Ha nem szép a lányMint egy sziklacsúcs oltalmába épített várkastély, úgy festett ez a háromemeletes, kis toronnyal ékesített budai bérház. Minthogy dombtetőn állott, mögötte a hatemeletes új bérház tűzfala, akár a sziklafal, néhány méterrel magaslotta túl. Az új bérház szomszédja jelezte jobban az utcasort, ahogy lefelé tartott a domb lejtőjén. A bérház előtt vonuló széles utcán ugyancsak régi utcasor. De csupa földszintes vagy emeletes épület. És mivel alantabb álltak a dombon, a kis várkastély napfényben fürdött reggeltől estig. Szemben vele, az utcát szegélyező néhány fa sem ért föl az első emeletéig. Az udvaron két terebélyes vadgesztenye zöldellt. Ezek törzsére illesztették a lakók a porolót. Délután, sőt, már délfelé, a házbeli kislányok babáztak, főzőcskéztek a keresztrúdja körül. A fiúk pedig az udvar széltében létesítettek rendes focipályát maguknak. Egyáltalán, az udvar szinte vásári mozgalmassággal dicsekedhetett. A ház felügyelője, a lakók nem tágítottak a régi szokásoktól. Ha énekes, harmonikás vagy furulyás jelent meg az udvaron, hagyták működni, és ledobálták neki papírba csomagolva a tiszteletdíjat. Azonkívül az udvar mélyén egy elkerített baromfiudvar kakasai kukorékoltak hajnalban. Liftje nem volt a háznak. Ha a lakók szuszogva másztak föl a lépcsőn, azzal vigasztalták egymást: áh! hiszen előbb-utóbb így is lebontásra kerülnek ezek az ósdi viskók, az új épületben pedig a lebontott házak lakóinak meglesz mindenük: lift, fűtés, amit akarsz! Az emeletek vasrácsos, nyitott folyosóiról gyönyörű kilátás kínálkozott a fővárosra, sőt még azon túl is, ha a füst meg a borulat nem akadályozta meg.
*
A harmadik emelet homlokterén két nagyobb lakás osztozott egymással. Az egyik Ujcsányi Ferenc magánhivatalnoké volt: szálas-vállas, jó erőben levő öregemberé. Már régen nyugdíjazták. Ám állása nagy felelősséggel járó, tudást, tapasztalatot igénylő állás volt; így a testvérvállalat azonnali hatállyal fölvette alkalmazottjának. Keresete alig csökkent valamit. Egy csitri lánya maradt elhunyt feleségétől. Ujcsányi Klárika. Gyönyörű kis teremtés! Aztán az új vállalatnál ismét nősült. Fiatal munkatársát vette feleségül. Tőle is szépséges, édes kis lánykája született: Ujcsányi Izabella. Ujcsányiné kezdetben gyűlölte és utálta bájos mostohalányát. Szép asszony létére, valami érthetetlen, indokolatlan, de nőknél gyakori eszelősségféle hatalmában, versenytársnak érezte Ujcsányi Klárikát. Csak később oldódott föl irányában ez az érzés. De ennek aztán világos magyarázata volt. Ujcsányit, munkáján kívül, meglehetősen korlátolt és ellentmondást nem tűrő egyéniségnek ismerték. A fiatal feleségnek unalmat, sokszor majdnem gyötrelmet jelentett férje társasága. Bizalmas körben vén, buta kuvasznak nevezte. Eleinte csak a kis Izabellájuk tartotta össze kettőjüket. De amikor Izácska már elemi iskolába került, akkor Ujcsányiné fölszámolt – szerinte nyomorult – rabszolga életével. Ujcsányinak olyan beosztása volt hivatalában, hogy hetenként egy éjszakai műszakot is le kellett bonyolítania. Felesége persze pontosan tudta ennek idejét és tartalmát. Tehát először is férje kapukulcsát csináltatta meg magának másodpéldányban. Ugyanakkor egyik tisztviselőnő társával összepaklizott, hogy egy elég kétes hírű budapesti mulatóba mennek táncolni. Vagy hát!… Csak itt volt a két gyerek! Icukával, a kisebbikkel anyja könnyen elintézte, hogy ágyba küldje. De Klári, a nagylány, már nagyobb gimnazista, nehezebb eset volt. Ha befújja apjának mostohája éjjeli kimaradását, nehéz rá olyan magyarázatot találni, hogy Ujcsányi menten agyon ne verje őt!… Klári fönnmaradt későig, tanult vagy olvasott… Asszonyi ravaszsággal megkezdte Klári megkörnyékezését, puhítását. Klári, szinte meghökkentően, valósággal elébe ment mostohája rábeszélésének. Együttérzést mutatott mostohája iránt: utóvégre az a tömény unalom, a családi együttlétek alatt, valóban testet-lelket őrlő volt. Hát ő maga nem szenvedett miatta?… Összecsókolóztak. Attól fogva a mostoha és Klári véd- és dacszövetségben maradt. Icuka, első ízben, rémült bömböléssel fogadta édesanyját. – Hát Klárit miért nem hívtad? – firtatta az anyja. – Hívtam, de ő sem volt itthon! Na! Ez egy kicsit aláejtette Ujcsányiné rajongását mostohalánya iránt. De lényegében az eset arra szolgált, hogy végleg bebiztosítsa kimenőit. – Te okos kislány vagy, Icuka! – mondta két anyai csók között lánykájának. – Apu úgy tartana bennünket itthon, mint az Állatkertben a vadakat, ketrecben. Ismerőseinket sem szenvedheti! Sem az enyéimet, sem a Klárikáét. Tehát mi csak azon a napon látogathatunk el hozzájuk, ha apu éjszakás. Nem? – Igaz, anyukám! – helyeselt a kislány. – De remélem, szívecském, te nem árulsz be minket apukának? – Inkább leharapom a nyelvemet! – mondta Icuka, és anyja nyakába esett…
*
A szomszéd lakó, Kegyes Károly, kereskedő volt. Eredetileg az alsó utcán mészáros- és hentesüzletét vezette. Mindaddig, amíg vejét, Stand Mátyást be nem hívták a hadsereghez, ketten dolgoztak. Standot aztán Nyugaton az amerikaiak fogták el. Olyan ügyesen a kegyükbe furakodott, hogy szakács lett. Mint nélkülözhetetlent, egy amerikai összekötő osztag vitte magával az Újvilágba. Onnan küldött fiatal feleségének útiköltséget. Kis üzemet takarékoskodtak össze. Évenként háromszor-négyszer is jött tőlük pénz és csomag az öregeknek. Kegyes Károlyt férfikorának delén túl egy kislánnyal ajándékozta meg a neje. Verának keresztelték. Születése majdnem egyidejű volt az Ujcsányi Icukáéval. Amikor az üzletek állami kezelésbe kerültek, Kegyes Károly azonnal elhelyezkedett a húsiparban. De nem helyeselt minden új rendelkezést. Először is: ahelyett hogy ismert vevőkörét szolgálná ki saját mészárszékében, egy távoli üzem szokatlan légkörébe jutott. Aztán várható nyugdíját is keveslette. Meg tapasztalt húsiparos létére nagyon sínylette főnöke, egy hozzá képest tudatlan tacskó, bánásmódját… Mindazonáltal kihúzott néhány évet új helyzetében. Akkor egy jótékony baleset sietett gyámolítására. Rosszul pattant csontszilánk fúródott szeme fehérjébe. A szilánkot hamar kiszedték, ám az a csonthorzsalék vagy akármi más fertőzet a sebben, ocsmány daganatot képezett. Végeredményben ez nem hozta veszélybe a szeme világát sem. De feltűnő és mutatós volt a sérülése. A hivatalos orvosi vizsgálat hetvenszázalékos rokkantságot és munkaképtelenséget állapított meg Kegyes Károlynál. Eszes, élelmes emberek lévén, Kegyesék megélhetésüket fél magyarholdnyi kertjük kihasználásában vélték legokosabbnak. Ez a kert a budai hegyeknek elég közeli zugában feküdt. Barack, vetemény termett rajta és néhány sor szőlő is, a legnaposabb részén. Kis vityilló is roskadozott a kert végében. A kertnek egyik szélén vízerecske futott le a völgybe. Illetve egy bokrokkal, iszalaggal tele árokba. A kertnek épp a hasonmását fiatal, magányos ember birtokolta. Feleségétől elvált, és nem kívánt nősülni újra. A domb tetején kétemeletes bérházat foglalt le magának – körzeti székhelyül – az újonnan szervezkedő kommunista párt. A házmesterét meghagyták régi minőségében. Ezért semmi díjazás nem járt. Csak a szép, kétszobás lakás. Aztán egy munkáscsaládot telepítettek az egyik szoba-konyhába. Ezeket a párt fizette a takarításért. Ő maga naponta csupán a