Négyszög

Az Olaszfasor hátánál, egy kis bájos előkert mögött, ékeskedik a Lüghey-villa. Ékeskedik? Kecseskedik, kelletőzik, cikornyáskodik. Mert építészeti stílusa az ékesítésnek valóban megrázó, megdöbbentő kísérletezése. A szomszéd mérnök szakember úgy nyilatkozott róla, hogy ilyen házak miatt nem sajnálna szép fővárosunkra zúdítani egy kiadós földrengést!

A Lüghey-villa a múlt század végén épült, abban az úgynevezett szecessziós művészeti áramlatban. Minélfogva egyik tornya kirgiz jurtát utánoz, a másik valami bizonytalan, sisakszerű kupola. De van a villának római stílusú ablakok előtt korinthuszi oszlopok tartotta verandája, kínai eresszel, és a födele elöl manzardosan dupla, hátul gótikusan hajló, és a falai részint talitarka zománccal vannak díszítve, részint barokkos cirádákkal… Elég!

A villát a jelenlegi tulajdonosnak az édesapja vette a vágóhíd egyik kiskirályától, aki fütyült az építészeti stílusra, csak mutatós legyen a hajléka. Aztán, bár Lüghey művelt, jó ízlésű egyén volt, nem szánhatott rá költséget a villa átépítésére.

Lüghey Arnold többé-kevésbé ismert név. Az Akadémia és egy sereg irodalmi társaság koszorúsa. Költő és nyelvtudós. Utcanév is örökíti meg nagyságát, bárha igen szerény méretű és elég dicstelen helyen.

Fia, Lüghey Zoltán doktor, a jelenlegi tulajdonos. Őszintén táplált keblében atyja példájára irodalmi becsvágyakat. De hát ezek összeomlottak. Mindössze egy füzetke verset tákolt össze Lüghey Zoltán egyetemi hallgató korában. A legutolsó verse töredéknek maradt. Éppen az otthona közelében fekvő városmajort akarta megénekelni. Hogy azt zengte:

 

Ó, te bűbájos városmajor, A napsugár rád aranyat szór. Beleng közel erdők üde lehe, Vele tüdőm oly élvvel szíhatom tele.

 

Itt aztán következett volna annak leírása, hogy a költő mily sok édes gyermeki és ifjúi ábrándja kelt a városmajor százados fái alatt. Viszont a költő belesült egy vacak hasonlatba a vers eme kezdő szakának kikerekítése közben.

Az ötlött csodaszépnek a költő agyába az ihlete első lendületében, hogy bár a városmajor a zakatoló, füstös, komisz nagyvárosnak úgyszólván a szívében húzódik meg, mégis elhárul tisztaságától minden zavaró szenny.

Mármost ez a tény egy költői hasonlatot rántott elő a költő agyából. Hogyhát a városmajort, mint egy kis fehér, remegő nyuszikát tartja szájában a nagyváros piszkos, vad ebe. De miután ezt a képet mégis kissé durvállotta, és szertelennek érezte Lüghey Zoltán, hirtelen helyettesíteni akarta egy másikkal. Vagyishogy: a városmajor az a kis liliomos tisztás a nagyváros undok fertőjének a gyomrában, azaz gyomra fertőjében, azaz, illetve… Attyarattyatyatya! Kész volt a képzavar. Sőt kész a kényszerképzet Lüghey Zoltán elméjében… Mert az életéért sem ejthette volna el azt a meggyőződést, hogy a költeménynek eme szakát okvetlen hasonlattal kell kikerekítenie. Viszont minden hasonlat majdnem őrjöngéses makranccal rúgkapált az ellen, mint egy vad szamár, hogy a költő verse szekerének rúdja elé foghassa…

Lüghey Zoltán, mint költőietlen nyelven mondják: hülyére töprengte magát ezzel a hangulatos és oly gyönyörűen indult költeményével, és egy életre elémelyedett a versfaragástól.

Nem baj! Azért a tanulmányát „Sub auspiciis regis”, vagyis az elérhető legnagyobb kitüntetéssel végezte el. Írt több kiváló prózai művet társadalmi, irodalmi kérdésekről, valamint temérdek cikket szakfolyóiratokban és napilapokban. Jelenleg egyetemi magántanár Lüghey doktor úr, úgyszintén egy óriási műintézet ügyvezető igazgatóseregének egyike. Legeslegutóbb méltóságos úr lett. Aránylag fiatalon, negyvenöt éves korában, ezerkilencszázharmincötben érte ez a legmagasabb helyről jövő kitüntetés.

Jelen pillanatban Lüghey Zoltán a gyönyörű tavaszutóban a villája verandáján ül és reggelizik. Szemben vele felesége. Eszményien szép arcú és szép termetű fiatal hölgy, húsz és harminc között. Az asztalnál Suzanne francia kisasszony mellett rémesen ildomtalan nyalja a lekvárt zsömléjéről ifjú Lüghey Zoltán.

Édesanyja most másodszor emeli rá finom, gyűrűs kezét:

– Zolti! Ne idegesíts! Ne majszolj, és ne csámcsogjál. Suzanne! Üsse pofon helyettem!

– Zoltika! Ne idegesítsd anyuskádat! – hallszik közbe Lüghey úr tisztára esengő csengésű intelme.

A méltóságosék hatéves, eleven fiacskája a fenyegetések és kérések ellenére semmit sem változtat előbbi kínos lakmározási modorán. De már végére jutott az evésnek. Tehát eltolja maga elől, nagy csörömpölve, a reggelizőkészséget, és csuda szemtelenül néz föl, és néz körül szerettei társaságára. Majd felugrik:

– Allon Züzán! – mondja jó magyaros hangsúllyal és roppant rendelkezőleg a francia kisasszonynak.

Suzanne szót is fogad. Már nyúl munkakosaráért, retiküljéért. Rúzsozza magát, közben szívja az utolsó szippantásokat cigarettájából.

A verandán csönd van. Csak egy dongó zümmög az egyik ablaknak röpdösve. Meg egy feketerigó fütyöl a ház esőcsatornája sárkányának bóbitáján ülve. Édes, illatos, májusi hangulat!

Lügheyné szólal meg. Hangja tárgyilagos, majdnem üzletszerűen száraz és parancsoló:

– Az ebédhez ma mindenki pontosan van itt. Vendégünk is jön. Pihenni is akarok, mert föllépek a délután. Fél háromra itt van mindenki…

– Vagy ütök! – rikkant változatlan pökhendiséggel Zoltika az utasítás végszavába.

Anyja kedvenc, még hazulról, faluról hozott szójárását, sőt mozdulatát és fintorát is utánozza Zoltika.

De Lügheyné ezúttal nem nehezményeli fia szabados viselkedését. Komolyan és egyszerűen fordul hozzá:

– Neked nem szólt ez anyucitól, babuskám! Te pontos szoktál lenni Suzanne-nal az ebédhez.

Üm! A teremburáját! Hát akkor a szigorú rendelkezés csakis egyedül a ház urának, a család fejének kellett legyen címezve.

Valóban a méltóságos úr kávéja szürcsölgetése közben kissé megrezzent. Pillantása rémséges zavart és nyugtalanságot árul el. Az asztalkendőt szükségtelen gyűrte össze és simította ki.

Suzanne már indulásra készen áll összes fölszerelésével, és cigarettáját elnyomta a hamutartón. Zoltika leplezetlenül maró gúnnyal néz édesapjára. Határozottan úgy vesztegel még a verandán, mint aki kíváncsi arra a várható szóváltásra, amely most megindul nemzői között.

Ám Lüghey úr észrevette a fia kis kan kígyó pillantását. Csak azért sem reflektál neje sértő, sőt cégérező, megalázó oldalvágására. Hiszen a keletkezhető vita csak szenvedőbb alannyá változtatja őt. Suzanne-hoz fordul, idegállapotától telhető kedvességgel:

– No, vigye hát a gyereket, Suzanne! És amint mondtam, hogy amennyiben nem veszi észre, hogy túlterheli a gyerek agyát, foglalkozzanak egy kicsit a nyelvtannal is és az új módszerű…

– Mozgás-mozgás! Tudunk mindent, Suzanne! – kurjant apja szavába Zoltika, és nekiesik két ököllel a francia kisasszony hasának.

Suzanne francia nyelvű rendreutasítást hadar Zoltikának. De engedelmeskedik. Fordul a veranda lejáratának.

Zoltika ennek dacára folytatja a kisasszonya lökdösését. Csak most már hátulról.

Így vonulnak el.

Közben Lüghey úr az asztalnál láthatólag annak a szemrehányó beszédnek a szavait rendezgeti agyában, amit nejéhez akar intézni arról, hogy helyénvaló-e a személyzet és a gyerek előtt tenni gúnyos megjegyzéseket a családfői tekintély még mélyebbre való lejáratására?

Lügheyné szórakozottan gyújt cigarettájára. Gondolatai messze kalandozhatnak. Gyönyörű metszésű, érzékiesen vastag ajkai közül magának motyogja:

– Fodrász után… ennye! Ne pukkadjak? Mit is akartam! Nem jegyeztem föl!

– Édes szívecském! – kezdi elszántan Lüghey úr. – Már hozzászoktattál ahhoz, hogy méltatlan és megalázólag becsmérelj a kisasszony előtt, a fiam előtt…

– Ugyan! – vág ártatlan, csodálkozó képet Lügheyné. – Mert ebédre pontosan kérlek haza?

– Igen! – bólint Lüghey úr. – A helyzet azonban ma az, hogy részvénytársasági nagygyűlésünk van a vállalatnál.

– Értem! – biccent Lügheyné. – Késned kell!

– Mert éppen ma kimerítő, hogy úgy mondjam, összegező, összefoglaló indítványra készülök a vállalatnak.

– Értem! – biccent Lügheyné. – Késni fogsz!

Lüghey urat egészen paffá teszi nejének jelenlegi viselkedése. Mert ismeri már annak száz változatát, hogyan köt bele neje, és aztán a kiprovokált szóváltásukat hogyan vezeti, mintegy elnöklőleg, kezdeményezőleg. Maró, ideges, durva, vagy ami legrosszabb, a szenvedőt, az áldozatot játssza… És most? Enyhén kedves és tárgyilagos. Egyáltalán, férjét hagyja beszélni. Holott Lüghey úr utóbb ahhoz van szokva, hogy neje sosem engedi befejezni komolyabb mondandóját, és legjobb esetben azt tűri el, hogy Lüghey úr Suzanne-nak vagy éppen fiának fejtse ki azt a jelenlétében.

Hát ez most mi? Ezt bontsd ki, kedves méltóságos uram! Hát Lüghey úr kellemes meglepődéssel így folytatja:

– Hiszen ha egyszer azzal is megtisztelnél, hogy munkásságom érdekelne. Jelesen az, amilyen nehézségek közt, szinte egyedül szolgálom egy olyan nagy hazai vállalatnál, mint a Jupiter irodalmi és nyomdai műintézet, azt a helyes elvet, hogy üzletileg is jobban beváló és nagyobb távlatokat nyújtó, eltekintve ember- és nemzetnevelő hatásától, a száz százalékos irodalom…

Mi az Isten csudája? Lüghey úr lendületes szavai közben tisztára hüledezik magában. Neje nemcsak hogy nem szakítja meg, nem inti le, hanem figyelően, majdnem értően hallgatja őt. Ez legföllebb mézesheteik korában történt meg, amikor neje végigandalogta verseskötetének a felolvasását, sőt szavallotta egy-egy versét is.

Lüghey úr tehát megragadja az alkalmat, és tovább értekezik nejének arról, hogyan építette föl a Jupiter irodalmi és nyomdai műintézet r. t. nagygyűlésének egyedül helyes javaslatait.

És különös! Lügheyné türelme nem csappan az érdeklődésben. Legföllebb hébe-korba kissé félretűnődik valamin. De ezt Lüghey úr megbocsátja, hiszen már szinte maga is sokallja, hogyan él vissza neje jóindulatával, és hadarja egy nő számára mégiscsak kevés érdekű fejtegetéseit.

Egyszerre Lügheyné legyint, és ezt makogja:

– Már rájöttem!

– Nos? Mire? Talán van valami ellenvetésed a nézetem ellen? – firtatja Lüghey úr.

– Dehogy!

– Hát?

– Nem ide tartozik! – feleli kedves mosollyal Lügheyné. – Hogyan bírálhatnám én fölül a te szakvéleményeidet? Csak eszembe jutott, amit nem jegyeztem föl tegnap. A fodrász után kalapdíszért kell menjek, hogy ott próbáljam föl én magam, a pimasz kalaposnőnél.

– Aja! – hebeg Lüghey úr.

– Haragszol, Mókus? – cibálja meg az asztalon át Lüghey úr füle cimpáját pajkosan, édesen neje. – Folytasd csak! Hallgatlak! – buzdítja.

Hát ha egy parányi csalódást jelentett is Lüghey úrnak neje gyarló közbeszólása, azért haragról szó sincs. Lüghey úr egészen őszintén egyengeti vonásait szerelmetes mosolyra, és paskol neje fehér kacsójára, miközben így szól:

– Semmi több! Nagyjában mindent kifejtettem. És el kell ismerni: nem mindennapi érdekességű ez a téma. De lomolok. Mindjárt kilenc.

Lüghey úr egészen boldog, kiegyensúlyozott lélekkel hagyja ott a reggelizőasztalt. De neje szintén felemelkedik, és összes eddigi kedvességének látható betetőzésére férje nyakába lódul. Nagy csókot cuppant szájára. Majd hamiskásan megrázza, és így beszél:

– De van hozzád egy ellenmondást nem tűrő követelésem. Te is meghallgatsz engem máma ezen az ötórai teán, ahol föllépek. Mindenki azt mondja, ez a szám bűbájos, ahogy csinálom!

Lüghey úr ábrázata abban a szent pillanatban csupa riadalom, elsavanyodás, kétségbeesés, utálat, gyűlölet. Rettenetesen nem szeret jelen lenni ilyen műsoros összejöveteleken, ahol neje föllép.

– De drágám! – kezdené.

Viszont neje királynői fönséggel taszít egyet tenyerével a levegőn, és lesújtóan szól:

– Jó! Ne gyere! Köszönöm!

– Hát legyen! Legyen! Legyen! – adja meg magát Lüghey úr vértanúi tekintettel.

A Lüghey úr pontosan körülhatárolt nevelési elvei szerint: gyereket nem ajánlatos fogékony lelkületével züllött utcagyerekek befolyásának kitenni, viszontag a magához méltó társaságot okvetlen szükségeli a gyerek, mert folyvást felnőttek közt tartózkodva, kedélye azokéhoz idomulván, bizonyos korai fásultságot és kiábrándultságot szív magába.

– Hogyha egyenesen kiválasztja maga a piszkos, büdös, rongyos, öblítetlen szájú kölyköket az egész ligetben, akkor majd mellettem ül! – fogalmazza meg Suzanne Zoltikának a maga nyelvén a szülői rendelkezést.

De aztán ez minden, amit Suzanne a gyakorlatban véghez visz Zoltika fegyelmezésére.

Zoltika e pillanatban is éktelenül rongyos kis kölykökkel futkározik. Egyik közülük pláne folyvást és látható élvezettel vakarózik. Pontosan azokat a helyeket karmolássza magán, ahol orvosi nyelven a scabies, köznapilag mondva a rüh atkái telepednek meg a bőrön.

De ezek a rongyos fiúcskák remek játékot találtak ki. Egyiknek van egy kötele. Ezt a kötelet egy vékony fatörzs körül kötik. Aztán a kötél végét marokra fogja, és a két lábát nekiveti a fa tövének. Így élő kis körhintát csinál magából, úgyhogy maga hajtja magát a fa körül. Hátulról pedig belekapaszkodik két kis pajtás.

Ez igen! Ez mulatság Lüghey Zoltikának, és nem a képeskönyv meg a francia nyelvtan. Édesatyja elájulna, sőt még édesanyja is magánkívül lenne a rémülettől, dühtől, ha látná őt itt kis pajtásaival.

Baj volt előbb mindig azzal, hogyha Suzanne szabadjára hagyta Zoltikát, rémesen összemaszatolta, összeszaggatta csinos kis ruháját. Viszont ha maga mellett tartotta, akkor Zoltika csintalankodásától Suzanne-nak szinte percenként borult föl testi-lelki békéje. Hát Suzanne, hogy nyugton olvassa regénye folytatását vagy kézimunkázzék, esetleg pletykázzék, egyszerűen abban egyezett ki Zoltikával, hogy lehúzza róla a félteni valóbb gúnyát, s úgy ereszti játszani.

Jelenleg is Zoltika aranygombos tiroli kabátkája, mellénye, sőt inge, cipője, kalapja is ott hever Suzanne mellett a padon. Zoltika mezítláb, kis elnyűhetetlen tiroli bőrnadrágjában rugaszkodik neki a körhintázásnak, ha rákerül a sor. A szünetekben pedig ott tülekszik, verekszik, cicázik a többi kis maszatossal. Egy nála fővel nyurgább kislány a legkomolyabb ellenfele. Ez akarja kitúrni őt mindig a sorrendből, úgyhogy Zoltika esetről esetre vad szóbeli és tettleges csatározást folytat vele.

Suzanne a padról láthatja, ha akarja, ezt a por- és gyerekgomolyagot a fa körül, amelyben a méltóságosék Zoltikáját már igen nehéz megkülönböztetni a forgatag többi tagjától. Ám Suzanne nem is pályázik most semmi felügyeletre. Pillantása átsiklik a körüle zajgó dolgokon.

Egy német frájlával szokta Suzanne utóbbat ezt a padot elfoglalni. De a frájla nem jön vagy késik. Suzanne a csevegés helyett, horgolásával kezében, ábrándozik.

Miért lenne csoda ebben a langyos, orgonaillatos, verőfényes május végi hangulatban, hogy a ragyogó, barna szemű, dundi, harmincas, csinos Suzanne tűnődésének tárgya egy igazi, hozzá méltó férfi?

Igen! Csak úgy személytelen: az igazi férfi. De milyen legyen ez? Azt meg kell hagyni, Suzanne, mint nem egyetlen a nők közül, aránylag elég nagy feladatot ró erre az igazi férfira atekintetben, hogyan lenne méltó és használható egyéniség a számára. Például a mostani, komoly vőlegényéhez egyáltalán nem hasonlít ez az igazi férfi mint műfaj sem.

Viszont ennek megértéséhez szükséges a Suzanne eddigi pályafutásának rövid ismertetése.

Suzanne kisvárosi francia lány. Pesztonkának kezdte egy több gyermekes fodrásznál. A fodrász, mint egyúttal ügyes kozmetikus is, filmeseknek kezdett dolgozni. A filmesek elhozták Budapestre a fodrászt és a fodrász Suzanne-t.

Budapesten aztán Suzanne önállósította magát. Azaz akadt egy tehetősebb barátra, és ez egy nem éppen elsőrendű és nem túl jó hírű szállóban tartott neki éves szobát. Amikor már Suzanne-t barátja faképnél hagyta, volt annyi félretett pénze, ékszere, ruhatára, hogy ne eméssze el a búbánat csalódásáért.

Közben szert tett egy barátnőre. Egy magafajta, Julie nevű francia lány személyében. Ennek szerényebb nevelőnői állása volt. Vele együtt szórakozott Suzanne átmeneti, hosszabb, rövidebb lejáratú barátkozások keretében. Julie volt az okosabb, a műveltebb, a kitanultabb és merészebb kettejük közül. Suzanne igen sokat köszönhetett neki kipallérozódását illetőleg.

A Julie-val való kalandozások közben ismerkedett meg Suzanne egy furcsa budapesti úrral. A jelenlegi vőlegényével, név szerint Rezek Ottóval.

Rezek Ottót a Julie fölcsípett barátja hozta a négyesük kiegészítésére a kávéházba. Suzanne akkor már remekül beszélt magyarul, és kellemesen csevegett Rezekkel uzsonna közben. Miazhogy? Suzanne egészen hallatlan meglepetésére, Rezek a következőket közölte vele. Őneki meglehetősen jó állása van a Jupiter irodalmi és nyomdai műintézet terjesztési osztályán. Nős, sőt három gyermek apja. De feleségével eleve rossz, erőltetett a házassága. Válófélben vannak. Suzanne egész lénye, modora, mindene annyira tetszik neki, hogy a lehető legkomolyabban és legünnepélyesebben feleségül kéri, mint akit gyermekei anyjának is jobbnak tekint az édes, vérbeli anyjoknál. Tehát ha Suzanne igent mond az ajánlatára, akkor ő, Rezek, nem akar könnyelmű kalandot vele, hanem menyasszonyának tekinti, míg válópere lezajlik, és egybekelnek. De az a föltétele, hogy Suzanne-nak föl kell hagynia ezzel a szabadúszó élettel, és el kell foglalnia valami állást, esetleg nevelőnőit, egy tisztességes családnál. Ha Suzanne akarja, ő maga, Rezek szerez neki ilyet.

A Suzanne igenjének és előző életmódja fölszámolásának csekély két éve múlott. Rezek révén jutott a méltóságosékhoz állásba. A Rezek válása és egybekelésük azonban egyre halogatódik. Rezekkel találkozik hetenként kétszer, uzsonnálnak, vacsorálnak, moziznak, színházaznak, olykor bároznak is. De Rezek tartja magát eredeti elvéhez: a tisztességes emberpárok házasságon kívül teljes szerelmi önmegtartóztatásban mutatják ki, hogy méltóak a majdani tisztességes egyesülésükre. Pont.

Most Suzanne horgol a padon, és az eszményi férfiúról mereng. Olyanról, aki egyáltalán nem azonosítható Rezek Ottó személyiségével.

Az eszményi férfi, Suzanne álmai szerint, nem szabályozható, korpacibere vérmérsékletű. Dehogy! Csupa vad és vak szenvedélytől lobog minden porcikája az iránt a nő iránt, akit szeret. És a tárgyra tér, a tett embere, nem a szempontos halogatásé. Mert hiszen ez lehet az egészen langy érzelem jele is, amit csak holmi érdek, kényelemszeretet fűt.

Viszont az eszményi férfi a maga lángolásának mását nem óhajtja a nőtől. Nincsen rondább az olyan majmoknál, akik a nők által imádtatják magukat. A nő szabadságát hagyja meg érzelmiekben az eszményi férfi. Hódítsa meg újra mindennap magának az eszményi férfi a nőt. Legyen kifogyhatatlan férfiúi gyöngédségek terén, hogy a nő ne is tudjon mással foglalkozni. De ha mégis elhajlanék tőle a nő vonzalma új, még eszményibb férfi felé? Akkor harcolja vissza őt! És ne alantas, kémkedő féltékenységgel, hanem hősi kiállással, a vetélytárs legázolásával. Ezzel szemben az eszményi férfi a nővel szemben legyen tántoríthatatlan hűségű, bőkezű, kedves papucshős, a nő szeszélyeihez alkalmazkodó, a végtelenségig engedékeny, még abban is, hogy a nő simán dobhassa ki, ha többé nem felel meg szívválasztottjául…

Hát íme! A horgolva merengő Suzanne körülbelül ilyennek ecsetelte maga elé az eszményileg hozzá méltó férfi képmását. Csekélység!

Suzanne álmodozásának azonban legkülönösebb átmenete az volt, hogy az eszményi férfiról való bizonytalan káprázatai egyszerre határozott alakot öltöttek. Mégpedig nem másét, mint a Lüghey úr őméltóságáét vették föl.

Igen! Suzanne valami anyás gerjedelmet érzett gazdája iránt. Ez az ember nem boldog. Ezt az embert nem érti meg felesége, ilyen csupa cicoma és szereplési hóbortjaitól megkergült nő. Ez az ember úgy-úgy-úgy rászorulna egy valódi, értő barátnőre, akinél együtt találná meg sivár élete a lelki és testi enyhet…

Suzanne itt tartva tűnődésében, egyszerre lehunyta két nagy, barna szemét, és élvetegen dűlt a padnak karfájára. Azt képzelte el, amint szerencsés, óvatatlan és elkerülhetetlen pillanatban őt Lüghey úr két karja öleli magához, és ő csókra hanyatlik hátra…

Ekkor rikkantás rezzenti össze:

– Suzanne!

– Mi a fenét akar? – feledkezett meg Suzanne nevelőnői hivatásáról, jó modoráról ezen kérdése által, amelyet a hozzárohant Lüghey Zoltikához intézett.

– Jó, hogy nem látta, hogy elmentünk a villamoshoz! – mondta Zoltika.

A tudósításra Suzanne visszanyerte egész nevelőkisasszonyi lelkiségét. Kicsikét elsápadt ijedtében. És hisztériásan vijjogta a gyerekre:

– De nem csüggeszkedett a kocsira? Mon dieu! Inkább én csapom agyon magát, csirkefogó, gazember!

Megragadta a kisfiú rémségesen szutykos kezét, és nagyot rántott rajta.

Ugyanis a szegényebb sorsú utcagyerkőcöknek mulatsága közt a fasorban robogó villamosok hátsó ütközőjére való kapaszkodás is egyik főszámként szerepelt. És Suzanne egy ízben az eltűnt Zoltika nyomába rohanva, ott találta őt a villamossínek közt, amint a rongyos fiúcskákkal potyautasnak akart szegődni egyik kocsira.

Zoltika a rángatásra kajánul vihogott:

– De nem csüggeszkedtem! – közölte. – Szavamra mondom!

– Szavára?… De hogy néz ki!… Parbleu! Egy pórkölyök!

– Majd lemosdunk! – legyintett Zoltika. – Hanem ide hallgasson, Suzanne, maga édes! Akar máma velem szórakozni? Akar?

– Mi? Nem értem!

– Hát azért hallgasson végre ide! Egész a fogaskerekűnél jártunk. Ott egy ekkora plakát, mint ettől a padtól a fáig. Már van cirkusz elsejétől a Városligetben. És maga nem szól! Ilyen buta maga!

– Figyelem is én a maga cirkuszát! Az a legnagyobb gondom! – rántotta bosszúsan vállát Suzanne Zoltika szemrehányására. – Különben is randevúm van Ottó bácsival máma délután hatra. Se előtte, se utána nem érek rá cirkuszozni magával. Majd visszatérünk a dologra holnap.

– Az kizárt! – rázta fejét Zoltika. – Ma megy utoljára ez a műsor. És máma van fél ötös előadás is fél hétig és félnyolcas is este. Abba sajnos apuci nemigen enged magával. Csak egyszer voltam anyucival a tavaly. Akkor is azért, mert ő akart menni! Engem csak falazni vitt magával.

– Hát én pedig legföllebb este szabadulhatnék Ottó bácsitól. Akkor talán lehetne beszélni arról, hogy Julie-vel együtt elvisszük magát.

– Kész a kocsi! Én olyan bőgést csapok, én mindenre képes vagyok, ha apuci nem enged máma ezt a műsort megnézni! – fenyegetőzött Zoltika. – Ide hallgasson, mi van a plakáton.

– Mindig van jó műsor! – kapcáskodott a lány.

– Ilyen? Először is egy gondolatolvasó kutya van festve a plakátra. Így áll, és egy táblát néz. Foxi, de nem drótszőrű. A táblán fölírva 2 × 2 = 6. Érti? De ez csak… izé… zríből rajzolták. Minden srác röhögött rajta. Ez semmi! Azonkívül van egy női fakír, ekkora nagy a képe. Krokodilokat meg csirkéket altat el. Nem tudom: hogy jön ez össze? De lángot eszik, üvegcserépre fekszik, és képzelje, úgy törnek nagy sziklákat a hasán össze. Azonkívül élve eltemetik… Mit szól ehhez?

– Hogy humbug!

– Nanne! A cirkusz közepén, a közönség előtt? És orvosokat hívnak oda!… Ez nem humbug! Hanem izé… hi-hi-hipo… izé… noti…

– Jó, hipnózis! Ne kínlódjon a kiejtésével. Máma nem tanultunk egy büdös betűt sem a nyelvtanból…

– Maga ne legyen öngyilkos azért! – használta édesanyja kedvenc kifejezését Zoltika Suzanne nevelőnői aggályai csillapítására. – Ha én apucinak azt mondom, hogy ez a nehéz ragozás terheli az agyamat…

– Gyerünk mosdani! Fél kettő múlt!

Suzanne kézen ragadta Zoltikát, és elvitte a közeli vízcsaphoz. Ott közös erővel lesikálták hátáról, karjáról, lábáról a szutykot. És Zoltika fölváltva azon erőszakoskodott Suzanne-nal, hogy hagyja részt venni őt a szomszéd vízcsap előtt folyó gyerekcsata fröcskölésben, vagy pedig a cirkuszi előadás ígérkező gyönyöreiről regélt.

Balatoncsöke kis falu a tó partján. Kajmo György kántortanítójának egészen kínos meglepetésére, más színű lánykát szült a felesége, mint amilyenek a kedves szülei. Kajmo tatárképű, fekete ember, neje éppenséggel vöröses hajú és szintén barna. Diószemű, mint nevezik. Erre világra jön nekik egy lenhajú és kék szemű gyerekük.

Persze hogy a dolog a kiismerhetetlen természetnek a játéka. Hiszen Kajmóné született Tandler Jolán asszonynál tisztesebb, hűebb hölgyet a földgolyó keveset hordott a hátán. De hát egy falu népe nem ismeri a visszaütés, átöröklődés tudományos megállapításait. Ha tehát fekete és barna házastársaknak másmilyen a magzatuk, akkor azt egy falu tudatlan, jámbor népe vagy olyan csudának számítja, mint egy kétfejű borjú meg ötlábú malac esetét, és ámuldozik, vagy borsos tréfákat ereszt meg az ártatlan anya rovására és az atya dühfortyogására.

A kis Kajmo Jolánka ilyen furcsa bélyeget viselt mivoltán szülőfalujában. De hát minden csoda három napig tart, és ha három vagy harminc évig, akkor is elkenődik az élet zajló eseményei közt végezetül.

Jolánka kellemetlen gyanúkat ébresztő aranyhaja és kék szeme pláne, minél jobban cseperedett, annál gyönyörűbb lett. A szemének színe különösen valami egészen bűvös csillogású. Mint a holdvilágé, teleholdkor, az ég magasában, valami túlvilágias, csodás fényt lövellt. Mindenki úgy érezte a faluban, hogy ilyen különös teremtésnek különös síkon kell majd tovafusson az élete pályája is, semhogy azt a faluban, pereputtyához hasonlóan, főzőkanál, tyúkültetés, kerti gyomlálás, mosogatás közönséges foglalkozása töltse ki.

Kajmo Jolánka anyai nagybácsija Budapesten elég jól menő cipészműhely és készáru üzlet tulajdonosa. Hát a polgári iskolát meg a felsőbb kereskedelmit Jolánka Budapesten végezte a cipész Tandler bácsiéknál, teljes ellátásban és szigorú felügyeletben.

Eddig elég szabályos, illetve átlagos ívben tartott életpályája. Tandler bácsiék révén bekerült volna gép- és gyorsírónőnek nyugdíjképes állásba egy állami gazdasági vállalathoz. Ez volt az előirányzat a továbbiakra életében.

De Jolánka a Tandler bácsiék üzletében megismerkedett véletlen Horvay Károly fiatal, epizodista színésszel, és rettenetesen egymásba habarodtak.

Horvay többek közt azt is kitapogatta Jolánka lényében, hogy erős színésznői tehetséget rejteget. Mire Jolánka tenger könny, megszámlálhatatlan könyörgéses és szavalásos és fenyegetőzéses és alkudozásos jelenet során meglágyította előbb a nagybácsijáék, aztán szülei szívét annak, hogy színiképzőbe iratkozhassék az állás helyett vagy mellett.

Egy évfolyamot el is végzett már Jolánka, a hangzatosabb Kajmótzy Jolanda néven mint színinövendék, Budapesten. Akkor a szünetre lerándult szülőfalujába, Csökére.

Csökén fekszik a Lüghey család szerény birtoka. Csinos nyaralójuk, csónakkikötővel és horgászpaddal a tündéri Balaton partján áll, parányi fenyvespark előtt. Csöke legelső urasága, büszkesége Lügheyék. Lüghey Arnold, a költő bronz mellszobra ott díszeleg a csökei nyárfaligetben. Kicsikét előnytelen helyen. Mert arra hajtják el a disznócsürhét meg tehéncsordát meg kecskenyájat a ciheres legelőre a faluból. De ezt üsse kő!

Özvegy Lügheyné őméltósága az évben is csökei birtokán töltötte a nyarat. Hozzá rándult le fia, Zoltán doktor, akkor még legényember, a nyári szabadsága alatt két hétre és aztán minden hétvégen, sőt néha hétközben is kocsijukon, az egész ugorkaévad folyamán.

A picike csökei strandon Zoltán naponta összekerült a gyönyörű Kajmótzy Jolandával. Mint a színpad leendő dicsősége, Jolánka csak úgy szórta szerteszét kacér pillantásait minden rendű-rangú strandolóra, csak nadrágot viseljen. Így jutott bűbájából Zoltán doktor úrnak is. De hát részint ott volt az öreg méltósága, aki hamarabb vízbe fojtotta volna Zoltán fiát egy zsákban, semmint eltűrje, hogy Kajmo Jolánhoz komoly szándékkal közeledjék, részint pedig Jolánka körül akkora vetélytársaság mozgott folyvást, hogy nehéz volt köztük hozzá rést találni.

Lüghey Zoltánnak, ha szerelemre gyulladt Jolánka iránt, azt jégre kellett tennie.

De az évben, kánikula elején meghalt Zoltán édesanyja. Egyetlen és független tulajdonosává vált a csökei birtoknak, a budai villának, egy csomó értékpapírnak, bankbetétnek és az akaratának.

A hagyatékrendezési hercehurcák alatt, az augusztus végi utóévadban, amikor már elszállingol minden jobb nyaraló Csökéről, Lüghey Zoltán gyöngéd barátkozásba kezdhetett Kajmótzy Jolánkával. A tanítóék szívvel-lélekkel, kézzel-lábbal, tűzzel-vassal rajta voltak azon, hogy a község díszével, a fiatal urasággal elmélyítsék leányuk barátságát. Főleg ennek eredménye lett a Jolánka hatalmas lendületű nagyravágyásán kívül, hogy Lüghey Zoltán doktornak menyasszonya lett még az évben, és a kötelező gyászév leteltével felesége.

Színésznői álmait ezzel Jolánka föladta. Ezt egy parázs botrány is elősegítette.

A nyaralásból Jolánka Horvayval, szívszerelmével tízoldalas levelekben érintkezett. Ugyanígy közölte Jolánka a színésszel a sorsában történt változást… Szülői kényszer… álmatlan éjek, könnyek, öngyilkossági tervek… de kifogástalanul rokonszenves, gazdag kérő… „Feledned kell, édesem! Ha szeretsz, meg kell tenned!… Én nem tudlak. Mindig az lesz ezentúl a legboldogabb percem, ha emlékeddel foglalkozom…” Ésatöbbi.

Erre a gyönyörű levélre Horvay rémisztő durva szóáradattal válaszolt. Ismételhetetlenül nevén nevezte a helyzet minden körülményét. A levél végén pedig ádáz fenyegetéseket helyezett el.

Jolánka szüleinek és vőlegényének közös megbeszélésére nemcsak elejtette a színitanoda második évfolyamába való iratkozást, de férjhezmeneteléig a faluban, családi körben tartózkodott. Legföllebb napokra, egy hétre rándult Pestre, a házasságától, szerencséjétől olvadozó Tandler bácsiékhoz.

Hát egy ízben, ahogy Lüghey doktor kocsiján Jolánkáért megy a cipészmesterékhez, és egy kellemes, elegáns uzsonnázóhely előtt szállanak ki a gépkocsiból, véletlen eléjük toppant Horvay, a színész.

Minősíthetetlen tartalmú ordítás, a Jolánka-féle hölgyek műfajának meghatározása, és a színész két borzalmas pofont mért Jolánka gyönyörű ábrázatára a nyílt, forgalmas utcán. Lüghey úr halálra váltan, szívdobogástól szinte dróton rángó bábuhoz hasonlítva támolygott és ámolygott a járdán. De mégis erőt tudott venni magán, hogy aranygombos ébenfa sétapálcáját emelje a támadóra. Mire Horvay egy kézlegyintéssel kiütötte Lüghey doktor kezéből botját, és a másik ökle egyetlen taszítása elég volt arra, hogy Lüghey az utcafal tövébe zuhanjon. A következő percben már a színész sarkon is fordult, és nyugodtan eltűnt a legközelebbi mellékutcán. Isszonytató!

A párbajt Lüghey Dénes nyugalmazott huszárőrnagy vezette. Vontcsövű pisztollyal durrantott volna egymásra a két ellenfél nehány lépésről. De Lüghey doktor a fölállás előtt akkora szívrohamot kapott, hogy elájult. A párbajorvos életveszélyes harcképtelenséget állapított meg rajta. A viadalt beszüntették. Sőt Horvaytól a segédek kicsikarták a jegyzőkönyvbe az összetűzésen való úgynevezett „mély sajnálkozást” a Lüghey doktor úr javára. Pász!

A mézeshónapokat külföldi utazáson, isteni helyeken töltötték Lüghey doktor és ifjú, álomszép neje. Egybekeltük első évében már meg is született, szabályos időben, életerős fiacskájuk.

Ekként telt négy év, zavartalan boldogságban. Már ahogy ezt társadalmi regények szövegezik meg.

Akkor Lügheyné arra eszmélt, hogy roppant kár volna, ha újra csatasorba nem állana, a házasságával elfojtott előadóművészi becsvágyaiért.

Hát ez aztán alaposan fölforgatta a Lügheyék otthonának „zavartalan boldogság”-át.

Ott lehet kezdeni: vajon az előadóművészetek Múzsája nagyon zokogott-e, amikor Kajmótzy Jolanda otthagyta a szentélyeit férjhezmenetele miatt?

Hát Jolánka nem tehetségtelen, nem is féltehetség volt, hanem akit a szakmegjelölés antitalentumnak nevez. Annak is a reménytelen, javíthatatlan fajából.

Egyébiránt a Kajmótzy Jolánka szereplési vágya, sőt eszelőssége, tébolya nem választott rossz időt magának. Etekintetben a kor képe valóban kórkép, és torzképnek minősíthető az összes művészeteket, sőt talán a szellemi élet minden terepét illetőleg. Más időkben is ellepi a pipacs és konkoly a tiszta búzát. Ám a tehetségtelenség tobzódásában is vannak fokozatok. Ez a kór ott tartott, hogy esetleg, elvétve, a tiszta búza is senyvedhet a pipacs és konkoly közt.

Hogy Kajmótzy Jolánka föltörése még ennyire kedvező talajban is csakis kudarcok sorát érte? Annak egészen különös, személyi adottságban rejlő oka volt.

Ha ő netán prózai színésznői koszorúkra pályázik eleve, talán minden álmát megvalósítja. De Kajmótzy Jolanda énekelni akart.

És talán nem rendelkezett elég hanganyaggal? Dehogynem! Jóval többel, mint amennyit az üzemek átlagban szerepeltetnek. Sőt a Jolánka hanganyaga a jobbak közé tartozott.

Ámde valami ritka, áldatlan és meggyógyíthatatlan szellemi megépítettség, talán az úgynevezett faji emlékezetnek külön rendellenessége tette a Jolánka hangját bizonyos változatban kínzóan elviselhetetlenné.

Közepes, sőt gyatra hangú egyének olykor lendületben, hangulatban meglepetésszerűen élvezhető zengzeteket produkálnak. Általában minden embert bizonyos ihletettségnek az izgalma jótékonyan befolyásol arra, hogy embertársainak gyönyörködtetőt, mulattatót nyújtson. A kivétel ez alul a szabály alul nagyon ritka.

Ilyen kivétel Kajmo Jolánka.

Amíg vigyázva, aggodalmasan, iskolásan énekel, addig legföllebb egy kis csináltságnak enyhén bántó, de megbocsátható hatása érzik a hangján. Abban a szent pillanatban, amikor a fölszabadultság, biztosság édes izgulata szállja meg őt éneklése közben, akkor a hangjába valami szinte iszonyatot, gyötrődést, dühöt, menekvést keltő jelleg lopózott. Hamisan énekel? Igen is, nem is! Hangját a géplemezről ismételten visszahallgatva sem lehet megállapítani, micsoda átkozott rezgés, mellékzönge hatja át.

Megesik a legremekebb énekesnőknél is, hogy kissé alácsusszan helyenként hangjuk, de az átmenet, ahogyan visszaszárnyal teljes tisztaságúvá, egyenesen kellemes a hallóidegnek. Kajmo Jolánkánál nem erről van szó. Hanem nála valami titokzatos folyamat által hirtelen olyan jelleget ölt minden hangszálának munkája, akárcsak a merőlegesen tartott villa karcolja a zománca hullott bádogtányért. De azért közben ezt a förtelmes, csikaró, közönségszöktető hangot mintha túl igyekeznék zengeni az alapjában nem kellemetlen másik hang a torkából, és a kettő elleshetetlen összevegyülésben árad ki ajkai közül.

Hát ilyenfajta lelki alkattal indulni a szórakoztatóiparban, maga a képtelenség! Ezt nem lehet alkalmassá gyúrni az énektanárok tömegének sem. Utóvégre minden tanítás réme a visszaeső tanuló. Hát még az olyan, akinél pont a művészi önkívületben, minden teljesítmény kibontakozásának, ragyogtatásának legkedvezőbb állapotában jelentkezik a visszaesés?

Mi lehet ennél a helyzetnél reménytelenebb? Itt nem segítenek a befolyásos pártfogók, a legügyesebb könyöklés, a legádázabb és leghályogosabb szemű önbizalom, a csüggedetlen, a törhetetlen, az ugrodjjancsiként minden bukásból talpra szökkenő erő és erély. Egyszóval mindaz, amit Kajmo Jolánka, illetve Lügheyné őméltósága szereplési rögeszméjének és szenvedélyének érdekében mozgósított.

A fél háromra legkésőbb pontosan leszögezett ebédhez Lüghey úr maga érkezik meg. Jellemző! Pedig villamoson jött. A gépkocsit a Műintézet elől eltelefonálta felesége a saját sürgős délelőtti útjaira. És Lüghey úr sétált föl a villamosmegállótól villájáig.

Útközben Suzanne-t is megpillantotta távol a fasorban, egy telefonautomata előtt, és fiacskáját, amint Suzanne-nak gibicel a telefonálásnál. Lüghey úr tehát azért is nem sietett hazafelé a fasorból, mert arra számított, hogy Suzanne utoléri a fiacskájával.

Ehelyett negyedórai magányos várakozás után Lüghey úr nagy sebbel-lobbal és a késés miatti nagy szabadkozással vendégüket fogadhatta.

Marczinkay Pál a vendég. Becenevén Cinka Pali. Zenetanár. Sőt a legnagyobb budai áll. eng. zenede helyettes igazgatója. Több tankönyvet írt. Egyiket a Jupiter jelentette meg. Innen kelt Marczinkaynak a Lügheyékkel való ismeretsége. Azóta elválhatatlan házibarátjok. Persze hogy különösen Lügheynének jár kezére Cinka szerepléseinél. A jelenlegit is ő szerezte. Ő fogja kísérni zongorán Lügheyné két énekszámát a jótékony teán.

– Na látod! Te kétségbeesve érkezel, hogy elkéstél az ebédtől. Engem pláne Jolika sértegetett is a fiam és Suzanne előtt. Eleve, hogy az ebédhez esetleg elkésem. És ki nincs itt? Ő!… Ez Joli!

Így háborog Lüghey úr barátjának. Cinka Pali kedélyeskedik:

– Én, kérlek, rendesen csak háromnegyed óra múlva kezdek nyugtalankodni, ha nő tűz ki pontos időt megjelenésére.

– Talán igyunk egy pohár étvágygerjesztőt!

– Benne vagyok!

Lüghey úr étvágygerjesztő szeszeket hozat. És voltaképp nem elégedetlen az ebédhaladékkal. Legalább elmesélheti barátjának a Műintézet mai nagygyűlésén történteket.

