A kísértet meglakolUralkodóknak vannak afféle nem szeretem kötelességei is. Ilyen a kegyelmi kérvény elbírálása és aláírása: igen vagy nem alapon! Mária Terézia, nő létére, érzékenyebb szívvel kezelte ezt a ténykedését. Végül is nemének ravaszságával lerázta a nyakáról. Nem volt ugyan első uralkodó a világon, aki a halálbüntetést egyszerűen eltörülte. Mindenesetre ezek egyike volt. Eszméjének tápot egy nagyon is gyakorlati körülmény kölcsönzött. A közhazának eldugott és nagyon védhető részén, Felső-Magyarországban egy acélhámor kezdett működésbe. Ezt mindenáron ki akarta fejleszteni a Habsburgok kormánya. A hámor, amely alkalmasnak látszott nagyobb szabású acélgyártásra, az út mentén épült meg. A Mátráról bővizű és gyors hegyipatak rohan ott egy tóba. Ez akármilyen lapátkereket elhajthatott. A Garadna patak. Ez a község Hámor néven, gyönyörűen kiépülve, ma is ott van Lillafüred, egyik legszebb nyaralóhelyünk mellett. A tavat pedig Hámori-tónak hívják. Mesterséges tó. A múlt században létesült. Mármost a továbbiak hogyan zajlódhattak le? A császári kabinetiroda főcsahosai összedugták a fejüket, és egyenként kitálalták aggályaikat a császárnő tervei és intézkedései ellen. A megkegyelmezettek nyolcvan százaléka magyar! Vakmerő rablógyilkosok, még vadabb kocsmai verekedők. Ezeknél egy késszúrás vagy bunkóütés sűrűbb, mint a napi fohászuk. Még aztán magyar vezetőket is kapjanak? Micsoda kilátást nyújt ez? Éppenséggel akkor, ha az üzem kiteljesedik, és még szállító vagy raktározó részlege is lesz!… Mindezzel előhozakodtak a császárnőnek. Mária Terézia első szava a tiltakozás volt! Hű magyar alattvalói más magatartást tanúsítottak, amikor trónja, sőt élete is veszélyben forgott. Most sem tart tőle, hogy másként viselkednek vele szemben. De hát! érveltek a tanácsosai: ez az intézmény nem magyar, hanem inkább osztrák jellegű, tehát illő, hogy osztrák szakemberek vezessék! – Nem! – felelte a császárnő. – A magyarok mint ötvösök világhírűek! Állítólag sok ezer esztendős krónikák hirdetik, hogy az edzhető vasat a magyarok testvérnépe, a hun találta föl. Nyiluk hegye a vaspáncélt is átütötte. Azért lettek az akkori világnak korlátlan urai évszázadokon, sőt évezredeken át. Hogyan szabadjon a magyar ötvösséget, aminek a legkitűnőbb acél előállítása is csak melléktermék… megalázni azzal, hogy kisemmizik őket osztrákok ebből az acélgyártó kohóból?… A császárnő érvelése nem szerelte le tanácsosait! Ógtak-mógtak karban. A császárnő már ismerte annyira ezeket az urakat, hogy készek majd a legalattomosabb eszközökhöz nyúlni akaratuk támogatására. Hirtelen remek mentőötlete támadt: – Rendben van! Előttetek csakis a magyarok alkalmaztatása az aggasztó? Mit szólnátok ahhoz, hogy más európai államból kérnénk művezetőket a hámorunkba? Ezeknek tudását is érvényesíthetjük akárhol mint idegenekét… Hol gyártják ma a legjobb acélt Európában? – Angliában! – vágták rá a tanácsosok egyhangúlag. – Nos! Akkor kielégülhet nemzeti elfogultságotok is, a németekkel szemben. Hiszen az angolszászok nevükben hordják színtiszta német eredetüket!
*
Hát aztán nemsokára megérkezett négy szálas-vállas angol. Utasítás szerint a bécsi Burgban jelentkeztek. Mária Terézia császári és királyi felsége azonnal fogadta őket. Kaján örömére, a négy angol úgy nyilatkozott, hogy mindannyian skótok vagy pictek. Bár barátságban és szövetségben van népük Angliával, függetlenségüket megőrizték, Robin Hood fiai. Meg sem tudta zord hazájukat szállni soha huzamosan angol sereg. Puszta falakat, üres szurdokokat talált csak. Ám annál több véráldozatba került az angol csapatoknak a skótok szakadatlan ügyes orvtámadása. A négy skótot állítólag, egyetlen osztrák szakember kíséretében, maga a császárkirálynő helyezte el munkahelyükön. Kifogástalanul, lelkiismeretesen látták el tisztüket. A jelentéseik pontosan tájékoztatták a bécsi kormányt minden ténykedésükről. Csak hát a német nyelv helyett magyarul vagy szlovákul tanultak meg, mihamar, tökéletesen. Azzal kezdték, hogy fegyelemsértőleg cimboráskodni kezdtek munkásaikkal. Amikor a kirendelt vizsgálat számon kérte tőlük viselkedésüket, nyíltan, bátran megfeleltek neki: – Meg akarjuk tanulni elsősorban új hazánk nyelvét. Nyelvtanárokra nincs időnk, sem költségünk. Ezek a munkások színtiszta, értelmes magyarok. A múltjukhoz semmi közünk. A hámor olvasztókemencéi között nem tanácsos a társalgás. Asztalunkhoz nem hívhatjuk az őröket, mert ez feszélyezné a munkásokat, és nem beszélnének velünk fönntartás nélkül. Szökésüktől tartani nem kell. Nemcsak nekünk adtak kezet, hogy nem okoznak bajt nekünk! De hát a királynőnek is megígérték azt, hogy nem kísérlik meg a szökést! A királynőt meg úgy imádja mindenikük, mint a Boldogságos Szüzet! Akármelyikük inkább beugrana az olvasztókemencébe, semhogy megszegje a Fölséges Asszonynak adott szavát. A vizsgálat, némi elővigyázati tanácsok után, békén hagyta a skótokat.
