg te sem tagadod. Ő is megengedi. Mi is állítjuk. Ti is rábólinttok. Ők sem zárkóznak el tőle, hogy nemcsak a tánc- és illemtanfolyam termi a vadregényt.

Boldog izgulat fogott el, ha csak visszaidéztem a bukott leányzó hűvös karjait, nyakamra és arcomra cirókálását, vállamra keblei alapos surlakodásait, s egyebüvé, mindenüvé, csak azt nem tudom, miért pont a szám, az ajkaim idegenkedtek egész testi magamból, hogy hozzá értek volna? A kivilágítás, szag, színek, hangok valóságos tündérkertül káprázott. Hiába tagadnám, oly csábos, drága, bájos – őszintén szólok –, szűzi volt az éji lány, hogy mellette nagy szerelmem, mint valami ócska ruha az új mellett, csak lomtárnak való volt. Szemem szűzies szöszkesége az utcán, a nappalban olyanná lett, mint holmi szürke kis veréb az ékes vörösbegy mellett. Hiába egyezkedtem volna ki ötven százalékra szerelmeikkel, a hívó, az ígérő, a becstelen kivert, kisemmizte a tisztát, a szendét. Többi szerelmem meg éppen kiselejteztem. Csúnya, szomorú, szomorú, csúnya. Csak mint az igazság rendszerint.

 

*

 

És ami a sorsnak már rendes munkája, hogy amire évekig vártam, akkor teljesítette. Azaz hogy szemtől szembe néhány szót válthattam szerelmem Szemmel.

Az utcán nagy hógolyó-csata áll a diákok közt. Szorítsd! No ereszd! Két tábor nyomul egymás ellen.

Szegény kis Szem, hazafelé igyekezve, belekerül épp egy kirohanás kellős közepébe. És akad egy gyalázatos hóbomba, amely fején robban szét, s leveri kalapját. Elkeseredve, szégyen-pirosan teszi föl s igazítja meg leomló, szőke kontyát. És siet, siet tovább.

Ott állok a túloldalon, és tudom, hogy a bekerítő csapat épp ott fog most kibukkanni előtte a sikátorból, s megint szemközt érheti egy golyózápor.

Hirtelen, meggondolás nélkül szaladok át a túloldalra. Eléje állok, s így szólok:

– Ne menjen. Várjon. Most jönnek itt megint ezek ellen.

– Elkotródik mindjárt a fenébe. Szemtelenek! – így kiáltott rám. Esernyőjét is rám fogta. És rajtam méltatlankodás érzése robogott át. De a megszégyenülés gőgje legyűrte.

Máig sem értem. Egyszerre csúf kacagásra fakadtam. Éppen mintha azonosítanám hát magam azzal a szereppel, amivel képes volt meggyanúsítani: hogy arcátlankodom, vagy épp kelepcébe akarom csalni. Talán úgy volt. Inkább ez, mint a rendreutasítás miatt hosszú orral távozó, lesajnált és ellanyhult szerelmes. De alapjában máig sem értem.

 

*

 

Szüzességem vagy gyermeki ártatlanságomtól azonban sem rossz, sem jó leány, nem álom, ami megfosztott vad ölelgetés közepett, hanem egy mászópózna a tornateremben, az egész osztály színe előtt. Még két fogás a gerendáig a rúdon, melyet szűzen öleltem át, s a végső erőlködés rángásai múlván már mint bukott ifjú csúsztam alá.

Átéltem egyéb magán izgalmakat is, természetesen förtelmek és rémeket, éji hánykódásokat, mik közben kétségbeestem, hogy menthetetlen beteg vagyok.

Numával megállapodtunk, hogy elmegyünk a „Lányok”-hoz. Ő pendítette meg, s őt is hagytam erősködni mellette. Magam kitérő aggályokat hoztam föl. Mindezt azonban csak azért, hogy végül kijelentsem, miképp ha a vállalkozó kedvemen nem fordul meg ráállásom, megfordul azon, hogy nincs pénzem. Azt vártam titkon, hogy Numa unszolása hevében vagy nagylelkűség-rohamában fölajánlja kölcsönképp a költségeket. De Numa szintén áttért a megjegyzés fölött. Nem maradt más hátra, mint bizonytalan ígéretet tenni, hogy esetleg ott leszek a kitűzött időben és várom.

Pénztelen évad volt éppen. Nagyanyám makkegészséges. Sőt, félfüllel a nyugbérekből bizonyos hiányok emlegetéséről hallottam. Ez merszem vette. A véletlen azonban jobb barátja a rossznak, mint a jónak. Vagy nyilván azok véletlene, akik inkább a rosszra vannak résen, s így el is kerüli figyelmük, mikor jár a jónak kezére a véletlen. A sors, a szerencse, az élet, a Jóisten.

Nagyanyám délelőtt megnedvesítette cipőjét a hóban, s délután már ágyban köhécselt. A kulcskötegecske ott az éjjeliszekrényen.

Bennem maga a merény kivitele izgalmat már alig okoz, inkább olyas aggaszt, ha eredménytelen járna. Olyan kerek összegre lelnék, amiből fölfedeztetése nélkül nem vehetek, vagy egyáltalán semmire sem lelnék, s hiába kockáztatnék. Mások is tartják, hogy olykor homályos előérzet rosszat súg.

Kétszer is betekintek előzetesen a szobába. Nagyanyám békén lélegzik, a falnak fordulva. Otthon sincs csak húgom. Lakásunk másik felében kézimunkál. Anyám elment valahová.

Majdnem nyugodtan haladok végig a futószőnyegen, veszem föl a kulcsokat, s nyitom ki egy kis kattanással a fiókot.

Aggályaim máris beváltak félig. A fiókban mindössze két tízes a könyvecskében. Csalódottan böködöm föl őket! Lehetetlen elvennem egyiket, hogy rá ne jöjjenek. Vagy mindkettőt?… Már elvégeztem. Nem nyúlok hozzá. Lesz más, jobb alkalom is. Nem szabad. Vigyázat. Ne marhulj!

Így állok tétova percekig, hogy a fiókot újra bezárom. De akkor nem a gyönyörök csábja, nem a tündér, a tündérkert jelenik meg képzeletben kísérőmül, hanem az esti otthonülés ínséges unalma. Ízetlen olvasás, ásítás, ődöngés; fanyar lefekvés. Nem a feslett ördög húz pórázon előre. Hátulról kurgat a morcos angyal.

Numa ott vár rám. Állok té és tova. Akkor valami szédület csap át agyamon. Szédület, mely sohasem taszít épületesre. Ellenben tilalmasra mindenha. Már kivettem egyik tízest. Mégsem. Visszateszem. Újabb szédület. Megint érte nyúlok. Nem! Nem veszem ki. Elfordulok a gonosztól.

Azt hiszem, képtelen káprázat, amit most látok. Nagyanyám fönnülve az ágyban, s két szeme, mint két fekete gyújtólencse sugara. Szakasztott ugyanazt a szúrást érzem valahol magamban, ahol az öntudat lakik, mint mikor a lencsével meggyújtandó cigarettavég helyett ujjam hegyén égettem fekete pontocskát.

Ugyanekkor a mellettes szobán át léptek s beszéd.

Már nem tudom, mit csinálok. Fejem magától kapódik újra hátra, hátha csak képzelődöm? De a nagymamusi rém ott mered. Az ajtóban pedig anyám és nagybátyám.

Szörnyű pillanatok. A levegőből mintha rettentő, vastag latyak válna. Szemem, szám tele. Élve fulladok meg, s vergődni sem bírok. Valóságos tetszhalottá válok percekre. Mindössze két szó rikácsol fülembe nagyanyám torkából, mint egy ravatal mellett egy papagájé.

– Itt a szarka. Itt van hát a szarka.

A többi már handabanda, rivalgás, kiabálás. Anyám sírva fakad. Nagybátyám orrom előtt s fejem körül hadonász, vicsorog szemlobogva. És nagyanyám az ágyból lökdösi felém száraz karjait.

 

*

 

Soha nem volt még oly jótékony, áldott menedék az ágy, az eloltott világ, a fejemre vont paplannal. Halál. Egyszerűen ezt érzem. Most még jön az álom, a semmi, aztán a holnap, nem lehet. Napvilág, szemek, szavak, nem érhetnek többé elevenen.

Csakhogy az ébredés mégiscsak betolakodik az álomajtók mögé, mint valami arcátlan vigéc. Valósággal idegen szobára nyitom ki a szemem. Idegen, rettentő helyre, hol tán magamat is kicseréltek. Más mentség híján sietve becsuktam újra szemem. Olyan tehetetlenség nyomasztott, mintha vízfenéken volnék lekötözve. Így heverek.

Már-már álom kerülget.

De a szomszéd szobában már beszélnek. És nagybátyám hangját is hallom a húgomé és anyámé mellett. Most bejönnek a szobába.

– Na – szól nagybátyám. – Hisz még most is alszik. Eddig hagyod aludni? Voltaképp minek is szándékozol hát nevelni?

– Hagyd, hagyd, ne költsd fel – hallom anyám sírós szavait. Ó, drága, drága hangja. Nyilván húgomnak szól. Aztán nagybátyámnak ez: – De az istenért, Elek. Azt csak nem tehetjük vele.

Az anyám sír.

– Micsoda nem?! – mondja nagybátyám. – Ha már ilyenre vetemedik. Mit akarsz vele? Magad nem bírsz vele. Csak, csak, csak egy utolsó gonosztevő lesz belőle. Ez kell majd neki! Ott majd emberséget tanul.

– Ne sírjon, mamuska – szól bele húgom. – Minek keseregjen érette? Meg is érdemli. Igaza van Elek bácsinak. Hagyja csak, mamuskám.

Anyám iránt gyötrő fájdalom facsarja szívem. Nagybátyámra is csak rettegés s szégyen nyivaszt. De húgom ellen vad gyűlölet fenekedik bennem. Vajon mit forralnak?

Szülővárosomban s környékén az államkincstárnak nagy erdő- és egyéb gazdaságai. Többek közt egyik nevezetessége az akkor újonnan, villanyüzemre berendezett huta.

Apám is ennek volt egyik pénztárosa, s nagybátyám is itt alacsonyabb hivatalban. Átmeneti rangfélében a tiszt és az altiszt közt, a fatelepeknél. Amint tudom, annak idején őkelme is „tanács a távozásra” címen vált meg a gimnáziumtól. És hírhedett prücsökidomár volt a réteken a tanórák helyett. Kispap is volt a növeldében. Ünnepi nyakkendőit később is a cingulusból metélték. Kár, hogy barát is nem volt. Akkor a kötelet is megőrizhette volna későbbre nyakába.

Maga a huta inkább egy közel falu völgyében. De hivatalai benn a városban. A villanyos és vízművek pedig a város külsőbb negyedében. Ugyanott a hozzájuk tartozó kovács- és géplakatos műhelyek.

Nagybátyám arra beszélte rá anyámat, hogy ideszegődtessen kovács- és géplakatos-tanoncnak és emberség-inasnak. Nagyanyámnál kárba veszett kétórás unszolása, az első mondatánál kezdve, amibe máris belement.

Más- vagy harmadnap délben jött értem, s vitt magával.

Elmémben újra holmi szökési s kivándorlási tervek. De voltaképp valami nagy fásodás rajtam. Akár csődbe kerültem volna életösztönömmel, belátva magam is, hogy csak egyik csávából a másikba kerít. Lakatos, hát lakatos. Megadás bármi sorsban. Emberi arcok, alakok, alakzatok úgy révednek körülem, mint holmi érzéki-bénult körül.

 

*

 

Kopár, füstös hivatali helyiség. Olyan fojtós szaga, mint a napon szikkadó pocsolya-iszapnak. Polcok sárgult pandektákkal. A zöld íróasztalokon a fekete tintapecsétekbe csillámló rézporzó száradva.

Ott állok nagybátyám oldalán, aki egy kukkra görbedt hátú, borz fejű, szakállas egyénnek mutat meg. Tudom: Májdiknak hívják. De eddig nem érdekelt mivolta. Elég barátságosan vicsorogva kérd tőlem egyet-mást, többek közt, magában örülve: hogy megvan-e a kellő kedvem a kovács és lakatos mesterséghez?

Ezzel átmegyünk egy másik szobába, s ott egy másik, savanyú pofa, fiatalabb férfinak mutatnak meg. Fölöttesként szólogatták láthatóan. Úgy látszik, talán kincstári elv, hogy torzonborz öregek mindenütt csupasz ifjaknak alárendelve.

Onnan a borzzal áthaladunk a vassalakkal kövezett udvaron, és be a műhelybe. Ennek sárrá pocséklódó hóillata. Újra egy másik embernek mutatnak meg. Ezt is ismerem látásból, s ez már szurtos. De az egy még szurtosabbhoz visz. Bár még ez is tud vinni egy szurtosabbhoz. Egy ifjabbhoz. Úgy tetszik, ez már a legszurtosabb mégis, mert már többhöz nem visz.

Az egy savanyú pofa kivételével mindenik bizonyos jóakaratú vigyorgással mérsegél, s bizalmas tárgyalást folytat rólam nagybátyám s a borzzal. Annyit kiveszek belőle: hogy egyezségre léptek, akár holnap is megkezdhetem a munkát.

Fekete szerszámok, vasrudak, üllők, fogaskerekek, szén, fújtatók, izzó és kéklángoló, piros parazsak, barna vizescsöbrök, pörölyök, üstök közt botorkálva és csikaró reszelés, kopácsolás, csengés, zörgés, csissegés, brugózás, zakatolástól kábolyodva látom leendő kartársaim, kormos suhancok bámész vagy kacagásukfojtó pofáit, mint valami lehetetlen rémtörténetben.

Végre újra künn vagyunk az udvaron. Nagybátyám százfontos hallgatással visz tova magával a szokott lecsepecs helyett. Csak ennyit:

– Láttad azt a szakállas urat? És láttad, hol az irodája? Ez Majdik úr, megértettél? Ez a főnököd, vigyázz! Idejössz holnap reggel hatkor. Aztán majd beküldenek hozzá. És ha itt sem becsülöd meg magad!… Különben ’szen itt majd megtanítanak rá. Inkább légy becsületes iparos, mint csavargó, ha egyszer nem tetszik úriembernek.

Csodálatosképp semmi dühöt nem érzek nagybátyám ellen semmi korholásra. Ami máskor hallatlan igazságtalanság, okvetetlenkedés undorával fenekedett bennem iránta, most mind suny – le. Majdnem azt tudom hinni: igaza van. És ő a jellemek jelleme. És még szép, hogy jóindulattal törődik velem szigora.

 

*

 

Mostani tegnapnál százszor elevenebb bennem annak a hajnalnak minden képe, hangja, íze, szaga, benyomása.

Az utasításokhoz képest legkoszlottabb színes ingemben, foltos könyökű kabátban, megfejelt cipőmben bandukolok a hóban, csikorgó sötétben a műhelybe. A műhely ajtója minden hasadéka körül csupa fehér zúzmara. Ablakai csupa furcsa jégvirág, ahol nem papiros vagy pléhtábla. A kilincs kezemhez ragad. És orrlyukaimból gőzgomolyagokat lihegek a száguldástól, mint egy táltos. Persze, görhescsikó évadjában. A hideg fehérségből egyszerre fekete hidegségbe bukok be. Ott állok benn az ajtónál.

Az inas kartársaknak nincs kedve sem bámészkodásra, sem vigyorgásra a maguk álmossága és vacogásától. Kettő-három épp ott szítja a tüzet a fújtatóval. A szénszag fölkavarja a gyomrom. Szám még teli rossz éji nyállal, a reggeli után is, amit csak behajigáltam. Ott állok az ajtónál.

Végre észrevesz az egyik férfi, akinek megmutattak.

– Ahá, itt van. Na jó, mindjárt. Suta! – szól aztán a legfiatalabb és legszurtosabbnak, akinek megmutattak. – Vegye hát a keze alá. És nyolc órakor ne felejtse Májdik úrhoz küldeni, hogy beírja a kimutatásba.

– Na, itt feltörik a tenyere magának. Ez nem penna – vizsgálja meg kezeim Suta.

Kétségkívül keserves volt. Estefelé már azt hittem, éles késpengéket dugtak békáimba s lábikráimba, azok hasogatják szét inaim, ha megmozdulok. Derekam pedig, úgy tetszett, egyszerűen szétmorzsolódott. Pont, mintha dióhéj volna nyers bőrömbe varrva személyem helyett. Fejem vassalakkal töltve. Szemeim vörösen izzanak, és kéken lángolnak, mint a szén. Hamu- és koromkavargásnak rémlik hazamenet a fehér hószilánk-sereg, amit arcomba csap a szél jó öreg, télesti fújtatójából a Jóistennek.

Anyám maga hozza a meleg vizet a mosdótálba. És ágyamban úgy fekszem, mint a koporsóban.

Vigasztalva s ő maga pityeregve simogatja fejem. Ó, drága, drága keze.

Megdolgoztattak emberül. Ami azonban legkeservesebb volt, az nem a fáradtság kínja, hanem a déli hazajövetelek s visszamenetelek. Egy órám volt rá, és végig kellett mennem szurtosan az utcákon a műhelytől hazáig. Bekapkodtam a falatom, mint a kutya, és már gyasz. Ez maradt tovább is keservessé. Egyéb borzalmak hamarosan szűnni kezdtek a megszokással.

 

*

 

Sutának hárman voltunk keze alatt. Pontos s jóravaló legény volt. Úgy kezelt, ahogy dukált. Megkorholt, ha hibáztam, megdicsért, ha ügyeskedtem. Nem kímélt, de nem terhelt. Tanárommal szemben sohasem éreztem azt az erkölcsi elégedettséget és bizalmat, mint e lakatoslegény iránt. S büszkeséget dicséretén, s szégyent feddésén. Pedig itt fordítva volt. Bizonyos felsőség megbecsülését sosem titkolta irányomban a „fogd meg, ne sajnáld” szavakon kívül. S pihenőórákban valóságos kis történelmi, irodalmi órákat vett tőlem.

Inastársaim közül legnevezetesebb Turuckó Ambrus volt.

Első találkozásra tömpe orrával, vastag szájával, vaskos állkapcsaival és inas nyakával, tömzsi termetével valóságos, emberevő ivadéknak véltem. Kemény fickó is volt. De legjobb barátom lett. Benne maradt meg legtovább művelt voltom iránt bizonyos elismerés és tisztelet.

Miska, a másik, hízelgő, de ravasz és rest suhanc volt. A harmadik egy buta, mazna kölyök. Mindnek tréfái s csúfolódásai céltáblája.

Tudom, hogy rám nézvést ki volt adva szigorúan a bandának, hogy csúfondároskodás tilos. De azt már nem lehetett megtiltani, hogy hallatomra a kalapácsot ceruzának, a reszelőt pennának ne nevezzék. Aci csak azt a rajzlapot! – így kérje egy a mástól a bádoglemezt.

Utálom azóta ezt a két szót: tanult ember. Ha a forrasztásnál lyukat éget bőrömön a forró ólom: „Pedig maga tanult ember.” Ha vérhólyagot csípek tenyeremen a harapófogóval: „Pedig maga tanult ember.” Ha leütöm a körmöm a kalapáccsal, és vércafatos, kormos ujjaim számba szopva táncot járok fél lábon kínomban: „Tanult ember.” Ha térdem nyomorékra zuhintom a vasdoronggal, ha lábam fejére ejtek egy öreg vasat, ha lábszárcsontom sajog a sín élétől, amin keresztülbotlottam, ha szamár, ha ügyetlen, renyhe vagyok, mindig ezt hallom: „Tanult ember.” Dicséretül soha.

„Jó munkás lesz.” Ez az elismerés kiszólása.

 

*

 

Turuckó Ambrus személyéhez kapcsolódik az első keresményem dicsőséges emléke.

„Kimunka.” Ez volt a műhely vágyai és kapzsisága bűvös tárgya. Vagyis külön keresmény. Dugva-munka. Még egy néven: tajkolás.

Előzetes visszaélések miatt az anyagok és munkaidővel, útilapuzás tilalma volt minden más munkán a műhelyben, ami nem a kincstár céljaira való. Még a házi eszközök javítása is tiltva volt, miután ez ürügyön aztán idegennek is dolgozhattak. A sovány bérek mellett azonban fölfért a segédeknek a kimunka. És az inasok sem jutottak borravalóhoz, mint magánműhelyekben. A kincstári szolgálat előnye csupán az állandó s nyugbéres szegődvény. De mindezért vált oly varázsossá a kimunka, és tenyészett tovább tilalom, veszély és fenyegetés ellenére.

Nyár volt már. Egy szombat este.

A diákidők, s gondolom más, kötött foglalkozásban különösen, a hétből az igazi kegyes órák a szombatiak, kivált a délutániak. Alapos, kéjes ásítás s nyújtózás a szorongó kebelnek s zsibbadt tagoknak. Nyilván kétszeresen boldog a kalapácsé, mint a tollé vagy rőfé.

Voltaképp a vasárnap volna erre hivatva, s még a délelőttje meg is felelne. De a délutánon már ott van, mint valami gyászfátyol a másnapi, a hétfői munkakezdés. A szombat elől pedig eltakarja még a vasárnap.

Turuckóval mendegéltünk elfele a munkából.

Még fényes délután. A munka egy órával hamarább áll le szombaton. Szándékunk: Előbb meleg vízzel mindkettőnk lemosdik. Aztán elviszem Ambrust a szőlőnkbe. Útközben megfürdünk. A szőlőben belakunk hólyagos cseresznyével. Majd körülnézünk a szomszéd ciherben gerlicefészekért. Egyúttal kalickaváznak való gallyat és vesszőt vágunk.

Turuckó anyja özvegy volt, s mosni járt be úribb házakhoz. Nagy szapulásban volt épp valahol. Ambrus ott akart lemosdani a lúggal mint legmegfelelőbb korom- és olajtisztítóval. Én megvárom az utcán. Aztán gyaszolunk.

De amint várom, egyszer csak az én Ambrusom a vártnál korábban seb-lobol kifelé a kapun. Alig lihegi:

– Hallja csak. Az úréknak van egy förödőkádjuk. Régi felvezetékes. Megrepedt a cső, kijár a csap, kilyukadt a kád. Azt mondta nékik anyám: a fiam megcsinálná. Kijött a tekintetes asszony. Beszéltem vele. Ez aztán kimunka! Meg is alkudtunk. Akarja, felibe megcsináljuk? Még visszafuthatunk. Egy kis rezet, szerszámokat. Éjfélig Jani bácsi a vigyázó.

Azzal már húz is magával.

Két vigyázó volt, akikre a műhelyek voltak bízva, s az anyag- és szerszámoltár számba adva. Ezek közül Jani bácsi az Ambrus keresztapja. Neve különben: Keresztén János. De mindenkinek, gyerektől öregig, csak: Gúnár koma. Hosszú nyakáért s kerek, fekete szemeiért nyilván. Lakodalmakban verseket szavalt, betlehemeseket, Zsuzsánnásokat ő tanított be. Öreg könyvekben álltak a versek kézírással. Erről volt nevezetes.

Visszaszaladtunk a műhelyekhez, és valamelyes kérencsélés után Gúnár koma rendelkezésünkre bocsátja a rezet s szerszámokat. Kis kézi fújtatót, reszelőt s kalapácsokat.

Arra iszkolás vissza.

Valamelyes feszély számomra, hogy a háziak ismernek. Bántana esetleges kérdezősködésük. De mikor beállítunk, a ház úrnője éppen csak megjegyezte: becsületes iparos sokszor többre viszi, mint holmi firkász.

Ambrussal nekilátunk a munkának.

A kád csöve a padlásra vezetett, egy vörösréz medencébe. Ebbe hordták a vizet, és ott is raktak alá tüzet. Elég rohadt, régi mű volt.

Késő éjig dolgoztunk rajta. Még vacsorát is kapunk. A cseléd tartja sokszor a lámpát szorgoskodásunkhoz. Sőt maga a tekintetes asszony is. Aztán megdicsér, mikor Ambrus nem akar addig mozdulni, míg ki nem próbálják a kádat, és a kialkudott béren fölül egy koronát kapunk tőle.

Soha pénz még nem töltött meg úgy örömmel. Bárha átvételekor bizonyos röstelkedéssel dugtam zsebre.

Otthon pedig tulajdon becsemen szinte magam is meghatva magyaráztam el kimaradásom okát. Már aggódtak, hogy megint valami gazság sül ki késedelmemből.

 

*

 

A keresmény alapösszegét anyámnak adtam megőrzés végett. Csupán a borravaló koronát tartottam magamnál. Anyám azonban, bizonyos kételyekkel ekkora megtérésben, nem is tette magáé közé, hanem kézügybeesőbb helyre, egy asztalfiókba, hol záratlan mindenféle apróság állt.

Rákövetkező héten nagyvásár volt. Rá, elejétől fogva, mindig kaptam anyámtól, húgommal együtt, bizonyos összeget, hogy magunk is vásárolhassunk. Még nagyanyám is megemberelt ilyenkor három fényes krajcárig, oly nagylelkűen, mintha aranyakat adna, s még abban az időben is, mikor már tíz forintjával fosztogattam fiókját. De legutóbb beszüntette büntetésből.

Túlzott erényrohamomban, mikor a vásár miatt korábban jöttem haza a műhelyből, csak a fél összegét fogadtam el keresményemnek anyám fölszólítására, hogy kell-e?

– Jó, itt van, ha kell – tette vissza anyám a fiókba –, mert mi megyünk húgoddal, s nem találsz meg.

– Nem! – jelentettem ki. – Semmi esetre sem költöm el.

Talán azért is erősködtem nyíltan, hogy a kimondott szóval elhallgattassam a titkos hangokat, melyek csúf kapzsisággal súgdostak bennem: buta! Ha nem szólsz keresményedről, most anyádtól is kapnál, így elmaradsz tőle.

A vásárban aztán, ide-oda bolygás után végül megfeneklettem egy asztali tekézőnél. Kockákon, körökön, viaszosvászon terítőn bábok, azokat leborítani a körül nyomott számokkal, és helyes tétnél tárgyakat, óra, borostyán szipka, tajtékpipa, késeket, tárcákat nyerni. Ismeretes.

Megfeneklem, és mihamar elúsztatom összkeresményem. Már hogy a felét. De az ördög már ágaskodik bennem. Anyám biztatott: itt van, ha kell. Igaz. Mégis bizonyos kelletlen érzéssel indulok haza, hogy elhozzam keresményem másik felét. És tovább kísértem szerencsémet. Vagyis az előző fele után vitorláztatom. De határozatlan érvem, hogy egy ébresztő órát kell nyernem a tekén. Bár határozottabb ellenérv, hogy olyat kockáztatás nélkül vehetnék kettőt is a fél keresményemből.

Csakhogy, hazaérve, nem számítottam rá, hogy anyámat még otthon leljem. Épp kalaposan, kimenőben már húgommal.

– A pénz kell, ugye? – mosolyog anyám. – Hát csak vegyed, ott van.

Húgom vihog. Elvörösödök. És hirtelen, keményen azt hazudom:

– Nem. Még itt van a többiből is. Csak hazajöttem.

És zsebemben markolászva, mintha az abban leszakadt nadrággombot állítanám keresményem többi részének, dühösen pillantok húgomra. Anyám valamelyest csodál:

– Hát itthon maradsz? – kérdi. – Gyere hát velünk.

Erre valami kifogást rebegek. Azzal anyámék el.

Hogy minek játszottam ezt a kis vásári komédiát? Magam álmélkodom legjobban. Hát nem veszem ki a pénzt tényleg? Itthon maradok tényleg? Nem bábozom tényleg?

Az ördög dörömbölve, visongva, döfölve, karmolászva vickándozik bennem rá, mint a versike zacskójában. Nem! – ordítok rájuk szilárdan. Erre lekussadnak, és szelíden nyöszörgik: De minek? Ugyan-ugyan. Oktalan dacocska, jámbor kis állat… De minek?…

Dühöngve, emésztődve topogok a szobában. De az ördögök fordítva, mint a versikében, a zacskóban. Nem: minél jobban vickándoznak, annál jobban rázom. Hanem annál jobban vickándoznak, minél bőszebben rázom a rongyot, hogy: nem!… De minek, de minek?…

Győztek az ördögök. Kiegyezés. Kiveszem a pénzt, és ha nyerek, visszateszem. Huhuhuhu! Hihihihi! Pihahaha!… Már benn állok a szobában, és egy percig komor tűnődésben veszteglek az ajtó előtt. Csönd! Eh! Győztek az ördögök.

Egyszerre csak mint valami ordítás, rezzent föl nagyanyám csöndes hangja. Nem is vettem észre, hogy ott ül a karosban az ablak mellett.

– Na, mi az? Mit keresel, úrfi?

– Semmit – hebegem –, csak nézek itten, egy izé… Nahát, ördög vigye el, hol van?…

Már ott csapkodok, háttal fordulva nagyanyámnak, egynéhány könyv között, a szekrényen. Érezve, hogy elvörösödött füleim, mint két kis vörös lámpa világít hátra vizsga tekintetének. Majd ostobán kisomfordálok.

Huhuhuhu! Hihihihi! Pihahaha! Tulajdon pénzemből nem merek lopni.

De egyszerre szinte vad eltökéltség. Nem! Nem veszem ki! Meg is indoklom, minek.

Először: meg akarom állni adott szavamat. És ezentúl ezer ördög ellenében is fogadom, hogy mindig meg fogom fogadni.

Másodszor: úgyis kellemetlen magyarázkodásba kellene bocsátkozni nagyanyámmal.

Harmadszor: úgyis összecsomagolt már a bábos, mire odaérnék, mivel máris alkonyodik.

Negyedszer: így marad meg első keresményem fele. Miután a másik felét elvesztettem.

Ennél csak második keresményem története bonyolultabb.

 

*

 

Tűzoltólajtorjának nincsen annyi foka, mint ahány hatalmasság volt fölöttem. Suta volt legényem. Fölötte a szakmester úr. Rá az öreg mester úr. Efölött a két műhely mestere, a gépvezető úr. Következett Májdik főgépész úr. A kisisten. Hivatalfőnöke a segédmérnök, a mérnök urak, nyakukon a főmérnök úrral, kinek kopasz feje már a fellegekbe veszett előttünk, míg lábai, ha bejött, úgy tetszett, egyszerre három kartársam fenekét is tudják érinteni. A tanácsos úr! Úristen! Pedig még őt is felülmúlta az igazgató úr. A méltóságos.

Úgy tűnt nekem, hogy átlag minden két munkáskéz mögött tíz száj parancsol, és húsz toll percegi a rendelvényeket. Éppen mint azoknál a tölgyeknél, amik terebélye makk helyett madárlép csokor.

Kisdiákok bizonyos önérzettel vannak diákvoltuk felől, a nagyok már röstellik. Magam is előbb önérzetet hordtam magamban, hogy a vasalt nadrágos rendhez tartozom e kormos, gyűrött hadban. Később már megtagadtam osztályommal szemben minden közösséget. Azonosodtam bajtársaimmal a pörölyben, magamévá tettem fölfogásaik, s magamért becsültek már, ha becsültek. Tárgyilagosan dicsekszem, ha állítom, hogy a verejték odvai kevesebb kivetőt találtak jellememben, mint a múzsák csarnoka. Bele tudtam érződni már a munkás-önérzetbe, mely egész más fajtájú, mint amit eddigelé ismertem, s mint messziről szaglott. Mondani, az inak, a test önérzete ez, az idegeké, szellemiekével szemben. És erőtelibb amannál. Talán mert megvetést, gyűlölséget rejt. Kicsinylését a maga fölött tudottnak. „Úr”, az „urak”, ez a szó éppúgy csikorgott már számon, mint akármely más társamnak.

Nyilatkoztam ily értelemben régi szaktársaimnak is.

Ödön szintén facérban magántanult. Csábítottam lakatosnak. Durvállotta a becsületes mesterséget. A szerencsétlen ragaszkodott színész-ábrándjaihoz. Akarnok volt mindig. Visszakívánta a gimnáziumot.

Numa egyetértett velem. Neki már megrögzött nézete volt: nincs, ami rosszabb, mint az iskola. Inasnak is szabad cigarettázni, bottal járni, bárhol megjelenni, kocsmában, vörös hirdetéses színielőadáson. Numa állhatatos volt mindig vonzalmai és ellenszenveiben.

 

*

 

Otthon, megbízhatatlanságom miatt, nyilván némi joggal, legkevésbé voltam beavatva a belügyekbe. Munkásvoltom ezúttal valóságos osztálykülönbséget is eredményezett. Miről ugyan még azt sem állíthatom, hogy az alacsonyabb sorsúak felé tolt. Tegyük, cselédünk jóval kevesebbe vett, mint azelőtt. Szóval inkább afféle enyhébb kiközösítés volt osztályrészem.

Ám nagybátyám, kánikula vége körül, egy nap különösen nyilatkozott. Úgy értesült: jól viselem magam a műhelyben. Föltette: végül megjött talán az eszem. De azt állította: mégis jobb tanult embernek, mint halmi szurtos iparosnak.

Szöget ütött fejembe. Addig mindig vasakaratra buzdított rezes hangján. Csak tűzzel-vassal kitartani. Különb kovácsa is lehetek szerencsémnek az üllőn, mint a körmöléssel. Csak igyekezet: fején találni a szöget. Csak vigyázat: el nem törni a kalapács nyelét.

Szöget ütött fejembe. Mit kohol megint vajon?

Másnap aztán húgom súgta meg bizalmasan. Alkalmasint mégsem viszem lakatossegédségig. Újra beíratnak a gimnáziumba.

Magam sem tudom, a csodálkozáson kívül, hogy ért ez a hír. Már megbékéltem pályámmal. Már akadt, amit fájlaltam, ha szakítok vele. Akadt viszont, amit nem fájlaltam. Így a korai kelést s napestig szorgoskodást. Alapjában pedig megriasztott: mint állítok vissza ezzel a kormos, olajos múlttal a keményített ingmelles társadalomba?

Harmadnap este végül anyám közli a vacsoránál: Holnap nem kell már hajnalban kelnem a munkába. És többé egyáltalán nem kell abba mennem. Szedjem újra elő könyveim, s a beíratásig vegyem át a leckéket. Elek bácsinak köszönhetem. Ő járta ki, hogy visszavegyenek a gimnáziumba.

Nem tudom, ennek hozzátoldása és hangsúlyozása okozza-e? Vagy olyasféle dac, ami az elnyomottak szívében kél, ha az elnyomók kegyelmet kínálnak nekik? Nem tudom. De mikor erre a közlésre csupán nyájas, ragyogó, majdnem meghatott arcokat látok magam körül. Anyám szemei boldogan sugároznak. Húgom is legbájosabb mosolyával biztat. Még nagyanyám, sőt a cseléd is somolyog. Egyszerre megbicsakolom magam.

Kijelentem: meg vagyok elégedve pályámmal. Nem leszek újra diák. Köszönöm!

Nem tudom, mondom, mi teszi? Mert magamban inkább riadó öröm görög át rajtam. Akár megjelennék magam előtt, amint reggel fél hatkor szokásból fölriadok az ágyban, de aztán kényelmeset nyújtózom, s a másik oldalamra fordulok.

Nem! Semmi csábító kép. Iparos akarok maradni.

– Nem szégyen a munka! – olvasom vissza szeretteim fejére, fennen és szúrósan, szállóigéjüket.

Anyám elképed, s már pityergőn kezdi. Nagyanyám szidalmakon. Húgom megbotránkozáson. Haragosan megduzmog a cseléd is.

Állom egy darabig.

Nos, hát nem bánom. Belemegyek a magántanulásba.

Nem, nem, nem, nem! Ezt nem vállalják.

Akkor sajnálom.

Végül azonban, mikor már szinte saját magam is megilletődve makacsságomon, mellyel elvetem magamtól az uras életet, s tovább hordom a kovács- és géplakatosjövő keresztjét… És körülem csupa kárhoztatás, szemrehányás, korholás, könyörgés, fenyegetés és rábeszélésbe fáradt arc… Végül egyszerre önként engedek.

Hát nem bánom. Legyen. De legelső alkalommal, amint igazságtalanságot tapasztalok, visszatérek a műhelybe.

Micsoda? Nem is veszek észre ujjongást magam körül. Nagyanyám már rám is ripakodik. Még én beszélek igazságtalanságról. – Te betörő!

Jiiiiigy?… Nahát akkor… akkor… akkor… akkor… Mégis, hm… Megszomorítanám anyámat?… Eh! tegyenek, amit akarnak… Ha erővel kényszerítenek…

Komoran otthagyom az asztalt. Olvasni megyek a másik szobába. De nem nagyon hallok békítő hangokat magam után. Több megjegyzést inkább hálátlanságomról és javíthatatlanságomról.

Ez a képmutatás jutalma.

Pöfögtél az öröm pezsgőjének. Nesze neked hát bicskanyitó.

 

*

 

Hét napon át aztán hét léből lemosdottam magamról a korom és olaj minden nyomát, s visszaléptem a vasalt társadalomba. Azaz kilencig hevertem ágyban, s egész nap lustálkodtam. Legföljebb megkérgesedett kezeim és megkettőzött, lecsorbult körmeim gondoztam.

Ennek az életnek mégis más pofája volt.

Fölkapcsoltam lassanként megszakított ismeretségeim is. A várt röstelkedések helyett inkább mindenütt kacaj vált az ügyből. Kaland. Valóságos érdekességem. De eme komolytalan tekintetek mellett valóban a legkomolyabb javulási fogadkozások és szándékok serkentek bennem. Valóságos újabb őrületként szállt meg, hogy a keserves lecke után minta és érdemes tagjává küzdöm magam a rendesen mosakodó társadalomnak, mely visszafogadott keblébe.

Egyáltalán otthonunkban már jóeleve különös változások álltak be. Amennyire tudom, arról volt szó, hogy nagybátyám közvetítésével és részvételével, egy molnárral, egy kis zugmalom bérlőjével fogunk össze, s megvesszük a szomszéd falu fűrészmalmát. Újon építjük vagy kitatarozzuk, berendezzük körfűrész és gőzmotorra, s így állítjuk üzembe. Hozzá valami erdőt is bérlünk a községtől.

Erről volt szó. De hozzá persze befektetés kellett. És ezt a befektetést túlnyomólag a fekvőségeinkre felvett kölcsönnek kellett fedeznie. Ezek pedig nagyobb részben az anyám nevén állottak. Úgymint házunk és szőlőnk. Nagyanyám nevén, mint apai juss, csak bérbe adott, rozoga házunk.

Magam minderről csak hézagosan értesültem munkáskorom alatt, mikor a megállapodások létrejöttek.

Vendégünk ebédre egy alattomos képű, nagy bajszú és rettenetes nagy mancsú éltesebb polgár nagy málé fiúval, aki akár ült, akár állt, süvegét hegyén fogva pörgeti sebesen két ujja közt. Vendégünk vacsorára. Tárgyalnak: vízjog, talpfa, tízéves bérlet, kitermelés, rönkő, léc, colosdeszka, hídlás deszka, tűzifa, hulladék, szállítás, vagonok, „a mostani forgalom fedezi a napi kiadást, ne tessen félni”, „helyben is elmegy annyi az ácsoknak, asztalosoknak”, „hoznak tuskót dögivel a falusiak”. – Efféléket hallok zagyván, s túlságosan nem is érdekel. Húgomtól hallom, a cselédtől hallom, inaskomáim mondják, segéduraim közlik, hogy gyárosok leszünk.

Nagybátyámnak azért, gondolom, nem kis fáradságába került rávenni anyámat. Attól fogva éppen hogy ott nem hált nálunk, s amennyit beszélt, fali óránk nem ketyegett és a fűrész lapátkereke nem kerepelt annyit együttvéve.

Még nekem is kellemezte magát. Csaknem kacérkodott velem. Szórakozásomról gondoskodott, hogy kedvem keresse. Magával vitt a fűrészhez. Beavatott, hogyan válok idővel a tuskók, kerekek, deszkák, gerendák révén milliomossá. És fölügyeletekkel bízott meg a munkások körül.

Húgom is lelkes ábrándokkal volt tele a vállalaton. Százezrek voltak a legkisebb összegek, amikben beszélt. Ki volt cserélve egész házunk. Nem voltam többé szálka én sem senki szemében. Ki volt cserélve az egész világ.

 

*

 

Magánvizsgáról szó sem lehetett. Meg kellett ismételnem az ötödiket.

Osztályismétlés nincs minden előny nélkül. A lecsúszott ismétlő kora és előző magaslata tekintélyét hozza alá az alsóbb osztályúak közé. S rendesen afféle vezető szerepre vergődik.

Osztályfőnököm egy új tanár lett, akit időközben helyeztek át. Fia is az ötödikbe járt, s nyilván a bukottság tekintélyének köszönhettem, hogy barátságom kereste, s fölszólított, üljünk egy padba.

Padszomszédság eredménye vagy jó viszony és bizalmasság, vagy harag s nem beszélés. Semlegesség ritkán. Készséggel mentem a fölszólításba. Tanár fia. Ez már maga sem kis valami. Idegenből jött. Ez már maga bizonyos rejtelmes érdekesség. Ebben az esetben még hozzájárultak mindehhez az osztályfő apáról kerengő hírek.

Kuzmik Endre tanár úr a saját maga írta bölcsészeti tankönyvét tanította a fölsőbb s ugyancsak történelemkönyvét az alsóbb osztályokban. Emellett nem tartotta be a szokást, és az ötödiktől lefelé is magázott. Végül istentagadónak mondták. Szemében a papok haszontalan élősdiek. Állítólag a nyolcadikosok előtt nyíltan is kijelentette: hogy az Isten fogalma tudományosan régi, túlhaladott álláspont.

Másként nyugodt, pozsgás, szelíd, szinte gyermekarcú s gyermeki pillantású bácsi volt. Felőle szórul szóra le lehetett olvasni a feleletet az előtt-ülő hátára gombostűzött, kitépett könyvlapról. Fia sem csinálta másként.

Kuzmik Dezsőnek, a fiának inkább volt tanári külseje. Vénőke képe, vézna alkata s pápaüvege volt, s a csöndes piszmogók rendjébe tartozott.

Hamarosan összebarátkoztunk. Egy nap már azt mondja nekem: apja az ebédnél előző nap kijelentette, hogy valakit megfosztani tanulmányaitól az életre, vallási babonák megsértése miatt, szégyene egy tantestületnek a huszadik században. Gyalázatos eljárás volt az igazgatótól, amiért engem a hitoktató szavára kicsapott az intézetből.

– Anyuska beleegyezett – tette hozzá –, hogy hozzánk járjál, és együtt készüljünk a leckékre. Gyere mindjárt ebéd után.

Elfogadtam az ajánlatot, és megígértem, hogy délután megjelenek.

 

*

 

Magamban azonban bizonyos szorongással és szepegéssel gondoltam a látogatásra. Tanárok személyét, mint a példásság, erkölcs és fegyelem képviselőjét, szemeimnek mindenha, az Olimpus isteneihez hasonlóan, bizonyos fellegkör burkolta, mint félistenek módjára, még a nagy diákokét is, kivéve, hogy ezeket inkább a példásság, erkölcs és fegyelemtől való elrugaszkodás miatt. De bárha ezek a felhők oszlóban is, foszlóban is voltak már valamelyest, mégis olyast rémlettek velem egy tanári otthonról, mint ahogy szent képek varázsolják szentéllyé az egyszerű akolt a szent családdal. Kissé izgultan és sápadtan nyitottam meg ebéd után Kuzmikék kapuját.

Elmémben nagyon ott kavarog számtalan kisiklásom a fegyelem és jó erkölcsök síneiről és a várható faggatások rémei. Éppolyan érzésem, akár lélegzetem holmi kisebb forgószelet csinálna mellemben, mely rendetlen verdesi és lobogtatja szívem, mint valami fán akadt rongylabdát.

A kaput kinyitva is, betéve is, fújok egyet, hogy szabaduljak ettől a kellemetlen viharkától. Azzal a keskeny, de sima, járdaköves udvaron is csetelve-botolva tartok a legközelebbi ajtónak.