A Jupiter Műintézet, minden hagyománya, minden tekintélye megcsúfolására, egészen piszkos kapzsiságból kifolyólag, elkezdett külföldi gyártmányú félponyva rémregény sorozatokat nyomni. Ugyancsak nem átallotta a vállalat érdekeltségéhez tartozó folyóiratban meg három napilapban szemérmetlen hirdetni egyre-másra ezeket a szennyes nyomdatermékeket. Mert hogy ezek szellemi terméknek nevezhetők? Ugyan már!… De hát az üzlet fényesen bevált. Az első sorozatnál az egyes fércművek példányszáma tízezrekkel szökött föl. Így ment a húsz-huszonötödik kötetig. Akkor az egymás után következő, nagy példányszámokban nyomott, de már a vállalat nyakán maradt irodalmi szemétre ráfizette a vállalat azt a hasznot, amit az előző sorozatokon keresett… Nevetni való is!

A vállalat kebelében dúló, úgynevezett „kereskedelmi érzékkel bíró” vezetőemberek a fércsorozatok bukásának magyarázatára a legkülönfélébb indokokat rántották elő. A könyvek nagysága, külalakja, a hirdetési rajzok elsilányodása és így tovább… Egyet nem akartak csak akceptálni, hogy az üzlet eleve erkölcstelen volt, és méltatlan a sok évtizedes tisztes Műintézet előző kiadványaihoz, tehát a kiadóvállalat olvasótábora végre is csömört kapott az eleinte mulattató fércektől.

Ezt fejtette ki a gyűlésen Lüghey úr. Remek hasonlattal, a közönséget százezerfejű nagy gyermeknek nevezte, akire igenis vigyázni kell, mert a helyesen adagolt és tápláló és soha meg nem unható, jó minőségű szellemi étek helyett kapva kap a szirupon, a gyomrát megfekvő, elémelyítő csemegén. Ám meg kell maradni, igenis, a Jupiternek a régi elveinél. Üzletiekben is. A részvényekre kevesebb, de biztosabb osztalék a helyes és tiszta üzlet. És egy nagy vállalatnak évtizedekre, évszázadokra illik előre gondoskodnia, nem szatócsias háppolásra rendezkednie be.

Itt Lüghey úr hivatkozott arra, hogy az ő diákkorában a legnagyobb magyar írót, Jókai Móricot kísérelte meg a buta üzleti szellem valami Abonyi nevű utánzójával leversengeni, és minden könyvkereskedésben ennek az irodalmi Pityi Pálnak díszkötéses művei feszítettek. De a ráfizetés ennél sem késett. És Jókai Móric ma is aranyat ér! Abonyi pedig?…

A méltóságos úr szinte vérmérsékletétől föl sem tételezhető, vad kifakadások közepette folytatta aztán, hogyan hurrogta le a Műintézet részvénytársasági gyülekezete őt előterjesztésével. Hát persze a tagok legtöbbje cipőfénymáz és gabonaszakmában harácsolta pénzét, és vett rajta Jupiter részvényeket, éppúgy, ahogy műtrágyagyári papírokba fektette volna. Az ő nagyvonalú üzleti előirányzata helyett Lüghey urat egy erkölcstelen kijárási ügylettel bízta meg a Jupiter választmánya, mivelhogy neki vannak jó baráti és családi összeköttetései bizonyos hivatalos hatalmasságokkal.

– Igen, kérlek alássan! – dörögte Lüghey úr barátjának, a terített asztal mellett állva, kezében a pálinkáspohárral: – Igen! Kiadóink ponyvát árulnak. És ha így tart, a klasszikusok helyett kizárólag dzsesszoperetteket és végül bohócmutatványokat fognak tálalni a közönségnek színházaink is…

– Kukk!

Fülsiketítően éles rikkantás szakította meg Lüghey úr szavalatát.

Zoltika, míg Suzanne a szobájában lerakta a szerelvényét, és az ebédhez csinosította magát, kisettenkedett a verandára, felugrott egy székre, és hátulról befogta édesapja szemét. A pálinka kilöttyent az abroszra Lüghey úr kezéből. Ő magán keresztül pedig szinte nomád őseinek vad öldökölhetnékje reszketett végig egy pillanat hosszat. Majd jogos családfői dühöngésre módosult indulata, amely azonban még mindig azt sugallotta, hogy szó nélkül egy fegyelmező pofont cserdítsen oda csintalan kölyke képére. Aztán jól nevelt és nevelési elveihez ragaszkodó úriember tárgyilagos korholása kezdett szövegeződni agyában a modortalankodó csemetéje számára.

Csakhogy itt a kis imposztor hátulról apja nyakába vetette magát, és egy őszinte, nagy, forró gyerekpuszit cuppantott a képére. Ezzel fuccs lett Lüghey úr minden fölfortyanásának. Megpaskolta fia képét és visszapuszilta:

– Te rosszcsont! – feddette gyöngéden.

Zoltika erre a széken állva, mintegy helyzeti fölényét tartva, így beszélt nemzőjének:

– Ez új, nem? Színházakban is föllépnek bohócok? Igaz ez, Pali bácsi? Vagy csak apus találja ki?

– Valószínű! – bólintott hamiskásan a zenetanár.

Mire Zoltika két kis tenyerével összenyomta édesapja képét, és így kezdett neki a rimánkodásnak:

– Apuci! Édes aranypofa! Éppen arra akarlak kérni, hogy eressz el ma este cirkuszba! Délután Züzán kimenőzik a bácsijával, anyu föllép, te nem szenvedheted a cirkuszt, ki vigyen el? Este Züzán elkísérhet. És ez az utolsó előadás.

Hát ez a kérelem mégiscsak túlhaladta Lüghey úr minden szívjóságát. Éjjelezni engedje gyerekét, és éppenséggel az imént gyalázott bohócmutatványok megszemlélése érdekében?

– Édes fiacskám! – kezdte komolyan. – Már intett téged apuskád, hogy ilyen külvárosi kiszólásokat nem szabad használnod, mint: aranypofa! Akárkitől hallod, neveletlen embereknek kell tartanod őket!… Ami pedig azt az…

– Jó! Soha többet nem mondom! De a cirkuszba elengedsz?… Köszönöm!

Mielőtt Lüghey úr egy mukkal folytathatta volna és befejezte volna közléseit, szeleburdi Zoltikája leszökkent a székről, és rohanvást tart a belső szobának:

– Fogadott! Elvesztette! Apus elengedett! – hallszott a verandára a fiúcska éles hangja, amint tudósítását kétségkívül Suzanne-hoz intézi.

Lüghey úr pedig összekoccintva Cinka Palival poharát, igen-igen borúsan, kedvetlen jegyzi meg:

– Sajnos, a gyerek félreértett. Semmi esetre sem engedhetem el este. Nyáron kilenckor aludnia kell. A fejlődésben hátráltatja a virrasztás a zsenge szervezeteket. Ezt orvosunk is határozottan állítja.

Cinka azt akarta megjegyezni, hogy egy fél éjszakai virrasztás nem teszi tönkre a gyereket, ha kedvét tölti egyúttal. De a verandára a szakácsné jön föl és sopánkodik:

– Méltóságos úr! Minden odakotyvad. Negyed háromra főztem be a tésztát. A méltósága úgy rendelte. A csirke olyan lesz, mint a kő. Mindent elhúzok, visszateszek. Minden túlrotyog, minden elapad, odakozmál. Én nem lehetek hibás! Tessék tanácsot adni, mit tegyek?

– Mit? – nézett hülyén Lüghey úr. – Fogalmam sincs!

– Tálaljunk – vélte a szakácsnő mögött a fehér bóbitás szobacica.

– Abból is baj lehet! – vélte a szakácsné.

– Ez az! – böködött fejével, és csóválta is Lüghey úr. – Mit gondolsz? Kezdjünk ebédelni Joli nélkül talán? – fordult a vendéghez. – Elvégre!…

– Hát talán várjunk még tíz percet, és akkor! – döntött diplomatikusan Cinka.

A személyzet visszavonult. Lüghey úr okosabb híján megint telelöttyintette a pálinkáspoharakat, és újabb adagot mesélt a Jupiter kifogyhatatlan bűnjegyzékéből vendége szórakoztatására.

Még az volt a szerencse, hogy a sok étvágygerjesztő teljességgel elvette étvágyukat, és nem szenvedtek a keserves várakozástól.

Lüghey úrnak már kissé keresztbe állt két jóságos, vaksi szeme. Cinka hol ásított, hol bosszankodott, hol mulatott magában a helyzeten…

Navvvégre mégiscsak itt van a háziasszony! Csupa tűz, csupa lihegés, csupa mosoly és bocsánatkérés. Hát lehet egyáltalán közönséges nehezteléssel vagy akármi más érzettel illetni ily bűbájos, szépséges teremtést? Már csak azt a kis negyedórát kell kivárni, amíg a ház úrnője átöltözik az ebédhez.

Itt a leves az asztalon. Van is ennek a túlfővés miatt kutya baja! Az illata mindenki orrába ínycsiklandóan párolog. És a vagdalt csibehús? Meg a csigatészta az aranysárga lében? Egyenesen festői, költői!

A baráttal kiegészített, szó szerint kikerekített kis család, a veranda kihúzatlan, tojásdad ebédlőasztalát illő sorrendben üli körül. A háziasszony jobbján kedves férje, balján kedves vendégük, szemben velük Suzanne Zoltikával. Ők jöttek legkésőbben az asztalhoz. Előbb a Suzanne szobájában alaposan meghányták-vetették, hogyan találkoznak az esti cirkuszi előadásra. Zoltikának többek közt nem szabad egy mukkot sem ejteni arról, ha esetleg Suzanne barátnője és vele egy rokonszenves úr szintén a társaságukba kerül. Zoltika repes és lángol az örömtől. Huj, huj, huj! Ez lesz az igazándi, muris mulatság. Esti cirkusz, éjjeli taxizás! Pokoli gyönyörök!

Zoltika és Suzanne egyetértő hunyorgásokat vált a leves bekebelezése alatt. Itt-ott suttognak is, ha tehetik.

Egyébiránt a szót megérkezte, illetve második megérkezte, vagyis az ebédhez öltött észbontó pongyolában történt megjelente óta a háziasszony viszi.

Regél, kifogyhatatlan lelkesedéssel, egy bizonyos Richardson Béla nevű úrról. Mutatja névjegyét is, amelyen így ékeskedik neve: professor Adalberto Richardson.

Az illető énektanár. Külföldről jött Budapestre, és nyitott elegáns, drága énektanodát. Milyen előkelőség! Az is mutatja, hogy házhoz, növendékhez egyáltalán nem jár, legyen az bár herceg vagy hercegnő. Ellenben azt, bizonyos felemelt díjazásért, megteszi, hogy a növendékegyüttesek tömegoktatásán kívül egyeseket magánórák, illetve csak félórákon képez külön is. Viszont ehhez is az kell, hogy ő maga érdemesnek lássa az illetőket erre a kegyre. Pénzre fütyül. Azzal nem lehet őt lekenyerezni! Öt garnitúra növendékét kell nyaggatnia reggeli kilenctől esti nyolcig. Csak akiben bízik, hogy tehetséges!

A háziasszony rajongását tulajdonképpen nem méltóan méltányolja az asztal. Lüghey urat jéghidegen hagyja neje tudósítása az énekmesterek királyáról. Cinka Pali is többnyire hallgat, fanyalog. Magától alig kapcsolódik bele a témába. Akkor is száraz, kétkedő, majdnem gúnyos, ha nyilatkozatra kénytelenedik.

Mint most. A méltóságos asszony ugyanis így aposztrofálja:

– Érted, Pali, aranyom? Akiben bízik! Csak azzal különórázik!

– És benned bízik? Felemelt díjazásért!

– Rosszmájúskodhatsz, angyalom! Előttem utasított el már tehetségtelen pasast, aki kétszeres óradíjat szúrt volna le azért, ha külön foglalkozik vele. De kifejtette, hogy miért nem tette. Akarod hallani?

– Nos? Kíváncsi vagyok!

– Azt mondja: nyilvános, tömeges tantermét senki elől nem zárja el, ha mindjárt bot is a füle. És a módszerét itt is alkalmazza. De hát csak tömegoktatásra való módon. Ezt is megindokolja, miért teszi.

– Mint mindent.

– Igen! Mint mindent. Nagyon helyes a felfogása, hogy az éneklés alapelemeit, úgy mint a zenéét vagy rajzét vagy számtanét tanítják az iskolákban, úgy az éneklést is mindenkinek el kell sajátítania, szakképzett mestertől. Ez hozzátartozik a műveltséghez. Másként bírálja el olyan közönség az éneket, amely szakoktatást kapott saját maga is, és másként is élvezi, mint amelyik csak úgynevezett műérzékével hallgatja.

– Ez meglehet!

– Na lám! Már Richardson egy álláspontját végre akceptáltad. Majd még fogod a többit is.

– Ha így fenyegetsz vele? Mióta is tanít? Három hete? Az előző énekmesterednek három hónapig bizonygattad nekem a csalhatatlanságát. Ne haragudj, hogy emlékeztetlek rá! Mert mire meggyőztél, akkor rosszul jártam. Akkor rúgtad ki szegényt ezért a Richardsonért.

Cinka Palinak kaján beszéde gyönyörű pírt varázsolt a méltóságos asszony arcocskájára. Sőt Lüghey urat is enyhe mosolyra bírta. Mert hazatalált, mint mondják.

– Szemtelen dög! – fricskázta meg édesen a háziasszony vendégét egyelőre. Az pedig alamuszian szólt:

– Ez én vagyok! Ez is érv! Háziasszonynak ellentmondó vendég, ámol szemtelen dög!

– Igen! Mert én most sem mondom, hogy az előző énektanárom, sőt a többi is, csupa vacak, tehetségtelen fráter volt. Csak Richardson toronymagasan áll velük szemben.

– De voltaképp micsoda nemzetiségű ez a titokzatos ember? Adalberto? Ez olasz név. Richárdson? Ez skandináv, ha á-val ejted. Ha Ricserdzönnek? Akkor angol. Fantasztikus egyéniség már összetételében is, azt kalapemelintésig ténynek ismerem el.

– Olasz anyja volt. A neve Akkó Lika. Híres énekesnő volt. Apja pedig angol volt. De Amszterdamban operai karmester, Dániában.

– Hollandia fővárosa Amszterdam.

– Hát Hollandiában.

– Mellékes! De honnan tud magyarul? Mert mondod, hogy magyarul oktat.

– Mert bár az apja amerikai angol származású, a nagyapja magyar eredetű és a nagyanyja is. Innen, Budapestről vándoroltak ki New Yorkba. Illetve apja mint zenész ment ki oda.

– Á! Most már kezdem érteni… De mindegy! Inkább arra vagyok kíváncsi, hogy mégis, a mai délelőtt, amikor már előzőleg vele is, sőt velem is átpróbáltad ezt a két dalt, hát micsoda zseniális észrevétele fordít ki így a művésznői mivoltodból?

– Ha nem gúnyból és arcátlanságból és féltékenységből és irigységből kérdenéd, elmondanám! – sziszegte halkan, de igen-igen érdesen, szúróan, utálkodóan, lesújtóan a gyönyörű háziasszony.

Míg Cinka Pali erre hangosan elkacagta magát. Sőt elkacagta Lüghey úr is. Mire Zoltika is megragadta az alkalmat, hogy kinevesse magát Pali bácsinak édesmamája által való, alapos megleckéztetésén.

Éppen lehordták a levest. A szobalány, mert új lány volt, második helyen szolgált csak itt a tanyasi neveltetés után, hát bizony elég ügyefogyottul mozgott, csörömpölt, míg a levesestányérokat elszedte, és a csonttányérokat kicserélte.

A méltóságos asszony a derültség alatt egyre-másra adta az utasításokat a lánynak, és korholta bosszúsan ügyetlenkedéseit. Majd távozása után így szólt:

– Na, figyeltétek ezt a tramplit? Hát ne cserélgessem inkább fél havonta az ilyen két balkezű szerencsétleneket is, míg végre aztán egyik beválik?

– Értjük! – kockáztatta meg a derűs hangulatban Lüghey úr is ártatlan megjegyzését. – Szolgálót és énektanárt nem győzöl eleget szerződtetni abból a célból, hogy hetenként kidobjad.

– Állj csak, állj őmellé, szívecském! És marjatok duettben! Szép együttes vagytok! – bólogatott művészileg tornyozott aranyfürtjeit rezegtetve a háziasszony.

– Szabad egyet kérdenem? – vetette föl Cinka. – Mi legyen akkor velem, ha ugyan mind rászolgáltam előbbi titulusaidra, irigy, buta, féltékeny alak vagyok, de kifelejtetted egy minőségemet. És az a valódi! Nem? Édes tündérálom!

– Mi? – pöccent ki a háziasszony enni való ajkai közül.

– Hát a komoly érdeklődőt! – szólt Cinka. – Elvégre elfelejted, hogy ha ez a mesterdalnokmesterekatyamestere kezel tanodájában, viszont én kísérlek a nyilvánosság előtt, és együtt bukunk vagy győzünk, bárha akkor is az ő felemelt díjakkal méltányolt büszkeségére.

Lüghey úr nevetésébe már Suzanne is belehangolt és Zoltika is. De hát a méltóságos asszony lelkét úgyszólván marokra foghatta rögtön bárki, még ha csak jelezte is, sőt csak félkomolyan is jelezte, hogy énekének sikere foglalkoztatja. Tárgyilagos kifejezésre egyengetődtek angyalian szép vonásai:

– Szeretnéd átpróbálni velem a számokat? Így is kérni akartalak rá.

– Miért ne! Ha lesz még időnk hatig. De azonkívül elméletben nem hallhatom-e meg, miben áll ennek a danatanóriásnak a mai észrevétele, vagy…?

– Ide hallgatsz? Elmondhatom! Végeredményben akármilyen kitűnő zenész vagy, az énektanhoz annyit konyítasz, mint a prepák a logaritmushoz.

– Beírom magamnak a dacit. Csak halljuk!

– Részletesen?

– Hogyan értsem? Hát talán csak egy varázsigével igézi ki ez a danatanár belőled a fokozott teljesítményt?

Cinka Pali olyan mulatságos skandálással ejtette ki ezt a dana-ta-nár szót, hogy Suzanne a szájában majszolt kenyérmorzsát kiprüccentette az asztalra. Ezen Zoltika harsogó kacajra fakadt. Ugyancsak édesapja is.

Lügheyné két szép szeme azonban zordonan, ádázul kezdett forogni. Aztán ahogy a családi összetűzések legelmérgesedettebb mozzanataikor férjének szokta tenni, egészen belehajolt Cinka képébe:

– Mindenre imádkozom neked, Palikám, hagyd abba ezt a divatárus segédektől levetett szellemeskedést. Vagy nem bírod el, hogy itt körülöttem a karzatot mulattasd a rovásomra?… Meg akartok ríkatni? Eléritek!… Köszönöm nektek!

Borzalom! A háziasszony gyönyörű, túlvilági ragyogású szeméből gyöngyözik a könny!

Cinka arca hüledező, a Lüghey úré rémült, Suzanne komor, fenyegető homlokráncolással mered Zoltikára, hogy szüntesse be pajzán fintorgását!

Csönd. De milyen vészektől kavargó!

De a háziasszony leitatta máris a könnyeit apró zsebbevalójával. Ennek illata leng az asztal fölött. Már púderozza kicsikét elvörösödött orrocskáját a háziasszony. Már ő maga kényszeríti, szabályozza révedő tekintetét enyhültté!

Lüghey úr lovagias feddésbe kezdene barátjának. Vagy inkább kérelembe:

– Kérlek, ha Joli ilyen túl érzékeny!…

– Csak ne végy védelmedbe! Nem szükségelem! – hangzik közbe felesége parancsa.

És Cinka makogása:

– Hát ezt nem akartam! Hát erre nem készültem! Én! Én! Én!… – elakad. Helyette a háziasszony selypegi fájdalmasan:

– Igazad van! És hagyjuk az egészet! Nekem nem kellett volna bizalmas közlésekre vállalkoznom, olyanoknak, akiknek ez közömbös, és akik más dolgaimmal szemben is érzéketlenek… Térjünk napirendre az eseten!… Micsoda udvariebéd szünetekkel tálal ez a… a… a… a lány!

A háziasszony fagyosan, előkelően húzza ki magát székén. És csönget. Megint csönget. Megint csönget a lánynak. De az nem jelentkezik.

Cinka komolyan fordul a háziasszonyhoz:

– Elismerem, komiszkodtam, Jolikám, veled. De ne haragudj, ha ezúttal a mea-kulpám után mégis visszatérek a tárgyra, és ragaszkodom hozzá, hogy tudósíts róla, mit tanított neked ez az énekmester? Mert azt csak neked is koncedálnod kell, hogy sem közönnyel, sem érzéketlenséggel nem viseltettem eddig a szerepléseid iránt… Sőt!… Hát ha elejtettük a buta csipkelődés hangját, térjünk vissza, arra kérlek, komolyan a…

A háziasszony merev pillantása e szavak alatt nem csináltan, nem illendőségből enyhül, enyhül, enyhül. Már kedves, már mosolygós. Majd hirtelen valami durcás jelleget ölt és közbevág:

– Rendben van… Egyszerű! Négy szóba foglalható az egész. Richardsonnak módszere az, hogy nincs egyetlen módszere, amit minden esetre ráhúz. Mindenkivel szemben külön módszert alkalmaz. Azt állítja például, hogy velem ma délelőtt jött rá, mi az a mód, amivel a legkülönbet hozhatja ki eztán belőlem, minden alkalommal.

– Na mégis! – firtatja teljes komolysággal Cinka.

A háziasszony már buzog, már lázzal ejti ki a szavait:

– Azon alapszik Richardson észrevétele, hogy mindenkinek énekhangjában van egy törési pont. Férfiaknál körülbelül az eff-nél, nőknél inkább a gé táján.

– Ezt hallottam én is! – bökdös fejével Cinka.

– Na mármost mindenkinek másként kell eldolgoznia ezt a törést az éneklése közben. Legfontosabb természetesen az, hogy levegőt tudjon rá venni eleget az ember… Akkor aztán vagy előrehozza ezt a hangot, vagy pedig csak bármi helyen… nyelvtartással…

A háziasszony hirtelen rémesen idegessé vált. Oka nem más, mint az, hogy a cseléd végre behozta a két nagy tálat, és sorban kínálni akarja, vendégtől vendéghez tartva. Azért nem jelentkezett eddig, mert a tálat rakták éppen a szakácsnéval.

– Tetszik? – kérdi a háziasszonynál kezdve. – Nem siethettem jobban.

– Tegye le csak az asztalra most a tálat. Majd mindenki vesz. És mehet! – rendeli a háziasszony. Aztán amikor a szolgáló a két nagy tálat átemeli Lüghey úr és Suzanne közt, akik sietve hárítják el a tálak útjából az asztalról a holmikat, a háziasszony így kínál: – Vegyetek csak, ahogy jön. Zolti! Neked majd ad Suzanne!

– Nekem sok gombát! – rikkant a fiú, és majdnem éri kinyújtott mutatóujja a körítéket a tálon. De nem utasítja rendre senki mohóságáért.

Általános önkiszolgálás. Csörög az edény. Cinka túlhajtja ügybuzgóságát, és míg húst meg körítést szed tányérjára, szólítja föl a háziasszonyt!

– Azért most már folytathatod, hallgatom!

– Jó! – bólint szintén kés-villa-kanállal dolgozva a háziasszony: – Szóval Richardson észrevette, hogy nálam éneklés közben nem az a baj, hogy nem hozom előre a hangot a törésnél és kritikus helyeken…

– Hogy értsem? Magasságban? – kérdezi Cinka már majszolva. – Milyen kritikus helyen?

– Nem! – rázza fejét a méltóságos asszony finoman csámcsogva. – Bizonyos hangzóösszetételeknél. Mit tudom: isz, ük, ül satöbbi. Hiszen az is külön módszer, hogy kinek-kinek milyen hangzót, milyen fekvésben, hogyan kell kiénekelni. Ez a Richardson fő titka, hogy mindig pontosan eltalálja a gyakorlásnál, mi hova való…

– Hát ez kissé zavaros nekem azért, bevallom! – mondja Cinka nyeldekelve. – Említs valami konkrétumot.

– Nos, ebben a dalban. A-víz-tük-rén-a-hold-vi-lág! – tagolja énekkel halkan a háziasszony. De a szobacicus megszakítja:

– A szakácsné kizavart, méltósága, még ezzel az izé… mustárral, hogy feladjam!

– Tegye le, vagy hordja vissza, ahogy akarja. Csak pusztuljon most már! – förmed a lányra ingerülten a méltósága. – Ilyen ostobák! Utótálalásokkal ne zaklassanak. Hozzon föl mindent, cseréljen edényt, és hagyjon békén!

A szobalány rettenetesen visszanyelvelő kedvében lenne. Szeméből csak úgy rakétázik a dühöngés az igaztalan leckéztetés miatt. De elnyeli feleselhetnékjét. Csak valamit dünnyög a foga közt. Áll és vár az üresedő tányérokra, hogy váltson, a háziasszony széke mögött.

Lügheyné láthatólag afféle önigézetben van. Most nyelte le az utolsó falatot tányérjáról, és rakta keresztbe rajta az evőeszközt. Odafordul Cinkához:

– Minden énektanár vagy előbömböli az embernek a tudnivalót, és aztán újráztatja vele a kidöglésig, a hányásig, vagy agyonmagyarázza az embert. Richardson így az ember mellé áll éneklése közben, és az ember torkán vagy hasán mutatja ujja bökésével, hogy kisiklott-e, átsiklott-e a kritikus részeken. Jól? vagy rosszul? Így hoz rá a helyes éneklésre. Nálam az ük szótag volt kritikus ebben a dalban. Richardson erre feladatnak elénekeltette velem máma csupa ük-kel a sort, és így megtalálta azt, hogy most már nem riadok meg a kritikus rész előtt, hanem egyenletesen veszem a levegőt rá is, akárhol… Minden nagy dolog ilyen egyszerű! Érzem, remekelni fogok!

– Lehetséges! – bólint Cinka, és szusszant is. Mert szintén végzett tányérjával: – Hű de bezabáltam! Mert remekeltek ezzel a körített hússal is. Gondolom, ki is dőltem a továbbiakra!

– Kihi-tühünő! Pompás sza-hakáhácsné! – biccenget Lüghey úr. Már csak ő egyedül piszmog a fogással. Más mindenki kész. A szobacicus éppen mozdul, hogy rácsapjon végre a tányérokra.

Ámde a szobacica útjába a méltóságos asszony ugrik föl székéről. Lüghey úr kissé döbbenten hunyorít rá pápaszeme mögül. Ő tudja, hogy ebben a pillanatban neje a legtökéletesebb bódulat rabja. Ilyenkor nem törődik semmivel és senkivel, nem röstell semmit, és akarata ellen szegülni annyi, mint kihívni a vészt és gyalázatot.

A méltóságos asszony Cinka mellé áll, és bájosan kezdi:

– Na, figyeljed meg magad a lélegzésemen, hogy mi a különbség aközt, ahogy eddig énekeltem ezt a dalt, és ahogy most. Csak ezt a sort fújom el, ahol az ük-nél mindig belső zavar, lélegzési gátlás támadt bennem. Nos! Tedd ide gyöngén rám a tenyeredet…

Vérfagyasztó pillanat. Az a hely, ahová a méltóságos asszony mutat Cinkának, pontosan a hasán köldöke tája. Még meg is fogja a zenetanár bátortalankodó kezét, hogy oda helyezze a kellő érzékleti pontra.

A szobalány elhűlve bámul. Suzanne és Lüghey úr egymásra képednek. Zoltika szeme ragyogása egyedül a természetes. Figyelő és dévaj.

– Na! – vakkant Cinka kínban, gyorsan, hátha botrány nélkül mentheti át a keserves mozzanatot jobb hangulatba.

– Aa ví-íz tü-ü-k-rén a holdvilág! – énekli a méltósága. És hasával, keblével észrevehetőleg hullámoztatja a kellő lélegzetvétellel Cinka tenyerét, mint egy tótágast álló csónakot. – Érezted? Itt egy rezdületnyi elakadás volt, az ük előtt. Ez rossz! Ez a régi!

– És? – sürgeti Cinka. – Csak folytasd, aranyvirágocskám, mert nekem mint laikusnak oly csekély a különbség egyik lélegzés és másik közt, hogy ha még nem is gyorsan, egymás után észlelhetem, akkor semmit sem állapíthatok meg.

A méltóságos asszony elfogadja a Cinka ésszerű okadatolását. Bár érzi, hogy csak mihamar túl akar esni a kísérleten. És így oldja meg a dolgot:

– Helyes! Hát egymás után ismétlem neked gyorsan. Előbb rosszul, aztán jól.

– Rajta! – reszket Cinka a kibontakozás miatt.

– Hát akkor… Aa-ví-íz tü-ü-k-rén a holdvilág!… És most… Aa-víz-tühükrén a holdvilág! – énekli a háziasszony. Majd firtatja: – Nos?

– Van különbség! Határozottan az utóbbi előnyére, ahol jobban is kötötted a szótagokat! – válaszolja Cinka bölcsen, gyáván, föllélegezve és titkon szinte viszkető röhöghetnékkel.

Általános enyhület a lelkekben. A feszültség eloldódott. A szobalány szinte vadul esik neki a tányérlehordásnak. A háziasszony leült újra, és nem tűnik föl semmi olyas viselkedésén, hogy ne lenne megelégedve a helyzettel.

Lüghey úr vált csak szorongó pillantásokat Suzanne-nal. Ezekben szinte fényjelzéses alapon cserélik ki azonos gondolataikat. Hát szabad, hát illő, egy előkelő úrhölgynek, egy családanyának ilyen cirkuszra ragadtatni el magát a leves és a hús közt, és várhatólag a többi fogás szüneteiben is?

Zoltika egyszerre vinnyogni kezd. Aztán csúnyán fintorgatja Cinkára arcocskáját:

– Mi a, bikfic? – kacsint vissza neki Cinka kedélyesen.

Mire Zoltika leplezetlen gúnyvihogás közepette, bátran, hangosan mondja:

– Miért nem csiklandta meg anyucimat? Itt a hónya alatt csak hozzá kell érni, úgy visít, mint a zongoránál.

Hű! A kirelájzumát. Ez aztán bajzúdítóan vesékbe csikaró beszéd volt. Hamar elhengerelni valamivel! Cinka megkockáztatja, hogy kedélyesen kacagni kezd a gyermeki bohóságra. Példájára Lüghey úr is szepegő vigyorra húzza száját.

Viszont Suzanne eréllyel mordul neveltjére:

– Na! Csak most kell magának anyucival neveletlenkedni! Mikor tanulja meg már, hogy gyereknek kérdezetlen hallgass a neve?

A jelentőségteljes fenyegetés célzata persze az, hogy ha fölbosszantja anyucit Zoltika, akkor lefújhatja az esti cirkuszozást.

Zoltika el is érti ezt. Sőt válaszol is rá:

– Anyuci nem kifogásolja, ha apuci elengedett!

A méltóságos asszony a jelenet alatt láthatólag egészen vegyes, egészen bizonytalan, találgató lelkiállapotba került: hogyan vegye ő maga fiacskája szemtelen szájaskodását? Most már meglelte. A szigorú anya mindig csak a teljes fölényt élvezheti:

– Miről van szó? Miről titkolóznak? – fordul Suzanne-hoz.

– Arról, hogy teneked, édes anyucikám, nem lehet kifogásod, ha apuci estére enged el Suzanne-nal a cirkuszi előadásra!

Így kotyog Zoltika kedvesen, elfogulatlan édesanyja érdeklődésére.

– Erről nem is tudok! – tartja meg egyelőre szigorú föllépését a háziasszony. És közben jó kicsikét nagyképűen, eltúlozva adja a meghökkent édesanyát férje felé: – Mit nem kifogásolhatnék?

Lüghey úr nem is zavarba jött, hanem dermedt bávulás ütközik ki vonásain. Ilyenkor Lüghey, ha megszólal, szórul szóra kipötyögi, mit gondol. Nincs színlelési tartaléka.

Neje egész ebéd alatti viselkedése alaposan kihívta Lüghey úrban az erkölcsbírót. Most, hogy még neki álljon föllebb, már Lüghey úr galambepéjét is fölkavarta.

– A helyzet az, édesem! – felel meglepő határozottsággal és nyomatékkal nejének. – Bár a fiam engem félreértett az esti kimaradási engedéllyel, viszont fölhívhatom bé figyelmedet arra a körülményre, hogy a múlt nyáron, egy napon, te kardoskodtál velem szemben a gyerek pártján, hogy nem csinálhatunk száraz és csámpás könyvmolyt belőle, és elvitted magaddal egy cirkuszi előadásra, este, az én hangsúlyozott helytelenítésem és tiltakozásom mellett.

– Az más és kivételes eset volt! – vitatja ellenvetést nem tűrő pillantással a háziasszony.

De hát Lüghey úr ezúttal nyugodtan, sőt élesen pislákolt szemüvege mögül neje szikrázó szeme közé:

– Más és kivételes eset? Talán a te szempontodból kifolyólag, mert te magad akartál elmenni a cirkuszba és meghallgatni valami divatos női énekegyüttest. Viszont elfelejted, hogy a gyerek szempontjából jogos akkor a kérés, hogy amit egyszer jónak lát számára a szülő, azt máskor se tartsa kivételes, ismételhetetlen esetnek! – dörgi Lüghey úr. De neje is remeg kissé már az indulattól:

– Ámen! Deo gratias! Majd az effajta kenetes prédikációkkal fogod agyonnevelni, elméleti elvek belegyömöszölésével, ezt a taknyos kölyköt. Persze hogy mehet cirkuszba. De akkor és olyan előadásra, amire engedélyt kap tőlünk. Egyébként kuss neki!

Édesanyja villogó tekintetéből most már biztosra vette Zoltika, hogy csak azért is lefújja mulatságát. Kis szíve vadul kezd kalapálni. Egész kis lénye olyan, de olyan kavargó indulattá válik, hogy mint a szélvész söpörne el akarata elől minden ellenállást, ha úgy lehet.

Fölugrik és bömböli:

– Ne vesszetek össze, kérlek szépen, rajtam, csak azért, hogy visszavonhassátok, amit ígértek. Ez aljasság!

– Csitt! – kiált rá fiára a háziasszony, és gyönyörű jobb karjáról hónyaaljáig csúszik a borjúszájú pongyola, ahogy fenyegetőn ráemeli.

Ám Zoltikát nem félemlíti meg. Két kis tenyere rápaskol az abroszra, hogy csak úgy csörömpöl rajta az edény. És ádázul rikkantja:

– Ez aljasság!

Csupsz! Édesanyja áthajolt az asztalon, és éppen telitalálatban éri fehér, finom tenyere Zoltika harciasan előreszegzett töksijét.

Hujj! Az éktelen sivalkodás szinte a villát rendíti meg alapjaiban, és megállítja az égen a felhőket, elröppenti a kert feketerigóját a szomszéd kajszibarackfáról.

– Agyonüthetsz, gyilkos, nyomorult!… Az Isten verjen meg! Apuci elenged… és te, hogy fellépjél…

– Csisss! – ragadja kézen, és rángatja attól fogva neveltjét Suzanne. – Majd még kap, ha ilyeneket mer kiabálni anyuskára!

Zoltikát ugyan csitíthatja. Mint az ostor, úgy hadrál szabadon maradt kis karja a levegőben, és bőgése az értelmes szavak helyett artikulátlanná, csuklásoktól megszakított üvöltözéssé fajul. Közben toporzékol és érzi, hogy ha nem sikerül ezzel a tombolással ráerőszakolni ezekre a gaz, álnok, zsarnok felnőttekre akaratát, akkor kis szíve megszakad a sóvárgástól, a fájdalomtól, az örök boldogtalanságtól abban, hogy a fakírnő és a gondolatolvasó kutya meg Gerard meg a humoros nyújtótornászok csodaszámait nem láthatja a ma esti utolsó alkalommal.

De ha a háziasszony elintézettnek tekinti a pofonjával a kérdést, és csak fenekedő szeme meg baljóslatúbb némasága inti édes fiacskáját, hogy csak nagyobb fenyítékkel köti be, ha el nem ejti makrancoskodását, és ugyancsak Cinka Pali, a vendég bácsi is lapít a viszály közepette gyalázatos semlegességben… hát Lüghey úr emelkedett föl szótlan, méltósággal ültéből. Elkapja kisfia szabadon hadarászó karját, lehajol hozzá, és gyöngéden arcába néz:

– Anyucid ütlegét, bár nem szabad lett volna kihívnod, tekintsed, fiacskám, meg nem történtnek, és most hallgass szépen apura: mivel jóhiszeműen vélted, hogy elengedtelek az esti cirkuszi előadásra, el is fogsz menni.

– Csodaszép nevelési rendszer! – bólint gúnypillantással Cinkának a háziasszony. – Engem, az anyját dezavuálni egy vakarcs, piszok kölyök előtt.

– Te igenis meg akarsz feledkezni arról, hogy tavaly te olvastad apuka fejére, hogy ha engem fölbiztattál a cirkuszra, nem vonhatod vissza! Szabad ez? Szégyelld magad! És te légy jobb a fiadhoz.

A kis korholó szavalatot, elmaszatolódó könnyei közepette Zoltika tartja édesanyjának. De tulajdonképpen csupa fortély az egész kis ember. Mert érzése szerint inkább ujjongana, tapsolna diadalmán. Mi az? Egy anyai pofon! Mi volna tíz anyai pofon annak elérhetése feltételéül, hogy megy egy esti cirkuszi díszelőadásra!

– Hagyjad! Most én kérlek! – teszi tenyerét Cinka az asszonyéra az asztalon.

De a háziasszony arca engesztelhetetlenül merev egyelőre. Sőt most kaján villanás cikázik a levegőbe mennyei ragyogású szeméből. Suzanne-nak sziszegi:

– Maga, Suzanne, különben nem viheti a gyereket este sehova! Magára szükségem van a kimenője után. Kérem, legyen pontosan nyolcra itthon.

– Akkor ki vigyen el? – intézi tompa kétségbeeséssel kérdését apjához Zoltika.

Paff! Lüghey úr most lett csak tanácstalan. De már nem engedhet. Suzanne-hoz fordul:

– Szabad tudnom, kisasszony, jelezte-e kegyednek a feleségem előzőleg, hogy ma este valamiben szükségeli? Mert ha nem? Akkor én fölmentem attól, hogy engedelmeskedjék a jelenlegi rosszhiszemű rendelkezésének. Viszont ha jelezte magának a feleségem, hogy ma este lefoglalja? Akkor én engedek!

Suzanne rém kényelmetlen feszeng. Lüghey úr fogadta őt föl, és fizeti mint a ház ura, viszont ha nejével kiköt, akkor ez kilöketi őt pipogya urával a legelső órában, amikor összebékültek, és ez tíz percen belül is esedékes lehet.

Hogy súlyosbodjék szegény francia kisasszony lelki válsága, a háziasszony rettenetesen nőies, boszorkányos negédességgel kacsint oda neki. Hát persze hogy kacsintása azt parancsolja: Suzanne, megtréfálni ezt a családfői hóbortjában megbokrosodott papucshőst, és hazudni neki, a női összetartás szent kötelmei szerint!

Suzanne bár egyelőre csak így kezdi feleletét Lüghey úrnak:

– E-e-e-e-e-e-e-e-e!…

És Lüghey úr hiába várja, hogy értelmes nyilatkozattá fejlődjék nyögése, már látszik, hogy Suzanne válaszával elárulja a jóságos gazdáját, édes fiacskáját, és gonoszkodó asszonyának kész a füllentésre.

Visszakozz minden! Lüghey úr gavallér a végletekig. Egy nő kínos zavarával, ha még alantosa is, vagy akkor pláne, nem él vissza! Csak vegye észre! És ez megtörtént ebben a pillanatban. Tehát Lüghey úr kezét, mintegy válasza visszatartásául, Suzanne szája elé tartja és szól:

– Megálljon különben, kisasszony! Maga ne kerüljön semmiféle felelősségbe a kenyéradói között fölmerült vitában! Tessék, csak rendelkezzék magával estére a méltóságos asszony!

Hohohó! Zoltika vakkant erre rémülten:

– És ki jön velem a cirkuszba?

– Én! – jelenti ki Lüghey úr. És hogy félre ne érthessék, hozzáteszi nyomatékkal: – Én kísérlek el, fiacskám!

Az asztal körül a lelkekben olyan félelmetes érzéshullám lendül meg, mint amikor nagy csodák szele húz át a köznapokba poshadt életen. De hát sem a föld nem indult meg, sem az égitestek nem kezdenek zuhanásba, sem döghalál nem következik egyelőre a Lüghey úr példátlan elhatározása nyomán. Éhínség éppenséggel nem. Tekintve, hogy a szobalány éppen az újabb fogással, a csirkepaprikással jelent meg, és a háziasszony rendelkezése szerint az asztal közepére helyezi.

– Orgyilkosok! – kiáltja erre Cinka Pali. – Meg akartok ölni egy gyomorbajos, szegény zenészt a személyemben. Most adjátok be ezt a paprikáscsirkét, mikor előbb tele engedtétek falni a bendőmet a gombás hússal. És tudjátok, hogy a paprikás csirke harmadik adagjának bírok csak kivételes alkalmakkor ellenállni. Jaj!

– Fohászkodj csak neki! Ne lármázz! – nevet a háziasszony édesen a házibarát komikus hadonászásán és nyöszörgésein, amivel szavait kíséri. Aztán csípősen teszi hozzá: – Az affektálás, a különcködés, a mártírkodás, a fönnhéjázás szerepére van ki vállalkozzék az asztalnál!

– Mármint csekélységem! – dörmögi Lüghey úr, míg az asztal közepén párolgó tálhoz csúsztatja tányérját, és kotorász a tejfölös lében úszó csibetetemek puhája után.

Suzanne közben aggodalmasan, keservesen súgja Zoltikának:

– Julie-ről és a bácsijáról csitt apuska előtt. Le kell telefonáljam őket, amikor meghíttam már! Sül le a képem!

– Azt mondjuk, ott ismerkedtek meg! – tanácsolja Zoltika. – Hozza csak el őket bátran!

– Amikor én magam sem mehetek? – sopánkodik Suzanne.

– Ugyan már! – súgja vissza Zoltika. – Apuci felől maga is jöhet! Mert anyu hazudja csak apu truccára, hogy neki kell maga este.

– Bahh! – dünnyögi Suzanne. – Impossible! Csitt!

Mert hát Suzanne azt az ártatlan fogást alkalmazza az ilyen cirkuszozásnál, mozizásnál, hogy Lüghey úréknak drága páholyjegyeket számít föl, de valóságban olcsóbb helyekre vált. Viszont a különbséget nem dugja zsebre, hanem kitelik belőle még egy-két jegyrevaló, és erre vendéget hív.

Az isteni ihlet megszállhat, az ötlet megfoganhat virágillattól, szerelem bűvös érzetei hatására, holdfény varázsán, stílusosan. De kipattanthatják egészen köznapi dolgok is.

Lüghey úrnak a paprikás csirke rágcsálása sugallott egy remek eszmét. Neje magával cipeli őt ma erre az undok jótékonysági, álelőkelőségekkel tűzdelt műsoros teára. Holott hát ez nemcsak azért keserű önfeláldozás Lüghey úrtól, mert a teán és műsoron unatkoznia és utálkoznia, sőt bosszankodnia kell, hanem azért is, mert fontos munkáját mulasztja általa. Lüghey úr napi programja az, hogy rövid ebéd utáni szundításra dolgozószobájába vagy a kerti asztalkájához vonul, a rózsalugasba, és privát műveit írja, illetve gépeli. Ezek az órák Lüghey úr életének gyönyörű fénypontjai. Mint egy diák, ábrándozik társadalomtudományi gondolatainak világsikerén, a nagy külországi akadémiák meghívásán, és szövi-szövi-szövi embermentési álmait. Néha még dúdol is magában. Néha meghatja saját magát gondolatainak fennköltsége, és könnyezik édes könnyeket magában, munkája közben… Hát ezektől a percektől fosztja meg őt az, hogy felesége ostoba műsorokra hurcolja!