pártvezetőség jelenlétében teljesített szolgálatot, ami édes-kevés tennivalóval járt. A vezetőség csakis a délutáni órákban ült össze. Kivéve, ha este műsor és mulatság zajlott. Ez volt Kegyesék szomszédja. Filipecnek hívták. Filipec az ostrom előtt arra kérte Kegyeséket: engedjék meg, hogy a csermely vizét átvezessék a kertjébe, ahol kis tavat gyűjt össze kacsái, libái számára, de a tó vizét újra visszavezeti a csermelybe. Kegyesék ebbe szívesen beleegyeztek. Most aztán Kegyes Károlynak akadt Filipec számára ajánlata. Filipec utcára néző kis hajlékot emeltetett magának a kertje tetejében. De legfontosabb a borpince volt. Mert Filipec kertjében a szőlővenyige uralta a terepet. Csak alant hagyott némi teret más növénynek. Tengerit növelt és káposztát, meg ribizkét, málnát. Fát nem ültetett, az árnyéka miatt. Kegyes Károly beszámolt helyzetéről, és megkérdezte szomszédját: nem tudnának-e közös gazdálkodásba kezdeni? – Dehogynem! – igenlette Filipec. – Maga is jobban megtalálná a számítását, én is. – Na, halljam, hogyan? – Hát, nézze! Én szőlősgazda lennék, magát csak barackosnak jelentettem be, amikor itt jártak a vizsgálók. De hát tovább sem tekintettek lefelé, mint a kertajtómból. Tudják, én a párt székházának kapusa vagyok. S mindent kivihetek náluk. Pedig nem is vagyok a párt tagja. Nem erőltette senki, hogy jelentkezzem! Sok zsidót és más üldözöttet bújtattam a lakásomban, még a maga kis kulipintyójában is rejtőzködtek kommunisták. Azért tartottak meg kapusuknak. – Hallottam róla – bólintott Kegyes. – De azt magyarázza meg: hogyan fogjunk itt össze? – Figyeljen rám! – kezdte Filipec. – A barackkal kevesebb a vesződség, mint a szőlővel, de a szőlő ötször annyit jövedelmez, mint a barack. Én azt ajánlom: hányjon ki a barackból három-négy sort, és telepítsünk szőlőt a helyébe. Nekem már úgyis ritkítani kell az enyémet, és dugványt is könnyű szerezni. Mindenben segítek magának, és maga nekem: a forgatásban, nyesésben, kötözésben… – Nahát, ha nálam be sincsen jelentve, csak barackos! – aggályoskodott Kegyes. – Ezt mind bízza rám! A maga borát is az enyémhez töltjük, aztán egyeztetünk adóval, mennyiséggel. Tőlem helyből elviszik. Vasárnap délutánonként néha tele van a sajtóházam vendéggel. Itt isznak, verik a lapot, még feleségestül is. Aztán demizsonszámra visznek haza is. Jól kezelt hordóm van elég! – Vinni, vinni, erre lehet engedélye. De helybeli fogyasztásért ha följelentik?… – jegyezte meg Kegyes. – Mit csinál? – Ezt maga bízza rám! – legyintett Filipec. – Senki sem károsodik. Az állam megkapja a teljes járandóságát. A finánc itt járt nálam a minap. Előbb vadul kezdte, aztán mindent rendben talált. Erre azt mondom neki: ne menjen már el úgy, hogy meg sem kóstolja ezt a tavalyit. Úgy ízlett neki, hogy hagyta, töltsek még eggyel és még eggyel! Fél szemmel a káposztáskertbe nézett, amikor elköszönt. Így mondják ezt nálunk, falun, ha becsiccsant valaki. – Mind szép! – vetette közbe Kegyes. – De hát itt akad még más kereseti forrás is. Én ezt a kis viskómat felében átalakítom baromfiólnak! – Éppen erre akartam térni! Mert ezt is okosabb ketten csinálnunk! Tudom, a maga kedves felesége milyen ügyes asszony. Nekem van oldalkocsis motorom. Itt fönn a hegyen is kereskedhetünk élő vagy vágott baromfival. De odalenn a városban csudára elkel ez. Én a motoron leviszem a feleségének…
*
Filipec motorja reggelenként lekarikázott Kegyesékért. Dolgoztak becsülettel. Kotlót ültettek, kacsát neveltek. Fát gondoztak, szőlőt, veteményt. Kegyest, a munkájában megrokkant embert akárhol respektálták. Ehhez ő annyival járult hozzá, hogy orvosilag rendelt szemvédő pápaszemét akkor sem vette le az orráról, amikor már kutya baját sem érezte sérülésének. A kis Veronikát, sőt pajtását, a kis Icát is fölmotorozta a szőlőbe, ahol nagyon jól mulattak. Kezdettől fogva, amikor még óvodába jártak mindketten, összebarátkoztak. Ujcsányi Ica volt a szebbik közülük. Kegyes Veronka arcának sem akadt valami felötlő hibája. Csak afféle kis torzulatok, összhangtalanságok tették furcsává. Ragyogó fekete szemének ferde vágása az apjáéhoz hasonlított. Orra azonban hosszúkás jellegével az édesanyját idézte. Ajka gyönyörű metszése, vastagságával, cakkosságával idegenül hatott többi arcvonásához képest. Ugyancsak szép, sima volt a homloka is. De ehhez sűrű, göndör tincsei megint nem illettek. Kis termete azonban mindenképpen tökéletes volt. Mellette Icuka bájos lehetett, de véznasága mindenkinek szembetűnt. A két kölyök elválhatatlan, bizalmas cimbora lett. Merészelt volna egy fiú is, ha nagyobb is, a kis Icukához nyúlni? Veronka úgy nekiment, hogy örült, ha kereket oldhat. Mindkét család, Ujcsányiék is, Kegyesék is gyöngéd helyesléssel nézték a csemetéik barátkozását. A két kislány már első elemibe járt. Házi feladványaikkal elkészültek egy szép májusi nap késő délutánján. Letelepedtek a poroló alacsony keresztrúdjára. Előszedték a babakelengyét, és szabtak-varrtak, csacsogtak. Mellettük fiúk fociztak az udvaron. Labdájuk néha bizony odavágódott a két kislány közé. Ilyenkor Icuka sikított, és leszidta a labdarúgókat testületileg. Veronka azonban, mint a kapus, maga elé rakta a labdát, és kukkra rúgta a csapatnak. Aztán büszkén könyvelte el a fiúk bírójának dicséretét: – Jól van, kis maszat! Beveszünk majd a csapatba! A ház kapuzata alul Ujcsányi Ferenc recsegő basszusára sem lettek figyelmesek. Klárikájára förmedt, és a lány hátába is csapott: – Takarodj előttem! Te aljas személy! Ilyen modorban hajtotta föl a lányt a lépcsőn. Aztán egyszerre vad visítás reszkettette meg a levegőt. Majd újra egy: a Kegyesnéé. – A te apud veri Klárit és talán anyudat is! – hebegte Veronka Icunak. – Gyerünk, szaladjunk föl! A fiúk csúfondárosan kiabáltak utánuk: – Csak a fejét, hogy ne sántuljon! Mire a két kislány összeszedte bábrongyait, és a lépcsőn föliszkolt a harmadik emeletre, a hajcihő vastaga már megszűnt. Az Ujcsányiék ablakait becsukták. Csak a lakásból neszezett ki tompán a belső zenebona. Amikor Icuka benyitott a lakásukba, Klári ájultan feküdt a pamlagon. Apja pedig ráparancsolt: – Menj csak, Icukám, a gyerekszobába! Ne bámészkodjál itt, és ne sápítozz! Nénéd, ez az utolsó ribanc, különb büntetést érdemelne, mint amit tőlem kapott… – De… de…! – kezdte a nyafogást Icuka. Mire apja egyszerűen megragadta a karját: – Te is akarsz néhány pofont? Takarodj a szobádba! Azzal Icukát belökte oda, és rácsapta az ajtót. Ujcsányiné leült a pamlagra Klárika mellé, és simogatta a homlokát. Azonfölül ujjhegyével az arca egyik felén levő véraláfutást vizsgálta. Klárika nagyot sóhajtott, és kinyitotta szemét. Egyidejűleg hálásan végigsimította mostohája keze fejét. – És ha belebetegszik ez a szerencsétlen teremtés ebbe a durva bánásmódba? – mondta Ujcsányiné, nem férjének, hanem Kegyesnének, aki a háttérben állott távozásra készen. – Hát egy lóval nem bánnak ilyen kegyetlen! – felelte Kegyesné, majd összecsókolózott Ujcsányinéval, és ráhajolt Klárikára is. Ujcsányi felé csak egy megvető biccentést vetett. Azzal elment. Ujcsányi már mogorván ült a karszékben és szivarozott. Rá se hederített többé sem a családjára, sem Kegyesné köszönésére. – De hát édes apuskám! Tulajdonképpen alig meséltél róla, mi történt? – mondta Ujcsányiné.