Ez félköríves volt, tényleg, mint a szent föstmények rajzkerete, üveges is, és ki is nyitva. De ha mégsem látok semmit, hallani, úgy tetszik, inkább valamelyest szentségtelen hangokat hallok belülről.

Mikor aztán megállok az ajtóban, egy öreg, kastos, fölgyűrt szoknyás asszonyt látok, mezítláb tapicskálva a padlóra öntött tócsában egy mosdódézsa mellett. Kezében anyányi súrlókefe, másikban seprűnyi pamacs.

Megáll a fali tükör előtt, s kijelenti komolyan annak: ilyet ő nem tűr tovább, inkább felmond! Azzal a pamaccsal képen törli magát a tükörben. De már egy képnek fordulva mondja neki: őt már elég méreg ette így is! Mire egy széknek esik, odábblöki és ráförmed, hogy: ő nem kutyája senkinek! Ezután az asztaltól kérdezi meg, legnagyobb csodálkozással: hát bolond ő? Majd lenéz a dézsára, és gúnyosan érdeklődik tőle: vagy itt fogják neki tízszer is összemászkálni a poros cipővel, amit már egyszer fölsikált? És hirtelen a pamacsot tartva arca elé annak hányja szemére, hogy: majd meglátná, ilyen esetben… Hanem: már a súrlókefének fejti ki. Ti. hogy: mikor így kell emésztődnie nap nap mellett!

Erre meglát engem. De engem csak végigméreget vagy kétszer.

Egy időben belül éles visongás riad. És egyszerre egy szőke, vihogó lányka fut ki a belső szobából meg-megsikamlódva, épp a föltisztított padlórészeken át. S egyenest az ajtónak, ahol állok. Egyik kezében egy nagy bábu, a másikban marékra szorítva egy csomó tarka rongy. Nyomában pedig Kuzmik Dezső osztálytársam és padszomszédom rohan, magából kikelve – Adod ide! Adod vissza? – kiáltozással.

Az ajtóban aztán mindkettő megtorpan láttomon, s a csöndben az öregasszony szava csattan föl:

– Jaj, hogy az Isten verje meg. Na itt van. Megint összejárták! – kiáltja, és ezt a kérdést már a mennyezethez intézi: – Mit csináljak ezekkel?

Kuzmik Dezsőn egy kis megszégyenülés látszik. Észreveheti egyébként magamnak is zavart arcomon, hogy mégis kitalálhattam, hogy a bábrongyok után iparkodott húga nyomában.

Kuzmik Dezső ötödikes, felsőbb osztályú tanuló báboznék? És épp előttem, a férfias csínyekben hírhedt pajtás előtt sült ki ez.

Pediglen így van. Kuzmik Dezső így, ahogy mondom, bábozott húgával, sőt annak barátnőivel. Ahány ház, annyi szokás. Húgom már elemista korában a batyubálba kívánkozott.

– Maga az a Buzikán? – vágja ki magát a fonák helyzetből legelőbb a kislány, kíváncsian és élénken méregetve személyem.

– Alászolgája – üdvözlöm előbb bókolva.

– Szervusz – lép ekkor Dezső az előtérbe, és olyan pillantást vet húgára, melyből értse, hogy nem rá tartoznak az ő barátai. Azzal karon fog:

– Gyere, menjünk a filagóriába.

– Alászolgája – búcsúzom a kislánytól. De az, mintha olyasféle csalódás tetszenék arcán: na, kissé kevésbé ügyefogyott alaknak képzeltem ezt a kocsmák, lakatosság és egyebek hősét: – Hisz én is odamegyek – szól.

Mire keresztül az udvaron együtt, a fenekében álló vadszőlőlugasba indulunk.

Ez volt nyári tanuló, kézimunkáló, ebédlő, szórakozóhely a családnak. Asztala, padjai, könyvek, füzetek, rajzlapok, cérnás kosárkák, hímzőrámák, tűspárnákkal rakva.

Letelepszünk a lugasban.

De egyelőre semmi jel sem mutatja, hogy a magolásnak esünk.

Irénke, a kislány kérdezősködni kezd viselt dolgaim felől, hogy: igaz-e az meg amaz?

Ildomoskodom, sőt valósággal pironkodom feleleteimben. Helyettem Dezső kérkedik tulajdon magam kissé ferdített hőstetteimmel.

– Mit vegyünk át először holnapra? – kérdem egy beállt szünetben Dezsőt.

De ekkor léptek közelednek a lugashoz, s belép Kuzmikné legidősebb lányával. Kezet csókolok Kuzmiknénak, majd egy kis tétova után a nagylánynak is. Kuzmikné élénken veszi számba külsőm, a nagylány unottan, közömbösen, sőt a megtisztelő kézcsók után kissé mintha megvetőleg nézne el a fejem fölött.

Erre Kuzmikné elnökletével kezdődik újra a csevetelés. S nagyobb meglepetésemre Kuzmikné többek közt ezt mondja szemtől szembe fiának rám vonatkozólag:

– Látod, ő vagyonos fiú. Birtokaik és fűrészgyáruk van. És mégis jó tanuló. Mégis igyekszik. Holott nincs rászorulva úgy, mint magad.

Ez a furcsa dicséret valósággal gyomrom gyúrkálja össze. Igaz, hogy csínyeim mellett eladdig tényleg a közepesen jó tanulók közt voltam. De hát a tanárné nem tudná kicsapatásom s egyéb kalandjaim, hogy például hoz fiának? De aztán kitűnik, hogy igenis értesült, de nem lát benne többet férjénél.

Egyáltalán, valahogy újabb meglepődésfélével sejdítettem meg magamban a tanárék belső családi szellemét. Vagy legalábbis a tanárnéét. Anyagias, vagyonáhító, vagyontisztelő népek. Egyébként nagybátyám kavarhatta föl annyira a fűrész porát, hogy ide is szaglik.

Igyekeztem aztán valahogy mindennek értelmében válaszolgatni Kuzmikné érdeklődéseire. Körülbelül azokkal a kifejezésekkel, ahogy a tárgyalások folytak nálunk. És ahogy a húgom lelkendezett a pénzgarmadákról.

Kuzmikné végre fölkel és biztat; most már csak folytassuk tovább Dezsővel a leckét, és öntsek egy kis buzgalmat a magaméból renyhe töksijébe. Ezzel távozik lányostul.

Hát gyerünk. – Melyiket vesszük elő? – serénykedem. Míg Dezső semmi érdeket sem árul el a tanulmányok iránt. Ellenben az Irénke szavára fordulok hátra, aki így nyugtat meg:

– Senki, senki. Apuska.

Hátam mögött a lugas ajtójában Kuzmik tanár. Nagy, török meggyfa szárú csibukkal és koszlott gomblyukú, pecsétes kabátban. Int, és mondja is: csak sose ugrándozzam föl. Azzal leül.

– Szervusz, szervusz, fiam.

Na, most neki a dühös magolásnak – gondolom. És idegesen kapok szét a könyvek közt. Most megkérdi: mit végeztünk eddig? És itt a dadogás.

Ezzel szemben Dezső teljes egykedvűséggel nézegeti körmeit. Kuzmik tanár úr pedig azt kérdi tőlem: hány éves vagyok? És egy kis látható bánatára derül ki, hogy ismétlő voltom dacára, alig néhány hónappal vagyok idősebb fiánál, mégis másfélszer fejlettebb. Majd egy könyvet vesz föl az asztalról, s arról kezd magyarázni nekünk. Közben fölszólít: ha szeretek olvasni, szívesen rendelkezésemre adja könyvtárát. Be is visz szobájába. Megmutatja s megmagyarázza könyveit. Aztán mikor kijövünk újra, az életről kezd fejtegetésekbe előttünk. Valósággal hazabeszél nekem. Többek közt például azt jegyzi meg a jövőről, hogy abban éppen nem aszerint válik be valaki, sem magaviselet, sem tanulmányokat illetőleg, mint az iskolában tanárai minősítik. Íme egy eset saját életéből:

Egyik tanulótársa mindig színkitűnő s különösen kiváló matematikus volt. Építészmérnök lett, és az egyetemen is csak egy tárgyon múlt éppen, hogy nem avatták királygyűrűs tudorrá. Első műve egy templom volt. Nagyszerű terve, nagyszerű kivitele. Végül, mikor már készen állt, ritty-rotty! összerogyik a tornya, és maga alá temet néhány szerencsétlen bádogost és szobafestőt. És az illető jeles most is egy olyan vállalkozó alkalmazottja, akinek négy elemije sincs meg, és kőműves napszámosból vergődött föl építésszé.

Hallgatjuk-hallgatjuk az öreget, míg már esteledni kezd. Hazamegyek anélkül, hogy kinyitottuk volna a könyvet. Pedig még hátra volt a középső lány is a családból.

Ezzel csak másnap ismerkedtem meg. Sőt még egy másik leánnyal, aki szintén náluk lakott.

Ez egy gazdag és csodaszép leány volt. Valami tanfolyamra járt, s a tanárlányok összes irigysége s a tanárné minden megszólása tárgya. Udvaroltatott magának, kijárt, költekezett, mulatott.

Aznap délután a hintázás szenvedélye lepte meg. Egész estig a kerti hintát lódítottuk Dezsővel a coniugatiók helyett.

Így megy nap nap mellett.

 

*

 

A Kuzmik-ház mondhatni hallgatólagos nevelési elve: csak lehetőleg senkinek sehova az otthon körletéből.

Voltaképp a gyerekek csak lézengtek otthon, s besavanyodtak az unalomtól, mint a káposzta a hordóban. Az is minél többet áll benne, annál savanyúbb. A legidősebb lány már egészén elsavanyodott. A középső is fanyarra kezdte már összeábrándozni magát. Dezső is a bábozásig keseredett. Irénke, a legkisebb tartotta még kedélyét, s kedélyben még bizonyos lázadó heveket. Legkevesebbet tölthetett még a családi hordóban, s mondani, erjedőben volt.

A házi kormányt alighanem Kuzmikné tartotta. De igyekezett kerülni az önkényuralom látszatát. Ha a gyerekek kérezkedtek valahová, sohasem tiltotta meg maga, hanem így szólt a tanár úrhoz:

– Való az, apuka, oda menni gyerekeknek?

– Szó sincs róla. Minek az – volt a tanár úr változatlan válasza, még ha azt sem tudta, miről van szó.

Az ifjú Kuzmik-fejek erre lekonyultak. Irénke mert csak közülük legtöbbször kikelni.

Irénkével voltam a legjobban. Mennyiben érdekelve érzelmileg s érzékileg is, mennyiben nem? Bizonyos, hogy szívesen voltam közelében, és kevesebbet ámolyogtam magamban. Értettük egymást. Őszinte, egyszerű kis buksi volt. Nem nyafkáskodott, s nem duzmogott mindenre.

Beavattam az Engel-féle társasmulatságokba is, mit bátyjával s egy kis polgárista barátnőjével játszottunk el első ízben a kertben szigorított zálogosdival, vagyis félrevonulásos csókbüntetésekkel. Ugyanezt aztán máskor kettesben is eljátszottuk.

Ezek és ehhez hasonlók járták nap nap mellett a tanáréknál. Az iskolában bebikáztunk, én is, Dezső is. Soha olyan rosszul nem álltam.

De anyám otthon csupa dicséret, csupa biztatás volt, hogy a tanárék épületes házának vagyok bejáratosa. Ott töltöm majd az egész napot és még az éjszakákat is könyv mellett.

Úgy volt tényleg. Olvastam.

Miután Kuzmikéknál agyoncsaptam a napot, a tőlük hozott könyvekkel sújtottam főbe az estét.

 

*

 

Ami időm mégis maradt volna a tanulásra, igénybe vette, hogy Kuzmik tanár úr ajánlatára két tanítványt kaptam.

Mind a kettő alsóbb osztályú volt.

Egyik jámbor volt és buta. Ezt kényeztették és féltették szülői.

Ülök vele és tanítom. Nem vagyok képes fejébe verni, hogy mi a helyzete az alany és állítmánynak a németben.

– Jegyezze meg már: kérdő mondatban az állítmány előre, az alany hátra jön, és kijelentő mondatban az állítmány áll hátul, és az alany előtte. Der mencs lébt. Az ember él. Ezt kijelentem. Ha kérdem: akkor: Lébt der mencs? Érti tehát? – Igenis.

Na, akkor még egyszer. Kérdőben: előre állítmány, alany hátra. Kijelentőben: előre alany, hátra állítmány. – Igenis.

Szóval ne feledje: kérdőben stb., kijelentőben stb. – Igenis.

Most már csak tudja: kérdőben stb., kijelentőben fordítva. – Igenis.

Többször nem említem: kérdőben előre állítmány, alany hátra. Kijelentőben éppen ellenkezőleg. – Igenis.

Tehát feleljen, hogy helyezzük el az alanyt és állítmányt németben?

– Az alanyt és állítmányt németben úgy helyezzük el, hogy kérdő mondatban az állítmányt a mondat végére tesszük, és az alanyt a mondat elejére, és kijelentő mondatban…

– Jézus, Mária, Úristen! kezdjük elölről.

Így tanítom első tanítványomat.

Ülök a másikkal. Ez eleven, csintalan fiú. Szülei szigorúak.

Írom neki a számtanképletet. Csak arra kérem, figyeljen. Kissé ingerít, hogy magam is belebonyolulok kissé. Mikor fölnézek, az én tanítványom egy legyet akar elfogni az asztal pereméről a másik mellé, amit egy pohár alá helyezett fogságba. – Hát ide vigyázzon! – förmedek rá. – Micsoda dolog ez?

– Tessék szíves lenni, hangosabban kiabálni és szidni, hogy hallja apuska, hogy foglalkozni tetszik velem.

Ezt kéri tőlem.

Bosszúságot nyelek, és mérget iszom utána. De alapjában nem kis büszkeség oktatói minőségem s főleg a javadalmak.

Hogy mennyire vittem? Mit mondjak többet? Öt nap múlva, kikapásuk után, még öt koronám belőle. Igaz pénz, szapora pénz. Második keresményem.

Karácsonykor a jámbor tanítványom hatból bukott meg. A többi rendkívüli tárgy. A csintalan tanítványom megbukott négyből. Én magam csak kettőből buktam meg. Ezúttal első ízben életemben. Édesanyám fájlalta, de nem csüggedt, hogy helyrehozom a tanárék üdvös befolyása által.

De ne kerüljek az események elé.

 

*

 

Indulóban voltunk a dúsgazdagodás felé, és házunknál első ízben nyitott ránk a szűkölködés és a gond. Soha addig anyám nem tudott sem apróbb, sem nagyobb hiteleskedések, adóskodásokról, most előfordult, hogy utolsó hatosig igénybe vették minden készpénzét a kiadások, váltó meg más törlesztések, hogy sokszor egy irkáravalót három fiók fenekéről kapart össze nekem. Anyám valósággal betege lett a gondoknak. Sopánkodott, tépelődött, emésztődött.

Magam azért-e, mert valósággal tőkepénzes voltam keresményeim által, s hogy nem volt alkalmam tékozlásra? Azért-e, mert valamelyest hízelgett a gyárosfi minőség? Magam magamban is, a háznál, bizonyos mérsékelt álláspontot képviseltem. Nem kell kétségbeesni! Már húgom és nagyanyám voltak legádázabb ellenei nagybátyámnak.

Nem szabad kétségbeesni. Nagybátyám szerint is ez volt a fő elv. Csak kitartani; csak még valameddig, míg nekilendül. Csakhogy nem akart nekilendülni. A fönntartási költségeket, előlegezéseket másoknak gépekért, miért, egyebekért nemhogy födözte volna a fűrésznek az a bizonyos napi és helyi forgalma, hanem szőlőnk termése is ráment, sőt anyám s nagyanyám nyugpénzeiből is meg kellett pótolni olykor. És nagybátyám még mindig sosem pénzzel, mindig pénzért jött. Ha jött.

 

*

 

Egy este is keserves jelenet:

Nagybátyám megint valamelyes összeget vág zsebre. És anyám, nagyanyám, húgom zokszavai záporában, mint az ázott kutya, már nem tudja, hol keressen menedéket. Leül, feláll, sétál, egyébről kezd beszédet, láthatólag igyekeznék legalább valami külszínét őrizni meg, hogy nemcsak úgy állít be mindig, mint valami fosztogató.

Ott olvasok egy asztal végén. Legföljebb olykor vetve én is egy-egy pillantást a cécóra. Bele nem szólok, vagy ha igen, keveset.

Egyszer a nagybátyám, térül-fordul közben, odajön hozzám. Még mást beszél oda anyámékhoz, de közben már fölvette előlem a könyvet. Ránézek, mit akar? Most beletekint a könyvbe, s miután megnézi a címét, megkérdi tőlem:

– Na, mit olvasol?

Látod – gondolom magamban, s várom, hogy visszaadja. Mire le is teszi és megjegyzi:

– Úgy tetszik, én is olvastam diákkoromban. Jó könyv.

Jól van – gondolom magamban, s olvasnék tovább. De leül mellém, és rá kell néznem, mert nyilván még szólni akar valamit.

– Jó könyv – ismétli. – Jó könyv, nagyon jó könyv.

Jól van – gondolom –, jól van, nagyon jól van. És míg ő közben megint anyáméknak beszél, már leütném a fejem újra a könyvbe. De megint hozzám szól:

– Hallom, mondja Numa barátod, hogy te is tudsz biliárdozni.

Na és? – gondolom, miután beleegyezőleg bólintottam. Mit akarsz ezzel? Azt mondja:

– Még nékem támadt az apja is a fiával, hogy minek ugrasztottalak ki benneteket a Filep Lajiból, és minek nem hagylak néha, hogy egy pártit játssz?

Nagy igazuk volt – gondolom. De ő:

– Ja, mondtam, olyan nincs, hogy diák létedre s saját bajszodra járjad a kocsmákat. Egész más, mint Numa, az apjával. Vagy ha velem jönnél. De nekem nem szólsz. Ahelyett hogy nekem szólnál: Elek bácsi, hát így-úgy… hozzám bizalmatlan vagy. Pedig nem mondhatod, amit lehet, meg nem tettem érted. Az egyletbe is nagyon szívesen elviszlek, ha akarod. Éppen ma is be kell néznem – fordul anyámhoz. – Ott vár ez a molnár. Meglesz, ha mondom!… Na, akarsz jönni? – szól megint nekem.

A könyvem hőse mintha egy pillanatra hajbakapna képzeletemben nagybátyámmal. Éppen veled érdemes indulni – így becsmérli ajánlatát. De egyszerre az öreg Numa siet fiával nagybátyám segélyére. És a túlerő láttára a regényhős visszatér fejezetébe.

Szerény, igenlő mosollyal bólintok nagybátyámra.

– Na, de akkor készülj is, mert nekem mennem kell – mondja fölkelve mellőlem. És mialatt kabátom és kalapom veszem, még egyszer biztosítja valamiről anyámékat: meglesz!

– Miért csalod el ezt is a könyve mellől magaddal? – förmed rá nagyanyám. – Nem elég, hogy magad henteregsz mindig a kocsmában?

– Még te viszed a rosszra – mondja anyám is.

– Igaz – kotyog bele húgom is.

– Pissz! – intem le.

– Elengedhetitek. – Vet ellen nagybátyám az egész női karnak. – Nem kushadhat mindig a szoknyátoknál, ekkora lógó létére. Gyere csak, gyere! – int nekem.

Azzal indulok. És útközben nekem tart arról értekezést, hogy szükséges is néha kirúgni ifjú embernek. Csak szerényen és mértékkel.

Pár hét előtt még tömlöcöt, hóhért, akasztófát, bilincset csörgetett, harsogott és üvöltött volna, ha tegyük, én fejtem ki neki ugyanezt. Pedig akkoriban szívem és epém minden heve és dühével ki tudtam volna neki fejteni ezt. Ezúttal már kezdtek mind kevesebbet forogni fejemben a züllés tanai, mióta Kuzmik tanárék bennfentese, fiok szorgalomra serkentője, lánytársaságaik szórakoztatója és remekíróik búvárlójaként henteregtem el a tanulmányok idejét.

Biliárdozunk Numával az egylet egyik szobájában. Nagybátyám a szomszédos helyiségben preferáncozik vagy tarokkozik vizes bor mellett. De annyira ment bőkezűsége, hogy nekünk is rendelt egy üveg bort s vizet Numával.

Már jó későre jár. Eszmekörömet már visszalendítette valahogy az egylet levegője a régebbi élvek pártjára. Úgy tetszik, mégis ez a valódi élet, valódi elemem. A Kuzmik-fajta, a betű, az ildomos viháncok, dibdáb, testetlen hiúság. Numa nem is kárhoztathat eléggé, hogy ilyen tudákos, tisztességes, házilányos bandába keveredtem. Numa rendületlen elveiben s vonzalmaiban.

Egyszer csak künnről, úgy tetszik, nagybátyám hangja akadt össze valakivel elég nyers szóváltásba.

A játékba már úgyis belefáradtunk este óta. Abbahagyjuk és kinézünk.

Az ajtóból szemléljük aztán. Nagybátyám háttal fordulva hozzánk székén és átellenese, a kártyát letéve, magyaráznak egymásnak s a társaságnak. Kivesszük, hogy a fűrészmalomról van szó.

Nagybátyámnak mintha kissé túl vörös volna hátulról a füle. És bele-belezavarodik eszméibe átellenese világos mondataihoz képest. A társaság is ellenese pártján van, úgy tűnik. De föl-fölvetetik mindkettőjükkel a kártyát. Csapnak egy párat. De újra kezdik a patvart. És mindig nagybátyám az, aki kezdi.

Ezek alatt a szünetek alatt Numa bizalmasan elmondja nekem, hogy nagybácsim egyáltalán nem valami közkedvelt egyén. Papol vagy kotnyeleskedik s erénycsőszködik. Aztán krajcároskodó, és főként, mihelyt iszik, csipkelődik, kötekszik, kedvet ront, mindig mást akar, mint a többség. Mindig kivételeskedik. Nem fér a bőrébe. Bár az eléggé lötyög, mint a pulykán. Olyan, mint Ödön.

Most újra kezdődik az osztóper.

Nagybátyám egyszerre lecsapja a kártyát, és öklével az asztalra üt.

– Ne kezdj ki velem, annyit mondok!

– Ki kezd? – méltatlankodik átellenese. – Na, nézzétek. Hát én kezdtem? Henceg itten nekem és hazudozik, én pedig bebizonyítom neki pontról pontra, hogy az egész üzlet kész marhaság. Ezért feldühödik.

– Föl hát, az apja istenit! Mit üti bele az orrát! – kiabál nagybátyám.

– Mit? Az apám istenit? Én ütöm az orrom? Ejnye, azt a!… – emelkedik föl az átellenes. De a mellette levők leültetik.

– Mi közöd van neked hozzá, ha belebukom? A tieddel bukom? A magaméval bukom – ordítja a nagybátyám.

Ekkor átellenese véletlen felénk pillantott. És mikor észrevesz, egyszerre fölvillan a szeme, és reám mutat.

– A magadét? Ha a magadét pocsékolnád. De ezét. Látod, ott? Ezét pocsékolod.

Mindenki rám fordult egyszerre. Nagybátyám is hátrabámész, buta, kapatos képével, s azzal legyint, és szárazon röhög. De már kissé hunyászibban mondja ellenesének.

– Háháhá! Ne legyen neked arra gondod.

Most aztán a többiek erélyesen beleavatkoznak. Le is csitítják, úgy tetszik, huzamosabb időre vagy végleg is a veszekedőket. Mi pedig Numával az esetet tárgyalva vonulunk vissza biliárdozni. Numa is azon a véleményen: nagybátyám szélhámos. Ezt tartja róla az egész egylet.

Mennyit ülünk, mennyit nem. Egyszer csak újra zsivajjá vált odakinn a másik szoba. És ezúttal már dühös szitkok, sőt dulakodás, zóborlás.

Mire kinézünk, ott tolong az össz vendég az ajtónál egy tömegben, melyből karok hadonásznak ki dühösen, és dühös arcok virítanak ki belőle. Numa, mint otthonos, már szintén ott furakszik, nyomakszik. És mikor visszajön, röviden úgy tudósít:

– Kilökték nagybátyádat!

– Hű! – Mozgolódom. De Numa:

– Hadd a pokolba. Gyere. Hazaviszik már ketten. Örülj, hogy elment.

Igazat adok neki.

 

*

 

Már kissé unottan belefogtunk még egy harmincasba.

Odakünn már lecsitult a ricsajgás a rendes neszekbe. Már többen el is pályáztak. Többek közt így kellett tenniök nagybátyám partnereinek is. Mert egyszer csak bejön az egylet gazdája, Samu bácsi, s megszólít, rámutatva üveg bor és vizünkre:

– Ezt az üveg bort és vizet is Buzikán úr rendelte?! – kérdi félig kérdő, félig állító mondatban.

– Igen – feleltem.

– Csak azért – teszi hozzá valahogy nem nagy kedvvel –, mert künn is van négy bora és két vize, egy kávéja, két szivarja, egy kártyája és ez a biliárd. Csak hogy tudja. Maga az öccse?! – kérdi megint félig kérdő, félig kijelentően. De folytatása már kifejezetten kérdő: – Vagy kifizeti maga?

– Kifizetem – nyúlok zsebembe második keresményem ötkoronájáért, bizonyos zavarral, mert nagybátyám kilöketelét magamra is hárulónak érzem.

A gazda gyorsan el is kapja az ötkoronást, és sebten vissza is ad belőle. Numa, szinte rémült mozdulata, hogy közbelépjen, meggátolni őrült gondatlanságomban, már késő. A gazda már ki is ment.

– A sajátodból fizetted ki? – faggat Numa. – Még nem is tőle kaptad? Jézus, Mária, Úristen, hogy lehetsz ekkora nagy balláb?

És úgy emeli föl vaksi szemeit, mintha, mint más tárgyhoz szokta, a mennyezethez is hozzá akarná értetni az orrát, mikor tanúnak hívja szamárságomhoz.

– Ah! – legyintek.

– Kérd vissza! Kérd vissza! Eredj. Visszaadja. Nincs abban semmi. Felírják neki – serkent Numa.

– Nem kérem én! – így viszonzom gőggel.

– Hát maradt még pénzed?

– Csak ez – mutatom a visszakapott hatosokat.

– Na, látod, te vadszamár? De minek is nem szóltam előbb? Elfeledtem. Éppen akartam mondani: jó, hogy kidobták nagybátyádat, elmentünk volna most a lányokhoz. Én már voltam.

Itt már valóban lekonyultak füleim. Beláttam, marhául cselekedtem.

– Eredj, kérd vissza! – tuszkol Numa. – Visszakapod.

Erre mégsem vállalkozom.

– Hát visszakérem én neked – jelenti ki Numa. Mikor is épp jön befelé a gazda, s hozzá is fordul: – Samu bácsi, azt mondja ő – mutat rám –, adja vissza neki a pénzt. Majd kifizeti a nagybátyja.

– Hagyj békén. Majd fizesse neki vissza – mutat rám Samu bácsi is. – Velem így is mindig kapcáskodik, hogy rászámítok. Megkaptam, s rendben van – üt zsebére, s tovaindul.

– Na, ugye, mondtam, hogy nem adja vissza – szól búsan Numa.

Így esett tehát, hogy második valódi férfias kirúgásomkor még annak a költségeit is én viseltem, aki meghívott rá. Ez mégiscsak netovábbja a gavallérságnak.

Numának mégis biztosat ígértem, hogy másnap este elmegyünk a lányokhoz. Éspedig a műkedvelői előadás után, legjobb időben.

Ez a műkedvelői előadás és táncvigalom jótékony célra volt rendezve a városi vendégfogadó összes termeiben.

Néhány nagyobb diák is szerepelt benne, úgyhogy a tanári kar nemcsak megengedte, de javallotta, hogy jelenjünk meg minél számosabban. Keresményem is bizonytalan erre tartogattam, bár számítottam rá, hogy rá anyámat is megvághatom. Ha nem adna, akkor még mindig követelhetem a nagybátyámért fizetett öt koronát. Miután kétlettem így is, hogy nagybátyám az éjiek után betolja hozzánk az orrát.

Szóval voltak esélyeim, s ezért Numának biztosat ígértem.

 

*

 

Fejfájósan, kialvatlan kászolódom ki reggel az ágyból, s kapkodom össze könyveim. És éppen rá akarom kezdeni anyámnak a magyarázatokat, mikor megelőz:

– Nesze, neked is, vidd be a tandíjat – nyújt felém hat pengőt. – Úristen, hogy megy, hogy megy a pénz!

Ez a sóhaj kissé megcsappantja merszem, hogy tőle is kérjek a mulatságra egyelőre. Csupán jogos követeléseimmel állok elő, elmagyarázva az egyletben történteket nagybátyámmal.

– Ej, istenem! te fizettél érte? – mondja anyám. – Hát csak kérd tőle.

– De hogy kérjem? – fakadok ki. – Délben, mikor kijövök az iskolából, már nincs a hivatalban. És délután Kuzmikékhoz kell mennem.

– Hát velök mégy?

– Igen – hazudom.

– Nahát – puhul meg anyám –, mennyi volt?

– Öt korona – mondom, s már bánom, hogy tízet nem kértem. Ezúttal azonban, erényem jutalmául, anyám egy ötpengőst vesz ki.

– Na, itt van, tőlem is kapsz még ötöt, csak jól viseld magad.

Tudtam, hogy ez a tanárcsalád emlegetésének eredménye. Ez mindig afféle porhanyító s robbantó ügy volt a zsarolásokra.

 

*

 

Örömrepesve iramlottam az iskola felé. Tanácsos is volt. December eleji verőfényes, de hideg és szeles reggel volt, és én kiskabátban.

Ennek egész különös magyarázata volt. Volt ugyanis egy télikabátom, apám hagyatéka, amit utáltam. Utáltam, mert gyalázatos és ordas holmi volt szememben, és sajátságánál fogva észrevételek és tréfák tárgya társaim közt. Egyébként azt hiszem, éppen holmi drága, finom holmi. Csupa asztrahánból, vagy minek hívják azt a sima göndörű szövést, amiből nagykabátgallérok és sapkák készülnek. Ez olyan volt egészen, s még csak nem is kopott. De bő volt, és akkor szűk szabásúak dévtak, vagy szűk és bővek? Tény, hogy szokatlan szabású volt, s csak kissé rám alakítva.

És fontos, hogy utáltam. Az előző télben is csak abban a reményben húztam ki vele az inas-korszakot is, hogy anyám megígérte: jövőre újat kapok. De elnyűhetetlen volt, sőt bepiszkíthatatlan, és pénzzavarainkkal egyre halasztódott az ígéret: majd, majd, hiszen jó még az, csak vegyem föl.

De kihúztam az utolsókig inkább kiskabátban. Mert tudtam, ha egyszer felveszem, akkor már nem kapok másikat. Végre az esők s fagyok kényszerítettek rá mégis, annyira vacogtam reggelenként.

Aznap azonban szép nap volt. De voltaképp ez sem tette a kiskabátot elégnek.

Az tette, hogy már reggel fekete ruhát öltöttem. Ez a fekete is kissé avult s kissé szűk is volt már, ahogy kinőttem. Kivált mellénye szorította mellem, és karjaim kellett állandóan elegánsan könyökkel kifelé tartanom, hogy túlzottan föl ne csússzék kabátujja, s meg ne csípje csuklóm a hideg. Ennek ellenére az volt az érzésem, hogy ehhez a kiöltözéshez méltatlan az ormótlan nagykabát.

 

*

 

Ám a kapzsiság minél bezabáltabb, annál telhetetlenebb.

Óra közben egy ötletem támad. Azt mondom, mintegy magam előtt is alakoskodva, Kuzmik Dezsőnek:

– Az éjjel együtt mulattunk nagybácsimmal is, én fizettem ki a cechet a tandíjból, ami nálam volt. Utána kell futnom érte. Ne diktáljatok be hiányzónak, vagy ha kérdi az öreg, mondjátok, a tandíjért mentem.

Tandíjért menni öreg óramulasztó kifogás és mentség. A gimnázium szokása az volt, hogy a tandíjfizetéssel hátralékosokat az igazgató hazazavarta. És ez ürügyön mulasztani lehetett a tandíjjal a zsebben is. Napokat is. „Tandíjért mulasztottam.” Ez olyan volt, mint egy orvosi bizonyítvány. Nem kaptunk igazolatlan órát miatta.

Futok tehát a hivatalba nagybátyámhoz, s odaállítok:

– Elek bácsi, kérem, az éjszaka az egyletben kifizettem a bort a tandíjpénzből, ami nálam volt. Meg a kávét, meg a szivart.

– Igen? Khem, hem – makog látható kényelmetlen s zavartan nagybátyám. – Kifizetted? Ja. Elmentem. El is feledtem.

– Igen, el tetszett menni – mondom jámbor képpel, s magamnak kínosabb, hogy nyavalyogni látom.

– Mennyit fizettél?

– Öt koronát.

– Itt van hát, nesze. Itt van öt pengő. Nem kell vissza. Legyen a tiéd a többi, csak aztán jól viseld magad.

Egy ötöst adott. Nyilván azokból egyet, amiket anyám számolt eléje keservesen előző este, s amit oly joggal, mint ő, akár magam is kiszedhettem volna anyám fiókjából.

Felvetett a pénz.

Tanulsága talán, hogy igaz keresményt nem lehet elveszteni, még saját magától ellopni sem, mint az elsőt, és nem lehet elkölteni sem, mert csak megfiadzik, mint második keresetem.

 

*

 

Előbb el sem akartam menni délután Kuzmikékhoz. Mintha a pénz meg az ígérkező kettős esti mulatság méltatlannak tüntette volna, hogy ott lebzseljek, mint máskor. Azonkívül tudtam, hogy ők nem mennek az estélyre, s alacsony talpnyalásból én is így nyilatkoztam Kuzmiknénak, s most kényelmetlen lesz színészkednem. És ebéd után, az álmatlan töltött éjre, tunya, nyomasztó bágyadtság lepett meg. Le is feküdtem, hogy alszom egyet. De amint letettem a fejem, izgató, kavargó képek kezdtek bizgatni, s végül is fölugrottam. Otthon sem bírtam maradni. Mégiscsak elmentem Kuzmikékhoz.

Csupa duzzogó, sóhajtozó, bánkódó, zúgolódó arcra lelek.

– Való az a mulatság, apuska? – kérdi tőle Kuzmikné.

– Bizony való! – feleli Irénke apuska helyett.

Erre beküldték az ajtó mellé büntetésből. De Dezső is morog. A középső lány dühösködik a kosztos testvérre, hogy annak lehet elmenni egy másik családdal. Még a legnagyobb lány is elégedetlen.

Kuzmikné rám hivatkozik: – Látjátok, Buzikán sem megy. Pedig ő tehetné. És a húga sem megy. Ugye, maguk sem mennek? – kérdi végre tőlem is.

– Nemigen – válaszolom, magamban olyasmit gondolva, hogy inkább dűljön össze a zsidó templom, mintsem elmaradnék.

Szörnyen vacak, unalmas délután. Kuzmikné mintha azzal akarná kárpótolni gyermekeit az elmaradó mulatságért, hogy még szórakozni sem hagyja őket, egész délután a nyakukon ül. Dezsővel a hosszú, kerek, családi asztal sarkán kénytelenek vagyunk magunk elé helyezett tankönyvekkel és füzetekkel elbástyázni szem elől a székre tett atlaszra rajzolt malmot, amin sikerül már vagy a huszonötödik játszmát kivégeznünk.

Mikor meg Kuzmikné kissé otthagy, Irénke mintegy az összesség nevében támad rám az ajtó mögül.

– Maga gyáva! Maga sem meri mondani, hogy elmegy? Magának így sem szólnának mamáék. Nem is hiszem, hogy maga éjszaka az ablakon szökdösik ki, mikor mulatni jár. Éppoly mamlasz, mint Dezső.

Nehéz volna megértetnem pöcke töksijével, hogy könnyebb ellenlábaskodni ott, ahol szólnak érte, mint ahol nem. Hogy az otthoni fegyelem ellen könnyebb föllépnem, mint idegen szivély ellen.

De esteledik már, s közeleg az előadás kezdete.

Nyugtalan fészkelődöm s mehetnék. Kuzmikné azonban mintha sejtené, s még rám is ki akarná terjeszteni kotlói szárnyait, szokatlan buzgósággal maraszt.

Már csak egy negyedóra előadás kezdetéig. Most már mégis fölkelek.

Künn szélrohamok rázzák az ablakokat. Pogány idő kerekedett. Egy-egy havaseső permeteg is oda-odacsapódik az ablakhoz.

– Magának nincs felöltője? – kérdi Kuzmikné már könyvekkel a hónom alatt kifelé.

– Nem fázom én – biztosítom hősileg.

– De így csak nem mehet ilyen rossz szélben hazáig kabátlan. Odaadjuk magának legalább a Dezső galléros köpenyét. Várjon csak. Hozd ki csak, Irénke.

Hiába szabódom. Nyakamba sózzák a galléros rémséget.

Valósággal megijedek magamtól az ajtó üvegében. A köpenyt Dezső is kinőtte már nálam fejjel alacsonyabb létére. A födő-gallér, mint egy matrózgallér vállaimon, és a hosszának szabott öltő, mint egy bekecs, a hasamig ér.

Tessék! Egyik szörnyűséget készakarva otthon hagyom. Rám sóz a végzet még szörnyűbbet. Gubán ebet cseréltem.

Hazamenni már nincs időm s otthagyni. Hacsak nem akarom lekésni az előadást.

Úgy segítettem magamon, hogy az utcán karomra vettem a köpenyt, a fogadóban pedig, belegöngyölve a könyveket, leadtam szerencsésen a ruhatárba.

 

*

 

Hanem Numát hiába keresem előadás előtt a pajtásseregben. Csak Ödön ragad hozzám. Hiába furakodom át előadás alatt is a földszinti állóhelyeket, Numa nincs sehol, és senki sem látta. Ez meglehetősen lever.

Végre megfeneklek két nyolcadikos közt, kikkel közelebbi ismeretségem a Filep Lajiból eredően. Ezeknek is elmondom Numa felültetését, nem mulasztva el úgy mellesleg eldicsekedni, hogy az éjjel együtt mulattunk az egyletben. És nem tudom, miért? mert különben nem voltam túlságos hazudozó, például Ödönhöz mérten – talán mert nem észlelem, hogy illően meghatná őket közleményem –, hozzáteszem: hogy aztán meg a lányoknál voltunk. És egy-két körülményt is említek, amint Numától hallottam ottléte alkalmával.

Egyszerre az egyik nyolcadikos, kit Pulykának hívtak, horgas orra, bibircsói és gurgulázó hangja miatt, így szól a másikhoz:

– Na, elmegyünk vele?

Mármint velem. És tanakodni kezdenek: elmulasszák-e a táncot? Végre megállapodnak mégis a lányokban.

Valahogy csodálom magamban őszinteségüket. Nem bántja hiúságuk, hogy apányi fickók létükre még nem voltak a lányoknál, s magamszőrű tacskót választanak vezetőjükül. Amellett kissé aggaszt is, ha Numa végleg nem jelentkeznék, belesülök a vállalatba, ha igénybe vesznek tényleg. Azért nem is nagyon erőltetem, hogy társaságukban maradjak.

A végevárhatatlan előadáson, a mulatságos jelenetek közt, unalmas, épületes számok, mik alatt künn az előcsarnokban hancozunk. Vagy két üveg sört bevágok Ödönnel, kinek szokás szerint nincs pár hatosnál többje.

Furcsa bágyadtság rajtam. Szemeim kivörösödve, s néha karikákat hánynak, s füleimben hosszúkat dudál olykor, mint a gépház szellentyűje. Már második éj talpon, s nem vacsoráztam. A sör éhomra kotyog gyomromban. De ételre költeni, amit otthon is megkapok, mindig sajnáltam. És éhet voltaképp nem is érzek. A sör, a cigarettafüst, a zsivaj, tarkaság, fény körülbelül olyan hatásúak, mint a lankadó katonára, ha indulóba zendítenek.

Már ráfanyalodtam magamban, hogyha Numa nem érkezik be, Ödönt viszem magammal a lányokhoz.

Nem szívesen indultam el vele valahová. Örökös pénztelenségén kívül nem volt ésszerű s nyugodt egyén. Mindig veszkődött, mindig viszketett valami benne, mindent csak hűhóval szeretett művelni, szinte nem is az élvezetért, hanem a hűhóért. És minden csínyt közhírré dobolt az iskolában. Sokszor megutáltatta magát velem. Numa alamuszi, derűs csínytevősége mellett nem szerettem izgága csináltságát.

Egyszer csak hozzám jön Pulyka.

– Na, gyerünk hát.

És a másik is ott áll már.

Kissé megrebbenek. De kifogás nincs. Ödöntől meglépünk, és kivonulunk a muriból.

– Te így vagy, kiskabátban? – szól nekem Pulyka, mikor kinyitunk a fogadóból, s a csapzó, csúnya zegernye szembezuhint.

– Hopp! a gallérköpeny meg a könyvek… Áh! ördög beléjük.

– Eredj csak, eredj értük, megvárunk. Meghűlsz így. És a ruhatárban elkallódik – gondoskodik Pulyka.

Visszamegyek, és kiváltom a gallért. De mi legyen a könyvekkel? Könyvekkel a lányokhoz, legszívesebben elhajítanám őket az utcán. Valahogy széttépdesve és összegyűrcsölve őket, benyomkodom mégis a gallér zsebébe, és útközben megint arra gondolok: világosságban s szemek előtt egyszerűen karomra öltöm e vacak gallért.

Pulyka és társa menet közben a lányok felől érdeklődnek. Hármasban s nagyfiúkkal már valamelyest bátorságos a beállítás gondolata, s megint előadok nekik a viszonyokról, amennyit álarcos beköszöntéskor tapasztaltam, kiegészítve a Numától hallottakkal. De Pulyka egyszerre egy jogos, hanem szerfölött fogas kérdést tesz:

– És mondd, a pénzt kinek kell adni? Előre künn a tulajdonosnak fizeted, vagy aztán a lánynak?

– Hát izé… – dadogom. (Ezt süsd ki, kinek is? Numa erről nem szólt.) – Hát izé… mindegy! – válaszolom végre. – Akár itt, akár ott.

– Hát mégis, te kinek fizettél például?

– Én?

– Te. Te.

– Én a tulajdonosnak – vágom rá vaktában, hogy kátyúban ne maradjak hazudozásommal. Így is úgy tetszik: kissé gyanút fogtak. Most már eréllyel kell végeznem az ügyet.

A kapusnál előre is megyek, és merészen megrántom a csengőt.

Csakhogy legelőbb is abban tévedek, hogy nem lány nyit kaput. Egy álmos, gubás, kucsmás szerzet fogad. Ezt sem mondta Numa. Kis zavarba jövök.

– Mondja? – kérdem tőle. – Stefi még itt van?

– Tessék benn megnézni – feleli.

– De nem akarunk bemenni, mondjad – rántja meg hátulról gallérom Pulyka.

– Maga nem küldheti ki? – kérdem a gubást.

– Tessék csak bemenni. Én nem tudom – feleli az, mint aki nincs szokva ilyen megbízásokhoz. – Tessék csak bátran bemenni.

Micsoda bátran? Ilyes gondolat tuszkolja valahogy merszre vezetői hiúságom. És a mögöttem folyvást faggatózó és gallérom rángató Pulykával, mikor magam is kába vagyok a szurkolástól, már a folyosón botorkálunk, és már megnyomtam a kilincset.

És már benn állok. És a terem, mintha valahogy százszor fosztottabb és idegenebbnek révedne tündériességben, mint először.