Lüghey úr képén egyszerre alamuszi ragyogás visszfénylett. A Gondviselés útjai különösek. Ha édes jó fiacskája cirkuszba való kényszeredett kíséretét vállalta el, ennek jutalma az lehet, hogy nejét nem kíséri a műsorára azon az ürügyön, hogy fiát kíséri a délutáni és nem esti cirkuszi előadásra. De viszont, ha neje már elmegy a teára, és a fia így is este készült már az előadásra, akkor Lüghey úr ártatlan csalással elkési a délutánit, helyette munkájába temetkezik, és este megy fiával cirkuszba. Hahh! Ezzel meglakoltatja némileg nejét is a mostani sorozatos pimaszkodásaiért!

– Szabad, édesem, valamit mondanom? – ütötte föl fejét Lüghey úr tányérjáról.

– Tudtommal szólásszabadság van! – feleli ridegen a háziasszony, és tüntetőleg habzsol, rág, turkál tányérján.

– De mindig csak „betörik a fejed” alapon! – viccel közbe Cinka. De Lüghey úr rendületlenül folytatja:

– Szóval, édesem, én megoldottam ezt a cirkusz problémát következőképp. Én az esti előadást kifogásoltam, és újabban te is. Hát ha délután viszem a gyermeket cirkuszba, akkor ennek csak az a föltétele, hogy lemondasz arról, a te társaságodba menjek. Punktum, pauza, porzó! – fejezte be Lüghey úr édesapja nagy szellemének múlt századbeli szójárása fölidézésével.

– De van délutáni előadás ma? – kérdezi a háziasszony.

– Van! – feleli édesapja tanácstalan tekintetére Zoltika. – Legföllebb az nem díszelőadás. De olcsóbb helyárakkal megy.

– El van intézve! Erre megyünk el! – használja Lüghey úr úgynevezett vitazáró hangját és kézmozdulatát.

– Az nem számít neked, hogy már piszkos suttogások özöne éri a személyedet és személyemet, mert nyilvános helyen folyton Pali kísér nélküled? Ez a szálló, ahol ez a tea lezajlik, éppen a legtipikusabb pletykafészek! Állandóan e körül portyáznak az összes botrányszimatoló álhírlapírók és más hiénák, minden revolverújságtól.

– Ez nem érdekel! – hallszik Lüghey úr hideg válasza. – A nyilvános szereplés nem az én… izé… szenvedélyem! Sőt! Hát csak viseld el, angyalom, ami ebből rád háramlik!

– Így beszél minden pipogya alak! – pusmogja a háziasszony Cinka Pálnak, persze úgy, hogy Lüghey Zoltán is értse.

Csakhogy ezúttal Cinka érzi jobban találva magát. A gyönyörű háziasszony közös útjaikon őt is, sorozatosan, be akarja ugratni lovagi karakánkodásba, néha görbe pillantások miatt is. Cinka Pali pedig jámbor zenész és óvatos agglegény. Kitér minden affér elől. Inkább elszenvedi a gyávaság vádját is. De csak a sima vígjátékok és nem a drámák híve, ha nők körül tolja a szelet. Kedvenc szójárása, hogy: „Nő hajlamát azzal még nem szerezted meg, ha vágytársad belét kiontod, így tehát egy hagymáért érdemes, de egy tündérért sem érdemes viadalra kelned!”…

Cinka tehát Lügheyné susmogására hangosan és elméskedően felel:

– Oroszlán sem védekezhet légycsípés és egyetlen ember sem a szóbeszédek ellen. Egyet érhet el, hogy nevetséges duhajt csinál magából.

Lüghey úr szinte boldog átszellemültségben vált pillantást okos, nyugodt férfitársával. Míg Lügheyné ajakpittyesztésében hallatlan megvetés fejeződik ki, amint két lovagjára emeli gyönyörű szemét. Kis híja, hogy ki nem ejti hirtelen jött ötletét: soha közös járom nem passzolt jobban két ilyen nyálas ökör nyakára, mint ti ketten!

Az orvostudomány nyakatekert görög szóval jelöli azt a lelki betegséget, amelyben Lüghey úr valóban két különböző szellemi emberre oszlott. Magyarul hasadtlelkűségnek hívják ezt. A tünetei megszámlálhatatlanul különbözőek.

Lüghey úrnál főleg gátlások, oktalan riadalmak és valami jelképszerű gondolkodásnak rémesen szövevényes rendszerében való komoly megátalkodottság jelentette ezt a lelki félrecsúszottságot.

Ételek milyensége, étkezései mennyisége szorosan megszabta Lüghey úr egyik énjében, mit jósolhat magának hosszabb vagy rövidebb időre cselekedeteinél, vagy pedig a vele történő dolgokban. Azonkívül személyiségeknek egyénileg és osztálybeli hovatartozásuk szerint, ugyancsak helyeknek, ugyancsak helyzeteknek mind-mind-mind megvolt a maguk babonás, jelképes külön jelentőségük a Lüghey úr külön énje számára.

Ám úgy ezt a furcsa másik ént csakis saját magának tartotta számon. A helyes, köznapi ésszerűséget, a normális logikát, kiváltképpen más embertársaival szemben, soha föl nem függesztette Lüghey úrban ez a másik, sajátos, árnyék énje. Legalábbis tevőlegesen nem! Viszont szenvedőlegesen ez a másik én kiterjesztette figyelmét más halandók ténykedéseire is, és ráhúzta a maga torz szabályait.

Példának okáért? Már az ebéd végénél tartanak. Asztalbontási joga a háziasszonynak van. Az asztalra a szobalány egy pités tálat hoz. És aztán úgy határoztatott, hogy a feketét később, a méltóságos asszonynak és Cinka úrnak a szalonba, a zongoránál való próbához adja be a lány, Lüghey úrnak heverőhelyéhez viszi. Suzanne igya, ahol akarja. Zoltika mint gyerek természetesen nem élhet izgatószerrel, amilyennek a feketét deklarálja Lüghey úr.

Mármost a következő történik. Lüghey úr váltig izgul: hogyan paklizza ki újabb szóváltás nélkül nejénél azt, hogy lemarad a cirkusz délutáni előadásáról? Töpreng erősen: szabad-e Zoltikát is belevonnia az édesanyja elleni cselbe, vagy csak egyedül játszani meg az egész komédiát?

Amikor a pités tál befut, Lüghey úr éppen akként döntött magában: most ő kivételes engedelmet kérve fölkél az asztaltól, és visszavonul pihenni, hogy majd ezt a pihenést nyújtsa ki addig, míg neje és Cinka elpályáznak hazulról, és akkor már a helyzet ura atekintetben, mit közöl fiával, mit nem a cirkuszba menetelre nézvést.

Remek! De valahogy Lüghey úr hasadténűségéhez tartozik az is, hogy folyvást megállapítja, bizonyos körülmények közt, majdnem minden gondolatát valahogy kitalálja a környezete, és aszerint reagál.

Lüghey úr például most a régidivatúlag mellényzsebében aranyláncon függő óráját készül előrántani, hogy kezdje: bocsássatok meg nekem!… Hát egy fél pillanattal előbb Cinka néz karórájára, és így szól:

– Jolika, aranyálom! A pitét már föl kell áldozni, ha még az öltözésed előtt át akarjuk venni a számaidat. Vagy elkéssük a teát. Negyed öt múlt.

Lüghey úr megremeg. A pite föláldozása a délután érdekében szoros összefüggésben áll hasadtlelkiségi rendszere fölfogásával. Feszülten várja: mit akar tenni neje? Mert őrá is vonatkoztatja azt, hogy nem az ötpercnyi késés, míg egy pitét bekebelez, de a bekebelezés ténye szimbolikusan dönti el azt, hogy a próbája, esetleg szereplése kudarcba fúl!

A háziasszony habozik. Már fehér kacsója kinyúlt a pite után. De ott marad állva a levegőben. És pont akkor mukkan meg így Lüghey úr jóakarólag:

– Azt hiszem, nem érdemes ezért a nyalánkságért lekésnetek, valóban!

A mondat Cinkához van intézve. Lüghey úr egyidejűleg emelkedik székéről. Cinka is példáját követné. De a háziasszony az intő szavakra bosszúsan remeg össze, és csak azért is kikap egy pitét a tálból, és csak azért is majszolja, és dacosan selypegi:

– Mi ez a gyámkodás ma folyvást fölöttem? Vegyetek tésztát és egyetek! Másfél perc már ide vagy oda!

Lüghey úr szinte megrendülten áll és szól:

– Részemről már visszavonulok. Megengeditek? Köszönöm az ebédet. Kedves egészségünkre!

És megy Lüghey úr.

Cinka megragad két pitét egyszerre, nyilván időtakarítás okából, és befalja, alig rág, már nyel is, és telezúdítja vizespoharát borral, azt is fölhajtja.

A háziasszony is fölemelkedett már, mire Cinka száját törli. Suzanne-nak szól a háziasszony:

– Mi megyünk! Adjon még, ha kér süteményt, ennek a rosszcsontnak!… Különben még számolunk! Megállj!

Zoltika oda se füttyent édesanyja fenyegetésének. Majszolva, halkan csacsog Suzanne-nal. Aztán amint magukra maradnak az asztalnál, hangosan mondja:

– Sajnálhatja, hogy ezt a remek műsort kihagyja a randevújáért! Rezek bácsit aztán mindig megkapja! Ajjaj! – hallgatózik közben a villa belsejébe: – Mindjárt kezdi anyuci a nyivogást.

Valóban a lakásból zongorafutamok hallszanak. De egyelőre csak zongorafutamok. A szakácsné cselédszobabeli rádiójából énekel egy gyönyörű olasz női hang, hasonlíthatatlan bűbájossággal, lágysággal, könnyedséggel. Suzanne szinte ijedten várja, hogy mindjárt a ház úrnőjének üvegreszelésszerű orgánuma hamiskodja túl ezt a rádióéneket. Zoltika mintha érezné ezt, vásottul vihog Suzanne hallgatózásán.

De csak a zongorázás hallszik tovább is bentről.

Igen! Mert Cinka és a háziasszony kocódnak odabenn a próba halogatásával, sőt talán mellőzésével is.

– Hogy te nem tudtad volna nekem tenni szabaddá a mai estét, amikor együtt lépünk föl? – ingatja fejét a zenetanár keserűen. – És még mindig le nem tudnál mondani a báróéknak?

– Kizárt! Ötödszörre tenném! Ez már sok lenne!

– Föltéve, hogy náluk vagy!

– Hát?

– Hát esetleg jelenleg a nagy Richardsonod a báróék! Ővele van randid.

– Határozottan az agyadra megy a féltés! Ez az ember nekem soha nem lehetne semmi körülmények között az esetem. Tanulok tőle, megfizetem, elég borsosan, és kész! Szüntesd be képzelődéseidet!

– Be fogom! Ez lesz a legokosabb!

– Nem kergetsz öngyilkosságba a fenyegetéseiddel.

– Tudom! Nem is akarlak!

– Hülye állat vagy! Kezdjük a próbát, vagy nem?

A melodráma módjára zongorakísérettel zajló párbeszéd megszakadt. Cinka belecsap a billentyűkbe, és csak feje bökésével jelzi, hogy próbálnak. Aztán míg a háziasszonyt kíséri, szórakozottan tépődik a maga ügyén.

Ez a báró valódi honfoglalás kori magyarok raccsoló monoklis ükunokája. A felesége volt színésznő szintén. De nem telefonszínésznő és műkedvelő, hanem, mint mondják: üzemben van. Színháznál szerződése, filmezik. Persze nyúlfarknyi szerepekben.

A két asszony barátsága még színinövendékkori és egészen sajátos. Ugyanis a báróék egyes-egyedül Kajmótzy Jolandát vállalják százszázalékos barátságukba. A férjét unalmas hülyének tartják. Nemkülönben a Jolanda egyéb összeköttetéseit. Köztük Cinka Pált sem szenvedhetik. Egyszer-kétszer összejöttek. Akkor a báró, sőt a bárónő is olyan kellemetlenkedést vittek véghez Cinkával, hogy Cinka utólag lángot-tüzet okádott rájuk a haragtól, sértődöttségtől, és kijelentette, hogy többé semmi szín alatt nem hajlandó ezzel a kíméletlen, gonosz, pimasz, randa majompárral érintkezni! Ebben a vélekedésben tökéletesen egybehangolódott Lüghey úrral is.

Azóta a méltóságos asszony érintkezik csak a báróékkal. Éspedig oly sűrűn és olyan hajnalokba futó mulatságokon, hogy Cinka azzal gyanúsítja őt, a báróék csak alibi a méltóságos asszonynak. Csak falaznak neki más látogatásaihoz, mint a pesti csibésznyelv szövegezi meg.

Cinka magában mélázik zongorajátéka közben: vajon nem kellene-e mégis megkockáztatni, hogy összejöjjön a kellemetlen báróékkal? Hátha társalgás, pláne beszeszelt állapotú társalgás közben elejtenek valamit a Lügheyné esetleges kalandozásairól?

Közben Cinka csak fél füllel észleli, hogy az ének többet siklik ki a tiszta zongorajátéka mellől, mint a nagy Richardson bűvtanítása előtt. Ezzel szemben amikor a háziasszony az éneklése támasztotta teljes eksztázisában rákérdez:

– Na! Milyen vagyok?

Cinka összerezzenve, példátlanul táglelkiismeretűleg vágja rá:

– Meg fognak zabálni, ha így adsz elő, mint most.

– Ezért kapsz egy nagy puszit, édesem!… Édes!

– Hohó! Vigyázat!…

A szomszéd szobába betört Zoltika. És Suzanne-nak számol be valami csínjéről, mert nagyon ujjong hozzá. De aztán kivonulnak. Nem lehet elkapni a csacsogásukból semmit.

A háziasszony sietve libeg öltözni. Cinka kihatol a verandára. Az asztalt már leszedte a szobalány. De az egyik óriási pálmadézsára tett tálcát, egy üveg kitűnő, saját termésű máslással, otthagyta.

Nosza, Cinka Pali búfelejtőnek zúdít magának a borból egy nagy vizespohárral, és magába dűti! Fújja cigije füstjét. És mélázik.

Érdekes, hogy Lüghey úr imént kinézett szintén a verandára. De hirtelen vissza is vonult. Cinka háttal ült neki, nem nyert neszt barátja kikukkantáról és eltűntéről.

Mi ez, hogy Lüghey úr nem óhajt eszmecserézni kebelbarátjával?

Lüghey úr, amikor ebéd utáni sziesztájára pamlagján elnyúlott dolgozószobájában, kínos előérzet martaléka lett. A mai napot, ezzel az ebéddel, ezzel a neje szereplésén való kényszermegjelenéssel mégiscsak bizonyos ismert légkörben töltötte volna. De mi kegyetlen lelki zökkenőt-bökkenőt készít számára az, ha egy közönséges csepűrágó előadáson vesz részt? Ez új, ez kiszámíthatatlan távlat! Hátha balságos távlat?

Lüghey úr munkalendülete, szellemi fölmagasztalódása jelöli ki számára a kellemes vagy kellemetlen mindennapi közérzést. Ha gátlás nyivasztja őt munkaihletében, akkor Lüghey úr nagyon tud kínlódni. Az öngyilkossági gondolatokig üresnek, céltalannak érzi az életet, és testileg is szenved, émelygésektől, álmatlankodástól, idegcsikarásoktól.

Mármost Lüghey úrnak hasadtlelkiségi megfigyelései pontosan számon tartják a mindennemű gátlásait előidéző helyzeteket, személyiségeket, sőt ételeket, italokat… A legközvetlenebb eset említésénél maradva, ha Lüghey urat neje egy-egy műsoros estére, színházba vagy csak hangversenyre cipeli, akkor annak hatása kísértetiesen jelentkezik másnap Lüghey úrban dolgozóasztalánál. A társadalomtudományi gondolatok komoly ritmusa Lüghey úr agyában komolytalan zökkenőket szenved. Még komolytalanabb tanácsokat sugall neki ugyancsak egy műsoros est hatása. Vagyis hogy kezdjen dalszövegeket ötleni, amit majd Cinka Pál vagy más zeneszerző megzenésít, és neje előadja.

Ez nem vicc! Lüghey úr néha igen-igen nyűglődik, míg összpontosítani tudja gondolatait, és visszaterelgeti előbbi menetükre.

Most, a díványán heverve, határozott szepegés, riadtság fogja el Lüghey urat: mi lesz, ha a cirkusz kiejti mostani művének remekbe épített eszmemenetéből? Hiszen sajnos arra is volt már eset, hogy egészen sikerültnek rémlő művét bizonyos behatások végleg bezápították. Nem lehet ez a cirkuszlátogatás következménye?

Csak áldásos volt Lüghey úrra nézve, hogy az ebéd előtt több pohárka étvágygerjesztőt kapott be, és a jó ebédre is fölhajtott egy-két pohár bort. Tépődése, rémledezése mind zagyvábbá vált, és végül is egészséges szendergésben oldódott föl.

Már javában és elég erősen horkol Lüghey úr, amikor Zoltika setteng be szobájába.

Kissé tűnődik. Nézi édesapját. Ugyanis azért már több ízben kikapott, éspedig alaposan, hogy ebéd utáni alvásra visszavonult szüleinek nyugalmát megháborgatta. Viszont küldetése nem tűrt halasztást.

Zoltika hirtelen elhatározással kimegy a szobából. Aztán a gyerekszobájának kis stelázsiján gyorsan turkálni kezd egy csomó kacat közt.

Végre előránt egy parányi riasztópisztolyt. Ezzel elvágtat a cselédházba. A sofőrnek vele egykorú fiát kiáltja elő, aki termetre kisebb és nyápicabb nála:

– Misuka! Gyere velem! Itt a pisztoly. Töltést tettem bele. Kétszer elsütheted. Itt a másik töltés is, nesze. Odamégy amaz ablak alá. És durr! Te ne fuss el. Téged nem bántanak. Mit tudtad te, hogy nem szabad ott most lövöldöznöd. Én bemegyek… Ha mered, mindennap jelentkezhetsz és lövöldözöl… Na? Megteszed?

Misuka vállalja a megbízatást. Zoltika besompolyog a házba, és megáll apja dolgozószobájának az ajtója előtt.

– Durr! – hangzik künn a lövés. – Durr! – a második.

Akkor Zoltika az ajtó mögött erősen figyel a várható szobabeli neszekre. Hát tényleg harákolás és díványreccsenés vegyes zaja hallszik ki.

Zoltika benyit. Rettenetesen jó kis színész:

– Ja? Fönn vagy, apuci? – érdeklődik.

– Nos? Mit akarsz?

– Csak néztelek! – mondja Zoltika. – Mert ha anyuciék viszik el a kocsit, akkor nekünk már készülni kell, hogy autóbuszon elérjük a félhatos előadást.

– Anyuciék már távoztak?

– Éppen most indulnak. Mit akarsz tőlük?

– Semmit! Vagyis ide hallgass, édes kisfiam. Apuskádnak halaszthatatlanul sürgős írnivalója van ma délután!

– Hát becsapsz? – ordít föl Zoltika.

– Nem-nem-nem! – tiltakozik Lüghey úr. – De ha eredetileg így is este akartunk menni a cirkuszba, akkor talán…

– Értelek! – kiált vígan Zoltika. – Dolgozol estig, és a díszelőadásra viszel. Aranypofa vagy!

Zoltika apja nyakába csimpajog, és puszilja, simogatja. De Lüghey úr feszeng és elvörösödik. Végre nyögi:

– Viszont, kisfiam, szavadat kell adnod nekem, hogy anyucinak izé… sohase… el nem… izé… árulsz… illetve, ő erről az esti előadásról azt kell majd higgye…

– Ajjaj! Bízd rám! Elkéstük a délutáni előadást! Ccc! Egy cseppet sem akarsz hozzám bizalommal lenni, mihelyt anyuciról van szó. Ő pedig hányszor vesz rá, hogy félrevezesselek téged!….

– Ez az, fiacskám, ami helytelen! És amit nem szabad gyakorlatba venni… Mert…

– Nahát csak most egyszer! Ne szurkolj! És mit gondolsz? Ha már este megyünk, nem kéne Suzanne-t is hívnunk? Ő úgy tud mulatni minden marhaságon. És szeret cirkuszba járni! Beszéljem meg vele?… Megyek!

Suzanne-t Zoltika, hűséges kis neveltje, már hiába kereste. A francia kisasszony kirúzsozta magát, kicsinosította, és távozott hazulról.

Hadd szövegezze meg maga Suzanne érzelmeit a vőlegényével való találkájáról és általában a helyzetről. Mi sem alkalmasabb erre, mint kihallgatni azt a telefonbeszélgetést, amelyet Suzanne Julie-vel folytat egy utcai automatából.

– Az esti cirkusz, drága szívem, tárgytalan. Miért? Hát olyan értelemben, hogy jegyet adhassak nektek rá. Mi történt? Az, hogy az én buta háziállatom, ez a szobatudós, mert a gyermek félreértette, hogy elengedte velem cirkuszba, összeveszett ezzel a borzadályos hiszterikával, és képzeld, ő vállalta a fia cirkuszba kísérését, csakhogy délutánra. Így már csak a saját zsebünkre mehetnénk. Nem-nem-nem-nem-nem! Se te, se a palid nem költtök egy vasat sem cirkuszra és respektíve rám is. Semmiféle viszonoznivalótok velem szemben. Azután meg nyolcra haza vagyok rendelve a méltóságámhoz, még hogyha tudom, truccból tette, de jöhet szeszélye ennek a bestiának, hogy számon tartja hazajövetelemet. Hát szervusz! Mulassatok jól ketten. Megyek ezzel a szerencsétlen féleszűvel találkozni. Ez a két óra, amit együtt töltök vele, a gyomromra, az agyamra megy. Ilyen kivételesen unalmas és hülye marhát nem lehetne kitalálni egy regényfigurának sem. Nem bírok mulatni sem már rajta! Úgy jövök el minden találkozásunkról utóbb, hogy idegösszeomlás környékez, fáj a fejem, reszketek minden ízemben, meg vagyok butulva, és csak egy pontos érzésem van: ez a düh, hogy egyszer a mafla pofájába köpök, és úgy kirúgom, hogy fölakaszthatja magát bújában, csakis, mint egy háziáldás, egy szögre, a falra. Hát esküszöm, nem vágnám le a köteléről… Könnyű neked! Ezt nem lehet bírni. Pá, pá, pá, édesem. Pá!

Íme! Ez a helyzetkép Suzanne megfogalmazásában.

Most már ott ül Rezek Ottó és ő egy jobb budai cukinak a belső kertjében. Öreg nénikék nyaláci társaságain kívül majdnem minden lugasban ilyen szerelmespárok szürcsölik a málnaszörpöt, nyalják a fagylaltot, és forró, ragacsos kezük egymásban.

Suzanne ott ül Rezekkel, és szó szerint ezt gondolja: „Milyen angyali is egy valódi, eredményes, kiadós légyott, ilyen édes helyen, persze az összes utómozzanataival egyetemben. Ó, hányszor ültem így boldogan más épeszű egyénekkel. Míg ez a valláserkölcsös, jellemerőjében megtántoríthatatlan tökfilkó megőrjít!… Mit beszéljek vele? És folyton én beszéljek? Ilyen buta alakkal még akkor is, ha komoly, szép viszonyunk volna, homokpuszta az agyam, amilyenről zuáv őrmester nagybácsim annyit mesélt, nem terem benne semmi!”

Nos igen! Ilyesmi nehezen bírható ki. A franciákról általában, még ha nadrágot hordanak is, világvélemény, hogy a csacsogás mesterei és imádói. Hát még ha vízhullám frizurát és szoknyát viselnek, mint Suzanne is?

De hát ezzel a Rezekkel kedvesen társalogni maga a képtelenség. Ha Suzanne valami szellemeset, valami pletykát, valami csiklandósat dob be csevegésük táplálására? Rezek erkölcsbíróilag letorkolja. Szárazon vagy közönyével nyomorítja agyon Suzanne ötleteskedő kedvét, de agyonnyomorítja.

Rezek egyetlen kedvencebb beszédtárgya az ő nyomdatermékterjesztői hivatottsága. Ilyenkor előadásában még színessé is válik:

– Tudja, ha az én szaktudásom és tapasztalatom latba vetődik egy üzletnél, a cég meg lehet nyugodva. A főnököm nyíltan mondja is az irodában: Ottókám, egy ördög vagy, hogy ezt a boltot összehoztad.

És itt Rezek harsogó nevetésbe tör ki a diadalma fölött. De mit tegyen szegény Suzanne? A humora is besavanyodott már. Azon sem tud mulatni magában, mint eleinte, hogy Rezek milyen hülyén tud nevetni, abszolúte semmi nevetni valót nem rejtő dolgokon.

Aztán még egy igazán utálatos témája van Rezeknek. Suzanne-nak szokta eldicsekedni, mint tisztességes menyasszonyának, hogy ő mennyire nem ciberevérű fajankó, és mekkora sikerei vannak nőknél mint férfiúnak, így feleségénél, és utóbb, mióta feleségével megszakították a hitvestársi viszonyt, hát más nőknél! De különös, hogy Rezek ezekről a hölgyekről csakis a legnagyobb megvetéssel tud nyilatkozni, még akkor is, ha ellenszolgáltatás nélkül, valódi vonzalomból kifolyólag engedték át magukat neki.

Suzanne-nak el kell fogadnia ezt a kegyetlen életszemléletet, vagy Rezek inkvizíciós papolását, hurrogását zúdítja fejére.

Arról, hogy mikor fognak egybekelni, és mennyibe fog kerülni világi és egyházi esküvőjük, eltekintve a válóper költségeitől… Rezek persze hogy tüzetes előirányzatokat készít egy-egy találkájuk keretében.

Aztán egyszer az ősszel, amikor hamarabb sötétedik, Rezek Suzanne-nak a hazakísérése alkalmával, a villa kapujában a búcsúzó kézfogásnál így szólt:

– Na, most itt talán, ha megengedi, megcsókolhatom!

Mire Suzanne:

– De miért itt? – kérdezte.

Mire Rezek:

– Mert az ördög nem alszik. És másutt, négyszemközt az ember esendőbb volna! – felelte.

Mire Suzanne:

– Ahogy gondolja! – vont vállat.

Mire Rezek csókolta a kapuban, és Suzanne hagyta, sőt egészen buzdítólag viszonozta a csókokat. Rezek azonban ezen elismerő szavak keretében hagyta abba összeolvadásukat:

– Ó, maga milyen édes teremtés! Nem is tudja! De én sosem tévedek a választottaimban!

Ezzel búcsúzásba fogott Rezek, és nagyon elégedett volt. Kifejezett öndicsérettel nyilatkozott is róla, hogy ez tisztességes szándékú mátkapár viselkedése! Suzanne pedig minden porcikájában szerelemre ajzottan, remegő lábbal sietett be, és átkozta vőlegénye túlzott erényességét.

Következő találkájukon ugyanez gépies egyformasággal ismétlődött meg. És mindaddig ismétlődött, míg Suzanne megszabadításáról, úgy hitte, maga a változó évszak nem gondoskodott. Hiszen hat és nyolc között tavasszal és nyáron világos van. Az utcán nem lehet csókolózni.

Viszont akkor fedezte föl Rezek ezt a kis sűrű lugasos cukit. Itt megint lehet összebújni és csókolózni. Csak a diszkrécióhoz szoktatott kiszolgáló kisasszony kukkanhat be rájuk.

De hát Rezek itt sem él vissza a helyzettel. Csakis a búcsúzásuk előtti perceket használja föl a rendes módon, hogy menyasszonyát szívére szorítsa, és izzó csókot váltson vele.

Ma Suzanne a szokottnál idegesebb és türelmetlenebb Rezekkel a cukiban. Folyvást azon jár az esze, hogy miután eleget tett a tisztességnek a vértanúi találkán vőlegényével, legalább az üdítő, szükséges szórakozásnak is megadja a magáét. Mégiscsak elmegy a cirkuszba, esetleg Julie-vel és barátjával. Sőt Suzanne már eltökélte magát arra, hogy kockára veti a Rezekkel való összeköttetését, vagy sem, de fog magának egy rendes barátot.

Suzanne elvi döntéseit rögtön követni szokták gyakorlati kivitelük.

Telefonálnia kell Julie-nek, mégpedig most a délután folyamán, hogy otthon érje. De hogyan? A cukiban sajnálatosan éppen az ellenkező periférián van a telefon, mint a vécé. Mert ha odamegy Suzanne, akkor Rezek nem ragaszkodik hozzá, hogy kövesse. Míg, ha azt mondja: telefonálni fog barátnőjének, akkor Rezek okvetlen akarja tudni, sőt végighallgatni: mit telefonál Suzanne bárkinek arról a találkáról, amelynek tisztességes égisze alatt együtt vannak?

Nincs más mód. A háromnegyed hattól háromnegyed nyolcig kijegecesedett találkát rövidebbre kell fogni, hogy Suzanne még idejekorán beszéljen hazulról Julie-vel telefonon.

Most fél hét.

Suzanne, bosszúságára, nem jelezte semmivel a találka elején, hogy közben rosszullét érheti őt utol. Pedig fájt a feje a cukiba jövet. Máskor, amikor kutya baja volt, tudott panaszkodni. Most, amikor joggal tette volna, letagadja!

Eh! Egyre megy! Nem spekulál. A tárgyra!

– Nem tudom, mi bajom! Rosszul érzem magam!

– Rosszul? Szent Isten. Mi tekintetben?

Rezek arca őszintén rémültnek tetszik. Már fogja Suzanne ütőerét egyik kezével, másikkal gyöngéden homlokát simogatja, tapogatja visszakézből.

– Nem tudom! De szeretnék hazamenni és ledűlni. Fáj a fejem! Rosszul lettem!

– Érdekes! És semmi láz!

– Menjünk!

– Elmúlik! Talán a meleg? De hiszen kellemes hűvös van itt. Vagy a fagylalt? Gyomra émelyeg talán?

– Igen!

– Na, akkor ez semmi, édes kis szívem! Szokott ez jelentkezni bárkinél, és egy perc múlva tovatűnik! Semmiség! Ne gondoljon rá. Igyék egy kis szódavizet. Na!

– Köszönöm! Nem szomjas lettem, hanem rosszul vagyok!

Suzanne már azt sem bírja idegességében, türelmetlenségében, hogy elfogadhatólag alakoskodjék. Az arcán is ott torzul a határtalan gyűlölet, utálat, amit Rezek költ benne.

– Hát ez különös! Talán gyöngélkedett a héten?

– Nem! – vágja rá daccal Suzanne. – Csak most vagyok rosszul. Mit tudom én! Gyerünk! Fizessen!

– Éppen a velem való találkozására tartja magát a rosszulléte! Nem tudom, mire gondoljak!

– Amire akar! Én nem bírom már itt. Én megyek! A kisasszonyt ideküldöm magának. És megvárom künn az utcán. Lassan megyek. Utolér!

Suzanne fölkelt, és az asztaltól elpályázóban adja utasításait Rezeknek. Rezek paff! De azt gondolja, hogy nem jó itt letörni a Suzanne makrancát, mert majd séta közben visszatérnek a dologra. Kiabál a fizetés miatt sürgetően:

– Kisasszony, fizetek!… Legyen szíves!

Suzanne pedig halad át a kerten. Vissza sem néz. Már az üzletbe nyíló ajtót taszítja gombjától. A kisasszony ott áll az ajtó mögött. Szólhatna neki, hogy Rezek utána kiáltozik a kertben. De nem szól egy mukkot sem Suzanne a kisasszonynak. Hagyja, hogy üres tálcákkal a kezében csacskáskodjék egy három fiatalemberből álló társasággal.

Ezzel szemben Rezek a lugasban vérig sértetten már szintén fölhagyott a fizetőnő sürgetésével. Komoran és elszántan annak a leckének a szövegét fogalmazza, amit Suzanne-nak szánt az utcán. „Vagy arra számít, hogy magamfajta tisztességes, rendes állású embernek tisztességes felesége lesz, és akkor mellőzi az ilyen minden jónevelésből kivetkőzött nőszemélyekhez illő viselkedést, vagy aztán!…”

Rezek már nem siet. Sőt ellenkezőleg! Magában kajánul élvezni tudja elképzelését, hogy künn az utcán Suzanne hiába várja, talán toporzékol, talán fúj, talán ajkát rágja, ahogy nagyon idegesen szokta!… De csak puhuljon ottan konoksága, hisztériája, amely ilyen utolsó szeszélyeskedésnek veti oda őt és ugyanennek áldozatául tisztességes vőlegényjelöltjét.

A kisasszony már ott számol a Rezek asztalánál. Ő pedig készakarva húzza az időt. Kényelmesen szedi föl felöltőjét a szék karjáról a karjára, lassan veszi botját, aktatáskáját, és húzni kezdi kesztyűjét az asztal mellett, holott ezt menetközben is megtehetné. De csak hadd várjon, pukkadozzék Suzanne az utcán. Az akaratos döge!

Rezek méltósággal indul, és pávakakasként lépked kimérten, csak éppen a farkát nem terjeszti ki legyezőnek… De mindenesetre ezzel a jogos garral és gőggel akarja már megjelenése is lehengerelni a Suzanne újabb vagy folytatólagos makrancát az utcán.

De mi a patvar? Hol van Suzanne? Suzanne nincs!

Az utca, a hazafelé való útjok irányában, fél kilométerre végiglátható. Rezeknek, hálaisten, kitűnő a szeme. Járókelő gyéren mutatkozik itt az utcán. Viszont Suzanne eltűnt. Kárbaveszett a nagy megrebbentési manőverre készülődés.

Rezek paff! Gyors számításokat kezd végezni magában. Ha Suzanne teljes vagy mérsékelt sietséggel haladt tova, még akkor sem érhetett annyira a cukitól, hogy ne pillanthassa meg a távolban… Még ha futott is, ami hát képtelenség, a dundi Suzanne kényelmes, lusta lényével… akkor se juthatott volna láttávolnál messzebb! Mi ez?

Csak az, hogy Suzanne a cukiból szabályos léptekkel a közeli autóbuszmegállóhoz ment. Ott fél perc múlva elkapta a járatot. Habozás nélkül föllépett rá, és pá neked, Rezek, pá menyasszonyság, puszi másnak!

Rezek nyomdatermékterjesztői pályáján kipróbált alapossággal végére akart járni mégiscsak a dolognak. Elejtette a halogatásos magaviseletet, nyakába szedte lábát, mint kezdő könyvügynök korában tette, és mérte a járdát sebbel-lobbal mind a Lüghey méltóságosék villájáig.

De Suzanne-t a rácsos kapun bekémlelve a villa környékén sem látta.

Becsöngessen? Megálljunk! Más eszméje, jobb eszméje támadt Rezeknek. Vajon nem eshetett meg, hogy Suzanne tényleg rosszul volt, rosszul lett az utcán, és valahova bevitték, vagy a mentők elszállították?

Hát mindez ugyan teljesen valószínűtlennek rémlett. De viszont jó ürügynek arra, hogy Rezeknek igenis kötelessége az érdeklődés a villában Suzanne után, éspedig telefonon.

Nosza, Rezek odament egyik utcai telefonautomatához, és föltárcsázta a Lüghey lakást. Hosszú ideig kellett várnia, mert a szám mással beszélt.

Na, végre jelentkezik.

– Halló! Itt Rezek Ottó beszélek. Ott?

– Lüghey Zoltika! Tessék?

– Otthon van a nevelőkisasszony?

– Itthon!

– Talán nagyon rosszul van? Mert ugyanis velem izé…

– Szó se róla! Én megmondhatom magának nyíltan, Suzanne azt mondta: tesz az Ottó bácsi fejére! A házmesteréknek is kiadta Suzanne, hogy utasítsák el magát, ha utána szemtelenkedik, és ha telefonon tetszik őt hajszolni, akkor ő lecsapja a kagylót!… Ha ezt akarja tudni, én is tudósíthattam.

– Nahát ezt a mértéken túli aljas!…

Kakk! A telefon lekattant. Zoltika sem volt kíváncsi a helyzet kommentálására, főleg az elfogult, szenvedő alany előadásában.

Lüghey úr íróasztalánál ül. Ül pediglen siralmas csüggetegségben. Az írás nem megy. Azaz ennek pontos, tüzetes lefolyása nem ilyen egyszerűen megszövegezhető valami.

Lüghey úr délutáni szundítása után kedvező alkalmakkor úgy szokott heverni díványán, hogy a készülő munkája szinte magától kezd fogalmazódni agyában. Ez valóban isteni érzés! A teremtésnek fönséges kábulata. Majdnem kéjes boldogság… Igen! Kedvező körülmények között.

De most? Amikor Lüghey úr fölriadt álmából, és rá rögvest a kisfia látogatását fogadta, és párbeszédük lezajlott, hát Lüghey urat hirtelen parancsoló ellenérzület fogta el minden szellemi erőfeszítéstől. Ez az érzés egészen fura. Nem valami pozitív iszony, fáradtság, kiábrándultság készülő munkájával szemben. Ellenkezőleg! Lüghey úrban vad vágy ordít fel, hogy folytatnia kellene munkáját, mert az remek, érdemes munka, és ha ez a lelki bezápultság százezerszer is rá akarja disputálni ilyen rossz percekben, hogy munkája gyatra tákolmány, ez hazug, ostoba, gonoszindulatú befolyás…

Minek a befolyása?

Itt Lüghey úrnak lelkét piszkos áradatként borítják el beteges képzelődések.

Kereshetné állapota megfejtését tíz ésszerű jelenségben is. Így például! A Műintézet gyűlésére másnemű eszmefűzésű dolgozattal készült tegnap, ami nemcsak kimerítette, de ki is zökkentette munkája hangulatából. Azonfelül elég súlyos idegmunka volt a délelőtti ülésen való szereplése és az ott benne előidéződött, erős erkölcsi háborgás. Azonkívül sok étvágygerjesztőt hörpintett föl éhomra. Azonkívül az ebéd alatt feleségével való évődése sem használt lelki összhangjának. Attól eltekintve, hogy emiatt és a vendége miatt is, több pohár bort hajtott föl, mint szokta… Azonkívül… Ejnye! Hát hány indok kelljen még Lüghey úr társadalomtudósi lelki fölfektetettsége időleg való összekuszálásának magyarázatához?

Hiába!

Ő, amint ott ül íróasztalánál, egészen bizarr rémledezések martaléka. Zoltikának megjelenése döntötte őt szellemi csődbe. A kisfiú ártatlan személyisége, valamiféle transzcendentális folyamat eszközletével, hatalmas, ellenséges, erőszakos rémmé növekedik Lüghey úr fantasztikus másik énje elképzelésében. Az összefüggés groteszk vonalát tisztán látja Lüghey úr fia és maga közt, mint holmi szellemi őslények képviselői közt, amiknek nincs koruk, és a valóságba évmilliók, származástanilag is fölfedezett különös tendenciáit állítják szembe egymással. A kisfiú lelkisége a cirkuszba vágyódásával, az ősi ösztönök tombolásának csökevény maradványához húzó nosztalgiák kárhozatos uralmával, mintegy hipnotizálni tudja gátlására az atyját, aki viszontag a magasztossá csiszolódott emberiességi eszmék harcát képviseli a betűsorok hadseregével…

Zavaros az egész? Ez meglehet. De úgy különben minden egymásba függő jelenség a tárgyban meghökkentőleg kvadrál Lüghey úr titokzatos ikerénje aprólékos megfigyeléseiből alakított rendszerrel.

Egy kis megalománia is színezi elgondolását olyanformán, hogy munkája gondolatait világrengető távlatnak érzi. Ugyancsak enyhe üldözési rögeszme is érvényesül Lüghey úr mássá hasadt énjének fölfogásában. De ez a tény viszont mit jelent? A sötét indulat, az ösztönélet harcos kegyetlensége nyugodtan választja az alakoskodásnak minden fegyverét üzelmei leplezésére. A jámbor jóhiszeműségnek állítja éppen csapdáit az álnok színlelés. Őkörüle pedig így mozog környezete!

Lüghey úr elméje kényszerképzetek egész sorát állítja csatasorba, hogy a mai napnak eseményei nem voltak igenis csupa véletlenek! Neje démonikus ravaszsága vezette rá a kisfiokat arra, hogy pont ma, pont az utolsó cirkuszi előadásra akarjon kéredzkedni, pont úgy, hogy Lüghey úr kénytelen legyen nevelési elvei szerint sarkára állani a gyerek védelmében, és következésképp az egész neje bosszúja, mert őt nem akarja kísérni!…

Zavaros ez? Az meglehet! De Lüghey úr agyában már úgy összegubancolta hasadt énje minden tudatos és tudatán kívüli gondolatát, sejtelmét, hogy tehetetlen ezzel az állapottal szemben. Ül báván, merev tekintettel az íróasztala előtt, és annak valami homályos tudatában, hogy őrültségnek, eszelősségnek adja meg magát… nem küzd ellene!

Ez a kínzó lelki összeroskadás testileg is visszahat rá. Nehezére kezd esni a széken való ülés. Visszamegy a pamlagjához, és búval, keserűséggel, lázadó dühvel végigveti magát rajta.

Alig hever valamicskét. Egyszerre, mint a villámcika fényében az addig rejtelmes sötétben búvó tájék… Lüghey úr készülő munkájának elakadt eszmesora remek tisztaságban kínálkozik eléje. Lüghey úr boldogan szökken föl a díványról, és rontana íróasztalához. De közben már érzi, hogy a rontó varázs, amely gyötrelmes gátlását dirigálja, teljes erejével lepi el újra eszméletét. Előbb frissen pergő gondolatsora megint csupa gubanc, ostoba szimbólumok láncolata.

Nem hajthat erre! Nem engedhet! Odaül íróasztalához, és már kopog is a gépén. A lelki gátlás határozott testi elváltozásokat vált ki szervezetében. Szeme káprázik, a karizmai elpetyhüdtek. Külön kell küzdenie szemtelenül tolakodó helyesírási hibák ellen is. Nem enged! Kopácsolja a sorokat, ahogy imént világos értelemmel sorakoztak agyában a gondolatok… De hát, de hát, de hát!… Most ez a belső gonosz bűvölet szorongásával egészen kiforgatja mivoltukból Lüghey úr eszméit, ferdít rajtuk, mondatfűzési hibákon töprengeti őt, míg elsikkad ebben az utána jövő képzetsorának lendülete… Határozottan buta szószerkesztési viccek kaján tüskéi görögnek Lüghey úr elmejárásának útjába… Bámulatos!

És borzalmas!

Most olvassa végig éppen, mit írt le. Merő marhaság! Túlhajtott részletpepecselés az egész, amit leírt.

„Vedd ki a gépből, és tépd el! Hagyd félbe most az egész munkát, mert rosszabbal kötöd be. Az egész rovására megy, ha belenézed magad a részletekbe ilyen átkozott órákban.”

Ilyen egyszerű és ésszerű bővített mondatokban inti Lüghey urat köznapi énje. És kezei lecsúsznak a gépről. Csüggedetten lóg két karja. Mert rettentő kínszenvedésnek érzi a haladékot, ha ma nem dolgozik! Sőt emésztő felelősségérzet nyivasztja, hogy ha abbahagyja most a munkáját, akkor végleg fuccs annak! Micsoda tanácsnak engedelmeskedjék hát? Hiszen éppen ez az! Ha tudná!

Ekkor a második szobából, ahol fél kilométer hosszú zsinóron a telefonkészség áll, valaki tárcsázik, és beszélni kezd.

Lehet az, hogy neje hazajött? De ez nem az ő hangja, inkább a Suzanne-é. Akkor meg pláne stimmel hirtelen ésszerűségének visszatérése!

Mert Suzanne személye nem képviseli Lüghey úr előtt azt a rontó démont, aki betevő szellemi munkájától akarja megfosztani. Nem! Suzanne inkább valahogy Múzsaként inspirálni szokta a munkára személyiségével, közelségével Lüghey urat. Hiszen azokat az eszmefuttatásokat, amiket neje belérekeszt, és amik megtorlódása szintén Lüghey úr kegyetlen kínjai közé tartozik, Suzanne-nak szokta kiönteni magából.