*
A skótok neve sorban: Fox, Palmer, Young, Eagle (Igl) volt. Csupa polgári, paraszti, munkás származás. Mert a nemesek neve előtt ott van a Mac. Amint aztán az üzem kiteljesedett, annál több alkalom nyílt magyarokkal való megismerkedésre. Már úgy hadartak magyarul, mint a bennszülöttek. Megtanulták a magyar dalokat és táncokat. Végül egytől egyig magyar nőket vettek feleségül. Meg egy-két szlovákot is… Utódaik közül Palmer Kálmán az Országház gondnoka lett. Pálmay Kálmán néven írt egy kis költeménykötetet. Nem éppen tehetségtelen művek. Csak hát a hangjuk a Petőfi-utánzók és regényeskedőknek a hangja. Viszont a Pálmay név már a szerző merő tévedése. Elfelejtette skót ősei nyelvét, mint többi társa is. De hát a Palmer név semmi összefüggésben nincsen a pálmafával. Skótul és hát angolul is a tenyér neve: the palm. A palmer elnevezés nagyon enyhe elbírálással a kockajáték idejéből származik. A kockajátékosok közt azok, akiknek tenyere oly finomsággal bírt, hogy amikor ráborította a kockára, már tudta, hogy áll a lyukakkal. Azokat hívták palmernek. Égli nevű újságírónk, írónk és költőnk a jelenben működik, szintén aligha tudja, hogy Eagel nevű őse nevét őrzi. Ugyancsak másik kitűnő költőnk, Egely esete azonos vele. A legnagyobb haddelhadd a múlt században azonban Fox Károly bányamérnök körül kavargott. Nem kisebb csínyt követett el, mint a selmecbányai főiskola rektorának feleségét szöktette meg, Fodor Gabriellát. Na, ha volt valaha életveszélyes cselekedet, ez az volt. A fiatal, gyönyörű asszony teljes rémségében vázolta a helyzetet Fox Károlynak: – Itt nem arról van szó, hogy nem vagy bátor ember, Károlyka szívem. Itt arról van szó, hogy a volt férjemnek egész tömeg talpnyalója ront a nyomunkba. Kihívás kihívást fog követni. Tegyük, hogy levágod vagy lelövöd ellenfeledet, akkor is az államfogház vár rád. Velem pedig mi lesz nélküled? Akad valakid, akinél időleg meghúzódhatunk? Megértesz engem? – Meg, fiacskám! Igazad van. A sógorom háza tökéletes menedék. Ő magánbányász. Az apja is a bányakincstárnak szállított ércport, úgynevezett sáberket, harminckét pár lóval. Sógoromat szülei taníttatni akarták, mert jó eszűnek mutatkozott erre. Beíratták a nagyszebeni gimnáziumba. Sógorom ott kihúzott valamennyi évet, de, mint mondja: nem bírta a szászokat! Noha anyja is szász eredetű. Igaz, úgy hadar magyarul is, mint minden erdélyi magyar. Sógorom egyszerűen megszökött Nagyszebenből. Aztán a vasúti sínen Kolozsvárig jutott. Ott állottak apja Nagybányára és vissza Óradnára tartó szekerei. A kocsisok leugráltak a szekérről, és körülfogták a kis úrfit… Na, a szülei már nem fogadták őkelmét ily lelkesedően. Apja azt mondta neki: nem akarsz tanulni? Akkor, fiam, azzal kezded, amivel én! Most küldök kancákat föl az Ünőkőre, a ménesbe. Te is a kocsisokkal mégy föl, és aztán, mint ők, betöröd hámba vagy nyereg alá a csikókat!… Ez történt. A sógorom tizenkét évével az Ünőkőnek gyönyörű havasi rétjén lócsiszárkodott. Nem is rosszul. Szülei büszkélkedtek vele. Ámde néhány év után hirtelen megelégelte a havasi életet sógorom. Mint Nagyszebenből, innen is kereket oldott. Fölkapott egyik üres szekerükre, és Nagybányára hajtott. Útközben azonban egy kultúrmérnök és segédje kéredzkedett föl a fogatra. A mérnöknek szüksége volt még egy kisegítőre. Sógorom vállalta az új alkalmaztatást. Nagy kedvvel segített főnökének még a számításoknál is. De Nagybányán bányaiskola is működött többek között. Sógorom összepuszipajtáskodott a bányaiskolásokkal. Ezek rábeszélték, hogy irányításukkal elvégezheti a bányaiskolát, és akkor hivatalos oklevél lesz a zsebében végzettségéről, valamint a kincstár akármelyik üzeme alkalmazza őt… Sógorom faképnél hagyta a mérnököt, és fölcsapott bányaiskolásnak. Egyként jeleskedett mind az elméleti, mind a gyakorlati szakon. A kincstár azonnal alkalmazta mint segédfelőrt a legnagyobb bányaműnél. Ez hozta össze őt kishúgommal és hát apámékkal. Kishúgom, akitől már nagy lányai és egy kis vasgyúró fia van, most is imádja őt, súlyos hibái ellenére. De erről majd idején!… Jelenleg a tény az, hogyha ennél a lócsiszárnál két párbajsegéd jelentkezik miattam, akkor ez úgy kivágja őket, mint a huszonegyest! – Ez a fontos! A legfontosabb! – hagyta rá Fodor Gabika. Fox Károly a főiskolán tanulmányai mellett mint fuvolaművész is működött, képesítőjében pedig benne volt, hogy nemcsak az ércbányászat minden vonalán, de a só bányászatának is szakértője. Amikor sógoráék házánál leltek otthonra, Fox Károly előszedte fuvoláját. Húga, Etelka, körülbelül vele egyenrangúan kezelte a gitárt. Remek házi hangversenyeket hoztak össze. Közönségük azonban csak a házigazda kisfia volt. A házigazda nem sok fogékonyságot tanúsított a zene iránt. Különben is meglehetősen igénybe vette idejét soknemű elfoglaltsága. Ennek a története a Fox család egy kellemetlen hajszájába kapcsolódott. Kincstári üzemeknél akadnak kisebb-nagyobb visszaélések, amik fölött a fölsőbb hatóság szemet huny. Ez évtizedekre szól. Szó szerint íratlan jogszokássá válik. Fox Károly édesapja nemcsak mint a bányamunkások felügyelője, de ezenfölül is roppant ügyes, mozgékony ember hírében állott. Szerzett egy kurta nemes birtokot is Nagybánya mellett, összegyűjtött pénze és felesége kis vagyonából. Négy lányukat illő hozománnyal adták férjhez. Akkor, már mint öreg embert, hivatali főnöke megvádolta azzal, amin mindenki nevetett csak, hogy megkárosította a kincstárt! Ekkor jelent meg nála veje: – Ide hallgass, Tata! – kezdte. – Én tudom, hogy mi van főnököd arcátlansága mögött. Majd alkalmat lelek, hogy rátegyem a kezem. De most okosabbat gondoltam. Én undorodom ettől a kincstári állásomtól. Most kiszabadítom magam belőle, szépszerével. Magamra vállalom azt a