*
– Hát kezdem legelején. Ricsek Kázmér itt lakik a szomszédban, egy új épületben. Nekem hivatali társam. Bár más osztályon dolgozik, hivatalba menet többször találkozunk és együtt tartunk. Ő is üzemi ebédet eszik, de estére rendesen a hivatal büféjéből vásárol hideget, magának meg a fiának. Aki jövőre már végzős főiskolai hallgató. – Talán vele láttad Klárikát? Ezen bőszültél föl ennyire? – akarta Ujcsányiné kitalálni. – Ne találgasd! – legyintett Ujcsányi. – Ha csak ennyi lett volna! – Hát? – Várd meg, fiam, hogy elmondhassam. – Nos? – Ricsek rendesen, minden hivatal utáni időben, a büfében sakkozik egy-két órát. Én egyenesen hazajövök, mint tudod, de ma kivételesen kedvem szottyant egy kisfröccsre. Amint leülök, észrevesz Ricsek. Fölugrik, és odajön hozzám: „Te is maradsz? Meghívott téged is az osztályfőnök?” Rázom a fejemet: „Nem! Én innen egyenest hazamegyek, csak lenyelem ezt a fröccsöt.” „Akkor mentőangyalom vagy. Dezső-nap van, tudod, és főnököm vacsorára hívott bennünket. Mármost én hideget viszek innen vacsorára. De ma nem tudom, hogyan oldjam meg, hogy a szegény fiam éhen ne maradjon” – mondja. „Értelek! Vigyem el neki a vacsorát…! Semmi akadálya. Pár lépés csak!” „Már küldöncöt akartam hívni. Rohanok, és hozom a csomagot. Egy zsebbe belerakhatod!” – lomol Ricsek. – Szóval Ricsek megbízásából becsöngetek a lakásába. Kicsit várat a fia. Már kezdek dühös lenni. De aztán hallom, hogy jön, és ajtót nyit. A csomag a kezemben, úgy magyarázom, miről van szó. Hálókabát van rajta, és úgy rémlik: semmi más. Ahogy ezt figyelem, és hátrább is fürkészek, hát a fickó mögött nyitva hagyott ajtón ki dugja ki a fejét? – Csak nem Klári? – Nem! Madame Pompadour! Ilyen előkelő hölgyek járnak föl a Ricsek Lajcsi fiához… – Hű-ha! – riadozott Ujcsányiné. Majd fölugrott férje mellől, és Klárihoz lépett: – Menj be a szobátokba, kisfiam! – Aztán húzta-vitte magával fölfelé. Klári rémesen zokogott időközben. Mostohája pedig biztató szorongásokat ejtett a karján. Egyedül maradván a házastárs, Ujcsányiné így kezdte: – Apu édes! Hallgass rám! Nagyon elragadott a mérged. Én nem tudom menteni Klárikát, legföllebb azzal, hogy ezek a mai kislányok egészen mások, mint mi voltunk… Ujcsányira az őrjöngés olyan rohama jött, hogy minden porcikája reszketett. Hangja a torkából, mint a lyukas trombitából, úgy kecmergett elő: – Azt a mennybéli!… A káromkodásnak, mocskolódásnak azt a remeklését szavakba foglalni, amivel az öreg Ujcsányi megrótta a mai kislányokat, külön művészi munka lenne! De nejét nem rettentette el mondanivalójától: – Még tudtodra kell hoznom valamit, drága apukám! – kezdte. – Ide jár a szomszédból focizni egy nagyobbacska gyerek. Anyja meghalt az ostrom alatt. A fiú feleselni merészelt az édesapjával. Erre az elkezdte pofozni. Megindult a fiú orra vére, az orra porcogója is betört. Végül a lakók vették ki a kezéből. Akkor a fiú hangosan üvöltött apjára: szegény édesanyját is így verte meg néha, ha felöntött, és halálát is az okozta, hogy botjával a tarkójára csapott. – Mit kell nekem ezt tudni? – esett a nejének Ujcsányi. – A fiú az édesanyja rokonaihoz szökött. Azok látleletet vettek a sérülésről, és a rendőrségen meg az iskolaszéknél panaszt emeltek a kegyetlenkedő apa ellen. Majd hivatalában is följelentették gyermekkínzás miatt. Ott a közvetlen főnökével szemtelenkedett, s rövid úton kidobták állásából. Most segédmunkás. A fia egyszerűen levegőnek nézi. És az ószereseknek adogatja el a holmiját. Természetesen iszik is… – Szóval azt akarod mondani, hogy… hasonló kilátásaim vannak lotyóvá lett lányom miatt? Nemde? – Én, drágám, csupán figyelmeztetni szeretnélek, hogy a világ már nem a régi körülöttünk! És a higgadtság, óvatosság sohasem ártott senkinek. Míg a dühöngés… – Elég! – ordított közbe Ujcsányi. – Elég jó tanítóim voltak abban a korban, amikor mindenki rászorult az oktatásra!
*
Másnap, az ebédszünetben, Ricsek Kázmér Ujcsányi mellé ült: – Mindent tudok! A fiam megkapta tőlem, ne búsulj! Itt van két karikagyűrű. Ez a lányodé. El fogja venni őt, ahogy elő van írva. Ne büntesd a kislányt! Nem egészen ők felelősek sorsukért. Te is tudod, én is tudom! Amint a főiskolán oklevelet kap, férj és feleség lesznek a fiammal. A két öreg összecsókolózott. Klári kis híján elájult otthon. Apja karjába zárta, összecsókolta, és ezt mondta neki: – Ricsek Lajos menyasszonya vagy. Itt a jegygyűrűd! Az apja adta nekem. Tizennyolc éves vagy, teljes jogú állampolgár. Ha szereted a fiút, boldogok lesztek. De jobb, ha nem jár el a szád! Legalább egyelőre! Klári apja nyakába ugrott. És szent lett a béke!