Numa meséiként olyasmire vártam, hogy a benyitáskor már egyszerre három-négy tündér is csimpajog rajtam. Ezzel szemben csak azt észleltem, hogy beléptünkkor a fal körül futó bársony padról ím-ámmal emeli föl fejét egy-két lány. És most kettő fölkel hevertéből és közeledik, mivel látja, hogy nem mozgunk az ajtóból.

– Alászolgája – hallom hátam mögül a hosszú Pulykát.

Uff! úgy köszön itt, mint egy fűszerkereskedésbe lépve. Ilyes cikáz át fejemen, miközben egy tagos, fekete s már nem ifjú nő ér hozzám, olyan pillantással, mint aki valami csodabogarat szemlél. Akkor pillantok én is a tükörbe, és tükörbeli másom úgy kukkan rám vissza a rövid gallérban, mintegy szárnyakurtított gyász-szöcske. Uff!

– Szervusz – üdvözlöm azért a hölgyet, a Numa utasításához híven, egy bátor csuklást alányomva gégémben.

– Jó estét – viszonozza a nő, mintegy nem általános szokásnak minősítve a bizalmas tegezést. De növekvő rebegésemben már annál maradok, s azt mondom:

– Küldd ki Stefit!

Ezt a „küldd ki Stefit” így mondogattam magamban ábrándjaimban, s most így szaladt ki.

– Hova küldjem ki? – nyomja meg a nő a „ki” szót, nyilván nagyon látva, kivel van ügye. – Csak vele akarsz? Van itt más is, nemcsak ő – teszi hozzá, alighanem saját magát értve. – Most nincs itt, de ha meg akarod, megvárhatod.

Azzal otthagy.

Míg mögöttem ezalatt Pulykát és társát már viszi két tündér, úgy tetszik, kissé gúnyvihajogva.

És tényleg Stefi jön felém, megméregetve. Nem tudom, magam hogy hatok rá. Ő nekem ábrándhímzéseim valóságos kusza fonákjának rémlik. Mégis ő.

Reszketőn kezdek makogni neki az álarcos esetről. De fájdalom, oly arcot vág, aki egyáltalán nem ért.

– A télen? Voltál? Itt? Szobán?

– Nem. Álarcban.

Nem emlékezik. De láthatólag nem is tartja fontosnak. És nem is teketóriázik!

– Jössz szobára? – kérdi.

És már megyünk kifelé.

 

*

 

Ott állok újra az utcán, a lámpa vörhenyes fénye alatt, egyedül.

Ott állok valami csikaró, bomlott, kaparászó érzésvihánccal bensőmben, akár veszetten szaladgáló egérsereg volna öntudatomként bőrömbe varrva. S végül kacagás ingere jön rám.

Ott állok künn. A szél nekem-nekem csap, s megvacogtat már.

Ez volt hát? Megvolt tehát?… Efféle révedez bennem. És a nő bőre érintésének emléke olyanszerű, akár beillatosított kása megtapintására gondolnék.

Uff! szisszen egyszerre bennem, Pulykáék rájöttek, hogy nem a tulajdonos, hanem a lánynak kell adni a pénzt. Jó, hogy nem vártam meg őket benn, mint Stefi javasolta, hanem kijöttem.

Ez a gondolat indít útnak. És indulva érezni kezdem, hogy már két éje fönn vagyok. Lankadt, éhes, didergek, alig várom, hogy ágyba lökjem magam.

Zsebre dugott kézzel, szemem be-behunyva a megrohanó szélnek, törtetek szaporábban. Úgy érzem, hiába tűröm föl gallérom, ingelőm háromszöge mintha nyitott ablak volna, melyen szabadon süvít át a vad légvonat. És mégiscsak jó messze jut egyszerre eszembe a galléros köpenyeg s könyveim.

A galléros köpenyeg és a könyvek. Azok ottmaradtak.

Úgy állok meg hirtelen, mintha fölülről láthatatlan bunkócsapás zuhant volna fejem lágyára, s bevert merev cöveknek a kövezetbe.

Szinte kínüvöltés: most már vissza, értük!…

Nem?

De föltétlen!

Holnap?

Most!

Visszafordulok. Mégsem!

És ez a: nem? de! holnap? most!… szinte úgy forgat váltakozva bennem, ahogy a rándítás azokat az óriás köröző faemberkéket kapálóztatja cérnanyújtójukon. Ha visszafordulok, az jön: jobb most haza! Ha előre, akkor: jobb most vissza!

Így forgok percekig egy helyben. Végül a: most vissza! győz.

Ízeim tépi, velőm szurkálja a kín. Már csaknem a lányosház kapujánál vagyok, mikor kelletlen kép: amint belépek, amint visszakérem holmiaim, és Pulykáékkal találkozhatom… megint elveszi tetterőm.

Eh… holnap értük jövök.

Ezzel megint hazafelé fordulok.

De ez az akarat-kudarc oly ernyedtséget zúdít rám, hogy lábaim megnyaklanak alattam, fülem meg-megcseng, néha rémesen agyamban kalapálnak. Szédülök.

Már csak egy volt: futni kezdek. Nekiiramodok. De lélegzetem mihamar kifullad. Újra lassan botorkálok, támolygok. Megint neki, futni.

Kész hullaként estem ágyamba.

Ruhát, cipőt csak leszaggattam, ledobáltam.

A sötét éppúgy kezdett indulni, gomolygani velem, mintha valami viharfelleg magja volnék, melyet a szél görget, és át-áthasítanak a villámok.

 

*

 

Ébredek.

Azaz hogy mikor a túl kivilágol nappalra riadva fölütöm a fejem a párnáról és a hátam a derékaljról, éppen csak eddig a mozdulatig jutok.

Tarkómról mintha tüzes hangyasereg futna szét, és szemeim fehérét feketére lepné ijedelmes nyüzsgéssel. Könnyek tolulnak ki beragadt pilláim közül, s mellemben hasogató, nyers nyilallás.

Visszaesem a párnára. De rá, nyomban, erőszakos köhögésroham kavarodik tüdőmben, mint ahogy a tejfölben a pergettyű forog meg tenyérsodrásra. Ez föltaszít újra.

És miközben a hangyasereg megint sötétre lepi öntudatom, a köhögésroham eredménye már félig a paplanon, félig a padlón.

De számban soha még ily furcsa, forró íz.

Vért! Vért hányok.

A halál! Végem van! – rohan át agyamon.

Tíz perc múlva már egy futkosás körülöttem a szoba. Azt sem tudják hirtelenében: mitévők legyenek. Anyám sírva borul rám, valóban, mint valami halottra.

 

*

 

Soha addig beteg nem voltam. A torokgyulladás volt főbajom. Legtöbbször hencegésből meg iskolakerülésből egy kis rekedtséggel ágyban maradtam, és tojássárgába tört sárgacukrot kaptam orvosságul meg vizes kendőt nyakam körül.

Alig vártam, hogy magamra hagyjanak. Amint egyedül maradok, kikelek az ágyból, és rágyújtva egy fél magyarkára, melynek íze kitűnő az édes gyógyreggeli után, ott sétálok hálóingben, és nézem a tükörben, milyen élvezetes kék szín a mellreszippantás füstsugara számból.

Mintha most is látnám magam.

 

*

 

Ezúttal azonban már komoly az ügy. Jön az orvos. Tüdő, hártya, mit tudom én, miféle heveny, lob, hurut.

Láz.

Nem értem, mit akarnak tőle, hogy úgy ábrázolja minden vénasszony és regény-válságindok, mint holmi vörös, vicsori mumust. A láz az én szememben olyan, mint egy fura, kellemes barát. Duruzsolására a szoba olyan lesz, amilyen hajnali félszenderben. Zsibong a világ, és az idegeken és tagokon kéjes, hideg és forró futkározás, mint holmi csiklandó manóseregé.

És az álmok. Ó, be gyönyörűek. Soha olyanokat.

Emelkedik. Végzetes. Halálhírnök.

Ugyan! Az enyém épp elégre emelkedett. Aztán mondták, hogy az orvos nem sok biztatással volt bőrömről.

Nem a láz. Inkább a láztalan, főfájós, ernyedt, semleges órák. Ekkor mintha a kihűlt izzadmány válna véremmé. Öntudatomban valami kínzó semmilyenség érzésének viszolygása. Nincs színe a színnek, zengéje a hangnak, íze az íznek. Ez az állapot tényleg amolyan mennyország reményű.

Heteket feküdtem.

Meglátogattak pajtásaim. Legtöbbször Kuzmik Dezső.

Azok az órák, miket ágyamnál töltött, még a semmilyen állapotnál is keservesebbek voltak. A galléros köpönyeg ott járt folyvást eszemben. Most, most fogja említeni Dezső. Bevallom neki.

Magam sem értettem olykor: miért nincs erre szívem? Neki elvégre megvallhattam volna. De mikor már a nyelvem hegyén volt, nem bírt kikalimpázni számon. Olyan érzésem volt: úgyis elveszett számára, ha megtudja, hol hagytam. Mint ahogy pocsékba esett gyümölcsöt nem enni meg bárhogy megmosva. Anélkül kell visszakerítenem, hogy megtudná, hol volt.

 

*

 

Úgyszólván egész betegségem átolvastam.

Gondolom, az unalom legjobb kerítője a szépségnek. Olyan könyveket, mikről tudtam, hogy szellemi közkincsek, előbb néhány oldal után félbenhagyva, száraz badarságok maradnak számomra, ha ilyen és más alkalmak nem adják vissza kezembe, mint betegségem is.

Ám meglehet, azért is, hogy testileg is, szellemileg is korán értem. De valahogy nem az életre. Hanem gyakorlatiatlanságom, sokszor kész ostobaságom mellett egykorú társaimmal szemben olyasmiket értettem meg magamban és a világból, amire ha olyikkal közöltem, nagyképűségnek vagy haszontalanságnak vette. Korán értettem, gondolom, éppen mert léha voltam. Korán értem, s korán értettem, mert szenvedélyek, lelkiismeret, botlások, belső válságok átélte valakik ennél fogva értenek.

De bár a könyvek nagyon nagy befolyással voltak, nagy fölfordulásokat s sóvárgásokat idéztek bennem, gondolom, semmi egyebet. Olyan szerepükről, hogy az életre nyitnák a szemet, az az érzésem, hogy a szemek úgyis rányílnának. Azaz fordítva talán. Rá sem nyílhatnának a könyvbeliekre, ha előbb az élet rá nem nyitotta. Oldalakon átsiklottam előbb, mik később csodálatosoknak tetszettek, és nem ama bizonyos napi érdeklődés révén. Merthogy például most vadászom, tehát vadásztörténet jobban érdekel.

Mellesleg Ödön félbolond s zendülő ötleteiben találtam még legtöbbet tulajdon jóhiszemű és tárgyilagos eszmélkedéseimre. Holmi szóról szóra, könyvrági kitűnőkről sohasem. No. Mellesleg Ödön volt, aki felém sem kukkant egész betegségem alatt.

 

*

 

Egy életre szóló s nyilván végzetes nyavalyát kezdtem meg betegségemmel, mégis ha azt kérdem magamtól: milyen volt? Szinte úgy tetszik: oly sok boldog órát adó időszak volt, hogy meg kell fizetni utóhatásaival, mint akármely más gyönyört vagy gyönyörsorozatot. Mint akármely mást, ahol valakinek élete kizökken a hétköznapból. Továbbmegyek. Még utóhatásait illetőleg is inkább tarthattam afféle erénycsőszömnek vagy védangyalomnak egyelőre.

Másként is, úgy tűnik, nemcsak a láz, de másfelől is, egész mások a valódilag szörnyűségek, mint amik köztudatban s regényekben azoknak szerepelnek. Ráfogják valamire, hogy szörnyű, ezrek élik át, esetleg közben annak ravasz sejtelmével, hogy: nem is oly szörnyű. De mert annak kiáltották ki, szívesen vágnak hozzá szörnyülködő vagy fájdalmas pofát.

 

*

 

Lábadozásom napjai is oly boldogok voltak, mint kevesek életemben. Személyektől, szinte még a tárgyaktól is csak szeretet s gyöngédséget vettem, és csak szeretet és gyöngédség gerjedt s repesett feléjök szívemben.

Állok az ablaknál, a jégcsapok csöpögnek, kék az ég, a kerítés fekete, a kopasz fákon cinkék csiricsáréznak, a verőfény kékre mázolja a hókupacok féloldalát.

Állok az ablaknál, és tátom a számat. Nem vágyok semmire, nem kívánkozom sehová. Kacagnom jön. Szinte külön gyönyörűség tagjaim gyöngesége a hosszú fekvéstől. Tudom, hogy vár rám könyvem, a lámpa. Ha kinn nem csikorog, alkonyatra a kályha melege nem is meleg, nem is élvezet. Boldog még bánatom is, ha arra gondolok, sosem gyógyulok ki. Nem zavar semmi, nem hiányzik semmi.

Csak a galléros köpönyeg ne lenne a lányoknál, könyveimmel a zsebében és a nevemmel könyveimben. Csak a galléros köpenyeg ne lebegne, csapkodna körülöttem, mint valami óriás denevér réme, amitől dajkám hiedelme szerint óvakodni kell, mert a fejünkre száll, és kitépi hajunk.

 

*

 

Jó darabig csupán verőfényes napokon dugtam ki orrom a szobából, s iskolába sem jártam majdnem a nagy ismétlésekig, csupán szórványosan a leckékért.

Tüdőmön a gyulladás és hártyalob nyomán a kezdődő vész jelei mutatkoztak, s az orvos károsnak ítélte rá az iskolalevegőt. Én pedig nem siettem.

Kuzmik Dezső készséggel ajánlkozott, hogy pontról pontra átvehetem náluk a napi leckét. De a gallérköpeny miatt nem tudtam soha kényelmetlen érzés nélkül találkozni vele. És nem bírtam sem vallomást tenni neki, sem ráadni magam, hogy értenézzek a lányoknál. Kerültem, s ezt észrevehette.

Ugyanígy voltam annál a néhány esetnél, amikor nálok voltam. Pedig egész idő alatt sem Dezső, sem házuknál nem említették föl a köpenyt, s már olyasmit hittem, hogy el is felejtették ezt az ordas ruhadarabot, s csak magam csinálok belőle magamnak mumust.

De ahová egyszer elmúlasztjuk menni, másszorra már nehezebben venni rá magunk, s a kifogások tekintetében is kifogyott a leleményem.

Egyszer aztán az utcán találkozom Dezsővel. De inkább én vagyok már akkorra elfogulatlanabb, s rajta tetszik valamelyes. Beszélgetünk, beszélgetünk, egyszer csak kiböki. Ne haragudjak, az osztályban egy társunk ült mellé. Egy gazdag vidéki esperes fia. Hozzájuk megy majd kosztba is. Nos, egy kis kegyveszteség. Nem oly fájdalmas. De kisvártatva, egész váratlan, hozzáteszi:

– Anyuka kéreti tőled a galléros felöltőt, ha már nincs rá szükséged.

– Hogyne, kérlek, délután hazaküldöm. Bocsássatok meg, el is felejtettem.

Ezt válaszolom rá mentem. És mikor elválunk, magam csodálom jobban, hogy jutottam ehhez az értelmetlen merészséghez.

Az eset mégis annyira vitt, hogy este csakugyan elmentem végre a lányokhoz. De csak az ajtónállóval hívattam ki Stefit.

Kijön, de mikor közlöm vele a ruhadarabot, megint cserben hagyja emlékezete. Végre mégis eszébe jut, és az ajtónállót kiáltja:

– Magának adtam, hallja, hogy tegye el azt a kabátot – mondja aztán neki, miközben ott állunk a homályos folyosón.

– Hát itt van – feleli az ember. És lekanyarítja vállairól a köpenyt.

Stefi aztán kikísér, s kissé mentegetőzik, és korholja az embert. De mikor közben a lámpánál megnézem a köpönyeget, akkor veszem észre, hogy rettentő állapotban van. Két nagy szakadás van rajta, tele sárral, pecséttel, kész rongy.

– Add vissza neki, szegénynek – utal Stefi az ajtósra, megrökönyödött képem látva. – Van neked más. Nem kell ez így sem neked.

Hiszen ha nekem kellene!

– Jól van, fogja – nyújtom oda a legénynek.

– Ne haragudj – szól Stefi.

– Semmi! – legyintek hanyagul. – Úgysem hordom. Csak épp el akartam vinni.

Ez teljes való.

– Nem jössz be? – hív a lány.

– Holnap majd eljövök hozzád, most haza kell mennem.

Szörnyű levertség fog el az utcán. Mit csináljak Kuzmiknéval? A kivándorláson kezdve az öngyilkosságig minden keresztülmegy agyamon.

De minden helyett egyszerűbb semmit sem tenni. Sőt majdnem egy azzal. Azaz hogy azt tenni, mint előbb.

Szöktem Dezsőtől, és végleg kimaradtam Kuzmikéktól.

Később Kuzmik tanárt érdemei elismeréséül áthelyezték egy fővárosi intézethez, s egyéb reményei is lehettek az előmenetelre.

 

*

 

De addig is, azt hiszem, sok fordult meg rajta, hogy elmaradtam házuktól, s más társaságokba keveredtem. Talán egész életem.

Ámbár, egyelőre éppen nem adott okot aggályokra. Sőt. Soha jobb bizonyítványt nem kaptam, mint akkor, év végén. A tanárok nyilván tekintettel voltak dögrovásomra, hogy úgysem érem el hasznát.

Egyáltalán a betegség olyan szerepet játszott valameddig, mint holmi derék pártfogóm és gyámom. Megriasztott kissé, hogy elpatkolok. Leszoktam a cigarettázásról, óvakodtam a kirúgásoktól, vigyáztam, javultam, okultam. Úgy is tűnik ez az idő, mint a lázak közötti semleges állapot. Eseménye alig. Azon az úton voltam, hogy megfeleljek az igazgatói beszédekben hangoztatott:

„És majdan hasznos polgárává válj szeretett hazánknak.”

 

*

 

Meglehet azonban otthonunk viszonyai is hatottak erre.

A fűrészgyárosság, a szót szorosan véve, befagyott. Éppen mint a víz, amely nincs megelégedve nyári rendes halmazállapotával, és az őszi párákba és ködökbe ábrándozza magát, hogy helyettök a tél merev jéghalála érje, s aztán jöjjenek a tavaszi kiengesztelődések s új remények. Így jártunk mi is sorsunkban a százezres álmokkal, csaknem a teljes plüre sodortatva általok.

A tél hava megakasztotta a szállításokat, s fagya üzemképtelenné tette a malmot szedett-vedett gépeivel. Megcsappantotta a vizet, megkettőzte a költségeket az árok jegeltetésével. A kölcsön kamatait azonban törleszteni kellett. A váltók lejártak. Óvatolások, beperesítések származtak belőlük. Majd civódások fejlődtek mindezekből a molnár, nagybátyám és anyámék között. A molnár perelt, mi is pereltük őt.

A tavasz nem megrendelőket és szállításokat hozott, hanem kiszállásokat s végrehajtót a fűrészhez is, házunkhoz is. Ügyvédi, költséges látogatások, remegések, futkosások vásárja lett otthonunk. Végeredménye pedig mind e sok hercehurcának az lett, hogy ráment a szőlőnk is, másik házunk is, s csak holmi megmentett maradék összeget tett le anyám belőlük a takarékba átok alatt, hogy többé semmi szín alatt hozzá nem nyúl, hanem számunkra hagyja húgommal.

Ez ugyan nem teljesedett be, még közben vett is újabb terheket háztartásunk s taníttatásunkra. És mindez később is ment végbe. Nagybátyám mindenesetre letűnt kiváló szereplése után a színről, majdnem a nélkülözésig juttatva bennünket.

Anyám attól fogva, hogy a fűrész csapása ért, a gondoktól s bútól olyan lett, mint a lélek. Nemcsak feledékeny volt, hanem egyenesen megbárgyult olykor. Ok nélkül sírva fakadt néha, magában beszélt, sóhajtozott. Sötétszőke hajában pedig egyre sűrűbben mutatkoztak a fehér szálak. Holott nem volt még negyven felé sem, s termete különb húgoménál, ha egymás mellé álltak. És ha arcuk nem látta valaki, inkább anyám hatott lánynak kövérke, túlfejlett húgom mellett.

Ő valami tanfolyamon volt más városban. Én a hetediket kezdtem.

Mondom, már úgy tűnt akkor, egyszer s mindenkorra kiakolbólítódott életemből minden rendellenes. A távol legalábbis így mutatja. Tekintve, hogy a jelen olyan, mint a szemfényvesztő. Ha nagy nincs körüle, kis események békáját fújja ökörré szemeinknek.

Noha ezúttal akár elefántról is lehet beszélni.

 

*

 

Megyek egy nap haza tizenkettőkor az iskolából, s találkozom, azaz hogy utolérem anyámat. Egyszerre megáll és fölkiált: Istenem! megint elfeledte föladni húgom számára a pénzt. Holott leginkább azért jött el hazul. De a kereskedésben kibeszélték fejéből. Meddig nyitva vajon a posta? Meddig vesznek föl pénzt?

– Azt hiszem, csak tizenkettőig – mondom.

De erre az utcán egy ablakból, amelyik alatt állunk, egy ismerősünk szólal meg.

– Nem tizenkettőig, egyig vesznek föl az új rendszabályzat szerint értékcikket.

– Szaladj már el, fiam – mondja nekem anyám –, és add föl ezt a pénzt húgodnak. Az már várja, és én itt napról napra halogatom.

Ezzel leszámol száz forintot a kezembe, s én elsietek.

De a postán csalódás. Értékcikket mégiscsak 12-ig vesznek föl, s délután 5-ig. Mehetek haza.

Akkoriban már a háznál is valamelyes emberségem volt. Mégis, mikor ebédnél csupán leteszem az asztalra a pénzt, s azt mondom: majd feladom óra után, háromkor, anyám, mintha kelletlenkednék kissé e természetes ajánlattól. De aztán mégsem szól ellene, csak valamivel jelentősebb hangja, mikor megjegyzi rá:

– De aztán el ne felejtsd, az istenért!

Épp abból látszik azonban tökéletes jóhiszeműségem, hogy óra után csakugyan – megfeledkeztem a pénz feladásáról. Egyáltalán, hogy nálam van.

 

*

 

Volt egy ismerősöm. Harstein Samunak hívták, röviden azonban Száminak. Idősebb volt, mint én, két osztállyal magasabban járt, a közelebbi barátságát a Filep Lajiból köszönhettem. Apja gazdag bérlő volt egy szomszéd faluban, s ő maga otthagyta a gimnáziumot, s sörtés kalappal, sárpettyes bricskát hajtva mutatkozott csaknem naponta a városban, többet lebzselve a kávéházban, mint gazdaságukon.

Számival találkozom óra után a piacon. Ott őgyelgett egy másik kalmárfélével.

Néhány szó után, már elválóban, a másik javaslatot tesz Száminak: csináljanak egy alsóst.

– Nincs harmadik – feleli Számi –, kettesben nem ér…

– Majd kapunk ott – mondja a Másik, egy másodrangú kávéházat értve, mely rokonaié volt.

– Nem jössz te? – hív Számi engem.

Bizonyos tekintetben mindig komolyabb számba jöttem társaimnál, mint ahogy most ezek, a mondhatni, meglett egyének meghívása mutatta. S gondolom, ez is, ami mindjárt hajlamossá tesz. Noha a másik észlelhetően valamelyest kicsinylően pillant rám, mint aki pénzbeli vagy játékbeli beválóságom kevesli. Úgyhogy Számi meg is jegyzi, hogy kitűnően játszom. És ebben nem is túloz. Azzal gyerünk.

A kis kávéház egész üres. Beülünk és a Másik mint otthonos maga hoz kártyákat és pénzcsészéket. Készfizetünk, nem írunk, úgy határozunk.

Elkezdjük.

Aránylag elég nagy alapon. És ekkor jut eszembe először, mintegy az alaphoz mérten a saját pénzemmel számot vetve, hogy nálam a száz forint.

Ez az érzés olyan egyforma mindig, olyan visszaidézhető idegeimre, olyan ismétlődő életemben. Valami biztató s megnyugtató és egyben fenyegető s csikaró. Idegen pénz. De van pénz. Szóval van. Szó sincs róla, hogy számítsak rá. De ha mégis!… És ez holmi visszás vigyorgás. Akár az ördög mellére verne, mint a becsület megtestesültsége.

Megy a játék.

Figyelek, és a lapom is jár. Estefelé már szokatlan nyereségben vagyok. A Másik ugyancsak kudarcot élt kicsinylésével. Így még nem vágták le. Dühösködik, s néha még kapcáskodik is. Számi is ideges. Magam pedig afféle mámorban.

Már gibiceink is vannak. Kiváltképp egy, akit már szintén ismerek Sármány és Filep Lajiból. Egy pocakos kupec. Gallérja és kézelői körül csaknem olyan sárga izzadságszegély, akár aranylánca mellényén. Pipával és homlokára tolt kalappal gibicel Száminak, s nagyokat kacag balszerencséin. Nekem pedig afféle értő s dicsérő pillantásokkal adózik, mintegy azt mondva velük: ez a fiú egészen kinőtte magát, minden jövőt jósolhatni neki, egész mester.

Egyszer aztán a Másik mérgesen lecsapja a lapot. Nem játszik tovább. Fizet. És erre egy darab csend.

Ritkán volt még érzésem kártyával kezemben, ha vesztettem, ha nyertem, hogy odábbálljak, míg partner van. De ezúttal ez az érzésem.

A pénz feladását ugyan már elmulasztottam, de valahogy épp azért szeretnék hazamenni, mintegy aki átgázolt holmi vészen, s a bocsánatkéréssel együtt azért csillogni valamelyest a magam és anyám szemében, hogy bátran lehet pénz nálam bármennyi, csak a magaméval sáfárkodom. Aztán a füst is megülte tüdőmet, s szemeim is s homlokom is kitikkadtak a játékban.

Ilyen összérzésem, mikor fölkelek, és az összeszedett és átabotában zsebeimbe gyűrt pénzzel búcsúzni akarok. Ekkor a Másik kicsapja tárcáját az asztalra.

Ad egy bankot. Tetszik?

És körülpillant ránk. Rám valamelyest talán célzatosan is, hogy lógok a nyereséggel.

Sosem volna okom érzékenykedni. Nem hazárdjátékra ültem le, s mire leültem, megjátsztam körömszakadtig. Nyugodtan mondhatnék nemet s mennék. Sőt a Másik is inkább gibicünk vállalkozására vár láthatólag, mint velem törődik. És az már ej! ej! fejingatva le is ült a körbe. És engem is, azt hiszem, nem annyira az álszemérem, mint a Másik által kicsapott tárca számos bankói fognak le, mint holmi ördögök küldte sürgönylapok. És én is ingatom a fejem s visszaülök.

Kezdetét veszi a második mérkőzés.

Kezdetét veszi, és részemre váltakozó szerencsével folyik. Inkább előnyösen, mint kedvezőtlen. Mindenesetre bizonyos settengő aggodalmakkal, hogy a harmadik fordulónál már csaknem akkora összegek úsznak ide s oda egy lapon, mint amit egész délután harácsolgattam össze lassan.

És a tétek csak növekedve röpködnek. És az aggályok is velök libbennek nagyobbakat, mintegy nem is a nyerés vagy vesztésen, hanem fokozódó kapzsiságom érzetén, min úgy vergődöm, mint a lépen a csíz.

Tíz vagy tizenegy óra körül a száz forint utolsó tízeséből adom a végső bankot.

Megütik s megkétszereződik. A következő játékos jön.

– Tessék.

Ekkor hátulról vállamra ütnek, és egy alak a kávéházból lassan fülembe súgja:

– Menjen ki, az édesanyja várja kinn.

A kávéház egyszerre olyan körülöttem, mintha valami láthatatlan teljes zenekar zendítene rá éktelen macskazenére, s szörnyű muzsikusai orrom, szemem, fülem körül tülekedve harsognák, cincognák, dudálnák, rotyogtatnák, visítanák hangszereiket.

A két tízest az veszi föl az asztalról, aki kihívott, s az adja kezembe kalapommal együtt, mint aki nyilván sejti, hogy aligha ülök vissza a játékba, s megkímél a visszajöveteltől. A borzasztó macskazene pedig ott kísér tovább végig a kávéházon, s ki az ajtaján a sötétbe is utánam, magához hasonló zűrzavarra riasztva össze gondolataim is.

– Tessék? – mondom künn legelőször anyámnak, mint valami hülye. – Játszottam itten – tettem hozzá még hülyébbül magyarázatként.

– Tudom – szól anyám –, tudom. Játszottál. Ugye eljátszottad a pénzt?

Undorodom az érzelmeskedéstől. De ha eszembe jut ez a néhány szó, mindig elszorul rá a szívem.

Az anyai hang valóban olyan és épp a legkegyetlenebb percben olyan, hogy még szemrehányásnak, talán még átoknak is csak enyhíteni tud. Nem kerül-e kínok kínjába, ha elém áll, és tőlem várja cselekedetem elmondását? Íme, megelőz s megkímél legalább ettől.

Egyszerre a kétségbeesés, mórikák és nyegléskedések-mentes érzésében fogan meg ez a szó, s olyan kiejtése is:

– Eljátszottam!…

– Tudtam, hogy eljátszottad – mondja anyám. – Na, menjünk haza.

Ezt szinte érzéstelen teszi hozzá, és alig szól egész hazáig. Karom fogja meg egyszer, hogy elhúzzon egy dézsa elől, mit két cseléd hagyott vivőrúdjaival keresztben a járdán késő trécselésben babáikkal.

– Vigyázz, vigyázz! nekimégy ennek.

 

*

 

Akkor megfogadtam:

Soha többé. Soha, soha, soha, semmi körülmények közt, soha, soha, soha kártyát kezembe nem fogok. Ha egyszer nem tudom most magam ily utolsó, nyomorult, szenny létemre elpusztítani.

Tényleg szörnyű lelkiállapotot éltem át azzal a néhány nappal. Másnap magam is láttam a tükörben, mintha valami rongy álcát varrt volna arcomra az éjjel. Éppúgy mutatott.

És anyám is, mintha sejtette volna, mi ment végbe bennem, alig bolygatott, legföljebb néhány szomorú szóval.

Mi lesz belőlem, ha effélére képes vagyok?

És másnap délelőtt magam vittem el a második száz forintot a postára. Anyám ezúttal biztos volt felőle, hogy ez elmegy.

Egyáltalán úgy tűnt, a válság hasznomra fordul.

Abban az évben színjeles voltam mindenből. Egész garmada jutalomkönyvet s két aranyat vittem haza az évzáró ünnepélyről, és föltétlen egyes szám első személyben vettem az igazgató többes másodikban mondott szavait. Biztos benne:

Hogy majdan hasznos polgárává válok szeretett hazámnak.

 

*

 

Nos, a kártyát illetőleg úgy tűnt, meg is tartom egyszer s mindenkorra fogadásom.

Egész más két helyzetben látom mintegy akkor magam.

Egyik: amint valami kapu alatt vagy udvaron késő éjjel, fagyban vagy hóban ott húzódok, és várom a szolgálót.

A szerelemnek akkoriban, azt hiszem, minden érzelmi fele elveszett számomra. És nem elméletben, hanem gyakorlatban. Valami szoknyadüh lepett meg, s válogatás nélkül iramodtam, dideregtem, éhkoppoltam s tülekedtem a kezem ügyébe kerültek után.

Másik: amint a kávéház előtt hallgatom a kihangzó zenét, pohárcsörgést, zsivajt, s vad áhítozás kél bennem: mikor érem már el, hogy magam is így, nyíltan, csupán ott füstölődhessek abban a gyönyörvetes levegőben, mint a sonka a kéményben.

Ha jól visszagondolok, voltaképp nem is volt igazibb becsvágyam az egész életre, mint hogy holmi világraszóló korhellyé vigyem. Ami más ábrándjaim fakadtak, értve épületesebbeket, szerepről, állásról a világban, azok is mintegy csak abba torkollottak, s dagasztották nagyobbra, mint az erek a patakot. Kicsinyelni nem kicsinyeltem ugyan azokat sem, de mintegy a korhelység volt a komoly, amazok csak mellékesek, járulékok. Hiányuk nélkülözés esetleg, de meglétükben semmi külön öröm. Sőt egyáltalán nem öröm. Mint ahogy a becsületességért sem járt külön jutalom, bárha ellenkezőjéért meghatározott büntetés.

Nagybátyámék szörnyű családi életet éltek.

Nagybátyám éppen nem volt sem szeretetre méltó, sem kifogástalan egyén, s feleségéről, Mariska néniről is szintén olyan mendemondák járták, hogy nem egészen föddhetetlen erkölcsű nő. Egyikük erre rúgott ki a házból, másikuk amarra rúgott ki családjától, s otthon aztán együtt rúgták össze a patkót. Állandóan verekedtek, veszekedtek, vagy nem beszéltek.

De a verekedések, veszekedések, nem-beszélések dacára Mariska néni évről évre szülte a gyermekeket. Unokahúgom, a legidősebben s unokaöcsém, a következőn kívül még volt vagy három-négy apróbb, részint pufók marmancs, részint keshedt purdé, amint apjuk vagy anyjukra fajzottak, lyukas harisnyácskáik s fejelt topánkáikban.

Anyagi zavarokkal is tele voltak. Nagybátyám mérsékelt fizetését torkára elkötötte, ha ugyan elég volt rá. Adósak voltak mindenütt, s kivált a fűrészvállalat óta, melybe nagybátyám alighanem felesége vagyonát is beleherdálta a mienkkel együtt.

Feleségét nem szegényen vette el, s Mariska néni terebélyes, kissé elhízott létére még akkor is igen helyre menyecske volt. Éppen két akkora cingár cigányt lehetett volna belőle csinálni, mint nagybátyám.

A róla keringélő szóbeszédeknek s nagybátyám nyílt gyanúsításainak, amiket több ízben nálunk is kitálalt felőle, valahogy nem tudtam mégsem komoly hitelt adni. Mint ahogy rokoni személyeket, s kivált olyanokat, akiknek valaha térdén lovagoltunk, valahogy visszatetsző, egyáltalán holmi érzékies vonatkozásokba hozni magunkban. Bácsika, nénike ilyen tekintetben valahogy semlegesneműek szemünkben.

Magam különben sem sokat forogtam házuknál. Ellenben Ödön barátom volt nagy bejáratosuk.

– Meséljek valamit neked, hallod, Mariska néniről? – szól nekem egyszer Ödön. – Hallgass ide. Megyek a múltkor hozzájuk. Tegnap, ha akarod tudni. Megyek. És becsületszavamra mondom neked, előbb egészen felöltözve láttam az utcáról Mariska nénit az ablakban. Hát barátom, mikor kopogtatok: – Ih! ih! jaj, jaj! – így hallom, hogy sikoltozik benn. – Jaj, ki az? Ja maga az, Ödönke? Ejnye no, nem baj, csak jöjjön be, így sincsen itthon senki. Itthagynak ezek a gyerekek, mikor olyan rosszul vagyok! – Így beszél nekem, mikor beereszt, és képzeld, egy szál ingben van, és csak alsószoknya rajta. És előbb, szavamra mondom neked, felöltözve láttam az ablakban. – Aj, aj, oly rosszul van megint a szívével, és itthagyják – panaszkodik. – Nem is bír fönnjárni. Ledől a díványra, bocsássak meg. Ledől, és engem is odahúz a kezemtől. Üljek oda, üljek mellé, és nézzem meg csak, hogy dobog a szíve. És sejted, beviszi a kezemet a pucér mellére, az inge alá, hogy nézzem. Hát azt sem tudom, merre nézzek, barátom. És folyton nyögdécsel, és folyton sopánkodik, és folyton nyomkodja oda a kezem már úgy, hogy azt kell hinnem, hogy a hasa is fáj, vagy ott tartja lenn a szívét. – Ó, ó, talán félek tőle? ugyan! hiszen egy öreg néni ő. Ugye, annak tartom? – Dehogy! – mondom, mert látom, hogy csak ezt akarja kihozni belőlem. – És így-amúgy. A nénike, a nénike – mind így mondja nekem. – A nénike úgy szeret engem, Ödönkét. – És simogat, és nyomkodja magát hozzám. – Most halld te ezt. – Sül le a pofám. Lógnék elfele, de nem hagy. Még szerencse aztán, hogy hazajött Elek. Hát mit szólsz hozzá?

Nem szóltam rá semmit. Alapjában kíváncsian hallgattam végig, de nem tudtam lenyomni valami visszás, rossz érzést. Furcsálltam, s valahogy bántott. Úgy látszik, tényleg nem oktalan rebesgetnek hát néniről egyéb kalandokat is. Ödön, ha kissé tán toldja s ferdíti is az esetet, mint ahogy ez már tőle nem is képzelhető másként, azért nyilván elhihetem neki. Ilyet nem is merne füllenteni, s éppenséggel nekem.

De Ödönnel szemben azért bizonyos undor s megvetésfélém jött. Ha színigaz is, effélét nem kotyog szélnek senki. És tudhatom, amily egybélű fickó Ödön, hogy minden körösztülmegy rajta, nemcsak én leszek, vagy már nyilván nemcsak én vagyok az egyetlen, akinek elbizalmaskodta a kis esetet. Más mindennel is csak úgy volt.

Másként, legalábbis előttem, Ödön sem vont holmi mulatságos vélekedést az esetről, inkább idétlent s megütköztetőt.

– Gondold el – fűzi hozzá komolyan. – Udvarlok a felnőtt leányának, s barátja vagyok a fiának, és ez az eset.

Mariska unokahúgom nagyon csinos lány volt.

Anyai és apai keverék, sötét haja és mély, szelíd pillantású, kék szeme. De ahogy viselkedett s ahogy beszélt, az úgy hatott éppen, mintha valami megelevenült szentkép holmi céda színdarabban játszanék főszerepet.

Unokaöcsém, Elek, szintén apja nevére, két osztállyal járt alább, mint én. Egyik öccse is másodbeli volt már. Egy tanárom mondta is, hogy a Buzikánoktól sohasem szabadul meg a gimnázium.

Elek bandzsi, vadóc tekintetű s vadóc félénkségű s szégyellőségű fiú volt. De azért minden vásottságra, ártalmasra, mohó és utolsó, bukdácsoló diák. Velem is olyan hangon kezdte, mint aki hízelegnék nekem, ha dicsekszik, hogy nem marad mögöttem a korai csínyjáratokban. De hamar leintettem.

Nem tudom, magam lehettem akármilyen, de más, különösen ifjabbak s kiváltképp vérek zülledése iránt valóságos s komoly erényborzalmaim voltak, akár nagybátyámnak. Mondják egyébiránt, hogy a legnagyobb zsiványokból válnak a legjobb csendőrök és rendőrkémek.

Eleknek egyetlen kiválósága, hogy tűrhetően cimbalmozott. Anyja tudott, s házuknál tanult meg magánkedvtelésből. Ezáltal jutott az Ödön barátságához is, s körünkbe is.

 

*

 

Akkoriban alakult meg diákbandánk hét tagból, mint a gonoszoké. Ödön volt a prímása.

Ugyanőtőle jelent meg a két indigózott példányban szerkesztett diák élclapban a banda beköszöntő verse is. Így szólt sorról sorra:

 

Most lesz handabanda. Valahára végre Összejött a banda S a szomszédok örömére Messze száll a hangja. Elnémult kevéssé. De nem halt meg azér Fölébredt, fölépült, Mint milljénumkor a fakér, Hahogyha megéhült. A tagok kiválók. Egyik valahányan. Igaz, hogy a múzsák Fényességes csarnokában, A rövidet húzzák. De húzzuk a hosszút. A végzetre bízzuk, Mit reszkessünk tőle? S ha a levét meg is isszuk. Megisszuk előre. Most lesz Handabanda. Valahára végre Összejött a banda. Fohászkodjunk föl az égre. Legyen elég gyanta.

 

Ez volt a beköszöntő vers.

A hangszerek részint sajátok, részint a gimnázium föloszlott zenekarából kérődtek ki, s amelyik közülük megint visszakerült oda épségben, hát kétségtelen, ha olyan tulajdonnal bír, mint a versikebeli „jávorfából furulyácska”, akkor igen alja s veszélyes helyekről és dalocskákról zengedezhetett volna a dirinek, hol és merre hurcolódott el általunk.

Természetesen elsősorban éjjelizenékre a tagok eszményképeinek ablakai alá. Nem kevesebbszer azonban bősz vigalmakra a tagok s nem tagok számára.

A gyakorló helyiség?… Egy kis kitartás.

 

*

 

Cincár Valér a kincstári huta első fuvaros gazdájának volt a fia. Apja tehetős ember. Többek közt a városban is volt egy házuk. De mivel a faluban laktak, bérbe volt adva, az istállója meg egy attól nem sokban különböző kis mellékodva kivételével. Ez volt a Cincár szobája. Egészen független szállás.

Cincár teljes ellátását illetőleg, saját kifejezése szerint: összevissza volt. – Csak úgy összevissza – felelte, ha kérdezték. Azaz vagy a faluból hoztak be neki ennivalót, vagy hozott magamagának, vagy hazaruccant. A falu vagy nyolc kilométerre volt csupán, s útján, a városból ki s be folyvást jártak a szekerek. De épp elég azért ahhoz, hogy Cincár, kisdiák korában, ha nem kapott szekeret, úgy fussa be gyalogszerrel reggel is, este is a faluból az iskolába ezt a távolat. Apja kupori ember volt, s nem fogott be ugyan miatta. Ebédre pedig öt vasat kapott Cincár.

Még meg is takarított belőle kettőt.

Hogy ebbe nem gebedt bele, hagyján. Az elemózsiát pótolhatta hazulról zsebben, s a szekérhiányt enyhíthette igazolatlan óramulasztásokkal társaságunkban. De hogy ugyancsak társaságunkban nem bolondult meg attól a nap nap melletti zenebonától, amit szobájában véghezvittünk, azt csak jelleme magyarázza.

Cincár szobája a kocsmától kezdve a nyilvános házig minden célra szolgált. Ricsajokra, lotyók behordására, szörnyűségekre. És Cincárnak mégis futotta idegeiből és türelméből még napi leckéje behadrikálására is a legnagyobb istentelenkedés közepett.

Cincár a bálványok béketűrésével bírt. S valóban, holmi jámborabb fajta vadak képzelődő erejével is. Cincár rémlátó volt. Nem kifejezetten gyáva, de ilyesvalami. Ha, tegyük, valaki belemetszett előtte ujjahegyébe, Cincár, ha nem bírt elfutni a vér láttára, akkor sápadozott s reszketett, sőt felfordult a gyomra.

Cincár személye még a falu vendégszeretetét is képviselte körünkben. Falusi házuk kirándulások s egyéb portyázások pihenőhajléka volt.

Cincárnak az időtt, mint minden parasztsori gyereknek, a gavalléros külső és modor volt szenvedélye. Imádata hölgye a zsidó kocsmáros lánya a faluban. A bandában nagybőgős volt.

Magam csak kontrásig vittem. Numa csak kültagunk volt, nem lévén hallása. De a ricsajokról ritkán hiányzott. Talán épp ez egy eset kivételével.

 

*

 

Kora tavaszi éjszaka, ott vigadunk a Cincár szobájában.

Rendes téli italunk a cukorral forralt pálinka volt, köznéven krampampuli. Ezt iszunk ezúttal is. De nem nagy készletünk, s éjfél után kifogyunk. Azért elég arra, hogy Cincár, aki hamar benyalt, most is a legkapatosabb legyen köztünk.

Ha részeg volt, mindig szerelmi fájdalmai bántották, s minthogy már az első pohár után az volt, aztán legföljebb fokozódhattak.

Jelenleg pedig az utolsó kortynál tartunk.

Véletlen az istállóban egy szekerük éjszakázott. És Cincár mindenképp ránk esik, már hogy szóval is: menjünk ki a szekéren a faluba, s adjunk hajnali zenét a zsidólánynak. Ez esetben, zene után, a kocsmában áldomást fizet korlátlan hitelére. Akiket pedig közülünk nem bír rá ezzel, azokat egy könnyelmű paraszt hölgy szerelmével kecsegteti. Rögtönösen, felelősségére.