visszaélést, amit rád kennének. És leköszönök a tisztségemről. – Na de miből pénzelsz aztán? – érdeklődött az öreg Fox. – Ezt bízzad rám! Nem egy ajánlatot kaptam már magánbányáktól kétannyi javadalmazással. Ellenben te sértődj meg, és azonnal követeld megillető nyugbéreztetésedet! Így is történt. Az öreg Foxnak csupán kényelmes otthonát kellett utódjának átengednie a legnagyobb táró mellett. Veje, ahogy jelezte, rögtön kapott egy nagy magánbánya zúzdájában és bányájánál alkalmazást, sőt egy másik is utána üzent, hogy még részvényeiből is fölajánl mellékkeresetnek. Ezt is vállalta. Később a bajszerző föllebbvalónak adott az utcán egy akkora pofont apósa miatt, hogy a kerítés tövéből szedték össze. Bizonyára akadt neki oka, hogy nem futott bírósághoz sérelmével. Nos, aztán napok, egy hét, másfél telt el. Egy szép napon ünnepi feketébe öltözött egyén kopogott be. Fox Károly egyik öreg hallgatótársára ismert: – Isten hozott! Parancsolj! – Remélem, nem hoztam rossz hírt! A rektorunk üzeni, hogy megbocsátott nektek. Békejobbját küldi. Sajnos, a válás csakis a méltóságos asszony hibájából, hűtlen elhagyás címén mondható ki. De annál gyorsabban bonyolítható le. A költségeket azért rektorunk vállalta. Gabi zokogni kezdett. Fox Károly pedig lehajtotta a fejét: – Derék ember! – bólingatott. – Úriember! Nagy lélek! – Hát ez csak küldetésemnek egyik része volt. Most szóbelileg a következő közlésre kért meg rektorunk. Miután a Máramaros megyei sóbányák vezetője nem megfelelő egyén erre a polcra, rektorunk téged szemelt ki utódjául. Itt van ez a megbízólevél a bányakapitányságtól. Ő szerezte be! Írd alá! Egyetlen kikötése az, hogy Gabikát mint menyasszonyodat máris vidd magaddal. Diktum-faktum! Fox Károlyék elutaztak Máramaros-szigetre. Az akna-szlatinai és akna-sugatagi sóbányák vezetője lett sok évig Fox Károly. Teljes megelégedésre. Még Dés-aknát is, mesélték, ő szedte rendbe kiküldetésben. Ifjabb Fox Károly, a Fodor Gabriellától való fia, az Angol–Magyar Bank legnagyobb budapesti fiókjának ügyvezetői tisztét látta el, vagy látja is el, aztán. Még egy skót családnak sarja szerzett széles körű hírnevet. Young Kornélka. Tanítónői oklevéllel beszegődött egy férfi-női fodrászhoz inasnak, Nagybányán. A női szakmában fölszabadult, azaz fodrászsegéd lett. Akkor egy remek ötlete támadt: – Hallgasson meg, főnököm! Ha azt akarja, hogy szakadatlan zsúfolva legyen az üzletünk, akkor engemet tanítson ki a férfifodrászatra is. Nyírni tudok, bodorítani is. De borotválást is akarok tanulni! Mit szól hozzá? – Azt, hogy az összes fodrászok nekem esnek a Katolikus Legényegyletben, és összepufálnak úgy, amint még soha! – Micsoda gyávaság ez? Bízza maga azt rám, hogyan intézem el, hogy nem mer magába harapni senki. Csak kezdjen bátran az oktatásomba! Meglepően rövid idő alatt megtanult borotválni. Az első próbákat piszkos, torzonborz piaci tekergőkön hajtotta végre Kornélka. Csak előbb meleg vízben saját finom kacsójával mosdatta tisztára a csibészeket. Akkor elment a helybeli elég nagy hetilap szerkesztőségébe. Ott annak a munkatársnak, aki amúgy is rendes vendégük volt, elmagyarázta tudományát. Sikert aratott vele máris. De amikor a gyakorlatban is lekaparta a szerkesztő borostás állát simára, az egy valóságos lelkesedő cikket írt az esetről. Rámutatott, hogy a nők nemcsak fehérnemű, divatáru kis- és nagyüzemekben állják meg a helyüket, hanem újabb és újabb iparágakban is jeleskednek. Néhány nappal erre egy nagy pesti napilap tudósítója jelent meg a fodrászüzletben. Aztán nagyon is helyeslő és dicsérő tudósítást bocsátott közre az első női férfifodrász működéséről. Rá nehány napra a legnagyobb budapesti képes folyóirat munkatársa a fotósával kereste föl Young Kornélkát. Igézően, buzdítóan állította össze ábrázolmányát a világ első nő férfifodrászáról munkában. Még aztán Wien, Párizs, Berlin és London sajtószervei is méltatták a szép Kornélka bátor újítását. Egy másik Young lány kezét egy jól kereső aranyász kérte meg. De ez bonyolultabb történet, mint minden eddigi.
*
Ott kell kezdeni, hogy Fox Károly sógorát az a meglehetősen gazdag és városi jobb polgárok részvénytársaságának működő bányavállalat igazgatójának léptette elő. Észre kellett venniök, hogy amióta az új igazgató vette gondjába a bányaműveleteket és zúzdákat, még egyszer annyi osztalék üti a markukat, mint annak előtte. Az új igazgatónak szinte naponta be kellett kopogni a bányakapitánysághoz, értesülésekért. Az akkori bányakapitányság körülbelül azt jelentette hatáskörileg és hát hatalomban is, mint a rendőrséghez képest a csendőrség. A bányakapitányságok határozatai, csupa valódi adatokon alapulván, megfellebbezésre nem adtak tápot. Az akkori bányakapitány helyettese, aki mindent önállóan csinált, és később bányakapitány is lett, nem volt más, mint az idősebbik Palmer fiú, Palmer Andor. Az igazgatóval puszipajtásságban állott, nyilván felesége révén. De különben nagyra becsülte szakmai képességeit is. Ahol lehetett, kezére járt. Ez pedig nem két krajcárt jelentett. Egy nap az igazgató sürgönyt kap a bányakapitányságtól: haladéktalanul jelentkezzék! Hát amikor az igazgató odarohan, Palmer Andor szinte magából kikelve fogadja: – Ide figyelj! Most értem a Bethlen grófok zártkutatmányainak ez idei jelentésének végére. Közvetlen a falu mellett egy kisebb, magányos zártkutatmányt kihagy a jelentés, vagy kifelejtette. Ez mindegy! Azonnal kérj itten vonalzót, rajzpapírt, és csapjál rá erre a kis zártkutatmányra, mert szerintem ez a kis terület jobb teléreket rejt, mint a többi nagy darab bányatelek! Foglald le azonnal a saját nevedre! Ez történt. A kis zártkutatmány az igazgatóé lett. De még megelőzőleg valami valóban csodás esemény rebbentette meg az igazgatóékat.