*
De mindezt megelőzőleg Ujcsányi Icuka és Kegyes Veronka az iskolába menet fontos és bizalmas értekezletet tartott. Mögöttük egy fiú jött, aki az új bérpalota első emeletén lakott, és rendszeresen focizni járt a házuk udvarára. Amikor meghallotta, hogy a kislányok mit tárgyalnak, közibük ugrott, és azon a nyelven kezdett beszélni, amit nehéz magyarnak tartani. De hát, sajnos, élőbb nyelv a magyarnál. Icuka mindent megértett, amit a fiú mondott. Veronka még a felét sem. A fiú tudósításának lényege ez volt: mit kényeskedik Ujcsányi Klári? A Ricsek fiú a legszebb fiatalember a környéken. Nemcsak Klári jár hozzá. Néha olyan házibulikat hoz össze, míg apja a hivatalban és a klubban van, hogy a ház falai rezegnek a rádió, a televízió meg a tánc hangjától. Most rajtavesztett! De meddig? Az a két-három pofon, amit apja letakarított neki? Ugyan, ugyan! Hiszen a fiú boksz- és cselgáncs ifjúsági bajnok! Az egész ház imádja! No, Icu lefordította Veronkának: mit regél a fiú. De így is csak részben fogta föl. Annyit jegyzett meg, hogy a fiú összevissza tapogatja Icukát. Az meg tűri. Amikor azonban Veronkával is ezen kezdte, a lány úgy a falnak taszította, hogy nagy nyögéssel továbbállott. Kegyes Veronka akkor vette észre először, hogy a szépség micsoda hatalom! Ez a fiú Icukánál egészen másként viselkedett, mint vele. Őt amolyan könnyű hódításnak vette. Majdnem úgy, hogy egy csúnya teremtés örüljön, ha foglalkoznak vele!…
*
Veronka sok mindent megtanult Icu barátnőjétől. Kegyesék keveset fecsegtek, különösen kislányuk előtt. Ellenben Ujcsányiné majdnem fönntartás nélkül közlékenykedett férjével is, Klárikájukkal is. Úgyhogy Veronka még aznap délután, az iskolás fiútól kapott értesülései hegyébe, a következőket hallotta Icutól: – Tudod, anyukám mit tanácsolt apusnak? Hogy Klárit, aki már menyasszonya Ricsek Lajcsinak, ne ellenőrizze folyton, mikor, hol és hogyan találkoznak. Mert abból semmi okos nem lehet. Klári, mondta anyuci, jóvérű kislány. Ha tiltják a találkát Lajcsival, majd más fiúval kezd ki. Mit szólsz? Mi? – De hát te is mondtad, hogy Klárinak könnyen lehet gyereke Lajcsitól. Akkor mi lesz? – Áh! – felelte Icuka. – Azt már nem tudom! De ha anyus is, apus is pártfogolja Klárit, nagy baj nem lehet! Valóban Veronka aggályai valóra váltak. Icuka nénjén a háziorvosuk műtétet hajtott végre. Csak ezt már az édesapja nem érte meg. Egy éjjelezéskor Ujcsányi lefordult székéről. Mire a mentőkocsi megérkezett, az agyvérzés megölte őt.
*
De ha még fokozódhatott Ujcsányiné és mostohalánya között a véd- és dacszövetség… úgy hát fokozódott! Nem becsülték őket föddhetetlennek, az biztos! De a jó ízlés keretén belül kifogásolni sem lehetett farsangolásaikat. Vendégeiket, az úgynevezett házibulikon, diszkréten fogadták. Nem hágtak át semmilyen rendszabályt. Botrányba nem keveredtek! A két kislány, Icuka és Veronka, szintén változatlan tartották a pajtásságot. A legutóbbi időben aztán a rendesnél erősebb kapocs is összefűzte őket. Ujcsányiék zongorája ott állott a lakásban. Az asszony játszott rajta. De még jobban Klári. Sőt, Icukájuk is pötyögtette, Klári meg az anyja útmutatására, a zene alapelemeit. Eredetileg egy zenetanár is járt Klárihoz a ház földszintjéről. Ám ahogy Ujcsányiéknál bizonyos mérsékelt anyagi lecsúszás következett el, a zenetanár szolgálatát nem vették igénybe többé. Ezzel szemben Veronka szüleinek gyarapodott a jövedelmük. Amikor Veronka szóvá tette előttük, hogy zongorázni szeretne, készséggel vállalták a tanköltséget. Azt sem kifogásolták, hogy Veronka Ujcsányiéknál vegyen órákat Icukával együtt. A zenetanár más növendékeihez is átjárt a környéken. Otthon az udvari zaj nem nagyon kedvezett a zavartalan figyelmet igénylő zeneoktatásnak. Az első órán Kalmár Rezsőt, a zenetanárt valósággal meghökkentette az a tökéletes zenei fogékonyság, amit Kegyes Veronkában fedezett föl. Icuka hallása kissé bizonytalan. De Veronkáé tökéletes. Szinte elragadtatva nyilvánította ki, hogy eddigi gyakorlatában még nem hallott ilyen minőségű hangot. Vétek lenne, ha teljes szívből bele nem vetné magát az ének- és zenetanulásba. Veronikának egész fiatal életében ez volt a legboldogabb napja. Szülei is majdnem elpityeredtek örömükben, amikor a zenetanár tudomásukra hozta kislányuk rendkívüli képességeit.
*
A zongoraleckéken Veronika meglepő gyorsan haladt. Icukát már az első hónapban lefőzte. Első sikerét, érthetőleg, mégsem ezzel aratta a nyilvánosság előtt. Filipec egy ízben Kegyesnével átjött Ujcsányiék lakásába. Éppen éneket tanultak. Hogy ne zavarják meg az oktatást, Kegyesné és Filipec megvárta a másik szobából a próbát. – Hát ez a kislány a tanárával különbül működnék, mint sok szám nálunk, a párt műsorában. Ezeket én be tudnám állítani a legközelebbi műsoros ünnepségbe. Föllépti díjat is biztosítok nekik – mondta Kegyesnének Filipec. – Tegyen akkor mindjárt ajánlatot! Én boldog volnék, ha megegyeznének! – súgta vissza Kegyesné. – Csináltatnánk szép magyar ruhát a kis angyalkánknak. Na, amikor Filipec előhuzakodott ajánlatával, a zenetanár rögtön készséggel válaszolta: – Semmi akadálya, hogy Veronkát fölléptessük a közönség előtt. De én csak egy mozgalmi dalt tudok. Francia szerzőtől való, Mehultől. Hallotta is már talán. „Éljen a köztársaság!” – Hát ez elég… De magyar nótát is előadhatnak! – helyeselte Filipec. – A párt néha egészen rám bízza a műsort. Meg a föllépti díjakat… – Nem dobjuk ki az ablakon azt sem! – nevetett a tanár. Veronka összecsókolta anyját, s máris az öltözéke összeállításába fogott vele. – Rakott szoknya, sújtásos mellény!… De csizma nem! Csak szép cipellő… Esetleg piros… Attól kezdve a párt ünnepségére gyakorolt Veronka és mestere. A műsor – egy-két számot kivéve – elég gyatrán sikerült. Veronkáék a szünet után elsőnek szerepeltek. Előadásukból akkora lendület áradt, hogy a legfásultabb kedélyűeket is magával ragadta. Taps, tombolás, újrázás akkora zenebonája kerekedett a teremben, amilyen talán még soha. Az induló végét megismételték. De hasztalan akartak lelépni a színpadról, a közönség vadul követelte a ráadást. Egyetlen kis mű állott csak rendelkezésükre, a gyermek Mozart szerzeménye. Belevágtak. Ugyanaz a hatás! Szinte megijedtek: mitévők legyenek, ha közönségük tovább is erőszakoskodik? Utolsó mentségül már csak egy kis magyar dallal állhattak elő.
Majdnem szepegve eresztették meg. Hiszen túl igénytelennek tartották. De ami következett? A közönség háromszor ismételtette meg a dalocskát. Aztán már csak hajlongással feleltek a kihívásokra. Filipec a hallgatóság sorában ülő pártvezető rendelkezésére megkettőzte a föllépti díjakat. Kegyesék attól fogva Veronkájuk zenei nevelésének éltek.