Azzal föl is zavarja a kocsist, s fölkerekedünk.

Nekem vannak mindössze aggályaim unokaöcsém részvételére. Erkölcsiek is, kora miatt, meg azért is, hogy esetleg kitudódik, velem volt. De unokaöcsém morcosan gágározik gyámkodásom ellen. Társaim is pártján. És Cincár ragaszkodik főként a cimbalomhoz. Nos:

– Én mondom neked. Aztán a kancsi szemeidbe kerül, ha rám hivatkozol apádnak – hallatom intelmem.

Azzal fölrakunk a szekérre, és gyi te! Egy követválasztásnyi lármával végig az alsó utcákon, s ki az országútra a falunak.

Már ott sertepertélünk, leszállva a kocsiról, a kocsma körül, s sietnünk kell, mert pirkad.

Cincár vezet. Körösztül kell másznunk egy kerítésen a hangszerekkel, majd az épület egyik oldalszárnyánál, hol egyre igen áporodott illatok csapódnak orrunkba, összeverődünk egy ablak alatt. Susmogás. Hangolás.

Ödön fölemeli a vonót, s húzd rá.

Egy szomorú megment. Cincárnak hull a könnye, be a nagybőgő likán. Megy a másik szomorú, s rá egy andalgó, egy félandalgó, egy csárdás, lassú, egy csárdás, ropogó, egy ugró.

Az ablakból még mindig se nesz, se fény, ahogy illenék.

Most talán! a főindulónkra. Megmegy. Rá egy szomorúval, s hozzá egy víggal.

Semmi eredmény. Fogyunk ki a műsorunkból. Már virrad is. De az ablak sötét. Mi lesz, Cincár?

Újra még egy, az utolsó szomorúnk. Cincár énekével kíséri. Hátha erre?

Tényleg, végre, végre.

Most sem világosodik az ablak. A hajnalban már nem is kell lámpás. De nyílik. Nyílik, nyílik, és egy óriás fehér szakáll nyomul ki rajta.

Az elhűlésre legelső ösztönünk a menekvés.

De az ablakból az öreg zsidó barátságosan jó reggelt kíván ránk.

– Samu bácsi! hát nem itten alszik Belluska? – halljuk a kétségbeesett Cincárt.

– Itt, hogyne – feleli nagyapja. – De az éjjel benn aludt nagynénijénél a városban.

Azzal nagyon köszöni nekünk a szép zenét. Kár – teszi hozzá –, hogy a hallgató részeket nem hallotta, mert kissé nagyothall a bal fülére, s épp azon szok feküdni.

Cincár, Cincár! Ha meg nem öl ez a kudarc, meg kell öljön röhejünk. Ha kevés, akkor megöl holnap, holnapután az egész nyolcadiké, a többi osztályokkal, a város egy részével és az egész faluddal.

 

*

 

Már nyolc, kilenc, tíz óra, a kocsma félreszobájában.

Cincár tényleg szavát állta. Sört iszunk. Hozzák, amennyi kell. Cincár hazalóg, s pofázni valót hoz. Barna kenyeret, olyan illata, mint a sajté, és sajtot, amié olyan, mint a szőlősonkolynak és egyebeknek. De épp azért kiváló házi körömfaladékokat. Belakunk. Nyakalunk. És húzzuk magunknak, és ének, dáridó, hadd-el-hadd. Cincár gondos házigazdaként nem iszik, csak mértékkel.

Hanem helyette Ödön készül el.

Ödön hihetetlen bírta. Ritkán esett meg, hogy megelőzött volna bárkit a letörésben. De inkább bírta volna mindig a végletekig. Egyikünk sem kívánt mást hiúsága összes sérelmei mellett.

Ödön, szokása szerint, kezdi furcsán meg-megszegni a fejét s moccanástalan ülni perc hosszakat. Majd egyszerre eszelőseket hahotázni. Erre már baj jön köpecen.

Most ügyelj! Ha azt állítaná a zöldre, hogy vörös, mondd rá: igen. Még azt sem, hogy: piros. Mert arra már megsértődött. Ellenben maga mindenkinek a máját ráncigálja ki. Rákezdi egyikkel, mászik rá, rá utána a másikra. Szúr, mar, kapar, piszkál. Egyiket már túlságba macerálta egész éjjel s most is.

Attól kér most éppen tüzet cigarettájára. Az ad neki. De Ödön véletlen épp akkor fordul el valamiért, s az elaludt gyufa még izzó feje megsüti az orratövét.

– Kérlek, barátom, ez gyalázatos, undorító, utolsó vicc, vedd tudomásul.

Már bősz és vészes arca.

– Bocsáss meg, nem akartam – mentegetőzik amaz.

– Kérlek, vedd tudomásul, csak arra vagyok tekintettel, hogy nem hajítlak képen, hogy vendégek vagyunk.

Így Ödön.

Ez nagy szó. Amaz is fölfortyan rá. De Ödön állja.

Békítés. Hiába. A hangulatnak egyszerre kámpec. A vigadás helyett zordon viták a párbajkódex fejezetein.

Ödön egyszer csak kimegy. És künn már jó ideje. Nemigen hiányzik senkinek. Tér vissza a kedély. Kezdjük is felejteni.

Közben véletlen kimegy ellenfele is.

Senki arra nem gondol, hogy Ödön ott várná az udvaron, és mikor kiér, egyenest neki, és istenesen bal pofán törli. A másik bele dús hajzatába. Ki belőle úgy egy két-három emlékkoszorúnyi szőrpamatot.

Húzzad, vágjad, ne engedd, szorítsd!

Öten mi és ketten a zsidó fiával alig tudjuk szétválasztani őket.

Ödön valósággal őrjöng. Gyilkolni akar. Nem élhet tovább, ha amaz él. Vért köpköd. Már hogy megütött ínye közül.

Oda az egész mulatság.

Ketten közülünk nem is maradnak tovább. Cincár hiába fáradozik. Mennek, és viszik az Ödön ellenfelét is magukkal.

Ödön fő békítője vagyok Cincárral. De nem bírni vele. Rohanni akar egyre amaz után. Szerencséjére rosszul lesz közben az indulattól s birkózástól, s szerencsére odakünn. Veszett, szívós lélek, szikár csontjaiban.

Sápadtan, nedvező, kidülledt szemekkel ül le aztán újra az asztalhoz.

Őrültségeket kezd zagyválni. Jótéteményeket említ, képtelenségeket, amivel mindenha volt eddig ellenese iránt. De most nem fekszik le addig, míg végére nem jár. Ragaszkodik ehhez a kiszóláshoz.

Szaval-szaval, és meghatódik tulajdon szavalatán. Annyira, hogy zokogni kezd. De közben fel-felvadul. Nem tágít: meg kell ölnie amazt, addig nem fekszik le.

Nem is. Hanem elalszik ott az asztalnál, és lefektetjük mi a padra. Feje alá hegedűtokjára csavart felöltőjét illesztjük. Ezzel rendben volnánk.

 

*

 

Most már csak hármasban maradunk. Nem nagy kedvemre ugyan, hogy épp unokaöcsém a harmadik. Meg is jegyzem neki: nem tette volna okosabban, ha ő is a távozottakkal tart? De szinte undorral kevert szánalommal látom, mily kínosan bandzsítanak szemei erre. Sosem akarok hát kiengesztelődni iránta? Majd milyen kéjben villódznak, mikor Cincár pártul fogja, s így további murira várhat. Ez sem vetemedik ki a fajtából – gondolom, de nem vásott, inkább fonák érzésemre.

– Jól van. Csak majd mit szólnak hozzá otthon? Már keresnek biztosan azóta. Apád megnyúz.

– Apám beteg. Három napja fekszik – feleli, és röhög neki.

– Mit röhögsz ezen? – szigorúskodom.

Erre kezdi mesélni:

Tegnapelőtt délben apja hazajött az irodából, és fájlalta a gyomrát. És lefeküdt az ágyba. Hozatott magának fodormentaszeszt a patikából. Mindjárt egy decit. Azt be is vette. Elküldött még egy deciért. Azt is. És estére már úgy találták, hogy énekelt az ágyban. És megint hozatott orvosságot. Végre úgy berúgott, hogy éjszaka felkelnek: hát apja németül beszél a télikabátjával, az ajtóra akasztva. Azt hitte: az úsztatófa-bizottság elnöke. – Heráin, heráin – azt mondja neki.

Cincárt hamar meg lehetett nevettetni. Most is majd lefordul a székéről, oly mulattatónak találja, hogy valaki berúgjon a gyógyszertől, s németül társalogjon télikabátjával.

Magamnak is kacagnom jött önkéntelen. Bár kissé kínos efféle bizalmas családi mozzanat közreadása. Kivált unokaöcsém röstelkedéstelen, vigyori pofája láttán, amint apja, nem apja, boldog, hogy egyszer szóhoz kapott nagyobbak társaságában, s mesélne még bármit, csak szórakoztatónak maradjon.

Kezdi:

Hogy apja nem is akar azóta mást inni, csak fodormentaszeszt. Hiába üzent vissza a patikus, akitől hitelbe vásárolnak, hogy nem pálinkásbolt ő, s nem ad, csak készpénzért. Apja visszazavarta a szolgálót. Hiába üzentek érte a hivatalból is. Nem ment. Helyette feleségét hívatták. Az ment fel. Biztosan valami disznóságot csinált megint.

Így beszél apjáról. Ebből már elég. Közbeszólok: Cincárt a hangszerek hazajuttatásáért zargatva. Szekeret ígért. Anélkül nem is kaphatjuk haza őket.

Cincár biztosít: rendbe igazít mindent. De most ne törődjünk mással, mint a vigalommal.

Magamnak is ilyes közérzésem. Kelletlen volna oly rossz csattanóval fejezni be a murit. Nincs veszve minden. Még helyreihatjuk a verekedés okozta kijózanodást.

Rajta is vagyunk.

 

*

 

Valamicske múlva azonban fekete kasos szenes szekerek állanak meg a kocsma előtt. Egyik a zsidó bátyját hozta a városból. Épp a Cincárék fogata.

Cincár ki is megy beszélni a hangszerszállítás ügyében a kocsissal.

Közben bejön a zsidó nagy bufti fia, azzal beszélgetek. De félszemmel látom az ablakon át, amint Cincár kezel a kasból leszállt zsidóval, és a kocsisnak rövid utasításokat ad. Hanem minek tetszik nekem úgy, mintha amint követőleg a zsidóval tárgyal, valami kényes vagy még rosszabb ügy volna? A zsidó valahogy nagyjelentőségűeket húz fölfelé szemöldökein, s a Cincár pofája, mintha egész kikelne rá magából, ahogy jönnek befelé. De már nem is látom őket a tornác ereszétől.

Erre benyit Cincár.

Benyit, s mindjárt észreveszem, hogy nem tévedtem valami megrökönyödése felül. Egész odavan. Jön, mondani akarna nekünk valamit, de csak a száját egyengeti rá. Szó nem jön ki rajta. Reszket, fehér.

Egyszerre, mintha meghibbanna, megfordul, és ki az ajtón.

Mi lelte ezt? Nézünk egymásra odabenn. Mi történt?

Épp föl akarnék állani, hogy utána menjek a bolond, rémfutri fejének. Mikor visszatoppan.

Szó nélkül egy cédulát nyom kezembe, valahogy unokaöcsémre utalva, tán hogy őt illeti. Azzal, mielőtt egy igét várna, megint ki az ajtón.

Ez csá-ra futott. Nézem a cédulát:

„Egy hivatalnok agyonlőtte magát a kincstári fatelepektől. Ügyelj, hogy nehogy a te apád legyen.”

Szórul szóra ez áll a cédulán a Cincár megkuszált vonásaival.

De abban a pillanatban esküt tennék: ez nem föltételes mondatnak volt szánva, hanem a legállítóbb állítónak. Ez tény. Csak a Cincár gyávasága használt ily előkészítő közlésmódot.

– Állj föl, gyerünk! – mondom öcsémnek.

– Minek? – ellenkedik morcosan.

– Állj föl, és gyerünk! – mondom olyan hangon, amire már mozog.

– Mi az? Minek menjünk? – aggódik a ricsajért.

– Várj különben egy percre – mondom neki, és kimegyek Cincár után.

Cincár nincs. Hanem jobb. A zsidó bátyját találom. Nos, tőle még jobban megtudhatom, amit Cincártól akarok.

– Igen, igen, igen – feleli – meg sem várva kérdésem. – Buzikán, Buzikán famester lőtte magát agyon. A nagybátyja. És amint hallom, itt a fia is. Csak menjenek, menjenek.

Teketória nélkül mindjárt így nyitok vissza unokaöcsémre, s valamelyest még nyersen is:

– Apád agyonlőtte magát.

Csak elmered szeme, szája.

Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk! És indulunk.

Útközben sem bánom meg valahogy kíméletlenségem. Nem, mert magamat éppen fájdalomban nem érint nagybátyám balvégzete, legföljebb ahogy hasonló eset megrázó, és legföljebb annyiban, hogy fiának pont velem kell lennie, és hozzá épp egy cécóban. De nem azért voltaképp. Hanem mintha az lenne rám aztán legvisszásabb, ha nem állok ki mindjárt a szörnyűséggel, hát látnom kell unokaöcsém makrancoskodását megháborított mulatsága miatt. És apja eközben…

Az úton, gyors iramunkban, már a hetipiacról visszatérő falusiak falkái s szekerek egyre-másra.

Szél suhog. És nyí és rí a sürgönydrótokon, az országút szegélyén.

Ez az éktelen dudorászás, ez tépi úgy dobhártyám, mintha az öngyilkosság sajátos, iszonyú szava volna. A távírópóznák vonyítják át egymásnak:

Héé, héé, héé! Buzikán Mátyás itt megy öngyilkos nagybátyja fiával. Mulatozni jártak oda. Itt mennek. Héhéhé!

Anélkül is oly kietlen, rémgyártó, viszolygó az iskolakerülés, dorbézolásból-térés lelke.

 

*

 

Már ott megyünk a város végén.

Igyekeznék meglépni az első útfordulónál, s utamra haza.

Kissé komiszságnak tűnik ugyan magára bocsátanom most unokaöcsém, de erősebb annak kínossága, hogy jelenlétemben süljön ki valahol: együtt volt velem tivornyázni apja szerencsétlen vége alatt.

Csakhogy unokaöcsém nemhogy kíséretem igényelné, hanem egyenest maga akar jönni velem. Ő nem megy haza most!

– Hát hova akarsz menni?

– Hozzátok! – feleli. – Én most nem megyek haza. Oda.

– Hozzánk? Te szerencsétlen! Most mikor a legnagyobb szükség lehet rád otthon.

– Én restellem mostan!

Ezt válaszolja. Szinte fává leszek rá. Olyan hangon éppen, mintha csak arról volna szó, hogy megcibálják a fülét a kimaradásért. Hogy apja agyonlőtte magát? mintha csak másodrendű volna. Vagy én nem értem jól?

Ráripakodom! Visszaripakodik. Megbikacsolja magát. Akkor inkább künn marad az utcán estig, ha nem eresztem hozzánk.

Így veszekszünk, és tuszkolom és kísérem tovább és tovább kénytelen. Sikátorokon persze. Így is elég emberrel találkozunk.

Már csaknem házuknál vagyunk. Ott aztán egy szomszéd asszonnyal találkozunk szemközt. Az kezdi is a tudósításokat és szörnyülködéseket.

– Hogy keresték magát! – mondja unokaöcsémnek.

– Ki van nálunk? – ezt kérdi unokaöcsém legelőszörre.

– Hát ki legyen? Most már senki sincsen, csak édenanyjáék. Menjen csak, menjen már haza, az istenért.

Úgy veszem észre rajta: holmi csoportosulást sejtett eddig házuknál, s az riasztotta vissza. Mert erre az értesülésre csakugyan elválik tőlem szó nélkül, és indul haza.

Azért megvárom, míg látom, kinyitja s beteszi maga után kapujok.

Közben pedig veszem a szomszédnőtől a részletes tudósításokat.

– Még hajnalban felkelt szegény és megmosdott, és megivott egy csésze borsos bort. Azt óhajtotta. De megint visszafeküdt az ágyba. És a felesége elmegy a piacra vásárolni. Még kérdi tőle, hozzon egy kis bárányhúst becsináltnak? Hogyne, azt, azt, csak azt – azt mondja. És mikor a felesége kiteszi a lábát, leveszi a vadászfegyverét az ágy fölül, oda van akasztva egy őzbőrre. Leveszi, és kimegy a fásszínbe. Befogja a lába közé egy ládára ülve. Beveszi a szájába a csövét. Tessék! Mert úgy találták meg, mikor befutnak a nagy durranásra. A feje, jaj, nem is jó beszélni róla. Az agya veleje mi-mi-mind szerte a fákon. És ilyet még! A cigarettája még ott égett mellette, ahogy letette a fasarangra… Valami nagy bajt, nagy bajt csinált magának a hivatalban. Valami nagy úrral kezdett ki a vizsgálattól. Mert nem hiányzott semmi. Egy léc sem a keze alatt. De azt gondolom, a felesége, a feleségével volt neki most, most, legutoljára, valami bajuk együtt. Valami fiatalember volt… Az elkeseredés! Az! Mi is egyéb? Bánná is most már az asszony. Meg belebuktak a fűrészbe is. Hiszen maguk is…

Második rész

Nagyanyám meghalt. Húgom még érettségim előtt férjhez ment. A tanfolyamon gabalyodtak össze férjével, s a hetedik megyébe került vele. Magam az előtt a bizonyos pályaválasztás előtt álltam. Az egész életemre kiható ügy előtt.

Ámbár, ami fontosságát illette, úgy voltam vele, hogy körülbelül mindenki másnak fontos volt, kivéve saját magamnak. Magamnak majdnem mindegy, sőt már untató és bosszantó ügy. Ahogy minden ismerős, barátnak, rokonnak a harmadik szava már azt az érdeklődést tartalmazta: milyen pályára készülök? És valóban, ha egyáltalán lett volna valami határozott hajlamom vagy tervem, vagy becsvágyam, attól bizonyára eltántorítnak a teméntelen és ellentmondó jótanácsok.

De nem volt. Inkább az az érzésem volt, hogy egy időre épp eléggé jóllaktattam a kötelességet. És körülbelül úgy értek a tanácsok és buzdítások, mint akinek egy derekas munka után újabbat javaslanak pihenésül és jutalmául.

Egyszerűen nem tudtam, miben induljak. Az érettségi előtt úgy tűnt, csak egyszer ezt rázzam le, aztán ott vár az élet pántlikás, lagzis szekere és ragad, csak rá kell kapnom. Ez az! Arról volt kevesebb sejtelmem, hogy épp ez a rákapás a legsúlyosabb föladat.

Valamelyest jellemző az érettségi latin szóbelim egy kis mozzanata.

Megkapom a magam lefordítani való nyomtatott szövegét. Mielőtt belekezdenék, a főigazgató azt mondja: nem tudnék-e már úgy a stílusból ráismerni az auctorra? Pont akkor veszem észre a lap alján: Cicero: A rómaiakhoz. – Dehogynem! – szólok lelkesen. – Cicero! – Nagyon helyes!

De erre a latin tanár: – Hát a tartalmát nagyjában?

Na ezt már nehezebben. Végre mégis kisütöm.

Cicero, kérem szépen, itt arra inti a rómaiakat, hogy ne foglalkozzanak mindig a közügyekkel, mert a szellem elfárad, ha olykor nem üdítjük föl a testet labda és egyéb játékok és szórakozásokkal. (Pilam ludere: acc. cum. inf.)

Már a tanár is csaknem azt mondja: helyes. Tanár-tanár, mégis ember. Már hogy gyarló. De egyszerre észbekap. Hohó! Buzikán! – azt mondja. – Maga nagyon is saját szempontokból hamisítja Cicerót. Épp azt mondja a rómaiaknak, hogy ha eléggé fölüdítették a testük szórakozásokkal, ne sajnálják fárasztani szellemük sem a közügyekkel.

Úgy? Akkor bocsánat, tévedtem kissé.

Ez nem érettségis élc. Ez tény, ahogy itt áll.

Nos, de anyám is mindennap újabb pálya javallatokkal és példálózásokkal állt elő, mikkel ismerőseink boldogították éppúgy, mint engem, meg annyi lábrakelt mutatókönyv példájára.

Szó volt különböző gyakornokságokról, és szó az egyetemről. De a gyakornokságok nekem estek nagyon alacsonyan, az egyetem tehetőségünknek nagyon magasan. Arra nem voltak anyagiaink, hogy kitartsuk költséggel az egyetemet.

Az eredmény az lett, hogy még karácsonykor is otthon naplopóskodtam, vagy a kávéházba csörtettem apám ezüst kutyafejes pálcájával.

Végre ügyvédünk, mint érthetően a legtehetségesebb rábeszélő, a jogászkodás mellett döntetett velünk. Ajánlotta az akadémiát K.-n, ahol maga végzett, s ahol nem szükség állandóan ott tartózkodni, kisebb városka létére sem. Beiratkozom, s szemszúrásból egy-két hónapot lehallgatok, aztán jövök bojtárkodni haza, s összeteszem a költségeket a vizsgák s beiratkozásokra.

Emellett maradtunk. És a második félévre elutaztam K.-ra.

 

*

 

Jakobovits Bratiszláv kartárs úrral még a vonaton ismerkedtem meg. Szintén odautazott az akadémiára a karácsonyi ünnepek után.

Sohasem bújt még a gonosz szellem igénytelenebb bőrbe, mint a Jakobovits kartárs úré.

Jakobovits éppolyan volt, mint azok a vörhenyes fakófehér, szelíd riska-tulkok, amilyenek máramarosi hazájában legelésznek fakolonccal lábuk közt az irtásokban.

Jakobovits úrnak vadonatúj, finom és drága volt mindene, lakkcipőjétől, gyöngyházdíszes, disznóbőr bőröndjéig. Egy jegyző fia volt, de egy valóságos kiskirály trónörököse. Nagyapjáé volt már a fél falujuk, ha az öreg még piros, nagy ülepű nadrágban, kék zekében s rókabőr körítésű, sárga mumuskucsmában járt is. Fiából jegyző lett, s akkorra már az egész falu övék volt, tiszai faúsztatóstul, erdőstül, polyánástul, kender- és zabföldestül.

Jakobovits kartárs úr már mérhetetlen gazdag volt, s ahogy indult, s amily természetű volt, hát ha ügyvédig vitte, azóta nyilván a saját fiára már a járás néz örökségül.

Mindezt egy másik kartárstól tudtam meg, aki szintén jelen volt, és együtt járt gimnáziumba Jakobovitssal.

Jakobovitstól magától egy évi együttlét alatt sem szedtem volna ki gazdagsága felét sem. Jakobovits, ahogy leült a kupéba azon az állomáson, amelyiken beszállt, s egymáson keresztbe rakta két lakkcipőjét, s két kezét két térdére, attól fogva úgy is maradt. Jámboran nézegetett körül a kupéban s ki az ablakon, s ha megszólították, készséggel mosolygott, s motyogott néhány szót. Aztán a mosoly ott maradt képén a következő megszólításig. Maga csak egyszer nyitotta ki magától száját.

Sohasem szólt még nyájasabb, megtévesztőbb kárhozatomra a gonosz lélek.

– Borzasztó unalmas. Kártyázzunk, jó! – így szólt Jakobovits úr iskolatársához.

Valósággal meglepetésszerű volt, hogy képes egyáltalán valami érzésre, még a legelemibbre, az unalomra is.

A másik készséggel belement az ajánlatba. Én azonban a megszólításra tiszta és szilárd öntudattal így válaszoltam:

– Két évvel ezelőtt megfogadtam, hogy soha többé kártyát nem veszek a kezembe. Száz pengőt vesztettem hetedikes koromban, és azóta nem nyúltam kártyához.

– Száz forintot – mosolygott Jakobovits, mintegy azt éreztetve: ugyan mi az? Majd csak azt jegyezte meg, hogy ő egész jelentéktelen alapú s csak szórakozásért való játékot akar.

Ez az ártatlanság, ez a nyámolygó mosoly, ez volt egész életem agyonsújtó bunkója. Erre a mosolyra tűnt először valóban nevetségesnek egy diákkori fogadás akadémiai polgár létemre. Erre! És arra a biztosságra, amellyel Jakobovits mintegy már tudomásul vette, hogy magam is belátom ezt:

– Tud alsóst? Ideteszem a bőröndöm, rátesszük a pokrócot. A vörös oszt. Krajcáros alapon. Írhatjuk a noteszbe. Emeljen.

Azzal már meg is csinálta közben a helyet, kivette kézitáskájából a kártyát, és elém tette.

Akkor ért hozzá ujjam két év után először kártyához.

 

*

 

K.-n több napos hadgyakorlatot tartott a hadsereg. Szemlék, katonazene délután a városháza előtt, díszmenetek s effélék. A szállók mind lefoglalva.

Jakobovitsot egy rusznyák komája várta, társa szintén, nem tudom, hová ment szállásra mint már ismerősök a városban. Magam alig tudtam nagy nehezen egy harmadrangú szállóban kapni egy szobát az első emeleten, míg lakást keresek valahol.

Volt ugyan két városbeli ismerős fiú az akadémián, de ezekkel csak másnap számíthattam találkozásra. Késő volt, fáradt voltam. Lefeküdtem.

Másnap délelőtt eljártam a főiskolán. Leszúrtam a tandíjat, s végigjártam a tanárokat aláíratni leckekönyvem. Az otthoni fiúk közül egyikkel sem találkoztam ugyan, de a kartársi tömegben készséges útbaigazítókra akadtam.

Hangulatom általában gondtalan és emelkedett. Az a bizonyos főiskolai polgár önérzet dagaszt. Meg már maga az, hogy magam ura vagyok, szállóban lakom, vendéglőben étkezem, utána kávéházba megyek, holmi büszkeség és öröm. Mindössze egyedüllétem nyom.

Estefelé még mindig ott ülök egy kávéházban, az ablakban. Feketét ittam már, sört ittam már, kiolvastam a lapokat és képes szemléket. Kezdek már kissé betelni. De az a gondolat, hogy most már órahallgatás és magolás fejlődjék ki a jövőre ebből, sem kecsegtető, sem elsavanyító, egyáltalán nem is fordul meg fejemben: Nők, nők, mulatság. Erre ajzva minden áhítozásom, s kissé szontyolin bámulom már a sürgő utcát, ahol minden második ember egyenruhát visel.

Egyszerre csak egy ilyen vitéz ül le szemközt velem egy asztalhoz, karján sárga szalaggal. Felőlem ugyan viselhetne hupipirosat is. Amennyire járatos vagyok a katonai rangok körül, a pénzügyőrt meg tűzoltót nemigen tudom megkülönböztetni tőlük. De ezzel a katonával egyszer csak összepillantunk, s megismerjük egymást.

Dömötör, egykori osztálytársam. Egy évvel hamarabb végzett másutt, s most szolgálja önkéntes éveit.

A kicsapatás ügyei már a régmúltéi, s mint legjobb cimborák kezdünk beszélgetésbe. Kiderül, hogy külön szállást keres a városban. Engedélye van a kaszárnyából, de nem talált szobát. Az enyémben volt egy pamlag. Fölajánlom mindjárt neki. Elfogadja. S azzal nem sok vártatva el is megyünk fogadómba.

Este együtt tartunk, különböző vigalmakat keresve. Zavarójuk mindössze, hogy Dömötör törődött a gyakorlatozástól, s korán kell kelnie, így kimaradni nem akar soká. De azért kerül nő, ital, részünk kéjben és mámorban. Az este tűrhetően megmegy. És a másnap fele is alvással.

Este, vacsora után megint ott ülünk egy kávéházban, s a kasszakisasszonnyal barátkozunk, aki előző éjen mulatságunkban osztozott.

Ebbe a kávéházba Jakobovits botlik be, iskolatársa és rusznyák komájával, s ők is a kisasszony körül foglalnak helyet, mint nyilván nemcsak velünk s velük közös ismerőssel.

Így kezdünk átbeszélgetni egymás asztalához s a kisasszonyhoz fölváltva. Majd össze is ülünk.

Jakobovits társa hasznos tanácsokkal lát el. Egy kifőzést ajánl, hol teljes ellátásra vesznek hallgatókat, mert így drágállja nekem a szállót és vendéglőt. Ugyanott majd könnyen jutok a tanulmányokhoz való jegyzetekhez is a kartársaktól.

Jakobovits pedig egyszer csak megint a kártyázást javasolja unalomhárítónak. Egy „csöndes”-re kellene összeállnunk. Ez a legtöbb oldalú óhaj a javallatra. Ez ötösben a legjobb.

Dömötör fülei és szemei, mint a csatalovaké a riadóra.

Már össze is állnánk.

Magamnak, mármint a szűznek, az első botlást követőleg, alig vannak aggályaim a fogadalomszegést illetőleg. Hanem Dömötörnek vannak. Szó sincs róla, hogy a játékot illetőleg. De önkéntes létére nyilvánosan s épp hazárdjátékba fogni, nem kockáztathatja.

Hol játszhatnánk hát? Egész alkalmas terep szállóbeli szobám. Ott vendéglő is egyúttal. Italt hozathatunk, kártyát kaphatunk.

Szedelőzködünk is a kisasszony valamelyes zúgolódására.

 

*

 

Föl a szobába a vendéglő helyiségén mentünk át, hogy a szükségeseket beszerezzük, megrendeljük, s meglehetős föltűnést is csináltunk.

Alja kis hely volt. Hatosért önműködő kintorna zakatolta teli hanggal, amit a füst és zsivaj meghagyott. És a helyeket, amelyek a bakasokaságtól megmaradtak, paraszti és kopottabb polgárnép tömte ki.

A tulajdonos szemmel látható készséggel siet rendelkezésünkre.

– Föl a szobába? Bort? Sört? Hogyne, kérem. Azonnal fölvitetjük.

– És egy tucat kártyát – kéri előttem Dömötör.

– Újat. Ugyebár. Hogyne. Kérem – buzgólkodik a tulajdonos.

– Egy tucat kártyát is.

Én is ezt mondtam Dömötörrel egyidejűleg.

– Akár kettőt is – szalad a tulajdonos egy üveges szekrényhez, melyből tényleg két becsomagolt, új pakk kártyát vesz ki.

Ezalatt a többiek már átvonulóban voltak az ivón, megtéve rendeléseiket a pincérnek. És Dömötör is vezetésükre ment előre, föl a szobába, rám hagyva, hogy vegyem át a kártyát. És a tulajdonos mind a két pakkot nekem hozza.

– Egy? Kettő? Elég lesz? – nyújtogatja felém két kézben fölváltva kedélyesen.

Oly sajátos érzésem e pillanatban. Csak egy pillanathosszra, abban az időközben, míg a tulajdonos tréfálkozik a kártyacsomagokkal, s magam, szinte valami érthetetlen sugallatra azt mondom:

– Jól van. Így is kell majd.

És azzal átveszem mindkét tucatot.

Oly sajátos érzésem, mintha a tulajdonos egyszerre Mazurekké változnék egy pillanatra, aki mint valami kém és kísértő, ugyan egyszerre belevigyorog emlékeim régi zugaiba. Szinte rebegésemre: vajon tudja-e ez a Filep Laji ügyeket? Vagy olyasmiket is olvas bennem, mikről magam sem tudom, hogy bennem szunnyadnak? Persze, meglehet, mindez utólagos gondolatom. Az a bizonyos tolvajlámpa-szemlélet, mely mindig csak a vonatkozó helyeken csillan meg, s mást homályban hagy.

De nem fura-e? Hogy a bekövetkezetteknek, akkor még halovány réme híján is, a lépcsőn fölmenet, egyik tucatot zsebre vágom, s a másikat lököm az asztal közepére a szobába lépve, hol már állnak körül helyeket válogatva társaim, s nemsokára a pincér is megjelenik az italokkal.

Fura-e, titokzatos-e? Holott semmi különös. Az, ami bennünket tetet-vetet, sőt gondolkoztat, nyilvánvalóan nem az, „ami”, akit magunk vezetünk. Szinte kívülünk. Ki is helyezzük magunkból, és sors és véletlen és szerencse és Isten nevet adunk neki. Holott az igazi magunk.

 

*

 

Hajnalig kártyáztunk.

Aki ismeri a „csöndes”-t, annak nem kell magyaráznom. Aki nem, annak itt nem nyithatok tanfolyamot, s nem is szükséges a fő ügy megértésére. Bizonyos, hogy szellemében ez a játék, mintegy a hazai éghajlat és vérmérsékletnek legmegfelelőbb. Nem értelem, nem biztos lapok játéka, hanem a szimaté, a vaktáé, a veséé, az idegeké, a merszé. Vágj bele, nem apád! Ne hadd, amíg szusszal bírod. Ilyen a csöndes. Ez a bajnokok erőpróbája, mint az ökölvívás a többi közt. Ebben szívvel is meg lehet élni, lapjárás nélkül.

Játszunk.

Ahogy másban is, de különösen a csendesben szokott, egyre nagyobb vizikkel, s aránylag magas összegek sodródnak egyikünktől a másikhoz.

Jakobovits nyer. Nyer és nyer.

Tóba ömlik a víz is. Bolondnak bolond a szerencséje. Egyik embernek az Isten eszet adott, a másiknak szerencsét. Ezt mind meghallgatja tőlünk, s mind megmosolyogja jámborul. És nyer.

Sőt szerencséjére még abba is hagyhatja kifogásolhatlan a játékot.

Egyszer csak a rusznyák koma rosszul lesz. Verejték üt ki a homlokán, fölfordul a szeme s dadog. Vizet nyakaltatunk vele, s rányitjuk az ablakot.

Jakobovitsnak kell hazakísérnie őt. De másnap estére megegyezünk egy újabb összejövetelben ugyanitt.

Magam leégtem. Háromnegyede elúszott a hónapra szánt pénzemnek.

 

*

 

Rossz nap a másnap. Kivált délelőttje.

Ki sem búvok a szobából. Föl sem kelek az ágyból. Délben a szobaasszonnyal rendeltetek föl valami ebédet. Azt úgy, mosdatlan, panyókára vett télikabátban befalom az asztalnál. Étvágyam nincs, ellenben az éjjelről maradt két üveg bort kiiszom az utolsó cseppig. Befűtsenek? Nem. Csak estére. Mert visszafekszem.

Az az ebéd utáni szunnyadás álomképek egész kiállítása.

Ott heverek már fölébredve az ágyon, délután. Künn havas eső, borulat. A szoba ordító hideg. Tehetetlen vagyok karom is kidugni a paplan alól cigarettáért az éjjeliszekrényre. De mintha nem is a hideg, hanem tűnődésem nyűgözne oda a párnához. Mintha gomolygó gondfelhőimből éppoly egyenletes, zegernyés nyomasztósággal eredtek volna meg agyamra szándékaim fagyos vize, mint odakünn húznak le szakadatlan. Azt, hogy miket álmodtam, egész elfeledtem, s nem is bolygatom. Mégis úgy tűnik, mintha azok zűrzavarában vált volna el tervem, mint ahogy kavargó verekedésben győz végül a kocsma hőse, kitakarítván a többit.

Ha megdöbbenek néha magamban készületeimtől, akkor mint valami csúfondáros rém jelenik meg előttem Jakobovits alakja, hülye mosolyával, amint dühösítő nyugalommal rakja be tárcájába, szép rendbe az asztalról összeszedett pénzt. Jakobovits, akinek apja nem számolja meg, mikor markába nyomja az útiköltséget. De Jakobovits, aki ott nem hagyna azért egy hatost a pincérnek, s éppoly hülye mosollyal várja, hogy visszaadjon.

Ha pedig eltűnik előlem Jakobovits vigyori pofája, akkor anyám kesergő arca jelenik meg helyébe, amint elherdálva a havi pénzt, hazaállítok.

Egyszerre kikelek az ágyból. Magamra kapok valamit, és föltépem a másik, használatlan kártyacsomag burokpapírjait. Mintha látnám közben Mazurek bátorító röhejét, szemközt ülve a részeg dászkállal. – Hozom? Hozom az nincs! Guba!… És mintha hallanám a kucséber biztató tanácsát: – Sose bánja, ha úszik! Csak pénzzel kell kitartani. A végén fordul meg. Egy bankon visszajön, amit előbb tízen elenged az ember. És akkor már egyik sem figyel úgy…

Mintha látnám s mintha hallanám őket, mikor körül minden székre leülök az asztalnál, és mindenütt megpróbálom, beillik-e könnyen a négy ász az asztal hasítékába? Olyik helyt még zsebkésemmel is helyet csinálok nekik, hogy akárhová ülök, rendben legyen.

Azzal a hiányos tucatot becsapom bőröndömbe, és visszafekszem az ágyba. Csak onnan kiáltom be a szobaasszonyt, akinek lépteit hallom az ajtó előtt. A bűntudat máris színészkedtet semmiért. Előbb tüzet rakatok, hogy aztán keljek föl.

Dehogy voltam még akkor egyebekben is igazi játékos. Zöld kezdő.

Ha előző nap nagyobb összegek járták a lapon, akkor akár nyertem, akár vesztettem, másnap már nem tudtam kicsire nézni. Míg teljes összegben volt pénzem, teljesen tartottam magam a napi költekezhetés előirányzatához. Most a maradékából uzsonnát rendeltem, konyakot, fölvágottat, s mit tudom mit, ahelyett hogy csínján bánnék vele.

 

*

 

Éjféltájt nyereségben vagyok. Aránylag meglehetősben, voltaképp azonban csak előző nap elvesztett pénzemnél.

De a vizik már akkorra oly magasak, mint előző éjen, mikor abbahagytuk. Sőt, minden remény rá, hogy még emelkedni fognak. Szóval időleges nyerés, csak pünkösdi fogás.

Egytől tartok csak, hogy berúgok. Torkom annyira ég, s annyira nem hűsíti a víz, hogy kénytelenít egyre a borhoz folyamodnom.

Két halántékom is szokatlan lüktet.

Pedig úgy tűnik, mintha délutáni terveim már föladottak volnának. Mégis az asztal pereme alatt olykor önkéntelen megtapintom hüvelykjeimmel az ászokat. Ott vannak, s kitűnően engednek az érintés legkisebbjére.

Egyszer Dömötör, mint ahogy veszteségben szokott, nekivadul. Megszegi tömzsi nyakát, szemei kidüllednek, s mellkasából, mint valami fújtatóból, süvít ki egy-egy huzat. Osztó, és végigver egy egész kört. Én vagyok ostorhegyese, azaz az utolsó, akinek minden tétet állni kell vaktában. Holott előttem Jakobovits már megadta elsőnek. Dömötör veri mégis tovább, s a másik kettő kibukik. Csak hárman vagyunk a bankra.

A körülményekhez képest óriási bank. Több mint fele pénzt belehánytam már, ami előttem van. Márpedig ott az egész előttem, ami egyáltalán van nálam.

De zöld huszam. Jakobovitsot pedig, elsőnek, huszonegyre becsülöm legtöbbre. Már kitapasztaltuk mind, hogy semmi kártyával is kapaszkodik, ha első, s kevésszer fizet rá.

Aki nem érti ezt a fejtegetést, mindegy, a végit megérti. Hiszen már itt is van.

Agyamon már átcsapott a merés szédülete.

Leadatom magamnak a lapot, s szokásomként a négy kártyát egymás mellé rakom az asztalra, hogy akármelyiket fölvehessem. Vagyis azt a kettőt is, mintegy véletlen, amit nem szabad megnéznem. Föl is veszem. Nem vág az enyémmel.

Ez az! Máig sem tudom, nem láttam-e a két szememmel, hogy az egyik a zöld ász? Vagy a sors már olyan, hogy amikor szándéka van valakivel, az erőszakosságig képes? Megsüketít vagy megvakít.

Hiszen már azzal is csaltam. És csalva nem veszem észre, hogy csalás nélkül is nyernék.

De az izgalom akkora. És az alkuk. És a pénzválogatás a bankban oly sok.

Egyszerre egész nyugodtan húzom elő hüvelykemmel két zöld lapomra a zöld ászt, és tolom kézelőmbe, amit kaptam.

Dömötör befagyott. Jakobovits fölkérdi:

– Mid van?

– Háromszor! – felelem.

– Jó! – mondja kissé rökönyödötten. És nem kétkedés, csak szokásból, kissé áthajlik az asztalon, hogy lássa.

Én erre a mozdulatára, hanyagul kicsapom a két kezemben levő lapot, közlátomásra az asztalra, s fölfordítom másik két lapom is. Azzal már nyúlok is beseperni a bankot.

Ekkor hallok valami szinte kukorintásszerű hangot a Dömötör torkából.

Miiii ez?

Önkéntelen a kicsapott kártyákra pillantok.

Abban a pillanatban két szemem mintha éppúgy kezdene el pörögni, mint a lendítő gépkerék központja, amely magával rándítja a pörgésbe fejem és körülem a játszókéit is, a szobát is. Minden pörög egyszerre velem és körülem erre a szörnyű pillantásra.

A két kicsapott kártya: két zöld ász.

Kell még magyarázat? Nyolcat festett a német. Egy tucatban két zöld ász nincsen.

Mikor a pörgés megáll velem, akkor meg is mered aztán minden. Kezem úgy az asztalon, ahogy a bankért nyúlt. Egész testem, mint a megfagyotté.

Dömötör ugrik föl legelébb, rettenetes arccal. A többi egészen megbárgyult. Különben magam is csak arra ugrok föl, amikor Dömötör kezét emeli rám. De kiegyenesedett alakom minden vitézi heve mellett is alábocsáttatja vele karját.

– Piszok csaló! Alávaló gazember!

Ebben igaza.

Kevesebb abban, hogy a következő percben, ütésre emelt tenyere már a bankon. Sőt a másik az előttem levő pénzhalmon, mely sajátom. De azért együvé garmadálja az egészet. Ekkor már a többiek is fölálltak. És azok rögtön távozni akartak, hasonló kifejezéseket süvítve felém. Dömötör tartja vissza őket:

– Kérlek, vigyétek a pénzeteket. Majd én elvégzem vele! – bök felém fejével, miközben sebten négy részre osztja a pénzt.

– Kérlek! – akarok egyszer megszólalni. Bár abban a pillanatban már el is vesztem, mit akarnék. Mint ahogy valami tömeg gázol el valakit.

– Nincs egy szavad sem! – rivall rám Dömötör. – Itt nincs szükség beszédre.

Kikíséri a másik hármat, s ott tárgyal velük jó ideig a folyosón. Sejteni, mit várhatok tőle. Épp kellős közepében önkéntesi évének, a becsülettanok tanfolyamának. És éppen Dömötörtől.

Hisz voltaképp magam sem tudnék kitalálni semmi mentséget tettemre. Egyáltalán, gondolataim olyanok agyamban, akár a menház nyomorékjai fölött kigyulladva a tető s az ajtó rájok zárva, ugrándoznának szörnyű cicét. Mire egyik gondolatom közepéig jutok, már az eleje hiányzik, mit akarnék.

Ott állok akkor is az ágyfának támaszkodva jótehetetlen, mikor Dömötör visszanyit. Rám se néz. Ide-oda rendezi egy-más holmiját a szobában. Majd ledobja blúzát.

– Kérlek – szólalok meg újra.

– Nincs egy szavad sem! – torkol le újra.

Igaz, magam ejt nagyobb zavarba, ha beszélni hagyna. Magam sem tudom, talán olyasmit akarok csak: belátom menthetetlenségem, tegyen, amit akar, holnap így is megyek. Vagy csak a csönd szörnyű, az tátatta ki szám.

Dömötör levetkezik. Lefekszik, és a falnak fordul. És nemsokára hortyogni is kezd szokásaként.

Rám is valami halálos ernyedtség ereszkedik, mint mikor a felhő a földre száll. De nem vetkőzöm le. Csak úgy ruhástul dűlök az ágyra, miután a kályhát megtömtem szakadásig fával, mert borzongás lelt. Valóságos vacogás minden ízemben.