Lüghey úr mindenesetre fölkél a gép mellől, és hatol kifelé a szobájából.

Már tisztán neszezi, hogy Suzanne hangja a telefonáló. De Lüghey úrban a diszkréció határtalan. Valósággal önbénítást végez hallóidegein, hogy ne vegye tudomásul: kivel és mit beszél alkalmazottja! Harákol, forgatja fejét, és a kertbeli meg más külzajokra ajzza hallását.

Azt mégis jól tagoltan hallja, hogy Suzanne így végzi telefonálását:

– Most már jön ki őméltósága! Majd személyesen a többit. Jól mulassatok! Pá, pá, puszi!

Lüghey úr pedig nem akarta egyáltalán megzavarni Suzanne-t. Kifordult a verandára szolgáló kijáraton a szomszéd szobából, és most ott ténfereg.

Egyszerre észreveszi azt a borosüveget a tálcán, a hozzáállított három pohárral a pálmadézsán, amit a szobacica ott felejtett. Elemi szomj rohanja meg Lüghey urat. És tanakodik: igyék-e, nem-e? Az ivás néha jótékonyan hat idegeire, atekintetben, hogy megkönnyíti fogalmazókészségét, néha nem!

Eh! Amilyen súlyosan ránehezedett most lelki gátlása, ez ellen minden csakis fölszabadítólag hathat.

Lüghey úr szolgáld ki magad alapon ügyesen leemeli a tálcát a pálmadézsáról, és az asztalra teszi, mellé ül és tölt. Úgyszintén leharap egy finom szivart és rágyújt.

A bor első hatása üdítő. De ez csak általános, bizonytalan, körvonalazatlan érzés. Lüghey úr nem is meri szinte megpróbálni, hogy elméjét visszakényszerítse ebbe az enyhe kis mámorában munkája rommá dőlt eszmeépítményének megpiszkálására… Pedig úgy érzi: Suzanne hazaérkezte varázsoldó hatású lehet.

Ül és mereng egyelőre a semmin, a semmibe.

– Mi a? A méltóságos úr itt ül künn?

Ezt Suzanne kérdi. És az asztalt megkerülve már ott áll Lüghey úr előtt.

– Igen! Nem vagyok képes dolgozni. Ez a fiamnak való mai szerencsétlen ajánlkozásom tökéletes stokkungba kerített a munkámban. Maga ezt talán meg sem tudja érteni!

– Dehogynem! – vágja rá Suzanne. – A mai napja aránylag elég zaklatott volt önnek. Zoltika mondta már nekem, hogy estére méltóztattak halasztani a cirkuszba menetelt. Viszont addig már kevés is az idő, hogy ön, mint szokta, belemelegedjék a munkájába, hát ez teszi, hogy idegesen, kedvetlen nem bírja koncentrálni magát!

Ó, micsoda áldott balzsam ez a nehány mondat Lüghey úr kedélyére!

Suzanne pláne azzal akarja befejezni: talán, miután ő hazajött, fölmentheti Lüghey urat a cirkuszlátogatástól, csak viszont Lüghey úr fölmenthetné-e őt attól, hogy nyolcra a méltósága rendelkezésére álljon?

De Lüghey úr Suzanne szavába vág. Mintegy bevezetőképpen teszi ezt, azonos gondolatból kifolyólag:

– Igaza lehet! – bólint. – Na és kegyed, hogyhogy ily korán hazacsöppent? Úgy volt, nyolcig marad el! Nemde?

– Megvan az oka! – legyint Suzanne és sóhajt.

– Talán foglaljon helyet! Iszik egy pohár bort? Ez nem árthat!

– Ó, merszi bien! Nem árthat! Sőt!

– Hát parancsoljon!

Lüghey úr tölt Suzanne-nak és magának is. Koccintanak és isznak. Lüghey úr csemcseg. Suzanne határozottan olyan jelleggel nyalja száját a bor után, mint egy kecses, forró, édes nőstény fenevad, és lehunyja szemét, hogy új, enyhe sóhajban emelkedjék dús, formás keble.

– A-a-ahh!

– Na mi van, Suzanne? Ez csak nem jelenti azt, hogy nem szuperál a vőlegény?… Vagy igen?… Kicsit talán hosszullani lehet már a házasságuk halogatását. De csak nem vetemednék arra ilyen rendes egyén, hogy kegyedet felültetné?… Vagy igen?… Hisz ez szédelgés volna tőle!…

Suzanne játssza a fájdalomtól megtört lelkületű nőt. Rá-ráemelinti nagy, sötét szemét Lüghey úrra. De nem nyilatkozik mindeddig egyenes faggatására sem.

Most egyszerre így pakol ki:

– Rezek? Ez egy piszkos és szabályos hülye. Ez egy olyan szélhámos, aki érthetetlen erénycsőszi allűrökkel dolgozik, talán szadisztikus hajlamainak a kielégítésére. A jóságos Madonnám nem tudom, miért engedte meg, hogy ezt a rongy pasast föl ne rúgjam az utamból, amikor belebotlottam.

– Összevesztek?… Nagyon?… Végleg?…

Miután Suzanne az előbbi pózában ül és némáskodik, kivéve, hogy nem fájdalmas, hanem dühszikrás pillantásokkal és boszorkai arctorzulatokkal… Lüghey úr vár. Majd csak közli Suzanne, mint előbb, magától, ami a begyében forr.

De Suzanne ezúttal marad egy hatalmas sóhajnál és legyint:

– Hát mindegy!

Erre Lüghey úr fölteszi, hogy csak nagyobb szabású csetepaté lehetett a szerelmesek közt, és igyekszik bizonyos enyhítő, békítő hangokat megütni a következőkben:

– Csodálnám, ha komoly volna maguk közt ez az összetűzése, Suzanne, megbocsásson! Megesik az ilyesmi. Majd kiengesztelődnek. Hiszen Rezek biztos, hogy szerelmes kegyedbe, és hát kegyednek sem kivetendő egy ilyen jó állású, jó külsejű, komoly egyénnel az élettársi viszony. Ezt merem állítani.

Suzanne konokul hallgat. Csak néha-néha emeli nagy szemét Lüghey úrra, mintegy ösztökélőleg szelíden, bájosan: csak beszélj, te édes, jó ember!

– Én nem tapasztaltam – veti itt közbe végre Suzanne. – Egyáltalán nem az ideálom semmi vonatkozásban ez a szörnyű tökfilkó, ez a kényes, az aggodalmas, a nagyképű, a képmutató filiszterek külön kiadású díszpéldánya. Ez a Rezek!

– Hogyhogy? – hüledezik Lüghey úr. Aztán hirtelen felülkerekedik humorérzéke, és okosnak tartja, ha Suzanne bizonyára jelenlegi lelkiállapotában túlzásokba ragadtatott kifejezéseinek leszerelésére megereszti finom, jóságos mosolyát, és így szól: – Hát mégis, micsoda jellemű volna az a férfitípus, amely kegyednél kifogástalan ideálként szerepelhetne?

Suzanne erre egyszerre szinte a vadászó sirály gyorsaságával moccan, egyenesedik föl ültéből, hajol kissé Lüghey úrhoz, és nagyra nyitott szemét belemereszti becsületesen, őszintén, rajongólag a Lüghey úréba, és halkan, szinte buján vijjogja:

– Mint ön!

Hu! A nemjóját!

– Én?… Ééén?… Na dehát… na dehát!… – hebegi Lüghey úr.

– Igen! – néz, ahogy lehet Suzanne Lüghey úr erre-arra kapkodott két szeme közé: – Ön egészen megközelíti, sőt tökéleten födi azt a férfit, akiben, ha egy nő fölolvad, azt kapja meg, amit tőle várt… De ne értsen félre természetesen engemet. Hiszen ez a vallomás nem kötelezi önt semmire irántam… Nemcsak mert nős, családos és nagy úr hozzám képest… hanem izé, mert önnek szempontjai érthetőbbek, hogy könnyű és felelőtlen viszonyokat nem szükségel… Nyíltak lehetünk egymáshoz! Azaz, csak én vagyok. Sajnos!…

Tyű! A teremburáját! Suzanne vörös lett a zavartól, és elakadása közben szemérmesen lesütögeti nagy, barna két szemét. Ám igaz! Amikor közben-közben fölveti őket, akkor akárcsak bűvpányvákat dobna Lüghey úr érzéki lénye köré, újabb, újabb és vágygerjesztőbb hurkokkal.

Lüghey úr rendezi gondolatait. De még készen sincs vele, már nyílik a szája szóra:

– Hát a helyzet az, drága Suzanne, hogy még hogyha én, e-e-e-elvetném, mondjuk, a nevetségesen túlzott aggályokat, hogy… e-e-e… hát köztünk valamiféle szövődjék, mert kegyed nekem, amit talán nem is tagadnék, rokonszenves…

Topp! Suzanne szép, puha, hosszú ujjú kacsója előrerándul, és már ott pihen a Lüghey úr barna szőrös mancsán, és így kérdi lázban, elborult tekintettel:

– De ez nemcsak udvariaskodás? Nemcsak áltatás? Mert én arcátlan kihívtam, kierőszakoltam önből!

– Nem! Egyáltalán nem! – hallik Lüghey úr felelete, és másik keze leborítja a Suzanne kacsóját, mintegy foglyul ejtve azt.

– Ó, be boldog vagyok! – suttogja Suzanne, és egész lénye gyönyört lehelő izzás, hívás, ígéret, odaadás…

Viszont Lüghey úr köszörül egyet láz szárította torkán és kezdi:

– Viszont, sajnos, nem táplálhatunk semmiféle reménységet, hogy… izé hát… esetleges egymás iránti vonzalmunknak más folytatása is legyen, mint hogy itt kifejeztük… Hiszen, ha magát egy kis összezördülés el is tántorítja érzésben a vőlegényétől, nekem ezzel visszaélni képtelen aljasság lenne… Hiszen szavam köt neki, hogy nemcsak mástól, de önmagamtól is óvom magát a tisztességes egybekelésükig… Hát!

– Ez a nehézség elesett! – rázza fejét Suzanne.

– Hogyan? – firtatja Lüghey úr. – Kegyed előtt adtam a hivatalszobámban.

– Ön mégis föl van oldva a szava alul, amit ennek a piszok gazembernek adott! – mondta Suzanne. És hirtelen áradozóan, hullámzó kebellel folytatja: – Ó, én akkor igazán, ott a hivatalban, úgy-úgy-úgy-de úgy tudtam imádni önt, mikor ez az undok állat Rezek fölvitt önhöz mint igazgatójához, hogy szerződtessen nevelőnőnek. Talán emlékszik? Rezek, ez a randa állat, véletlen akkor egyszer életében szépen fejezte ki magát, hogyhát ő megtalálta bennem azt a nőt, akit gyermekei gyámolítójának is különbnek tart, mint az édesanyjukat, és én oly elhagyott vagyok, messzi idegenből ideszakadt szegény, francia lány… Erre én sírva fakadtam, és egyszerre látom, hogy önnek is könnyek gyűlnek a meghatottságtól szemébe… Hát én úgy imádtam önt ezért, mint egy nagyszerű lelket, egy igazi férfit!… Bezzeg Rezeknek a fapofáján egy ránc elérzékenyülés nem jelent meg… Úgyhogy ön restelkedett előtte a lágy szíve miatt… Hát nem emlékszem jól? Ön azért fordította hirtelen tréfára a tárgyalást.

Lüghey úrban a legvisszásabb érzések dúlnak egyszerre. Bűbájt lehel számára ennek az érzelmes, szép lánynak minden moccanása és szava. De egyúttal félelem szorongatja, hogy felelős, ha ily nagy szenvedélyt gerjeszt ebben az enni való teremtésben maga iránt, és azt nem lohasztja, hanem szítja kedvességével… Mi kavarodhatik ebből?

Lüghey úr összeszedi minden higgadtságát, és így szól:

– Maga jobban kitüntet, Suzanne… izé… szeretetével és elismerésével, mint érdemelném!… Khe!… Ehe!… Hee!…

– Ön talán fél, hogy én más viszonzást is kívánok cserébe, mint hogy egy picikét, nagyon picikét… ne legyek ellenszenves önnek, és nagyon picikét törődjön velem. És semmi mást! Ez már nekem túl is sok. És elég. Én olyan messze vagyok attól önnel szemben, hogy valami számítás is, érdek, vagy mi, akármi keveredjék érzéseim közé… Megértheti! Bármi történnék valaha közöttünk, önnek semmi felelősséget nem kellett vállalnia ezzel… Ön megtart, míg akar, és kirúg, amikor tetszik…

Még csak most döbbent meg igazán Lüghey úr. Hiszen itt már olyan felajánlkozás forró szavait hallja, ami elől szégyenteljes kitérnie nyomós indok nélkül, mindenképp. Pipogya, sőt ostoba, sőt lelketlen, kíméletlen fráter lenne, ha megtenné.

Közelebb zökteti egyszerre székét a lányhoz, és fölemeli kezét, csókot nyom rá egyelőre szótlan. Suzanne-t a gyönyörűség reszketteti meg, hogy Lüghey úrnak csak egy ily mozdulatán is tapasztalni véli: ez egy minden ízében férfi, sőt világfi viselkedése! Hát nem minden elkényeztetést, minden odaadást megérdemel egy nőtől? Ó!

Sajnos Lüghey úr megszólalása rácáfol Suzanne minden édes hiedelmére. Ezeket mondja a várható szerelmes szavak helyett:

– De hát Suzanne! Becsülni tudna-e engem, ha én magát, egy hivatalnoktársam menyasszonyát…?

– Téved! Ma délután kirúgtam!… És végleg!…

Suzanne szinte diadalmámoros tudósítása megint dermeteg döbbenetbe ejtette Lüghey urat. Hátha ezek után sincs két vállra fektetve óvatoskodása, aggályoskodása?…

Csőr-csőr-csőr-csőrr!

A telefon berreg odabenn. Lelki kavarodás kapva kap egy ilyen köznapi zajon:

– Na, a telefon! – állapítja meg maflán, de szinte boldogan Lüghey úr, hogy megfontolásai valami haladékot nyertek. És állana föl helyéről, hogy a szobába siessen.

Ám Suzanne megelőzi:

– Ez nekem szól valószínűleg. Most szemtelenkedik a pasas! De akarja hallani, mi a válaszom neki? Jöjjön! Telefonáljunk együtt.

– Ha valóban meggondolta jól… akkor csak intézze el!

Suzanne-t már az ajtóban érik Lüghey úr szavai. Hiszen nem várathatják a telefon dühös, makacs bőgését.

Helyette azonban Zoltika ront föl a verandára a kertből, ahol a hülye Misukával papír repülőgép eregetésével szórakozott eddig. Lüghey úr egyáltalán nem rendezheti el kellőleg lelki egyensúlyát.

– Apuskám, ha autóbuszon megyünk, akkor készülhetünk! Háromnegyed hétre mindjárt. És az előadást fél nyolckor kezdik pontosan. Jegyet is kell váltanunk.

– Jó, fiacskám! Csak Suzanne hazajött és telefonál… Te csak öltözködjél… Indulunk… De most hagyjál! Suzanne-nak fontos megbeszélnivalója van velem a telefon után.

– Tudom! Phű! – legyint Zoltika. – Szemtelenkedik Ottó bácsi. Pedig én, míg Suzanne pongyolába bújt, átadtam az üzenetét a telefonba Ottó bácsinak, hogy mehet a fittyfenébe!

– Hogy-hogy-hogy? Honnan értesültél te efféléről?

– Én? – von vállat Zoltika. – Hát a házmesterék, a sofőrné, Misuka és még a szomszédasszony lánya, Rézike is ott álltak az udvaron, amikor Suzanne kihirdette, hogy kirúgja a vőlegényét, Ottó bácsit, és nem szabad egyáltalán beengedni őtet a kapun!

Lüghey úr minden porcikája egyetlen rettenetté vált kisfia közléseire. Úgy érzi, ez az ártatlan fecsegő kis száj kárhozatos mélység széléről rántja vissza, amibe már belefele zuhant. Suzanne, ez a szabadszájú, elszólós lány egyáltalán nem aggályoskodik, ha bármi dolga, akárkik tudtával, kirakatban folyik le… Hát szabad engednie vele szemben egy gyönge órájának?…

Nahát most aztán erélyesen! Kiábrándítónak, ridegnek, ha kell, még durvának is kötelessége lennie ezzel a bármily édes, de szemérmetlen némberrel szemben.

A szálloda Budapestnek egyik legelegánsabb gyógyszállója. Egy köszvényes egyiptomi urat is őriz egyik emelete feleségével, és egy nippszerű japán házaspár is lakik a szállóban, hogy az egzotikus sötét és sárga színek is képviselve legyenek a vendégek koszorújában.

A szállónak hatalmas előadótermében terítettek a jótékony teára, és aztán következik a műsor, és aki bírja, még a tánc is.

A terem zsúfolt. Az elnöklést egy volt közéleti hatalmasság vállalta. Mellette az alelnöki tisztet doktor Prizmáné született Csengeleghy bárónő őméltósága látja el.

Az előadók között a művészszobában már ott van Patyók Lajos, ismert humoristánk. Ő fogja konferálni a műsort. Várják Hetsepech Lili, közkedvelt operaénekesnőnket. Két szavalónő, egy szavaló még a műsor kétesebb értékű támasztékai. Valamint L. Kajmótzy Jolanda dalénekesnő őméltósága.

Cinka Pali éppen e pillanatban dühöng és utálkodik rajta, micsoda hangot enged meg magának Patyók, Lügheyné egykori növendéktársa, a méltóságos asszonnyal szemben, a három szavalófenomén jelenlétében. Legenyhébb gesztusa, hogy megmarkolássza a méltóságos asszony gyönyörű nyakát, és fitymálkodva mondja:

– Szorítsz, mamuskám, az énekednél, az a bajod. Ha erről leszoktál, és nem csikarod a nagyérdemű fülét, akkor puszilnivaló leszel.

A karját, akár egy zsákon, úgy veti át a méltóságos asszony karcsú derekán, hogy fölkapja őt, és megcsókolja a nyakán!

Cinka? Ha nem volna az a gyáva fráter, aki? Akkor már Patyóknak régen odacserdítette volna azt a nagy pofont, amitől viszket a tenyere. De hát csak Lügheynének súgja, amikor Patyók kimegy a művészszobából:

– Nem sokat engedsz meg ennek a piszok bohócnak? Akár növendéktársad, akár nem…

A méltóságos asszony azonban édes, csiklandós kacajt hallat a Cinka dohogására. És aztán igen rendreutasítóan mondja:

– Nem mindenki olyan fanyar és fenekedő, mint te a művészkollégáidhoz!

– Kollégái ezek a frásznak! – adja vissza Cinka. – Hogy deklarálódnék én ilyen vacak ripacsok és műkedvelők kollégájának? Az együtt szereplés még nem kötelez semmire. Tartsuk csak meg a három lépést. Én be sem mutatkozom soha ilyen csőcseléknek, ha nem kötelező, vagy más nem teszi, vagy ő nem tolakszik rám!

Cinka, mint a mérges kandúr, köpköd. De fortyogása csak mulattatja a méltóságos asszonyt:

– Jó-jó, csak pukkadozzék, kedves tanár úr! – bólogat.

– Pukkadni? Én? Min? Ilyen szörnyűségen, mint egy ilyen hebrencs műsor. Tegyek neked, szívem, egy vallomást? Nem sértődsz meg?

– Tőled nem! Semmin! Hülyék handabandázását nem szokás komolyan venni.

A méltóságos asszony szívélyesen mosolyog Cinka szemébe, és kacsójával is megsimogatja maró szavai enyhítésére Cinka képét. De Cinka sustorgó indulatait ez nemhogy leszerelné, hanem szítja.

– Hát ide hallgass! Én nem mulatok Budapest legjobb kabaréin, színházaiban, dalszínházaiban. A potyajegyeket már utánam hajigálták, és megnehezteltek rám ezerszer, hogy nem érdekel előadóművészetük. De miért nem? Mert lapos, hazug, ötlettelen a számomra, a régi nagy példákon nevelődött kultúrember számára, a mai összes emelvények terméke. A humor szentélyei is ilyenek. Elcsépelt, patronos, nyomorú elménckedés és ennek ugyancsak agyonvariált parodizálása az egész!

– Püha!

– Igen! A próza fejlődött és fejlődik, a vers is, a zene is, a bohócmutatványok is a cirkuszban, csak a színház, a mozi mutatja a mai szellem kiskorú dadogását, a valóságból való kiesését, megkímélt, érzékeny emberrétegek nyaláci vagy durva csőcselék durva ízlésének kiszolgálását.

– Rendben van! Ezért nem szerencsés a színház és mozi, hogy látogassad. Hanem?

– Hanem általad szerzek magamnak lelki üdülést másutt.

– Általam? Na ne mondd! Hol?

– De mondom! Ilyen műsoros esték, amikre veled megyek, ha nem is a legetikusabb alapon, de úgyszólván helyreütik napokra, hetekre kedélyemet. A karikatúra nagy művészet. Talán a művészetek teteje. Hát élvezni a valódi és nem gyártott karikatúrát, szintén emelkedett lelki procedúra. Ezzel vigasztalom magamat, és… olyan röhejek, szinte görcsök fognak el…

A méltsás asszony csak most kapiskálja, hova lyukad ki Cinka barátjának értekezése. Gyönyörű két szeme máris elborult, és düh, gyűlölet lövell belőlük leplezetlen a Cinkáéba.

– Piszok! – bökte ki megvetőleg.

– Miért kellene magadra venned okvetlen kijelentésemet? Egy énekes…

– Nem érdekelsz! – vág közbe a méltsás asszony. – Már észrevetted, hogy egy kis hangulatban vagyok, hát megfúrod. Amikor jól tudod, hogy trémás vagyok, reszketek minden föllépés előtt, hogy kifütyölnek, nevetséges figurává válhatok… Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm neked!

Nagy könnycsepp tündököl meg a méltsás asszony szép szemében, és gördül alá arcocskáján.

Cinka legszívesebben lyukat fúrna magának enkörmével a talajba, hogy belebújjék, és a mélyben elmetssze a nyakát, mivelhogy gégéjéből előtörhetett az iménti gúnyszónoklat.

Ám a párbeszédet megszakítja a teremszolga. A telefonhoz hívják Lügheyné őméltóságát.

A telefonnál, künn a folyosón, a méltsás asszony. Minthogy minden nő született zsonglőr, egyik kacsójának kis- és gyűrűsujjával szorítja a púderdobozát, míg hüvelykje és mutatóujja közé szorítja a púderpamacsot. Így szárítja imént lekönnyezett ábrázatát. Ugyancsak másik kacsója kisujjára akasztva retikülje, hogy ugyanazzal a kezével fölvegye a telefonkagylót:

– Halló!

– Itt Béla!

– Richardson? Telefonálsz? Mi az? Talán nem akarsz meghallgatni?

– De igen! Okvetlen. De nem kések el, ha most indulok taxin? És beeresztenek? Mert valahová eldobtam a jegyedet, én hülye.

– Nem késel, öregem! Dehogy! Rám soká kerül a sor, és el sem kezdték még. A jegyszedőnél pedig elintézem azonnal, hogy bebocsásson. Vagy gyere be a művészszobába.

– Nem! Ez fölösleges. És kínos nekem!

– Hát akkor Richardson névre jegyed van a pénztárnál. De a számom után csak bejössz megmondani, milyen voltam?

– Sajnos, nem időzhetek aztán ott, ha meghallgattalak. Randevúm van, tanítvány ügyében. Hiszen ráér, ha holnap délután beszéljük meg az órán a dolgot.

– Nem! Én nem akarok izgulni addig, huszonnégy órát, hogyan tetszettem neked? Akarok veled találkozni. Hol van a randevúd?

– Hát izé… Otthon, nálam. De…

– Akkor odamegyek. Szakíthatok időt ma. A vénségem nincs velem. Cinka Palit már leráztam, ezt az aljas dögöt, majd elmesélem neked, hogyan viselkedik itt. Látni akarlak ma este. Igazán megváltoztathatod egyszer miattam a programodat.

A telefon körül egy úr somfordál idegesen. Bizonyára fontos, sürgős üzleti ügye van. Már a másik telefontól jött ide. Annál az egyik szavalóművésznő végevárhatatlan csacsogásától undorodott el. Most mégis visszamegy. Mert az a telefon látszik reményteljesebbnek neki. A telefonból Richardson hangja jajong a méltsás asszony pici fülébe:

– Nem tehetem, drága kincsem! Olyan meghívásom van, amelynek elmulasztása minden érdekem húsába vágna.

– Hát akkor otthon addig mégis fölkereshetlek, amíg arra a vacsora utáni feketére mégy?

– Nem tudom, hogy merjelek biztatni, nehogy hiába jöjj, drága szívecském. És most már soká tart ez a csevegésünk. Nem gondolod?

– Nézd! Maradjunk hát annál, hogy én mindenesetre fölugrok hozzád egypár percre, ha innen szabadultam. Most pedig az jut eszembe, hogy elküldöm érted a kocsinkat, az öt perc alatt ott van és elhoz.

– Tedd azt! Jó! Kezed csókolom!

– Szervusz! Illetve a viszlát, ha…

Kakk!

A lekattant telefonkagyló összerezzenti örömében a másik még mindig elfoglalt telefontól visszaszívódott urat. De a következő pillanat már őrjöngéses átkát és káromkodását hallaná, ha nem fogai közt dünnyögné csupán.

A méltsás asszony újra tárcsázik. Tárcsázza pedig saját otthonát.

– Halló!

– Lüghey lakás. Nem a méltóságos asszony?

– Én vagyok, Suzanne. Hogyhogy maga nem ment az Ottójához?

– Vissza is jöttem.

– Ja úgy! És most mi a szituáció? Férjem elment csakugyan azzal a kis gonosszal a cirkuszba?

– Nem! Elkésték az előadást. Este mennek. Illetve hát most én is elkísérhetem a gyereket, ha nincs szüksége rám a méltóságának nyolckor.

– Nem lesz! Sőt mondja apusomnak, hogy egyáltalán nem jövök haza vacsorára. Ellenben ajánlok valamit. Maga ne vállalja egyedül, hogy cirkuszba kíséri a kölyköt. Csak hadd vigye az apja. Aztán kérje meg őt, hogy cirkusz után üljenek be a Stockholm kávéházba, és ott várjanak rám, ha én már ott nem lennék. Mert én a báró úréktól jövet útba ejtem ezt a kaffát.

– Értem! Átadom!

– Helyes! Okom van rá, hogy kényszerítsem őméltóságát a fia gardírozására, ha egyszer olyan fönnen szembeszáll velem, és megaláz maguk előtt.

– Értem!

– Ja! És a kocsi nem kell nekem. Húsz perc múlva ott lehet a ház előtt innen, és éppen jól viszi őket az előadásra. Hát most a viszlát!

Kakk! A telefonra váró szegény üzletember ezúttal nem csalódott. A készség szabaddá vált.

Van olyan lelkiállapot, aminek fölborításához elég a legparányibb kellemetlenség. És van olyan, amely mindent elbír, és fölénye, derűje csorbát nem szenved.

Ilyen a Suzanne-é most. Amikor visszahelyezi a kagylót, az egész lány csupa boldog kajánság.

– Bestia! – dünnyögi halkan. De kacag hozzá, és mintegy valami láthatatlan saját magának kacsint a légbe, akárcsak ezt mondaná: most majd kibabrálunk őméltóságával! ezzel a…!…

És míg Suzanne lassan visszamegy Lüghey úrhoz a verandára, szinte egész életén vet számot magában, bizonyos vonatkozásban. Mégpedig következőképpen.

Amikor sanyarú életpályáját elkezdte, tapasztalnia kellett, hogy kenyéradóinak férfi részével szemben csakis két eshetőség között választhatott. Vagy engedett szerelmi ostromuknak! Vagy nem! Ha igen? Akkor tűrhető dolga volt, és odaadása viszonzásául néha egészen alapos érvágásokat is tehetett gazdáin. Ha nem? Akkor sora rossz lett, és különböző szekálások, kellemetlenkedések után kidobatott helyéből csúfosan, sommásan.

Hát Suzanne az egészség, az életöröm, az okosság gyermeke. Ha már tapasztalta, hogy sora így is, úgy is gazdái bajadérává kényszeríti, akkor igyekezett nemcsak minél ügyesebben csikarni ki tőlük az ellenszolgáltatást gyöngéd odaadásáért, hanem eleve bizonyos autoszuggesztióval nevelte rá saját magát, hogy a kényszerű bukásain ne érezzen különös utálatot és gyötrelmet. Ellenkezőleg! Próbálja fölfedezni csábítóinak jellemében és külsejében a rejtett vagy nem is létező szépséget, kedvességet.

Lüghey urat első pillanatban gyönyörű férfipéldánynak ítélte Suzanne külsőleg. És belsőleg? Az első öt perc együttlét után ellenállhatatlanul, minden odaadásra érdemes léleknek találta. Na és a sors különös kegyetlensége folytán pont egy ilyen ritka, nagyszerű egyéniséggel essék meg, hogy eleddig hozzáférhetetlen volt Suzanne minden abbéli áhításának, hogy bármi gyöngéd közük legyen egymáshoz. A szörnyű üvegfal összetört közöttük ma délután! Ez Suzanne-t magasra csapzó érzelmi és érzéki eksztázisba hozta. Szinte új lazúrral vonta be előtte a világ egész megfakult képét.

Azt is előre élvezte, hogyan fogják most Lüghey úrral a verandán bizalmasan, eszesen megtárgyalni és megcselezni felesége rendelkezését.

Hát ezzel szemben a Lüghey úr kedélye Suzanne-nak éppenséggel kívánatlan másik végletbe vetődött, és vergődött benne. Nem bírja széken ülve az izgalmat. Fölszökken, és két kezét hátra téve tomporán, mint különös izgulatban szokta, föl és alá kezd sétálni a verandán Suzanne telefonálása alatt.

Sétája közben éppen háttal fordult az ajtónak, ahol Suzanne most kijön.

Kijön, és kedvesen, bohókásan ezt rikkantja Lüghey úr hátának:

– Nem az én palim! A méltóságos asszony jelentkezett.

Lüghey úr már megfordult. Suzanne szinte beleremeg, milyen sötét a tekintete. Nadehát ezt a változást nyilván neje jelentkezése váltja ki Lüghey úrból. Gondolja egész joggal Suzanne. És amint Lüghey úr afféle állig begombolkozott vigyázz tartásban érdeklődik:

– Üzen talán valamit?

– Ó, igen! – mosolyog Suzanne. – Parancsa van az ön számára, azaz kettő is van!

A mosoly elhervad Suzanne arcán, hogy tréfás rosszmájúsága, ami olyan sokszor hatott előnyösen Lüghey úrra, ha neje túlkapásait tárgyalták, most csak szigorú, kimért vakkantást vált ki belőle:

– Nos!

– Hát a méltóságos asszony első kívánsága önhöz, hogy ha én itthon is vagyok, és ajánlkoznék is, hogy a gyereket cirkuszba vigyem, ezt ön ne fogadja el, illetve, hogy én ne vállalkozzam rá…

Suzanne szinte esengve várja, hogy Lüghey úr komorsága csak egy kissé is fölenged végre vele szemben a történtek után. De nem!

Lüghey úr nem bírálja fölül neje utasítását. Nem szól. Nem ad okot semmi meghitt tárgyalásra. Vár.

De rém undokak is tudnak lenni férfiak! Suzanne majdnem azon vacillál magában: nem lenne jó megoldás, ha odaugrana Lüghey úrhoz, hozzátörleszkednék, és ezzel radikálisan olvasztaná föl fagyosságát? De nem meri! Lüghey úr vakkant:

– Nos? Ezenkívül?

– Ezenkívül! – sóhajtja Suzanne. – Kéreti önt, hogy cirkuszi előadás után nézzen be a Stockholm kaffába, és ha ő még nincsen ott, kegyeskedjék várni rá, biztosan berobog!

Ahán! Suzanne, szavai alatt élesen figyelvén minden gazdáinak legimádottabbját, észleli, hogy ezúttal vészes indulatot kotort benne tudósításával. Mi az hogy? Lüghey úr egyszerre a düh reszkető paroxizmusában legyint öklével a levegőbe:

– Ez már sok! Hát hogyan képzeli, hogy én a gyerekkel egy éjjeli előadás folytatásaképpen még lokálokba telepedjem be?

Lüghey úr fúj. Sétára indul, tomporára rakott manccsal. És míg elfordulásakor csakis haragtorzulat és elszántság honolt Lüghey úr ábrázatán, visszafordulva már valami idétlen rémületféle, tanácstalanság, harcirtózat lövell jámbor szemeiből pápaszemén át Suzanne-ra. Hiszen ő egy drága jó papucshős!

Ámde ezúttal Suzanne hallgat és vár. Bizonyos ösztönszerű kajánság ez tőle, hogy csak törjön meg egészen szerelmes gazdája, és folyamodjék hozzá tanácsért. Így szegény Lüghey úr hátat fordít neki, és ellép egy sort, hogy újra sarkon forduljon. Suzanne megszánja, és így szól:

– Talán a méltósága úgy gondolta, hogy miután a Stockholmot útba méltóztat úgyis ejteni a kocsival hazafeléjövet, tehát csak föl kell szednie önnek a méltóságát.

– Akkor is! – toppant Lüghey úr, hirtelen megenyhülve, és most már csak színleli a fölháborodottat.

– Van egy jó megoldás! – szól erre Suzanne. – Méltóztassék magával vinni engemet, és akkor én hazahozom a gyereket a kocsin, ön pedig, ha nem lesz őméltósága a kaffában, megvárja, ha ott lesz, hát hazahozzuk.

– Pompás! Suzanne-nak van esze! Gyöjjön ő is! Remek lesz!

Ezt a dicsrikkantást ifjabb Lüghey Zoltán ejtette ki. Hiszen már ott állott a verandán, amikor Suzanne beszélt.

Lüghey úr pedig ott tart, hogy a kitörni készült förgeteg csillapultával, éppenséggel szabadon kezd ömledezni jósága, befolyásolhatósága.

– Nincs kifogásom! – szól.

– Hát akkor ne álljunk már itt, mint a hülyék! – vezényli Zoltika. – Pucoljunk, mert elkéssük az előadást. Mozgás!

– Jó, fiacskám! Indulhatunk! – egyezik bele Lüghey úr és szedelőzködnék.

De Suzanne ártja magát közbe:

– Kitartás! A méltóságos asszony ígérte, hogy húsz percen belül utánunk küldi a kocsit. Neki nem kell!

– Az más! – bólint Lüghey úr.

– Dehogy más! – nyűgösködik Zoltika. – Anyuci ígérete, pláne föllépésekor, annyi, mint a semmi. Elfelejti ő!

– Telefonálta! Most! Most!

– Akkor most, most felejti el! Gyerünk, gyerünk! – sürgetölődik Zoltika vadul. Suzanne-t már hátba lökte buzdításul. Most apját vonszolja kezétől. Az csak enyhén korholja:

– Várj! Várj, édes fiam! Mit mond Suzanne?

– Azt, hogy a méltóságos asszony még véletlen sem intézkedik úgy, hogy simán megoldható legyen, és ne csináljon kavarodást. Honnan szopjam én ki, hogy küldi a kocsit, vagy elfelejti, mint Zoltika hiszi?

– Hát menjünk! – dönt Lüghey úr.

És indulnak gyalogszerrel. Elöl Zoltika vígan. Utána Suzanne-nal édesapja a legkétesebb kedvben, szótlan. Míg Suzanne csupa szerelmes álmatagság, ahogy néha-néha Lüghey úrra sandít, és ahol lehet, és ahogy lehet, haladóban hozzászédül, hozzásimul. Lehetőleg a Lüghey úr könyökének támolyog lépegetés közben puha keblével.

Még jó, hogy a villamosig való út egyenes, és nem kerülik el így a szemberobogó autót.

Amikor a méltsás asszony otthagyja a telefont, már az előadás bevezetőjébe belekezdett az elnök. Csekély nyolc-kilenc sűrűn telegépelt oldalra becsülhetni azt a papírköteget, amit fölolvasásra szánt. A közönség soraiból azok, akik unják ezt az egész műsort, és csakis rokoni vagy baráti vagy jó összeköttetési alapon csődültek ide, főleg ilyesmikre feszítik a figyelmöket. Nos, egyelőre az elnök még szabadon beszél, vagyis vezeti be a felolvasandó bevezetőjét. Éppen azon rágódik rém hosszadalmasan, hogy ő miért nem lett soha jó szabad előadó, és miért kell neki minden beszédét, bárhol, ülésen és akármi megnyitón otthon szabatosan megszerkeszteni…

A méltsás asszony sietve adja ki utasításait egy szállószolgának, hogy továbbítsa sofőrjének. Aztán jön vissza a művészszobába.

Abban addig Cinka csupa merő aggodalom és lelkifurdalás: minek kellett megríkatnia hőn imádott barátnőjét? Megjelentére fölcsillanó tekintettel, minden bocsánatkunyorálásra, töredelemre hajlamosan mozdul feléje.

De a méltsás asszony az ajtón belépve durcás arccal, gyorsan félbalt csinál, és leül a fal mellett egy székre. A másik széken egy újság hever. Fölkapja, és szokásaként kezdi átfutni a vastag betűs címeket. Kivéve a politikát. Az egészében érdektelen számára. Átlapozza, és hátul a színház és művészet rovatnál vesztegel.

Cinka már odasuvakodott melléje. De egy szó nem sok, annyit sem szólt. Viszont erősen töpreng, mi legyen az a téma, amit gyönyörű barátnője ellenállhatatlan érdeklődésére megpendítsen, és belőle ügyes átmenettel megteremtse kettejük között a szívélyesség hangulatát? Már kezdi is:

– Úgy rémlik, a terem már nem zsivajog! Csak egy hang makog. Tehát megkezdték. Becsülöm másfél órára, míg ránk kerül a sor. Mit gondolsz?

Semmi válasz. A méltsás asszony, mintha nem is hallaná. Pedig közönye mögött ugyancsak erős hatással érik őt Cinka szavai. A telefontól jövet már utolérte szokott lámpaláza.

Ez mindenkinél más. Olyik művésznél észrevétlen mászik az idegeire, és aztán fokozatosan emelkedik emésztővé. Másnál, mint a méltsás asszony is, hirtelen rohammal érkezik a szurkolás. Aztán mint a fogfájás, szakadatlan és egyforma erővel nyilallik egyre-másra kedélye kínjára.

Ha hangot adna most érzésének, körülbelől ezt mondaná: ó, milyen kegyetlen szenvedek! És éppen a huzamos várakozás, amit most Cinka említ, ez fogja a végletekig nyűni idegeimet. Nem is értem magamat, hogy mi örömöm van nekem ebből a kínszenvedésből. De borzasztó így, amint belém vájja vaskarmait!

De hát a méltsás asszony néma. Az újság betűit böngészi. Bár azok félig-meddig értelmetlen cikáznak csak gyönyörű szeme előtt, és tudatáról akkor is úgy peregnek le, hogy egy irgalmas szót nem jegyez meg az átfutottakból.

Cinka szólal meg újra:

– Ez a műsor aránylag rövid. Ennek a végefelé kerülni valóban előnyösebb. Mert ma már megváltozott a régi gyakorlat. Régen tényleg megbecsülésnek számított az a szám, amit utoljára hagytak. De hát ma a távműsorok korát éljük, és a legjobb számok előre vagy a közepe felé tülekszenek. Nem tapasztaltad?

A méltsás asszony mellőzi a feleletet. Fölveti ugyan fejét a hírlapból, de valahogy eszelősen, csak a levegőbe bámul. Nincs más öntudatán, csak a drukkolásnak átkos gyötrelme. Mint a kínpadra feszítettség azt a gondolatot sugallja neki: még az sem volna baj, ha elmaradna föllépése, mint ez valóban megesik ily marathoni műsoroknál!

A méltsás asszony helyett egyik szavalóművésznő hallgat oda a Cinka szavaira. Iszonyúan csinos. Elöl-hátul alaposan kivágott, habkönnyű öltözék takarja istennői bájait. Azaz háta tiszta pucér, le egészen a csípőjéig, és dereka karcsú vonala valóban észbontó. Cinkára vetett szeme határozottan kacér, hívó, ingerkedő. „Szeretnék magával megismerkedni! Minek oly tartózkodó, tanár úr?” Efféle vibrál Cinka felé tekintetében.

De Cinka most érzéketlen minden lányos bűbájjal szemben. Annyira marja begyét az, hogy helyreüsse a szokott kedves, meghitt viszonyt barátnőjével.

Hosszabb, most már kissé ingerítő szótlanság után Cinka bizonyos daccal kockáztatja meg:

– Nagyon zokon vennéd, ha magadra hagynálak itt? Miután úgyis újságot olvasol? Beülök, és meghallgatom a műsort. Ha netán előbbre kerülsz, és kellenék, rohanok vissza.

– Semmi kifogásom ellene! – szólal meg itt végre a méltóságos asszony. – Sőt! Jótékonyan hat rám, ha faképnél hagysz. Belém verted a komiszságoddal a drukkot imént, és jobb, ha eltűnsz közelemből, mert csak fölvájkálod bennem a félszet, amit sosem tudok különben leküzdeni.

– Na! Némi ellentmondás keveredett ugyan zokszavaidba. De hát egyre megy. Ha idegesülsz tőlem, akkor elpárolgok tényleg a közeledből, mert tudom, hogy ez a legidegkimerítőbb valami. Szevasz, drága!

Cinka már oldalogna. De abban a pillanatban lép be… Micsoda?… Kavarog be Hetsepech Lili, az operacsillag. Itt egy óriás műcsokor a fején, ott egy másik a fél vállán, ott egy harmadik az övén, sőt még egy a hátsó tojásidomán. Ajjajj! Finom illatszerpára árad szét a művészszobán. A Hetsepech taftöltözéke zizeg, és mint a föleresztett sárkány után a dupla farka, sodródik utána ruhafodra. Sarkában zongoristája, egy nagy hajú, frakkos bácsi, és öltöztetőnője ennek nyomában. Nahát! Ilyen királynő kíséret nélkül hogyan képzelhető el?

– Ajjaja! Te is szerepelsz, Palkó, te drága rajkó? Láttalak különben a műsoron! – sikkantja a csillag Cinka felé.

És egyenesen odatart hozzá. Cinka kezet csókol. A művésznő édesen fél pofiját is odatartja neki csókra. Cinka puszit lehel oda is. Azzal:

– Hetsepech Lili, Lügheyné őméltósága! – mutatja be egymásnak a két hölgyet.

– Szervusz! – nyújtja kezét olyan túl boldogan a méltsás asszony az operacsillagnak, ami már több is, mint tüntető.

– Pá! – biccent az operacsillag. De a tegezés helyett valahogy sértő alázattal jegyzi meg: – Érdekeseket hallottam már méltóságos asszonyról. Örülök, hogy együtt lépünk föl ma.

A méltsás asszonyban, mint a forró vízből hólébe mártott hőmérő higanya, úgy szalad le fagypont felé kedve. És főleg önérzete. De egyelőre kedvesen érdeklődik:

– Ki legyen az, akitől rólam hallottál?

– Közös ismerősünk, Sanyó Jenő. Vele korrepetáltam évekig.

– Hallottam! De nekem most új, sokkal kitűnőbb énekmesterem van: Richardson!

– Várjon csak! – tart ki a most már bántó magázás mellett az operacsillag. – Ez egy szélhámos, ha jól tudom! Professzor-uraztatja magát, és valaki Bécsből fodrászsegédnek ismeri őt. Vigyázzon, méltóságos asszonyom, ezekkel az alakokkal!

Cinka más körülmények közt diadal-gúny-hahotába kezd a vetélytárs ilyetén kikészítésekor. De most arra ragadja meg az alkalmat, hogy visszaszerezze Lügheyné rokonszenvét:

– Pesten mihelyt valakinek jól megy, a legkevesebb, hogy ráfogják: apagyilkos vagy volt mittudommi! – jegyzi meg Cinka. – Én ugyan nem ismerem különösebben ezt a Richardsont, de ha esetleg érti az énektanítást, akkor nem hinném, hogy valamit levon érdemeiből az, ha akár kutyapecéri pályán működött.