*
Ujcsányi Icuka változatlanul ragaszkodó barátnője maradt Veronkának. Sem irigység, sem féltés nem bélelte. De utóbb mégis akadt külön útjuk is. Icuka már serdülő kora legelején szívesen tartott barátságot, összeköttetést fiúkkal. Erre pedig Veronka rideg visszautasítással válaszolt. De Ujcsányi Klári is eltágított attól, hogy mostohaanyjával együttműködjék. Márhogy Ricsek Lajos tántorította el őt magához?… Szó sincs róla! Ujcsányi Klárinak egy aránylag jóképű és fiatal széptevője akadt, akivel naponta elgépkocsizott ismeretlen helyekre. A ház mindössze ennyiről értesült volna, ha az első emeleten nem lakik Habla néni. Az ilyen mindentudó Habla nénik nem ritka személyiségek. Minden házban akadnak. Habla Szilárd még a Horthy-Magyarország idején jól jövedelmező kisüzem tulajdonosa volt. A hadseregnek is szállított. Aztán nem sokkal Budapest ostroma előtt, valóban ismeretlen okból, túladott az üzemén. Mit lehetett itt találgatni? Elege lett az üzletből? Többlete támadt ügyesen elhelyezett vagyoni tartalékából? Belefáradt a munkába? Szimata különbül irányította, mint sok szakmabelijét? Ez a legvalószínűbb. Habla Szilárd nyugdíjaztatta magát. Eleget futott-fáradt, sőt virrasztott is életében. Tehát most késő délelőtt kelt, jól megebédelt, aztán elment egy meghitt és összeszokott kártyás társaságba, verni az ördögbibliát. Onnan valami jó kis italos helyre ruccantak át. Onnan valami csintalan helyre. Onnan egy még csintalanabb helyre. Végre hajnalfelé hazatért. Habla néni valóban szerette őt. Vagyis nem azt nézte, milyen hozzá a férje. Hanem úgy intézett mindent, hogy fáradságos, munkás élete után élhesse világát, aszerint ahogy kívánja… Ez az igazi szeretet! Habla nénihez összefutottak naponta uzsonnára, pletykára a barátnői. A maguk módján ők is jól mulattak. Megszóltak minden teremtett lelket, kávé és kalács meg kötőcskézés közben. Hogy ebből épp Ujcsányi Klári maradjon ki?… Amikor Habla bácsi meghalt, átadott üzemére egy nagyüzem tette rá a markát. Az özvegy a nagyüzem vezetőségi tagjainak minden moccanásáról jól értesült egykori kis üzemük tagjaitól. A fiatalember naponta a ház elé hajtott gépkocsiján, és hármat tutult. Klári csinosan kiöltözködve máris iramlott lefelé a lépcsőn. Beült az ifjú ember kocsijába, és pá, pá!!! Elrobogtak ismeretlen helyre. Habla néni mihamar kinyomozta, hogy hová. Budapesttől mintegy tíz kilométerre, az országút mellett állott egy kis egyemeletes szálloda, étterem, majd később bár is. Itt ebben a félvidéki, de elegáns étteremben kitűnően lehetett étkezni, cigánybanda mellett mulatni, majd utóbb táncolni is a bárban. Végül a folyosó végén kis csigalépcső vezetett föl a szálloda szobáiba, ahol ki lehetett pihenni a szórakozás fáradalmait, vagy hát izé… Na! Habla néni uzsonnai tárgysorozatának egyik számáról Ujcsányi Klárika mindenesetre gondoskodott. – Hát tudjátok, érdemes megnézni, micsoda ízléses, remek öltözéket varratott rá most a macája. Végül is, azt hiszem, Klárikát az anyakönyvvezetőhöz viszi ez a fiú. Hiszen még az anyja is helyre egy menyecske! – mondta Habla néni lelkesen. Viszont az egyik vendég közbeszólt: – De hát az öregek eljegyezték a Ricsek mérnök fiával… – Phű! Az már régen föl van rúgva! Ezek a mai fiatalok úgy cserélgetik a viszonyaikat, mint a dominót. Már a kisebbik Ujcsányi lány, az Icuka is idestova csitrisorba lépett. Négy-öt fiú is kísérgeti az iskolába meg hazafelé. Ez is gyönyörű kölyök!…
*
Valóban, Ujcsányi Icuka már hajadonnak számított. Bár Kegyes Veronika jó fél évvel megelőzte őt az érettségben – egyetlen fiú sem kérkedhetett, hogy Veronka a legkisebb legyeskedést eltűri tőle. A zene és éneklés minden idejét és érzését lefoglalta. Kalmár később is fölléptette. S mindannyiszor kivételes sikerrel. Többek között a ballagási ünnepségen is Veronka maradt a műsor hőse. Kalmárnak négyüléses csónakja úszott a Dunán. Ahogy a tavaszi idő megengedte, hétvégeken néha két napra is kiment csónakja garázsába a Római-partra. Onnan pedig a Szentendrei-sziget valamelyik vadregényes helyére, eltanyázni. Hát ezen a tavaszon, az első kirándulásra, tanítványát, Veronikát is magával vitte, meg Icuka nénjét, Klárikát is jóvágású, hivatalbéli férfitársával. De mi lett a Klári gépkocsi-tulajdonos főbarátjával? Ez külön mese! Habla néni társasága téli délutánokon fűtött szobában, meleg, verőfényes napokon a nyitott folyosón ülésezett. Téli tárgyalásaik kiemelkedő mozzanataként Ujcsányi Klári pazar, tüneményes rókabundája szerepelt. Főleg arról az összegről csacsogtak, amibe ez a remek rókabunda kerülhetett. Az árat összevetették Klári gépkocsis barátjának maximális jövedelmével, és megállapodtak, hogy tiszta úton ilyen nagy pénzt szerezni egy vállalati vezető sem tud! Február közepén, egy napsütéses, csöpögő jégcsapos délután Habla néni föl s alá sétált szobájában. Vagy inkább futkosott. Az izgulata akkorára nőtt, hogy szinte görcs állt a szívébe, ha arra gondolt: nem jelennek meg teljes létszámban a vendégei. – Hát nem előre láttam? És nem mondtam ki? – kiabált fönnhangon magára. – Most aztán csak jöjjenek!… De amikor sorra megjelentek, volt Habla néni annyira az előadás művésze, hogy elfojtotta közölhetnékét. Megvárta, míg együtt ült a társaság, majd teljes hatással elkezdte: – Amit én megmondok, gyerekek, még példát nem tudok rá, hogy be ne következett volna. Klári macáját letartóztatták. A gépkocsit elvették. Sikkasztásait a vállalatnál most állítják össze. És bűntársait is lefogták. Na? Mit szóltok?! – Jó! De Ujcsányi Klárikának semmi baja nem lett? – érdeklődött a legeszesebb tag. – Dehogynem! Oda került volna a babája mellé… – És mi okozta, hogy mégsem így történt? Isten különös csodája vagy Klári új babája? – Egyik sem! A mostohája, Ujcsányiné keze játszott közre a dologban. Ujcsányi Klárira nem lehet ráfogni, hogy nincs elég gyakorlata a szerelemben. Viszont azt már vitatni sem lehet, hogy mostohájának nemcsak a gyakorlata, hanem az érzéke is több ebben a tudományban!… – Te pedig ne feszítsed a kíváncsiságunkat: mi történt? – A világ legegyszerűbb dolga! – szólt Habla néni. – Klári mostohája kiszagolta, hogy ez a fiatalember autóstul és mindenestül le fog bukni. De addig nem akart beleavatkozni az ügyekbe, míg egy komoly és félelmetes jelenséget nem észlelt. – Mi volt ez? – A Klári rókabundája. Akkor azt mondta mostohalányának: Klárikám, becslésem szerint ez a bunda meghaladja azt az összeget, amely a nyikhajod jövedelmét, sőt a csempészeti lehetőségét is kiteszi! Itt, fiacskám, baj lesz! Még nekem is kellemetlenségem lehet! – Hát mit tegyek, anyuci! – Megmondom! Csikarj ki tőle néhány sort, hogy a rókabundát a menyasszonyának vette. Aztán add ide nekem! – Jó! – egyezett bele Klári. Estére már mostohája kezében volt a levél: „Drága menyasszonyomnak egybekelésünk előtt ajándékoztam ezt a csekélységet, a rókát… fogadd el, drágám!” – Phű, ezek aztán ügyesek! Így kell csinálni a férfiakkal!… Remek!… – hangzott kórusban az ülés tagjainak ajkán. – Értitek? – fejezte be Habla néni. – Amikor jött a nyomozó, Klárika egyszerűen anyjához utasította őt, a hivatalba. Ott aztán Ujcsányiné palam et publice, az összes vizes lepedőt ráterítette mostohalánya szeretőjére!… Na!