Úgy nyom el az álom hanyatt, ruhástul, az ágyterítőn.

 

*

 

Az élve eltemetett semmivel másként nem ocsúdozhat koporsójában. S hogy hasonlatosabb legyen, még teljes sötét is a szobában, s még fullasztó hőség. Az az érzésem az első, hogy nem is vagyok én magam. Ez az eleven kín voltam én mindig. Vagy a múlt magam vagyok e kín nélkül, mely rossz képzelődés. Csak ébredni ne. Ez összes vágyam. Csak aludni tovább. Csak semmi lenni. Csak szabadulni nem két, de három önmagamtól is.

De ezellen valami fura, késztő, bizonytalan riadás bennem. Egyszer úgy rémlik, amire föleszméltem, az kulcsfordítás volt. És beszéd az ajtón kívül.

Ez egyszerre elrebbenti körülem az álmosságot, mint ahogy sötét kamrába fény surran, s attól fogva akár megvakulhat maga a sötét is, a lemezen nem segít.

Küszködöm magammal, hogy tévedek, és minek ne takarékoskodjam meg álommal azt a néhány gonosz órát is, amely reggelig vár rám. De a gondolat nem hagy nyugtot. Vagy a gondolat kísértete csak. És mindinkább gondolattá testül:

Dömötör elment. Künn a szállóbeliekkel beszélt. És rám zárta az ajtót. Ah! képzelődés. Itt fekszik még – húz vissza a tunyaságom.

De a gondolat nem hagy békén. Fölvetem a fejem.

Dömötör lélegzete tényleg nem hallszik.

Gyufát sercentek. Akkor tényleg látom: nincs a díványon. Nos. Korán kell mennie a laktanyába. Eddig is tudtom nélkül távozott. De a kulcsfordítás!

Meggyújtom a gyertyát az éjjeliszekrényen. Megyek az ajtóhoz. Tényleg be van zárva.

Egyszerre düh és rémület fog el. Letartóztatnak! Ah! képtelenség – nyugodok meg aztán. Akkor ő elsősorban megütné a bokáját, önkéntes létére, hazárd kártyázásért.

Följelentés nem látszott valószínűnek. Ellenben egyáltalán az, hogy valami készül ellenem. Hogy szemek elé kell kerülnöm fényes nappal. Botrány!

Mind nagyobb félelmem. Szökés, szökés ismét, minél előbb. Még a sötét oltalmában. Gyerünk!

De nincs pénzem. Tárcám tartalma mind az asztalon volt. Megnézem az erszényem. Mintha kiszámították volna. Egy ón hamis hatost leszámítva, amivel útközben csaptak be, pont annyi benne, amennyi a jegyre kell hazáig.

Tíz perc alatt gyertyavilágnál, mint valami tolvaj, összehányom holmijaim tővel-heggyel bőröndömbe. S közben tanakodom: de hogyan ki? Ha dörömbölök, mivel adom okát távozásomnak a szálló személyzete előtt? És Dömötör beszélt velük. Kifeszítsem az ajtót? Ez is zaj. A szoba másként kifizetve. Csupán az éji két üveg bor fizetetlen. Dömötör a pénzem volt szíves elvinni. De előbb nem erőltette, hogy a szoba árába fizessen. Rajta szárad. Önkéntes úr a hamiskártyás potya albérlője.

Hanem itt határozni kell! Állok. Hopp! Hisz egyik ablak alatt egy féleresz. A fogadó nyári helyiségéé. Ha erre leereszkedem, meglóghatok.

Kinyitom az ablakot. Rendben van. Nadrágtartómmal leeresztem a bőröndöt, s lemászom én is a félereszre. A fogadó alszik. A bőröndöt ledobom a vizes hóra, s utánacsúszom egy oszlopon, összevérezve kezem s beleszakítva kabátomba a csatorna pléhével. Csakhogy lenn vagyok. Most még végig egy kerten, s még egy kerítésen át, s egyenesen az indóházhoz.

Így loptam ki magam tulajdon szállásomból, főiskolai polgárságomból s jogász jövőmből, egyáltalán jövőmből.

 

*

 

A rendes vonat csak délelőtt indult. De egy szárnyvasút, négy állomást ugyanabban az irányban, egy óra múlva. Jobb innen csak minél távolabb! – gondolattal megváltottam a jegyet s beültem.

Késő éjig kellett utaznom. Egy rongyos állomáson négy órát kellett várnom. Ott öngyilkossági szándékokkal foglalkoztam a sínek közt a pályaudvaron. Egy még rongyosabb állomáson három órát kellett várnom. Ott egy marék fonnyadt kökényt ebédeltem egy puszta kertben az állomás mögött.

Ahogy jövet vágytam és kerestem ismerősök társaságát, éppoly riasztók voltak most még idegen alakok s szemek is.

Szöktem, mint egy hamiskártyás. Most már nem gyerkőc, vásott, csínytevő, hanem számbaveendő, tettei-felelős férfi.

A két zöld ász réme kísért, mint két szörnyű fogdmeg.

 

*

 

Anyám elképzelhető rémülettel fogadott, mikor késő éjjel holtra csigázottan az izgalmaktól, fáradtságtól, koplalástól beállítottam. Hazudoztam természetesen összevissza. De ami szegényre fontos volt, az csak annak ténye, hogy elvertem a havi pénzt, azért kellett hazakerülnöm.

Újra ugyanaz, ami más botrányokkor. Egy hétig, kettőig még az udvaron sem szívesen mutatkoztam. Aztán már esténként ki-kiportyázom.

Hova vetődök végül? Hova vetődnék? A Filep Lajihoz.

Attól fogva, másodízben, második és valódibb otthonom. Mazurek és a kucséber sosem voltak párbajsegédek, becsületbírósági tagok, tartalékos tisztjelöltek.

A sorozáson sem vált be egyikük sem. Amin elszörnyednek kalandomból, legföljebb ügyetlenségem és élhetetlenségem, hogy a pénzt is otthagytam.

Minden vétek vagy gyalázat terhelte léleknek az az érzése, hogy még a seregélyek is róla tárgyalnak gyűléseiken. Nem volt más, bárha nem első hasonló esetben, az enyém sem. Holott meggyőződhettem róla, hogy tíz eset közül kilencben, aki ismerősökkel találkoztam a Filep Lajiban vagy másutt is minden különösebb nélkül állanak szóba velem. Vagy nem is tudnak kalandomról, vagy ha hallották is, s nem tartják pletykának, oly végzetesnek semmi esetre sem, semmint inkább pálya ajánlatokon vagy ilynemű érdeklődéseken ne kezdjék.

Aztán a gyalázat tudata is mint minden más, megszokható. Az úgynevezett görbe szemeket, inkább a lelkiismeret foltjai láttatják, mintsem ránk vetődnek, mint ahogy hólyagos, szennyes ablaküvegeken át torz minden.

Már nem átallottam nappal sem megjelenni itt-ott. Ámbár utaim kevésszer vezettek máshová, mint a Filep Lajiba.

Ott kártyáztam most már mint rendes beltag a tisztes társaságban. Áldozatok mindig akadtak, úgyhogy a szép foglalkozás már majdnem rendes javadalmat is biztosított. De egyéb emésztette föl már.

Rákaptam idegzsongítóként, szinte folttisztítóként az italra. Már gyakran bukdácsoltam holtrészegen haza, s még többször aludtam ki mámorom a kocsma kanapéján.

Gondolom, a szesz hatásainak műve is voltak a továbbiak. Hozzá véve holmi maradék erkölcsi érzeményeket. Holmi maradék, zavaros, korcs reményeket, hogy az életnek valami mást és jobbat is kell hoznia még rám, mint a züllés sápkóros s vigyori lelkét. De amilyen a művész, olyan a műve.

Nem ugyan első hiszememként bujkált, de akkor kukkant elő tépelődéseimben, hogy tulajdonképp nem egészen magamból eredt süllyedésem. Hogy kijátszott és kifosztott árva vagyok, s azért keseredtem és tévelyedtem el. Ha anyám nem sáfárkodik rosszul vagyonunkkal, akkor kényelmes és biztos jövőt biztosítok magamnak.

Feledtem persze, hogy ha több alkalmam van a költekezésre, nyilván hamarább jutok ugyanide, legföljebb másként. Hogy a megszerénykedett körülmények inkább meggondolásokra s számot vetésekre késztettek.

Ám mindez körülbelül abban az érvben foglalódott együvé: minek szült anyám a világra, ha előbb nem fegyelmezett eléggé az erény ösvényeire, s később nem bír gondoskodni rólam? Csaknem jóhiszeműen rögzött meg ez bennem, serkedő bajusszal, míg pucér szájjal inkább olyasként fogamzott: minek hoztak világra, ha nem áldozhatok hajlamaimnak?

Tény, hogy a felelősség teljes áthárításával olykor csaknem úgy gondoltam szegény anyámra, mint valami átkozott boszorkára, aki gyámoltalan árva létemre, meggátolt benne, hogy királynak vigyenek az óperenciákra.

Gondolom, mindezt a részegségnek ferdítő tükre mutatta ki mind kivehetőbben. És egyben megoldást megint holmi világgá mehetnékben láttatott. Egy összeg pénz, hogy kitartsak vele egy darabig, és az ismeretlen mindent helyreüt. És ezúttal az ismeretlen is határozottabb vonalakban kacskaringott. Budapest, a főváros személyesítette meg. A kacskaringókat pedig pajtási regék hallomásai, vidám nyomorok, szerencsepróbák, női pártfogások kacsái alkották. De el, csak el! Rögeszmém lett félig.

Most már nem dacos, kamaszos zúgolódás volt a hang anyám s közöttem, hanem durva és követelő olykor.

Akkor került hozzánk lakónk. Tűrhetőbb hivatalnok. Száraz, higgadt, idősebb egyén volt. Agglegény. Olyasféle jelleme és pofázmánya, mint azoknak a morcos, de derék szívű kuvaszoknak, akikre bátran bízzák a kosarat, amiben hús van a mészárszékből. Apám dolgozószobaféléjét adta ki neki anyám, s nálunk volt teljes ellátásban is. Nem sokat érintkeztünk és szaporítottunk. Egyébként nem titkolta, hogy semmirekellőnek tart. De tanácsoktól megkímélt, s anyámon sem nagybátyámoskodott. Nyilván inkább fordítva, anyám kesereghetett néha neki.

Nem gondolnám éppen, hogy anyám tudatosan, tőlem való védelmül vette hozzánk. De alighanem ilyen női ösztöne dolgozott, mintsem anyagi szükség és nyerészkedés rajta. Ahogy ellátta, inkább ráfizettünk.

 

*

 

Zokszavaim, megcsalattatásom illetőleg teljes méltánylatokra találtak mellesleg a Filep Laji-féle tisztes kupaktanácsban. Ott is az volt a nézet, hogy jogaim vannak, s nem alaptalan keserveim. Ma vagyonos fickó volnék, ha a gyároskodás nem fűrészeli derékban javainkat. Még ügyvédről is emlegettek.

Sőt egyes ismerőseim sem zárkóztak el egészen igazamtól. Még késztető hangokra is akadtam, kivált nagybátyám régebbi ellenesei közt. Ilyenek pedig elég számmal voltak. Filep Lajinénak változatlan kegyence voltam. Korlátlan hitelezett és értett, becézett, egyre mondanám, tettlegesedőbb bizalmassággal. Tetszettem neki röviden. De ezt mintha tétováztam volna föltenni a korkülönbségnél fogva. Kár azonban cifráznom.

Egy alkalommal, egy családias mulatozás befejezéseül névünnepélyén szeretője lettem. Józanságát elvesztette, s inkább maga omolt elém, mint magam. Na, én sem voltam józan. De másként, állíthatom, hogy egyike volt a szemérmesebb véralkatú nőknek, akiket ismertem. És a folytatása az esetnek nem is következett. De másból kifolyólag alkalmasint, mint szándékai.

 

*

 

Késő reggel rondán, gabornyásan vetődtem másnap haza. Szemeim véresek, gyomrom, mint egy pálinkafőző a kotyvadó gyümölcskádakkal, szám árnyékszék.

Anyám valami szomorú megjegyzést tesz. De erre, mint nem először, még én támadok rá.

Még én kezdem szemrehányásokon. Valóban émelygő gyomorból. Még én fenyegetőzöm. Pimasz érvek. Csűrés-csavarások. Nem érdemes kitérnem rájuk. Magam-magam kavarítom füstjök keserűre, s fújdosom szemeim vakítására hamujok.

Távozni akarok. Ehhez pénz kell. Minek tett koldussá? Minek hozott a világra? Ez a velejük s végösszegük.

Anyám egyszerűen ott akart hagyni. Ekkor arra vetemedek, hogy megragadom karjánál, s visszarántom az ajtóból.

– Hallgasson meg! Ne fusson el!

Elképedve s megrémülve anyám keserves zokogásra fakad.

– Már ezt is elértem? Hozzám nyúlsz? Matyi, Matyi…

Fülemben most is hangja.

Belül már megrendített s megkonyított galádságom. De kívül még szilárdan hangoztatom igazam, színészi tartásokban méregetve a szobát. Egyébként sem világos, mi lelne éppen ezúttal? Hazajövet, inkább még kivételesen, ki voltam békülve sorsommal. Nyilván nem másért, mint hogy édesebb mostohámból szerelmesem kerekedett.

Anyám aztán lecsillapodik.

– Jól van hát – szól. – Ha azon fordul meg szerencséd, és én vagyok, aki megrontotta, ki fogom teremteni neked ezt a pénzt. Ma elmegyek a takarékba, s beszélek az igazgatóval.

Tényleg felöltözik nemsokára és elmegy.

Akkorra már nagyon-nagyon letörve ágaskodásom. Mogorva pofám mögött, amivel a dívány sarkában hallgatok, inkább arra tuszkol jobb érzésem: ess a kezének, csókold meg, és kérd bocsánatát. Érzem megvizenyősödik torkom is, szemeim is karmolja s csípi holmi permeteg bú korma. Nyelek, pislogok. Persze a kialvatlan félrészegség csobogó érzeményei.

Különben is szinte megrettent titkon hév és hangos óhajom hirtelen teljesülte. Valahogy málladni kezd az Ismeretlen bűvös zománca. Az ábránd lehetőségek mintha mérsékeltebben kezdenének csillámlani.

Elutazom, és mihez fogok? Többé majd nem kapom ágyamhoz a reggelit s tányéromba az ebédet. Nem lógok estefelé a vendéglőbe a kártyát verni s a fröccsöt szopogatni. A pénz futja egy ideig. De közben majd kopogni kell kenyérért ajtókon, mik nem nyílnak meg maguktól.

Már szinte homályos gyanúm: mintha lakónk keze lenne benne anyám hirtelen készségében, s magam csüccsentem a szemétlapátra, amely kiheppent.

És mi lesz Filep Laji nénikével?

Ám anyám délben már közli, hogy a pénzt megkapom.

– De aztán remélem, fiam, hogy ez nemcsak az utolsó, amire tőlem számítasz, hanem tudhatod is, ha számítanál, és magam is akarnám, sem várhatsz többet.

Most már jogerős szégyenkínok s visszás meghatottság nyivaszt. Zagyva szavalatokat s ígéreteket harsogok. Kivált pedig reményeimben való biztosságom hangoskodik kézzellábbal, mintha magam is szükségét érezném, szavakat, szavakat, szavakat vagdosni előbuvalkodó aggályaim s kétségeimhez, hogy visszakergessem zugolyaikba.

 

*

 

Rá néhány napra tényleg utazásra csomagolva várom a bérkocsit. Anyám kiegészítette ruha- és fehérnemű-állományom. Úgy megyek végleg az otthonból, mint aki már legföljebb vendégként jövök bele, látogatóba. Anyámmal teljesen kiengesztelődtünk.

Most vagy soha!

Mégis, mintha kissé ingerítene lakónknak fogadkozásaimra tett komoly megjegyzése.

– Hát nem is becsület dolga volna végül megint visszaállítani özvegy édesanyjára, mint egy kirándulásból.

Nem! Ezúttal őszinte, kemény eltökéltségem. Ördögön-poklon, de embert gyúrok magamból. Kellett ez. Hová is züllöttem volna?

A végkielégítés bizonyos részét is anyámnál hagyom vissza. Bizonyos idő múlva küldje utánam megírandó címre.

A búcsú könnyek között. A kocsiban is sírok. A kupéban is rámjön. Künn a folyosón, éjjel, fejem az ablakon kidugva, kapja el a vonat szele könnyeim, s hord helyébe maszatot szemeimbe.

Anyám! Anyám! Ne verjen meg kezed, amiért hozzányúltam.

Rossz fiú, aljas gazember vagyok. A sors töri el pálcáját hátamon, mert sosem volt szívem. A lelkem magja romlott. Mint azoké az almáké, amik külseje hibátlan, belük azonban fekete s epekeserű tőle, ha beléjök harapsz, a húsok is.

Bankuj mennyivel vásottabb gyerkőc volt nálam. Mennyivel többet pufálta anyja. Hogy bánt velem az enyém hozzá képest. És mégis, egyszer, már akkor fölrémlett, mit érek. Cseresznyét vettünk krajcáros csomócskákban. Újság volt. Bankuj ki is verte az első szemet számból, míg el nem mondom a verset: újság hasamba, betegség pokolba. Aztán, hírhedett falánk létére, csodálkozom: minek hagyja meg a felét a csomónak? Meg is kérdem. – Hát anyámnak viszem, hogy ő is kóstolja meg. Ő is hoz nekem – feleli. Erre én is fölbuzdulok. Én is meghagyom. Azon kezdem, nem is voltam falánk vagy kívánós gyerek. Felőlem zabálhattak, hogy pipet kapjak, mint regélik. És mégis megettem az anyámnak őrzött szemeket is aztán. Ezt kellett volna valakinek kivernie számból. Sosem volt érzésem a viszonzásé, háláé, legföljebb gőgből. Sosem gondoltam senki szerettemre, ha kitettem közülük lábam, legföljebb büntetésük félve. Csak szórakozásaim szerettem. Nem is önzés. Más ez. Olyan értelemben, hogy kapzsi, nem is vagyok önzőbb az átlagnál. Sőt. De a szeretet. Ez nincs szívemben. És csak utálnom kell magam, ha majmolom. Nem örömöm, ha örömöt okozok. Csak valami idétlen, alakoskodó ösztönöm legföljebb. És a félretett cseresznyeszemeknél is csak ilyen idéződik belém. Nem anyám öröme szívemen. Hanem csak holmi külső élvszerű önméltatás: lám, milyen érző szívű gyerek vagy. Undorító!

Ilyen gondolatokat nyekergett elmémbe könnyeim sajtója. És nem hiszem, hogy túl önrágalmaztam volna magam.

Mindenesetre, nem kívánnék esetleg magamnál jobbakat magukra szégyeníteni túlzó önkiforgatással.

Kevésbé vélekszem rá, mily megélhetési aggodalmaim voltak a valótól elrugaszkodott reményeim mögött, Budapestre érkezésemet megelőzően. Későbbiekre, ott, már szabatosabban emlékszem. De hogy közvetlen megérkezésem után, joggal mondhatom így, hogy: nem voltam ép eszemnél, bizonyos.

Egyáltalán, úgy barangoltam az utcákon, mint aki előtt csupa tárt ajtók, terített asztalok, nyitott pincék különösen és pénztárak rendelkezésére, csak még nem siet igénybevételükkel. Ez az érzés nem is vitt, lebegtetett a föld fölött.

Tette nyilván az utcák szokatlan forgataga meg azoknak a bizonyos egyszeri, szerencsepróbáló szegénylegényeknek szokott bódulata, főként a pénz a zsebemben, nem kis részben a szabadulás az ismerős viszonylatokból, az idegen, hol nem tudják hatan hét ember közül viselt dolgaim, de tévesztette bizonyára az, hogy a vasútállomásokon kezdve szüntelen italozgattam.

Szállóban laktam néhány napig, s nem műveltem egyebet, mint vendéglőből kávéházba, kávéházból mulatóba jártam. Végül találomra, az első kapun megpillantott tábla útmutatására kivettem egy szobát. Abból sem jártam egyebüvé, mint a szállóból, s az ára is körülbelül olyan volt, amilyet olyasvalaki engedhet meg magának, kinek havi jövedelme, ami nekem végkielégítésül volt zsebemben.

A háziak nem szegény és úri népek voltak. Úgy bántam előttük a pénzzel, mint aki otthonában birtokokat, fűrészgyárat és heverő tőkéket hagyott. Így is nyilatkoztam előttük helyzetemről. Egyetemre jöttem, de nem ragaszkodom föltétlen elvégzéséhez. Kis híja, támogatásom nem ajánlottam föl.

Nem vagyok különösképp hazudozó, ha szükség nem visz rá. Hisz meglehet, hogy itt az az eset forgott fönn. Áltatnom kellett másokat, hogy magamat is áltassam. Nem voltam ép eszemnél. Valami oktalan szélhámolhatnék őrülete szállt meg.

Álmokba kapaszkodtam, s úgy csüggeszkedtem, tornásztam, kalimpáztam rajtok, mint valami felhőkből lengő kötelen, a becsületes tömeg feje fölött. Egy nő volt álmaim tárgya, föltétlen dúsgazdag, de nem baj, ha nagyrangú is amellett. Megkaparintása körül ragaszkodtam bizonyos körülményekhez. Gondoltam tűzesetre, melyből kimentem. És nem gondoltam a tűzoltókra. Gondoltam kocsiszerencsétlenségre és elgázolásra. És nem gondoltam a mentőkre. Gondoltam fényes mulatságra, ahol megszédítem szakavatott ricsajozásommal, és komor, esett, csalódott merengésem vagy férfias fölléptemmel arcátlankodóival szemben. És nem gondoltam tehetősebb s délcegebb vetélytársakra és vívóbajnokokra. Gondoltam selejtesebb kalandokra is, afféle Filep Lajiné esetekre, csak nagyobb szabásban, gyengéd selyemgyerekeskedéssel. Örökbefogadástól sem zárkóztam el. Gondoltam rosszabb percekben az öngyilkosságra is, amibe mégis nem halok valahogy bele. Gondoltam minden lehető és lehetetlenre, csak arra nem, hogy végtére komolyan valami foglalkozás után tekintsek.

Mindezt az ábrándok kötelén hajukázva vittem végbe. Valódi összeköttetésekbe csak a poharakkal és lányokkal léptem. Ebben már nem ragaszkodtam sem minő-, sem mennyiséghez. Ahogy jött.

Hanem unatkoztam is.

 

*

 

Egy nap csavargok az utcán. Kit látok? Kuzmik Dezsőt. Kitörő, régi örömmel üdvözöljük egymást.

Egy divatüzlet előtt állt. Anyjára és húgára várt, akik benn voltak.

Mikor kijönnek, ők is a legnagyobb örömmel fogadnak. Szüret. Nem tudnak semmit balügyemről.

Hozzájuk csatlakozom. Irénke bájos nagylány már. Mint egy kenderike. Egyszerűbb külső, annál kedvesebb hang. Csacsog. Kezem is megszorítja egy ízben, mikor anyja meg bátyja előrehagynak. Úgy tűnik, kiugranék érte a robogó gyorsvonatból. Persze ez könnyebb, mint éveken át való rendes, becsületes munka. Ez az. Kinek-kinek hogy. Kuzmik Irénkének nem kell a nyakam szegése. Nem oly regényes kedélyű. Egész biztos.

Ott vagyok náluk uzsonnán is. A galléros köpeny, sőt csúf csínyem is alig jut eszembe már körükben. Kérdezősködéseikre sorsom felől éppoly ehetetlen rétest gyúrok a valók s valótlanságokból.

A fűrészgyárra ráfizettünk, s túladtunk rajta. Éppúgy birtokainkon. Anyám nem képes utánok nézni. Magam pedig nem penészedem otthon azért. Nagykorúsíttatásom folyamatban. Örökségem egy része már birtokomban. Másik felét nemsokára megkapom, és itt Pesten ütöm föl sátorfámat.

Így beszélek. És az örökségem másik felénél nyilván arra az összegre gondolhatok, amit anyámnál hagytam. De mire gondolok akkor, mikor ostobaságokat hadarva nem kapok kapva Kuzmikék javaslatán?

Iratkozzam a tanári szakra, mint Dezső. A tanár úr szerez újra tanítványokat nekem. A leckedíjakból teljesen eltarthatom magam. Ha nagyobb lakást vesznek, hozzájuk is fogadnak ellátásba.

Meglátom. Nem tudom. Lehet. Talán… Hencegek, pazarlok a gondtalansággal.

Estére színházban vagyok Irénkével, Dezsővel és a középső nővérrel. A legnagyobb már önálló tanárnő.

Színház után még sétálunk is keveset.

Irénkéből a kézszorítások és pillantások busás ígéretei és viszonzásai. Búcsúzunk azzal, hogy holnap újabb látogatást teszek.

– Föltétlen jöjjön el – hív a középső lány is.

– Gyere biztosan – hív Dezső is.

– Nehogy aztán elmaradjon egyszerre, és ne lássuk többé – mondja Irénke. – Így is alig érintkezünk itt is valakivel – hallatja régi kis lázadó hangját, míg magam valahogy azt gondolom: nagyon, nagyon helyes, nem érintkeznek. De még hozzáteszi: – A maga barátai közül is alig találkoztunk, akik itt vannak. Nagy Palit láttam a kávéházban a múltkor. Kisst meg egyszer Feketét és Fejért. Meg igen, izét, hogy is hívják, akivel kicsapták… Dömötört. Orvosnövendék. Egypár szót beszéltünk az utcán. Kedves fiú. Hát biztosan. Holnap délután. Pá.

– Igen, igen, hogyne, biztosan, köszönöm – hebegem, s már nem érzem sem melegnek, sem hidegnek, semmilyennek kacsója búcsúszorítását. Ámolygok, révülök.

Mintha két láthatatlan botütés suhintott volna főbe. A két zöld ászé.

Akik békén isszák a lapon kádjukból szüretük nedűjét térdükhöz támasztott botjukkal. De engem úgy páholnak, úgy kergetnek az utcán végig, mint két bőszült csőszök a csempészt. Míg bemenekülök valami lebújba, és leiszom magam. Aztán elfog az első utcalány…

 

*

 

Feléjök sem mentem többé Kuzmikéknak. De azért a pénzt valahogy annak merszében pocsékoltam tovább, hogy csak be kell állítanom hozzájuk, s már biztos jövőm kínálkozik.

Mindenesetre takarékoskodni kezdtem. Bor helyett inkább sört ittam, mert kiadósabb, és mert a melegek is dühösködni kezdtek. A napestig való kávéházban való lebzselés helyett inkább hosszúakat csatangoltam, azért is, hogy megfelelőbb lakást keressek. Költözködni szándékoztam a túl drága lakásból. De restelltem fölmondani, hogy majd ne restelljek a felmondatlan távozással kellemetlenségeket okozni, vagy talán meg is fizetni a fölmondáspénzt. Így takarékoskodtam.

 

*

 

Egy nap Budán kócsorgok.

Megállít egy tábla egy öregebb külsejű ház kapuján. Másodemeleti, udvari szoba. Elég szerény, és megfelelőnek ígérkezik. Fölmegyek a lépcsőn és becsöngetek.

A háziasszonnyal, aki beenged a félig előszoba, félig konyhába, egy furcsa egyén értekezik.

Cingár, kisded alakja. Ruházata nap kiszítta, sárga szövetből. Szürke köcsögkalap kezében, s egy vitorlányi esernyő. Egyik szemének szemgolyóját csak fehér hályogfolt jelzi. Szürkült, ritkás kecskeszakálla.

A következőkben már kiderül, hogy az illető is abban jár, amiben magam, szobát kivenni. De drágállja, s menni akar. Előbb már köszönt is. Megjelenésem azonban visszatartja. Kíváncsi, úgy látszik, az én alkumra, s mikor a háziasszony betessékel, bejön ő is újra. A háziasszonynak alighanem kapós a szobaúr, mert nagyon pereg.

Tágas s elég világos szoba. Első körülpillantásomra talán kevésbé is szerény, mint igényleném. Zsöllyék benne, fehér csipkehuzattal, a függönyök rézkarikásak, s az ágynak szokatlan, bojtos s vászonrózsákkal összetartott mennyezete. Árára magam is leszottyanok kevéssé. Nem sokkal olcsóbb előbbi lakásoménál.

Ezt veszi észre nyilván a háziasszony, mikor az a mentő ötlete támad.

– Kérem, hát tessék kivenni kettőjüknek, ha egynek sok az ára. Most ugyan csak magában lakott ez az úr, de azelőtt mindig ketten voltak benne. Az ágyat beállítom, és bennhagyom azért a díványt is. És öt koronával megtoldják egyik is, másik is a takarításért.

Egymásra nézünk az emberkével, s nyilván egyikünk sem talál kifogásolni valót a másikon. Én magányom miatt, ő pedig valószínű, tűrhető külsőm miatt. Azzal előbb egymásra biccentve, közeledünk egymáshoz.

– Nevem Kántor.

– Buzikán vagyok.

– Kérem, tessék megbeszélni együtt. Tessék megnézni a szobát, és meg tetszik mondani – szólt a háziasszony, és ezzel a sarokba ment és elfordult, mint a búvócskában a hunyó.

Kántor úrnak előbb mintha egyet villant volna a fél szeme, amint halkítottan így szól hozzám:

– A szoba jó.

Ezt olyan hangsúllyal és olyan jelentőségteljesen mondja, mint az ószövetségben hangzik ünnepiesen: „Nem jó az embernek egyedül lennie.”

Én beleegyezőleg pillantok szét. Mire most már bizonyos kalmárias jelleggel így folytatja:

– És nem is drága aránylag. Az öt koronát elengedi – utal hátra a házinőre. – Csak azért is csapta hozzá. És nekem is megfelelne, mert itt van a hivatalom. Én rendszeresített napidíjas vagyok.

Ezt a „rendszeresített”-et bizonyos önérzettel nyomta meg. Akkor még nem voltam tisztában teljes értelmével és fontosságával. Keservesen jöttem még rá.

– Én joghallgató vagyok – mondom, mintha sietve tartoznék minőségem tudatásával, éppen mert álminőségem.

– Hát kérem, felőlem nyugodtan méltóztathat tanulhatni egész nap, mert én az irodában vagyok. Hogyha nincs kifogása, hogy ketten lakjunk, és megegyezünk ezzel az asszonnyal.

Telhetően biztosítom, hogy nincs. Sőt nagy kedvemre a társulás.

Most aztán Kántor úr még egyszer tüzetesen megvizsgálja a szobát. Magam vele tartok, és a háziasszony nyomunkban. A tüzetesebb szemle már valamelyest szurtosabbnak, avultabbnak és kopottabbnak mutatja a berendezést. De ez nem ellenemre, inkább valahogy kedvemre.

Kántor úr számba vesz mindent az utolsó rojtig a csipkéken, úgyhogy külön meg is jegyzi dörmögve: – Ez le van szakadva. Ez itt kijár – próbálja sorban a fogas fogait, és húzogatja ki, és kotorássza össze a fiókokat, és tapogatja végig a képeket, a szőnyegeket ujjaival, esernyőjével, cipője orrával. Benéz a kályhába. Jól nyitódnak-e az ablakok? Honnan csap a huzat? – Ez a legveszélyesebb, kérem, a szervezetre. Nem olyan a csikorgó fagy sem.

A háziasszony bizonygat és menteget. Kántor úr ellenkezik, és lesajnál mindent. Magam már kissé kelletlen követem szemleútján. Inkább olyan érzésem, mintha minden újabb tárgy, újabb ráadás megtetézett ajándék volna a szobadíjért.

Kántor úr: – Törülköző hetenként. Ágyhuzat kéthetenként. Mosdóvíz kétszer naponta.

Háziasszony: – Hogyne, kérem, kérem, igen.

Kántor úr: – És a világítás? Rendben a vízcsap? Hol van? Helyes. De hiszen laza a csavarja. Csöpög.

Háziasszony: – Rendbehozzuk. Hogyne, kérem, igen.

Kántor úr: – És valahová küldeni? Mire használhatjuk a vicinét? Kivel vitetjük a szennyesünket?

Háziasszony: – Bármire. Hogyne. Szívesen.

Kántor úr: – Gombot a ruhára, saját cérnán. Foltot is, kérem, esetleg. Legényemberek vagyunk. A szabó manap…

Háziasszony: – Mindent. Hogyne. Kérem. Szívesen. Igen.

Nekem már kínos érzésem. Valósággal visszaélünk ennek a szegény asszonynak a jóságával, szorultságával, türelmével, engedékenységével, előzékenységével. Kántor úr mögül folyvást vetem a rosszalló és engesztelő mosolyokat a háziasszonyra sopánkodásai enyhítéséül. Talán mehetnénk már.

Még csak most következik a hosszadalmas alku a szobapénz összegére. Külön még az ötkoronákra.

Végre a háziasszony leengedi. Sül a pofám. Na. Legalább megyünk már.

De Kántor úr: – És ha tejet, teát vagy vizet melegítenénk a konyhán? Saját fa, persze.

Háziasszony: – Mindig. Nagyon szívesen.

Kántor úr: – Ja. Két éjjelit kapunk? Megvannak?

Háziasszony: – Meg, meg, hogyne. Tessék.

Kántor úr: – Föltétlen.

Szigorúan bólogat, míg a házinő kinyitja az éjjeliszekrények ajtóját és bekukkan.

Fogamat szívom. Beleim sziszegnek. Elfordulok. Tekingetek. Most már mégsem maradhatunk soká.

Kántor úr azonban: – És az árnyékszék? Rendes a vízjárat? A kulcsa?

Háziasszony: – Rendes. Igenis. Tessék megpróbálni.

Kimennek. Ott topogok magam. Hallatlan! Kellemetlen. Gyerünk már egyszer. Itt hagyom mindjárt.

Kántor úr behozatja a kulcsot. Fölakasztja az ajtó fölé. Akasztaná föl magát!

Na, végre. Mégis búcsúzunk.

Valósággal megkönnyebbedve tartok Kántor úr oldalán lefelé a lépcsőn. De Kántor úr még mindig úgy beszél a háziasszonyról, mint valami kaján ellenségről, akinek nem lehet eléggé a körmére nézni, hogy ki ne szedje a szemünk, és le ne metélje orvul a nyakunk. Magamban pedig valóságos szánalom és szinte belső bocsánatkéréseket rebegek magamban a végsőkig megforgatott és utolsókig kisarcolt szegény asszony iránt, és szinte fogadalmakat teszek, hogy titkon kárpótolnom kell valamivel. Kegyetlennek tartom Kántor urat.

De ő aztán magyarázatokkal szolgál.

Legényember sorsában nem lehet elég elővigyázatosnak lenni. Közli fizetését és mellékeseit. Kiáltó nyomornak nyilvánítja sorsát. Majd valósággal az egész fővárost éhben reszkető nyomorultak viaskodásává teszi előttem szavaival. És úgy tűnik, személyemről sem tévesztette meg, hogy nincsenek birtokok, fűrészgyárak és örökségek mögöttem. Mikor a megélhetés nyomorúságairól szól, mindig többes számot használ.

– Nekünk, nekünk, nekünk – mondja. – Fogunkhoz muszáj verni a garast.

Persze maga még ezt is csak igen szűkösen teheti. Egy csorba fogat látok mindössze kusza, szájába eső bajszszőrei közül, amint beszél.

Őszinteségének azonban mégis van rám annyi hatása, hogy kissé merszre kapasson, magamnak is követnem példáját, s engednem kissé a kezdetben használt úrhatnámos s nagyzolásos hangból. És csaknem féligazságig megyek sorsom ábrázolatában.

Hogy mellesleg magam is szeretnék valami állásfélét. Erre a megjegyzésemre kissé nagyképű gondolkozás után tudatja, hogy hivatalában alighanem kisegítő díjnokokat fognak fölvenni rövid időn belül, pályázat útján s ideiglenesen. De ő talán ki tudja eszközölni az irodatisztnél, hogy engem pályázaton kívül fölvegyen.

Úgy teszek, mint aki esetleg és mellesleg igénybe vehetem szívességét, miközben megköszönöm. Holott magamban öröm kergetőzik. Napi: forint tíz. Még húsz is lehet, mint hozzátette jelentősen.

Bár akkor még nem voltam tisztában, mily nem kis dolog az, hogy napi húsz is lehet.

 

*

 

Hol méltóztat ebédelni? Csak összevissza? Tartson velem. Nem valami fényes hely, de jól és olcsón főznek.

Elfogadom. Ott ülünk már egy mérsékelten tiszta és foltos abroszra könyökölve. A pincér könyökig feltűrt ingben szolgál ki. – Pista, Pista – néven szólogatják magunkszőrű egyének, jobbadán sörért. Kérek én is két korsóval. De Kántor úr tiltakozik. Nem, semmi esetre sem. Nem szokott.

– Nem, mert attól tart, hogy majd vissza kell rendelnie – szólal meg mögöttünk egy hang, és csak aztán kerül mellém, és mutatkozik be mindjárt kéznyújtva: – Kárász.

Azzal leül az asztalhoz, vigyorog bizonyos gúnnyal Kántor úrra. Kezét dörzsöli össze. Víg egyén láthatólag. Ritka barkója ocsmány vérbaj-hegek cefetkéin és csimbókocskáin göndörödik. Ez rossz pillantásaimnak. Kántor úr láthatólag nem nagyon vállalja őt. Megjegyzésére ugyan nem szól, csak végigméri, s velem beszélget tovább. Kárász úr már a pincérrel élcelődik.

Ide rendesen járhatok ebédelni – adja a tanácsokat nekem Kántor úr. Abonálnom nem szükséges. Maga sem szokta.

– Nem, mert akkor nem takaríthatja meg néha az ebédet kenyérhajon – kottyan bele Kárász beszédünkbe. – Ne higgyen neki – rázta meg bizalmasan kabátom ujját. – Ne higgyen neki. Fog magának folyvást a nyomorúságról sírni, és tőkepénze van a bankban. Vén faszari, ne higgyen neki. Megvehetné ezt a kocsmát, és kenyérhajat vacsorál, amit innen visz el. A magáét is, ha otthagyja.

Így ad még Kárász egy csomó más fölvilágosítást is Kántor úr jelleméről és szokásairól, s hivatalbeliekről is, ahol együtt dolgoztak. Kántor úr bele-beleförmed. Kárász csak röhögi.

Nem nagyon rokonszenves nekem túl bizalmasságával s sebhelyeivel. Szüntelen forog, harákol, felugrál, és szüntelen elménckedik. Ha egyéb nem ötlik már eszébe, akkor a pincérnek: tegye ide csak helyett így mondja: gye i dete csak. A villát: viliárum haj!-nak hívja. A kocsma kiskutyáját: Lábaviszi névvel illeti. Ezeknek folyvást röhög. Kántor urat nem szűnik meg csipkedni, szurkálni. És ha megakad elméskedésében, kellemetlen látványú az erőlködés, hogy valamit mégis kivágjon.

Kántor úr mégis kellemesebb társ méltóztatikjaival, és valóban, nem kevésszer kínos cselekményei ellenére.

Kántor úrról az a benyomásom, hogy itt is, másutt is, ahol megfordul, állandó vigadalom és piszkálás, ha nem bosszúság tárgya. Más asztaloktól is átviccelődnek hozzá más, hasonló alakok.

De Kántor úr, ha ijedezik, ha ingerkedik, ha kifakad, egyébként szilárdan kiviszi akaratait.

Levest nem kér, csak üres főzeléket és tésztát. És magyarázza nekem a leves szükségtelenségét és a húsevés kártékony hatásait a szervezetben, ha túlságba visszük.

Nem törődik a kartársi hahotákkal s a pincéri görbe szemekkel, sőt förmedvényekkel. Mutatja a rozsdát és piszkot az evőeszközön s asztalkendőn. Nem közlik vele, mi tészta van. Kimegy a konyhába. Összelökdösteti, tapostatja és zsíroztatja magát, de megtudja. Ezalatt meghagyott kenyérdarabkáját odalökik a kutyának. Pontosan ugyanannyit tör le a kenyérkosár egy ép darabjából helyette. Még tenyerén is megmérsegéli súlyát.

Kántor úr lehet nevetséges, de jellem, az bizonyos.

Egyébként megtudtam még, hogy a kocsma főétkéről, a karmonádliról ezt a társaságot, amibe jutottam, karmonádlistáknak nevezik. Eszméje természetesen Kárásztól.

 

*

 

Megbeszélésünkhöz képest alkonyattájt költöztünk az új lakásba, mikor Kántor úr szabadult hivatalából.

Magam bérkocsin érkeztem egy bőrkofferrel s egy kisebb viaszosvászonból valóval meg kézitáskával. Kántor úr holmijait egy hordár szállítja kézikocsin meg részben maga. Pedig háromannyi, mint enyém. Nagy kosarak, láda, azonkívül botok, öreg esernyők, dobozok még két kép is meg egy csomó könyv, kötegekben.

Az este rendezéssel telik el. Megosztozunk a szobán, fiókokon, mosdókon, még az ablakpárkányokon is. Kántor urat velem szemben bizonyos méltányosság és előzékenység vezérli. De ebben is tökéletes rendérzéke és aprólékossága.

Közben még újra végig kell állanom egy kínos értekezést a háziasszonnyal. Kántor úr újra megismétli apróra kívánalmait, mielőtt a szobabért átszolgáltatja, háromszor is átolvasva. Magam restelkedve adok át ekkora csekélységet annyi ellenszolgáltatásért, és meg szeretném pótolni, bárha már csínján maradt zsebemben.

Boldog érzetem szinte az állandó otthoné. A kirakosgatást szinte gyönyörrel végzem. És már öreg este, mikor lemosdjuk az ujjaink hegyére ragadt port.

Otthon vacsorázunk hideg fölvágottat! Kántor úrral. Megszerzem két korsó sörrel a viciné igénybevételével. Ezúttal Kántor úr elfogadja, de a legközelebbi viszonzásig, s különösen azzal a megjegyzéssel, hogy ilyesmire nem futja átalánya. Ezzel legalább eltérít a kiruccanás szándékától, mely már motoz bennem. Izgalomtól vagy jóérzéstől mindig mehetnékem akkoriban.

Kántor úr eszélyessége, kora holmi atyaféle, holmi biztosság érzetét kelti bennem. Ha nem segít is jóra, legalább visszatart a rossztól. Egyáltalán, sok rokonszenvem és érdeklődésem irányában. Nos, nincs senkim voltaképp rajta kívül a világon, akár a népdalban. Egyetlen ember, akihez ragaszkodhatom.

Cigarettázva, szívesen hallgatom, amint életéről mesél. Nem volt egyéb, mint nyomorból nyomorba bukdácsolás, szerinte. Meséli, mint vesztette el fél szemét, s örökös aggodalma a másik gyöngülése. Isten büntetésének tartja. Gyermekkorában szalmaszálakat dugdostak keresztül szemein a csűr hajzásból kiszedett verébfiókáknak. Úgy engedték vergődni őket. Egyszer aztán kergetőzés közben hasra esett a tarlón, s egy gabonaszár oltotta ki szeme világát. Még ifjan jött fel anyjával Pestre, kit nemsokára elvesztett. Akkor is sokat nélkülöztek. Körmöléssel tengette életét, mert mással hiába próbálkozott gyönge dongáival.

Már az ágyban hanyatt fekve s cigarettázva hallgattam végig élte következő mozzanatát.