*
A babona, sok hagyományos, közönséges alakzatában, kiirthatatlan az emberek lelkéből. Még akkor is, ha nem válik be a valóságban. Hát még ha a véletlen, vagy akármi, úgy intézi, hogy a valóság a babona igazolására siet. Az igazgatóék kisfia 1888. évben született. Szentül hittek abban, hogy három nyolcas az öröklét jelképe, a szerencse jelképe. Az igazgatóné egy éjjel öt számmal álmodott. Amikor elmondta férjének, az így szólt: – Azt tartják, hogy az álom, ha számokat jegyeztet meg az alvóval, azt meg kell tenni a lottérián! Ma még fölveszi a lottó, mert négy nap múlva húznak. Ne, egy pengő! Tedd meg a lottériára. Az igazgató felesége, mintegy férje könnyűkezűségének fékezése okából, nagyon takarékos nő volt. A pengő, vagyis két korona helyett csak egy húszast tett meg a lottóra, mint akkor mondták, egy piculát, ami éppen tizedrészét jelentette a két koronának. Jön a húzás napja. Az igazgatóné mindennap kismisét hallgatott kora reggel a cselédjükkel együtt. Aztán mentek vásárolni a piacra. De hát aznap reggel az igazgató, nem egészen vakbuzgóságból, bement a templomba. Odaült buzgón imádkozó neje mellé, és azt súgta neki: – Eti! Nyertél! Quinterno! Felesége bólintott. De elzárkózott a további tárgyalástól. Végigimádkozta a misét. Amikor aztán kijöttek a templomból, nem a piacra tartottak, hanem a lottó pénztárához. Akkor bosszantó helyzet állt elő: – Látod, Eti, hova visz a fösvénységed? Most, ha azt az összeget teszed a lutrira, amit én adtam rá neked, akkor nem négyszáz, hanem négyezer koronát emelsz ki itt a pénztárból. De ez a négyszáz is elég arra, hogy a most lefoglalt zártkutatmányban megnyissak valami tárnát. Palmer Andor azt mondta: saját magam igazgatója leszek, ő ezt megjósolja nekem! – Hát vidd, szívem, ezt a pénzt. Én is fájlalom ez egyszer, hogy kuporiskodtam! – felelte az igazgatóné. De hát minden másképpen történt. Az igazgató újabb értesülése az volt, hogy a zártkutatmány körül valami haladék lesz. Elment Palmer Andorhoz. Palmer fölvilágosította: – A zártkutatmány már át van írva a nevedre. De miután egy isten háta mögötti kis falu határában van, meg kell tudnod, mielőtt egy fillért belefektetsz valamiféle föltárásba, van-e zúzda, amelyik földolgozza? Az igazgató rögtön belátta, hogy mit jelent ez. Ha a bánya termékét messzire kell szállítania, amíg leértékelik, ez nyolcvanszázalékos veszteség. Azonnal befogatott bricskájába. El lehet képzelni, hogy egy levitézlett lócsiszárnak micsoda lovai voltak. Az ostor ott lógott a kocsisnak keze ügyében. De hát a két ló olyan mérhetetlen lendületben rántotta magával a bricskát, hogy a kocsis két karja merevgörcsöt kapott visszafogni és irányítani őket. Szerencsére Jónás, a kocsis, szívesen tanult gazdájától. Az igazgató azt állította: ostorral még nem neveltek föl lovat. A lovat zabolni és moslékolni kell. De aztán kímélni nem szabad. A ló, ha ellustul, akkor jobb, ha agyonverik. A ló megérti az embert, úgy, mint a kutya. Durvaság, kegyetlenség csak alattomos vadállattá teszi. Megfigyelheted, hogy indításnál a lovad megérti, hogy mire akarod használni őt, ha beszélsz vele. Hát két ilyen táltossal éppen félannyi idő alatt értek a zúzdához és vissza. Az igazgató a falu bírája által hitelesített egyezményt tette le a Palmer Andor asztalára. Az nem hitt szemének. Még azon is tréfált: vajon nem hamisította az igazgató ezt az okmányt. De hát az igazgatóné nyereményével más történt. Egy elzüllött nagybányai iparos állított be hozzájuk. Kis szőlőskertje és gyümölcsöse árverés alá került volna. Hogy valamit mentsen, nevetségesen olcsón kínálta oda jószágát az igazgatóéknak… Meg is vették. Két és háromnegyed holdat tett ki a szőlő maga. De hozzá, hogy éppen három holddá kereküljön, egy szelídgesztenye erdőcske ragadt. Ez örökbérlet volt a kincstártól. Szekerek szállították el ősszel a termését, de csak egy zsák gesztenyét kellett beszolgáltatniok a bányamesteri lakba, bér gyanánt…
*
A zúzdának aranyásza, Rátz Ferenc, köztiszteletnek és közszeretetnek örvendő egyén, egy Young lányt vett el. Még erőszakkal is letörték a vonakodásukat, ha tengerihántóba vagy más ilyen falubeli mulatságba hívták meg őket. Rátznak is, a feleségének is nagyon szép énekhangja volt, és el lehetett hallgatni, amint tiszta két szólamban énekeltek együtt. Azonkívül Rátz mindenféle mulatságos mesét tudott. De főleg rémeseket. Erdőn, kutak fenekén, bányazugokban megbújt kísértetekről hátborzongató történeteket tudott. Rátzék eléggé megszedték magukat. Részvényeiken kívül egy kis birtokot is vásároltak a község legalján. Azon ház, istálló állott. Máskülönben ez a község szemrevalóan föstött. Egyenesen északnak futott föl a havasokra, mindig keskenyebben. Bővizű árok ontotta a vizét úgy a zúzdákra, mint egy malomra is vezetve. A nap reggeltől estig