– Ebben is van valami! – biccent az operacsillag.

– Van ám! Ez az ember a mesterségének fenoménje! – kezd lelkesedni a méltsás asszony. – Utóvégre én nem vagyok műkedvelő. A színiképző éveim alatt az opera hivatalos énektanárának növendéke voltam. De az ő avult módszeréhez képest a Richardsoné ég és föld! Cinka Pali ma délben meggyőződött állításomról.

Cinka a tanúságtételre készségesen vállalkozik egy bólintással. És mondja is:

– Nem értek hozzá túlzottan, de kielégítőnek találom a tanítása eredményét.

Közben Cinka szeme belekapcsolódik az operacsillagéba, és az a becsületesen igenlő jelleg a szemében egy árnyalatra, csak egy parányi, pillanatnyi árnyalatra megjátssza az álszenteskedőt. Ugyanoly képmutató komolyság villan vissza az operacsillag szeméből. Mintha azt mondanák a méltsás asszonyról egymásnak: hagyjuk rá, mert hiszen elmegyógyintézeti gyógykezelés sem segíthet rajta, és aztán főleg: miből élne a sok énektanár, zongorista, ha a szereplési viszketegeket leszerelnék a fizető műkedvelőkben?

Közben a Hetsepech Lili fehér üstökű kísérője, mint talán régi nevelésű gavallér, illőnek találta, hogy sorban bemutatkozzék a művészszoba jelenlévőinek. Kezdte az egyik, a rútabbik szavalóművésznőn. De tovább sem juthatott rajta. A nő belecsimpajog szavaival, és nem ereszti. Már ott tartanak, hogy távoli rokonságot állapítanak meg egymás közt.

Végre is a csinos szavalónő libben oda. Szinte lerántja tapintatlan kérdésével a zongoraművészről kolléganőjét. És már mögötte kísérője, a szavalóművész is.

A zongorás gyorsan megejti a bemutatkozást a nő és utána lovagja között is. És már vonul is tova, mentegetőző szavak kíséretében:

– Még nem ismerkedtem meg ott!

– Talán mi is mutatkoznánk be! – javasolja a szavaló.

Azzal a fehér üstökű zongoraművész mögött vonulnak az operacsillag társasága ellen.

Zsibvásár. Még véletlen sem esik meg, hogy csak egy valaki beszélne a csoportban, hogy a többi hallgassa, míg rákerül a sor. És amikor már általános a zsivaj, berobog Patyók Lajos is a szobába. Na ő aztán az ellenkező végletben csakis magához ragadja a szót:

– Hát kérem! – kezdi prepotensül, ágálólag pöffeszkedőleg, undorítóan. – A bevezető már ledarálódik. Jövök én. És most már aztán gyorsan végleg állapodjunk meg, hogyan következzünk. Esetleg kiről mit mondjak, ha külön kívánsága van. Tehát utánam bejelentem…

Cinka a Patyók fölfuvalkodott viselkedését kritizálandó, enyhén ingatja fejét, és néz közben merően a méltsás asszonyra egyetértésért: micsoda rongy frátertől kell tűrni itt, hogy mint a fikákkal bánjék érdemes felebarátaival.

Ám a méltsás asszony bosszús a Cinka rendbontó izgágaságáért:

– Mit vársz itt, ha nem tetszik neked ez a pofa? Mit zúgolódsz folyton? Azt mondtad: végignézed a műsort odabenn, és idején jelentkezel. Tedd azt!

– Kérlek! Inkább! – áll rá Cinka. És miután várt kissé: nem vonja-e vissza száműzését gyönyörű barátnője, és nem marasztja-e mégis maga mellett?… De hát Lügheyné már el is fordult tőle, hát Cinka elsompolyog.

A műsor meghallgatása tényleg vonzza. Az igazat bökte ki az imént, hogy néha hallatlanul mulat a salakos előadóművészetnek ilyen orgiáin, mint amilyennek ez a műsor is ígérkezik.

Ezalatt Lüghey úr és Suzanne robognak a Városliget felé. Zoltikát előre rakta Suzanne az autóba, a sofőr mellé. Hadd töltse kedvét. Persze azonkívül, hogy a sofőrt zavarja csacsogása, és ne őt és Lüghey urat.

Lüghey úr áldott jó lelke nem bír el semmiféle merevséget, ha arról van szó, hogy ez csak fikarcnyit is fájdalmas lehet más számára. Az a vészes válság, amely fölkavarta kedélyét a verandán, azt illetőleg, hogy baj és botrány kerekedhet a Suzanne-nal való gyöngédebb természetű közösködéséből?… Már elszelelt. Kimért akart lenni Suzanne-hoz? Vagy pedig kíméletesen, de hathatósan tudtára akarta hozni neki, hogy ő reménytelen eset számára? Hát ezt már Lüghey úr elejtette.

Igen-igen kedvesen csacsognak, mégpedig arról, hogy ha Lüghey úrra rossz hatást tesz mindig az a szórakozás, amelyre felesége kényszeríti operettek, hangversenyek, operák és a maihoz hasonló műsorok meghallgatásával, esetleg a cirkusz nem biztos, hogy mint rokon műfaj, ugyanazt a kedvezőtlen hatást váltja ki Lüghey úr lelkéből… Sőt, hátha épp ellenkezőleg fog történni? A cirkusz nem szellemi élvek szentélye, vagy ha igen, alacsonyrendűeké, kezdetlegeseké, tehát kikapcsolódást jelenthet Lüghey úrnak, pihenést, üdülést!

Suzanne emellett kardoskodik. De hogy!

A kocsi párnáján egyre közelebb nyomul Lüghey úrhoz. A fejtegetése hevében kemény, rugalmas csípeje térdével fölváltva érintkezik egyre a Lüghey úréval. És Lüghey úr legeslegesleginkább azon révüldözik magában, hogy milyen ellenállhatatlan delejességű hullámokban gerjed föl minden porcikájában az érzéki inger!… Elboríthatja-e a józanságát ilyen elemi erejű sóvárság veszedelem nélkül, akár engedjen neki, akár megtagadja magától, és elbírhatatlanul senyvesztő, sorvasztó szenvedéllyé fajuljon?

Már az is meghökkentő, hogy néha egy-egy feleletét úgy makogja Suzanne-nak, minden meggondolás mellőzésével.

– Ha ön észrevette, hogy az én befolyásom, illetve társaságom az ön munkaképességére nem előnytelen, hát akkor szerét fogjuk ejteni egyszerűen több ilyen és más alkalomnak, ahol együtt tölthetjük el kellemesen az időt. Vagy nem?

– Miért ne! – löttyen ki szinte a válasz azon nyomban a Lüghey úr ajkán. Míg magában szánalmasan hüledezik óvatossága. Mi lesz, ha ez így megy? Majd végre is a legnagyobb horderejű ígéreteket is kicsikarhatja belőle ez a lány. Ez a latin könnyedséget, bűbájt, de egyúttal könnyűvérűséget és a vele járó veszedelmeket megtestesítő dundi tündér.

De hát Lüghey úrban azon pillanatban, amint valamicske ellenállás jelzésére is határozta el magát a Suzanne baljóslatú varázsával szemben… megszólalt a gavallériája. És így felesel vele: hát férfias volna megszégyeníteni bármiként egy szegény édes teremtést, aki rajongását, föltétel nélkül való, alázatos odaadását kínálja neked, mint a rabszolganő urának, és nagy fekete szeméből szinte áhítat parázslik, ha rád emeli?

Lüghey urat a gépkocsiban valósággal egyszerre fojtogatja a megindulás meg a paráznaság ördöge francia kisasszonyuk mellett. Természetesen annak tetejében, hogy értelmes, sőt magvas csevegésre kell összpontosítania közben gondolatait.

Végül is abban egyezik ki magával, hogy ezen a helyzeten valamiképpen tapintatosan kell segítenie, és ennek kitalálását elhalaszthatja. Talán elutazik a lány közeléből. Hiszen így szokták érzelmes regényekben is széttépni a lehetetlen szenvedélyek szálait!…

Így értek a cirkuszhoz.

A második csöngetés már elhangzott. A zenekar már az első mutatvány elé zendített odabenn.

A tolongás még alapos volt az olcsóbb jegyek két oldalsó pénztára előtt. De benn a cirkusz előcsarnokában alig lézengett pár ember. A drágább pénztárablak elől az utolsó jegyváltók, egy elegáns párocska sietett jegyével a bejárathoz.

– Gyorsan válts jegyet! Ne mulasszuk el az első számot se! – vezényelte apjának Zoltika. – Meg aztán dühösek a palik a későn jövőkre, hogy elállják a nézőteret. Már verekedést is láttunk ebből. Mi, Suzanne?

Lüghey úr szófogadóan rontott a pénztárablakhoz.

– Kérek három jó jegyet!

– Páholyt méltóztat esetleg?

– Páholyt?

Lüghey úr tanácstalanságába belerikkant fia a pénztárablak felé:

– Három első hely! Van?

– Van az is.

Hát Lüghey úr leszúrja a pénzt, és vonulnak befelé.

A jegyek az első sornak pont a végére szóltak. Oda, ahol a cirkusz istállómestereknek címzett szolgahada ácsorog, illetve alkot díszsort, zsinóros díszruhában a berontó artisták elé.

Hát amikor már a jegyszedőnő a nézőtér félkaréján átvezette Lüghey úrékat, és megmutatja helyüket, Suzanne kifogásra fakad:

– Butaság volt ezt a helyet elfogadni és nem érdeklődni, hova szól. Hátulról fogunk látni minden produkciót. Nem lehet kicserélni a jegyeket?

– Dehogynem! Esetleg páholyra. Az van elég. De az első hely, méltóztassék körülnézni, megtelt! – válaszol a jegyszedőnő.

Lüghey úr bambán áll. Fia segíti ki:

– Hagyjuk, Suzanne! Jó hely ez is. Leülünk!

– Ha magának jó? Nekem jó! – szól Suzanne.

Tehát helyet foglalnak. Éspedig a következőképp. A legeslegutolsó székre eresztik Lüghey urat, mellé ül fia, mellé Suzanne, hogy közrefogják a gyereket. A Suzanne melletti szék üresen marad. Egyetlen üres szék körös-körül az első sorban.

Zoltika izeg-mozog és magyaráz:

– Így hátulról már egyszer láttam egy bűvészt, hogyan csal. Ordítottam is rája: héhéhé!

– Ezt ne tedd, fiacskám! – feddi Zoltikát Lüghey úr. – Egy ilyen művésznek az a kenyere. Gondolkozzál csak! És diszkreditálni, izé… hogy mondjam… őt, a véletlen ügyetlenségért…

– Hogyne! Miért? Tanulja meg a mutatványát, az Isten pofozza meg őtet! Mi, Suzanne? – hangzik a Zoltika kegyetlen gyerekvéleménye.

De hát ő itt, mint kártyásnyelven mondják, a „vesd ki”. Suzanne is csak enyhe szigorral szól rá franciául:

– Betarthatná a száját! Illendőbb!

– És főleg nem használna olyan illetlen kiszólásokat egy jól nevelt úri gyerek, mint az: Isten pofozza meg! – hallik a Lüghey úr dorgálása.

– Hát anyuci? – ránt vállat Zoltika. – Ő mondja ezt!

– Csitt! Elég! – förmed ezúttal jogerősebben rá Suzanne.

A harsogó csinnadratta miatt így is kiabálni kell.

Lüghey úr valamilyen bódulatba került. A zsivajgás, csillogás, furcsa szagok, szokatlan, új, ismeretlen összevisszasága határozottan kiejtették önmagából tökéletesen. Feszeng. Szeme izzik. Ez a lelkiállapot minden, csak nem kellemetlen. A várakozásnak ilyenfajta eleven bizsergését Lüghey úr még élete semmi szakában nem érezte. Ha szokott önfigyelése jól működnék Lüghey úrban, akkor vaskos tényként állapítaná meg magáról, mint különleges érdekességet: milyen kitűnő médium! A tömegérzést úgy veszi át lénye testileg, lelkileg, tőle idegen, sőt lenézett szórakozás előtt, akárcsak valami inasgyerek volna. Hát mi ez, ha nem a környezete általános hatása?

Apjához képest Zoltika most egy józan, sőt rideg kis úr. Suzanne-ról nem is szólva. Ők ketten a rá nem szedhető nagyérdemű közönség, aki számba veszi, pénzéért mit tálalnak eléje, és komoly produkciókkal hagyja csak magára kényszeríteni a szórakozást, fölvidulást. Illúziót ők nem hoztak magukkal. Mert elélték azt már sorozatos előadások átélvezésével.

De már megjelent egy csinos ifjú leányka a porondon. Azaz a cirkusz porondját övező garádra szökkent föl, és táblát hurcol körül, amire nagy 1-es van pingálva. Öltözéke fürdőruhának sok, estélyinek kevés. A két formás combja, illetve lába szára mindenesetre födetlen.

A közönség megtapsolja őt. Ez elpirítja őt örömében. Noha nyilvánvalóan kissé gúnytaps a taps, és szólhat mutogatott idomain kívül a műsor pár percnyi késésének is.

Suzanne-nak mindenesetre ezt jegyzi meg Zoltika:

– Ez aztán jó közönség! Semmire is tapsolnak!

Ugyanekkor az öltözőből kettes sorokban nagy sereg félmeztelen, kéményseprőnek és cukrásznak álcázott leányzó iramodik be a porondra. Táncot ropnak, keringölnek, figurákba vonulnak föl és énekelnek.

Suzanne és Zoltika közönyös vagy kritikus szemmel figyelik a leányzók lejtését. Maga Lüghey úr is halavány csalódást titkol a látványon. Ilyen görlicecsoportokat sokat lát színházakban, filmeken, ahová felesége hurcolja el őt. Kedves neki ez a sok fiatal, ugrabugráló teremtés. De nem egészen összhangzatos szimmetriaérzéke számára mozgásuk, alakjuk. Hogy pedig uniszónó énekkel is kísérleteznek táncuk közben, az egyenesen zavarja illúzióját.

De hát a bevezető, begyújtó szám hamarosan elkavarog. A taps mérsékeltebb utána, mint amilyen fogadta.

A magányos görlice körülfut a 2-es számot jelző táblával.

Bejött két matrózruhás pofa. Egyik hatalmas termetű, vállas fickó. A másik véknyabb, szinte nyápic gyerek.

Azzal kezdik a produkciót, hogy befutás közben a nagyobbik előreszalad, a kisebbik hátulról gáncsot vet neki, mire keresztülbukik a fején, és úgy marad, tótágast álló lábbal, mintha nyaka tört volna, míg a kisebbik hátulján nem rúgja.

Lüghey úrnak oly groteszk, oly mulatságos ez a bevonulás, hogy hangosan elröhinti magát rá.

Suzanne csodálkozóan mereszti rá oldalról szemét. Zoltika éppenséggel rendre is utasítja atyját:

– Áó, ez mi? Ezen kacagsz már?

De hát Lüghey úrnak szinte csiklandóan fura, kedves, szellemes, ahogy a két pofa, kék matrózruhában, ott mozog a szőnyegen, mint holmi kecses fenevadak. Őneki nem műfajként, hanem elsődleges, egyéni teljesítményképpen hat a két akrobata mutatványa. Lélegzete eláll, amint a kicsike a másik kinyújtott jobbjába tenyerelve, fél karral áll a levegőben. Aztán amint lefordul a nagyobbik lába között úgy, hogy csak centiméterek, vagy azok sem választják el őt a koponyaalapi töréstől… Hát Lüghey úrban megáll az ütő.

Mondhatatlanul bámulja ezt a két pofát. Ilyen fölényességet, felsőbbrendűséget mozdulatokban kifejezve nem látott még. És ahogy viccelnek egymással közben? Lüghey úr kénytelen szívéből röhögni rajtok.

A kisebbik például, amikor fél karján tótágast áll a másik fején, legfőbb gondja neki, hogy beporosodott sipkáját lerázza. Hát ilyen nyaktörő humorizálás Lüghey urat tikkadásba tudja nevettetni.

Zoltikát és Suzanne-t alig kergeti elragadtatásba a két akrobata legügyesebb mutatványa is. Kiszaladásukkor alig verik össze a tenyerüket. Míg Lüghey úr lázban, tűzben tapsol. És roppant igaztalannak becsüli fia és Suzanne lekicsinylését egy ilyen nagyszerű mutatvánnyal szemben.

Ez aztán így tart számról számra.

A zsonglőrcsapat mérhetetlen ügyessége, egy biciklis csoport, egy magányos hordóugróbajnok, táncoló paripák… mind-mind Lüghey urat kergetik hármójuk között a legőszintébb elragadtatásba.

Különös! A cirkusz hivatásos humoristái, a bohócok, inkább Zoltikát meg Suzanne-t bírják ellenállhatatlan hahotázásra. Lüghey úr valahogy épp azért tud helyes ítéletű lenni műfajokkal szemben, mert a szellem embere. Megérzi, hogy a cirkusznak, főleg a bukfenc, a testi ügyesség, a lélegzetelállító vakmerőség művészetét kell képviselnie. A szóval kifejezett, bármi találó vagy vaskos tréfa csak másodlagos, átvett szórakoztatási eszköze, hát nem uraloghat itt, csak hézagpótló a szerepe. A cirkusz humorizálása is mutatvánnyal való legyen, és nem kiagyalás!

Csoda ide, csoda oda, ez így van! Lüghey úr a tömött könyvespolcok, percegő toll vagy kattogó írógép, csöndes elmélyedések embere, üdül és izgul, sőt épül lelkében az eddig rettentően alacsonyrendűnek tartott cirkuszi produkciókon. Megízlelte az élet különös forgatagának, az értelmében meg nem fejtett földi tenyészetnek egy új változatát, és íme nem nagyképűsködik, hanem érzi és élvezi zamatát, sőt ami még több, értékeli is.

Viszont jutalmul Lüghey úr, bizonyos megaláztatása után, ezen a cirkuszi estén különösképpen élvezhette itt szellemének és tudásának fölényét. Majd ez ki fog tűnni!

Cinkának, mint mindenkinek, megvannak a maga érzékenységei. Ő például nem irtózik a nyilvános szerepléstől. De a nyilvános föltűnést nem szereti. Kínos neki magára vonnia a közfigyelmet, pláne holmi rendzavarásért, a legkisebbért is.

Példának okáért, amint kilép a művészszobából, aggodalmasan latra veti, hogyan fog besurranni a díszterembe, és suttyan a legközelebbi üres helyre, szerényen és serényen? Ám amint kikukkan a folyosóra, máris megkönnyebbül. A terembe hatolása aztán igazán nem ütközik semmi nehézségbe, illetve föltűnésbe.

A folyosóra oldalajtók nyílnak a díszteremből. Ezek ki- és becsapódnak. És már egész tömeg ember tartózkodik idekünn a folyosón a teremből.

Cinka éppen elfog egy kihatoló párt. Még az ajtót is fogja nekik udvariasan, hogy zajjal be ne csapódjék, amint aztán beugrik a terembe.

Dehogyis néz oda rá valaki. A terem fizikai és szellemi levegője egyaránt fülledt, nyomasztó. Az emelvényen az alelnöknő bárónő és a főrendező titkár között ül az elnök, Csipcsák őkegyelmessége, és olvas.

A közönség egy része, az ildomosabb, félénkebb, lágyabb szívű része halálos unalomtól szenved. Ugyanezt sínyli a közönségnek az a része, amely sem nem tapintatos, sem nem érzelgő különben, ellenben okos, könyöklő, akarnok. Ez javarészt az első sorokat szállotta meg. Szörnyű képmutatással erőszakolja a mozdulatlan figyelőt magára. Legföllebb egészen bizalmasan vált egymás közt egy-egy fintort.

Akad egy nagyon kis rész a közönségből, talán majdnem rendellenes lelki alkatú vagy nevelésű, amely valóban figyel a felolvasásra, és megért is belőle ezt s amazt. Ezek közé lehet számítani azokat, akik szintén szereplői becsvágyaktól fűtöttek. De nagy részük ezeknek is agyalágyulttá vált már a fölolvasás tökéletesen szellem- és kellemmentes tartalmától.

Általában a felolvasónak főleg csak maga a hangja mint hang éri már az összes dobhártyákat. Élvezhető is volna esetleg az, ha olyan hang volna, mint a Carusóé vagy Galli-Curcié. De hát nem olyan. És még ha olyan volna is, sok volna már belőle.

Cinkának külön érzéke és azonfelül gyakorlata is van abban, hogy pillanatok alatt érezze a szituációt, és ezzel együtt bizonyos ártatlan szadizmussal élvezze is. Komoly pofával ül le, és nézi a felolvasót, és forgatja a fejét a közönségre. Tanulmányokat végez rajta. Arc- és tartástanulmányokat végez a szerencsétlen egybegyűlteken. És magában röhög, valamiféle vickándozó röhejjel. Hozzá dünnyögi magának egyre:

– Ezt a marhacsoportot! Ezt a baromcsordát! Ezt a birkanyájat! Hogy kínlódnak! Hogy nyűglődnek!

Különlegesen pikáns Cinkának a helyzete bizonyos mozzanatokkor.

A felolvasó ugyanis afféle torha-fahangon darál általában. De tökéletes nyugalommal és teljes önérzettel, hogy érdekeset olvas. Úgyhogy Cinka többször így szól magához:

– Honnan veszik ilyen emberek az erkölcsi bátorságot, hogy elhiggyék magukról: érdemes meghallgatni minden sületlenségüket? Vagy ennyire nem képesek odaemelkedni eszméletben, hogy fölismerjék a helyzetet? Viszont ilyen romlott valóságérzéssel hogyan kerülnek olyan polcokra, ahol vannak, emberek vezetésére és irányítására?

Szóval a fölolvasót nem untatja fölolvasása. Sőt helyenként, mégpedig Cinka már azt is megfigyelte, hogy a felolvasásnak olyan szakaszaiban, ahol a felolvasó önmagát aposztrofálja, éspedig szerénységből enyhén humorizálva magán, ott a felolvasó láthatólag mulat a tréfás átmenetek hangján, és az is megesik, hogy kissé a hatás kedvéért szünetet tart, megigazítja szemüvegét, fölpillant a közönségre…

Hát erre az elülső sorok akarnok kara készséges vihajgásba tör ki. Még lökdösik is egymást a túlbuzgóbbak, és dobognak is, hogy a felolvasó szinte üdvözülten mosolyodjék el, a közhangulat nyomása alatt szintén…

Hajh! Ez a Cinka eleme! Tisztára fojtogató pukkadozás rohanja meg. Hangosakat hahotázik. Valóságos előröhögőnek vállalkozik. És aztán könnyeit törölve, szuszogva mormogja magának:

– Hát ne dögöljön meg az ember ilyen hülyéktől? Hát ne?

Míg Cinka emitten élvezi a maga egyéni módján az előadást, a művészszobába egy halavány, szép arcú, ábrándos tekintetű ifjú lép be. Ez a Szivárvány nevű színházi, művészeti és filmújság kiküldött munkatársa. A főszerkesztője a Cinka kebelbarátja. Cinka kérésére küldte ki a főszerkesztő ezt az ifjút a fotóssal. Az ifjú megbízatása Lügheyné őméltóságát lekapatni a fényképésszel, aztán Marczinkay tanár úrtól megkérdezni: mi legyen a kép kísérő szövege?

A művészszoba, különösen a szavalók csoportja, rácsap a szép fiúra és a fotografusra. Nyüzsögnek köröttük, törleszkednek hozzájuk.

– Én már kétszer jelentem meg a Szivárványban!

– Az össz-szereplőket leveszik?

– A nevek is rajta lesznek?

Csak úgy donganak a kérdések. És a fotós hajlandó minden fölvételre, miután neki üzlet a megrendelt egyes vagy csoportkép, akár lehozzák a lapban, akár nem. Sajnos az újságírócskát egyedül Lügheyné őméltósága érdekli a főszerkesztői utasítás szerint.

Patyók rögvest goromba megjegyzést tesz arra, hogy ő tesz arra, megjelenik a Szivárványban, vagy nem, egy ilyen műkedvelő esten?

Hetsepech Lili is elejt duzzadt ajkai közül valami csípősséget arról az ártatlan újságfirkoncnak, hogy róla piszkos protekciók nélkül is szoktak közölni elég cikket a képes és képtelen lapok, egyáltalán nincsen rászorulva a reklámra ezúttal.

A méltóságos asszony határozottan érzi, hogy jogos közutálat tárgyává vált. Csak ez hiányzott még kínszenvedéses szurkolása tetejébe. Oly betegnek, oly nyomorultnak érzi magát! Ágyba, koporsóba, sírba feküdnék legszívesebben.

Elfehéredő ajakkal pihegi az angyalképű újságírónak:

– Talán Hetsepech művésznő és Patyók úrral együtt csinálhatna rólam képet. Hiszen a szöveg hozza úgyis, milyen alkalommal szereplek ebben a műsorban.

– Szükségtelen, anyuci! – rázza fejét a nagy Patyók.

– Szó se róla! Egyenesen magáról akarnak csak hozni képet, méltóságos asszony! – tiltakozik közbe az operacsillag is.

Jujj! Ezzel zúdult csak le szegény Lügheynére a valódi sértés. Hivatásos nagyságok nem kívánnak műkedvelőkkel egy képen tündökölni, ha mégolyan rangos és előkelő is az illető.

Maradnának hát még a méltsás asszony képe mellékalakjainak a szavalók. De ezeket ő nézi le.

Még szerencse, a tejbeesett-rózsa-arcú újságíró nem teketóriázik, hogy megnyújtassanak ezek a kínos pillanatok. Már beállíttatta a fotósával a méltsás asszonyt, és a gép elkattant.

Most következnék a kép szövegéhez való információ Cinka tanár úrtól. A méltsás asszony közli, hogy Cinka a díszterem nézőterén ül valahol, és a műsort élvezi.

Hát igen!

Ott most fejezte be végre az Elnök fölolvasását. Talán nem is dübörögne a taps olyan szívből, ha a szellem legcsodásabb malasztját árasztotta volna a fölolvasás a mélyen tisztelt hallgatók lelkére, mint így a megkönnyebbüléstől, föllélegzéstől, hogy a száraz makogás végre elhangzott.

Előfityeg a pódiumra Patyók. Újabb tapsförgeteg.

Kezdi a konferanszát. Aránylag elég lapos és uraságoktól levetett elmésségeket sziporkázik. Most a nagyérdemű vidul, és Cinka unatkozik. Legföllebb azon a megállapításán épül valamicskét, hogy ha netán elvétve a konferanszié valami jobb minőségű szellemességet is beletűzdel zagyvaságai közé, hát ennél a jó közönségnél okvetlen megbukik vele. Míg elkoptatott, szokványos, útszéli bemondások rögtönös kacajt váltanak ki csodálatosképpen.

Elszomorító!… Cinkában írói vágyak kezdenek serkenni. Meg köllene egyszer írni, egy egészen őszinte tanulmányban, az igazi tömeglélek tanát. Nem a karzatra tolni mindent, amikor az olcsóságról van szó az előadóművészetben. A vasalt inges csőcselék azonos fölvevőképességét is ábrázolni köllene, az igazságosság jegyében. Ilyeneket gondol magában Cinka.

Mígnem Patyók bejelenti a következő szavalatot X. Y. előadóművésznőtől.

Már ki is libbent őnagysága. A divat szerint zsebkendőjét fogja egyik finom kacsója. A másik egy könyvet.

Üdeség, szépség, tavasz, verőfény és minden, ami édes, ami elbájoló az életben, valóban, mint valami élő, mozgó virág!… Úgy föst az emelvényen a szavalóművésznő. A vén, kopasz, fehér bajszú elnök éppolyan mozdulattal figyeli ültéből az ifjú lánykát, akár kandúrok görbítik hátukat szerelmes vihánckor a házfödelen.

Hallga! A lányka, miután édes pukedlivel köszönte meg a fogadó tapsot és a bűbájos személyének szóló várakozásteli, pisszenéshíjas csöndet, most csengő hangon a szavalandó vers címét és szerzőjét mondja már.

És most már szaval! Hogyan? Gyalázatosan?

Ez a szó nem födheti azt a szörnyű gyatraságot, ahogyan ez a gyönyörű teremtés a verset szavalja. Már a hangsúlyozása állandóan szinte természetellenes. Megnyom szavakat, amiken át kellett volna siklania, elhadar szavakat, amikre a szerencsétlen költő verse hangulatát, értelmét, hatását építette. Az idillikus levegőjű költemény strófájánál minden ok nélkül kiabálni, üvölteni, ájuldozni kezd…

Cinka elveszti nevethetnékjét is. A jelenet fájdalmas, csikaró, átkos, undorító, bőszítő, buta, szánalmas, groteszk…

– Irtózat, irtózat, irtózat! – susogja magának Cinka Pali, valósággal úgy, mint a kétségbeesés fohászát eregetni égnek.

Hanem a taps annál förtelmesebben robban ki a teremben, és harsog végevárhatatlan. Tessék!

A szavalóművésznő, az édes, ártatlan tündér, nekikészül a második költeménynek. Ez hosszú, majdnem elbeszélő költemény. A nő hittel, gőzzel sikong, selypeg, hadrál.

Cinka behunyta a szemét, és csak a pengő, kedves hangot szeretné élvezni. De hát a verset véletlen ismeri, a szavalat által kificamított, agyongyúrt szavainak értelme zavarja meg ebben is.

Akkor mellette, minthogy a széksor szélén ül, megjelent a szép képű újságíró. Odahajol és súgja:

– Marczinkay tanár úr. Ha méztatna a kísérő szöveget… A Szivárványtól Dabassy!…

– Üljön be, kedves uram! – költözik Cinka tovább egy székkel. – Majd itt megbeszéljük.

– Kérem! Köszönöm! – foglal helyet az újságíró. – Le méztatna esetleg írni?

– Cseveghetünk arról is. De nem várnánk meg talán, míg a művésznő befejezi? Ne zavarjuk meg a…

– Boldogan!

Hát hallgatják a művésznőt. Cinkának úgy rémlik a csinos ifjú arcáról, hogy a nő cudar nyafogását szinte áhítatos helyesléssel, gyönyörűséggel hallgatja. Lehetséges ez? Egy ilyen színházi lap riportere, akinek ezer alkalma értékelésre, összehasonlításra, jónak minősítse ezt a példátlanul vacak szavalatot?

Az ifjú megérzi Cinka rajta reflektorozó tekintetét. Odafordul. És véleménye a szavalatról:

– Remek!

– Remek? – ámul rá Cinka. – Önnek tetszik?

Az ifjú kicsikét, de nagyon kicsikét bizonytalan:

– Sokszor hallottam már őt! Mindig nagyon tetszik a közönségnek.

Cinka önkéntelen visszasandít a publikumra. És valóban, minden ábrázaton ugyanolyan tetszés tükrözik, mint a szomszéd ifjoncén. Képtelenség! Föladja ép eszét, egészséges érzékletét a közmegbutultság szuggesztiójára? Vagy maga tévedne? Képtelenség!

Hiszen csak pillanatra kell odapillantania, odafülelnie a hölgy borzadályos ripacskodására, máris berzenkedni kezd minden testi-lelki műszere attól, hogy a nő áldatlan, fonák óbégatását az előadott vers helyes megérzékeltetésének, szépségei megragyogtatásának vehesse.

– Ön jobban ért hozzá! – súgja az ifjúnak. – Szerintem a hölgy jobban kihozná még akkor is a költemény minden értékét, ha nem szavalná így, hanem csak hangosan, tagolva fölolvasná vagy elmondaná.

Az ifjú zavarba jött:

– Na ja hát! – feleli. – Na ja hát!… Üüüm… De a közönség zabálja őt. Hát… üüm… rossznak nem rossz!

Ajjaj! Cinka valamiféle erkölcsi hányingerrel gondolja magában: najahát, ha a hivatásos bírálat, ennek a fiatalembernek a személyében ennyire saját érzék, saját koncepció nélkül szűkölködik, akkor hogyan legyen jobb, a merőben véleménytelen és teljesen bizonytalan ízlésű közönség?…

Reménytelenség! Vigasztalanság! Kietlenség! Ebbe lehet sajnos belenyugodni, mert ez a szilárd valóság!

A gyönyörű szavaló lányka, miután a lebunkózás helyett ünneplik és újrázzák, még a következő két versre három ráadást is ad. A mérték nem tudása, az adagolás helytelensége is a kontárság fő jellemvonásai közé tartozik. Az utolsó versnél még a legvadabb rajongók is elfanyalodnak, lekókadnak a nézőtéren. Az idegek fölvevőképessége mégsem végtelen. A gyönyörű teremtés az utolsó két ráadásával mindent leront, amit előbb fölépített. A nézőtéren már csak émelygő arcokat látni. Még olyanok között is, akik előbb epedően, imádattal tapadtak a lányka virág lényére.

Alig szól már taps is a szavalóművésznő kimenetelekor. Mégis megrettentő, hogy még egyszer visszatér!

Nem! A derék Patyók ugrik be az emelvényre fölvidítani a termet. De hát a szó és szó és szó és megint csak szavak hatásán tönkresilányult lelkekben már iszony van akár hangulatos, akár víg, akármilyen szavak iránt.

Valóban legfőbb ideje, hogy más műfaj következzék. A Hetsepech Lili száma.

Cinka erre nem kíváncsi. Meg aztán egy szavalat múlva saját szereplése jön. Fölkelnek az újságíróval, és kivonulnak a folyosóra. Ott Cinka egy kiszakított noteszlapra következő sorokat rója:

„Mindig többen és többen figyelnek föl egy énekművésznőre, aki különben a főváros előkelő köreiből való úrihölgy. Teljes neve Lügheyné Kajmótzy Jolanda őméltósága. Úgy az előadása, mint orgánuma, újabban szinte tündökletesen bontakozik ki. Nem csalódnak, akik sokat várnak további pályafutásától. A Szent Imre Szállóban rendezett jótékonysági teán lépett föl legutóbb, és valósággal elbűvölte művészetével annak közönségét.”

Egy szokatlanul szellemes konferanszié így konferálta be a műsor első részének berekesztését:

– Most pedig, hölgyeim és uraim, a legkritikusabb szám következik. A szünet. Ilyenkor kritizálják meg önök a büfében cigarettaszó mellett az eddigi számokat. Legyenek kegyelmesek!

A cirkuszi előadás első része lezajlott. A frissítőkkel szaladgáló és ordítozó árusok veszik át az uralmat a nézőtéren. A közönség nyugtalanabb vérű része tolong kifelé a kijáratokon.

Érdekes, hogy Lüghey úr ugrik föl fürgén és érdeklődik:

– Kimegyünk?

Suzanne és Zoltika meg sem mozdulnak helyükön.

– Minek tapostassuk le a lábunkat? – véli Suzanne.

– És mit találsz odakünn? Sört itt is kapsz, és nem nyeled hozzá a büdös füstöt, mint a büfében! – véli Zoltika.

Hát erre Lüghey úr egyet ropogtat derekán, kirugdossa két lábát, és visszaül engedelmesen. De valamiféle olyan fölzaklatottság uralog idegein, mint amikor a gépkocsi begyúlt motorja durrog, és rázza a kocsit.

Lüghey úr jó termetű, majdnem atlétatermetű egyén. De hajh! Ez a daliás termet csupa álság, csupa látszat. Lüghey úr inai, izmai rongy, ernyedt, petyhüdt, legföllebb gépies munkára való műszerek. Lüghey úr testi szerkezete szinte olyan rugótlan, mint a kitömött bábu.

Az ő neveltetése még abba az időbe esett, amikor az úri, jobban mondva művelt társadalomnak egy nagy-nagy hányada még teljességgel abban a tévhitben leledzett, hogy az emberből a lélek az egyetlen rész, amire gondot kell fordítani, a fizikum mellékes, elhanyagolható, sorsára hagyható, vagy hát a háziorvos gyógykezelésére, ha benne zavar támad.

Lüghey úrnak szülei éppenséggel csupa megvetés, lenézés voltak olyan haszontalanságokkal szemben, mint a testnevelés, testgyakorlat, sport. Az „ép testben ép lélek” klasszikus elvét úgy értelmezték, hogy a gyerek, az ifjú ne csüngeszkedjék a tornaszereken, akkor nem ficamítja ki tagjait, ne ugráljon, fusson, ússzék és így tovább… akkor nem töri ki kezét-lábát-nyakát.

Lüghey urat csakis abban fegyelmezték tehát kedves szülei, hogy lehetőleg semmifajta ildomtalan, szilaj mozgásra ne vetemedjék semminemű hangulatában. Lüghey úr ifjú teste szó szerint elnyomorodott az agyongondozástól, elkényeztetéstől. Étellel agyontömték, szellemi értékekkel agyontömték, remek kis szervezete elsatnyult. Azazhogy pirospozsgás kappanháj borította be külsejét, és szinte ilyen egészségtelen kappanháj a lelkét is. Mint egy kis aggastyán, tötyögött. A kis szíve korán sínyleni kezdte testi-lelki állapotát. De mindenféle más nyavalyák is sűrűn rohanták meg szervezetét, éppen elkényeztetettsége miatt. A tornából fölmentették szülei iskoláin végig. Kirándulásokon, hancúrozásokon sosem vett részt kis pajtásaival. Még az alsó gimnáziumi osztályokba is nevelőkisasszony meg szobalány kísérte, és zegernyés időben hintón, holott úgy becsomagolták otthon kucsmába, bundába, csizmába, kalucsniba, hogy bátran a hóra fekhetett volna aludni, mint egy eszkimó…

Aztán a sok-sok évi rendszeres ülőmunka betetőzte azt, hogy Lüghey úr atlétatermete tisztára csak jól fejlett őseinek hagyatékaképpen és kitűnő szabói ügyességéből kifolyólag szemfényvesztett azzal, hogy egy erős dalia. Máskülönben? Rokkant és nyavalyás volt minden íze a feje búbjától le a talpáig.

Hát ez a cirkuszi előadás, a maga ismeretlen varázsával, főleg azt idézte elő Lüghey úrban, hogy Istentől teremtett és fajától örökölt, eredetileg kitűnő, csak jó nevelésével megnyomorított szervezetében felébresztette és megzsibongatta a szabad mozgás, vickándozás rég elsorvadt idegvezetékeit. Ez maga valami édes, ősi gyönyör volt, csak érzékcsalódásilag, képzeletileg bizseregve Lüghey úr közérzésén. Ha ennek az érzésnek a szavára hallgat, akkor egyet nagyot rikkant: – ujjuju! És nagyot ugrik! Földhöz csapja pápaszemét. Nekiszalad a ligetnek, vakon, rugódozva, és az első pázsitfolton elkezd cigánykerekezni, bukfencezni… Úgy, ahogy ezt elmulasztotta gyerekségében, illetve kiölték belőle nevelői. Most kopaszodó és szürkülő fővel menti, ami menthető!

Ennek a hatalmas fölszabadultságnak a hatására szökött föl, tőle szokatlan hévvel, Lüghey úr az első helyről, és végzett tőle még szokatlanabb rugódozást zsibbadt lábaival. Persze Suzanne és fia máris megfegyelmezték őt. Akárcsak ahajt jó mamája és apukája.

A cirkusz köröndjében azalatt az egyenruhások egy óriás, kör alakú ketrec alkatrészeit hurcolták ki, és kezdették el az összerakását.

A második rész első száma a világhírű Mister Prick volt, az állatidomítók királya tigriseivel, jegesmedvéivel, oroszlánjaival, pumáival és medvéivel. Egyes-egyedül jött be sombrerójában, kockás ingében és hosszú csövű pisztolyával az övén. Kezében csak egy hosszú korbács.

A fenevadjai vicsorogva, bömbölve rontottak be, és kuporodtak föl zsámolyaikra. Aztán valóban bámulatos mutatványokat végeztek.

Lüghey úr határozottan verejtékezni kezdett ennek a bátor ostorosnak az életéért. És egyre-másra hallatta a bámulat nyögéseit és nyöszörgéseit. Égő, szurkos karikákon ugráltatni át ilyen hatalmas fenevadakat! Leküzdetni vélök legnagyobb iszonyukat. Még hagyján. De az állatszelídítő láthatólagos kedvence, a királytigrisek legszebb példánya, mint kötéltáncos produkálta magát. Hát ez már szinte képzeletet meghaladó teljesítménynek rémlett a Lüghey úr számára. Végül pedig az a pillanat, amint a királytigris föltátott óriási torkába bedugta fejét ura…

– Hát az emberi vakmerőségnek, ügyességnek, sőt eszességnek ilyen példáiról, bevallom, Suzanne, nem volt fogalmam! – emelte föl szavát Lüghey úr, az idomító dicséretére, pont a mutatvány számára előkészített csöndben, amelyet csak kísértetiesebbé tett a zenekar halkan pörgetett dobja.

Ekkor éppen a hátuk mögött, a második sorban, egy gúnykacaj víjjan. Majd következő jól tagolt szavak hangzanak:

– Hogy bedűl ez a sok hülye ilyen hajmeresztési alkalomnak. Azt hiszik, ezeket a vadállatokat egyenesen az őserdőből fogdosta össze ez a pofa. Hiszen ezeknek még a hetedik öregapja is a fogságban született már, és cuclin meg főzelék-föltétes menükön nevekedett. Ha hasuk fáj, az orvos fél kiló darmolt rendel nekik, a fogorvos beplombálja a fogukat. Annak az öreg oroszlánnak is ott hamis fogat látok a szájában. És külön leckét kapnak az ordításból és vicsorgásból, mert már elfelejtenék. Figyeljék, hogy döföli őket a pasas, hogy vicsorogjanak rá. Különben a kezét nyalnák.

A beszédet harsogó nevetés jutalmazta a közvetlen környezet részéről. Lüghey úr annál megrökönyödöttebben húzza nyakát gallérjába. Nem mer visszapisszenni sem a szemtelen hátsó Hangnak.

Suzanne rikácsolta helyette harciasan:

– Na azért szeretném látni, hogy valaki ahelyett, hogy itt a padon henceg, bemerészkednék a szelídített vadállatok ketrecébe! Tartsa meg magának a bírálatát.

– Joga van általánosságban véleményt mondani! – jegyzi meg erre ijedten Lüghey úr. Azaz a viszály elhárítása végett. Míg fia közben így dorgálja:

– Minek szólsz? Azért irányozzák neked mindenféle alakok a szurkálódásukat!

Hát ez a kis incidens elég kellemetlen hangulatot teremtett egy darabra Lüghey úrban. Csak a következő mutatvány hatására kallódik el benne elsavanyodása.

A cirkusz frakkos játékvezetője nehány szóval vezeti be a következő számot. Signore Caro, a zenehumorista következik. Jól megkülönböztessük: nem zenebohóc, hanem zenehumorista, virtuóz és füttyművész, akit fülemüle-embernek is neveznek. Ő nem akrobatamutatványokat tálal föl zeneszó mellett, hanem magával a hangokkal, hangszerekkel viccel. Mutatványai utánozhatatlanok és egyedülállók az egész világon!

Erre kitántorog, mintha részeg volna, hegyes álorral, egy nyurga alak, zenészzekében, kezében fényes karmesteri pálca, mint látszik. Miután meghajtotta magát a közönség felé, a zenekarnak fordul, és vezényelni kezd: forte, fortissimo, majd fokozatosan crescendo, végül piano, pianissimo…

Akkor előveszi a karmesteri pálcát, amiről kisült, hogy nem pálca, hanem tilinkó, és játszani kezd rajta. Majd elővesz egy újabb pálcát, illetve tilinkót a nadrágzsebéből, és megmutatja, hogy ugyanolyan alakú, hangolású, mint a másik. Összeteszi a kettőt, és elkezd játszani rajtok két szólamban, egészen nehéz kromatikus átmenetekkel, és végül fölmutatja külön a tilinkókat. A tapsra, a mutatvány végén előad egy könnyű kis olasz darabot úgy, hogy a két tilinkót kíséretnek használja csak egy vokális, tilinkót utánzó falzetthez…

Amikor kijött, egy szolga széket tett ki a porondra, egy pikkoló billentyűs harmonikával. A székről a művész most vállára kapja a harmonika szíját, de fordítva, mint ahogy a harmonikások játszanak rajta. Közben pedig, míg megfordul, a szolga elviszi a székre helyezett két tilinkóját.