Állás nélkül volt, éhezett, fázott, mindenféle söpredékkel hentergett kéthatosos rohadt tanyákon. Mire vetemedjék? Keresnek embereket eleven hirdetőnek. Elöl-hátul nyakukban táblával, lehető forgalmas utcán nagyon persze. Jelentkezik az én Kántorom. Az üzletben azonban megszánják vézna alkatáért s csavargónál való jobb külsejéért. Tudja mit? Azt mondják neki. Maga nem fogja hordani a táblákat. Maga ügyelni fog csak azokra, akik hordják. Ilyen három uraság volt. Nagyon persze, három más-más utcán. Estére a szegény Kántor alig bírt a lábain állni a sok szaladgálástól, hogy a munkásai be ne telepedjenek pálinkázni, s rendesen hordják a táblákat. Többet verejtékezett, ugyanannyi pénzért, mint hármójuk. Ez a tanult emberek sorsa és a dúsak szánalma az iránt – vonta le tanulságul.

Én mindössze nevettem rajta. A világot eloltottuk. De az utcalámpa szobánkba vetett egy kékes foltot a mennyezet szögletébe. Éppolyan alakja, mint egy reklámhordónak. A nyomorúság papjának díszornátusában. Az öreg még tovább lepetelt mellettem a másik ágyon. Oly vonzóak voltak kalandjai. Szinte vágytam, hogy magam is végigcsinálnék hasonló vidám ínséget.

Nem is oly szűkmarkú a sors, mint ráfogják, a teljesíthetők teljesítésében. Nem az ő hibája, ha nincs köszönet bennünk.

 

*

 

– Jó éjt, Buzikán úr.

– Jó éjt, Kántor úr.

Már félig-meddig aludtam is talán.

Egyszer valami szörnyű érzésre riadok. Talán álmodom: a háziasszony, kijátszását megtorolva, fehér lángból való paplanlepedőket húzott föl? Vagy, vagy valósággal kigyulladt velem az ágy? Mi ez?

Úristen! Ég, mar, csíp, karmol, horzsol a fehérnemű. Vackolódom, vakarózom. Nem bírom.

Már a paplant ledobva ülök fönn az ágyban rémülten. Hát a másikon szakasztott így Kántor úr. Hijj, hujj! Erre, arra, azt a kutya, hujj, hijj! Hamar a lámpát.

Akkor elhűlve látjuk, hogy a tiszta ágyhuzat egy fekete, apró, mozgó pontok tömege. Pirinyó kondák, gulyák, nyájak legelik vérünk. Poloskák.

Hogy ugrik ki Kántor úr az ágyból. Amúgy is rekedten heregő hangja, hogy hereg a düh kivületében. Akár hangszálai, éppoly koszladónak járnák, mint kabátszegélyei. Átok, szitok, hadova, vakarózás kézzel-lábbal. Csaknem félő, hogy ízekre hullanak rozoga, vékony tagjai. Föl akarja lármázni a háziasszonyt, házmestert, az egész házat. Rendőrségért akar menni. Hallatlan! Égbekiáltó! Rettenetes!

Alig tudom lecsendesíteni, hogy valami bolondba ne keverjen. Rögtön költözni akar. Felrántja az ablakot, kivág ajtót. De késő éji óra, a házban csönd, a félreeső utcán csönd.

Ott táncolunk pőrén a szoba közepén. Mialatt Kántor úr elbeszél egy hasonló esetet, amelyet már nem hitte, hogy tetézni lehessen.

Hát az ágyakban aludni nem lehet, az biztos. De ha a háziasszonyt föl is költjük, azzal nem sokat érünk, az is biztos. Holnap költözünk. Komolyan lever az ügy, a szép otthon. Találunk-e másra? Talán újra a magány, ha nem kapunk ketten hajlékot. De addig is?…

Addig is. Végre kieszeljük. Összetolunk két-két zsöllyét. És lábaikat beállítjuk a két mosdótálba és egyéb edényekbe szobánkból és lábasokba a konyhából, s mindet vízzel telítjük. Így kucorogjuk át az éjet, felöltőinkbe takarózva. Hiába. A polosok csak hozzánk férnek kisebb csapatokban. Ha nem alulról, fölülről. Fölkúsznak a mennyezetre, s aládobják magukat a mélybe, mint valami életmentők. Megfigyeltem. Egy kis természetisme. Így sincs pályám.

Reggel Kántor úr éktelen murizik a házinővel. Követeli vissza a bért, s azonnal költözés. Közösen lecsillapítjuk valahogy. A következő éjig próbaidőre marad.

Napközben a háziasszony, a viciné meg én is segítek, széthányunk mindent úgy, ahogy az este keservesen rendbe raktuk. Petróleum, rovarpor, sikálás, meszelés.

Éjjel mégis mérsékelve volt a poloslétszám, s tűrhetően aludtunk a petróleum- és patikaszagban.

 

*

 

Kántor úr hatvanegy éves volt. És hatvanegy éves korára csupán két szenvedélyről tudott. Egyik a porhanyó tészta, amit meg bírt majszolni fogai híján is, a másik a színház, ha zenés és kacagtató volt.

Ingyen mulatságra, látványosságra két napi járót megtett. De különben elve volt nem potyázni. És elve nem adni kölcsön. Egyáltalán lehetőleg semmi szívességet a szép szónál. Viszont maga is nehezen fogadott el valamit. Avult könyveit ezer figyelmeztetés és óvintelem közt engedte elolvasnom. Egy gyufát fogpiszkálni nem adott jelentőség nélkül.

Mindezek mellett a legjobb barátok maradtunk.

Együtt jártunk a karmonádlistákhoz s néhányszor színházba is, természetesen a legolcsóbb karzati helyekre.

Kántor úr, úgy látszik, hálás, hogy nem állok csipkelődői közé, s továbbra is udvarias s tisztelettudó maradok vele. Gondolom, ezenkívül némileg rátarti is barátságomra. Ezt nem más teszi, mint érettségim.

Ha nekem érettségim volna! Ezt a sóhajt karban hallom a karmonádlistáktól. A toll ezen kopott jobbágyainak a rang, a jólét valóságos nemeslevele volna az érettségi bizonylat, mely nekem haszontalan hányódik bőröndömben.

Kántor úr társasága másban is üdvös rám. Valami rám is átragad kuporiságából s élelmességéből, s megfélemlítnek örökös ínség-sápításai.

Egyébként is a pénzből már alig. És hazul még mindig nem érkezett meg. Hiába járom naponta másik lakásom s a szállót, s hiába menesztem a leveleket.

Ebben a tekintetben Kántor úr bizalmatlan. Úgy tetszik, mintha egyáltalán nem hinné, hogy megérkezik. Aggályaimra mindjárt a lakásrészről példálózik, és tanácsolja: nézzek valami állás után. De mi után?

Ja! Ha neki érettségije volna.

 

*

 

Megkapok végre anyámtól egy levelet. A pénzt már rég föltette előző lakásomra, csodálja, hogy… és így tovább.

Diadallal mutatom Kántor úrnak a levelet. De hiába megyek át előző lakásomra: semmi. Szépen vagyok. Utolsó koronám költöttem el a hírre. Dühöngök, panaszkodom Kántor úr előtt. Mi tevő leszek? Már vacsorára valóm sincs.

Föltételezem, magától fölajánlja, hogy kölcsönöz addig. De Kántor úr csak himmeg-hümmög, kétségbe vagyok esve. Még nagyon korán pedig.

Mondanám: mégis jó az öreg a háznál. Ha kölcsön nem is ad Kántor úr, ad egy kitűnő tanácsot. Vágjam addig a zaciba valamim.

Jámbor vidéki létemre eleddig ez az intézmény nem is szerepelt a komoly pénzhezjutási lehetőségek sorában.

Szinte még élvezetes kis kaland, hogy becsapom a télikabátom. Majd kiváltom.

De sosem váltom ki többé. Csomagot vinni, s pénzt hozni érte kellemesebb, mint pénzt hagyni ott, és csomaggal jönni. Csak ezen múlott.

Megjött a pénz. Mit művelek? Azt, amit eddig. Olvasok, csavargok, eszem, iszom, alszom. És inkább már a karmonádlisták többi tagjaival barátkozom és szórakozom. Azok, ha nem potyáznak is, viszont nem kicsinyeskednek egy korsó sörön, mint Kántor úr, nem siránkoznak elseje tájt is. Nem óvnak. Érettségis ember előtt nyitva a világ. Igazuk van. Csupán azt nem tudják, hogy előttem két szörnyű csősz őrzi kertjének kapuit. A két zöld ász.

Köztük is, sőt vad idegenek közt is, kártya emlegetésére visszás riadtságot érzek kerekedni zsigereim táján. Szüntelen üldöz, setteng körülem a gondolat, egyszer csak ott teremnek a leggondatlanabb vigalom közben a két könyörtelen csőszök s kihajszolnak.

Három-négy korsó sör ugyan elfödi előlem alakjuk. De hogy egészében mivel áltatom magam? Nyilván ugyanazzal, amivel anyámat leveleimben: Kuzmikéknál mindennapos vagyok. Javasolják, hogy iratkozzam be a tanári szakra. Tanítványokat szereznek, és az óradíjakból eltarthatom magam. De tanakodom, hogy belemenjek ajánlatukba, mert egy tekintélyes hivatalnokkal lakom együtt, aki megígérte, hogy közelebb biztos állásba segít. Mindössze csak az a baj, hogy ki kell tartanom pénzzel. Nagyon szűkösen kell bánnom vele. Egyáltalán nem tudom: kijöhetek-e vele addig?…

Ez nagyjából leveleim tartalma. Anyám válaszai szintén változatlanok lényegében. Vigyázzak, iparkodjam, mert tudhatom, hogy rá nem számíthatok több segítségre. Legföljebb egy-egy csomagot meneszthet.

Többet is kapok azóta már, hogy eljöttem. Természetesen nagy részben elherdálom, vagy fele ott szárad. Ha nem járok vendéglőbe, mit csináljak otthon? És ha a csatolt levelek a további pénzsegélyek hiúságán levernek, akkor még mindig ott lóg kötelem a felhőből. Életmentés. Selyemfiú. Örökbefogadás. Lelés. Nyerés. Sőt már holmi bűntényféle vállalatok is megforognak a fejemben. Utolsó esetben az öngyilkosság eszméje szinte bíztató barátul.

Akkor már három fényes krajcárral voltam végső, valódi csüggedésben. Az évi veretűek voltak, s úgy tartottam meg őket erszényemben, afféle szarka-érzésből. Nem is a végkielégítésből maradtak már, hanem becsapott és elkótyavetyélt ruhadarabok s lábbelik árából.

Nyáriruhámon, kalapomon és cipőmön kívül már csak az egyetlen rend fekete öltözékem volt meg s egy koszlott, fejelt kirándulási jelmez a hozzá tartozó szürke bársony, avult tollas föveggel s egy hasonló gyűrött, pókhálószövetű körgallérral.

Kántor úr előtt sem titkolózhattam tovább helyzetemmel. Meglehetős kínos perceket is szerzett annak közhírré adásával a karmonádlisták körében, kikkel még előző este együtt vacsoráztunk sakkjáték és fröccsszónál.

Azok aztán regéltek egy esetről, mely hasonlótag történt egy letört, szintén érettségis egyénnel, akit a közéleti hatalmasság egyetlen kérő szóra máról holnapra hivatalba dugott hozzájuk, s ma már főnökük. Mire a pártfogóról kiderült, hogy az éppen szülővárosom képviselője jelenleg. Egyhangúlag ajánlották, egy pillanatot se késlekedjek hozzámenni. Biztos, hogy legalábbis díjnoknak besegít. Sőt majdnem valószínű, hogy fizetéses gyakornoknak. Uramisten! ha nekik érettségijük volna!

Erre a föltétlen biztatásra költöttem el pénzem az utolsó három fényes krajcárig. Ámbár hazajövet valahogy ravaszul inkább a fekete ruhám és a zálogház járt eszemben további mentségül, mint az állás és a képviselő, kinek még pesti lakását is felíratták velem a karmonádlisták.

 

*

 

Éjjel iszonyú, nyomasztó álmom.

Eszeveszetten rohanó tömeg taposott végig rajtam. De megkülönböztethetetlen: emberi vagy állati-e? Éppúgy rémlettek rettentő arcok, mint baromi kobakok, bőszült bivalyok, megvadult lovakéi. De egész más személyek és alakzatok rémei, mint az otthoniak. Mégis, ébredőben, mint valami hangtalan kínüvöltés, azt rögzötte meg agyam: meghalt anyám. Halott alakja, képe úgy sejlettek elém, amint egész jó kedélyben vendégeink társaságában ül, s lakónk is köztük. De hiába. Halálának gondolata éppúgy rohant lelkemre, mint mikor pici gyerek sivalkodtam föl ágyamban a sötét szobában:

– Jaj, jaj, nincs szemem!

Biztos, megmásíthatatlan, visszavonhatatlan: anyám meghalt!

Nem bírok szabadulni e rettentő érzéstől. Szívem facsarja, zokoghatnék, pusztulhatnék, őrjönghetnék gyötrelmével, ráng öntudatomban.

A kelés, öltözés közben aztán lassan megszűnik. Mindössze gondolata marad meg elevenen. De már nem kínzó, inkább kegyes, már szinte vigasztaló valószerűtlenségével. Gyönyörre alakul majdnem: hiszen szeretem anyámat, hiszen nem is oly romlott a szívem, hiszen ugyanazt tudom, lám, érezni, mint olvastam, hallottam a gyermeki fájdalomról.

És ez, mintha valahogy egyszerre visszaadna az életbizalomnak.

Egyszerre oly egyszerűen eszmélek rá napidíjas barátaim igazára. Itt vagyok féljeles érettségivel, mentség nélkül, hát csak semmiséget kérek, ha elmegyek a képviselőhöz: szúrjon be díjnoknak.

Már jó délelőtt. Nyomban indulnom kell.

A feketét sem csapom be. Persze, mert azt kell felöltenem. Reggelizni sem megyek le a házi tejcsarnokba buzgalomtól, meg azért is, hogy rávalóm sincsen.

A hazai csomag utolsó, fél marok morzsalékfát hányom mindössze számba. Három kockacukor maradt csak belőle. Azokra véletlen szagos szájvíz ömlött. Csak azon múlik, hogy nem hajítom ki őket szintén, hogy sietek.

A szobában, fönn még biztos vagyok: holnap már hivatalban körmölök. A lépcsőn lemenet gondolom mégis: beletelhet néhány nap. A kapun kilépve hökk: odakünn szakad az eső. Nesze neked fekete ruhában.

Ritkán szok kánikula idején afféle hűvös, huzamos, őszies zápor esni. Aznap épp annak kellett.

Már ingadozom. Holnapra kell halasztanom. Mit veszek magamra? Esernyőm sincs, csak az egy gyűrött, vékony, zöld gallérom. Nem! Nem halasztom. Ismerem magam. Akkor vége. Azért is ma megyek! Meg azért is, mert holnapig nincs egy vasam sem, s be kellene vágnom a feketét, s akkor miben megyek? Nem hajtok a „visszatérés nem hoz szerencsét” babonára sem. Visszamegyek a körgallérért. Úgyis levetem az előszobában – gondolom fölugróban.

Nyakamba kanyarítottam, s elindultam át, Pestre.

 

*

 

Nagy sietségem éppen mindjárt kárba veszett.

Az ajtónyitó szolga azt mondta: déltájban méltóztassék. 12 és 1 között.

Méltóztassék. Mert a gallér jóeleve vigyázatosan karomon volt, lehető hátam mögé tartva. Tehát déltájban méltóztassék. Az eső szakad. Kódorgok, kapukban álldogálok a három fényes krajcárral erszényemben. Az eső nem áll.

Tizenkettő és egy között visszamegyek.

Akkor már beeresztenek az előszobába. Ott már ülnek kívülem néhányan. Szerencsésen fölakasztom a gallért, s helyet foglalok. Méregetem a várakozókat s viszont.

Mindjárt egy kellemetlen tapasztalat. Valaki kijön a képviselőtől. Az inas szalad a fogashoz felsőjéért, esernyőjéért, s természetesen borravalót kap.

Erre nem készültem a három fényes krajcárral a zsebemben.

Egyébiránt is, de kivált a fővárosi úrhatnámkodásom óta pincérek, inasok, szolganéppel mindig nyugtalanságom, hogy megvetnek, faszarinak, senkinek néznek. Ez arra késztet mindig, hogy megkettőzzem a borravalót. Még kereskedésben is főpali vagyok. Alku helyett többször hüledezem: ilyen olcsó?

Ezúttal is annyira bánt, fanyarít a borravaló eset, hogy már az az érzésem: a sikernek befellegzett. Éppen, mintha az inas helyett a képviselő állna idekinn, s az inas várna majd odabenn. Hogy is lehessen vadidegen létemre csak beállítani a képviselő pártfogásáért, mert kerületbelije vagyok. Tiszta képtelenség. Jobb, ha még idején meglépnék innen, mint tetejébe egy kudarcot is. De már ottfog, hogy a borravaló szempontjából úgyis egyremegy, ha megyek, ha maradok. Próba, szerencse. Légy férfi, ne hitvány, gyönge báb.

Végre rajtam a sor. Méltóztassék! De sápadni s szédelegni méltóztatom. Üres gyomrom szorong. Megbotlom a szőnyegben. S nem elég nekem az inas kitárta fél ajtószárny, a másikat is ki akarom nyitni, akár az inassal előzékenykednék: csak tessék előttem-et.

Már ott állok azonban egy íróasztal előtt, s egy kopasz fejből két kék szem rajtam, nem nagy kíváncsisággal.

Bejelentés mellőzve volt. Hát makogom a nevem s kérelmem.

– Hát mi ön? Joghallgató? nemde? – a kérdés.

– Igenis – felelem valósággal végső leheletemmel.

– Hát kérem, mondjuk, tudomásul veszem, hogy önnek elég ideje jut hivatalnokoskodni is a tanórákon kívül. Sajnos, viszonyaink hibája, hogy az urak leckehallgatás helyett túlnyomóan mellékfoglalkozásokat űznek. Na, szükségből. Föltéve, hogy a kávéházakban nem mulatoznak és kártyáznak.

Nem rosszindulatú, de kissé éles szavai közül ez a „kártyáznak” úgy pattan el szemem előtt, mint egy rossz fricska. Ijedten bámulhatok rá, s észreveheti, mert mintha elejtené hangjából a firtató jelleget, s jobbindulatúan folytatja:

– De hogy gondolja ezt ön? Van valami bizonyítvány önnél?

– Az érettségi.

– Az érettségi. Más nincs. A leckekönyvvel persze nem folyamodhat. De az érettségi nem elég. Nem tudom ugyan, mire pályázik. Csak díjnoknak? Csak? Hát nem volna jobb, ha egy ügyvédhez állna be inkább? Ez gyakorlatnak is megfelelőbb volna. És ilyen foglalkozásokat kap az egyetemen. Ott vannak a hirdetőcédulák mindig. Nem jobb volna? Éppen díjnoknak… Hogyan?… Egy barátjával akar együtt?… Nincs kifogásom, amennyiben befolyásom van. De ennek nem ez a módja. Hozzon ön egy erkölcsi bizonyítványt a város polgármesterétől és a folyamodványát. Vagy adja be ezeket, és aztán forduljon hozzám. Másként hogy járjak el önért?… Így, így… Azt pár nap alatt megkapja hazulról…

Az „erkölcsi bizonyítvány” szóra megint holmi rökönyt észlelhet arcomon. Mert elbocsátó kézmozdulatnál hozzáteszi:

– Én elhiszem az ön személyazonosságát. De gondolja csak ön meg, hogy ugyebár, bárki beállíthat hozzám az ön nevével. Ugye lássa?… Isten vele.

Hajlongva farolok kifelé. Nem tudom érezni, hogy sikertelenség, hogy vége!… Csak mentül hamarább künn!… Szinte hálás vagyok, hogy nem tart többé… Azt csak nem mondhatom, hogy nem egypár nap, de holnapra sincs már mentségem.

Most még az inas. Ez még csak az igazi csáva! Már szalad is a fogas felé: – Ez? Ez? Nem? Ez? – válogat a felöltők közt, s látom nem kis csodálkozását fekete elegánciámról az ázott, zöld gallérra vetődni, mihez úgy nyúl, mint valami fertőzött anyaghoz.

De már nem előzhetem meg. És már hátamra is adta, s az ajtót nyitja előttem.

Kipkedek-kapkodok zsebeimhez. Végül: „Ejnye! nincs más nálam” képpel kikaparom erszényemből a három fényes krajcárt, és már lehető gyorsan kifordulva az ajtónyíláson, nyomom hátra ügyesen tartott markába.

Hijj! hujj! hüjj!

Csak addig nézd aranynak, míg lenn vagyok a lépcsőn.

Bomlott ruganyokat érzek inaimban. Rohanhatnékom. Karmolnak, csiklandoznak, markolásznak gerincemen. Beleimben gyurálnak. Nem bírom, hogy a lépcsőházban ne kacagjak egy kínosat.

Ez a ház sem lát többet.

Az eső szakad még mindig. Az utca lucsok, pocsok. De csak gyasz innét.

A kapun kilépve, éppúgy ugrok el az erkély lyukas csatornája zuhatagán keresztül, mintha a zuhatagot az inas köpködné felülről fejemre a három fényes krajcárért.

 

*

 

Kész vagyok hát a protekcióval is. Ezt sem kérek újra semmi pénzért.

Gyerünk haza becsapni a feketét. Egyszer egy meleg falatot s egy jó kortyot rá. Aztán jön, ami jön.

Nagyon szép. Csakhogy a hídnak tartva jut csak eszembe, hogy a hídon át nincs két vas.

Mit tegyek most? Két nyomorú vas. Hogy jutok át? Kérjek? Kolduljak? Kitől kérjek? Állok és révedek.

Kissé reszketek már belül. Kissé émelyeg a gyomrom. Még nincs gyakorlata. Kissé szédelgek már. Csak cigarettáztam a reggel, sőt az este óta, s a fröccsök óta. A jó étvágy jelentkezik. Két óra is elmúlt már. Olyan érzés ez, mintha fejem vékony, üres üveggolyó volna, csendesen kocogtatnák vaskalapáccsal.

Ácsorgok, töprengek tétova. Az emberek jönnek-mennek morcosan az esőben. Tanácsot kérnék valakitől, mi legyen velem?

Öngyilkosság! Persze, helyzetem tarthatatlansága, vigasztalansága, kegyetlensége és reménytelensége miatt általában.

De jelenleg két vas miatt!

Örjöngéses, kacagásos, mint a lépcsőházi: ugorj alá, míg aranynak véli! – gondolata.

Viccelek a sorssal. Ő is csak visszaviccel.

Szörnyű elhagyottság. Miért is nem…

Ilyen érzékenyen kezdődik bennem egy-egy gondolat, és mikor a közepére ér, már gyötrő nevetség.

Miért is nem hallgattál jó szüleid és tanáraid tanácsára, azt akarod zokogni, hán?… Buzikán Mátyás úr!

 

*

 

A kényszer, kényszer mégis. Kiválasztok a hídra tartók közül egy kevésbé finnyás öltözékű ifjút tanácsért, esetleg segélyért. Hangom, amivel előadom csávám, félig bosszús, félig mulatságos.

Előbb ijedten néz meg megszólíttatásáért. Majd gyanakvóan végig a zöld gallérban. Végre vállat von. Hmget. Gondolkozik. Szívesen segítene, de neki sincs.

– Hát nem lehet átjutni máshol?

– Dehogynem! – feleli készséggel, mintha talán részvététől tartana, hogy bajba viszi, s még kölcsönadja a két vasat. – Dehogynem! Az összekötő hídon. A vasútin.

– Merre?

– Csak erre le, le, le, egyenesen. Megtalálja biztosan.

– Köszönöm.

– Szívesen.

Megyek le, le, le. Megyek már egy órája az esőben. Talán kettő is. Le, le, le, még mindig megyek. Már kérdeztem is valakit, hogy: erre az összekötő híd, a vasúti? Mert már nagyon gyanús, rozoga, hézagos terepeken járok.

– Csak tovább, le, le, le.

– Szóval, jól megyek?

– Jól, jól, jól.

Ott bukdácsolok már tényleg, átjutva a hídon. Töltéseken csuszamlok, lucskos réteken vágok át, sárpocsétákat fröcskölök szét. Csak támolygok már. Fülig csatakos, csurom vízzé ázva a rongy galléron át. Kába vagyok. Utolsó nyomorult. Pedig ez még csak az étvágy kimerültsége.

Az eső nem áll. S ahogy biztattak, még jó másfél óra lakásomig. Csak mindig egyenest, föl, föl, föl.

Egy cigarettám volna legalább. Ott botorkálok valami terjedelmes építkezések közt, meszes, agyagos, ragadós, gödrös, csuszamlós talajon. Ott állok egy épülőfélben levő épület állványdeszkái alatt, hogy mellényzsebeim kiforgatva, egy kis morzsás dohányport kaparjak belé egy cigarettapapírba. Pötty! Az első csöpp kalapom karimájáról vagy orromról épp a papír közepébe. Valahogy mégis megsodrom. A fogpiszkálónyi cigaretta úgy serceg-perceg ujjaim közt, mint egy kis rakéta. És az első szippantás olyan, mint valaha a legelső volt. Elszédít és fölkeveri a gyomrom. Már nem is érzem tagjaim.

Átkozott legyen a világ, életem, sorsom, szerencsém.

 

*

 

A ház előtt már olyan érzésem, hogy a szemeim körlete kiapadt, mint egy tócsa a napon, és vizenyője latyakká sűrűdött. Az utca imbolygó rongyfoszlány.

Csak le a feketével, és be a zaciba.

Ott cibálom le nadrágom egy széken. Alig tudok fölkelni róla, úgy ki vagyok állva.

Kántor úr ott áll és hallgatja, amint közben fakó hangon mesélem kalandom a képviselőnél s kirándulásom az összekötőn, a vasútin. Kántor úr nem mulat rajta. Fejét csóválja, és valamelyest korhol. Túl léha vagyok. Magam is belátom, tényleg.

Becsomagolom a nedves feketét és elviszem. És visszahozom, ahogy elvittem. A zaci már bezárt.

Ezúttal ezt mesélem Kántor úrnak, egy székre rogyva a szobában. A reggel óta egy marék száraz tésztamorzsával vagyok. Mit tegyek?

Kántor úr himmeg-hümmög, és fejét csóválja. Ezt feleli. Meg azt, hogy egy kis dolga. Megy.

Úgy tetszik, elértem őt. Derék öreg, megy és hoz valami harapnivalót, és megosztja velem.

Várom már egy darabja. Kissé már türelmetlen vagyok. Annyira, hogy kimegyek a szobából, és letekintek az udvarra.

Letekintek, és tényleg megpillantom Kántor urat. És tényleg egy kis csomaggal. Csakhogy egyelőre nem jön, hanem megállt a lépcsőház boltja alatt. A kis csomag kibontva, és Kántor úr majszol. Nyel, vesz a csomagból, nyel. Végül elhajítja a papírt. Megtörli zsebkendőjével a száját. Kifújja orrát is. És most már jön föl.

Jobb is szeretem, ha külön hoz valamit számomra, s elszámolunk az árával. Nem vendégeskedek rajta.

Kántor úr fönn is van már. Jár-kel a szobában. De én már tudom, hogy se közösen, se külön nem hozott semmit számomra.

Érzeteim keserűek és dühösek irányában. Hányszor kínáltam magam, s sokszor el is fogadta. Így a hazai porhanyó tészta túlnyomó részét. Ej! ilyen piszok egyénnel nem is érdemes szót váltanom.

De a gyomrom zaklat. Ez már nem étvágy, ez már koplalás. Nem szeretném ugyan, ha észrevenné rajtam, hogy galádsága izgat. De épp azért izgat, mert nem látom, hogy észrevenné. Eh! elvégre holnapig csak kölcsönözhet pár hatost.

De nehezen jön gégémre szó, ismerve elveit. És nehezen jön egyáltalán a gyöngeségtől. Végre mégis:

– Kántor úr, bocsásson meg, nem lenne szíves pár hatost kölcsönözni holnapig. Visszaadom holnap reggel, mihelyt kinyitják a zacit. Lássa, hogy jártam.

– Bocsásson meg, Buzikán úr, szívesen adnék, de az utolsó pénzem adtam ki ma erre a színházjegyre. Többet nem adják ezt.

Meg is mutatta erszényét és a színházjegyet. És engem nem a kudarc bosszant, jobban inkább, hogy kitettem magam neki.

Kántor úr el is megy nemsokára a színházba.

Voltaképp álmos volnék, s lefekhetnékem a legnagyobb. Nyomorultabbnak érzem magam a pecér kocsifabeli kuvasznál. De a koplalás sarkall. Valamit rágnom kell. Kajtatok. Semmi. Csak a három kockacukor, leöntve szagos szájöblítővel. Undor. De a koplalás undorabb.

Kitekintek a konyhába. Egy szekrény alsó részében gyakran láttam, hogy a házinő élelmicikkeket rejteget. Csak nem fogok lopni? Gyalázat. De a koplalás gyalázatabb.

Tudom, hogy senki itthon. Fölnyitom a szekrényt. Rizs, paszuly, só, de nyersen, papírzacskóban. Mindössze négy hagyma ehetőféle.

Egy szó, mint száz. Megettem egy hagymát sóval, nyilván főzelék feltéttel gyanánt, és megettem rá a három kockacukrot a szagos szájöblítővel, csemegeként.

Kántor urat pedig legazembereztem magamban. Feledve, hogy Kántor úr beosztva és takarékosan, legtöbbször otthon költötte el szerény vacsoráját, mialatt én a karmonádlistákkal dúskálkodtam s vigadtam. És ezúttal is miattam volt kénytelen a derék öreg az utcán vacsorázni.

 

*

 

Nem volt többé semmi mentség.

Nemcsak a zaciba került már minden odakerülhető, hanem még a fehérneműm is, legszükségesebbekig, az ószeresnek.

Nem étvágy, nem koplalás, hanem az éhség. És nem poloskás ágy, hanem az utca.

Sosem voltam falánk. Otthon sokszor azt sem tudtam, hogy egyáltalán eszek. Kövér sültre pöfögtem, s hét főzelék közül ötre. Uzsonnagondja volt anyámnak. Vaj nem jó, lekváros kenyér, mióta egyszer gilisztacukor-orvosságnak kaptam a lekvárt, ki nem álltam. – Majd eszel kenyeret héjával – fenyegetett tréfásan anyám. Micsoda képtelenség! A kenyér is ételszámba jöhet?

Nos, megtanultam becsülni legalább a kenyeret.

Anyámnak már írtam.

Azt az időt, amíg itt nem bírom kitartással, otthon is kihúzhatom, s újra följöhetek elfoglalnom az állást, vagy igénybe vennem a tanítványokat, s beiratkoznom a tavaszi karra.

Anyám válaszolta:

„Próbálkozz, fiam, mert én itt nem segíthetek rajtad, magad is beláthatod. Teljesítettem óhajod, ismered, mily viszonyok közt élek magam is. Legföljebb annyit ígérhetek, hogy még megkísérlek valamennyi pénzt küldeni számodra.”

Ezt vártam-e vagy a röstelkedés tartott vissza? Kántor úr biztatásai aligha, hogy a következő hónapban vesznek föl kisegítő napidíjasokat. Mert ilyen következő hónap már volt néhány mögöttünk. Úgy írják új vendéglőkre is: ma pénzért, holnap ingyen. Ennyibe vettem már.

De a lakás fizetetlen tátongott rám, s az utolsó krajcár hamarabb elment, mint a várt, végső végkielégítés megjött hazulról.

Olyan éhes voltam, hogy óvodás gyermekek kezéből kinéztem a kenyérdarabkát, és olyan cigarettázhatnék, hogy Kántor úr szárított pipaszutyokját csavartam szivarkának vörös színlappapírba.

Eladtam a bőröndöt. Míg árából tartott, kerestem ügyvédi irodában foglalkozást, mint a képviselő ajánlotta. Szerencsétlenségemre olyan helyre botlottam, ahol leckekönyvem előmutatását kérték. Másikhoz már nem mentem.

Olyan éhes voltam, hogy a falpárkányokat néztem, miután sokszor láttam véletlen rajtok kenyérhéjat, és olyan cigarettázhatnék, hogy szivarcsutakokat szedtem az utcán.

Eladtam a viaszosvászon kuffert. Még volt árából, hogy címírást kerestem Kántor úr tanácsára. Az első üzletbe későn értem. Utána a másodikba szintén. A harmadikra már azt gondoltam: így is hiába.

Ágyamon nyüglődve, elnyúlva bámultam éjjelente az utcalámpa bevetődő fényhirdetés-hordóját a mennyezeten. A nyomorúság püspökét, díszornátusában. Meg kell dögleni éhen. Szép kis vég.

Még a kézitáskám volt eladó. Az ószeres nem akart érte adni többet három hacinál. Láthatta talán rajtam, hogy nem bírok menni szomszédjáig.

Ennek a három hacinak utolsóján egy kávémérésben apróhirdetésre leltem egy újságban: „Építéshez munkások bármikor, azonnal.” Elmentem jelentkezni.

Azt hittem, itt is teketóriák lesznek. De a pallér deszkából és gerendából tákolt irodájában alig érek végigmondani szándékom, rám sem pillant:

– Munkába?

– Igen.

Megnézi óráját, s azt mondja:

– Tíztől is beállhat tizenkettőig. Huszonhat krajcárral többet keres. Tizenhármat kap egy órára.

– Nem kezdhetném inkább holnap? – kérdem.

– Kezdheti, de minek lopja addig is a napot?

– Levetkezném – mondom.

– És magának két óra nem elég vetkőzésre? Kezdje hát déltől, egytől. Hatig csinál öt órát.

– És hol fogok dolgozni?

– A talicskánál. Vagy kőműves maga? Nem. Nahát akkor, csak jöjjön, és írassa fel a nevét itten.

Istenemre, vígan megyek haza. Boldogan csaknem.

Fölveszem egy téli, gyapjú ingem, rossz nadrágom, szürke bársony, tollas kiránduló kalapom, s indulni akarok, hogy egyre munkában legyek. Akkor jut eszembe: egy vas nélkül vagyok, s nem naponta, hanem hét végén fizetnek. Hogy tartom ki éhkoppal?

Éppen jön haza Kántor úr ebéd előtt a hivatalból. Azaz takarékoskodni jön. Otthon ebédelni. Nem számított otthonlétemre. Láthatólag kellemetlen vagyok neki.

Sopánkodásom ezúttal mégis meghatja. – Egy hétig? – Gondolkozik.

– Csak szombatig. Már szerda – mondom keservvel.

– Hát rendben van. Pénzt nem adhatok kölcsön, nagyon jól tudja, Buzikán úr. Hanem hitelemre kapok tízórait a hivatalban. Ha két adagot veszek, akkor ebédje s vacsorája van. Különben itt van egy adag, méltóztassék.

Gyermektenyérnyi kenyérszeletkét mutat, s rajta egy ujjhegynyi szalonnát. Aztán lelkemre köti, hogy neki majd levonják a fizetéséből, hát okvetlen számít szombaton az árára.

Ígérek fűt-fát. Meg vagyok mentve.

 

*

 

Ötvasas fél rozscipó volt az ebédem, s egy órára ott voltam az építkezésnél.

Egy villa volt meneteles domboldalon. Mellette a szomszéd lak kertje. Más oldala szántóföldekre már.

Kánikula vége felé járt. Az égbolt, amilyen a sütőkemence padlata lehet. Még a levegő is szinte szennyszürke a hőségtől.

– Azt csinálja, amit azok – mutat a pallér föliratkozásom után három rongyos suhancra. – Vegyen csak egy talicskát, s lásson neki.

Mind a három suhanc Pest környéki tót fattyú volt. Egyikök alacsony, tömzsi, bamba, fitult orrú pofa, olyan fehér szöszhajjal, mintha ősz lenne, s olyan ráncos képpel is. Mihó, Mihó. A nevét rögtön hallom. A másik kettő két tizenöt-tizenhat éves tacskó. Ott lapátolják talicskájukba a homokot egy halomból a domb alján, és talicskázzák föl egy másik halomba a domb tetején. Útjuk az épület alapjának ásott mély árok szeli át. Keresztül rajta egy táncoló, hajladozó deszka téve. A kőművesek, állványozók, malterkeverő boszorkák kissé távolabb.

A pallér szeme rajtunk. A tótok serényen töltik a talicskát, s egyszerre, libasorban föl a dombnak. Én is igyekszem nyomukba. El is érem, el is hagyom őket. Alig fittyentenek rám.

Sőt már ki is borítom a targoncát, s hozom vissza üresen.

A tótok ott állnak félútban. A pallért nem látom közelben. De nem törődöm. Nem csalok. Hajtom a második targoncát serényen. A harmadikat. A negyediknél jönnek vissza velem együtt a tótok. Töltenek még, mikor én már jövök vissza az ötödikkel. És ott állnak félútban, mikor már a hatodikat töltöm.

Világért sem mondják, hova futok? Estig még sok van. Alig jár még háromra. De már egy kissé én is megállok kifújni magam. Gyenge bőrben is vagyok az utóbbi szórványos táplálkozástól, és valamelyest tanulmányozni is akarom ezt a tehetséges naplopást.

Abban a pillanatban, amint leteszem a targoncát, hallom:

– Hé! he! ottan. Csak a körmödet piszkálod? Koronát akarsz keresni naponta?

Észrevett a pallér. Én meg a tótokat látom, hogy tolják el mellettem buzgón a talicskát, csupán egy-egy rosszalló pillantást vetnek rám.

De a pallér megint továbbmehetett, mert még mindig csak félútban találom őket állva. S most már jobban szemügyre vesznek visszajövet: igaz volna-e, hogy csak a napot lopnám? S újra meg újra körülnéznek alaposan, de káröröm nélkül.

Mikor újra elhajtok mellettük, Mihó unalmában épp akkor veszi elő pipáját. De mire kiveszi, már meg is gondolta. Nem pipázni akart tán. Egyebet. De mit? Ezen gondolkodik nyilván. Mégis tán a hátát akarta megvakarni. Mert egy kis fejtörés után megvakarja a hátát. Közben megint gondolatokba süllyed. Többek közt maga elé, talicskájára is ráesik tekintete. Félrehajtja nyakát, úgy is megnézi. Úgy tetszik, mintha sajnálkoznék: meghalt szegény! Mihint leteszik, megholt a talicska. Mihint fölveszik, eleven a talicska. Éppúgy is nyikorog, mintha beszélgetne. – Hát csak ne járjon annyit a szája! – véli Mihó.

Ezalatt magam hozom-viszem mellettük járművemet. Míg másik két szaktársam éppúgy feledkezik meg a homokszállításról.

Egyik észrevett egy nagy madarat nagy-nagy magasan átrepülni az égen. És mint ahogy a teleszkóp csövét irányítják egyenletes lassan valami csillagra, éppúgy kezdi álltából a madár után forgatni a nyakát. Még a tekintetében is van, úgy tűnik, valami lassú. Akár maguk a fénysugarak is késve érkeznének a szemébe. Úgyhogy már az égbolt feléig követi szeme a madarat, mikor végre jónak látja figyelmeztetni a társát. Mostantól fogva ketten teleszkópoznak a fehéren lángoló égre.

Mi az Isten csudája? Mi ütött Mihóba? Hozzákap társai mögött targoncájához, és neki, tolni, föl a dombon. – Háháháhá! – már röhög. Csak meg akarta tréfálni a másik kettőt. Ha azok beugranának. De még nem tettek egy moccanást sem. A tapasztalat, úgy látszik, szimatot adott már ezeknek a pallér közeledtére. Azért nem is kereskedve Mihón a tréfáért, merengenek tovább.

Mihó pedig mégis komolyan veszi, úgy látszik, föl is vinné tán a talicskát. De mikor a másik kettő mellé ér, egyikük azt kérdi tőle: szereti-e a köszmétét is? Erre már kénytelen Mihó letenni a targoncát. Ilyet kérdezni! És az égre néz tanúbizonyságul. Vagy ő is teleszkópozni akar?

Akkor nyargalok épp el mellettük lihegve. Megállok hát egy percre én is: mit szól Mihó a köszmétére? Abban a szent percben a tótok, mintha csak összebeszéltek volna, egyszerre mozdul meg mind a három, s rám újra rám rivall a pallér:

– Hát mia? Maga ott megen csak a száját tátja? – Sírásig elkeserít. Védekezzem? Vádaskodjam a tótokra? Hátamon, karjaimban már minden inam külön sajog tüzes szalagokként a könyörtelen forróságban. Állandó szomj gyötör a cipóebédre. De hiába hörpölöm magamba a sok vizet. Már úgy kotyog belül minden mozdulatra, mint egy csobolyó, kívül meg csurog rólam a verejték. Az órák, a percek is ellankadtak tán a forróságban, csigafuvaron utazván tova.

Végül a fáradtságtól megbotlom egyszer az alapárok deszkáján. A talicska erre, én amarra fordulok le az árokba. Mikor kitápászkodom, a horzsolásokon kívül nadrágom alaposan elhasasztottam. Attól fogva térdem úgy kandit elő, mint a fényképező kendője alól a lencse. Kezdek legalább hasonulni foglalkozásomhoz.

A kőművesek távolról röhögnek. Röhög a két malterkeverő banya is. A tótok közönyösek. A tótok maguk közt cocilistának tartanak. Szakszervezetről beszélnek, s gyűlölettel villog a szemük. A szakszervezetbeli kőművesek pedig tüzet sem adnának a cigarettámra. Rendes munkástól hol egy csőcselék napszámos?

Ez itt már nem javítómunka, mint a lakatosműhely. Ez az élet javítója. Ha ugyan nem süllyesztője.

 

*

 

Ahol elhaladunk, a dombnak, a rácskerítés hosszán, belátni a szomszéd villa kertjébe. Fehér kövekkel kirakott ágyások, közepükön keramitmanók ügyelnek a virágokra. Sok rózsatő. Már részben elnyílóban. De még sok rakva rózsával. Néhány barackfa azonban rakva érett sárgabarackkal, mely egyre potyog, a fű terítve vele.

Már a munka vége felé két babos ruhás lányka jelenik meg a kertben egy öregebb nő társaságában. Mint két angyalka egy pápaüveges, szigorú kerubinnal. Nem nagyon szépek, kissé kesehajúak, de hajh be nagyon távol estem tőlük, és a távol jobb minden szépítőszernél.

Könyv a kezükben, de láthatóan mindenre kíváncsibbak fejezeteinél. Az építést szemlélik, vagy az utca felé kandikálnak. Mutogatnak a tótokra s nevetnek. A tótok visszaintegetnek, s ők is nevetnek. Mihó szalutál. Mihó egyáltalán nagy humoristának látszik. Barátai unszolására egyszer csak négykézláb áll, és járni kezdi a rókatáncot. A lánykák kacagnak, még a vén néni is somolyog. Mihó mutatványát szörnyű orrfintorgatással s sikerült tótágassal végzi be.

Hiába tagadnám, irigye vagyok a tótoknak. A lánykák engem észre sem vesznek, mintha ott sem volnék, s nem rivalltatnék magamra a pallérral miattuk vagy háromszor. Még a kisebb, olyan tizennégyéves-szerű bimbócska, csak rám sandít olykor. De nyomban el is kapja pillantását. Csalódik pedig, ha azt véli, tolakodnék. Ha ő nézne epedve, magam kapnám el nyilván a fejem, s tennék úgy, mintha nem venném észre őket. Ilyen ostoba vagyok.

 

*

 

Közvetlen munka befejezte előtt bizonyos keserves elégtételem a tótokon.

Alant, az úton, vad ordítozás. Téglás szekerek érkeznek. Meglehetős kaptatón kell fölrugaszkodniok a lovaknak, s szakadtig húznak a dühös csápolás, még inkább a baromi üvöltözéstől.

A tótok fülöket hegyezik s nyugtalanok. De utolsó percig reménykednek: a szomszéd telken is építkezés, hátha odaszól a tégla? Hiúságos. Ez a pallér szózata:

– Hej! tik ottan, a targoncától. Ide, a téglához!

Fűj! be mérgesen vágja oda Mihó a hevedert. – Hogy á rossz nyávalya törje belé! – méltatlankodik. És két társa hasonlóan köpköd a felháborodástól.