*
Ez előzte meg Ujcsányi Kláriék, a zenetanár és Veronika megérkezését a Szentendrei-szigetre. Édes, sűrű fás zugnál kötöttek ki. Előző nyáron a zenetanár Veronikát levizsgáztatta úszásból, sőt ugrásból is. Ezen a téren is meglepően könnyen tanult. Ica nem érzett sok hajlamot, hogy együtt haladjon Veronikával. Ő inkább a házibulik kétségbeejtő táncaiban remekelt. A Ricsek fiúnál is szerepelt mostohanénje, Klári nyomában… De arról szó sem lehetett, hogy mindebből a legkisebb ellenérzület alakuljon ki közöttük. Kegyes Veronika kíváncsiságát egyszerűen nem ajzotta fel a tánc és a vele kapcsolatos ügyek. Azaz, nem egészen volt így! Meghallgatta Ica bizalmas közléseit, csak elzárkózott a véleménynyilvánítás elől. Viszont érzései, érzékisége sok nyomasztó percet szereztek neki. Amellett megérlelték benne a szándékot: saját női jogának is teret hagy a kielégülésre! De ezt egészen megbízható mozzanatokban bonyolítja le. Főleg a szüleire való tekintettel. Na és itt, Szentendre óriási szigetének a zugocskájában miképpen alakult a helyzet? Klári és párja, ahogy kiugrott a partra, máris a pázsitos csalitnak tartott. Kalmár a csónakja alkalmas kikötésével bajlódott. Ebben Veronika hűségesen segített. De szinte minden ízét másnemű indulatok remegtették. Fél szemmel figyelte, hogy zenetanárjának szeme odatapad néha lányos idomaira. Ez elhatározó és többé nem zabolázott gerjedelmekre vezetett. Amikor kihajigálták a holmikat a csónakból, és elhelyezték az evezőket is, megfigyelhették, hogy Ujcsányi Klári elég szemérmetlenül simul párjához, sőt, össze is fonódik vele. – Elég ízetlenül viselkednek – szövegezte meg véleményét a zenetanár. – Vonuljunk el mi tőlük – javasolta Veronika. Azzal a kis csalitnak más helye felé indultak. De az egész félre nem érthetően Veronika kezdeményező mozdulatai szerint ment végbe. A kissé riadt zenetanár csak az ő irányításához alkalmazkodott. Végre Veronika megszemlélte a terepet. Aztán leült a tanárral. És higgadtan, csak némi kis remegéssel egész mivoltában, ezt mondotta neki: – Ha egy picikét tetszem magának, azt akarom, hogy… Maga ért?… A zenetanár megrezzent, majdnem összerázkódott. De Veronika úgy simult hozzá, hogy a karja félig-meddig védelmezően a lány derekára kulcsolódott. Mire Veronika még szorosabban nyomult hozzá… Majd egy hosszú, komoly csók után a zenetanár: – De így ez nagy felelősség! Félek elfogadni magától az első ölelést! Veronka erre megismételte a csókot. Aztán reszketve mondta: – Én akarom! És csak egy föltétele van! Becsületszavát adja, hogy senkinek sem mondja el, mi történt közöttünk! Nem magam miatt. Édesanyám belebetegednék, talán bele is halna, ha megtudná! A többi már simán ment… És attól kezdve Kalmár Rezső és legkedvesebb tanítványa, Kegyes Veronika, titokban szerették egymást.
*
Ujcsányiék a hónapok és évek során egyre jobban csúsztak lefelé. A sovány két fizetés – a mostoháé és Klárié – egyáltalán nem bírta fedezni életmódjukat. Icára is költeniök kellett. A ház körül pedig nem tudták hasznosítani. Kegyesék merő ellentétben velük, gyarapodtak és gyarapodtak. Ujcsányiék szívességét, hogy átengedték zongorájuk használatát, apróbb-nagyobb kölcsönökkel már rég viszonozták. Hová gördülhettek az események oly erényes és dolgos nő, mint Kegyesné, és olyan könnyelmű, kihágó asszony között, mint Ujcsányiné? A mostohalányáról nem is szólva. Egy nap Ujcsányiné megint átsétált Kegyesékhez, hogy némi szerény pénzmagot adjanak kölcsön neki. Kegyesné már sokallotta a folytonos zsarolást. – Nézd, szívem! Bármennyire szeretlek benneteket, sajnos, már nincs módom rá… – Ha nem lennék úgy megszorulva, nem fordulnék hozzád! – válaszolta Ujcsányiné. – Így egyet tehetek. Összes kölcsöneim kiegyenlítésére fölajánlom a zongoránkat. Mi úgysem használjuk. Kegyesné pár pillanatig mérlegelte magában a javaslatot, aztán így szólt: – Ez rendben volna, szívem! Csak éppen néhány óra haladékot kérek. Jelenleg nincs is annyi pénz a birtokomban, amennyit kérsz. Másrészt… De ez mindegy most neked!… Kalmár Rezső órája éppen esedékes volt. Hát az óvatos és józan Kegyesné arra gondolt, hogy tanácsot kér a zenetanártól: vajon ér-e annyit Ujcsányiék zongorája, hogy régi és új kölcsönük fejében átvegye tőlük?
*
Az újabb eszmecsere Kalmár Rezsővel a következőképpen zajlott le: – Drága jó asszonyom! Akkora felelősséget nem vállalhatok, hogy tájékoztassam, meddig mehet el Ujcsányiék zongorájának vételárában. Amikor saját zsebemre fölhangoltattam a zongorájukat, a hangoló azt mondta, hogy régi, de kitűnő márkájú és főleg hibátlan, időálló hangszer. Arról azonban nem faggattam ki, hogy ez szabatos értékben mit jelent. Legfeljebb idehozhatom, vagy kikérdezhetem őt a munkahelyén. – Ezt, ezt, ezt tegye meg értem, kedves művész úr! – unszolta Kegyesné. – Helyes! – Kalmár már indult is. Amikor visszatért, már határozottan rábeszélte az asszonyt a vételre. – Csak még hozzátenném, hogy előbb hozzuk el a zongorát – mondta. – Miért? – firtatta Kegyesné. – Hát tessék várni! Én Ujcsányinét képesnek tartom arra is, hogyha markában lesz az újabb kölcsön, mindenféle ürüggyel lakásában tartja a zongorát. Ő nagyon jól tudja, hogy maga, édes asszonyom, nem sokat vívhat ki ellene hivatalosan! Ha összevész vele, engem is leépít, és Veronika hangszer nélkül marad! – Ezt komolyan mondja? – meresztette el a szemét Kegyesné. – A legkomolyabban! Egyelőre Ujcsányiné a pénzzavara miatt áldozza fel a zongoráját. Nekem évekkel korábbi zeneórákkal is tartozik. Most még szabad bejárásom van a lakásába, és kulcsot is kaptam hozzá. – Tehát mit tegyünk? – sürgette Kegyesné. – Én máris intézkedem, hogy legelőbb is a zongora az önök lakásába kerüljön. Aztán… Majd elintézzük a többit. Tessék rám bízni! A zenetanár, a viceházmester meg egy szállítómunkás segítségével, csakhamar elhelyezte a zongorát a Kegyes-lakás leghátsóbb, külön bejáratú társalgójában. Ezek után Kalmár így kezdte rögtön Kegyesnének: – Most pedig, édes asszonyom, azonnal beviszi a pénzt és a lakáskulcsot Ujcsányinénak a hivatalába. Nagyon tanácsos lenne, ha tanúk előtt tudná átnyújtani. Különben engem okvetlen meg kell említeni, a kulcsok miatt. Én mint jótevő szerepelek ebben az ügyben. Kérem, hangsúlyozza, hogy mennyire kiállottam a megszorult zongoraeladó érdekében!… Tessék máris indulni! Kegyesné utcára öltözve azért megjegyezte a zenetanárnak: – Tanár úr, maga most másként beszélt Ujcsányinéról, mint eddig. Eddig csupa hízelgőt mondott rá: milyen kedvesek voltak magához. Kalmár a legkisebb zavarba sem jött e valóban jogos megállapításra. Semmitmondóan, vállrándítva mondta: – Okosabb jót mondani mindenkiről, míg rá nem szolgál az ellenkezőjére…
*
Habla néni néhány nap múlva kedves pletykacsemegét tálalt oda szeretett nőhaverjeinek: – Képzeljétek! Kalmár köszönését sem fogadják Ujcsányiék. Még Icukának sem szabad átmennie kis barátnőjéhez, Veronkához. Mit szóltok? – Hát most meg mi ütött ezekbe? Micsodán kocódtak így össze? – érdeklődött egyik tag a gyülekezetből. – Ujcsányiék folyton fejték Kegyeséket – mondta Habla néni. – Végül már annyival tartoztak, hogy ráment a zongorájuk. Aztán Kalmárra kenték, hogy ő hozta össze a vásárt. Holott Ujcsányiék erőltették, segítse ki őket a pénzzavarból. – Honnan tudod ezt ilyen pontosan? – vetette közbe az egyik néni. – Honnan? Hát Kalmártól magától. Ma nálam ebédelt. – Ilyen jóban vagy vele? Csak nem akarsz te is zongorázni? – Ostobáskodtok! – felelt Habla néni. – Roger, a boldogult uram unokaöccse szinte megveszett, hogy ő nagybőgőt akar tanulni. Nem bír vele sem apja, sem anyja. A rádiójukból csak a „jazz”-t hallgatja, és azt fütyöli egész nap úgy, hogy az ablakon ujjával utánozza a nagybőgőstimmeket. Tizenegy éves már a kölyök. Jó tanuló, kitűnő tornász és énekes az iskolában. Ilyen gyereket ma nem lehet lepofozni, ha valamit a fejébe vesz. Hát ezért gondoltam Kalmárra, hogy Rodzsit a kezére adjam. Ez a zeneművész mindent tanít, és nagyon jó híre van. Erre aztán Habla néni egész uzsonnatársulata zsinagógaszerű tárgyalásba kezdett az ifjúság neveléséről… Féktelen, csak a labdarúgással törődő, szabad szájú gyerekhadat ültetni a szülők, sőt a tanítók nyakára! Mire vezethet ez?… Meg a többi meg a többi! Habla néni természetesen elöl járt vendégei között az új pedagógia csepülésében. Ám mihelyt kegyence, a kis Rodzsi meglátogatta őt, és a folyosó vaskerítéséről aláhajolva figyelhette, hogy az erős, ügyes fiú mint középcsatár vagy bíró hogyan működik… akkor bizony Habla néni örömkönnyes szemmel gyönyörködött kegyeltjében.