Úgy tesz, mintha kétségbeesne: hogyan játsszék tovább tilinkó nélkül? Hirtelen szájába dugja ujját, mint a gyerekek füttyentenek, és elkezd egy szólamban tökéletes tilinkó hangon fütyülni.

Már eddigi mutatványai is az ügyességnek és zenei érzéknek csodái. Most megmutatja, hogy falzettben tartott dúdolással két szólamban is tud fütyölni. Majd úgy dúdol hozzá, mintha gordonka kísérné füttyét. Végül a nyakába fordítva akasztott harmonika basszus gombjain játszik kíséretet a füttyhöz. Tökéletes zenekart mímel…

A nézőtér elképed és gyönyörködik egyszerre. Végül förgeteges taps. De a művész oboaszerű mély füttyel búcsúzik. Újrázzak? Visszajön és egy oktávval följebb fogott füttyel búcsúzik. Kacagás és újrázás? Erre még egy oktávval emeli búcsúzó füttyét. Hahota és újrázás? Kijön, és még egy oktávval magasabban fütyöl… Azaz két hang után, elhihetetlenül vékony üveghang után a harmadik, legmagasabbat már nem tudja kifújni. Úgy tesz legalábbis.

De mi történik? Amikor már mindenki, mint előbb is, fokozhatatlannak véli a mutatványt, akkor kisül, hogy csak most következik… A művész üveghangon elfúj egy kis zengeményt. Így búcsúzik.

Nem hagyják elmenni? Hát ráadásul szájával, torkával csinált kasztanyett utánzással ad egy valóban utolsó hangversenyt.

Lüghey úr nem bírja elnyelni Suzanne-hoz intézett halk megjegyzését:

– Bámulatos! A gégének, a pszichének és kézügyességnek ilyen összjátéka. Szó szerint önmagából csinál zenekart. Hány hangot és mozdulatot kell ennek egyszerre, sőt folyamatosan számon tartania agyában? Ez nehezebb, mint a szimultán sakkozás tíz táblán.

Hát még mindig akadhatnak az estének lepetései?

Lüghey úr a műsornak többi számára pillantva, mégiscsak kétli, hogy ez lehetséges. Pedig téved. Csak most jön egy valóban tudósnak való mutatvány.

Ez az indiai fakírnő száma. Mint hirdetik: a világ egyetlen női fakírjáé!

Szoborszép termetű, sötétbarna bőrű, fiatal hölgy az illető. Csak ágyék- és kebeltakarót hord gyönyörű testén. Két alárendeltjével, egy férfival és egy nővel dolgozik. A cirkusz lámpái vakító fényt sugároznak minden mozdulatára. Az első sor üléseitől úgyszólván kéznyújtásnyira végzi mutatványait.

Kezdi, hogy hosszú tűket szurkál bicepszébe és pofijába. Körüljár, és biztatja a nézőket, hogy tapogassák meg bőrét, és maguk szúrják a tűket izmába. Nem csalhat.

Élő lángot dug szájába. Előbb papírt éget el vele.

Közben sörösüvegeket törnek össze kalapáccsal egy asztalon. Senki sem kétkedhet az üvegcserép preparálatlanságában. És a fiatal lány ráveti mezítelen háttal magát az asztal üvegcserepére. Csörömpöl csikaróan súlya alatt az éles cserép, amint hánykolódik rajta ide-oda. Amikor egy percre leszáll, az egész háta csupa vörös ákombákom a cserepektől. De nem vérzik, és nem hasgatódott föl. Most már hátborzongató, ami jön!

Egy hatalmas terméskövet emel a két szolga. Megtapinthatja és megemelheti bárki. Két pöröllyel ütik a követ, csak úgy koccan és kong-bong. A nő újfent a cserépre fekszik, és a hatalmas kőkoloncot a gyomra tájékára helyezik. Hát lehet ez? A két pöröllyel kalapálni kezdik rajta! Rossz nézni is!

De a nő, ahogy leemelik róla a kőkoloncot, rugékonyan szökken le az asztalról, és édes mosollyal fogadja a zúgó tapsot.

Most állólétra fokait helyettesítik éles kardokkal, amikkel előbb fadarabot szeleteltek föl. A nő fölmászik meztelen talppal a kardéleken, sértetlen. Már szinte abban nem hisz senki, hogy ennek a nőnek van lehetetlen.

Most a szenvedőleges mutatványai után hipnotizáló erejét mutatja be. Baromfiakat, nyulakat, több kifejlett alligátort terelnek be a köröndbe. A nő egyszerű rátekintéssel és néhány kézmozdulattal merevgörcsbe hipnotizálja ezeket az állatokat. Az alvó alligátorokat farkuk és orruk hegyére helyezik, két szék karjára, mint a deszkákat. A baromfiak nyakát, lábát gúzsba tekeri, hogy csak úgy recsegnek csontjaik, de nem törnek. És pillanatok alatt újra mozgó, eleven lényekké változtatja menazsériáját a nő.

Legutoljára saját magát ejti merevgörcsbe. Két hüvelykje füle tövén, és két mutatóujja halántékán. Így zuhan önkívületben szolgái karjába. Őt is odahelyezik, deszkaként, két szék karjára. Tarkóján és sarkán függ mereven, mint az alligátorok. Ládát hoznak be. A nőt gyolcsba burkolják. Berakják a ládába, és homokot lapátolnak rá. A valóban halotti csöndben valami keleties változatú darabot játszik a zenekar.

Lüghey úr könyvekből jól ismeri kelet varázslóinak csodáit. Tudományos munkák egész sorát olvasta arról, hogyan tudták a mai emberiség előtt évmilliókkal járó nemzedékek a természet erőit szolgálatukba, az életük, a jólétük valódi tökéletesítésének szolgálatába állítani. De arról nem volt fogalma, hogy ezek a csodák, az általa lenézett csepűrágás mutatványai között beléptidíjért láthatók.

Lüghey úrnak valóságos döbbenet ülte meg eszméletét. A tudós teljes öntudatával támadt föl benne. És amint Suzanne így lelkendezik mellette:

– Szűz! Te boldogságos! Hogyan csinálja ezt ez a néger kisasszony? Különben én is láttam már hisztériás nőt, aki merevgörcsben és tetszhalottságban feküdt órákig. És csak magától ébredt föl. Orvos nem tudta fölriasztani… Vagy ez csak csalás lenne?

Lüghey úr szinte ünnepiesen szól:

– Ez nem csalás! A magyarázatát akármely…

– Nem csalás? Hehhehehehe! – röhögi kajánul ekkor közbe Lüghey úr mögött az ellenőrző Hang. – Szemfényvesztés! Hehehehehe! Maszlagolás! Hehehehe!

Hohó! Ezúttal a Hang nagyot téved, hogy Lüghey úr komoly véleményével meghunyászkodik előtte. Sőt, hirtelen fölemeli hangját, amint Suzanne-nak felel:

– Van egy közmondás: az ostobaság szívesen nevet azon, amit nem ért. Ezek a mutatványok voltaképp nem idevalóak. Ezek évszázezrek, esetleg évmilliók előtt tenyésztett emberi kultúrákból erednek.

Suzanne? Suzanne-t elbűvölik ezek a szavak! Nagy, fekete szeme ragyog-ragyog-ragyog a boldogságtól, ahogy odavág pillantása Lüghey úrra. Majdnem azt tartalmazza pillantása: ó, be imádlak, te valódi férfi, te hősöm, aki fölveszed a hitvány támadó kesztyűjét.

Persze ehelyett Suzanne csak így csacsog:

– Régente valóban előbbre lehettek az emberek sok dologban, mint ma. Kinek lenne erről több fogalma, mint önnek, aki annyi tudást hordott össze a koponyájába?

– A helyzet az, hogy az emberiség társadalomalakító készsége valaha sokkalta jobban állt, mint amely a mi népi és állami közösségeinket szervezi meg. Az emberiség ifjú volt és jóhiszemű az első, ősrégi testvériesülési hajlamaiban. És valóban a jóság és okosság és egymás megbecsülése jegyében mozogtak közösségei, mint az emberiség emléke mindenütt megőrizte ezt a paradicsomkert mondákban. A mai kultúrák voltaképp csak a testiség külsődleges fejlesztésének szolgálatában sínylődnek. A technikát fejlesztik és a higiéniát. De tulajdonképpen csakis azzal a végcéllal, hogy minél sikeresebben tenyésszenek ki egymás öldöklésére nevelt nemzedékeket. Minden más aztán csak képmutatás. A ma emberének lelke ellentmondások, sőt képtelenségek kaleidoszkópja.

– Igaza van! – bólint Suzanne. – Egy mai gyereknek minden tanórán az előző óra állításainak ellenkezőjét tömik a kis töksijébe. Mást mond a hitoktató, mást a történelem-, mást a természetrajz-, mást a tornatanár és így tovább. És maga a gyerek is mást figyelhet meg az életben, a szüleiről, és mást hall kis pajtásaitól, mint amit elméletben tanul meg. Én sokat gondolkoztam ezen!

– Ez az! – helyesel Lüghey úr. – Mert hiányzik az összhang erkölcsi világunk és a világban való életünk mozzanatai, lehetőségei, álmai, jogai, indulatai között. A nevelés letért arról az útról, amely az emberi lélek igazi művelését tartotta szem előtt az egészséges emberi vágyak kielégíthetése és az egészségtelen túlkapások megfékezése fő elvével. Íme! Mi kórházak és gyógytárak és gyógyszergyárak és egyetemek sokaságával oldjuk meg azt, hogy testünk egészséges legyen. A régi kultúrák egyszerűen kifejlesztették a lélekben azt az akaraterőt, amely őt a test abszolút urává avatta. Ez a nő itt, előttünk megmutatta, hogy egyszerűen érzésteleníteni, a fájdalommal, sérüléssel szemben immunizálni lehet testét. Hol tarthatott ez a nevelés a mienkhez képest? Meglehet, hogy iskolákban, közönségesen, mindenkinek hozzáférhetőleg tanították akkor az akaraterőnek olyan irányú nevelését, hogy az életet a jóság, az egymás szeretete, megbecsülése keretében érezze boldognak és a munkát játéknak, valamint a halált fájdalomtalannak.

– Igaza van! – bólint Suzanne. – Ilyesmit nem lehet kiröhögni.

– No jó! – felel Lüghey úr. – Együgyű és műveletlen emberektől már azért sem kívánhatunk mást, amikor egészen kitűnő tudósaink a legkétségbeejtőbb fölfuvalkodottsággal hiszik, hogy a mi nyomorult társadalmunk és minden vívmánya a tökély, a fejlődés tetején mozog, és babonaságoknak minősítik régi kultúrák csodáit.

Mi van eközben ifjú Lüghey úrral? Hogyhogy ő nem ártja bele magát a társalgásba?

Az történt, hogy a Suzanne melletti üres székre egy úr telepedett le közben. Borotvált képű, zsirardikalapos, fehér gamásnis fiatalember ez. De van valami vasárnapi kiöltözöttség, túlontúl divatos az eleganciájában.

Mivel Zoltika kíváncsian megméregette őt, rámosolygott. Erre Zoltika megszólította:

– Ilyen későn jön? A legjobb számokat kihagyta!

A pofa franciául feleli, hogy nem ért magyarul. Mire Zoltika franciául válaszol. És azóta társalognak.

A nagy Richardson megérkezett.

Egészen furcsa jelenség ő. Nagyon szép fiú, nagyon előkelő arcéllel, tartással. Hajdani királyokra gondol a ránéző. Öltözékének kiszámítottan hanyag eleganciája is kivételes helyzetű egyénre akar vallani. Semmi őrajta nem szokott. A kalap kissé szélesebb karimájú, mint az utolsó divat előírja, a kabátjának szövete egzotikus lenne, ha nem éreződnék finomsága és művésziessége a színeiben, úgyhogy egyszerre diszkrét és rikító is. Cipője is például régi divatú, gombos cipőnek hatna, ha fölépítésén nem látszanék, hogy modern, varrott talp az alapja. A nyakravalója színe mint egy lámpa világítja meg nemes arcát.

Igen! Richardson mester föltűnő jelenség. A fürtjei, amik kalapja alól szinte kibugyognak, kicsobbannak, mintegy véletlen, és mégis látni, hogy drága, elsőrendű fodrászüzlet gondozza őket, mint Budapesten mondják, „szívdöglesztés”-re készek.

Csak amikor gyorsan, önfeledten mozdul meg ez a királyi férfi, akkor tetszik meg tekintetén, általános méltóságával és szépségével és daliásságával kiáltó ellentétben, valami szolgaias, valami kalmárias. Nem gonosz vagy álnok ilyenkor a pillantása, de valami a bujkáló, nem egészen tiszta titkokat rejtegető jellemre árulkodik.

Most, hogy az egyik tapskavargás alatt belépett a terembe, ilyen egészen méltóságtalannak tetszenek első moccanásai. De rögtön önérzet, sőt gőgféle honol vonásain és tartásán. Így megy a jegyszedő után helyére. És arca kifejezi annak tudatát, hogy a kíváncsi pillantások pergőtüze lövell rá a nézőtérről, különösen a szépnem sok szeméből.

Hát ahogy helyet foglal, és ahogy bocsánatot kér a szomszédaitól? Utánozhatatlan kecsességű és könnyedségű, az bizony! Véletlen két nő közé került éppen. Egy vastag, de még csak elvirágozni készülő hölgy az egyik, és egy halvány, csúf, girhes, szőke lányka a másik. Mindkettő titkolatlanul kellemes meglepetéssel szögezi rá tekintetét, és tér vissza-vissza Richardson ápolt, remek férfiúi, gavalléri külseje vizsgálatára. Nem lehet eléggé ismételni, hogy ez az ember majdnem bágyadoztató, vágybódulatba lankasztó hatással van nőkre.

Azt lehetne várni, hogy ez a nagy ember, ez a világfi kevés érdeklődést mutat egy ilyen gyönge, dilettáns műsor iránt. De nem! Figyel és bólogat. Még tapsol is. Érzéket, szívet rejt, úgy látszik, méltósága mögött.

A konferanszié licseg-locsog, ugrál, hadonászik összevissza. A közönségnél sikere van. Richardson azonban erre már nem reagál. Egy mosoly árnya sem futja be arcát a Patyók viccein. Jóindulatú közönnyel bámul hol rá, hol el, mögé a falra. Csak akkor éled föl kissé, amint a konferanszié bejelenti:

– És most Kajmótzy Jolanda énekművésznőt fogjuk meghallgatni. Zongorán kíséri Marczinkay Pál tanár úr!

Na! A kifutás nem valami jó! Két erős szépséghibája van. Első, hogy Lügheyné túl virgoncul akar kisietni, és megbotlik az estélyi ruhájában. Ott kénytelen fölfogni a közönség előtt. És ez nem vidám, hanem kínos. Második az, hogy egy igénytelen lányka nagy virágcsokrot ad föl neki.

Hát ezt Cinka rendelte. De égre-földre belemagyarázta ebbe a kislányba, hogy csak a szám végén, a tapskor köll föladni a virágot a méltóságos asszonynak. De hát ez a buta kis jószág a fogadtatás tapssűrűjét hallva, fölugrott a virággal. Piszkos, erőszakolt, csinált ováció! Előlegezett dicsőség!

Na mindegy! A bukét a zongorán. A méltsás asszony előtte. Cinka már kirakta a kottát, és összeintettek, hogy kezdik!

Lügheynének irtózatos volt nézni is a kínját. Ahogyan arcára elfogulatlanságot igyekszik erőltetni. Esetleg mosolyt is. De odáig már nincs szusza. Idétlen, elgyötörten kalandozik tekintete a levegőben, mint a keresztre feszítetté. Esengés van benne. De kihez? Miért? Önmaga keresi magának ezeket az embertelen perceket. Sőt ezt kell tekintenie álmai megvalósulásának.

Viszont a teremben mi a helyzet? A helyzet az, hogy az embereknek kivétel nélkül zúg a feje, sípol a füle az idegmegerőltetéstől, hogy annyi átkozott, untató szó kattant dobhártyájukon, és az enyhületnek szánt előző zenés szám, az operacsillagé huzamos kornyikálásával elnyúzta végleg azt a kevés zsongító hatást is, amit bármi zeneféle gyakorolt az idegekre. A terem szinte egyetlen nagy sóhaj: mikor lesz már vége a műsornak, hogy kipihenni rohanjanak ennek a szórakozásnak szörnyű fáradalmát?

És Kajmótzy Jolanda elkezdi énekét. Dal, amit énekel. Dallamos, könnyed dal. Ejnye! Egész jó hallgatni. Szinte úgy tetszik: végre valami, amit jó, amit érdemes, amit üdítő hallgatni.

A terem éled. Tetszik a közönségnek a zongora, az ének.

Pedig Kajmótzy Jolanda, enyhén szólva, gyalázatosan kezeli hangját. Legalábbis az énekszabályok szerint. Akkora mérvű a szurkolása, hogy elfullad, szinte nyög, amint szaggatottan, iskolásan kiénekel annyiszor gyakorolt dallamot és szöveget.

Ámde ennek az óvodás előadásnak van egy pótolhatatlan előnye. A Kajmótzy Jolanda éneke tiszta marad. Nem esik eksztázisba, nem folyamatos, lendületes és csikorgásos, reszelőses a hangja. Hanem kezdetleges és tiszta.

Ez kell mégiscsak a népnek! Az első dalra oly őszinte taps és dobogás következik, hogy kívánni sem lehet különbet.

Cinka a zongorától maga is elképedten állapítja meg, hogy a nézőtéren csupa kedves, biztató, fölhangolt ábrázat ragyog feléjük.

– Csuda sikered van! Nem látod? – kiáltja imádottjának.

– Áhh! – ködlik rá vissza kétségbeesés a méltóságos asszony szeméből. – Rém gyönge voltam! Megbuktam!

– Butaság! Szedd össze magad! Tetszel! Őrülten tetszel! – süvölti Cinka. – Nincs ráadásunk! Ez a feneség. De kezdjük már.

A második dal. Ez még dallamosabb és még élvezhetőbb ütemű. Refrénje egyenesen szívbe markolóan, fülbemászóan édes. Hát persze hogy olasz dal!

Amikor ezt kezdte a méltsás asszony, még csupa tréma. De már a siker annyit lendít kifejezőkészségén, hogy legalább az elemi hibákat kikerüli. Viszont szerencséjére, nem jut még abba a lelkiállapotba, amikor már feszélyezetlen és hevületben énekel, hogy átcsapjon félhamis nyikorgásba hangja.

Egyáltalán valami kiszámíthatatlanul szerencsés véletlen folytán, mint ahogy a kártyán a nyerés tart, a méltóságos asszony éppen-éppen-éppen a helyes, az előnyös, tetszetős formát futotta ki, amit csak képességei teljesítőképessége tetejének megszabtak.

Ahogy ott állott az ének után, és a termet szinte szétrepesztő tapsvihart, dobogást észlelte, szinte rémületet érzett. Mintha megdöbbentette volna, hogy legtitkosabb, magáról való érzése, hogy tehetségtelen, élvezhetetlen, akarnok… most egész váratlan tényleg megcáfolódott ezzel az őszinte sikerrel, tehát csak most ró majd rája igazi felelősséget és küzdelmet silány kis talentumának ápolása, fejlesztése… Ebben pedig az foglaltatódik, hogy a maihoz hasonló szörnyű testi-lelki megpróbáltatások fokozottabb és sűrűbb sorozatának néz elejbe.

Hajlong-hajlong-hajlong. Cinka fölkelt a zongora mellől, és a szokásos módon partnernője kezét fogva, hajlong-hajlong ő is.

A nézőtéren tömegesen ugráltak föl és ordítanak. Nahát! Eleget szenvedtek vacak, unalmas műsortól. Eleget színlelték ámolyogva, undorodva, kimerítetten az előadók ünneplését. Most az egyetlen lélekderítő alkalmat ne honorálják? És ezt ne akarják nyújtani?

Cinka enyhén megrántotta a méltsás asszony kezét, a kivonulásukra adva jelt. Hát mennek már a kijárat felé.

Az ám! De a tombolás követelő, szinte fenyegető.

– Hogy volt! Halljuk! Halljuk!

Cinka enyhe rántása megállítja a kijárat közelében a méltsás asszonyt, aki mint a báb, mint az álomkóros, mint a részeg, bódult, támolygó. És hajlonganak-hajlonganak-hajlonganak.

Dübörgés, követelőzés, hogy ráadást adjanak. Az elnök maga szállt le az emelvény díszkarszékéből, és állja útjukat:

– Még valamit! Alázattal könyörgünk, Jolánka! Hát csak nem hagytok cserben, Palikám! Akármit!

– De ha nincs ráadásunk! Honnan szedjünk ráadást?

– Akkor ismételjetek!

Nincs kibúvó. Vissza kell menni a zongorához. Ha van kíngyönyör, akkor ez reszketteti a méltóságos asszony remekbe formált testét. Néha szédület húz át agyán. Közel van néha az elájuláshoz. Mert már napok óta álmatlankodik. Emésztési zavarai vannak. Agyonloholta, agyontársalogta, agyonábrándozta, agyongyakorolta magát. Ronccsá teszi szervezetét a műkedvelő szenvedélye. De hát most, a dicsőség aranyfelhőjének sugaraiban vegye kárhozatosnak ezt?

– Kezdhetjük!

Még az is szerencséjük, hogy nem kísérleteztek valami új, hevenyészett vagy félig feledett műsorszámmal. Az ismétlésnél sem nem jobb, sem nem rosszabb a méltsás asszony éneke. Mindenesetre jobban kielégíti vagy eltelíti a hallgatóságát… Hiszen elronthatta volna diadalát, vagy ronthatott volna rajta gyatra befejezéssel. Így hatalmas, jó minőségű üdvriadalom visszavonulásuk.

Az utánuk következő szerencsétlen berekesztő szavalatot félig üres széksorok várják ki, tiszta irgalomból. Siralom!

A legelőkelőbb és állítólag legkedvesebb tanítványa száma után a nagy Richardson is fölemelkedett helyéről.

Határozottan zavarba került ő is: hova tegye ezt az őszinte sikert? Amire készült, semmi esetre sem ez volt. Sokkalta inkább valami kínos, erőltetett, sugdosásos, fanyalgásos ováció, ha nem egyenes lecsúszás. És íme! A közönség jól mulatott növendéke énekén, és őszintén kegyébe, szívébe fogadta őt.

Nyilvánvaló, hogy Richardson főleg azon okumlál magában: hogyan lehet ezt az újabb helyzetet tanári működésének előnyére busásabban hasznosítani?

Kimenet elfog mindenesetre egy jegyszedő bácsit:

– Át tudná adni, öredzsem, ezt a névjegyet Lügheyné őméltóságának a művészszobában?… Ez a magáé!

– Hogyne, kérem!

A névjegye hátára Richardson következőt firkantotta:

„Tudja, nem vagyok a szátyárkodás embere. Csak annyit mondhatok: nagy volt! Megjósoltam, vagy nem? Ha ma nem jön, akkor holnap várom a rendes időben. És okvetlen telefon, ha késik.”

A művészszobában a méltsás asszonyt maszatosra csókolták sorban: az alelnöknő, a gratuláló szavalóművésznők. Hát ez mégiscsak édes, boldog érzés. Most éppen Cinka Pál nyakába veti magát a méltóságos asszony, és ő csókolja össze Cinka képét:

– Örök hála és köszönet neked is, Palikám! Édes vagy, hogy így vigyázol rám, és talpra állítasz, ha ingadozom.

– Örök hála! Az sok nekem! – szól erre Cinka. – Illetve több volna tőled az a csekélyebb viszonzás, ha máma nem a báróékkal, hanem velem maradnál.

– Hát tarts hozzájuk velem! Szívesen látnak! Akkor együtt maradunk!

– Azt nem! Méghozzá meghívatlan!

A méltsás asszony nem merte volna megkockáztatni ajánlatát, ha nem biztosra számít Cinka eme válaszára. Pedig Cinka magában fontolgatja: hátha mégis rászánná magát arra, hogy kémszemle kíséretre szegődjék imádottja mellé az undok báró párhoz? Mert hátha nem is a báróékhoz készül? Nem gyanús-e, hogy el sem jöttek ide a teára ezek a báróék?

Topp! A bácsi keresi a méltsás asszonyt a névjeggyel.

Előbb gyorsan átfutja, aztán hangosan olvassa föl Cinkának, és ezt jegyzi meg:

– Na lásd! Már azzal is gyanúsítottál, hogy Richardsonnal vagyok ma. Holnapra vár. Méltóztatsz saját szeműleg meggyőződni a névjegyéről?

Hát igen! Ez a délután a biztos, sorozatos siker délutánja a méltsás asszonyra nézve. Cinka valóban megnyugszik, hogy imádottja tényleg a báróék kellemetlen társaságába készül. Legjobb, legbensőségesebb egyetértésben társalogva kíséri Cinka egy taxihoz a szálló előtt a méltsás asszonyt. Ő maga ellenkező irányba, egy kávéházba megy, öreg legények társaságába, autóbuszon.

De Richardson?

A szállóból kihatolva, keres egy telefonautomatát. Abban, a minden kihallgatás elől teljes biztonságban, föltárcsáz egy számot.

Női hang csicsereg a telefonkagylóban:

– Te vagy, Bélukám?

– Igen, kis Lucykém, Bélukád! Ide hallgass, aranyom! Nem bírtam kipaklizni, hogy rám ne másszék ma este a lakásomon Joli, ez a nadály nő. Akarja hallani véleményemet a mai kornyikálásáról. Pocsék volt! De hát a közönség, klikk alapon és szűkebb baráti, családi, összeköttetési alapon olyan ünneplést csapott neki, hogyha ezt mellre szívja, csak megvadulhat. Na jó, én ebből majd kikezelem őt! De mondom: ma este muszáj fogadjam valamelyes időre őtet, mert rám erőszakolta magát.

– Hát ne találkozzunk? Vagy később? Az ördög pukkassza meg ezt a bolond dögöt!

– Várj, kis csibém! Van egy remek eszmém. Te feljössz mindjárt hozzám. De ne egyedül gyere. Marcival gyere. Vagy Marci a nőjét is hozza. Annál jobb! Társaság van nálam. Akkor nem ragad a nő huzamosabban. Ti persze nem mozdultok a nyakamról. Eddig ő mindig hozott föl, ha órán kívül jött hozzám, csemege árut és pezsgőt, konyakot. A fél üveg Martel még tőle van nálam. Esztek és isztok szívesen az egészségére. Pláne, ha kissé benyaljátok nála magatokat.

– Rendvicsek! Jövök!

– Pá, életem!

– Pá, szívem!

Suzanne, amíg Lüghey úr beszél hozzá, csupa feszült figyelem és elmerültség. De ez nem akadálya annak, hogy fél füllel ne hallja, hogy Zoltika franciául csacsog az utóbb érkezett szomszéd úrral.

Ám amíg a fakírnő koporsójában tetszhalottkodik, új mutatvány számát hordja körül a zenekar indulójának ütemére a táblás leányka. Hát a társalgás fölfüggesztődik egyelőre.

A szám az éneklő, számoló, gondolatolvasó kutyák száma. Szám szerint háromé. Kettő drótszőrű divatfoxi, a harmadik nápolyi selyempincsi. Vagy inkább annak valami korcsa, mert jóval nagyobb, mint ezek az édes kis szőrgomolyagok szoktak lenni.

Egy fiatalember az idomító. Kezdi az egyik foxi két mellső és két hátsó lábra állításával, bukfenceztetésével. Hát ez szokvány. De aztán golyót hajtat vele, majd keskeny lécen mint kötéltáncost sétáltatja.

Suzanne megjegyzi:

– Undorodom az ilyen állatkínzástól. Betiltanám!

– Én meg szeretnék egy ilyen foxit! Ce, be remek lenne! – véli Zoltika. – Ha ilyet kapnék anyutól! Ce!

– Hallatlan! Micsoda ügyesség és türelem kellett ahhoz, hogy a kutyuska ősi iszonyát eloszlassa ez az idomító. Hiszen a kutyának nullával egyenértékű az egyensúlyozó érzéke! – szól Lüghey úr.

Míg a porondon ezalatt a selyempincsit veszi elő gazdája. A zene halkít. A kutyus elé táblát tart, a táblára nagy számot írt föl. A kutyus kivakkantja pontosan a számot. A közönség föladhat számokat, a kutya kivakkantja, még összeadva, szorozva is húszig. Nagy taps és vigadás.

Most a zene elhallgat. Az idomító flótát illeszt szájához, és játszani kezd, illetve egyenletesen fúj ki hangokat a kutya előtt. A kis pincsi némi buzdítás után tényleg égnek emeli orrocskáját, és vonyítani kezd. Nemcsak határozottan dallamosabb vonyítása az átlagos kutyavonyításnál, hanem csakugyan modulálja is. Ahogy a flóta emeli a hangot, a kis kutya úgy skálázik utána. Nagy sikere van a produkciónak.

Készakart vagy véletlen, hogy a harmadik kutya, az eddig még nem foglalkoztatott foxi, a pincsi éneke közben ugatásba tör ki. Hiába feddi gazdája, hiába helyez el egy-két legyintést is a nyakára. A közönség jobban mulat ezen, mint a mutatványon.

– Konkurens! – mutat a foxira az idomító. Mire csak fokozódik a vihaj.

A csinos, túl elegáns francia fiatalember Suzanne mellett mindenesetre nehány ideges mozdulatot tett a foxi szemtelen ugatása miatt. És most is izgultabbnak látszik, mint eddig bármikor, amint az idomító rátér végre a foxi fölléptetésére.

Ez a gondolatolvasó kutya. Az idomító kártyacsomagot húz elő zsebéből. Abból öt vagy hat kártyát megmutat a foxinak. Szagolgatja a kártyákat és csahol. Közben az idomító rémes magyarsággal beszél hozzá, és a kutya csaholása egészen úgy hat, akárcsak felelet volna a beszédére:

– Te Max kiad a kártyából, akármelyik a nagyérdemű közönség bárki akarom! Neszpá?

– Csau-csau-csau! – vakkant a kutya.

Röhögés. A kártyák kiosztatnak különböző egyéneknek. A kutyusnak bekötik a szemét egy selyemkendővel. Aztán az idomító megállapodik a nagyérdemű közönséggel, hogy az a kártyalap, amit a kutyának meg kell találnia, a káró ász. Kinél helyezze el? Ide-oda szaladgálás után, az idomító az elegáns fiatalembert méltatja kártyaőrizőnek. Egyúttal fölkéri a nagyérdeműt, hogy teljes erővel gondoljon a kártyára, hogy a foxinak sikerüljön a gondolatolvasás.

Külön röhej, hogy az elegáns ifjú a kártyát székére rakja, és rája ül. Szóval a nagyérdemű közönség ülőgumóira fixálhatja a gondolatát.

Na most, megy a kutyus keresni a kártyát idomítójával körös-körül mindazoknál, akiknek adott. De a kutya ideges csahintások közepette tiltakozik. Végre az elegáns fiatalember felé közelgetnek.

De egy kis eset ékelődik közbe. Suzanne szomjas lett. Az ásványvizes a mögöttes sorból ajánlja nedűjével papírpoharait. Suzanne rendel egyet, és hogy átvegye, fölkél helyéről. Ugyanakkor az elegáns fiatalember is fölugrik, és udvariasan ő veszi át a poharat, hogy Suzanne-nak nyújtsa, és a pénzt Suzanne-tól, hogy az árusnak nyújtsa.

Abban a pillanatban ifjú Lüghey Zoltánnak odavillan vásott gyermekpillantása a fiatalember székén heverő kártyára. Hirtelen áthajlik Suzanne háta mögött, és elcseni a kártyalapot. Ő helyezi maga alá, csintalan kuncogás közben, a székére.

Mindezt senki sem veszi észre.

A fiatalember székére ereszkedik nyugodtan. És az idomító már előtte kezdi csaholtatni kutyáját. Vagyis a bekötött szemű kis állat habozás nélkül, egyenesen a fiatalemberre ugrik.

Az komikusan tartja föl kezét a kutyus tolakodására, mintegy jelezve, hogy megadja magát! De az idomító istenkáromló magyarsággal utasítja a kutyát:

– Keresni meg, gyors, te, merre dugni kártya? Na! Az ember megtalált. De hol tette a kártya? Keresni-keresni!

Mire a kis eb döfölni kezdi orrával a fiatalember combját és csahol. A nézőtér váltig vigad.

– Azt mondja Max, a kiskutya, hogy: tessék, ugrik fel a helytől! – kiáltja az idomító a fiatalemberre.

A fiatalember engedelmesen emelkedik föl. És hát most az következnék, hogy a kutya megleli a kártyát a széken, szájába kapja, és diadallal beviszi a porondra.

Csakhogy hol a kártya? A kártya nincs. A kutya veszettül szaglászik a szék körül, a széken, csahint, vinnyog látható zavarában. Még nagyobb zavarba kerül az idomító. Még nagyobban leledzik a fiatalember. Az idomító ráförmed:

– Hova van kártya? Kérem mutat gyorsan!

A fiatalember ireg-forog. Néz a széke alá, tapogatja a hátulját, végre vállat von és morogja, hogy ő ráült a kártyára, de azt elsikkasztották alóla!

Egyszerre vékonyka, de pokolian jókedvű gyerekkacagás hangzik a zsivajgásba. Aztán a kártyalap berepül a köröndbe a szomszéd székről.

Az idomító nem törődik erre zavarba jutott kutyájával és fiatalemberével. Ugrik be a porondra, fölkapja a kártyalapot, és üvölti föl a közönségnek:

– Tessék! Méltóztat: a káró ász! Ezt akart? Megvan! Nagyszerű!

A közönség meg van elégedve. Az idomító föltalálta magát. Kivágta magát a csávából. Kerepel a taps. Nincs baj! A közönség túlnyomó része egyáltalán nem vett észre most sem semmit. De ha többet észlelt volna, akkor sem lenne tisztában: nem tartozik-e bele a produkcióba az, hogy a kártyát a kutya akkor is igazi eldugójánál keresi helyesen, nem pedig a tolvajánál?

Csakhogy a fiatalember a széken, Suzanne mellett, ha előbb megeresztett egypár borsos francia káromkodást, most újabb zokszavakra készülne éppen Zoltika csínyje ellen, ha Suzanne meg nem előzné.

Suzanne hisztériásan rivallt Zoltikára a kártya eldobása után, és most is rázza:

– Maga gonosz, szemtelen gyerkőc! Hát szabad elsinkófálni egy idegen úrnak a székéről valamit? Erre tanítjuk magát? Zsebmetsző lesz végül? Idegen holmihoz nyúl?

– Hát nem volt muris? És hátha ki sem dobtam volna a kártyát, mit tettek volna ezek az artisták? Úgy fölsülnek, hogy netovább! – vihog Zoltika. – Ezek együtt dolgoznak! Én rögtön sejtettem!

Lüghey urat Suzanne-nál jobban háborítja föl fia csínyje. Komolyan, szigorúan korholja:

– Ezért, fiam, tulajdonképp nagyon-nagyon meg köllene büntesselek téged. Mert ez nem gyermekcsíny! Ez alávalóság! Az jellemtelenség, fiam, szegény mutatványosokat kiszolgáltatni az emberek csúfondároskodásának. Ez annyi, mint a megélhetésükbe gázolni! Szégyelljed magad! Nem ismerlek el az én fiamnak! Vedd tudomásul!

– Na ne fújjad föl, apuci, drágám, szépen kérlek, ezt a semmiséget! – mentegetőzik Zoltika. – A sok buta ember itt nem is vett észre semmit. Nem rontottam el az artistáknak a produkcióját. Hát nyugodtan megbocsáthatsz!… Gyere, kis pofám, hogy hívnak: Max? Gyere, maradj itt!

Ez utóbbi szavak a kis foxinak szólnak. Ez, amikor társai befutottak az öltözőbe, visszaszökött ide az idomítójától. És a fiatalember lábai közt lábatlankodik egyre. Nyilván véghez akarja vinni belerágott mutatványát, hogy a kártyát a székről elragadja. A fiatalember pedig kergeti, elrúgja magától. Hát a kutyus időleg a Suzanne lábai alatt elsurranva, Zoltika harisnyáját szagolgatja, és hagyja, hogy Zoltika simogassa, és tartsa magánál a nyakörvénél fogva.

Suzanne közben franciául fordul a fiatalemberhez:

– Jól meg kellene ráncigálni ennek a csintalan kölyöknek a fülét, hogy ilyen kellemetlenséget zúdít önökre. Hiszen jól sejtem, önök együtt vannak. Azért ült be ön ide később. Még számolunk otthon a gyerekkel, legyen nyugodt.

– Nem történt semmi! – rázza fejét francia udvariassággal az artista. – Egy tréfa! Szemfüles kisfiú! Majdnem lecsúsztatott engemet! Fikkom teringette! De szerencse, nem lett baj!

Az artista kacag. Már Suzanne is. Zoltika szintén. Csak Lüghey úr nem hajlandó napirendre térni a kis incidens fölött. Ünnepélyes arccal szól át franciául az artistának:

– Uram! Én tisztában vagyok vele, hogy egy könnyelmű gyerek mekkora galibát teremtett önöknek. Biztosítom önt, ha el nem simult volna, én kárpótoltam volna önöket, óhajuk szerint. Így is szívből kérem bocsánatukat!

– Ó! Készen van, uram! – hajol meg a francia. – Vegye úgy, hogy jóvátevődött minden.

– Na látod, nem haragszik a művész úr! – nevet Zoltika. – Még a kutyus is barátkozik velem. Nézzed! Nyalja a kezemet. Jaj, be édes pofa!

– Helyes, okos kis állat! – simogatja Suzanne is Maxot.

Lüghey úr háborgása is megenyhül. Mosolyog. A cirkusz porondján légtornászok jelentek meg. De egyelőre csak otthonkában mozognak, és kötözik föl készségüket. A fakírnőt kiássák. Fölébresztik. Dörög a taps, amikor kimegy. Kiviszik ládáját is.

– Mondja, művész úr? – kérdezi Zoltika az artistától. – Mennyibe kerül egy ily betanított foxi? Például ez.

– Ez olcsó! Akár egy ötvenesért eladom! – felel az artista. – Még kevesebbért is!

– Valóban nem több? – érdeklődik közbe Suzanne. – Amikor annyit fáradnak vele. Nem nagyon kínozzák szegénykét?

– Ezt? Ennyit nem! – pattint az artista ujjával. – A társam, aki állatokkal foglalkozik, nem mondom, hogy nem nyaggatja az ő kutyáit. Különösen a foxit. De amit az én kutyám csinál neki, az az én ötletem, és egyszerű trükk. Kitalálhatja akárki. De érdekes, hogy a közönségnek ez tetszik a legjobban. Jobban, mint a nehéz produkciók. A komikusra reagálnak az emberek legjobban. Ezt a kis kutyát pár pengőért átveszi tőlem a társam. Mert ma dolgoztunk együtt utoljára. Én a zenehumorista vagyok. Máshová kaptam szerződést. Ma egyezem meg éppen az ügynökkel a Stockholm kávéházban. Hol van az pontosan? Előadás után ott vár.

– Érdekes, oda tartunk mi is! – feleli Suzanne, és közben Lüghey úrra veti oldalt pillantását.

Lüghey úr, bár elmerült a légtornászok lélegzetállító bukfenceinek figyelésébe, azért ez-az megüti fülét a Suzanne-ék csacsogásából. Most így szól:

– Legyen szerencsém a kocsinkon. Van még bőven hely egy ember számára. Elvisszük a művész urat!

– Ó, merci bien! De Maxszal együtt alkalmatlan leszek önöknek.

– Szó se róla, ha a méltóságos úr ajánlja! – rázza fejét biztatólag Suzanne az artistának. – Ő ezzel a csekélységgel is kárpótolni akarja önt, hogy Zoltika ezt a kellemetlenséget csinálta önnek a kártyával.

Zoltikát eközben kizárólag a művészkutyus foglalkoztatja. Apjára most szinte imádattal tekint, merthogy az artistát meghívta kocsijukba, és egész kis mivolta csupa ujjongás:

– Apuci! – fordul egyszerre apjához, és összekulcsolja könyörgően két kis kezét: – Én nem akarlak itt megzsarolni téged. De anyus ígérte nekem, hogy hoz a Liza néni kis foxija kölykeiből egyet a következő transzportból. Akkor úgyis lesz kutyám. Hát vedd meg ezt a művész úrtól nekem. Látod: ez volna a legnagyobb örömöm! És olcsón adja. Tedd meg, édes apucikám! Könyörgöm neked! Ő így is eladja.

Lüghey úrnak többé nem a légtornászok rikkantásaira mered haja égnek, hanem kisfia kérésére. Majdnem azt gondolja magában: „elvesztem”! A Zoltika hangjában valósággal ijesztő a sóvárságnak mérve az olcsó művészkutya birtokáért. Ez nem Lüghey-hang, a hosszú nemzedékeken át jóllakottságba satnyult, föltétlen gátlások közé szorított, tompult, senyvedő, tétova, félrerakható, megszelídíthető vágyak emberének hangja, hanem a Kajmo Jolán fiáé. Zoltika itt esedezéssel kezdi. De bömböléssel fogja folytatni. Botrányt éppenséggel szívesen csap. Mert tudja, hogy ezzel puhítja meg, félemlíti meg csak igazán jó nevelésű apja lelkét.

És alapjában van valami jogos a gyerek kérelmében. Édesanyja ígérete elvben már döntött a házirend kutyakölyök tartásával való felforgatását illetőleg.

Lüghey úrnak majdnem verejték gyöngyözik homlokán, amint valami kifogásért kutat agyában, és végül így hebeg:

– Hát-hát ha anyucid így is hoz neked kutyust, akkor minek megelőzni őt?

– De az buta paraszt foxi. Ez meg be van idomítva! – érvel Zoltika. – Azt visszautasítjuk! Ezt szerezzük meg!

– Viszont azt ingyen kapjuk Liza nénitől! – kotyog bele Suzanne. De közbeszólása taszítja még fonákabb sorba a helyzetet.

A társalgás ugyanis magyarul folyik. A francia artista szót sem ért belőle. De kitalálja, min folyik az évődés szomszédai között a hangokból, mozdulatokból. Most így szólal meg:

– Ha az urasága drágállja a kutya árát, én szívesen engedem le a felére. Hadd legyen a gyereknek öröme. És úgyis elvisznek kocsin.

– Ezt nem fogadhatjuk el, uram, öntől! – vágja rá menten Lüghey úr gavallériája. – Ha már átvennénk a kutyáját, akkor teljes ellenértékét kapja meg tőlem.

Lüghey Zoltika ezenközben már nyihog a boldogságtól. A kocsi kész. Illetve a kutya már az övé. Gyöngébb édesapjának akarata, lágyabb a szíve, semhogy vissza merne táncolni már ebben a kutyaügyben, ha ennyire belemászott. Bárha Suzanne nem pártfogolta az ügyet, mégis ő itten Zoltika legközelebbi bizalmasa csínyekben. Hát Zoltika megböki Suzanne-t, és ráhunyorogva súgja:

– Holnap már Maxszal vonulunk ki sétálni. Mit szól? Az angyalát!

– Jó-jó! – biccent vissza egyetértőleg Suzanne.

Pedig hát éppen az előző pillanatban oldotta meg magában remek női fondorlattal a helyzetet, úgyhogy mindenki jól járhat. Zoltika kimulathatja magát a kutyával, az artista jól mulat a kutyája révén, de Lüghey úr sem károsodik a kutya borsos árának kidobásával kisfia szeszélye miatt…

Jolanda a taxiban valóban felemás érzelmek rabja. Hol olyan mérvű lankadás szállja meg a huzamos izgulatoktól, kimerültségektől, hogy szinte félálomba nyaklik össze. Hol pedig a másik végletben leledzik. Csupa gyönyörvetes izgulat. A daliás Richardson elismerése várja őt. Hogy tud ez az ember csak szavakkal is a szíve mélyéig férkőzni! A goromba őszintesége is édes. Hát még, ha a gyöngéd, szívből előreszkető dicséret szavait hallatja, mint most remélheti tőle.