sütötte a völgyet. A patak kis tavakat alkotott. Ezeken a libák, rucák serege hápogott, rikoltozott. A templom, az iskola, a községháza mind a falu kiszélesedett alsó részén épült. Rátzék taníttatni akarták egyetlen fiokat, Antalt. Bevitték a városba, és beíratták középiskolába. Elég jó tanuló vált belőle. De már a kamaszidőben járt, amikor egy lebujnak a tekepályáján tökrészegre itta magát társaival. Ezek azonban fölkerekedtek onnan. Míg Rátz Anti elaludt a dobóhely cementjén. Éjszakára már úgy vacogott, alig bírt fölkelni, hogy hazamenjen. Ám reggel lázasan föl sem bírt kelni ágyából. Az orvos, amikor megvizsgálta, nagyon borús ábrázatot vágott. Rendes ember volt. Ezt motyogta: – Hogy mi segít ezen a remek fiún? Gyógyszer? Aligha. Csakis a benne buzgó életerő! Amikor Rátz Ferenc, az édesapja, megjelent fia betegágyánál, az orvos ezt értette meg vele is. – Akkor hazaviszem! – döntött Rátz Ferenc. – Mi édesanyjával kiápoljuk otthon. De orvos úr semmi más utasítást nem ad vele? – De igen! Szeszt ne igyék! És egyelőre a dohányzást is hagyja abba! Hónapokig Rátz Anti élet-halál közt vergődött betegágyán. Amikor már annyira fölépült, hogy fölkelhetett, szülei tudomására hozták az orvos rendelkezését. – Soha az én számba szesz, sem cigaretta nem férkőzhet. Ennyit felelt. Aztán ahogy ezt a fogadalmát megállotta, abban valóban anyai őseinek mindenen áttörő acélakarata nyilvánult meg. A bányász, akármiféle, többé-kevésbé iszákos. A föld alatt dolgozó emberek nem lélektani elméletek, nem egészségügyi szabályok szerint, hanem a gyakorlatban óhajtják az alkoholt, és annak mámorát gyógyszerként tekintik. Ez az egész földkerekségen így van! Az aranyász a fiát az apja mesterségére akarta nevelni. Ha már a tanulmányai során elakadt. Rátz Anti nem tiltakozott. Tanulta az aranyász mesterséget. Nehéz kenyér ez annak, akinek nincsen biztos tapintása, kitűnő szeme. Bárha az előmunkálat a szájába rágja tennivalóját. Az aranyász egy olyan tálcán, aminek egyik fele teljességgel nyitott, megkapja a nemes ércet rejtő anyagot. Most aztán ügyességétől, jó szemétől függ az, hogyan selejtezi és lehetőleg elkülöníti a selejtet a nemes érctől. Nincs más segédeszköze, mint hogy a tálcát ütemesen hasához üti. Az arany már ottan csillog a tálca szélén. Persze mint por. Akkor lemossák onnan. Majd tenyérben kis galacsinokat formálnak belőle. És mehet a beváltó kohójába! Rátz Anti úgyszólván órák alatt sajátította el apja mesterségét. Ennek ellenére nem mutatott semmi hajlandóságot arra, hogy a szakmában maradjon. Mi okozta ezt?… A zúzdától pár lépésnyi távolban állott a falu leglátogatottabb korcsmája. Ha bányatársulatok emberei vagy önálló kutatók, akiket verkeseknek hívtak, munkát hoztak az aranyásznak meg a zúzda alkalmazottjainak, akkor a kezükben rendesen egy-két liter borral jelentkeztek avagy pálinkával. Ezt visszautasítani sértésnek számított. Rátz Anti már egy fejjel meghaladta apját. Ilyen szép és derék legény széles környékszerte nem akadt. Kire ütött? Csakis az édesanyja fajtájára. Apjától legföllebb kiváló énekhangját örökölte. De ezt hallani nem lehetett másutt, mint a hajnali kismiséken, a templomban. Az orgona nyomhatta az összes pedáljával, Rátz Anti éneke túlzengte. Egy nap különösen vidám bányanép szállotta meg a zúzdát. Bort, pálinkát hoztak. Az aranyászt munkavégeztével egy kicsit leitatták. Aztán heccelni kezdték őt a fiára: hogy mennybéli szentet nevelt belőle, aki nem korcsmázik, nem dohányzik, csak a templomot bújja! Rátz Anti elvonult magának, hogy ne tegye ki magát a kötődésnek. Amikor apja kiáltotta, akkor eléje állott. Apja se szó, se beszéd, szájon vágta, és így rivallt rá: – A fene egyen meg! Én is csúfság tárgya leszek miattad. Féleszűnek tart mindenki. Nem iszol, nem dohányzol. Hát hisz’ én közöltem veled a kezelőorvosod rendelkezését. De hát már évek óta kutya bajod. Mitől óvakodol? Rátz Anti hirtelen megragadta édesapja két karját. Aztán mint egy gyereket, maga fölé emelte őt: – Arra kérem magát, drága apám, soha többé rám kezet ne emeljen. Mert nem szolgáltam rá! Én a mai nappal a zúzda kötelékéből kilépek. Sőt el is költözöm hazulról, Kiss Ambrusékhoz. – És miből fogsz megélni? – Kiss Ambrusék fia, Gazsi, kisgyerek volt velem együtt, amikor összebarátkoztunk. Most már ő is nősül, én is. Egyszerre állunk a pap elé. A húga, Ancsika, lesz a feleségem. Már várandós is lett tőlem. Bátyja is, a családja is tudja! A Mária segíts bányában dolgozik Kiss Gazsi. Engem is beszerzett oda. Nem fogunk éhen kujtorogni! Ez mind nem bírta jobb belátásra a falut Rátz Antival szemben. A legenyhébb neve a „féleszű” volt. Azonkívül hogy: „zsugori disznó!” Azonkívül hogy: „az ájtatosság őrültje”… Persze összeakasztani Antival nem mert teremtett lélek. Csakis háta mögött ócsárolták.