Mi készül itten? Az készül, hogy sorba kell állnunk a tégla lerakásnál, s kézről kézre vennünk a téglát kettesével, amily gyorsan csak adják a kocsisok a szekerekről. Azok pedig gyorsan adják, mert inkább a kocsma előtt időznek majd, s mert bőrkesztyűjük hozzá, s mert jól táplált, goromba svábok, akik pofonokat ígérnek Mihóéknak, ha nem iparkodnak.

Minden nyomorúságom mellett kész kacagás látnom őket. Egész megbomlott köztük a naplopáskori szép egyetértés. – Na, ugye, bámulsz? Krisztim-mária! Most viszketi az orrod? – herregnek dühösen egymásra, nekilökve a téglával, ha megreked a sor.

Mihónak, mikor leüti ujjahegyét a tégla, magánkívül, indulattól sápadtan néz föl az égre, s csak száját mozgatja hangtalan. A vérzést aztán ráhintett téglaporral állítja el.

Ezt magam is így teszem. El is állítja, mindössze kissé csípi a nyers horzsolást.

Hazamenet teli a kezem ilyen sajgó pecsétekkel. De ez kisebb baj. Tudom, hogy csak majd reggel fognak igazán fájni, ha beszáradtak, s irtózva viszolyogtam a téglaérintés gondolatára is. Mint valaha, lakatosidőmben, mikor a vasra való gondolat idézte elő ugyanezt a korom és hamu gyógyír után.

De ez kisebb baj. Keservesebb titkolnom új mesterségem a háziaktól. A háziasszony nagyon kíváncsi természetű, s nagyon is előkelősködtem előttük, Kántor úr faszarisága ellensúlyozásául. Férje iparos, fia is tanonc, lánya is valami varrodafélébe jár. Csak este jönnek haza, s fönn lepetelnek sokáig.

Kántor úr már békén hortyog ágyán, mint holmi szutykos pipa. Kivéve, hogy a szagok, miket maga körül terjenget, olyanok, mintha savanyú káposztalevéllel tömött zsák volna, s az bűzölne.

Magam, holtra fáradtan, még éjfél körül is ott bóbiskolok talpon. Várom a háziak lepihenését. Hajamból a téglapor az esti mosdásnál valóságos híg vakolatot csinált mosdóvizemből. Röstellem előttük kiönteni, hogy elárulom magam.

 

*

 

Kántor úr tényleg beváltotta szavát. Átszolgáltatta másnapra a két tízórai adagot. Méltóztassam. Csakhogy nem méltóztattam bírni étvággyal. Este befaltam két harapásra az egyiket, reggel a másikat.

Másnap délben szünetre kolompoltak a munkában.

Hogy éhes vagyok? Csak olyan, mint valaki megerőltető testi munka után lehet, reggeltől fogva délig, mikor estére sincs kilátás jóllakni.

Nem tudom hova fordítani fejem, mikor a többi napszámos, kőműves, állványozó csoportosan letelepszik párolgó szilkék mellé. El is vonulok magamnak valahová, a szerszámos bódék felé, hogy szégyent ne érezzek legalább valakitől ínségemen, s hogy legalább egy kis dohányport kaparjak kabátzsebeim fenekéről s rágyújtsak.

Kabátom a lomtárban. A lomtár hűvös, tele cementes zsákokkal, asztalán a munkások retyemutyái, s falán, szegeken, sorba akasztva szeredásaik. Kész kísértés: egy darabka kenyeret csennem valamelyikből.

Gyorsan kinézek. Kibontom a legközelebbit, s akarok törni egy darabkát. De a kenyér fekete, mint a szurok, s olyan kemény is. Egy hetüs, ha nem kéthetüs. Nem bírok vele nyomorék ujjaimmal. Szerencse, a piszkos kendőbe velegöngyölve a kés is. Szegem. Annyira nyiszereg, hogy rettegek, rám csődít valakit.

Mégis sikerült zsebemben egy darabkával kioldalognom. A nélkülözéstől úgy el vagyok csigázva, hogy a bűntudat annyira szorongat, míg botorkálok a meszes gödrök közt, hogy talán le is rogynék, ha valaki rám szólítna.

Oda akarok kerülni a szomszéd kert szántóföldek felőli oldalára, s a kerítés árnyékában törni ki fogaim a lopott kenyéren.

De amint kifordulok a kerítés szögletén, Mihóékre bukkanok. Megremegek. De nem nagyon érek rá a bámulástól. Mihó kalapja teljesen teli mézédes, lágy, hullott sárgabarackkal. Társaik pedig épp most dobálják be kalapjaikat a kertbe. Ott a lánykák nem átallják cukorfehér kezecskéikbe venni a zsíros lapótyákat, megtölteni a fűből barackkal, s a kerítésre kapaszkodva adogatni ki a tótoknak. Innét hát a nagy bizalmaskodás!

Már visszavonulásra gondolok. Nehogy azt higgyék a lánykák, én is barackot koldulni jöttem. De mielőtt megfordulnék, a kisebbik lány hangját hallom:

– Maga nem adja be?

Nem is gondolnám: nekem szólna, ha nem látnám Mihó pofáját, amivel rám bámész, kémlelve: vajon beadom-e? vagy ostoba gőgből visszautasítanám? Biztos, boldog lenne irigy lelke.

Jó szellemem s másrészt az éh nem hagy azonban nevetségessé tennem magam. Teketória nélkül behajítom fövegem, s ki is kapom kisvártatva barackkal tele.

Az istenek lakomája moslék hozzá, amilyen a fekete kenyér s a barack elvegyülő íze számban. Ez az íz ottmarad ínyemen, míg kiterítenek.

Lakomázás közben látom, hogy a tótok még mindig ott vannak a kerítésnél s szemtelenkednek. Követelőznek, a köszmétebokrokra mutogatnak: hogy az sem rossz. Sőt eközben mások is jönnek, kőműveslegények, napszámosok, s azok is behajigálják kalapjukat. Mihó orvul szintén behajítja újra az övét ezekkel. De a lánykák igazságosak, s visszahajítják üresen, s hegyébe ki is kacagják Mihót. Pedig nagyon benne vannak az adakozásban, s egészen kipirulnak a buzgó hajladozás közben.

Ellenben engem, aki végeztem a lakmározással, most a nagyobbik lány szólít föl: hajítsam be a kalapom.

– Kapott már, kapott! – zúdulnak föl rá Mihóék. De a kisebbik lány letorkolja őket:

– De nem kapott tegnap, mint ti. Adja be csak.

Sőt a cseléd fejen találja a háborgó Mihót egy rothadt barackkal.

Kacagom. De szerencsétlen képzelődő leszek, míg kiterítenek. Dacára, hogy külön is kaptam, már valahogy csappant értéke szememben a második kalap baracknak, minthogy látom, boldog-boldogtalant részeltetnek benne a lánykák. Ha nem kivételes s egyetlen a kegy, kisebb a kegy, nem is kegy.

Nem vagyok különb Mihóéknál. De nem kívánnék esetleg magamnál jobbakat magukra szégyeníteni túlzott önrágalmakkal.

Harmadnap délben azért, gőg ide, gőg oda, én is a tótokkal tartottam. A barackosztogatás kezdetét is vette. De a szép rend fölbomlott benne.

Egy harmadik lány bontotta föl. Láthatólag vendég. Túlságosan szép lány. Barna, ragyogó. Sokkal-sokkal szebb a lánykáknál.

Ő is részt vett a mulatságban, de szeszélyesen. Később már nem is szedte a barackot, csak a cseléddel szedette, vagy a fáról tépett, s csak a kalapokat adogatta ki maga, oda sem nézve melyikünknek. Az élelmes kétszer annyihoz jutott, s a szerény megrövidült. Így magam is, ha újra észre nem vesz a kisebbik lány, majd utána a nagyobbik is, sőt újrázva.

Három kalap barackot kaptam, s zsebeim is teletömtem. Mégis úgy tetszett, egy féllel inkább beérem, ha a barna adná. A két pösze már semmis lett. Észrevettem szeplőiket, s szerénykébb külsejük. Elvégre jóságos szívecskéjük nem láthattam, melynek nyilván zokon esett vendégük garázdálkodása örömeikben. A hűtlen tótok is mindnyájan a barnához pártoltak. A gyalázatos Mihó diadalmasan röhögött szemükbe.

De jött a szobalány, s behívta mindhármójukat. Csupán addig késlekedtek, míg a vendég egy nagy csokor rózsát nem szedett magának.

 

*

 

Közben, munkáig, lekerülök az utca felé ácsorogni.

Leülök egy kupac árnyékába.

Egyszer csak nyílik a kertajtó, s kijön rajta a vendégkisasszony. A szőkék kikísérik az utcára, s beteszik az ajtót.

Mikor a barna elhalad mellettem, a kezében hozott rózsacsokor kibomlik, s leesik közölök a földre néhány szál. Fölugrok, fölkapom. Nyugodtan hagyja, mint akinek kijár.

Magam sem tudom, mi lelt. Hogy akkora vakmerszem. Két kézzel kapom föl a rózsákat, s míg egyik kezemből átadom, a másikban csak egy piros szál marad. De ahelyett hogy átadnám:

– Adja nekem! – ezt mondom.

Rám néz. Előbb elpittyeszti száját. Majd, talán kinézésem veszélytelenségére, egy mosoly illan át arcocskáján s rábiccent. Azzal továbbmegy. Drága illat nyomában. Ördög után a kénkőé.

Kacagok a rózsaszálnak s szagolom. Olyan pofát vághatok, mint valami tehetségtelen moziszínész. És eközben elhaladok a kert rácsajtója előtt, hol még mindig ott tárgyalnak a két kis pöszkék, nyilván a vendégről. De úgy teszek, mintha nem venném észre őket, s tovább szagolgatom a rózsát. Sőt odább leülve egy téglarakásra, ahonnan nem láthatnak, még később is, szinte csalódás, hogy fölpillantva már nem látom őket. Bementek közben. Titkon azért érzem, undorító vagyok kissé.

Ez az. A széptől diadalom egy mosolyért, egy rózsáért, egy semmiért. A jóságért csak hálátlanság.

A rózsát most is tárcámban őrzöm. A barackokból egy magom sincs. Föltörve a vacsorám voltak.

A három lányka besorozva ábrándjaim közé, mentés, védelem stb. A barna fősége alatt. Övé a királynői trón, a kis fakók afféle udvarhölgyikék. Mint hajdan Szem és társai. Nem változunk.

Nem – csak szívbeliekben. Gondolom, a tapasztalat is csak annyi: nem több okosat szólok, legföljebb jobban el tudom hallgatni a szamárságokat.

 

*

 

Negyednap szombat.

Délben megint a kerítésnél. Osztogatás, de megint rend. Csak a szőkék osztogatnak. De a kalapom egyikük sem kéri. Hiába sórálok, s kacagok a tótokon. Nem látnak meg. A tótok már zabálnak. Az osztásnak mindjárt vége.

Ha nem kérik – gondolom daccal –, akkor nem lököm be! Ezt gondolom. És miután erre sem kérik, belököm magamtól.

Épp a kisebb lábához esik. De csak lábával rúgi félrébb, s a cselédnek szól:

– Töltse meg ezt is.

És a cselédtől kapom ki a kerítésen.

Keserűség és bosszú mardos. De nem hajítom el a barackot. Megeszem keserűséggel és bosszúval.

 

*

 

Délután egy órával hamarabb a munkavégnél, ami azonban beszámít, fizetésre nyomakszunk az irodában.

Hét közben jövén, utoljára maradok a névsorban. A pallér, miután kifizetett, rám pillant, s ezt kérdi: tudok-e írni? Miféle vagyok?

– Joghallgató.

Azt hiszem, erre megcsörrennek az ablakok, s a pallérnak leesik az álla. Bele is vörösödök ekkora riadalom okoztának gondolatába. De a pallér csak azt mondja: na, írjak csak oda néhány sort egy papírra. Mit írjak? Akármit.

„Hős vértől pirosult gyásztér sóhajtva köszöntlek!”

Nézi. Úgy látszik, kielégítő. Tesz egy ajánlatot: Ezentúl végezzem el írásbeli munkálatait, akár munkán belül, akár munkán kívül, megkapom az óradíjat.

– Ha jól csinálja, lesz vicepallér – így mondja.

Azt értem belőle, hogy ezentúl csak írok a bódéban, és ügyelek a munkásokra. Táncra perdül az öröm bennem.

Ezzel megyek haza. Ez nem elég. Kántor úr egy ajánlott értesítéssel fogad. Anyám pénzt küldött. A végső kielégítést.

„Úgy vigyázz, drága fiam, hogy ez most már valóban az utolsó, amit még nagy keservesen össze bírtam…”

Mit bánom én már. Alig futom át levelét felibe-harmadában. Az örömben nem jut eszünkbe: hálátlanság, pimaszság.

De ki lehet bírni az örömöt. Bár rozoga ízeim valósággal megviseli. Afféle kín-vihaj kavarog bennem. Nem tudnék lefeküdni és aludni semmiért. Az ágy vinne el négy lábán hazulról, ha belefeküdnék, mint az élvek és diadal szentmihálylova.

Tisztálkodom, öltözködöm.

És négy napon át keservesen szerzett koronáim elvágom az utolsó vasig. Sőt.

De ennek külön története.

Hajnalban ott sündörködünk Kárász úrral és egy másik karmonádlistával egy kis pesti zugkávéház kasszája körül. Ez a kis kávéház éppolyan törzshelye Kárász úrnak, mint a karmonádli vendéglő.

A kisasszony egy fitos, fekete. Törpe kis kezei, akár a báboké, nem egészen gondozott körmökkel, s pillantása valahogy vadócos. De azért csinos, sőt, mindjárt úgy tetszett róla, jóval fiatalabb, mint az átlag hasonló helyen.

Kárász úr is ezúttal látja első ízben. Ez azonban nem gátolja meg fésületlen elmésségeiben s tüntető bizalmaskodásaiban kettőnk tartózkodóbb magaviseletéhez képest. Eléri vele, hogy a lány undorító sülyösnek nevezi, s a főpincér segélyét kiáltja, mikor már a kassza egyik oldalából hiába menekül előle a másikba.

Ezért is Kárász fölhagy a további okvetetlenkedéssel, ellenben nekem javasolja a további kísérleteket.

Kárásznak egyáltalán túlzottak önzetlen kerítői hajlamai. Hallgatva őt, azt kell hinni, nemes szánalmat hord minden szerelemvágyó, árva férfi iránt, s bántja, miért nem fordulnak hozzá bizalommal. Hozzá, aki mintha varázspálcával járna, aminek intésére meg kell állítaniok kocsijuk a sétakocsizó delnőknek, s rendelkezésére állniok, nem is az ő ellenállhatatlan személye, de mindjárt ajánlotta barátainak is. Nem sokat túlzok.

Ily önzetlen tuszkol engem is a kisasszonyra. Azzal is indokolva, hogy nekik nyolcra úgyis benn kell lenniök irodában tizenegyig, vasárnap is.

Ellenérvül álmosságom hozom. Meg gondolom, az is visszatart, hogy ennyire gyámkodás alatt kössek barátságot a kisasszonnyal. Nem vagyok túl bátor nők körül, de annyira élhetetlen már nem akkoriban s épp a kisasszonyhoz hasonlókkal. Végül azért is vonakodom mert már csak egy-két hatosom a fizetendőkön kívül.

De Kárász úr annyira megy, hogy az ajánlott értesítés bizonylatára hajlandó bizonyos összeget előlegezni. Ez már más.

A kisasszony készülődik is. Átadja a kasszát a nappalinak és indul.

Hát hozzászegődünk. És egy helyt Kárászék elválnak. Magam maradok oldalán.

Ajánlatot teszek. Nem szabódik. De mindjárt jutalmáért érdeklődik. Közlöm vele. Keveselli, de rááll mégis azzal, hogy előzőleg gavallérabbak voltak hozzá.

Felelhetném neki, hogy ez alighanem így lesz majd a jövőben is, mert csak hivatalokban emelik a javadalmakat a korral. De ahelyett inkább valahogy lever anyagiassága, sőt egészen lever.

Valami ostoba feszélyem a pénzkérdés még a leghivatalosabb helyen is. Lefokozója, elolcsósítója, elkelletlenítője minden örömnek. Nem kuporiság. Magamtól okvetlen az adakozás vágya ösztökél. Ifjúi szemérem ez.

De hova? Nem vagyok itt ismerős a viszonyokkal. Lakásomban meg ketten vagyunk – érdeklődöm a lánytól.

Ő sem. Ő is másokkal lakik.

Hát másokkal, például a nálam gavallérabbal, hova ment?

Azt mondja: egyszer volt még mindössze egy szállóban, a közelben.

Hát talán oda?

Lehetséges.

Nem tudom minek, olyan érzésem, hogy nem füllent. Éppen hogy oly hirtelen és mohóan kapzsiskodott, volt benne valami tapasztalatlanabbságra valló.

Egyáltalán, egészen fura valami, ami bennünk megjegyez s fölfog. Sokszor épp ellenkezően, amit a tapasztalat, köztudomás, sőt értelmünk állít. Sugallat-sugallat. De aligha holmi titkos belső ösztönre, csudára fogható. Inkább kelti egy mozdulat, egy hang tudatlan észrevevése.

Mint ahogy ez esetben félig-meddig be is bizonyosodott benyomásaim helyessége.

Tudákosan és hiúságomnak beszélek haza. De melyik férfiban nyugszik, hogy ne szeresse áltatni magát, hogy kivételként kegyelik, s kivételes kegyeli még a legpotomabb kalandokban is. Ilyen nőket senki sem méltat rá nyíltan, hogy különbséget tételezzen fel köztük egyik a másiktól. De legtöbb azért adott esetben megengedi magának. Aztán azt sem hiszem, hogy húsz év körül egyetlen lettem volna, aki olyan modorban környékez éji lányokat, mintha maguk a meghódítandó szemérem volnának. És mindjárt úgy kezdi velük, mintha nem erszénynyitás, hanem ásó és kapa választaná el tőlük.

 

*

 

Bizalmas helyzetben már a szálló szobájában.

Bánásmódom után a lány is levetkőzte kissé „üzletleánya”-ságát, ruháival együtt persze.

Úgy beszélek, hazudozom s nagyzolok neki, mint holmi gyöngéd, értő, kitárt szívnek. Boldogtalan szerelemről, amit viszonoznak, de szüleim s szülei ellenzik.

– Privát? – kérdi.

Felkacag rá, akár egy álöltözésű herceg. Hogy gondolja? Egy előkelő, dúsgazdag hajadon. Magamat már ki is tagadtak érte szüleim terjedelmes vagyonukból. Azért vagyok jelenleg kissé mérsékelt anyagi viszonyok között.

Részleteket is rögtönzök, mik valósággal elbúsítnak, majdnem meghatnak, majdnem őszintén azzal, ahogy kieszelem az éjjeli szeszek és kialvatlanság hatása alatt. Nem majdnem. Egészen jóhiszeműen.

Közben érdeklődöm viszonzásul az ő sorsa felől is. És úgy tetszik, rá is átragad közlékenységem. Kezdi mesélni.

Pest környékén cipész az apja egy faluban. Ő a második gyermeke lefelé, és az ötödik alulról számítva. Vonattal járt be egy darabig a kötőgyárba, de alig keresett valamit. Van egy rokona Pesten. Otthon rossz a helyzete. A rokona hívta magához. Bódéban árul másnak, aki a főbérlőtől bérli a jogot és portékát, egy nagykereskedőtől. Ugyanígy vannak a lakásukban is. A kávéház főpincérjétől volt két szobájuk s közös konyhájuk. A főpincér aztán a kötőgyár helyett inkább ajánlotta: álljon a kasszába kávéházukba. Nénjét megnyugtatta, hogy vigyázni fog rá. Nem minden kasszírnőnek kell okvetlen rossznővé válnia. Nincs is több egy heténél, hogy beállott a kasszába. Három napja, hogy egy éjjel egy csomó édes likőrt itatott vele egyik pincér és a társa; akik most nappaliaknak jöttek. Addig ártatlan volt. A szeparéban nem lett többé. Maga sem emlékszik jól, hogyan történt. A pincér aztán kitanította, hogy annyit kereshet, amennyit akar. De vigyázva, mert sokan meglépnek. Kérje mindig előre a jutalékot és alkudjék. Egyszer volt még csak, a múlt éjjel, vendéggel, itt, ahol most velem. Az egy papucsügynök, és törzsvendégük szintén.

Ez volt az élete. Olyan hangon mesélte, hogy nem tudom kétleni teljes őszinteségét, melyre bizonyos cédább természetű észleletekből is következtethetek.

Mindenesetre nem kis rátartiságomra, hogy ilyen kezdő pillével akasztott össze a véletlen. Valóságos vonzalmakat támaszt bennem iránta ez a körülmény.

Mindössze az ront valamicskét rajtuk, hogy bizonyos idő múlva sürget: mennie kell haza. De legközelebbi viszontlátásig búcsúzunk.

Könnyű a szívem. Nem nyom az éji kimaradás utózákánya. Nem nyom, hogy egy peták sem nyomja zsebem. Holnap a végső végkielégítés elég tekintélyes összege. És a vicepallérság. Fütyörészek.

Az sem rontja hangulatom, hogy az ebédidőt átalva, a vacsorát mégsem bírom már. És épp a vasárnapot éhkoppolom át. Ez már megint csak az étvágy esete.

 

*

 

Hétfőn reggel már nem a munkás-, hanem tűrhető és egyetlen nyári ruhámba öltözve mentem az építkezéshez.

A tótok megbámultak egy kissé, de rájok sem hederítettem. Egyenest a deszka-irodának tartottam. De zárva volt.

A pallért két téglarakás közt találtam meg egy másik egyénnel. A téglarakáson egy korsó sör, muszkahalak egy papíron és egy másik üveg is, vélhetően pálinkás. A sört a pallér verte az üveghez, melyből társa ivott könyv nélkül.

Termetes, pohos egyén volt, olyan vörös képe, mint egy hunyó villanygömb. Különben a pallér is eres, pöffedő pofa, akár frissen fújt hólyag, mihez képest szemei is kissé bedagadtabbak a rendesnél.

Valamelyest tétovázom, hogy a másik előtt lépjek hozzá. De eközben észrevesz a pallér, s meg is ismer:

– Hát mit áll itt? Mit vár? Minek nem dolgozik?

Csodálkozom. Elfeledte a vicepallérságot? És kissé feszélyben ennek aggályától és az idegentől közlöm vele.

– Hó! Nem úgy értettem én, barátom. Hát mit gondol, hogy én egész nap munkát adhatok magának azzal a néhány számmal? Vagy csak lézengeni fog itten? Munka után, mondtam én. Csak fogjon neki. Gyerünk csak.

Elvörösödöm. Kedélyem zsupsz! alá.

– Fel vagyok öltözve – mondom kifogásul.

– Háhá – kacag csúfondárosan a pallér. – Hát levetkezik!

– Hát pucéron akar dolgozni, nem felöltözve? – élcel társa. De megnéz jobban, s azt kérdi:

– Hát mi maga?

– Joghallgató.

– Ügyvééééd? – ámul néki.

Nem is felelek. Az jár eszemben: dolgozzam tovább? Valahogy olyan érzésem: ha most tágítok a becsületes munkától a pénz dacára, akkor csak züllés jön. De rágondolok, hogy a pénzért kell mennem és átöltöznöm és visszajönnöm és talicskáznom, és este maltert mosnom a fejemből, és a lány a kávéházban…

Ezalatt a pallér társa, úgy sejlik, azt mondta lassabban: – Jobb ember. Jobb ember. Látszik.

– Hát aztán, hogy lesz magából napszámos? Nem tud valami mesterséget, másat szerezni? – kérdi hangosan rá tőlem.

– Próbáltam – mondom.

– Ajaj! – szól a pallér. – Dolgozhat bátran. Az sem szégyen. Én is dolgoztam. Mégis itt vagyok. Ajaj!

– Valami betyár lehet maga – mondja nekem a másik –, hogy idekerül. Valami betyárságot csinált. Mi?

Ingerültség keveredik bennem. De nem tudok hirtelen válaszolni. Vagy azért nem tudok. Miközben a másik effélét mond, bizonyos szánakozó oldalpillantással rám, a pallérnak: – Rosszabb ezeknek, mondom én neked, mint a kétkari munkásembernek. Fogd be csak a mesterségbe a fiad.

– Hát – szól a pallér. – Nekem még ezen a héten nincs szükségem, hogy írjon. Mert ír az inas. Csak szombaton megy el. Ha szombattól akarja? Hhhhe! Dolgozni persze büdös. Mert már kapott pár forintot. Mind így van ezekkel, az ilyenekkel – utal rám társának. – Na, különben. Joghallgató. Joghallgató – gondolkozik. – A mérnök úrnak fog kelleni egy rajzoló. Attól azért nekem is megcsinálhatja. És ügyel majd az emberekre is. De az is csak szombattól. Hát dolgozik ezen a héten, vagy nem?

Fanyalgó „nembánom”-ot jelzek.

– Hát dolgozzon szombatig. Akkor meglátjuk. Jöjjön hát déltül máma. A hét végén mondhatok valamit magának. Ha nem, Isten, Isten áldja.

Köszönök és indulok. És hallom utánam.

– Csibész ez, úgy látszik.

– Az hát. Isten velünk. Jól esik ez a kis sör.

 

*

 

A talicskázás épületes mestersége s mögötte esetleg kiérdemelve a vicepallér-jövő, csak addig nógatott, míg föl nem vettem a pénzt. Az a mozdulat, amivel a postásnak egy hatos helyett kettőt adtam borravalóul, olyan volt, mint egy ajtóbecsapásé kelletlenkedő jószándékokra. Attól fogva a senyvedő rabok, akár holmi szájas prédikátorok.

Egy óra múlva már én is söröztem, nem mint két pallér, hanem mint három mérnök.

És éjjel már ott üldögéltem a kassza mellett, Veronikánál.

Így hívták.

Szerelemféle volt. Vagy az is. És nem viszonzatlan részéről. Bárha nem is osztatlan. De kétségkívül kivételes s őszinte vonzalom.

Nem tagadta esetenként, hogy vendéggel volt. És én is úgy vettem, mint természetest.

Ellenben már nem a kávéházban lebzseltem körülötte, bár ott is, hanem találkát kaptam tőle kimenőikor. Maga sem javallotta, hogy ott üljek mellette, a főpincér miatt – mondta ő. De más vendégei miatt – sejtettem én. Mindenesetre jobb szerettem így.

Kijártunk együtt. Szórakoztunk. Már a nénje is ismert engem mint tisztességes udvarlóját és támogatóját. És már Kántor úr is ismerte őt mint barátnőmet.

Kántor úr igen-igen nagy tisztelője volt a nőknek. Mint egy lovag vagy mint egy kisdiák. Keveset említett ugyan gyöngéd kapcsolatokat velük korábbi éveiből, de volt egy kedves nőismerőse, akit minden vasárnap délután meglátogatott. És minden vasárnap este eláradozta róla a következőket. Harmincöt éves, és föltétlen tisztességes és házias. Gyönyörűen zongorázik magyar hallgatókat, és van egy üres telke. Az jobban jövedelmez, ha szemétlerakatnak adják ki, mint ha művelnék. De ne értsem félre: nem házuk, csak telkük. Ők bérben laknak, de a bútorzat gyönyörű. Már maga egy vagyon manap, és jól teszi a nő, ha vár, biztosan férjhez megy. Sajnos, ő maga…

 

*

 

Minden legjobban ment. Csak a pénz támogatódott el félelmes hamar.

Ki akartam belőle váltani ruháim. De nem váltottam ki egy darabot sem. Pedig már jól benne járt az őszben hozamos esőkkel s hideg éjekkel.

A vicepallérság nem vágott be. – Nem kell, nem kell, mehet Isten hírével! – fogadott a pallér, még be sem léptem a deszkabódéba.

Mit teszek? Még a talicskázás reménye is elbizonytalanodott utolsó esetnek a kedvezőtlen időjárással. Mi lesz tovább?

 

*

 

A sors azonban nem akart egyelőre a végletekig juttatni. Fönntartott a koplalásnak az étvágy és éh között.

Mire már megint csak piculákat költhettem, Kántor úr egy szép nap azzal a hírrel lep meg, hogy elsejétől kisegítő lehetek hivatalában. Már el is intézte az irodatiszttel. Tudja érettségim. Csak jelentkeznem kell elsején.

Elseje, november elseje volt már.

Csakhogy addig még napok voltak. És aztán hetek a hónap végéig, a napidíjak kiutalásáig. Napi táplálékul kisegíthetnek ugyan a kettőzött tízóraik. De mi segít ki a hideg ellen nyári ruhában hazától a hivatalig?

Elsején mégis ott körmöltem már nyolctól tizenkettőig s kettőtől hatig.

Ott körmöltem. És ott futottam reggel kiskabátban dideregve az ereszek alatt az irodáig havasesőkben. És ott hoztam én is a hivatali széntartóból a darab fát, darab szenet kiskabátom alatt kályhánkba, este. Mikből Kántor úr két darabot hozhatott felsője alatt.

A tízóraikat Károly, a henteslegény, az irodatisztnek hitelezte számunkra, aki elsején fölvette fizetésünket, s abból levonta.

Nyomorult élet volt. Nem tudtam, hogy minden este lázam van a hiányos étkezéstől és görnyedéstől a füstös hivatal-lyukban. Csak észleltem, hogy a mellem dudorászik, és a cigaretta nem ízlik s megköhögtet. Éjjel pedig izzadok, és kezeim napközben is nyirkosak állandóan utálságig.

– Törülgesse meg az Istenért a kezét, hiszen úgy ad be mindent, mint a zsíros papírt.

Ezt naponta hallottam, kínomra, elöljárómtól. De hiába törülgettem.

Veronika is csaknem kikapcsolódott napjaimból. Nagy ritkán látom csak. Hivatalommal mentettem magam, s mindig így:

– Csak átugrottam most is, egypár percre.

Persze kiskabátban. De Veronika így is változatlan kegyelt.

A hó utolja felé jöttem megint rá az igazságra, hogy mégis jó az öreg a háznál. Örök sopánkodásaimat kabátlanságomon, rekedtségemen, náthámon Kántor úr végre megszívlelte. És egy fényes tanáccsal szolgált.

– Ha nem sajnálja – úgymond –, el lehet adni a zálogcédulákat olyan holmiról, amit nélkülözhet.

Ezt tettem.

Együtt böngésztünk ki egy apróhirdetést. És eladtam az új télikabátom, fekete és téli rend ruhám zálogleveleit, hogy kiválthassam a felöltőmet. De most már volt felöltőm, s jövőm valamelyest biztosítva.

Csupán ebben tévedtem.

Elsején az irodatiszt hozta fizetésünket.

Mindjárt egy csalódás. Egy forint húszra vettek föl, de nem utaltatott ki, csak napi egy forint tíz. Ez egy hóban három forint kevesebblet. Öt vas volt egy tízórai, tehát kettő tíz vas. Egy hónapig éltem két tízórain naponta, összesen három forinton, melyet levontak.

Itt jöttem rá, mily nagy dolog, hogy: egy-tíz helyett egy-húsz is lehet.

Beosztással azonban ki lehet jönni egy-tízből is. Ez igaz. De az irodatiszt követőleg így szólt:

– Ebben a hónapban már nem is lesznek alkalmazva kisegítők. Holnaptól nem kell bejönni. Talán a következő hónapban.

Itt jöttem rá, mily nagy dolog, hogy valaki rendszeresített napidíjas, ahogy annak idején mindezeket Kántor úr hangsúlyozta.

 

*

 

El voltam tehát bocsátva. Hanem még hóközben rájöttem tüdőzergével kísért fogvacogásaim, keserveim, csüggedésem, lázas, nyugtalan, álmatlan éji fetrengéseim közepette:

Micsoda badarság itt vergődnöm ebben az ínségben? Ha otthon ugyanezt a forinttízet körmölöm össze valahol, már eleve tehetem ezt jóllakva, sőt még el is verhetem az egészet, máris örömmel fogadja anyám, csakhogy valahol kenyérben tud. Most pedig el is vagyok bocsátva.

Egyszerűen rájöttem erre, és ezúttal csaknem őszintén megírtam sorsomat és szándékomat anyámnak.

Két napra rá kaptam levelét. És egy csomagot.

Kedves gyermekem – tartalmazta nagyjából. – Kedves gyermekem. Nagyon sajnállak, hogy oly rosszul megy sorsod, de ne haragudjál rám, ha kérlek, ne jöjj haza. Itt csak megint belekeveredsz abba, amiből el akartál menni, s a régivé válsz. Inkább küzdjél, és alapítsd meg jövődet. Ezúttal tudatnom kell veled, hogy férjhez mentem. Ne csodáld. Tudod, milyen egyedül voltam, és rokonainktól inkább rossz, mint jó ért. Mostohaatyád is azt mondja határozottan: csodálja, hogy férfi létedre mégis megmásítnád már szavadat. Amit tehetek, megteszek érted. Ha tudok szakítani, talán egy kevés pénzt is küldök még. De te tudod, hogy milyen szűkösen vagyunk itthon is, s terheink is vannak. Most küldöm ezt a kis hazait, fogyaszd el… stb.

Ezt tartalmazta a levél. És tartalma ugyanazokat a gondolatokat és érzéseket keltette bennem, s nem nagyon különböző állapotokban sem anyám iránt, mint annak idején a Filep Lajiban. Legföljebb fordítva. Most nem, hogy nem bocsát el hazulról szerencsém útjaira, hanem hogy kitaszít, s nem fogad vissza tévelygéseimből.

Düh és keserűség hányt. Nem megyek hát többé. És egy sort sem többé. Kitagadtam valósággal anyámat.

Kihúzhatom a hónap végéig, akkor újra fölvesznek firkásznak.

Ha nem, megyek munkásnak.

Csakhogy nem húztam ki a csomaggal és a pénzzel a hónap közepéig sem. Már hogy a lakásfizetésre valót költöttem már. Ez pedig már az utcát jelentette télvíz idején.

Újra támogattam Veronikát, ha szerényebben is, s ha fehérneműm mosatásának mellőzése árán is.

És ittam. Mert ha nem ittam, a rémek úgy emésztettek, szurkáltak, kínoztak, mint a bolyba került tücsköt a hangyasereg. De ez nagyon nyári hasonlat.

 

*

 

Utolsó forintom. Ebéd után ott ültem magam a karmonádli kocsmában. A karmonádlisták már elpályáztak a hivatalba.

Az ebédhez kért első fröccs így szólt hozzám:

– Igyál meg. Itt ülsz, megvagy. Holnap mi lesz? Az a holnap dolga.

A második fröccs:

– A víz hideg. Az emelet szédít. A kötél fojtogat. A kés hasgat. Pisztoly borzasztó. A halálnemek közül legenyhébb, ha valamit beveszel, ami ébredéstelen álomba segít. De honnan kerítsz?

A harmadik fröccs:

– Egyszerűen oktalan barom vagy. Nem hívtak Kuzmikék kézzel-lábbal? Egyetem, lakás, tanítványok, szerelem, jövő. És elszöksz holmi badar félelmek miatt. És ha Kuzmikék nem. Akkor eladod a felöltőd, s hazarobogsz. Azonnal állás után látsz. Anyádat kiengeszteled. Mostohaapádnak coki.

Valósággal elbámészkodtam, hogy egyszerre két ily egyszerű megoldás is kopog rám. És eddig be sem engedtem őket, hogy szóhoz jussanak.

Fölkeltem. Fizettem. És a visszaadott hatosokat csörgetve, haza.

Ott kifordítottam kevésbé sárga felére inggallérom. Ingmellemről törlőgumi és krétával eltüntettem egy pecsétet, szürke színű a vászon is lehet. Cipőm is föl volt válva bal lábamon kissé az orránál. De ez csak annyit tett, hogy azt a talpam erélyesebben csaptam a járdához, mint a díszlépő katona.

 

*

 

Kuzmikékat nem leltem lakásukon. De a házmester véletlen meg tudta mondani új lakásuk. Ki tudja? Talán új szállásom. De azért már kevésbé voltam biztos benne.

Esett a hó. Nedves, sűrű nagy pihékben. Csöpp hideg sem.

Önkéntelen meg-megálltam, és tekintetem fölfelé fordult a város fekete lucskától. És ha sokáig néztem az alákeringő pihéket, úgy tetszett, csak a szerencsétlenebbje zuhan alá sárnak, többi részük visszafordul és visszakeringél a fehér magasba. Nem tudom! Zenéje és illata van nekem ennek a fehér kavargásnak. A piciny piheszűzek első báljának.

Furcsa-furcsa bánat jött szívemre. Úgy tűnt egyszerre: a hazugságban s áltatásban van minden vétke, balsága, ínsége életemnek. Gyónnom kell, vallanom kell ezeknek a jóságos, szíves embereknek, akikhez tartok. Őszintén, mindent. Gaz voltam, botlottam, de javulni akarok, és okulni akarok.

– Nézzék! – állok körükben. – Hamis játékra vetemedtem, rajtaértek, ez űz ki az életből, jövőből, reményből. Nagyon-nagyon meglakoltam. Nincs többé senkim, csak az utca és a halál. Segéljenek vissza! Nem ígérek… Meg fogom mutatni!…

Valami ilyesféle zokogásos buzdulat jelenete káprázott elém mindent jóváteendően.

De ahogy közeledtem a tanárékhoz a nagy jelenetből lassanként olyan vált, akár holmi görögtüzes, jelmezes, fennkölt színjátékot innen is, onnan is a napvilág fakító világítása érné.

Már alkalmatlannak találtam egy sokszemélyes együttest. Alkalmasabbnak:

Kuzmiknénak tárom föl bizalmasabban helyzetem. Ő sosem álszemérmeskedett még kényesebb anyagi ügyek nyílt hánytorgatásával sem. Könnyelmű voltam, lecsúsztam, a végletekig jutottam. Így! Helyes!… De mindjárt bökkenő.

Kuzmiknénak valamiképp nem akaródzott tudtára hoznom balkalandom a kártyával. Alkalmasabbnak:

Irénkével közlöm a végzetes „csöndes” esetét, holmi általa sem nagyon szívlelt mintafickók társaságában, akik rám másztak. A hangnak megfelel afféle keserűen léha is, mint hajdanán, mikor valósággal lelkesedett hamisjátékosi minőségemen s bűvészmutatványaimon a lapokkal. Sőt cinkosom volt a többiek megkopasztásában a papírból vágott pénzekből a lugasban. Igenis! Ezzel kezdem!… De mindjárt kelletlenség.

Irénkének sehogyan sem ínylett értéséül adnom csúf lezüllésemet. Legalkalmasabbnak:

Dezsőnek tennem teljes, kimerítő, baráti nyilatkozatokat. Aztán meghányjuk-vetjük a teendőket.

 

*

 

Becsöngetek. A cseléd beereszt… Kopogok, s belépek a szobába. Kuzmikné, Irénke s a középső lány.

A meglepetésen kívül talán kissé mégis kevésbé szívélyesek a rám vetődő pillantások. Vagy csak helyzetem képzelődteti? Mert leültetnek és mosolyognak, és nem mindjárt kérdezősködnek, mint előzőleg, mikor én mosolyogtam, és ők faggattak-nyaggattak: mi járat hozott a székesfővárosba?

A szoba meleg. Kellemesnek kellemes, csak gallérom ragad kissé faggyúszerűleg a nyakamhoz, és mintha két, pontosan csak két hideg pontot éreznék tenvalómból. Egyik pont: bal lábam nagyujja hegye, ahol a cipőorr fölválása vagy a talp leválása beengedte a hólevet. Másik pont: ugyanaz agyamban, mintegy visszaverődve. És eme két fagypont közt, mint valami forgó bolygó vagyok magam, körülem, oszló-foszló, gomolygó gondolataim és érzéseim felhőivel.

– Hogy tetszenek lenni?

– Megvagyunk.

Nem kezdenek zsémbelni; minek nem kerestem föl azóta őket? Csak azt kérdik egy-egy kis zűrös szünet közben: hol vagyok? mit csinálok?

– Hivatalban. Most ugyan kissé szabadságon. De jövő hótól újra. Ámbár, nem tudom, hogy… Különben…

Korai egyelőre előhozni a tanárszakot s tanítványokat. Így sugdos bennem. De valamivel ki kell tölteni a szünetkéket, mik egyre nyúlnak, mint a poshadt túró. És főleg alattuk, úgy tetszik, inkább vetődnek óvatlan pillantások kissé nyárias s kissé gyűröttes ruhámra és kissé szürke ingmellem és sárgás szegélyű galléromra.

– Azért jöttem – így kezdem. És legott érzem, hogy kínos kezdet. Azért jöttem. Szóval valamiért. És csak valamiért jövök, ha jövök. Másként eszembe sem jut… De már, ha belekezdtem, folytatom: – Azért jöttem éppen, hogy igen terhes a mostani állásom. Reggeltől késő estig. Azért is nem tudtam meglátogatni. Tanulni egyáltalán… Meg el is tetszettek költözni. Bevallom, azért pimaszság tőlem. Elismerem, és bocsánatuk kérem.

– Hát bizony – szól vontatva Kuzmikné. – De hát mi sem igen járunk sehova. Hozzánk is alig valaki. A Dezső barátai legföljebb. Talán ezentúl korcsolyázni fognak járni Irénkével. Egyik kollégája bajnok. A BUFC titkára. De maga, hallom, nem jár az egyetemre.

– Nem, nem járok. Hivatalban voltam. Nem járhattam. De éppen azért jöttem – sietek belekapcsolódni Kuzmikné szavaiba. De ez az átkozott „azért jöttem” megint közberagadt, mint a bojtorján. – Azért jöttem éppen, hogy megtudakoljam Dezsőtől a beiratkozást, januárban, a tanári szakra. És a tanár úr is most, nem tagadom, nagy szívességet tenne, ha tudna egy-két tanítványt, mert…

– Ha tudna, kedves! hogyne – szavam közbe Kuzmikné. – Dehogy tud! Még Dezsőnek sem szerezhet. Ő most nincs itthon, sajnáljuk. Ő is akart tanítani. Hiszen olyan drágaság van a vidékhez képest. Mi is csupa gond…

Stb. stb. stb.

Irénke egy füzetet lapoz az asztalon. Föl is kel, hogy egy másikat lapozzon a szekrényen. De anyja nem szól rá, mint máskor.

És kimenet nem érzek szorítást kezétől. Úgy tetszik, nem is éri keze az enyémet. Jó is, hogy a nyirok nem tapad tőle meleg kacsójához. Kézcsóknál így is beleütöm az orrom Kuzmikné kezefejébe. Még talán holmi nedveket is hagyhattam rajta. Fúj, fúj, fúj! be kínos.

Minek is jöttem?

Kacagnék. Ez a ház sem lát többé! Kacagnék…

De nem bír áttörni még rossz vihaj sem ernyedt viszolygásaimon.

Oly gyötrő. Oly nyűge vagyok önmagamnak. Oly szemete az életnek. Oly piszok, mint a hóra hányt kályhakorom.

Öld meg magad, Buzikán Mátyás! Minek élsz? Minek is születtél?

Nos, a sors nem tréfa. Az anyád kínját, amivel a világra hozott, még ilyen életből távozóban is, előbb meg kell fizetned a halódás gyötrelmeivel, amik a sötétbe visznek, ahonnan jöttél. Az élet lebujából az utca sötétjébe.

 

*

 

Hogy nem voltam édes eszemnél?

Mi az, hogy észnél lenni? Mi az egyáltalán? Mi az, hogy: én? Minek a vágy akkor? Vagy nélküle is az, hogy én? Kellek magamnak vágyaim nélkül? És magamnak vágya nélkül is kellek?

Nem volt mit ennem. Becsaptam magamról a felöltőmet, hogy hazautazom.

Mindjárt mehettem volna is az állomásra. Úgysem volt semmim már lakásomon.