Jolanda ha erre gondol, akkor úgy érzi magát a dohos taxi kopott üléspárnáján, akárcsak az üdvözültek érezhetik a fényes felhőn, mennyei illatárban.

A Richardson lakása ötödik emeleti garzonlakás, összkomforttal, de csak teakonyhával. Ellenben hozzátartozik egy édes kis plató, a ház tetején.

Nappal napozónak lehet ezt használni. Éjjel ki lehet vonulni rá a holdas vagy csillagos ég alá. Kényelmes, tágas, diszkét hely ez. Kilátás róla gyönyörű nyílik a budai hegyekre és le is, a nem egészen előkelő és zajgó városnegyedre. Viszont a legmagasabb pont lévén az utcában a kis tetőzug, reá nem látni sehonnan, legföllebb repülőgépről. Párkányán körös-körül virágcserépsor húzódik. Hintaszék áll egyik sarkában, egy asztalka mellette, és több könnyű heverőszék támaszkodik összehajtva a falnál.

Jelenleg éppen idevonul Richardson vendégserege. Mert a méltsás asszony elhárítására szervezett toborzás várakozáson fölül sikerült. Megjelent Lucy, a Richardson nője és annak barátja a barátnőjével, sőt exbarátnőjével. Azonkívül, miután Lucy minél nagyobb társaság összehozásával volt megbízva, hát az utcán eltérített két másik párat eredeti programjuktól. Tudniillik budai korcsmába készültek, és Lucy értésükre adta, hogy enni- és innivalót ingyen kapnak, friss levegőn üdülnek, nagyobb biztonságban vonulhatnak félre sugdolózni, csókolózni, mint a kricsmiben, rádió- és gramofonlemez-muzsikára táncolhatnak, csak aztán a jeladásra cihelődniök kell.

A lakás összes székeit kihordták a platóra. A főhelyet, a hintaszéket Richardsonnak van szíve elfoglalni, úgyhogy hölgye, Lucyke, szépen keresztben foglal helyet a nagy ember ölében, és fejét vállára hajtja!

Valószerűtlenül szép a nő. Arca kész mázolmány lévén, eltünteti korát, kivált esthajnali világításban. Lehet tizennyolc, sőt tizennégy éves is. De lehet harminc és ötven között is. Az arca olyan szabású, mint a macskaféléké. A termete valóban hajlékony nádszál termet. Keble parányi. De oly rafinált blúza szabása, hogy tisztára úgy hozza ki keblei vonalát, akár meztelen volna. Az egyik karja átvetve Richardson nyakán. Ahogy keze lecsüng, két nagy, hamisköves gyűrűvel díszítve, oly tündéri formájú, hogy már ez maga rajongó költemény tárgya lehetne.

Ezzel a kézzel babrálja a nagy ember haját. Azaz babrálná. De Richardson fölüti ezt a gyönyörű kacsót és rámordul:

– Ne borzolj!

– Ronda! Komisz! Eressz! Elülök! – sértődik meg a nő.

De Richardson átnyalábolja fél karral, és töredelem, félelem nélkül zsörtösködik rá:

– Féltem a frizurám? Féltem! Buta libák szokása, azoknak is csak rémregényekben, hogy női gyöngédségből okvetlen hajában kell turkálni az embernek.

Most a valószerű az volna, hogy a nőt még inkább fölhorzsolják e szavak, és kitör a viszály. Csakhogy egyidejűleg Richardson rátapasztja ajkát a nő nyakára, hátul. És a nő menten szerelmes aléltságba alakoskodja magát. Helyesebben a békülékenysége teljes, a férfiúi gyöngédséget is őszintén élvezi, de külön örömének tetszik, ha meg is játssza, ha túlozza, ha látványossággá váltja titkolatlan lelkiállapotát másnak is, magának is.

A többi pár majdnem hasonlóan hever, csevetel, ölelkezik összevissza. A cigaretták füstje csakúgy kavarog a kis tetőzugból a bűbájos, langyos, tavaszutói alkonyba.

– Halló, gyerekek! – mondja egyszerre a házigazda. – Van valami okom rá, hogy engem ne találjon itthon meg a nő. Csak titeket. Úgy rémlik, vele búg most föl a lift. Én ellógok, és később, nemsoká jelentkezem.

A társaságnak semminemű kifogása, véleménye a házigazda szándékával szemben. Csak Lucy firtatja tőle, amint fölugrik, és lelökte őt öléből:

– Mért lógsz?

– Kevésbé kínos, hogy vendége legyek és legyetek nálam, ha nem talál itt. Légy te a háziasszony addig bátran. Negyedórán belül jelentkezem. Levelet kell bedobnom úgyis.

Ez a megbeszélés már úgy folyik, hogy a végét a lakás ajtójában álló Lucynek Richardson a legfölsőbb lépcsőn lemenet mondja vissza.

Kár a sietségért. A lift megzökken a negyedik emeleten. Mást hozott, nem Kajmótzy Jolandát.

A méltóságos asszony e percekben még az éppen zárás előtt álló csemegekereskedésben csomagoltat. Bőkezűsége két dolgot céloz. Részint ki akarja erőszakolni, hogy Richardson üzleti vendége távoztával kettesben, pazarul vacsorázzanak. Részint ünnepies jelleget akar adni a diadalának, diadaluknak délutánjára következő meghitt díszvacsorának.

Rák, édességtömeg, fölvágott és sültkülönlegességek, erős és édes üveg töményszesz, két üveg pezsgő, két üveg sör, jég… kerül számlázásra az üzletben, és külön csomag a Cinka nagy virágcsokra, amelyet szintén a teríték ékének szánt a méltsás asszony a Richardson kis tetőteraszán, hangulatvilágításos estebédjükön.

A holmit persze az üzlet egyik tanulója hozza el külön díjazásért. És a taxiról még csak egy különlegességi trafikba is leszállítja az inasgyereket a méltóságos asszony, hogy semmi hiányt ne szenvedhessen a bűvhangulatok sorával kecsegtető együttlét.

Ó, be kegyetlen zuhany is éri a méltsás asszonyt a becsöngetése utáni fogadtatáson.

Odáig a lakás ajtajáig egy repeső, forró szívű, naiv, boldog diáklány. De az ajtó kinyílik, és nem Richardson áll a nyílásban, hanem a macskaszemű Lucy. Lucy az ajtót tágra-végre csapja ki, mivel látja a hatalmas csomagot cipelő boltosinast. Így aztán a méltóságos asszony mindjárt azt is láthatja, hogy a kis lakás szemközti, platóra nyíló ajtójában egész kis csődület mereszti rá szemét.

A méltsás asszony szinte roskatag, riadozó banyává válik pillanatok alatt az ideérkezett fittyfirittyből.

Mi ez valójában? Véletlen? Vagy előkészített kelepce számára? Hiszen csak arról volt szó, hogy Richardsonhoz tanítványa jön ez időben, és aztán vacsora utáni meghívást kell lebonyolítania!

Nadehát az őzike alakú és kígyószemű Lucy már magyarázza is:

– Tessék! Tessék! Sajnos a mester nincs itthon.

– Hogyan?

– Hát nekem telefonált, hogy mint máskor is, ha nem érkezik meg pontosan, a házmesternénél van a kulcs. Én feljöttem. És alig ülök le, már váratlan vendégei jöttek.

– Ja úgy!

A méltóságos asszony elfogadhatónak ítéli a fölvilágosítást. Sőt van egy örvendeztető mellékgondolata is: hogy hiszen jobb, ha ez az érzékingerlő növendék társaságban várja a Mestert, és nem négyszemközt működnek!

Máris kedvesebb arcot vág Lucyre. Az pedig erre mindjárt bizalmasan közelebb hajol a méltóságos asszony füléhez, és ezt hadarja halkan:

– Ő lesz szegény a legnagyobb zavarban, hogy ennyi vendég rohanta meg készületlen. Bosszús lesz, hogy nincs esetleg mivel megkínálja őket!

A méltsás asszonyt közben a csomagos inas is zaklatja:

– Hova tehetem, kérem, a csomagot?

– Akárhová!… Fogja!… Mehet!…

A méltsás asszony fél kézzel borravalót ad, a másik kezével búcsút int az inas kezétcsókolomjára, közben pedig már elszámolván a helyzettel, így felel a növendéktársának:

– Hát nézd, angyalkám: a te énekórádnak is befűtöttek a látogatói, én sem tárgyalhatok nyugodtan vele, ezzel szemben abból a zavarból kirántom őt, hogy mivel szolgáljon vendégeinek. Segíthetsz kibontani ezt a szerény elemózsiás csomagot?

– Ó, kérlek! Ezt sem ő, sem mi nem gondoltuk így! Mi címen lennénk a te vendégeid?

– Ezzel ne törődj, szívem! Művészkollégák is folyton a polgári etikett szabályain rágódjanak? Mutass be, kérlek, a többieknek. Én majd meghívom őket.

– Hát ez kedves lesz! A mester el lesz ragadtatva tőle, ha zsörtösködik is, hogy cécót talál a lakásán. Mert honnan szerezzen most valamit a vendégeknek?

Suzanne elgondolása igen egyszerű. Zoltika bármi körülmények közt maximum tíz óráig bírja ébren. Erre alapozza Suzanne tervét.

Csak hadd játsszék Zoltika kedvére a művészkutyussal a kocsiban, úgyis elalszik, mire a Stockholm kávéházhoz érnek. Akkor az artistának egyszerűen visszaadják a kutyust, és Zoltikának másnap azt mondják, hogy a kutyus elszökött, miután ő elaludt.

A kocsiban hátul ül Suzanne Lüghey úrral. Elöl az artista és Zoltika a kutyussal. Zoltika az artistától megkapta a kutya pórázát, és azt szorítja boldogan kis markába. Közben pedig kivallatja az artistát a kutya minden szokásáról, tudományáról, a vele való bánásmód csínja-bínjairól.

Az artistával már közölte Suzanne a kisfiú ellen szőtt cselfogást. Most akarja ugyanezt tenni Lüghey úrral.

– Szíveskedjék kissé hozzám hajolni. Szeretnék valamit mondani önnek! – kezdi Suzanne.

De egyidejűleg, szokott módján, ő nyomul Lüghey úrhoz fokozhatatlan közelbe. Tehát mintegy csak eme ténykedésének palástolására szükségeli fölszólítását.

Lüghey urat kábítólag, ernyesztőleg éri a Suzanne forró idomaiból átsugárzó érzéki delej. A lány suttogását csak félig-meddig érti közben. Azaz némi haladékkal fogja csak föl. Mégis, azon nyomban jelentkezik benne az apa, a jellemes ember, a korrekt nevelő. És tiltakozik:

– Ezt nem vállalhatom, Suzanne, a gyerekkel szemben! A gyereknek nem szabad megrontani a szülői felsőségben, a megbízhatóságban való hitét.

– Ó, méltóságos úr! – tör ki Suzanne. – Akkor hova tetszik tenni azt, hogy a méltósága naponta ígér és von vissza dolgokat Zoltikának?

– Elég helytelen! Épp azért legalább egyikünk legyen állhatatos.

– Megengedem! De ha a közös szülői tekintélyt már így is kompromittálta Zoltika előtt a mama, hát ön ezt helyre nem billenti. Amellett valójában nem is hazudunk a gyereknek. Ha a kocsiban vagy a kávéházban elalszik, csak az esetben veszti el a kutyát. Tehát igazat hazudunk voltaképp majd holnap neki.

– Maga nagy szofista, Suzanne. Ha nem tudná, hát ez a derék bölcselői kar, a dialektika útján, azt is bizonyította már hitelesen, hogy a kilőtt nyíl áll. Csekély kétezer nehány száz esztendeje történt ez.

Így folyik az eszmecsere Suzanne és tisztelve imádott gazdája közt.

Már a kávéházhoz közelgetnek. Zoltikán nyoma sem mutatkozik a legkisebb bágyadtságnak. Csacsog, izeg-mozog.

Lüghey úr roppant ideges. Zoltika már ténynek veszi, hogy a kutyát megvásárolja neki apja a komédiástól. De mit szól anyja a dologhoz? Családi botrányt rendeznek majd nyilvános helyen? Csakis nők meg gyerekek tudják állandóan kínos helyzetek elé állítani a rendes embert!

A Lüghey úr lelki feszültségét kissé eloldja az, hogy neje nincs a kávéházban. Amikor Suzanne az artista kérésére az ügynöke felől érdeklődik, az sincs a kávéházban.

Most aztán mi legyen? Várni kell a méltóságos asszonyra is, az ügynökre is. Suzanne sem viheti haza Zoltikát, csakis a kutyával.

Lüghey úr rettenetesen tanácstalan lenne: mittevő is legyen. Szerencse, a semmi válságban le nem rázható úriemberi mivolta segít most rajta, hogy a nevetséges habozás helyett eréllyel döntsön. A pincérek várják, hova telepednek, mit rendelnek. Ezeket nem illik várakoztatni Lüghey úr jólneveltsége szerint.

– Foglaljunk mindenesetre helyet egyelőre! – int tehát a kávéház teraszának egyik üres asztalára. Majd az artistához fordul: – Boldog volnék, ha a vendégem lenne!

Diktum-faktum. Odavonulnak az asztalhoz. Az artista ilyenkor vacsorázik. Lüghey úrék is éhesek. Hát egyelőre étlapok járnak kézről kézre, és rendelések röpködnek.

Zoltika üres széket kapott maga mellé Maxnak. Max azon csücsül. Hátiszen egy föllépő művész nem lábatlankodhat az asztal alatt, mint holmi paraszt kuvasz vagy komisz, városi házi eb. Álmosságról pediglen Zoltikánál szó sincsen. Neki rettentően élvezetes a helyzet. Kávéházban vacsorázni komoly fölnőttek és egy csodaeb társaságában. Ezért csak érdemes felfüggeszteni az alvást!

A vacsora igen épületes társalgás közepette zajlik. Lüghey úr és Suzanne fölváltva faggatják az artistát mestersége érdekességeiről, utazásairól, sikereiről. Zoltika is örömest, feszülten hallgatja a művészt. Vagy ahol nem érti meg előadása összefüggéseit, vagy unalmas, hát a Maxszal, a másik művészbaráttal foglalkozik.

Lüghey úrra nézvést határozottan külön pikantériája van annak, ahogy az artista egyéniségének bámulatra méltó szélsőségeit jegyezheti meg magának. Néha egyenesen elképeszti az, hogy ez a fiatalember elméletileg milyen hatökör a legelemibb lélektani kérdésekben, és mégis a gyakorlatban micsoda kitűnő búvára a tömegléleknek és az egyéninek. Még a szűkebb mesterségének, a zeneművészetnek ismeretében is, mekkora hézagok tátonganak műveltségében. És mint virtuóz? Mint zenei fenomén? Éppen a zenei tudás legbonyolultabb része, az összhangzat tökéletes ismerete van szó szerint a kisujjában.

És milyen ötletes előadó, ha belejön! Lüghey urat és Suzanne-t tényleg úgy magával ragadja a művész regélése, hogy megfeledkeznek mindenről.

Az idő pedig jól előrehaladt közben. A kis Zoltika, miután közelebb húzta Suzanne-hoz a székét, odahajtja fejét a Suzanne keblére, és úgy hallgatja a művészt. Majd le-lehunyja szemét, sóhajt egyet, sóhajt kettőt. És már alszik.

Suzanne észre sem veszi. Lüghey úr sem.

Ellenben odajön a pincér az asztalhoz:

– Akit méltóztattak keresni, kérem, a Biber igazgató úr megjött. Itt ül a kártyaszobában.

Biber igazgató úr az ügynök. Az artista fölugrik és búcsúzik, hogy nagyon-nagyon köszön mindent, mert rég nem töltött már ilyen kellemes estét ilyen kellemes társaságban!

Közben az artista fél kézzel kifejti a Zoltika kezéből a Max pórázát. A kis imposztor álmában is kezére tekerve szorongatja a szíjat, mintha sejtené az ellene szőtt merényletet.

Suzanne csak most veszi észre, hogy neveltje alszik.

Lüghey úr szinte semmit sem észlel maga körül. Agya bomlott riadalomban háborog rajta, hogy neje itt meri várakoztatni magára a családját, egy nyilvános helyen, ad infinitum!…

Az artista már távozott. Lüghey úr most pillant harmadszor órájára, mintha nem tudná hinni: valójában éjfélhez közel jár az idő? És csak ezt hajtogatja Suzanne-nak:

– Hát ez már sok! Hát ez már túlmegy minden elviselhetőn. Ez már minősíthetetlen!

Suzanne nem veszi túlzottan szívére a helyzetet. Zoltikának kis fejét megigazítja, hogy ne fituljon félre a nyaka alvás közben az ölében, és víg tárgyilagossággal mondja:

– Legvalószínűbb az: a méltóságos asszony egyszerűen megfeledkezett róla, hogy minket ide rendelt. Úgy rémlik, azt mondta: a műsor után a báróékkal vacsorázik. Hát ezekkel mindig jobban beszeszel, mint másokkal, és akár náluk van fönn, akár korcsmáznak, mindig elmennek testületileg bárba táncolni és tovább zülleni. Majd hajnalban fog a méltóságos asszonynak eszébe jutni esetleg, amikor hazakészül, hogy önt és a gyereket ide rendelte!

– Hát ez több, mint megbocsáthatatlan! – hördül föl Lüghey úr dühtorzította képpel. – Még ha velem teszi meg? De a kisfiával? Hát ez több, mint aljasság! Ez!… Ez!… Ez!…

Suzanne hagyja, hogy Lüghey úr kifújja mérgét. Csak azt teszi, hogy reálobogó szemébe szelídítő, szerelmetes pillantásokat küld. Minthogy pedig Lüghey úr így sem csillapodik, Suzanne egyszerre így szól:

– Végeredményben én vagyok legjobban megsértve!

– Maga? Hogyan?

Lüghey úr meghökkenve mered Suzanne mosolyos barna szemébe. De Suzanne váratja a magyarázattal őt. Az asztalon előttük még egy fél üveg pezsgő. Lüghey úr harmadmagával itta meg eddig az üvegből hiányzó mennyiséget. Most, amióta neje eljárásán izgágáskodik, már harmadik poharat hajtja föl, hát persze a jól nevelt ember öntudatlan mozdulatával, hogy ivása előtt hozzákoccintja poharát a Suzanne-éhoz. Suzanne viszont csak biccent, hogy egészségére. Vagy legföllebb belenyal a poharába. Most, ahogy Lüghey úrral az izgulat megint fölemelteti poharát, Suzanne ezúttal nyúl szintén a magáéhoz és fölhajtja. Lüghey úr előtt a Suzanne ivásának bizonyos pontos hasadtlelkiségi jelentősége van. Azért a várakozása szinte megremegteti.

Suzanne pedig fogja először a pezsgősüveget, és kitölti a maradékát Lüghey úrnak meg magának egyformán. Akkor kezdi:

– Mert annyira rosszul érezte-e ön magát az én társaságomban, és érzi-e most is, hogy talán kibírhatatlanabb ez önnek, a kedves nejének nélkülözésénél is?

Suzanne ennek a szellemes körmondatnak a felét el akarta nyelni eleve. De aztán úgy érezte, föl kell tennie mindent erre a kockavetésre.

Most Lüghey úrra került annak a sora, hogy megvárassa Suzanne-t a válasszal. Az erős lelki válság előtűnt vonásain. Mert igen-igen ügyesen, körmönfontan, következménytelen kellett megfogalmaznia feleletét. Latra vetve azt is, hogy némi kis mámor is tompítja elmeélét.

Az ám! De az úgy van, hogy a részegségnek puszta észbeötlése máris valódibb valósággá váltja ezt az állapotot. Lüghey úr egyszerre megbutult. A butulás pedig az őszinteség legjobb kitermelője.

Lüghey úr egyszerre bárgyúan, kedvesen elvigyorodik, és fogazata sövényében megakadó nyelvvel rebegi:

– Minden olyat állítani alávalóság volna tőlem, hogy én ma este nem jól, de kivételesen jól nem éreztem magam. Nagyon-nagyon jól mulattam!

– Üm! Eddig! – bólogat Suzanne, és szemrehányó két nagy szeme egyúttal olyan epedően függ rajta legimádottabb gazdáján, hogy annak kapatosságát egyszerre érzéki kábulat is tetézi.

– Hogy értsem?

– Jól érezte magát eddig ön sok más minden miatt. De most, velem egyedül, elég önnek az együttlétből. Ne! Ne válaszoljon erre! Nem akarok semmit kiforszírozni. Csak éppen konstatálom, mi a helyzet.

Lüghey úrban valamiféle mindenre elszánt bizsergés támad erre. Merően, komolyan néz Suzanne szeme közé. És már nem kapja el tekintetét, amikor Suzanne gyöngéd, boldog esengéssel viszonozza ezt. Hanem hirtelen hamiskássá válik Lüghey úr tekintete és kérdi:

– Hát itt akar maradni velem? Igyuk le magunkat bosszúból? Találjon itt nejem minket berúgva? Rendben van! Ezzel mindent bizonyítok magának is egyúttal. Hát iszunk!

Suzanne meg van fogva. Egészen más fordulatot vett az eszmecsere, mint ahova ő térítette volna. Lüghey úr kivágta magát.

Ekkor Zoltika egyet hány magán Suzanne ölében. Kis karját kicsapja. Nagyot szipog, nagyot sóhajt. Fölnyitja szemét. De már le is zárta, és újra alszik mélyen.

Abban a pillanatban Lüghey úrnak, a férfinak, a gavallérnak egész mivoltát elsöpri az apa. Kiegyenesedik székén.

Suzanne azonban megelőzi a mondandóval:

– Azt mondanám: fektessük be a kisfiút a kocsiba, ahol kényelmesen alhat. Föltéve, hogy ön itt tényleg dorbézolásra szánja magát velem. De sok értelmét ennek nem látom. Inkább annak, hogy miután megkíséreltük telefonon elérni valahol a méltóságos asszonyt, és esetleg nem sikerült, hagyjuk itt ezt a lokált. Ez esetben, ha mégis iderohanna a méltóságos asszony ezután értünk, és nem lelne itt, több kárpótlás nekünk a bosszúsága, mintha részegen lel.

Lüghey úr legyint:

– Másról van szó, Suzanne. Most jut eszembe, hogy a gyereknek nem bírok a szemébe nézni, ha holnap követeli tőlem a kutyuskáját. Mert ugyan kerek ígéretet nem kapott tőlem arra nézve, hogy a kutyát megveszem neki! Hallgatólag azonban annak vehette, hogy átengedtük birtokába az artistától… És akkor közönséges csalók vagyunk a szemében. Respektíve én, az édesapja.

– Ha ön ilyen mereven fogja föl?

– Ezt nem lehet másképp.

– Hát mit tegyünk? Vegye meg neki tényleg a kutyát!

– Egyetlen megoldás. Hajtsuk fel ezt a művészt! Azaz maga csak maradjon, kérem, a gyerekkel itten. Én intézkedem.

Lüghey úr fölkél, és vonul be a terasz zugából a kávéházba. Érzi váltig, hogy léptei kissé ingatagok alatta. Elfog egy pincért és fölkéri, hogy kerítse elő az artistát, aki itt tárgyal valahol a kávéházban az igazgatóval.

A pincér elsiet. De kisvártatva azzal vágtat vissza, hogy az a kérdéses artista elment már, ellenben nem Lüghey méltóságos úrhoz van-e szerencséje, mert ha igen, akkor keresik a telefontól, a felesége hívja.

Lüghey úr nyomul hát a kávéház végébe a telefonfülkébe.

– Édes kis Mókusom! Ne haragudj, már nem érdemes odamennem hozzátok a Stockholmba! – sápogja felesége hangja.

– Na és ezt most közlöd velünk?

– Hívtalak már. De nemleges választ kaptam, hogy nem találnak ott!… Szóval, Mókuskám, ne szidj meg nagyon! Majd otthon mindent… Talán nem is mulattál rosszul? Szalma szezon következik úgyis nemsokára. Pá, életem! Drága Mókuskám!

Richardson betoppanásakor a következő kis móka játszódik le. Lucyke és Jolanda a teakonyhában buzgólkodnak a vacsorakészítésen.

– Ő jön most, a Mester! – szól Lucyke egyszerre a fölvonó zúgását figyelve.

A méltsás asszony estélyi ruhája elé egy törülközőt kötött. A szendvicseknek való zsúrkenyeret, fölvágottat metélik éppen Lucyvel.

Ó, milyen kedélyes is az ilyen művészmulatság! Fesztelenség, bolondozás! A méltsás asszony már végleg megvigasztalódott afelől, hogy nem lesz négyszemközt a saját sikerére csapott áldomáson. Persze fönntartja magának a lehetőséget, hogy esetleg kiböjtöli a vendégeket. Richardsonnal távolíttatja el őket majd illő időben. Nincs itt már baj!

– Késhetett volna már addig, míg készen vagyunk a büfével! – mondja Lucynek. – Siessünk!

Erre Lucy hirtelen vigyori pofát vág:

– Azt köllene tenni, hogy elbújsz. Telefonáltál, hogy nem jöhetsz! Bezárlak ide, és meglátjuk, micsoda kavarodás lesz. Aztán előjövünk a díszlakomával.

– Remek!

Lucy gyorsan kifordul a kis konyhából, és méltsás asszony magára zárta az ajtót. Lucy mindenesetre megtakarította magának a további gazdasszonykodást. A méltóságos asszonyt szegődtette a társaság szakácsnéjává, cselédjévé. De mily boldogan vállalja!

Berobog Richardson. És csinálja, mint pesti nyelven mondják, a műmurit.

– Szervusztok-szervusztok! Mi az? Összebeszéltetek tán, hogy népgyűlést tartotok nálam? Örülök! Csak azt nem sejtem még, mit adok nektek?

– Nem reflektálunk semmire!…

– Mindjárt megyünk!

– Hívatlan vendégnek füge az orrára!

Így hangzik összevissza. Majd Richardson bömböli:

– Pedig a vicc az, gyerekek, hogy még egy nagyon kedves tanítványom is esedékes ide ma. Ha Lucy nem lenne itt, azt állítanám, hogy legjobb növendékemet várom. Meghallgattam ma egy műsorban! Hát csak egyet jelenthetek ki: torony volt! Egy gyönyörű, nőstény torony a műsor vacak előadói közt. Pedig Hetsepech Lili nem kutyafüle. De megette őt. Nem tudom, merjek-e nagyot előlegezni neki, ha azt mondom, hogy Kajmótzy Jolanda a közeljövő dalénekesnője? A többi kezdheti elsírni az összkönnyeit, ha ez a nő kifut.

– Magának elhiszem! – csicsereg Lucy hangja. – Magát még nem fogtam meg lódításon, mint a többi énektanárt. Jó volt tényleg?

– Elsüllyesztő! Elkábító! Bűbáj! Én kaptam össze az orgánumát, amit szertehányt az a sok cipész, akivel mint mesterrel oktattatta magát. Büszke vagyok erre!

– De telepedjünk le, gyerekek! – ajánlja Lucy. – A teraszra gyerünk.

– Én pedig nézek valami papramorgót, vagy ami akad! – mondja Richardson. – Amivel megkínálhatlak benneteket!

És odabenn a méltóságos asszony a teakonyhában minden szót hall és hisz. Az Édennek korántsem lehet megközelítő az üdvössége, ahogy a Richardson magasztalása éri fülét. Gyönyör remegteti minden ízében. Jó, hogy nem vág bele gyors munkája közben pirossá lakkozott körmébe az izgulattól.

Most Richardsonnak a teakonyhához való közeledtére mindenesetre kikulcsolja az ajtót és kivágja. Aztán kacagóan, gyönyörűen, kipirultan libben az ajtóba. Majd egyetlen lendülettel Richardson nyakába veti magát, és innen is, onnan is heves, boldog pajtási puszikat csattant a nagy ember ápolt pofázmányára.

Richardson hízelgőn, gyöngéden simogatja:

– Istennő voltál ma! Van ennél is nagyobb? Akkor az voltál! Bűbáj! Nem hibátlan, unalmasan tökéletes, hanem egyéni. Ilyen cukkedli!… Ahh!

– Elrontasz! Túldicsérsz! – duzzog a méltsás asszony.

– Én? – bődül el Richardson, mint az óangol színésziskola írta elő az ágálás tetőfokán a hősszínésznek. De ugyanily klasszikus fordulattal, szinte végletből végletbe váltja át pózát: – Mi ez? – dörög a hangja, amint a remek körömfaladékokra, üvegekre, jégre és végül a vázában vízbe állított virágcsokorra mutat: – Mi ez?

– Semmiség! Egy kis harapnivaló és egy-két korty itóka!

– Joli, hallod, kérlek, ezt nem szeretem! Te aranzsáltad ezt a népünnepélyt is? Te hoztad ide ezeket?

– Nem! Szavamra!

– Remélem! Legalább ezt nem!

Ahogyan a görög színjátékokban a vezérszínészek szavalatának hangulatát kíséri a kórus, úgy vihajognak a tisztelt jelenlevők a párbeszéd fordulatainál.

De most már gyorsan összecsapják a vacsorát. Mindenki segít. Kihordják tálcákon a csemegéket a platón egy asztalra. Azzal megkezdődik az általános zabálás, ivás, csevetelés.

Tisztára őserdei változatú az egész. Akár majmok vagy kajdácsok csapnak lármát. Még véletlen sem hallik, hogy valaki beszédét a másik meghallgatná úgy, hogy ő vagy más bele ne vágjon. Hangzavar, zűrzavar, csörgés, csoszogás, női sikkantások, férfi üvöltések sodratában leledzik a plató a gyöngyházfényű nyár eleji estében.

Az első szünet vagy legalábbis zenebona-csappanás a házigazda erélyes rendezkedésére következik.

Meg akarják hallgatni a Jolika két, szíveket lehengerlő dalát. Hát bizonyos pisszegés és döfölés közbenjöttével a párok bevonulnak a szobába, a zongorához. Körülülik cigizve, behozott poharaikkal.

Maga Richardson fogja kísérni a dalokat. Mert bár nem tartja abszolút rossznak Cinka tanár urat, azért sok helyen észrevette, hogy túlkalimpálja az éneket, saját maga művészetének ragyogtatására.

Hát kezdik.

Az, ahogy Kajmótzy Jolanda, a közeljövő dalénekesnője odaállott a műsoros teán az emelvényre, kínos volt. Itt? Szánandó és siralmas.

Az idegfáradtság olyan természetű, hogy különb transzokat tud produkálni, mint a legnagyobb mérvű kipihentség. Jolanda eleven, csupa csitris játékosság, csupa édes önbizalom, majdnem önteltség, ahogy odaheppen a zongorához, ennek a kaján társaságnak a kellős közepében.

És aztán förtelem, amit művel. Itt, a mester keze alatt különben is gátlástalanabb, mint bárhol. Hát most kiereszti hangját, és fújja a dalokat, infámisan hamis árnyalatokkal.

A társaság utánozhatatlan pofákat vág. De közben is tetszésnyilvánít:

– Édes!

– Remek!

– Tud ez, fiam! Richardson nem marha!

És végül a szoba vastapsban tör ki.

A föllépés mégis ellankasztotta annyira Jolandát, hogy már az ünneplés számára nem tud újabb kedvsziporkákat kicsiholni magából. Boldog, szerény mosollyal fogadja a csókokat, kézszorításokat, és egész lelke olvadozik attól, hogy a szeretetnek, elismerésnek ilyen árjában lubickol, ilyen csupa szív baráti körben.

Richardson karon fogja, és a szoba szögletébe vonja. Ahol is a szemérmetlen hazugságnak olyan remeklését létesíti, hogy ez már mutatvány. Hangja nyers, mint az őszinteségé:

– Marha vagyok most, kijelentem neked. Érdekem ellen beszélek. De én ilyen vagyok. Ha valami megfőzött, akkor lefekszem, hasra esek előtte, nem tehetek róla. Mert meg kell mondanom: téged egyszerűen hagyni kell, hogy magad vigyed magadat. Az a kis instrukció, ami itt-ott egy kis véletlen kiugrásodnál kell? Az kell, vagy nem kell! Tanár neked fölösleges, már hogy a szó szorosabb értelmében…

Amíg a Mester így értekezik a szoba szögletében, az egyik jelenlevő úr rikkant:

– Lucy! Adj elő te is. Tudod? Lekísérlek. Tadatatatta rattatadatta…

Aki Lucyt felkérte, és most egy dzsesszdarabot dúdol, derekát is táncra egyengetve hozzá, az profi zenész. Zongoravirtuóz is, karmester is, magánoktató is. Egyike azoknak a komolyzenészeknek, akiket a dzsessz meghódított, és tündökletesnek tartják perspektíváit a komolyzene terepén is.

Lucy kis kéretésre kötélnek áll. A zenész, cigarettájával szája csücskében, mérhetetlen könnyedséggel hentergeti már ujjait a billentyűkön. Amibe belevág, az egy világsláger. Előbb eljátssza, és mindinkább beledűl. Végül kiköpi a cigarettacsutakot a szájából a parkettára, és elhalkítja játékát.

Lucy kezdi az éneklést.

Ó, művészet aranyálma! Ez aztán hang! Becsülhető tisztán jó minőségű három oktávra. Fönn fecskecsicsergésszerű női hang, és lenn a divatos mély alt. Csak nem maszkulin, hanem asszonyias zengésű.

A társaságot két taktus után már megfogta. Más arc, más tekintet az, ahogy a levegőbe bámulva figyelnek az énekre. Nem tapsolnak végül, hanem csupa őszinte kérés az egész viselkedésük, szótalan is, hogy Lucy folytassa.

– Még! – vakkant a zenész. – Gyerünk!

– Majd! Elég! Gyerünk ki! – ellenkedik Lucy, és macskaszeme ravaszul, aggályosan figyel a Mesterrel bizalmas tárgyalásban levő Jolandára.

– Kuss! Kezdd! – förmed rá a muzsikus, és új slágerbe fog.

Jolanda a sarokban, bár majdnem úgy élvezi a Mester szavait, mint a társaság a Lucy énekét, fél füllel egyre növekvő döbbenettel hallgatja Lucyt. Elmebajosnak kellene lennie, hogy ne tudja megítélni a különbséget a maga reszelős kornyikálása és e közt a pikáns, édes dalolás között. Szemébe a kétségbeesés ül ki, amint kissé elfordulva Richardsontól, odafülel a zongorához. Majd fanyalgó félmosollyal bólint:

– Nagyon jól ad elő! Tud bizony!

Richardson afféle aljas, üzleti fintorral legyint:

– Mondjuk! Nem rossz! De hol van ez a tudástól? Tucat!

Jolanda egész mivoltán megtetszik, hogy nincsen meggyőzve:

– Én nagyon jónak találom! – nyilatkozik fájdalmasan.

– Ez nem jelent semmit. Mondom, hogy tucat. És ebben minden benne van. Az is, hogy mennyit kínlódtam vele, míg ezt is kihoztam belőle. Ha rád felényi fáradságot szántam volna már, hol tartanál!… Mi az? Min veszekednek?

A zongoránál a zenész összekapott a másik úrral. Ez, polgári foglalkozására nézve, egy foncsorozóüzem tulajdonosa, illetve az apja társa, de azonfölül műkedvelő műtörténész. Egyre-másra cikkezik, és könyvet is írt a magyar népi művészetekről. Elsőrendű koponyának, afféle élő lexikonnak és polihisztornak tartják baráti és ismerősi körben.

– Lacikám! – mondja éppen a zongorásnak. – Ez annyiban zene, mint a kenetlen kerék nyikorgását is föl lehet fogni annak. Sőt abban több eredeti vonás akadhat. Az egész dzsessz egy zenei zsibáru raktár, egy szemétdomb. Szedett-vedett, összecsent, áthangolt vacakok gyűjteménye. Ez a világsláger, például, egy kissé átszinkópázott magyar csárdás dallamából készült, sőt a jobb átmenetei a román tropotyánkának a ritmusát veszik át, amely eredetileg szintén a magyar csűrdüngölőből csinálódott… Figyelj csak, kérlek: tada-tratta-trattata-trattada-tratt-rattara tadara!

A műtörténész ismert magyar csárdás dallamát eredetiben dalolja, egészen meggyőzőleg, a világsláger ütemére. A muzsikus fortyog a dühtől, hogy a hölgyek nevetésre fakadtak a foncsoros danolászásán.

– Ne nevettesd ki magad, öregem! Az amerikai szerzőnek pont a mi libapásztoraink szállítanak ötletet? Naivság!

– Ma? Amikor rádió, telefon, repülőgép cikázza körül a földgömböt percek, órák, napok alatt? Ellenkezőleg, az ügyes tolvajlást védeni naivság! – vitatja a műtörténész.

Mire a zenész egyszerre szemmel láthatólag, egy cigarettagyújtás és két szippantás időközében, föladja ingerültségét, egyet hahotázik, majd tárgyilagos modorba helyezkedve, hadarja:

– Nézd, öregem! Ezt már megvitattuk nehányszor egymás közt. Jól van! Koncedálom neked: az amerikai szerző egy magyar csárdást használt föl slágeréhez. Na! És? Éppen az mutatja az újvilág zenéjének, a dzsessznek roppant életerejét, hogy magába gyúr, magába olvaszt mindent, és marad mégis sajátos amerikai zenének. Mi, magyarok, illetve te és a te fölfogásod szerinti modern magyar zene, ellenkezőleg, ki akar küszöbölni magából minden idegen hatást, és le akar szűkülni inkább a primitív pentatonikára, mert azt hiszi, hogy így talál önmagára. Holott ezzel veszti el önmagát! Ezzel kerül zsákutcába. Azaz nehány tudákos szerzőnk és hívei vinnék oda. Csak nem sikerülhet nekik, szerencsére! A világ vérkeringéséből kimaradni nem lehet. Gondolod, hogy az olasz halászdalok is kezdjenek vétókat kiabálni, mert belőlük, illetve az ő ihletésükre építették föl Rossinik, Verdik, Mascagnik, Leoncavallók zenei remekeiket? Nekünk nem elég magyar Lisztek, Lavották, Reményik, Erkelek, Biharik magyar zenéje? A világnak az! Sajátosan magyar. Akár ha a gavottból lett a toborzó, és német vagy lengyel polka hatott a zenénkre… Hiszen az a legfőbb erőpróba, hogy nem tud műzenénk át nem magyarítani bármilyen hatást úgy, hogy minden idegen fül magyarnak ne érezze. Így lesz a magyar és más népek dzsesszével is. Ma még kuriózum, zenei vicc, hogy Beethovent, Lisztet megdzsesszesítik karmesterek. De holnap már azt jelenti, hogy egy új, az egész földgolyót átfogó és minden műfajt forradalmasított új zene átment, átvisz, áttüntet magába minden régi értéket, új hangszereivel, új modorával, ha a régi, merev klasszicizmus meg is pukkad.

Richardson lép közbe, hogy a vita tovább ne fajuljon. Házigazdai tekintélyét hangjában dörögteti a veszekedőknek:

– Túl okosak vagytok nekünk! Egymásnak pedig majd írásban is benyújthatjátok a döntő érvelésteket, ahelyett hogy itt vágnátok egymás fejéhez. Szűnjetek meg!

Hát aztán Lüghey úr fizet a Stockholmban, és kászolódnak. A sofőrt egyik kollégája útmutatására a szomszéd büfé egyik blokkjában hajtja föl Lüghey úr, ahol egy másik kollégával snapszlizik. A sofőr nyalábolja föl óvatosan Suzanne öléből Zoltikát, és viszi a kocsiba. Ott a hátsó ülésre fekteti keresztbe, hogy kényelmesen szenderegjék tovább.

Lüghey úr az elülső ülést hajtja föl a nagy kocsiban, és Suzanne mögéje telepszik, Zoltika mellé, hogy valami kocsizökkenés le ne heppentse a kocsipárnáról. És a kocsi már berreg, és surran is.

Lüghey úr érzéki és érzelmi életét ezúttal nem szállja meg a Suzanne közvetlen közelének bűvölete. Ha Suzanne hajlik is néha hátulról füléhez, hogy csacsogjon neki, azért Lüghey úr nagy időközöket marad magára az első ülésen.

Így két dolog foglalkoztatja. Első a csuklása és enyhe émelygése a sok pezsgőtől. De olyan formában, hogy nem az italtól való tartózkodás vágya, hanem ellenkezőleg, valami tömörebb gyógyitalra való áhítozással veszkődik.

Ezenkívül szerfölött bántja a fia elintézetlen kutyaügye. Nem szoktatta és nem is szoktathatja a gyerekét ahhoz, hogy jellemhibás, szószegő apának ismerje meg őt. Az artista címét tudja. Föl fogja hívni őt telefonon, sőt ha kell, fölkeresi. De a kutyát átveszi tőle Zoltikának! Nincs megalkuvás!

Ezt határozza Lüghey úr, és közben egyre-másra rohanja meg az aggodalom, hogy az artistát nem leli meg, vagy az a kutyát közben értékesítette, vagy, vagy, vagy… Kellemetlen!

Így érnek haza.

Lüghey urat neje viszontlátása nem érdekli most különösebben. A telefonon át neje kedvesnek, sőt megalázkodónak mutatkozott. Talán már alszik is itthon. Akkor nem is zavarja!

A villa, sőt környéke mély álomban, csöndben piheg valóban. Ám a ház úrnője nem érkezett még haza.

Zoltikát beszállítják. Lüghey úr ott van, amint Suzanne lehúzza róla ruhácskáját és cipőjét, meg belebújtatja hosszú, angyal-hálóköntösébe.

Lüghey úr folyvást a kutyaügyet hánytorgatja, és vitázik Suzanne-nal.

Éppen ott tartanak, hogy Suzanne javasolja:

– Nincs kizárva, hogy ilyen alak még fönn van ilyenkor. Hívjuk föl azt a szállót. Talán összeköttetést kapunk hozzá.

– Helyes! – egyezik bele Lüghey úr. – A feleségem esetleg ha hazajön, képes erőszakosan lefújni a dolgot. Siessünk!

– Csak átöltözöm! Egy pillanat! – mondja Suzanne.

Lüghey úr pedig kissé önállótlan jegyzi meg:

– Jó, megvárom! Tanakodom így is, nem köllene egy pirinyó gyomorkeserűt szednem be, mert kissé kavarog a gyomrom.

– Ezt én tanácsolnám. Én magam is bekapnék egy kupicát!

Hát Lüghey úr az ebédlőbe vonul, és várja Suzanne-t. Érdekes! Felesége elmaradása alig nyugtalanítja. Hozzászokott, hogy későn érkezik, és néha nem is gyanús hevületek csillognak a szemében.

Nem! Lüghey úr lelki berendezése olyan, hogy inkább az a körülmény kelt benne némi nyugtalanságot, hogy teljes magány környezi őket Suzanne-nal a lakásban. Környezi és keríti őket egymásnak, kiváltképpen azok után a bizalmas hangok után, amiket Suzanne a nap és az este folyamán megpendített közöttük. Apage satanas!

De már jön Suzanne! A pongyolája? Lüghey úr összerezzen a megpillantására. Határozottan az az észlelete, hogy ez a pongyola Suzanne-on a Monna Vanna románc ismétlődése, nincs alatta más, csak puszta önmagának édes kincse.

Node a Suzanne kezében tálca és rajta a gyomorkeserűs üveg, két kupicával. Ezt leteszi az asztalra, és tölt máris.

Lüghey úr megjegyezné, hogy nem előbb a telefont köllene elintézni? De ő nőkkel szemben az akadékoskodást lehetőleg kerüli. Legföllebb azzal jelzi a nyugtalankodását, hogy gyorsan kapja föl a pohárkát, üti a Suzanne-éhoz és hajtja föl.

Viszont Suzanne ezt a mohóságot arra érti, hogy Lüghey úr nagyon szomjas, és a kupica nagyon kicsi, hát míg Lüghey úr a torkát köszörüli, máris tölt még egy kupicával neki és magának is.

– Még egyet? Nem lesz sok?

– Bah! – legyint Suzanne. – Ekkora pohár még orvosságadagnak is kicsi.