*
Az igazgató kihajtott bányabirtokára, és két tapasztalt bányásszal szemügyre vette zártkutatmánya minden zegét-zugát. Egy nagy tisztás terpeszkedett a hegyoldalban a szekérút mellett. Itt teknővájó, kanálfaragó cigányok tanyáztak. Ezek örültek neki, hogy bánya nyílik meg a tisztáson. Ajánlkoztak is rögtön, hogy a kötéshez való fát fillérekért megmunkálják. Az erdőlegény most már kisfiú, ha bányászok jönnek ide! A két bányamunkás már meg is kezdte a tárna homlokzatának csákányozását. Az igazgató nyugodtan rájuk bízhatta. Már meg is beszélték, hány nap alatt jutnak el a könnyű talajban a nemes kőzetig a tárnával. De az igazgató türelmesen megvárta, míg a két munkás a tárna szájának küszöbéig lejutott. Akkor körbe állottak, és bányászszokás szerint egyszerre vetettek keresztet, majd rövid imát mormogtak. Csak akkor került rá sor, hogy az egyik bányász nekivágott a csákányával a tárna helyének. Az igazgató még egy darab vékony deszkára fölmázolta a bányája nevét: Etel bánya! Felesége nevére keresztelte. Ezt oda kellett illeszteni a tárna fakeretére. Aztán hajtatott le a hegyről a bricskájával. Amikor napok múlva megjelent, már ott várta őt a tárna, a szikla széléig kiásva és kötéssel ellátva. Az igazgató behatolt, és megbecsülte a lehetőségeket. Teljes elégedettséggel rögtön belefúratott a bányamunkásokkal a sziklába, és a dinamitgaluskákat saját kezűleg helyezte el a lyukakban. A robbantás úgyszólván percek alatt verte föl a hegyek csöndjét. Akkor az igazgató megint behatolt a tárnába. Szerencsés, nagy jelentőségű és váratlan esemény következett. A szikla oly előnyösen hasadt szerte, hogy az igazgató első pillantásra fölfedezhette az úgynevezett telérvonulatot benne. Bekiabálta a munkásokat, és három mécsessel világítottak rá a telérre. Az egyik öreg bányász szinte rikkantotta: – Igazgató úr! Nem látja? Az ott termésarany! – Tényleg! – mondta az igazgató. – Ki tudjátok onnan sértetlen vágni? Ez a bányakapitányé, mert ő segített ehhez a zártkutatmányhoz. – Hogyne tudnánk, igazgató úr! – Akkor rajta! Künn megvárlak! A munkások két darab termésaranyat rejtő kis követ hoztak az igazgatónak. Egyikkel egyenesen a bányakapitányságra hajtott Palmer Andorhoz, a másikat hazavitte nejének, megmutatni, mit találtak az Etel bányában az első robbantás után. Természetesen újra elismételte, hogy a három nyolcasban született kisfiok hozta az újabb szerencsét családjára!… Az igazgatóné pedig egy kis Mária-érmecske ezüst láncára kötve a leletet, berakta óriási üvegszekrényük kincsei közé. Ez az üvegszekrény apósa ajándékaként került az igazgatóék lakásába. Elképzelhetetlenül gazdag halmazokban lehetett gyönyörködni a bányák adta ércritkaságokban ebben a szekrényben. Különösen az úgynevezett bányavirágok, kvarccsodák, kristályok nyújtottak elképesztő látványt. Sok ezer éves rovarokat, kis békákat ragadott magába a bányavirágok egész sora, és őrizett meg az örökkévalóságnak, mint a keret a képet. Csak az igazgató nem bírt elég nagy érzékkel ahhoz, hogy a kincseket megbecsülje. Ha vendégei bámulták a remekeit, sok ízben megtörtént, hogy elragadtatásuk hallatára így szólt: – Annyira tetszik neked? Nincs bezárva a szekrény! Vedd ki magadnak, neked adom! Ha nem akkora töméntelen példányt rejtett volna a szekrény, nagyon is kifosztották volna. De így jutott is, maradt is!
*
Nos, a falut lázba hozták az igazgató kis bányájának a stufái, mint a bányászok nevezték a termésaranyat, ezüstöt. Összeállottak, hogy az igazgatóval mint részesek és nem műszaki fejtő bérmunkások kezdjenek munkába. Az igazgató szívesen beleegyezett az ajánlatba. A bérmunkára vigyázni kell, az úgynevezett sit-eket külön könyvelni… De a részesek mindezt egymás közt intézik el. Az igazgatónak legföllebb egy kis gyakorlati szemlét kellett tartania. A részesek minden mást elvégeztek neki az égvilágon. Rátz Anti és társa rögtön jelentkeztek részeseknek. Két ilyen kemény markú fiatal taggal nagyot nyert a társulat. Az igazgató minden hó elsején megjelent a zúzdában. Átvette Rátz Feritől, az aranyásztól, az aranytartalmú golyókat, és zsebre vágta őket. Aztán fölhajtott az Etel bánya előtti tisztásra. Ott már kényelmes padok álltak. Várták, hogy a részesek összegyűljenek, és beszámoljanak a bányaüzemről az igazgatónak. Akkor aztán csaptak egy akkora tivornyát, kártyázást, hogy az ég zengett bele. A kincstár egykori pénzverdéjében vette föl az arany árát az igazgató, minden hó hetedik napján. Fölosztotta, elkönyvelte a bányanaplóban. Más dolga aztán újra csak az áldomás, vagyis a dorbézolás és kártyázás volt, a társulata körében. Az igazgatóra eső rész alig maradt ezer koronán alul havonta, de sokszor meghaladta az ezret is. Polgári jövedelemnek ez csinos összegnek volt mondható. Az igazgató jellemét illetőleg ez a nagy jövedelem nem járt túl nagy előnnyel. Mert mintha egészen kiforgatta volna korábbi magából. Ez a béketűrő, szorgalmas, jólelkű ember pökhendi, durva lett. Két másik állását fölrúgta azzal, hogy a saját bányaüzeme veszi igénybe minden képességét. Na igen! Ami az ivást és kártyázást illeti! Másként Nagybányán is csak elsétálta a napjait. Egyletbe, kaszinóba nem lehetett őt elvinni. Csak botrány lett belőle. Egyik sógoránál tarokkozott és hát poharazott, úgy különben egészen tűrhető társaságban. De aztán ha szétoszlottak, otthon is ivott tovább egyedül. Itt, ha már túlment azon a mértéken, ahol még az ésszerűség fékezi a nyers indulatot, minősíthetetlen ocsmányságokat ordított szerencsétlen, csak munkájának és imakönyvének élő nejére! Kergette rokonaihoz! Megalázta kegyetlen. Végül az igazgatóné megragadt valóban rokonainál, és beadta férje ellen a válópert. Ez kissé megrökönyítette az igazgatót. De meddig mérsékelte magát? Az első komoly berúgásig. Ez lett a tevékenységének és iszákosságának eredménye. De hát a közmondás azt tartja: gazdag embernek könnyű bolondnak is lennie!