Ehelyett beültem az első csapszékbe. Bepofáztam és ittam. Azzal a gondolattal, hogy öngyilkos leszek. De akkor eszembe jutott, hogy még eladhatom a zálogcédulát, hisz így sem váltom ki többé kabátom.

Eladtam. És akkor gondoltam már: nem egyszerűbb lett volna mindjárt eladnom a kabátot? Akkor futott volna belőle pofázni is, inni is, útiköltségre is.

Így megint ott ültem egy kocsmában, az utolsó hatosokon, hogy aztán végzek magammal.

De maradt még egy teára valóm. Azzal átugrottam még egyszer Veronikához a kávéházba.

 

*

 

Estefelé volt. Váltása idején. Épp az időtt, mikor a kávéház legüresebb. Uzsonna után és vacsora előtt közt. De micsoda fönnhéjázó kifejezések az időjelzésre?

Ott ülök mellette az asztalkánál. Ő kihajolva az ajtóra járó kasszatrónból.

De már nincs erőm a hazudozásra. Legszívesebben levágnám a homlokom az asztalra, és gyerünk ki egy becsületes zokogással a pofámon idétlenkedő mosolyfintor helyett.

Hazudnék is talán, ha Veronika szemeiből nem látnám, hogy körülbelül sejti helyzetem. Akkor talán. De szemeiből látom, hogy holmi hökkedelemféle bennök. Láthatta, hogy beugrottam egy percre kiskabátban, s láthatja kékülő orrom s cserepes számat, miből mintha jégsárkány létemre tüzet fújnék. Láthatja, de ha nem akarja mutatni szánalmát, azt sem akarja, hogy restell. Hogy terhére vagyok kissé, s sokszor néz önkéntelen a főpincér felé.

– Csak legalább útiköltségem volna, az ördög vigye el!

Ezt mondom már vagy három ízben, ha csak úgy mellesleg is, de azért hangomon éppúgy keveredve föl az igazság a külszínekre, mint teám fenekéről kavarja kanalam a cukoraljat.

– És mennyi az? – megkérdezte mindjárt.

– Áh! – legyintek szemérmem maradékán.

– De mégis, mennyi az? – kérdi újra.

Erre, bár pontosan tudom az összeget, mély számításokat mórikálok, míg kiböffentem.

– Annyi nincs, hogy kölcsönözzek magának – mondja Veronika.

– Nem is fogadnám el. Hogy gondolja?

– De hát mit fog tenni?

– Magam sem tudom.

Rohadtul ugyan, de még nevetni is bírok ezen. És bizonytalan egy gazdag ismerősöm emlegetem, akivel bár haragot tartok, de talán, ha nincs más mentség, igénybe kell vennem. – Különben – fejezem be ezt a szomorú veszkődést –, különben talán el is fogadom mégis magától. Hiszen azonnal megküldhetem, ha hazaérek.

– Hát adjam? Akarja? Ennyi van.

– Jól van, adja ide… köszönöm nagyon magának.

– És a többit honnan veszi?

– Majd csak kerítek.

Ezt már a pénzzel zsebemben toldom hozzá, ami szinte olyan, mint valami ragaszték. Összeállítja valameddig szétnyakló énemet.

Egy csókkal búcsúzom tőle. Lehajol asztalom fölé a kasszapárkány oltalmában. Máskor is úgy tettük. Azzal fölállok.

Hogyan gondolok rá? Hogyan gondoltam rá?

Akkor nemigen volt szesz bennem egy hálagondolatnyi sem. Egy gyöngédségnyi sem. Az Éh, vezetett, s a Halál kergetett, mint két szörnyű pribék.

Még egy éjet kellett kihúznom a vasútállomáson. Előbb az odamenettől egészen megdermedve, majd félig megsülve a váróterem kályhája mellett, egy parasztbatyun gunnyasztva, amit őrizetemre bíztak.

Végre a vonaton ültem.

 

*

 

Az állomás, ahol kiszálltam, a szomszéd város állomása volt. Addig szólt a jegyem.

Tizenegy óra huszonöt perc volt éjjel, mikor megérkeztem. És körülbelül kétszer annyi kilométer még szülővárosomig.

Hogy éreztem-e valamit? Talán azt, hogy önmagam testetlen kínja vagyok. Nemcsak a szél fúj át rajtam, de az ünnep előtti tolongó utasok is körösztüljárnak rajtam szabadján, akár valami jelenésen.

A szakasz már hideg volt az érkezésnél. Elaludtam, és csonttá gémberedtem.

Csak ösztöne hajtott, hogy melegedjek meg egy kissé valahol. Vagy hogy bírjak gondolkodni: beállíthatok-e egy rokonomhoz a városban hasonló állapotban, barátságtalan nép létükre. Mert kibírom-e gyalog kiskabátban? Hová forduljak?

Ennivalóm volt éppen. Egy nagy darab száraz kenyér s valami húsmaradék.

Egy férfi ki akarta hajítani az ablakon a kupéban, de egy asszony figyelmeztette: hagyja ott, hátha hasznát veszi valami nyomorult. Talán rám gondolt.

Mikor mindenki kiment, magamhoz vettem. De alig ment le falat beduzmadt torkomon, s minden nyelés keserves könnyeimbe került.

Azzal, amit tettem, azt hiszem, nem is voltam tisztában, mit teszek? Mi következménye lehet. Sőt egyáltalán, hogy rajtaérhetnek.

Mielőtt bemennék a váróterembe, a kijárat felől, mely egy kert mellett vitt el, egy oláh asszony jön sietve a peronon. Hová sietett? Jegyért? Valakijéért?

Csak látom, hogy nagy gyapjú guba rajta. Egy vastag, meleg guba a hideg, a szél ellen.

Egyszerre lecsapja általvetőjét a peron kijárata előtt, ahová a lámpa fénye nem esik. És az általvetőre lekanyarítja magáról a gubát s ráveti. Nyilván, hogy gyorsabban iramodhassék.

Meg se várom, míg jól tovamegy. Megyek, lehajlok, fölveszem a gubát. Még magam elé is tartom, magasan a kezemben a lámpánál, hogy milyen? Tiszta új.

Azzal vállamra kanyarítom, s el a kijáraton. Nem is sietek.

Így volt, ahogy mondom.

Egy vasutas, postás, kapus vagy rendőrtől, egyenruhás alak volt, megkérdeztem az utat és nekivágtam.

 

*

 

Karácsony szombatjára virradt.

Az éj világosabb volt a reggelnél. Téli hold fénylett, csak hajnaltájt hunyt le, s a hó is világolt. Olyan volt éppen, mint a sarkvidéki éjek a sarki fénnyel. Olyan csikorgó is. Vagyonom utolján, egy hamis hatoson, elolvashattam veretése évszámát. Magam sem fösthettem másként a gubában, kívülről és belül sem éreztem mást, mint egy lemaradt sarki utazó.

De az út nem rokkantott meg, inkább megüdített. Teljes iramban mentem világos reggelig. Akkor szusszantottam egyet egy kilométerkövön, s újra neki. Még meg is izzadtam a derék guba alatt. Valamikor délelőtt már a város végén voltam. De nem tudtam volna elviselni, hogy napvilágon érjek be, s menjek végig a városon.

Betértem a legelső házba, még a szántóföldek közt, távol az első utcától.

Ismert ház volt. Egyszer vendége voltam. Egy volt osztálytársam szegény szülei zsellérkedtek benne. Tanítónak ment a negyedikből.

Persze, nem ismertek meg. És én nem siettem a bemutatkozással.

Arra kértem csak őket: engedjenek megmelegedni a nyitott konyha tüzénél, s várni estig.

Szívesen megengedték.

Ott akartam hagyni érte nekik a gubát. Előbb nem akarták elfogadni. Azt hitték, részeg vagyok, vagy bolond. Végre megvendégeltek érte pálinkával és sült tökkel. Távozat pedig rám tukmálták egyetlen forintjukat vételáraként.

Mégsem bírtam kivárni a teljes szürkületet. Gondolom, két ízben is rám ismertek a városon át, hiába húztam kalapom szemembe.

Harmadik, pont a Filep Laji öreg oláh hetese és kocsisa, Nucuka bácsi, aki rám ismert. Vele már megálltam a szörnyű fagy dacára. Kérdeztem a vendéglősnét és Mazureket.

Megvannak, hogyne, egészségben, a Jóisten, a Jóisten így és amúgy.

A vénség mindenre a régi áldáskodásokkal válaszolt. Nem volt szeme változott külsőm számára.

Mennyit emlegettek! Mennyit emlegettek! Folyvást ezt hajtotta.

Konyhánkba nyitok be kopogás nélkül.

A cselédet annyira megijesztettem, hogy még rám sem bírt kiáltani, holott nem nézhet egyébnek csavargónál. Idegen arc. Sosem láttam. Legföljebb a vidék jellegzetes vonásai ismerősök rajta.

A hangomból azonban mindjárt sejtheti kilétem, nyilván hallomások révén. Különben is mindjárt így mondom, helyet foglalva egy széken:

– Mondja anyámnak, jöjjön ki egy kicsit, nem akarok bemenni.

– A nagysága nincs itthon – válaszolja. – De mindjárt jön.

– Jól van, megvárom – mondom mindjárt olyan hangon, mint aki nem barátja a valószínűen következő kérdezősködéseknek. Pedig nem hittem, hogy ily nyugodt s szepegéstelen leszek. Inkább attól tartottam, hebegni, reszketni fogok, ha belépett. De az ismert hely, ha ezúttal idegenebbül is hatott, lélekre kapatott föl. Itt sohasem beszéltem más hangon, mint rendelkezően. Talán ezért. Bemenni mégsem ínylett. Már kívülről több hangot, nevetéseket s edénycsörgést hallottam. Vendégeket gyanítottam.

– Hova ment anyám? – kérdem egy idő múlva.

A cseléd egy rokonunk nevét mondja, ismételve, hogy minden percben itt lehet már.

A konyhában szintén áldott szagok gyülekeznek orrom köré. A kalácssütőket takarítja már a szolgáló. Szemeimnek régi karácsonyesték papírfüzéres, színesrongyos, csillogó, cicomás, gyertyás karácsonyfái kápráznak. Gyertyasercegés a fenyőfa gyantás ágai végén. A gyermeki öröm illata. Csengő csilingel fülemnek. Megjött a Jézuska. Kézen fogva futok kishúgommal a varázsteremmé vált szobába a nappaliból. Hintaló, képeskönyvek, cukorkák, bábuk, cin- és fakatonák, kőépítőkocka-ládák…

Kezem piszkos, borotválatlan államhoz nyúl, s szemem cipőm orrából már előkandító nagyujjamra esik. Talpának kérgén sem jártam már. Lábujjaim a havat érték.

És mégis úgy tűnik, valahogy vásottul: Eh! most egy kis szégyen, handabanda. Aztán lemosdom a mosdótálba a mocsokkal együtt, s ezzel túlestem rajta, s minden rendben a továbbiakig. Marha voltam, hogy eddig halogattam. Fő, hogy itthon vagyok, végre.

Épp e gondolatok közben nyílik ki egyszerre a szoba felőli ajtó. Lakónk, ki rajta féltestével. Megnéz, de nyilván nem ismer meg első tekintetre, vagy nem teszi föl jelenlehetésem, s talán a cseléd babájának gondol, hogy amúgy sem barátságos tekintete barátságtalan. Már a szolgálóhoz is fordult. De még egyszer rám. Aközben már fölálltam.

– Maga? – ámul el rajtam.

– Én. Izé, nem akartam bemenni, mert…

Ekkorra ő már teljes nyugalmánál:

– Beee? Nem is óhajtjuk, kérem – ingatja lassan a fejét. – Szó sincs róla. Itt semmi keresni valója többé.

– Bocsánat, nem magát keresem! – csattanok föl.

– Akár engem, akár mást, itt nincs helye többet. Ahogy megírattam. Csak tessék! – mutat az ajtóra. Majd egyidejűleg zsebébe nyúl, és egy tízest vesz ki tárcájából. – Ha látogatóba jött, kérem. Van szálló. Tessék!

Ezzel nyújtja felém a tízest. És amint elejétől fogva, most mintha tüzetesebben vizsgálná külsőm. Szörnyen nézhetek ki, tény, az állomáson, a kupéban hencseregve, s az út. De azért a tízes felé, amelyikkel közeledik, úgy legyintek, mint aki ki akarja verni a kezéből. Csak nem érem el.

– Kérem! – veszi tudomásul. Majd a lánynak szólja: Laktassa jól az ifjú urat. Aztán Isten hírével! – teszi hozzá ismét nekem. – Ha egy negyedóra múlva itt találom, akkor majd segítek rajta, hogy lóduljon.

Ezzel beteszi az ajtót.

A cseléd elképedve bámul. Nekem vad düh arcomon s minden idegemen. Ott állok. Egyszer csak mostohaapám újra visszanyit, s közeledik hozzám:

– Nehogy azt higgye, kérem, tréfálok. Megjegyezheti, hogy a rendőrséggel s édesanyjával elintéztem ezt. Ha el nem kotródik egy negyedórán belül, rosszabbul jár.

Ekkor olyan két szót ripakodtam rá feleletül, amiket nem ismételhetek itt.

– Rám? – közeledik hozzám fenyegetőleg. – Rám?

– Menjen, szerencsétlen! Mert…

Emelem a kezem. Erre megáll.

– Tudom, tudom – bólintgat. – Tudom, hogy erre nagyon képes… De csak amit mondtam. Jellemtelen! Gazember!

Ezzel újra bemegy.

Ott remeg minden porcikám az indulattól. De a „rendőrséggel elintéztem!” hat rám valamelyest félemlítőleg. Az „édesanyjával” valamelyest bátortalanítólag. És a „jellemtelen! gazember!” valamelyest jogosan. Mit várhatok itt?

A cseléd már mozdul a tűzhely lábasai felé. Láthatólag szánakozólag.

– Tetszik?… – valami ilyest mond.

Szánalma mintha egyszerre anyámét képviselné. De iránta nem megindulás, hanem szégyen és vele dac és düh kavarog föl bennem:

– Nem, nem, köszönöm – rázom a fejem. Azzal, mintha valaki más tenné, nyitom az ajtót, és lassan fordulok ki. A Filep Laji Nucukájának „mennyit emlegették”-jei táncolnak valahogy előttem. Miközben a cseléd utánam szól.

– Mit mondjak a nagyságának?

– Semmit!

Ezzel már ki is fordultam a sötétbe.

Úgy áhítnám, ha ez a „semmit!” kés volna, amely hegyével nem lakónk, hanem anyám szíve kellős közepébe találna. „Semmit!” Megyek, lásd! a fiad, csikorgóban, rongyokban, ki otthonról, a férjed, a mostohapapa ajtómutatására. „Semmit!” Te, te, te, nem anyám, nem mostohám, te senkim!…

Ezt szeretném, ha süvöltené ez a kés. Ezt a „semmit!”

De miért? De miért? Ugyan miért?

Ezt nem súgja semmi.

Miért az anyád annyit keserített szegény szívébe? Te jellemtelen! Te gazember!

Ezt alig súgja valami.

 

*

 

Nucukának sem volt karácsonya, mint nekem. Nem azért, mert kikergették otthonából, hanem mert oláh volt.

Nem volt ünnepe, de azért lángolt az istállóból rekesztett kis kamrájában a tűz, és butykosa sem volt üres.

Az utcán hallottam már a kántálást, s láttam a kivilágos ablakokat. Kutya érzés, keserves, ínséges, szomorú, nyomorult. Nagyon kellett a dühnek és gyűlöletnek indulata a szívembe, hogy a szeretet estéjén valami jeges fal tövébe ne rogyjak meggebedni.

Itt az utolsó menedék, a Filep Laji. Ha onnan is… akkor…

A kapun nyitok be s hátulról, át az udvaron. De észreveszem a világot az istállóból.

Oda állítok be előbb a Nucukához.

Bezzeg Nucuka a kucsmáját is leveszi tiszteletemre. Pedig az a kucsma, ha kucsmával is születnek emberek, Nucukát bizonnyal ebbe a népcsaládba sorozzák afelől, hogy a kucsma soha le nem kerül fejéről, még kánikulában sem.

Letelepszem egy fejőszékre a kályha mellé, s megkérem, hívja ki Mazureket. Ki akarom kérdezni előbb a viszonyokról. Ugyan! ugyan! Hisz az utcán voltam, s kopogtatnom kellett valahol.

Mazurek egy perc alatt künn van. Nem kicsit bámul ő sem külsőmön. De azért mindjárt hív be. Ő sem időzhet itt.

Vendégek vannak.

– Épp ezért nem akarok így bemenni.

Előbb legyint rá. De aztán maga is belátja valamelyes igazam. Gondolkozik. Várjak csak! A kis benyílóban éppen tüzet rakatott az asszonyság. Ő nincs itthon, de mindjárt jön. Üljek be oda.

Beülök oda.

Mazurek a maga részéről minden emberségnek megfelelően viselkedik. Teát hoz, és édesített diópálinkát, karácsonyi italt. De az asszonyság felől kicsit fintorog. Haragudni éppen, nem hiszi. De mikor elmentem, rosszul esett neki. És egy sorral sem emlékeztem meg róluk.

– De hiszen rögtön írtam. Mindjárt csak. Három… négy… levelet – hazudom. – Nem kapták meg?

– Egy betűt sem.

Bejön, kimegy folyvást, ahogy hívják a vendégek, s megint visszaugorhat tőlük. Így, részletekben adom elő neki sorsom is, félig hazugsággal sűrítve. Pesti kalandokat, „ha akartam volna” jeligében. Majd a hazatérési jelenetet bősz mostohaapámmal, aki tekintélyes összeggel kínált, csak mondjak le örökrészemről. Erre dölyfös visszautasításom, pedig útközben elvesztettem erszényem, s csak egy forintom maradt.

Mazurek biztatásokkal s ügyvédi tanácsokkal lát el, mind vérmesebbekkel, ahogy koccintgatunk közben a pálinkával. De a további vendéglátást s a díványon való hálást, úgy tűnik, mégis sokallja saját felelősségére ilyen állapotban. Várjam meg, várjam meg az asszonyságot.

Mert a kupicák hamarosan nem annyira kótyagossá, mint bágyadttá tesznek.

Gyönge voltam és fáradt.

 

*

 

Na, itt van Filep Lajiné.

Nem kissé van oda láttomra, tény. S kissé aggasztóan vizsgál, az is tény. De mindjárt győz benne a régi viszony ereje vagy a karácsonyest hangulata, s igyekszik gyöngéd lenni. Leül mellém, s részvéttel ingatja fejét megújrázott elbeszélésemre.

Egyszerre, amint a szánalmat látom szemeiben, és rá, mintegy megjelenek magam előtt ebben az állapotban… egyszerre forróság csap át tarkómon. Nyeldekelhetek, haraphatom össze fogaim, hiába! Csukló, zajos zokogás zúdul rám. Le a fejem az asztalra s rángok, rángok keservesen, őszintén, nyomorultul.

Fölnézek közben, piszkos ujjaimmal törülgetve ki szemeim. De akkorra a Filep Lajiné arcán is valódibb megindulást észlelek. Erre újra rám a könnyzuhatag és csuklássorozat. Megint sírok, sírok egy hosszú verset.

– Feküdjön le! – biztat. – Dőljön le ide. El van törődve szegény feje. Holnap inkább kigondolunk valamit. Adnék egy ágyat, de most mind le van tartva. Vendégeim vannak. Jönnek is tán!… Dőljön le csak. Pihenje ki magát.

Nem kéretem magam. Betakar egy pokróccal, s magamra hagy.

Hiszen beláthatom, így nem vihet ágyba. Örülök ennek is.

Zsibbadtan, félig öntudatlan fekszem. De csak bánat, bánat, bánat zsongat. Nincs gondolata.

Hallom még egy darabig a beszédet, edénycsörgést, pohárcsengést a másik szobából zűrös szenderem közben. Nem sokáig…

 

*

 

Nem sokáig…

Nem mondom el, mit álmodtam. Nagyon undorító. Nagyon undorító… Nem önmagában, hanem aztán, kapcsolatban mással. Önmagában voltaképp…

De voltaképp álombeli bűnökért s ocsmányságokért is felelősség terhel. Nemcsak éhes disznó álmodik makkal, hanem szurtos lélek sem álmodhat patyolatról. Romlottak vagyunk, rohadt álmunk is. Nem tehetünk róla. De életünkről tehetünk. Csupán magunkról nem tehetünk. De a gyávaságról igen, mely nem nyit ajtót az ördögnek a pokolba.

Persze, ezt a követ is úgy hajítom, hogy a magam fejére essen. Ha máséra is koppanna, nem óhajtom.

 

*

 

Reggel, mikor fölébredek, egy szék karján fehérneműt pillantok meg. Az asztalon csomagot. A dívány mellett egy pár cipőt fedezek föl. A fogason egy felső és kalap.

Egyik ingről megismerem, hogy hazulról való. Ezt tehát nem Filep Lajiné állította mind ide. Éppen bejön:

– Édesanyja itt volt még az este. Ezeket hozták a cseléddel. És hagyott nálam pénzt is. Megcsókolta magát. De nem ébredt föl. Nem is hagyta, hogy fölébresszük. És sírt… Sírt. Sírva jött, sírva ment el. Istenem, istenem!

– Mit mondott? – kérdeztem szégyen-rebegve.

– Majd eljön. Istenem, istenem!

Visszás volt szégyenem, visszás állapotom. De semmi oly iszonyúan visszás, mint ezek a szavak: „Megcsókolta magát, de nem ébredt föl.”

Úgy éreztem magam, moslékos edény vagyok, amelyiken bűzös undorítóság szutyog ki.

Álmomban is csók érte a szám. De az a csók nem anyámé volt. Szennyes, faggyas ajkaké. És mégis, akkor álmodhattam. Éreztem.

Kimondhatatlan mocsok az élet. De épp azért mondom: a követ úgy hajítom, hogy csak fejemre hulljon. Bántana, ha mást is találnék. Jobbakat. Vagy annak hitével valókat is.

 

*

 

Anyám csak harmadnap jött. Ugyanúgy, mint előbb este, a cseléddel.

De már a kártyafalka közül állítanak föl, hogy beszéljen velem.

Nyerőben vagyok éppen, s utánam is kiabálnak, mikor fölugrok.

Innét láthatom, mit érek. Önkéntelen visszakiáltom: Várjanak, mindjárt jövök!… Mikor annyi hónapi távollét után anyám vár rám.

Ezt tudom visszakiáltani. Ha önkéntelenül is. De éppen, mert önkéntelenül, vagyis igazi magamból. Mit érek hát?

Anyám is hallhatta, mert összecsókolózás után ő is azon kezdte:

– Nem soká ülhetek, megyek mindjárt. Apád nem tudja, hogy eljöttem.

– Apám! – mondom idétlen mosollyal, de nyomban megbánom anyám révedő tekintetére.

Még ő jön zavarba előttem, szegény. De védeni akarná eljárását férjének s vele magát is:

– Ne csodáljad. Nagyon rendes ember. Nem rossz szívű. Engem megbecsül. És mit tehetek? Ő fizeti az adósságunkat. Én nem bírnám, és eladták volna fejem fölül a házat. Számodra is ő adta utoljára a pénzt. Mit tehetek? Lásd. És te nem viselkedtél úgy, mint jó gyerek. Most utoljára is, és azelőtt is, mennyi szomorúságot… mondd, ugye?… És én hiába akarnám. Ő nem, nem akar téged – azt mondja – látni sem. Nem bánja, segítselek tudtán kívül. Tudja így is, ha meg is tiltaná, akkor is megtenném. De látni nem akar… Járj utána, keress valami állást, mint írtad. Én is kérni fogok. Járj benne, Matyikám! Itt? Itt akarsz maradni? Így akarsz élni? ilyen fiatalon?

Ígértem, fogadkoztam. De belül, már a kiejtett szó mögött éreztem, nem őszintén. Éreztem, hogy rossz és kellemetlen gondolatnak is, hogy anyám bekér valahová, nem is hogy magam fáradjak benne.

A két ász. A két szörnyű kapus meredt rám minden ajtóból.

Fogjak mindent rájok? Vajon teljesen ők a kozmásak sorsomban?

 

*

 

Azóta itt élek. Gyalázatos élet. De még annak sincs értelme számomra, ha azt mondom rá: sajnos. Nincs. Sőt egyenesen hazugnak tűnik szememben. Hazugnak. Mert abban a pillanatban, amelyikben megkísérlek számot vetni magammal: mi jobbra vagy csak mi másra is vágynék hát? Abban a pillanatban mintha valami békafélének érezném magam, akit lételeméből másba kecsegtetnek. Mi másra hát valóban? A mocsár undok, meglehet. De a száraz valami kínzó szikkadást, tikkadást éreztet. És éppenséggel röpülni? No!…

Gondolom, a Numa barátom tökéletes eszményéig vittem. A Numa egykomáméig, aki tántoríthatatlan vonzalmában és ellenérzületeiben, de azért már egy rendes gyakornoki év után, tisztté való kinevezése előtt áll. És rendíthetetlen maradva elvei mellett, bele fog keveredni holmi házilányos bandába, amit olyannyira tudott kárhoztatni, és hűen életfölfogásaihoz, családapaként fogja kikotortatni fiával nadrágzsebéből az irkáravalót… Különben nem kerül ki, nem másolt modora irántam, de nem keresi társaságom.

 

*

 

Ödön, mint értesülök, félig-meddig máris híres ember lett. Föllépett, s sikere volt valami új színháznál a fővárosban. Röpülékeny lélek volt mindenha, s szárnyra is kapott.

Azért valahogy különös is, nem is, előttem kiválása.

Tényleg, sokszor egész csodálatomra volt, mi az, ami kivételezteti köztünk, sőt vonz hozzá mindannyiunk? A legeszesebb s legvagyonosabb fiúk is barátul fogadták mindig, holott utolsó diák volt mindig, s inkább gőgösködött s érzékenykedett, mint törleszkedett s tolakodott. De ha bármi készült, mást kihagytak belőle, ő föltétlen eszébe jutott mindenkinek. Holott senkinek sem lehetett más mellékgondolata, mikor jópofaságáért bevétele mellett fogott, hogy inkább kedvet ront, s galibát okoz, mint elősegít mulatságot vagy egyebet is.

De hisz magam is úgy voltam vele.

Lehetett szátyár, hazudozó, öröksóher, sőt tudákoskodhatott s ferdíthetett komolyabb vitáknál is, még csak többet sem tudva az átlagnál, de hogy forgatva azt a keveset, amit tudott! Még mókái is ízetlenek s lopkodottak is lehettek. Valami megkülönböztető mégis volt kelekótya személyében. Talán épp az őrülete, hogy mindig különbnek s kivételnek merte tartani magát.

Ez, ez a mersze, azt hiszem, ez nagy dolog. Majdnem minden. Nem tehetek róla, mindenha utáltam. Meg is bosszult.

Másként tartjuk a barátságot.

Minap végigkísértette magát velem nyilvánosan a városon. Sőt tüntetőleg rázta kezem, s veregette pajtásilag hátam búcsú közben.

Valahogy éreztem, hogy ez szinte nem is személyemnek, egyenesen züllöttségemnek szól. Örökké viszketett benne a ragyoghatnék, s meghökkenthetnék, s ki előtt ragyoghat jobban, mint akin legtöbb mocsok, s mivel hökkenthet meg jobban, mint az összevetés által hasonló egyén mellett?

Egyébként ragyogott az apja lelkének, nem nekem! Őrültségeket gágározott. Azt mondja, nem látja be, miért volna egy hamiskártyás rosszabb egy méltóságos s tisztes hivatalfőnél? Az is semmi munkával vágja zsebre más görnyedők verejtékével szerzett javakat. A hamiskártyás is csak ezt teszi. Sőt több érdeme, a kockázat, az ügyessége, sőt a tiszteletreméltósága helyett mesterségében való elítéltetésében. Legalább megdolgozik s megszenved mindennapijáért. Ilyeneket zagyvált. Sőt azt mondja: hát egy kitartott férfi és egy gazdagon nősülő becsületegyén közt ugyan mi különbség? Sőt továbbmegy. Fordítottja. Mi különbség, ha valaki havi pénzt ad feleségének, vagy részletekben mesterségbeli hölgyeknek szúrja le a taksát? Ilyeneket zagyvált és fejtegetett a komolyság legkomolyabbján.

– Bocsásson meg – jegyeztem meg. – De az erkölcs és jellem, szerintem, nem holmi fényűzése s esetlegessége az életnek, hanem szükségessége. A bontó és rossz, rossz és bontó, bárhogy mentjük és magyarázzuk. Persze magamra gondoltam.

Megszánakozta gyávaságom. De nem tudtam hirtelenében vitázni vele handabandái közben. Utólag kavart és alakított bennem gondolatokat.

Úgy különben csodálatos és szinte ördögien leszerelő eszmesorakoztatása. De valahogy tökéletesen átértettem:

Aki, hogy úgy mondjam, fogas eszmékkel bánik és támad meg örök közhelyeket, olyasféleképp tesz, mintha még egy mérleg nyelvének áltana. Viszonyít két körülményt, s addig dobál le egyikből, s addig rak a másikra, míg holmi hamis s dőlékeny egyensúlyt mesterkedik ki.

Csakhogy az élet nem ing két körülmény közt, hanem gördül tova, mint a kocsi. És a fogas-eszélyeskedő olyan, mint a kocsis, aki azt mondja: van egy utam megtenni való, hát egyenlő gyorsasággal hajrá neki, elejétől a végéig. Csakhogy a körülmények útja, amin áthajt életünk, itt rögös s kátyús, befröcsköli magát sárral, többet reked el, s összetöri fogatát, hogy aztán a sima helyen döcögjön úgy vele, mint a kátyúk s rögök közt kellett volna.

A fogas estélynek hazugságok és értelembontások az emberi előítéletek. És meg is győz felőlük. Csak azt nem vesszük észre közben, hogy az előítéletek a valódi valóságok. Ki kétli, hogy a hozományvadász nem egy és ugyanaz a kitartott egyénnel? Már lényegben. De a lényeg a semmi, s a külszín a való. Mert a hozományvadász mégiscsak derékul és becsülettel élhet, és utódokat szaporíthat derékul és becsülettel, míg a kitartott fickó életében, példájában és mindenében csak rothaszt és rohad.

Épp elég időm a tusakodásra.

 

*

 

Nem! Én nem röhögök ki magamban sem erkölcsöt, sem jellemet. Tisztában vagyok vele, hogy az emberek közt nem töltök be több szerepet a poloskánál. Nem hiányzanék létem. Sőt.

Sőt, sőt, én tudom igazán megbecsülni azokat, akik az erkölcs és jellem útját járják. És érteni is őket, ha hajlamaik is azon viszik. Hogy még inkább becsüljem azokat, akik hajlamaik ellenére, de erős akarattal azon maradnak. Ha érteni már kevésbé is értem. Mivel csak erőm csődjét ismerem el. Semmi egyebet. Azért mások előtt nem röhögök ki erkölcsöt s jellemet. Legföljebb kényszerből. Kényszerből, mert nem siránkozhatok nevetség nélkül sorsomon. És a rögtönös javaslat nélkül, hogy változtassak rajta. Ez az. De miért?

Hazudjam, ha nyavalygok? Voltaképp úgy élek, mint egy kiskirály. Az életfönntartásom mulatság, s kezem ügyében, amit szemem-szám kíván, körülményeimhez képest. Hajlamaimnak élek. Hány mondhatja el ezt magáról?

Mindössze a becstelenség. Mindössze! Igaz, hogy ez épp elég nagy kár. De minek nincsen ára? Hogy a szenvedély kielégíthetésének legnagyobb? Íme, esetemben még nem is egészen áll.

 

*

 

Voltam már például a rendőrségen is hamis kártyázás vádjával, s még csak nagyon pirulnom sem kellett.

Nagy fogás volt pedig. Egy lova árát nyertem el egy vidéki dászkálnak nagyvásár napján. És a felesége rohant a kapitányhoz.

A kapitány azonban csak magánszembesítésre hívatott föl. És az asszonyság a következőket hallhatta:

– Bizonyítani a hamis játékot erre az úrra nem tudja, nagysád. Hazárdjátékért meg mindenkit büntetnek, ha nyer, ha veszít. Ha ezt az urat lecsukom, mint akarja, akkor a tanító urat is mellé kell csuknom.

Megszabadultam egy csomó szép címzettel a nő ajkairól. Nem kereskedtem értük a törvényben.

Mellesleg, pont akkor, véges-végig egy fél húzást sem csaltam. Talán azért is kellett megbűnhődnöm. Mindenkinek más a gondviselése. A hamiskártyásé csak nem jutalmazhatja gyámoltját tiszta játékért.

 

*

 

Nem is okvetlen szükség a hamis játék. Csak szív és valamelyes gyakorlat, már tisztességesen jövedelmeznek a lapok. Nem is kell, csak védelmül, menedékül, végső mentségül a hamis játék.

Az a tapasztalatom, hogy nincs is szerencsétlen játékos. A szerencse bizonyos átlagos, sőt valósággal igazságos mértékkel mér mindenkinek. Vagy legalábbis fordulatait megvigyázhatja mindenki. De műkedvelő szalad fejjel a falnak, ha veszt, és nagylelkűsködik, ha nyer.

Azt hiszem, ez is a fontosabb. Nem meghatódni a nyereségen. Ez inkább a kezdők hibája, s ezt nem bocsátja meg a szerencse. Éppen mintha nemtője joggal duzzognék, és vonná meg kegyeit, amikkel szemben unalmat vagy eltelést mutatunk. Nemhiába tartják nőnek. Egy cirógatásán, egy pillantásán is kapni kell. Én mondom, hogy ebbe nehezebb beletanulni, mint abba, hogy vesztésnél nem veszteni el a fejet.

Megszánni vesztőt, ez nem jóindulat. Ez gyarlóság, gyöngeség és ostobaság. Játékszenvedély hajtotta lélek, én mondom, szinte nem is a játék élvéért játszik, mint köztudott, hanem a veszteségért. A kín húzza, ha nem is az öröm. Ha nyer, kietlen és viszolygó öröme, s csak csigázottabbá teszi. Csak azt keresi, hogy folytassa, míg veszít. Valóságos erkölcsi lendületet vár ösztöne attól.

Magamon figyeltem meg, míg másokra nyílt szemem. Mintegy a játék szellemét két végletében. A vesztés furcsa, mondani, kíngyönyöre az egyszerűbb, mint a megadásé. A nyerés valahogy kettőből tevődik. Szánom és önzetlenkedek a vesztővel, ez az egyik. És aggályaim vannak gyanúkra, hogy nem tisztán játszom. Persze arról az időről beszélek, mikor éppenséggel kísértete sem volt jogos ellenem gyanúnak. Most már nem tartok tőle, hanem óvakodom tőle, s vigyázok a látszatra. És még most is körülsetteng olykor.

Alakok? Mint mondják: palik? Ritkán hiányoznak. Legföljebb minőségben inkább, mint mennyiségben. Vannak, akikre szinte rendes jövedelemként számíthatunk. Éppúgy hordja zsebünkbe pénzét, akár a könyvgyűjtő a könyvkereskedőébe vagy más máshová. De a mellékesek busásabbak rendesen. A rendkívüli fogások. Bár mondhatom, nem könnyebb munka is elbánni velük, mint tűnik. Határozottabban könnyebb ismert pofákkal.

Mondhatom, egészen csodálatos fickók köztük. Van egy egyébként rendes, becsületes és nem is sóher iparos. Képes beleugrani játékba, és képes leadni utolsó vasát, csak azt ne mondják róla, hogy szerencsétlen játékos. Hasonló egy másik, akit azzal lehet, hogy: nem tud játszani. Ugyanezzel szemben, ha nyerőben, csak ott kell megpiszkálni, hogy nem tisztán bánik a lapokkal. Már dobálja a pénzt.

Ilyenekkel szemben szükségtelen is a hamis játék. Ezek gyöngéjét még oly ostoba tökfilkó is ismeri és fölhasználja ösztönből, mint Mazurek.

 

*

 

Anyám néha meglátogat, néha én is őt.

Már alig beszél lelkemre. Mintha érezné, hogy itt kámpec minden zokszóval. Nagyon szívemen van néha keserve miattam.

Egyre ritkábban is találkozunk. De többször küld számomra hol, mit. És hagyom, pedig nem szorulok rá. De mintha attól nem szabadulhatnék, hogy galádat ne tegyek.

Voltaképp több a magamra való pénzem, mint nekik. Zsebemben állandóan nagyobb összeg. Kevésszer adok le jelentékeny összeget. De tényleg, mintha nem volna áldás ezen a pénzen. Sokszor, ha összevetem, többet nyertem egy hóban, mint egy tanácsos fizetése. És nem tudom, hogy el is költöttem volna belőle. Kántor úr gázsija hányszor fordul meg egy lapon. És az összeg zsebemben mégis csaknem állandó. Ha nem fogy, de nem nő. Valahogy elcsúszik. Az ördög nem segít, csak arra, hogy játsszam.

Pedig már rég nem sarkall a műkedvelők vágya, hogy mert forintokban játszom, forintokban költsek. Éppúgy nézek hatosokra is százak után. Ebben valósággal megváltoztatott a kártya. Nem merem mondani: megjavított. Pedig úgy van.

 

*

 

A lélek valóban furcsa. Van napom, mikor úgy járok-kelek: ugyan, mit eregetek folyvást rémeket magam elé? Egy lendületen múlhat, s még tisztes egyén is válhat belőlem, aki úgy tekintek vissza ez időre, mint ifjúi eltévelyedésekéire. És szólásokban merek hinni. Például: Épp azokból válnak a legkülönbek, akiknek nagy zegernyéket állt ki ifjúsága. Játszottam már föddhetetlen egyénekkel a Filep Lajin kívül is, sőt társalogtam játékon kívül is. Körmölésznek kapnom be valahová, nem is kerülne túl fáradozásomba.

De más napon úgy érzem, mintha eleven, nyers var borítana, aminek tűszúrás minden pillantás.

 

*

 

Gazdaféle vagyok csaknem a Filep Lajiban, ha akarom. De cseléd is, ha nem is akarnám. Mindenesetre egyben-másban hasznosítottam már magam. Így egy szőlőtermés vételére én bírtam rá az asszonyt. Lábán vette meg, s még szüretet is csaptunk, s ugyan nem fizetett rá, még vendégcsődítőnek sem, a borával. Ez volt mindig, hogy másnak nem voltam soha ostoba s rosszindulatú sem, kivéve magamat.

 

*

 

Hiszen talán volna is mentség kikecmeregni a hínárból, bárhogy csavarodott s csavarodik körém. Sőt néha úgy tűnik, meg is érné a kivergődés küzdelmét az élet egyetlen ajándékánál fogva.

A nők, a nők, a drágálatos ajándék. Sokszor hívnak, csábítnak. Talán egy kísért csupán megbánásokban. Talán egy, bizonyos, talán csak egy, személytelen. A társ, a pár, a kedves, hitves, anya egyben. A magány szörnyű rémeinek drága elhessegetője. Akiért talán megérné az út fáradsága addig, ahol rám vár.

A nők, a nők. Hiszen, úgy tűnik, eleddig meg sem érdemelte valamelyiküket szemem s szívem hebehurgya mohósága. A mostani áhítás volna már méltó hozzá.

A nők, a nők. Valami rejtélyes csodálat s rajongás bennem a nők iránt. Valahogy nemies vonatkozásoktól mentes, s mégsem afféle lovagi vagy diákos. Nem elegye áltatás s hazugság.

Eleve talán onnan eredhetett, hogy éveim legzsengéiben csupa nők környékeztek. Anyám, nagyanyám, dajkám, cselédünk s kishúgom, csupa nő. Férfi alig került közvetlen közelembe.

De a nők.

Más és majdnem szabatos magyarázata róluk érzésemnek. Úgy érzem, egyszerűen ők a fontosabbak a világon férfiakkal szemben. Ők az erő, gyöngébb és szebb nem létükre, akikhez bízás s csüggedés közeledhet. A férfiököl hiába tartja uralmát, mint a kezdet kezdetén, ők a gyámol, nem ők szorulnak rá.

Nem lehetek mestere a szónak, s voltaképp mi is egy érzés szavakra váltva? Pengő arany zörgő rézkrajcárokra. De valahogy minden példázat, minden jelkép, amit szavak visszavernek, készséggel szolgálnak az érzésem keretéül s alakzataiul.

A férfiak az elme, a nők a szív. A férfiak az értelem, a nők az ösztön. A szomorú, a kátyúkba vivő elme és értelem a férfiak, a szív, az ösztön víg bízása a nők. Ők a remény, ők a kedv, ők a való, nem a csinált örökkévalóság, ők a fölfogható végtelen. Ők fontosak a földnek, az életnek, a férfiak csak adalékjaik. Bennük fogan és folytatódik az élet, s játszódik le a titkok titka. Férfiak feszítik értelmük a lét rejtelmének, s teremtenek villanyt, vasutat, kényelmet az őserdő s puszta helyébe, de minek? Mint a szolgák, a folytatódás, a nőkért. Férfielme méri föl a világok egyetemét, s csinál űrben futó golyót a földből s csillagokból, fúr-farag, búvárol, de miért? Hogy még csüggesztőbb legyen a sötét, a nemtudom. A férfiak a nyomorú végesség, a megállj! a mérséklet, a szükségtelenség, hiábavalóság. A nők a soha-sincs-vége, a kezdd-elölről, a hátha.

Oly sok minden kép, rege hajaz ezzel. A kígyó sem fordul Ádámhoz, az élettelen életbe nyugvó hímhez, aki renyhe mérsékletében Isten bábja. Istenéé, vagyis álmaié, miket gyarlóságai ellenkezőjéből alkotott maga képére. A nő érti meg az élet sugallatát a kígyó szájából: ne hajts a szomorú, a férfi, a bábistenre, mert meg kell halnod, hogy érezd az élet gyönyörét. Másként közöny vagy, nem vagy, semmi vagy. A nő érti, érzi meg ezt. Keleten nem adnak lelket a nőknek, minek is? Minek is, az ostoba ábránd számára, az örök gyönyörről, vagyis az örök unalomról, a halálról. Minek lélek, minek záródni egyéniségbe? Egynek lenni a csírázó élettel, a földdel. Ilyesvalami a nő. És az anya az enyém, a tiéd, a mindnyájunké, az egyetlen, aki képes önmagán kívül mássá válni, s önzetlen szeretni. Hol van tőle az apa? Az erkölcs, a mérséklet, a bábgyúró. Aki, ha szenvedélyeket hordasz, vágyakat, vagyis boldogságot és gyönyört, csak vesz tőled, nem ad. Szenvedélyeidben, boldogságod, bárminők és nélkülök senyvedsz s szenvedsz, nem magad vagy, más vagy, nem vagy… Igaz, igaz, azok romlásod is.

A nők, a nők, a nők… nagyon hívnak olykor.

 

*

 

Csakhogy attól tartok, későcske.

Nyavalyás vagyok. Most már tudom, mi az esti bágyadtság, éji izzadás, nyirkos kéz s tőzegfüst ízű cigaretta, ami megköhögtet s keserű. Rámegy a bőröm, nem kétlem. Az éjjelezést nem lehet kialudni… És iszom.

A láz, a láz. Már nem kedves mátka, már bősz hitves, vörös a szeme, véres, gennyes, bűzös az ajka, s karmai várnak, mikor magához csalogat az ágyba.

 

*

 

Dögrováson vagyok. A nyakam nagyon megvékonyodott. Negyvenes gallérjaim szegélyét már csak ádámcsutkám éri, ha köhögök. Diákkori harmincnyolcasokra cseréltettem ki őket anyámmal.

 

*

 

Összekaptam az asszonysággal. Na, most! Innét, koma, tova! De hova?

Most épp pityókos vagyok kissé. De nem tudom, kikelek-e még az ágyból, ha egyszer belefekszem? Nagyon retyegett az inam reggel is, azaz délfelé, mikor fölkeltem… Szervusz, világ!…

Végszó