*
Kalmár Rezső apja is zenetanárként működött a legnagyobb budai állami zenedében. Fiát már gyermekkorában zongoraleckékre fogta. De Rezsőke nagyobb hajlamot mutatott a vonós hangszerek iránt. Iskolái alatt nyiszerékeltette magánszorgalomból a hegedűt, brácsát, sőt a viola-gambát is. Ezzel vitte többre. A zeneakadémia oklevele is a brácsa és a viola-gamba mesterének tüntette fel őt. Aztán, leginkább anyagi okok miatt, a zongoratudását is hamarosan bedobta működésébe. Most, amikor a Habla Roger tanítását is elvállalta, néhány napjába került csupán, hogy a nagybőgő kezelését is elsajátítsa. Habla Rodzsi elég nagy hatalom volt otthon. Amikor a zenetanár közölte vele, hogy nagybőgőt kell kölcsönöznie… hát Rodzsi hozott egy vadonatújat. Sőt, nagy köteg külföldi „jazz”-kottát is! Mindezt Kegyesék külön bejáratú társalgójában helyezték el, a zongora mellett. Kalmár úgy tűzte ki Rodzsi óráit, hogy lehetőleg végighallgassa Veronka zongoraleckéjét is… Hátha észre tér a fiú, s többet is akar majd tanulni, mint a nagybőgőnek azt a néhány fogását, amely a „jazz”-hez elég… Számítása azonban nem vált be. Rodzsi türelmesen végighallgatta Veronka meg Kalmár gyakorlását. Sőt, őszinte lelkesedéssel meg is dicsérte a lány énekét. De azt már kereken megtagadta, hogy a nagybőgőn a rendes vonós iskolával kezdje. Csakis a „jazz” érdekelte: óriási, erős marka olyan biztonsággal mozgott a hangszeren, és oly gyorsan tanult, hogy bámulni lehetett rajta. Kalmár nem az az ember volt, aki rögtön elejti szándékait. Kiválasztott egy könnyű, dallamos „jazz”-darabot, s szinte perceken belül betanulták Veronkával. Amikor megjelent a gyerek, rázendítettek. Később Kalmár, ravaszul, a nagybőgő fogásait betanultatta a fiúval. Amikor kellőleg ment már, fölszólította, hogy most pedig próbálják át hármasban. Kifogástalanul jól ment. Rodzsi ugrált, a kezét dörzsölte és kijelentette: – Már ezzel az egy számmal lepipálnánk a gimnázium zenei együttesét… Le is pipáljuk! Fogadok rá! – Honnan veszed? Te is szerepelsz benne? – kérdezte Kalmár. – Csak énekelek! – felelt ajkbiggyesztve a fiú. – Muszáj bevegyenek, mert első énekes vagyok az énekkarban, akinek a karvezető int. – Na, ezt mind meglátjuk.
*
A következő órán furcsa változásba fordult a közös gyakorlás. Veronka csinálta, amire kértek. Hanem egyszerre kiesett minden nyugalmából. Elsőbb a fiú, úgy, mint tanárja utasította rá, a vonóshelyeket is játszotta. Most egyszerre édes sípszó pótolta a vonós részt. Veronka keze megmeredt a billentyűn, mintha igézet fogta volna meg. Mert a fiú belső zsebéből előrántott síp nemcsak kivételes minőségű hangot adott, hanem életessé, elfogadhatóbbá tette a kis darabot. – Hát te furulyázol is meg blattolsz is? Miért vezetted félre a zenetanárodat? – faggatta Veronika. – Mert ő akar félrevezetni engem! – válaszolta a fiú. – Kornyikálni eleget kornyikálok az iskolában. A furulyámmal mindent, bármilyen hangnemben eljátszom. Erre nem tanított senki! De nagybőgőn csak annyit tanulok meg, amennyit a „jazz”-ban használnak. Minek vesződjem többel? Erre ő… fineszesen bele akar kergetni a haszontalan tanulásba… – Jót akar! Te csibész! – fogta nyakon Veronka a fiút. Mire az derékon kapta a lányt, és mielőtt védekezhetett volna, szájon csókolta. – Én tudom, mi jó nekem, nem más! – mondta. Azzal Veronkát még egyszer megcsókolta. – Ez jó nekem! – szögezte le. Veronkától kapott ugyan ezért egy tekintélyes pofont. De erre csak röhögött. Aztán rimánkodni kezdett neki, hogy falazzék a tréfánál, ha jön Kalmár, mert meglátja, őt is fölvidítják vele! Nem lehetett haragudni erre a kölyökre. Sőt, nehéz volt neki ellenállni is. Megegyeztek, hogy Veronka úgy viselkedik, mintha őt is meglepné a furulya! Akkor csak Rodzsi viseli a felelősséget. De a furulyázásnak akkora sikere lett, hogy Kalmár elképedve és kacagva ölelte meg tanítványát. Ám még egyikük sem sejtette, micsoda távlatot nyitott mindhármuk előrejutásában ez az ötlet!… Egyelőre Kalmár, amikor Rodzsit elküldte az óráról, fölhangoltan ölelkezett össze Veronkával. Aztán komoly tárgyalásba fogtak: hogyan kezdjék meg a hármasuk különös és eredeti teljesítményének gyümölcsöztetését?