*
Az idő múlott. Az Etel bánya még mindig ontotta aranyát. A részesek között Balán nevű volt előmunkás működött. Kiválólag bevált a munkában, noha vézna termetével, ritkás szakállával leginkább egy majomhoz hasonlított. De hát kedvelték eleven, tréfás, elmés modora miatt. Balánnét körülbelöl a falu legszebb és legtakarosabb asszonyának tartották. Anyján, bár középkorú özvegy volt már, még mindig megakadhatott a szem. A papot és a paplakot tartotta rendben több év óta. Ha Balán benyalt valahol, és késett hazulról, az asszony utánament, és végigpofozta a nyílt terepen. Balán ezen csak röhögött, nem védekezett. A szomszédok meg az egész falu vigadott a jeleneten. Balán a felesége más kihágásait sem torolta meg. Ha felesége kalandjait sugdosták meg neki? Csak mókázott felette. Legnagyobb örömét az okozta, ha nevetés harsogott körülötte, és egy pohár bort tartott a markában! Jelenleg is ez volt: – Aki szoknyát hord, akár pap, akár asszony, arra kezet emelni nem illik! És én, ha agyon akarnám verni a feleségem minden udvarlóját, akkor a fél falut agyon kellene vernem. Utóbbat az igazgatóval is futott egy darabig Balánné. De hirtelen mást csípett föl magának. Ez pedig nem volt más, mint Rátz Anti. Mert amilyen állhatatosságot tanúsított az ellenállásban a szesszel és dohánnyal szemben, ezt nem terjesztette ki a női nemtől való óvakodásra. Nagy körültekintéssel bonyolította le, kacérkodó vagy egyenest ajánlkozó falubeli lányok vagy menyecskékkel kötött viszonyait. Ezt főleg azért, mivel világért sem akarta megalázni hitvesét, aki már két fiúval ajándékozta meg őt. De hát ilyen kis faluban előbb-utóbb minden napfényre kerül. Meglesik vagy kitalálják az eseteket. Rátz Anti és Balánné titkait maga Balánné verte dobra. Balánnal Rátz Anti egymást váltották föl a bányában. Tiszta véletlen történt, hogy Rátz Anti Balánék háza előtt vágott föl a hegyoldalba. Balánné az ablakban könyökölt. Rátz Anti láttára rögtön fondorlatosan így kiabált oda neki: – Maga most az uramhoz megyen. Ő mondta ezt nekem! Legyen olyan szíves és vigye el a zsebbevalóját. Itthon hagyta. – Jó! – bólintott Rátz Anti. És azt várta, hogy az asszony ledobja a férje verejtéktörlő kendőjét. De hát Balánné majdnem ingerülten jelent meg az ablakban: – Miért nem jön be? – firtatta Rátz Antitól. Kis megfontolás után Rátz Anti benyitott a szobába. Rögtön megpillantott a padlón bizonyos apróbb női fehérneműt. De nem ért rá tanakodni. Balánné teljes szemérmetlenséggel nekirontott. Átölelte a derekát, és izgultan sustorogta: – Jöjjön!… Lehet!… Azzal ajkát nyújtva vonta magával Rátz Antit. Az aggályoskodást félretéve, Anti belement a játékba. És annyit rögtön megállapított, hogy ez a némber valóban a szerelmeskedés elsőosztályú művésze. Azért nem mulasztotta el komolyan megfenyegetni, hogy az édesanyjának magának se bizalmaskodja el, mi történt közöttük! Balánnénak közben afféle ritka erkölcsösségi gátlása támadt és ennek keretében egy ötlete. Azzal válaszolt, hogy neki nagyon is komoly oka volt arra, hogy Antival kikezdjen, és megtartsa őt magának! – Nézd! Én mindent tudok rólad. Nem vagy te a szentek közé fölvehető. Én azonban jelen esetben bevallok neked valamit. Az, hogy az uram egy ronda majom, nem zavar. Mert egy kedves és jó lélek. Mindenem megvan mellette. Csak gyerekem nincs tőle. Én pedig szenvedek emiatt, és nem akarok meddőnek meghalni. Te naponta meghallgatod a reggeli kismisét. Akkor onnan kijövet, észrevétlen besurranhatunk édesanyám kényelmes lakásába. Ő is szeretné, ha nagymamává tenném. Balán megbolondul majd az örömtől, hogy gyereket szülök neki! Rátz Anti annyira valószerűnek látta ezt a rögtönzött maszlagolást, hogy beleegyezett a jövendő találkákba. Minden aggodalmát azonban Ancsika, a felesége, oszlatta el, akitől legjobban tartott. Munkás- és részestársa, Kiss Gazsi, tudósította erről őt. A szomszédok meglesték, hogy Balánné lakásán fogadta Antit. Erre rögtön befújták feleségének. – Tudod, Ancsika a pofájukba legyintett. De kacagott hozzá!… Nézzék, az én Antikámat nem szédíti magába olyan nő, akit csak az nem kap meg, aki nem akarja őt – mesélte Kiss Gazsi. – Valamikor én is rájártam nehányszor. Kicsoda nem? Most aztán valameddig zavarba került a pletyka! Rátz Anti pedig igazán meg volt elégedve Balánnéval, hosszú távra.
*
Nyár eleji elsején az igazgató zsebre vágta a nemesfémet rejtő golyócskákat a zúzdában, és fölhajtott a bányához. Ott már népes és lármás bányászcsoportok fogadták. Leterhelte a bort és szeszt a kocsijáról. És nekidűltek a nyakalásnak. Azt mindenki tudta, hogy annak perce következik, amikor Rátz Anti fölkél a társaságból, és hosszú faládájával besurran a tárnába. A faládában kőfúró vésőit és pörölyét tartotta. Ezt ugyan puckának hívták bányásznyelven. Senki nem tett megjegyzést. Mert az igazgató szigorú parancsot adott ki: – Ivásra kényszeríteni senkit nem szabad. Mindenki tudja: mit miért tesz, vagy nem tesz. Az ivásra bírás nagy felelősséget rejthet következményeiben! A társaságnak egy kisebb csoportja néhány kanalascigánnyal ült össze. Balán szája járt, és vad röhejek tanúsították, hogy jól mulatnak. Az igazgató is fölfigyelt rájuk: – Mitől van ezeknek olyan hangos jókedvük? Ment a futár, és jött a futár. Nem tudta türtőztetni hangos hahotáját. – Hát igazgató úr, kérem! Ezek a cigányokkal együtt egy tréfára készülnek. A cigányok megcsinálják a Balán fejét világító szemű kísértetnek. Egyik cimbora már lement a faluba, hogy a felesége fehér pendelyeiből lopjon. Ebbe öltözik Balán, a kísértet. Megijesztik a tárnában ezt a büdös képmutató Rátz Antit. Nem olyan ájtatos alak ez. Mindenki meséli, hogy Balán feleségéhez is besurrant. Hát akkor Balán ezzel adja vissza neki a kölcsönt. Az igazgató közben aggályosan vigyorgott. De a tudósításnak ez a része hatásosan eldöntötte beleegyezését a tréfába: – Na jó! Ettől Rátz Antal nem lesz bolondabb. Ő is csak nevetni fog! – Nem a!… Nem!… Ez a marha elhiszi azt, hogy vannak kísértetek! Bányában, nagyon mély kutakban, erdői szurdékokban! – hallatszott az igazgató körül. – Az apja is ezeket meséli a tengerihántókban. Az igazgató legyintett: – Hát nézzük meg! Mi is mulatunk! Ez a Balán nagy ördög! Na, amikor Balán mint bányarém, azaz kísértet megjelent a cigányművészek jóvoltából, akkora mérvű vihajgás támadt, hogy az igazgató közbelépett: – Ha így röhögtök, Rátz Anti odabenn is neszét veszi, hogy valami készül, és kijön! Nahát erre az történt, ami elfojtott kacagás eredménye. Mindenki pukkadozott, kékült, zöldült. De mérsékelt csöndben maradt. De azt már nem bírta meg a társaság hangos hahota nélkül, amikor Balán a tárna sötétebb szájából visszafordult. Rögtön eltűnt újra. De ezúttal a tárnából idétlen huhogás hallszott ki. Majd egyszerre kétségbeesett ordítás. Ezt már Rátz Anti hallatta, mindenki ráismert. Megismétlődött többször. A gyülekezet vegyes érzelmekkel hol vigadt, hol gondolkodóba esett az eseményeken. Egyszerre csak a tárnában Rátz Anti hangja helyett a Balán kínordítása hallatszott. Mi volt ez? Utána csönd! Az igazgató rögtön intézkedett. Behatolni a tárnába és megtudni, de azonnal: mi történt? A tárnának első keresztfuratánál hatalmas sziklatömb állta el az utat. Amikor körüljárták, észlelték, hogy ez a szikla lapította agyon a vidám kísértetet, Balánt. De tüzetesebb vizsgálat megállapította, hogy Balánnak csak az egyik lábát, illetve lába fejét roncsolta agyon a kőtömb. Nosza! Emelőrúddal óvatosan tovahengerítették eszméletlen, de élő kartársukról a követ. Akkor már ott volt az igazgató is nyomukban. Tüstént kivitette a sebesültet a napvilágra. Balán, két-három fájdalomszisszenés között, már tréfára fordította az esetet. Szó szerint percek alatt terjedt el a faluban a szerencsétlenségnek híre. Legelsőnek Balánné rohant föl. Az igazgató támogatta Balánt, amíg valahogy elbugyolálták a lábát, hogy ne vérezzék nagyon. Balánné már fölemelte a kezét, hogy megadja a fenyítő pofont urának, kötözés közben is. De az igazgató megragadta a szép asszony karját, kicsikét csavart is rajta, úgy ripakodott rá: – Ha községi tömlöc szalmáján akar aludni egy-két napot, csak merjen az urához nyúlni. Most leviszem az orvoshoz, kösse be rendesen a roncsolást. Maga segít nekem. Aztán hazavisszük a munkatársamat, és maga ápolja, vagy a kórházba kell vinnünk! Az igazgató kocsijának távoztával kicsit enyhült a riadalom. A tárnából viszolygatóan hangzott, hogy Rátz Anti fúrójának hangja cseng a kőben, és puckájának csapásai kattognak. A bányásztársaság már kortyingatni kezdett, mint minden vész múltán. És összevissza beszéltek. De egy véleményen: – Mit kell evvel a hülyével kikezdeni?… Mindenki azt műveli, amit jónak tart… Igyunk!… Nem háborgatták Rátz Antit, vigadtak maguknak. De egyszerre megjelent az öreg Rátz. Nehány szó után körülnézett, és bement a tárnába: – Édes Antikám! Te már vagy abban a korban, hogy nem szorulsz semmiféle gyámságra. De ne neheztelj apádra, ha azt mondom: most is oktalan viselkedel! Téged a világ minden törvényszéke már akkor is fölmentene, ha megölöd Balánt, aki rossz tréfát űzött veled. De ha nem látod be, hogy eddigi viselkedésedet folytatni csakis bajba vezet… Ennyit kötelességem megmondani neked. – Mit tegyek? – kérdezte Anti. – Mindenesetre gyere ki innen velem! Amikor a tárna szájából kiléptek, Rátz Anti az édesen sütő napvilágnak és apjának hátat fordított. Térdre esett, és rövid imát mondott. Nem zavarta őt ebben senki. Amikor fölállott, apjával a legszélsőbb padra telepedtek le. A bányászok egyike már régi bányász énekre gyújtott. A többi vele dalolta. Az aranyász elé tették a poharát, borral tele. Koccintott a társaságnak egynéhány tagjával és ivott. Akkor Rátz Anti apja karjára tette kezét: – Adjon nekem is bort! Iszom én is! Ahogy teljesítették kérését, fölemelte poharát, és egyetlen hajtókára torkába öntötte. Aztán az éppen énekelt bányásznótát teljesen kieresztett hanggal kezdte zengeni. A hegyek, völgyek visszhangozták hatalmas dalát. Apja könnyezve simogatta fejét!… Hát igen! A közhangulatnak ellenszegülni lehet, csak számolni kell azzal, hogy ez szörnyűségeket idéz elő. |