*
Egyik órán rájuk kopogott Icuka. Elég rosszkor jött. De hát szívesen fogadták. Természetesen azzal kezdte, hogy anyja megtiltotta neki a Kegyes családdal való közösködést! Biztosították róla, hogy nem árulják el látogatását! Aztán olyan mérvű csacsogási förgeteget zúdított rájuk, hogy szinte elviselhetetlen volt. Elmondta, hogy a nővére, Klárika, egy év alatt már a harmadik vőlegényénél tart. Tavaly ősszel egy állítólagos diplomata jegyezte el, akiről kiderült, hogy közönséges szélhámos. Valami okirathamisítási ügyben le is tartóztatták. Klári az első héten fejvesztetten rohangált fűhöz-fához, aztán beleszeretett a vádlott ügyvédjébe. De ez a kapcsolat se tartott sokáig. Jelenleg egy előkelő szálloda üzemvezetőjének a menyasszonya. De esténkint a szálló bárjában lehet találni, az átutazó idegenek társaságában. Ezt mondta Icuka, miközben maga is egyre nyíltabban kacérkodott Kalmárral. Olyan látványosan kellemezte neki magát, hogy a zenetanárt enyhe rémület fogta el. Látta Veronkája féltéstől, dühtől eltorzuló arcát, és joggal aggódott: ha a lány hatalmas izomzatával netán elveszti a türelmét, akkor ezt a kis nyavalyás, bár gyönyörű teremtést úgy keni a falhoz, hogy odaragad. Hosszú idő után mégiscsak fölkászálódott Ujcsányi Icuka. Veronka pedig kifakadt: – Hát ez mégiscsak sok! Vehette észre, hogy dolgozni ültünk össze. Mégis elrabolja az időnket óraszám… Kalmár nevetni kezdett. Veronka erre ingerülten megjegyezte: – Mi van ezen nevetnivaló?… Csodálom igazán!… Talán „bekapcsolt” magánál az Icu incselgése? – Ha magából indulatot sajtol ki ez az ismert kis lotyó, akkor sohasem rázzuk le. Csak azért vigadok a dolgon, mert kitaláltam, hogy szabadulhatunk meg tőle végleg… – Én kivágom, ha akarják! – ajánlotta Roger. – Nem kell, fiacskám! Majd magától, szépszerével elmarad tőlünk. – Kíváncsi vagyok, hogyan? – mondta Veronka. – Hát nézze, édes! – kezdte Kalmár – a maga anyuskája most állandóan kínlódik a köszvényes lábával. Maga a rendes elfoglaltságán felül, ami munkát kivehet a kezéből, azt ki is veszi. – Mit tartozik ez ide? – vetette közbe Veronka. – Icu tolakodásáról van szó! – Már térek is rá! Ica a leglustább, legönzőbb lány. Tehát… Most ne akasszon el!… Tehát, ha maga szépen, kérlelőleg azzal kezdi Icának, ha megint ránk kopog: nézzed, Icukám, drágám, jó, hogy jössz, mert már nem lesz időm a zeneóra után eleséget szórni a baromfiaknak, és a vizes vályúban megújítani a vizüket, tedd meg nekem, hogy helyettem elvégzed ezt a semmiséget, amíg mi gyakorlunk!… Na? – Ez az!… Be nem teszi ide többet a lábát – kacagott Rodzsi. Ugyancsak Kalmár is. Végül Veronka is velük kacagott…
*
Kegyesné egy reggel akkora fájdalmat érzett a rossz lábában, hogy csak négykézláb tudott a mellékhelyiségig mászni. A ház földszintjén régivágású orvos lakott. Veronka hozzá szaladt le. Az öreg orvos, miután megvizsgálta Kegyesnét, azt mondotta: – Asszonyom, enyhítőt, csillapítót fölírhatok önnek. Akár injekcióban is beadhatom. Csak nem sokat segít. Erre a bajra egyetlen orvosság a forró iszap. A meleg, a meleg és a meleg. Lehet, hogy az végleg elmulasztja bántalmait. Mindenesetre fölírok egy mankót, a gyógyszeripari üzletben kiválthatja. Ezt okvetlen igénybe kell vennie! Veronka kocsiért telefonált. Elkísérte édesanyját a gyógyszeripari szaküzletbe. Útközben pedig az összes tennivalóját átvette. Mert az orvos minden megerőltető mozgást szigorúan megtiltott Kegyesnének. Az biztos, hogy keserves hónapok következtek szegény Veronkára. A saját, elég terhes munkáján kívül főzött, takarított, baromfit tenyésztett. Esténként hullaként zuhant ágyába. Egyetlen segítőtársa a Habla gyerek volt. A fiú hűségesen kitartott mellette, nemcsak a zenei működésben, de a törlőronggyal is. Vigyázott a konyhában az ételre. Néha, hogy Veronkát kímélje, ő kísérte el Kegyesnét az iszappakolásra. Kalmárral nagyon ritkán maradhatott zavartalanul kettesben… De művészi működésük nem szenvedett kárt Kegyesné betegsége miatt. Minden zeneórán olyan buzgón, odaadással dolgoztak, hogy műsoruk már bele sem fért egyetlen föllépésbe. Rodzsi változatlanul a „jazz” mellett nyakaskodott. De ennek útjában elég nagy bökkenő akadt. Egyetlen sikeres üzletszerzőjüknek Filipec mutatkozott. Csakhogy akkoriban a párt rendezte műsorokban a mozgalmi dalok mellett csakis népi vagy műnépi szerzemények szerepelhettek. Hát körülfogták Rodzsit: ha zenész akar lenni, furulyáját használja fel ilyen jellegű művek előadására. Rodzsi végre is belement. Elkezdtek gyakorolni. Magyar dalt fölváltva dzsesszel. Gyúrták keményen. Egy nap az öreg Kegyes is végighallgatta őket. Elbűvölte őt az együttes tudománya. Gondolt egyet: felesége fölvidítására összecsapott egy házimurit. Nagy tétel bort hozott Filipeccel. Veronka finom uzsonnát csinált. Aztán Kalmár és együttese hangversenyt adott a társaságnak. Kitűnően mulattak. Filipec természetesen fölvette őket a párt legközelebbi műsorába. Csak előbb még történt valami. A rádió egyik rendezőjének is volt egy kis barackosa a hegyen. Filipec ezt az embert magával hozta Kegyesék házi mulatságára. A rendező kijelentette: ő ugyan nem konyít annyit a zenéhez, hogy minőségileg elbírálhassa, mert csak verssel, prózával foglalkozik… De a párt rendezvényére meghívja komáját a zeneosztályról, mert az együttes teljesítményét egészen újnak és érdekesnek érzi. Így is történt. A rendezők tanúi lehettek a közönség tombolásának, újrázásának. A zenei osztály munkatársa a művészszobában ezt mondta Veronkáéknak: – A rádióban okvetlenül kitűzzük legközelebb a műsorukat. Mert egészen eredeti és ötletes! A fiút becsúsztatjuk úgy, hogy idén végzi tanulmányait az iskolában, és aztán zenedébe iratkozik. Nemsokára valóban meghívót kaptak a rádióba. Név csak ez állt rajta: „Kegyes Veronika és két kísérője.” Persze, a rádió mikrofonja nem tud nyilvánítani tetszést vagy nem tetszést. De a teremszemélyzetnek somolygós viselkedéséből megállapíthatták, hogy sikerük volt. Meg a rádió kis közlönyében is kaptak néhány meleg szót. A rendező pedig biztatta őket, hogy legközelebb megismétlik a szereplést. Ez képzelhető, mekkora lelkesedésre hangolta a társaságot. Még vagy két rádióföllépést bonyolítottak le. Veronka meg Rodzsi kettesben is folyvást dolgozott. Akkora szervezetnek, mint a rádió, akadnak a műsorában bizonytalan, fogyatékos, kapkodó mozzanatok is. A közvetlen adás idején egészen kínos baklövések is előfordultak. Csak magnetofontekercs alkalmazása, a visszahallgatás szüntette meg a súlyosabb „baki”-kat, ahogy a műhelynyelv a baklövést rövidíti. Egy ilyen kapkodásos hullám kedvezett Veronkáéknak. Rodzsi nem tudott eredeti szenvedélyéből kikecmeregni. Dobolni akart bőgőjén a „jazz” alá. Veronka a békesség miatt, meg hogy szerette is ezt az alamuszi kölyköt, falazott neki a „jazz”-hez is. Egyszer Veronkának remek, ütemes mondat ragadt meg az agyában. Aztán különös ihletettségben költött hozzá öt ütemes, rímes, vidám sort. Majd ugyanilyen simán, könnyen zenét is csinált az egészhez. A szerzemény nem volt teljesen dzsessz, de műdal sem, szokványos szerkezetével. A kettőből tevődött össze. Veronka alig várta, hogy Rodzsi megérkezzék. A fiú a dal hallatára valósággal lázba jött. Dobolhatott a bőgőjén hozzá, sőt furulyáját is érvényesíthette. Meghangszerelték ketten, tökéletesen. És eljátszották vagy tízszer, anélkül hogy a szerzemény színei megfakultak volna.
*
Amint Kalmár megérkezett, rázendítettek előtte is. Ugyanaz a hatás! – Ezzel nem lépünk föl sehol. Csak a rádióban. Még ma fölajánlom nekik – izgult Kalmár. Másnap már a rádióban mutatták be a dalt. A zenei osztály egyik tagja így nyilatkozott: – Hát ez a legújabb slágerünk! Szerintem már holnap ki kell valami vackot dobnunk a műsorból, hogy a helyébe tehessük. Dióhéjban!… A rádióban hetenként néha többször is elhangzott Veronka szerzeménye. Később a kabaré-varieté vette meg esti műsorába. Aztán egy külföldi, tekintélyes műintézet hívta meg az együttest a következő szöveggel: „A Kegyes–Kalmár házaspárt fölkérjük…” Akkor már az utcai zongoraverklik is játszották Budapesten Veronka szerzeményét. Kalmár ezt mondta a lánynak: – Édeském! Ha már a határon túl is hírbe hoztak bennünket, akkor én most itt ünnepélyesen megkérem a kezed. Remélem, szüleid nem emelnek kifogást ellene!
*
Minden régi mese, történet, így fejeződik be. És bár a mi történetünk eléggé különös… hadd maradjon félbe a szokvány szerint, ezzel a befejezéssel. |