Idő kímélése szempontjából Lüghey úr nem vitázik, nyúl a kupicáért és fölhörpinti.

Gyomorkeserű ide, gyomorkeserű oda, ez mégiscsak tömény szesz, és a sörre, borra, pezsgőre most két kis pohár pálinka is hat. Hozzá észrevétlen hat már. Lüghey úrnak csakis kellemes bárgyulás kóválygatja fejét.

– Hát telefonáljunk?

– Hát telefonáljunk!

A telefon az előtt a pamlag előtti széken van, amelyet a méltóságos asszony használ nappali heverőhelynek.

Suzanne kényelmesen rátelepszik a pamlagra, hogy a kagylót fölvegye. Lüghey úr bizonytalan és bátortalan imbolyog a telefonkészség körül, és vadássza jegyzőkönyvében az artista diktálta telefonszámot:

– Nem ide írtam? De ide írtam! – piszmog Lüghey úr a könyvecskével.

– Hát foglaljon helyet! – mutat Suzanne maga mellé a pamlagra neki. – Könnyebben megtalálja, ha ülve nézi!

Mire Lüghey úr valóban leül. De tisztes távolt tart meg Suzanne és maga között a pamlagon. Úgy keresi a számot.

Suzanne türelmetlen is lehet már, ha éppen erről volna szó. Mindenesetre, amint Lüghey úr motyogja:

– Ahá! Talán ide jegyeztem!

Suzanne melléje csúszik, ráhajol, rádől, és úgy fürkészi a kis könyv lapjait. Ő talál a bejegyzésre.

– Ez az! Itt van! Tárcsázom!

A szám jelentkezik. De az artista szobájával nincs összeköttetés a szálló portájáról. És az artista úgysincsen otthon, bizonytalan, mikor jön meg, legjobb délelőtt tíz és tizenegy között keresni őt!

Mialatt Suzanne lebonyolítja ezt a telefont, valósággal egy külön jelbeszédet is lefolytat Lüghey úrral a tapintó érzékek útján. Hozzásimul minden szónál, aztán ha megszakítja pillanatnyilag az érintkezést azért, hogy ügybuzgóságát fejezze ki a telefonálásban, utána még inkább térnyerésre használja a tudósításai hevét.

Lüghey úrnak, bár alapérzése a szepegés, emögött van valami zavaros elszántság is benne, hogy nem bánja most már, történjék bármi! Dac ez, hogy a felesége többrendbeli felültetésével meg elmaradásával ennyire a kísértések martalékának veti oda őt ezzel a csinos francia némberrel. Vagy pedig mindentől függetlenül Suzanne megejtő lénye, az ittasság, az alkalom szüli csak ezt a megtántorodást Lüghey úrban?

Tény az, hogy nem vonja el magát Suzanne törleszkedésétől. Sőt! Sőt! E pillanatban ő maga is összenyomul vele, amint kérdi:

– Hát most mi lenne a teendőnk?

– Akarja ön rám bízni az egészet? – néz Suzanne féloldalról Lüghey úr szemébe. De hát ezek a szürke, kérdő szavak csak ürüggyel szolgálnak ennek az igéző tekintetnek, amely hívja, biztatja, esengi, rajongja a Lüghey úr szerelmes hajlandóságát.

– Mit ért ezalatt, Suzanne, drága?

Ahh!

– Én vállalom azt, hogy holnap a gyerekkel elmegyek személyesen ahhoz a művészhez a kis Maxért, és megvásárolom neki. Önnek az se okozzon gondot, hogy a méltóságának hogyan adom én be a dolgot. Ezt mindenesetre csak akkor teszem meg, amikor Max már a villában van. Ön előre kikottyantana esetleg neki mindent, és el is rontana mindent. Azért bízza rám! Hiszen egyáltalán nem kell őméltóságának mindenről tudnia, se előzetesen, se utóbb, ami közöttünk történik…

Van-e mozdulatoknak, szemvillanásoknak külön, pontosan érthető nyelvük? Akkor amit e tekintetben Suzanne szavai alatt hőn imádott gazdájának alig fokozható közelségébe húzódottan véghezvisz, az ennek a titkos nyelvnek a művészet legnagyobb tökélyére emelt hőskölteménye…

„Ami közöttünk történik”… Suzanne cakkos, csókra formált ajka csücsörítésével és ragyogó barna szemének hirtelen huncut villanásával kísérte mondatát. Lüghey urat csiklandós bűvölet szállja meg. Önfeledt, legényes, könnyelmű kacajjal hajol oda Suzanne pofikájához és makogná:

– Maga oly…

De hát az ügyefogyott makogás egyszerre közös, mindent közleni tudó moccanásba csap át. És Lüghey úr már szenvedélyes, végeszakadni nem akaró csókban és ölelésben tapad össze a lánnyal.

De milyenben! Ha mérkőzött valaha az igézet az óvatossággal, és győzött, hát itt az óvatosságot nemcsak lepontozta, de knokautolta…

Továbbiakra nézve még csak ezek a szavak röppennek föl közöttük halk szárnycsapással ebben a szobában:

– Ég a villany!

– Jobb, ha itt tovább ég. Mi menjünk át máshová.

Amikor a méltsás asszonynak először jutott eszébe a Stockholmba telefonálni, hogy nem jön, akkor a Richardson lakásán a ricsajozás körülbelül a holtpontra jutott.

A sört, pezsgőt már megitták. A tömörebb italokból csak elővigyázatosan fogyasztottak még. Egyetlen őszintén berúgott vendég a zongoravirtuóz a társaságból. Feketét már negyedszer főztek. A rádió- és gramofonnyekergésre ropott táncban már kidőltek a párok, és szerteszét vonultak a terasz zugaiba. A műtörténész két hölgyet babusgat. Jelesen Lucy egy taburetten ülve dől az ölébe, vagy inkább a gyomrára, míg a másik hölgy a szomszéd heverőszékből hajol keresztbe mellén. A zongoraművész a harmadik hölggyel foglalatoskodik, hol sugdolózva, hol tettleg ciróka-morókázva. De ezek a helyzetek eddig aránylag sűrűn cserélgetődtek összevissza a két lovag és három hölgyük közt.

Richardson tartott ki csak legelőkelőbb és legkedvesebb növendékénél, Jolandánál. Ők is elültek a lefokozott hangulatvilágítás fényéből a terasz homályos szögletébe. Ennek dacára viselkedésük kifogástalanul ildomos, a legszigorúbb erkölcsrendészeti szabványok szerint is. Legtöbb, amit megengedtek maguknak egymás mellé tolt heverőszékükön, hogy Jolanda keskeny, fehér, gyönyörű meztelen karja a szék fáján nyugszik, és Richardson időnként ráteszi mancsát a Jolandáéra. Így csevegnek vagy hallgatnak.

Jelenleg Jolanda így szól:

– Indítani köllene ezeket valakinek. Szeretnék mégiscsak kettesben maradni veled ma este valamicskét.

– Ki nem dobhatom őket, édes szivem, ha jól érzik magukat nálam, mint látod! – feleli Richardson, és nyújtózik, ásít egy dallamost tenyerébe.

– Úgy értem, hogy én javaslatot teszek a hazaindulásra. És ha foganatja lesz? Azaz, ha te sem kezded a heves marasztalásukon? Akkor én visszatérek kevés idő múlva.

– Jolikám! – suttogja erre a nagy ember. – Szabad-e, vagy illik-e nekem erre nemet mondanom? Ugye, nem? De az okosságodhoz föllebbezhetek? Hullafáradt vagy, édes! Ne felejtsd! Amellett későre is jár!

– Azzal te ne törődjél!

– Hát ki törődjék? Kaphat egy olyan rossz törést a hangod fénye ilyen visszaéléstől, hogy életedre azt nyögöd! Ne felejtsd el! Éjszakázás, cigaretta, ivás a sírja minden jó minőségű énekhangnak.

– De…

– Nincs de! Azzal állasz elő nekem talán, hogy a legszebb ambíciódat is kockára veted olyan találkozásért, amit néhány órai haladékkal és kipihenve készen kapsz holnap és bármikor?… Ez nonszensz!

Jolanda mélyet sóhajt. Hirtelen fordít virágszirom kacsóján, és fölfelé megszorítja Richardson kezét:

– Jó vagy hozzám! Rendben van. De azért én is vállalom, hogy elcipelem a nyakadról ezt a bandát. Még egyszer telefonálok a Stockholmba. Hátha tévedett az a telefonos, és ott van a vénségem?… A személyzet mindenütt oly megbízhatatlan. Aztán rajta leszek a társaság kiakolbolításán mindenképpen.

– Ebben benne vagyok!

Jolanda megy a telefonhoz. Ez benn áll a szobában. Onnan kilátni a teraszra, és minden szót hallani ki is, be is.

De azért, míg Jolanda lebonyolítja a rövid telefont, a kígyó- és macskaszemű Lucy valóban macskaügyességgel és kígyó nesztelenséggel surran helyéről körül a terasz szélén Richardsonhoz:

– Miben maradtál vele? – szisszeni.

– Megy! Pucoljatok ti is! És rohanj vissza!

Lucy már vissza is surrant a műtörténészhez. Éppen jókor. Jolanda már az ajtóban áll:

– Gyerekek! – mondja. – A Mester ásít. Holnap reggel kilenctől robotban dolgozik. Nem tartózkodtunk eleget a nyakán? Kit vihetek el a taxin magammal és meddig? Én most már Budára robogok, az Olaszfasorba.

– Engem a Körútig! – jelentkezik Lucy. – Tényleg hurcolkodjunk! – ugrik föl.

– Minket is vihetnél majdnem a Körútig, de kiskocsi csak három személyt hordhat! – szól a zenész.

– Akkor rendelek egy nagytaxit! – fordul vissza Jolanda.

A készületek a távozásra még elég időt vesznek igénybe. A műtörténésznek alkalma nyílik az előszobában leadni több százas jubileumot ért elmésségét:

– Tudjátok, hogy az angolok angolosan, vagyis búcsúzás nélkül távoznak? Ezzel szemben a magyarok távozás nélkül búcsúznak!

A nagy taxi és a másik pár kistaxija már bőgött az utcán, mire lomol lefelé a társaság.

A zenész a lépcsőn alaposan támolyog. Sőt egy helyütt kicsúszik talpa alól a műkő, és ülőgumóira zuhan. A ház csak úgy riadozik a káromkodásától. A háziurat szidja:

– Csoda, hogy a jéggyárból nem rendel a házába síkosabb lépcsőfokokat. Az anyja gyereberózsám!…

A házmesterrel emiatt némi eszmecsere begyeredik. A zenészt a társaság összebokszolja, és a házmesteri haragot a szép szón felül fölemelt kapupénzzel csillapítja le.

A zenész az utcán is tovább rendetlenkedik. A kiskocsiba akar mászni. Holott már megbeszélték, hogy a méltsás asszony nagytaxival viszi őt párjával és Lucyvel. Végül is betuszkolják a nagytaxiba. A hátsó ülésen terpeszkedik el a művész úr. Melléje a méltsás asszonyt kell betessékelniök. Mert hát mégis túl modortalan volna, hogy az első ülésen kucorogjék az, akinek vendégei a kocsiban.

Ahogy a kocsi elindul, a zenész, hát persze hogy csak az esti pajtáskodás jogán, megragadja Jolanda kezét, és a szívéhez szorítja. Majd füléhez hajol és susogja:

– Imádlak!

Jolandának kevésbé ellenszenves, mint mulatságos a zenész forró, szeszgőzös leheletét érezni nyakán. Sőt nem tud kitérni attól sem, hogy egy váll- és egy nyakpuszit ne kapjon tőle.

– Nyugalom, nyugalom! – hárítja el enyhe tiltakozással tenyere a művész további merényletre lendült fejét. Mire az őszinte, részeg, heves, bomlott reszkedelemmel cuppogtatja Jolanda fehér tenyerére csókjait. És két markába szorítva a Jolanda kacsóját, úgy babusgatja, mint valami édes madárkát.

Közben folyik a női csevetelés. És egyáltalán az egész jelenet úgy zajlik, hogy nincs semmi bántó jellege. Jolanda kacarász magában, mint aki azt gondolja: remek pofa, csuda pofa ez a muzsikus, meg lehet neki bocsátani akármit, úgy csinálja! Kicsikét nőiségében is megbizsergeti a művész részeg udvarlása, amikor ezt szisszenti fülébe:

– Engedd meg, hogy fölhívjalak. Nem volt még olyan rabszolgád, mint én leszek! Jó? Jó?

Jolanda a művész övéhez tolakvó kobakján megmarkolja tekintélyes üstökét:

– Nem jó! Maga csibész! Nem jó!

– Öngyilkosságba kerget! Esküszöm, ha… hogyha…

– Ha az egész telefonközpontot mozgósító fölhívásai között nem jelentkezem egyiknek?… Kitűnő!

– Gonosz nő! Vérbeli gonosz nő!

Az utóbbiak már az egész női kar vihogása közepette hangzanak el.

A zenésszel valami szorosabb kapcsolatban leledző hölgy rikkantása szakítja meg. A sofőrhöz intézi:

– Itt a harmadik háznál álljon meg!

A zenészek kimásznak a kocsiból. Lucy foglal helyet Jolanda mellett. De hát csak pár perc az, amit a kocsi velük a Körútig megfut. Mégis lezajolhat közöttük az alábbi kis eszmecsere:

– Amilyen ragyogó figura különben ez a dzsesszzongorás! – jegyzi meg Jolanda. – Nehéz elképzelni, hogy akadhat egyáltalán olyan nő ennek, amelyiknek erkölcstelen ajánlatot nem tesz.

– Igen! – hagyja helyben Lucy. – Az a jelmondata, hogy minden férfi piszok pupák, aki nem hív keringőre hölgyet a legelső adott alkalommal. Mert ez jár minden nőnek udvariasságból. Az a férfitársadalom szemete, amely a női fölajánlkozást várja meg.

– Nem szellemtelen elv! – véli Jolanda. – És főleg az biztos, hogy a múltak férfiai hasonlítanak inkább az ő eszményképéhez, és a jövőé az óvatos duhajok. Ez randább műfaj! Határozottan az!

– Majdnem! De mellesleg nekem azt mondta ez a zongorás ma este, hogy az egész társaságban te vagy az egyetlen nőies nő, és egyetlen, akiért huzamos szenvedélyre is vetemednék!… Hanem én itt már leszállok!… Halló! Megállunk!

– Érdekes! Vegyem hízelgőnek, hogy egy szatírt hódítottam meg?

– Miért ne? Pá, drágám! Köszönök mindent. Elragadó este volt. Pá, drágám!

Csókolózás. És Jolanda már maga robog tovább a nagykocsiban. Ha nem is földúlt kebellel, mint régi regények mondták, de erős áthangoltságban, élénkségben, minden lankadása-eloldottan ül a kocsiban.

Jelen pillanatban ott látja saját magát, amint holnap Richardsonnal csacsog óra közben vagy óra után. És ügyesen, csak úgy mellesleg, mint érdekességet, beleszövi csevegésükbe: hogyan kellett jó képpel elviselnie a taxiban a részeg dzsesszmuzsikus udvarlását, és aztán hogyan vette Lucytől az értesülést, hogy a zenészt komolyan magába szédítette kissé.

Az elképzelés vagy inkább a találgatásnak izgulata: hogyan hat Richardsonra a tudósítása… egyszerre ellenállhatatlan serkentette, zaklatta, epesztette, hogy rögtön viszontlássa Richardsont.

Jolanda már föl is kapta retiküljét, és gombjával megkocogtatja a sofőr kalickája üvegét:

– Visszafordulunk! Ott feledtem egy…

– Vissza? Kérem!

Lüghey úr már ágyban hever. Az ő lelkiségébe helyezkedve, mondhatni, biztonságban hever már ágyában, egyedül.

Szólásaként ezekben a percekben Lüghey úr számot vet úgyszólván legparányibb érzésrendületével is, megszövegezi magának gondolatokban, és aztán behelyezi valóságérzetébe az egész komplexumot, hogy ott a köznapi való és a maga különös egyéni fölfogása szerinti való szempontjából is latra vesse.

Az egyenleg a következő. Lüghey úr testileg és lelkileg fölséges közérzést állapít meg magán. Csak alig-alig halvány és szigorúságtól mentes belső szózat nehezményeli lelkében: hogy hát egy kis erkölcsi fertőbe került a Suzanne-nal való új viszonylatban! De az önvád valahogy csak diákosan mulattató jellegű, akárcsak pajzánul fenyegetné mutatóujjával önmagát Lüghey úr: ej, ej, te kópé! Ki nézné ki az alamuszi, szobatudósi mivoltodból, hogy ilyen kujonkodásra is átszerelhetsz?

Ezzel szemben az új viszonynak, mint kihágásnak, kellemetlen következményekkel is járható átnézete sorozatos elemzésre sarkallja Lüghey urat. Márhogy egészen gyakorlatias megfontolások fölvetésére?

Nem! Lüghey úr jelen közérzéséből kiindulva, azzal összefüggő két saját lelki mozzanatot tart figyelemre méltónak. Első az, hogy a kocsiban jövet, bizonyos tekintetben érzékileg fölhangoltan Suzanne iránt, mégis telis-tele volt aggályokkal. Levezette magának azt, hogy ez az egész Suzanne-nal való szeparálódása nehezen lehet véletlenek sorozata. Bedűlni neki annyi, mint titkos okból, esetleg maga felesége által és környezete által állított csapdába esni bele. Úgy ám!… Nem támasztja-e alá eszmemenetét nejének azon kellemeteskedő, de maró gúnyt is rejtő mondata, amit a telefonba ejtett el, hogy így is a szalmaévad következik? Igen! Még Cinka barátjának feleségére irányuló szerelmi aspirációi szempontjából is megfelel a helyzet akkénti bonyolítása, hogy miután a férjet kilengésbe kergetik, a feleségnek is joga van a kölcsönösség elvén és a kellemest a hasznossal egyesítve megbosszulni magát.

Ezt az autóbeli okumláló énjét teljes szabatossággal tudta visszaidézni Lüghey úr a mostaninak keretébe. És ez nagyon lesújtó, elképesztő, megrendítő képet adott arról, hogy valóságszemléletének ekkora mérvű tévelygései lehessenek. Hangulatról hangulatra ennyire tótágasra fordul benne helyzetszemlélete?

Az ám! A csók előtti Suzanne egy bűvös-bájos, mézesmázos, de veszélyes, ezer irányból bajt zúdító némber legyen? És a csók utáni Suzanne csakis csupa szív tündér? Olyan, hogy csak kedvező történhet vele kapcsolatban?

Hogyan egyeztesse ezt össze? Hogyan lehetséges az, hogy itt az ágyán heverve, elmondhatatlanul kellemes bágyadozásban mindent játékos könnyűséggel áthidalhatónak, megoldhatónak talál?

Így hagyta Lüghey úr önmagának különböző énjeit, mint valami lovagi tornán, mérkőzni egymással. De csakis mulatságára, semmi nyűglődésére.

És közben megidézte az egész estéjét. Az előadás csodáit és leszűrt tanulságait, a művésznek szertelen, mégis bonyolulattalanul egyszerű jellemét és világfölfogását, végül pedig a művészkutya ügyével bajmolódtak el időleg egyre kuszálódó gondolatai…

Egyszerre úgy rémlett neki, hogy elszunnyadt. És most megmagyarázhatatlan szörnyűségre ocsúdik. Lehet az, hogy a lélekvándorlásnak oly csodásan bölcs és az élet ezer ismeretlen rejtelmének letéteményeseitől hirdetett tana valóbb valóság, mint a köznap lehetőségei?

Lüghey úr arra riadt, hogy ő maga Max, a művészeb. De azért tökéletesen megőrizte emberi öntudatát is.

Egy téren fut éppen át. A tér egyik elhagyottabb zugában, letaposott, perzselt pázsiton, sudár fák és elnyomorított díszbokrok alkotta csalitban több kóbor kutya kujtorog. Oda tart ő is, Lüghey úr, mint foxi.

A kutyák, bár külön mindnek megvan az eredeti faji jellege, még ha elkorcsosultan, elmásultan is, azért az egész testük és fejük és mozgásuk formája, külön még valami ismert emberre is hasonlít, úgy nőkre, mint férfiakra.

Lüghey úr, Isten bocsássa meg!… megismeri az egyik nagy, sáros lábú, koszlott szőrű kuvaszban nagybácsiját, a hírhedett párbajhőst és huszártisztet, a másik szuka, Bodri, éppenséggel a felesége vonásait viseli, a harmadik a Jupiter Műintézet teljhatalmú és roppant szűkagyú, de egekig fuvalkodott, ellenvéleményt nem tűrő elnökét, aztán ott az artista is mint fekete uszkár…

És valahogy bukkannak föl újabb kutyák is, azaz egyúttal újabb személyiségek is elsuvadnak újra, miként ha a bokrok kusza ágai és lombjai szívnák föl őket bizarr alakokká…

Amint Lüghey úr megjelenik, a többi kutya kérdően, fenekedően fogadja. Erre ő, megfélemlítettségében, hirtelen bukfencet vet előttük. A sok kutya ámul, és mulat rajta.

Mire Lüghey úr nekibuzdul, és újabb mutatvánnyal akarja megszilárdítani tekintélyét állattársai között. Észrevesz egy birsalmafát. (Alakja olyan, mint szülőházának kijárata előtt nőtt birsalmáé. Több ága vízszintesen vonul a földhöz közel a törzsből. Ezeken sokat csüngeszkedett Lüghey úr gyerekkorában, míg rá nem szóltak.)

Most, mint művészfoxi, hirtelen fölszökken a fa egyik vízszintes ágára, és szalad végig rajta, mígnem a végén, a leghajlósabb végén megáll, és ügyesen egyensúlyozza magát.

Közben emberi agya tudja, hogy ez a mutatvány a kutyafaj legmélyebb iszonyának leküzdése, a fára kapaszkodásnak, egyensúlyozásnak. Ezzel le kell vernie minden ellenérzületet és vicsorgást a kutyatársaiban magával szemben.

És valóban, amint leugrik az ágnak majdnem a földre hajló hegyéről, a kutyák meghunyászkodva, mint valami kutya félistent bámulják őt.

Ebben a pillanatban egy szegény, girhes, rühes kis macska tűnik föl a pázsiton. A kutyahad vad csaholással ront feléje. A kis macska szőre borzolódik a rettegéstől, és farka, mint egy pamacs, mered égnek. Szerencséjére ott egy fa. A macska gyorsan fölkapaszkodik a törzsén, és az első haránt nyúló ágán nehány araszt szaladva, leül az ágra. Úgy néz le csúfondárosan hoppon maradt, vérszomjú ellenségeire.

Nosza! A kutyák összevakkantanak, hogy a macskának többé már nem menedék a fa, mert itt van csudatársuk, vezérük, Lüghey úr. Uszítanák föl a macska után a fára.

Ám Lüghey úr részint mint foxifenomén sem tud egyenes fatörzsön fölkapaszkodni, mint a macska, részint nem tudja osztani kutyatársai ősi, vérengző indulatát a macska iránt. Ámolyog és sündörög erre-arra, mint aki külön egyéni életét nem tudja vagy nem akarja belehangolni a kutyakollektívum számára szent macskaöldöklés ünnepségébe.

Érzi: pillanatról pillanatra veszti el előbb szerzett presztízsét a kutyatársadalomban. A szuka kutyák közül kettő is rajongó szimatolással tüntette ki előbb. Most undorral, sőt ádáz pillantásokkal méregetik őt. A Bodri, aki nejének kutyamása, szemérmetlen szagolgatja a vén, koszos komondorkorcsot, a Jupiter elnökigazgatóját.

Magasról nagyobbat esni! A sikertelen macskaüldözés megtorlott dühe a nyámnyila, használhatatlan álvezérre robban ki mindjárt. Csak kezdő hullámai a mostani megütközés, megvetés, ingerültség… Ezt érzi Lüghey úr.

És Lüghey urat mint csodafoxit elemi rémület rázza a sorsa beteljesedése előtt. Mindjárt megrohanja önnön falkája, és véres cafatokra tépi őt…

A nagy kuvasz szeme forogni kezd, nyála csurog ínyéről. Ő ejti az első, rettenetes harapást az elkényeztetett, elpuhult művészfoxin, aki meg merte tagadni fajának ősi indulatait!

Borzalom!… Lüghey úr, mint művészkutya, halálra váltan, vinnyogva hátrál és puff!… belevágja tarkóját egy fába…

Azt a kutya teringettét! Valóban… Lüghey úrnak kispárnával föltámasztott kobakja alvás közben lassan lefelé csúszott a nagy párnájáról, és most kopp!… beleütötte fejét a falba.

Ahh! Mi az ördög? Csupa verejték a homloka, és a szíve úgy vergődik, akárcsak több dróthuzalt akasztottak volna beléje, és azoknál fogva összevissza rángatnák.

Az éjjeli lámpa ég a falon a feje mögött. Így aludt el.

De ebben a szent pillanatban abban a gyönyörvetes megkönnyebbülésben, hogy csak sötét álom gyötörte, és ezt az ébredést tovatüntette, Lüghey urat hirtelen valami nagy lendületű szellemi fölmagasztosultság is szárnyára veszi.

Akárcsak a megszállottak lelkét árasztja el a mennyei kegyelem áldott fénye, Lüghey úrnak a „Felnőttek nevelése” című társadalomtudományi műve egészében gördül el szemlélete előtt, és most tisztán észleli hibáit, tisztán észleli, hol fitult el az egész munka alapelve helytelen eszmesorakoztatásba, és nehány szavas mottóban szövegeződik meg előtte önnön elmeszüleményének vezérfonala.

„A nevelés, mindenfajta, csakis nehány alapvető erkölcsi szabványra és szokványra épülhet. Ezeket a szükségszerűség alkotta meg. Feloldásuk nemcsak az adott társadalmi rend forradalmasítása és veszte, hanem minden lehető emberi társulási lehetőség veszte. A főbb emberi erények: a munka, a bátorság, a szerénység, a hit, az istenfélelem, a jóindulat, a türelem, az önfeláldozási készség, az életöröm helyeslése, az állhatatosság, a hálaérzet, a részvét… ezek örök ékei a léleknek.

Amelyik társadalom nem ezen örök erények tiszteletére igyekszik nevelni egyedei lelkiségét, az esetleg előnybe kerülhet azokban az időkben, amikor az ősi ösztönök szabadon tombolhatnak, vagyis háborúk idején, de okvetlen elveszti a békét. Ugyancsak fordítva is, amelyik társadalom a válságok idején sem kényszeríti egyedeit az alapvető erények föladására, ha mindjárt csak elvben is, az önmaga megrendíthetetlenségének erőpróbáját ejti meg.”

Hogy honnan szűrte le véglegesen és tündökletesen Lüghey úr nagy művéhez ezt a megingathatatlan vezérelvet? Természetesen rendkívüli álmából.

Az első, megrázó koncepciója az volt a kutyatársadalomban álmodott példázatos élményének folyományaképpen, hogy bárminemű egyéni kiválóság csakis az elemi szükségletek hasznossági vonalán mozoghat eredményesen. A művészkutya kiválósága, mint mutatvány, megrebbentheti a falkát, de amennyiben nem hasznosítható a falka kívánalmaiként, akkor ostoba és szükségtelen szemfényvesztéssé degradálódik.

Igen ám! Csakhogy a kutyák társadalmát a valóságban nem az erdőben élő vad falkák és az emberek közt élő kóbor ebek teszik, hanem a kutyák fajából főleg és túlnyomólag azok, amelyek alkalmazkodtak, éppen ősi ösztöneik levetkőzésével, az emberi társadalomban való elhelyezhetőségükhöz, és ilyen elbírálásban a bukfencező és ágon szaladó művészkutya fajának valódi vezére, jövőjének biztosítója, semmint az ősi ösztönök legkiválóbb letéteményese, a vérszomjas macskavadász… Tehát, ha a művészkutya időleges és rossz helyzetben el is bukik…

Lüghey úr valóságos megdicsőültségben hevert nyitott szemmel fekhelyén. Most már biztos benne, hogy összehozza nagy művét.

Nincs egyáltalán meghatározva az, hogy az emberi elme legragyogóbb remekeinek megfogamzásához nem éppen az élet legkivetettebb mozzanatai szállították az ihletet. Ezt gondolja Lüghey úr. És mérhetetlen hála kél szívében a cirkusz iránt… Suzanne iránt… kisfia iránt…

Repül vissza Jolandával a nagykocsi. Már meg is állott a Richardson lakásának bérhodálya előtt.

Jolanda kiszáll. Annyira repes szíve a találka után, hogy se hall, se lát. A taxidíj kifizetésére két tízest vett ki erszényéből, de amikor a sofőr nyolc pengő negyvenet számít föl fuvardíjban, és tökéletesen elég és úri lenne, ha egyik tízest egészen nála hagyná, odanyomja markába mind a kettőt.

A sofőr, ha pocakja nem akadályozná, hát meghajoltában orrát verné bele az aszfaltba.

Hogy valamiképpen mégis hasznosítsa még magát a duplázott viteldíjat meghaladó borravalóért, hát szalad a kapuba Jolanda előtt, és megnyomja a csengőt.

Azon szent pillanatban másik kisebb taxi robog a ház elé. Megáll. De nem száll ki belőle senki. Hanem mintha az neszeznék, hogy a sofőrrel tárgyalna az újon jött taxi utasa. A taxi már meg is moccant durrogva, új iramnak.

De hát Jolanda gyorsabb. Odasiet az induló taxi mellé:

– Várjon! – tiltja le a sofőrt a kocsi ablakára tett tenyérrel. És közben már megpillantotta a kocsi utasát is.

Lucy az:

– Én csak, én csak… Eszembe jutott… És már…

Így hebeg Lucy a taxiban. Szörnyen rémültnek tetszik.

– Szállj ki, édes, egy pillanatra! – kéri Jolanda. – Tájékoztatjuk egymást.

– Jó! Hogyne! – ugrik ki Lucy a kocsiból. És már sebtiben ki is kerekült agyában a hazugság, miért kellett ide visszataxiznia.

Ám Jolanda nem hagyja szóhoz jutni. Amikor már egymás mellett állanak a járdán, azt firtatja Lucytől susogva:

– Egyet vallj be csak nekem őszintén, drága szívem: hívott téged vissza ő? Vagy saját magad iniciatívájából?

– Ne legyek sohase boldog, se soha sikerem ne legyen a pályámon, ha nem ő erőltette egész este, ahányszor csak szót válthattunk, hogy ma okvetlen négyszemközt akar lenni velem. Én erre neked… – kottyant ki mindent Lucy önvédelemből.

– Ne átkozódj, édes kicsikém! Nem érdemli meg egyikünktől sem ez az ember azt, hogy rosszat kívánjunk érte magunknak. Vedd úgy, mintha nem láttál volna. Sőt erre kérem a szavadat. Megígéred, hogy nem fogsz most és sohasem említeni előtte? Igen? Mi ma nem találkoztunk. Igen?

– Bármire esküszöm! – lelkendezik erre Lucy.

– Hát akkor csókollak! Eredj föl, és mulassatok jól. Te nem vagy hibás semmiben. És… és… részemről… Szóval én csak köpni tudok rá és rátok… Pá! Siess!… Én téged értelek!…

Az a mozdulat, amivel Jolanda a magyarázkodhatnéktól moccanni nem tudó Lucyt gyöngéden mutatóujja hegyével megböki, valóban úgy föst, mintha egészen másnak indult volna. Vadul fortyogó gyűlölet gyilkos tőrének a hegye is lehetne ez a vérszínűre lakkozott körmű mutatóujj, amely keresztüldöfné Lucy szívét. Szinte kiérezni ennek a mozdulatnak a lendületéből, hogy minden ezredmilliméterén egy-egy társadalmi szabványok által megfékezett emberi nemzedék váltója avatkozik abba, hogy az eredeti öldöklő szándékból a mozdulatsorozat végén egy kis megvető taszítás legyen.

Lucy mindenképpen félreérti ezt a mozdulatot. Búcsú kéznyújtásnak tekinti. Utánakap jobbja a Jolanda kezének. De mint aki kevesli ezt a rideg búcsúzást, és kiengesztelődést áhít, egyszerre odaveti magát Jolanda keblére, és bőgésre fakad:

– Engem úgy bánt, hogy… hogy…

A nagytaxi sofőrje busás viteldíjával elintézve és a házba becsöngetve már elfarolt. De ott áll az újon jött taxi. Annak vezetője érdeklődő, élvezetes vigyorral figyeli a két nőt a kapu alatt, most pedig a kapu is kitárul, és a házmester is kinéz türelmetlen a várakoztatásáért…

Jolanda így is szinte őrjöng attól az utálattól, ahogy Lucy érzelgősségét aljas ripacskodásnak minősíti. Most még ilyen nézőközönségük is toborzódjék? Az már durva visszautasítás, ahogy Lucy karját lefejti, letépi magáról és rásziszegi:

– Ne játssza hát itt most ezt a komédiát… a sofőr és a házmester előtt!… Lóduljon!… Egymáshoz valók éppen!… Menjen már hozzá!… Piszkok!

Azzal Jolanda kikerüli messze a járdán topogó Lucyt, és siet a taxihoz.

Ennek sofőrje véletlen afféle minden hájjal megkent külvárosi csibész. Hozzá még jóképű fráter is. A két nő közötti jelenetet valamiféle kerítési, szöktetési, helycserélési manővernek becsüli, és a szereplőit éppen nem föddhetetlen polgári erkölcsű hölgyek osztályából valóaknak minősíti.

Szemtelen vigyorgással fogadja Jolanda nagyon is dúlt tekintetét. Odasandít közben a kapura, ahol a házmester éppen beereszti Lucyt. És megelőzi Jolanda megszólalását:

– Maga fedezi az ő útját is?

Jolanda hirtelenében nem is érti el gondolatai és érzései viharzásán át: miről van szó.

– Az ő… Kicsoda útját?

– Hát látom, bezavarta az izé… a havernőjét… Akkor maga fedezi az idáig való taxiját? Legyünk tisztában!

– Megkapja! – érti el végre Jolanda bosszúsat legyintve, hogy Lucy miatta nem egyenlíthette ki a taxiját.

De már arra nincsen ereje, hogy valamiképpen visszautasítsa, megtorolja a sofőr pofátlan hangját, amit vele szemben használni merészel. Az pedig így folytatja:

– Mondja, drágaságom, nem szabad tudnom, micsoda zríben vannak maguk egymással? Ne legyen zabos, hogy kíváncsiskodom. Kadis Laji, ez én vagyok, ha hallott rólam, már sok zűrből kirántott mamuskákat. Hátha magikat is tisztába teszem?

Borzalom!

Jolanda lélegzete mintha egy kis örvényt alkotna torkában. Válaszolni sem tud erre a pimasz, tolakodó, félig érthetetlen faggatásra.

– Nincsen, kérem, magának joga… Azaz kikérem magamnak! – akadozza reszketve, végsőkig fölindultan.

Mire a sofőr, jóindulata tiszta tudatában, méltatlankodó hangsúllyal vág Jolanda szavába:

– Jó-jó-jó-jó! Bocsánat! Ezer pardon és népünnepély! Hiszen én nem akartam nagysádkát megbántani. Mindjárt jobb nőnek rémlett nekem. De az a másik tyúk, ha egyszer bőg, és lóg magán az utcán, valami balhét csak csinált… Hová viszem? Parancsoljon!

Jolanda, amint a sofőr kivágja neki a taxi ajtóját, mozdul máris a beszállásra, hogy ne pazarolódjék az idő:

– Vigyen az Olaszfasorba! – adja utasítását. És rángó ajakkal fűzi hozzá: – És jegyezze meg magának: az ilyen hang… a legnagyobb…

– Már a némák intézete sem csikar ki hangot belőlem! – vág szavába újra a sofőr. – Az Olaszfasor, kezét csókolom. Indulunk!

A félbehagyott mondat, amit éppen bunkójánál, a megtorló, sértő „szemtelenség” kitételénél forrasztott torkára a sofőr, szinte kapálózik a Jolanda begyében. Annyira szenved tőle, hogy az elindított kocsi surrogását-burrogását túlrikácsolná, a sofőrnek esnék és összepofozná, összekarmolná, a szemét kivájná… Vuhh! Ámde egy egyszerű gondolatkapcsolat közbejöttével, hirtelen leszerelődik dühe az ellenkező végletre, a rideg nyugalomra, hogy százszor nagyobb ennek a pökhendi gazembernek a büntetése, megtiprása, ha fölfedné kilétét, csak hozzávetőleg is.

Hát az egyenletes, halkabb surrogással robogó kocsiban fölemelt hanggal így szól előre:

– Mondja, maga szerencsétlen, ostoba ember, hát taxisofőr létére olyan kevés a maga emberismerete, hogy ha rám néz, összetéveszthet egyáltalán valami rossz nőszeméllyel? Hiszen ha maga tisztában lenne, hogy én kicsoda…

Valósággal a kénytelen hangos beszéddel jelentkező fáradtság eszmélteti rá, hogy micsoda kínos, sikamlós, ésszerűtlen, nevetséges szóváltásba akarja megint keverni magát… Sőt ezzel egyidejűleg, túlzottan tragikus, szívbemarkoló, gyötrelmes érzés keretében ocsúdik rá magában a ma esti szörnyű megaláztatására… Olyan siker által, aminek talán csupa álság az alapja, égbe emelve, majd aláejtve egészen a csatornák szennyéig…

Ó!… Jolanda kiegyenesedett tartásából visszahanyatlik a kocsi párnájára. Hangja elcsuklik. A sofőr hátrahajolva kiabálja:

– Hát már bocsánatot kértem a kisasszonytól vagy a nagysádtól… Egyebet mit kívánhat tőlem? Hiszen azt nem is tételeztem én föl magáról, még a másikról sem, amit úgy mondanak viccel, hogy a rossz kislány az, akinek nem a mamája, hanem a hatóság ad engedélyt az éjjeli sétálásra!… Hehhehehehe!…

A sofőr szavai és rekedt röhögése lepereg Jolanda értelméről. Zokoghatnék ront rá. Olyan mérvű fájdalom kavarog föl ezzel együtt egész lényén, hogy vele jár a rémület is: mindjárt meg kell szakadnia szívének!

A kocsi bársonytámlájára hajlik feje hátra, mint a kínpadra feszítetteké. Így reszket, ráng a zokogástól egész testében. Két karja hol árván, erőtlen csüng alá, hol pedig görcsösen markolja ruháját, combja húsát a két keze. A könny szabadon csurog szeméből. Fuldoklóan kapkod levegőért.

A sofőr vartyog hátra folyvást. Hogy mit? Jolanda nem érti. Legföllebb a hang zavarja utálatosan, kegyetlenül nyomorú vergődése súlyosbítására.

Most harsog először hozzá kíméletlen tagoltsággal, érthetőleg végre a sofőr kérdése:

– Hát ne veszkődjék! Hol álljak meg? Hányas számba viszem? Legyen szíves feleljen! Itt vagyunk mindjárt!

Még csak az Attila körúton tartanak. De hát a sofőr kérdése jogos.

– A fogaskerekűnél legyen szíves! – nyögi ki Jolanda.

Gyorsan rendbe kell hoznia magát! Gondolattalan, föl-fölsóhajtva, gépileg kezd dolgozni két keze a zsebkendővel, a púderpamaccsal, végre a rúzzsal.

Amikor kiszáll a taxiból, és megint rendellenes nagyságú összeget hagy a sofőrnek, az hajbókolva szól utána:

– Kezét csókolom! Talán, ha attól méltóztat tartani a nagyságos asszony, hogy én megjegyzem, hova viszem, és befújom a férjének vagy barátjának? Az kár! Elvittem volna a kapuig… Tessék visszajönni és beszállani!

– Köszönöm! – int vissza elutasítólag Jolanda.

És gyorsan csetlik-botlik előre hegyes sarkú aranycipőjében a domboldal lépcsőin. Leginkább is azért vállalta ezt a sétát a villájukig, hogy az éjjel csöndje, a mozgás, az egyedüllét magához térítse, lecsillapítsa… Majdnem bizonyos vezeklés útjának érzi ezt a gyaloglást az éjben, azért, hogy valami kiegyezést keressen az önnön lelkében ordítozó bűntudattal, önvádakkal, hova aljasodott le mint hitves, mint anya!… De kell, hogy minden jóvátevődjék!… Nem szabad annak a vad és vak sóvárgásnak engednie, amely minden kis porcikáját áthatja most, hogy az öngyilkosságban keressen enyhületet!…

Összerázkódik, amint a villa előtt, hálószobájuk ablakában világot lát. Rettenetes kín most önuralmat erőszakolnia, alakoskodnia… Elviselhetetlen férjének, ennek az áldott, tiszta léleknek ezerszer jogos szemrehányásai, feddése elé járulnia ilyen lélekkel!…

De minthogy meg kell lennie, vállalja a küzdelmet Jolanda. A kapukulcs megforgatása alatt már körülbelül el is játssza maga előtt azt a jelenetet, amelynek le kell zajlania közötte és férje között…

„Mindenben igazad van, Mókuskám! Csak most ne bánts, mert nagyon-nagyon kíméletre szorulok. Olyan bámulatos sikerem volt, hogy nem lehetett kitérnem az utólagos ünneplés elől, akárhogy halálra fárasztott… Édes fiú vagy, hogy föláldoztad értem az estédet. Csak azt nem értem, hogy minek zavartatod meg éjjeli pihenésedet is ilyen rossz, csavargó feleségért való virrasztással… Hiszen máskor…”

Hanem Jolanda már fölsurrant a villába, és ott áll a hálószoba ajtójában.

Vigyázott az ajtócsapódásokra, és nesztelen ért idáig a szőnyegen.

Lüghey úrnak kihúzós hálópamlaga szemközt fekszik éppen ezzel az ajtóval. Lüghey úr hanyatt hever, és a mennyezetre bámul. De amint alább kerül tekintete onnan, valami megszállottság sugárzik arcáról. Boldog jellegű. De azért hátborsóztató. Talán eszelős képzelődése egyik jelenésének tartja neje alakját is az ajtóban, mert átsiklik rajta pillantása, és újra valahogy diadalmas jelleggel röppen a plafonra.

Jolandának nagyrészt már tovatűntek erre a látványra szorongásának érdesebb, gyötrőbb hullámai:

– Kis szívem! Mókuskám! Hát te fönn vagy? Így vársz? Minek? – ezzel lép be.

– Szervusz, Joli! – biccent Lüghey úr egészen vígan neje elé. Aztán valahogy nagyon is készségesen, majdnem mohóan váltja vele a hitvesi csókot, amikor ráhajol. Utána pedig közli: – Én már aludtam egy verset.

– És hogyhogy ébren talállak? – érdeklődik neje az ágy szélén helyet foglalva, azon mód, estélyijében.

– Ha érdekel? Elmesélhetek mindent! – nyilatkozik élénken nejének Lüghey úr, és csupa kedves mosoly hozzá.

Gyanús zavart rejt ez az élénkség, ez a készség. Ez biztos! Lügheyné minden bűntudatát, minden lelki rémét, minden dermedtségét eloszlatta már egészen. Ez a legfőbb, legkellemesebb eredménye. Hiszen édes párja elfogultabbnak tetszik, mint ő, aki tőle félt.

– Szóval nem is haragudtál? – firtatja önkéntelen. – Jól mulattál? Ennek aztán örülök! Én kissé aggódtam, hogy kikapok tőled, Mókuskám! De jó gyerek vagy!

A neje simogató kezét Lüghey úr szájához nyomja, és nagyot cuppant rá. És válaszolja:

– Hát akkor visszaélek a helyzettel, és beszámolok neked valamiről… Hogy rövid legyek… a cirkuszban…

– Csak mondj el szépen mindent. Ne hadard el. Ez az éjjel már úgyis ráment nekem az ördögök harmincadjára. Szívesen meghallgatom itt, mi történt veletek!

Lüghey úron megint enyhe rebegés tetszik meg. Ez fellöki a párnájáról, ahová visszahanyatlott már, ülve. És magyarázkodó gesztusokkal kezdi el:

– A munkám, azt hittem a délután, megfeneklett, tudod. És valljam be őszintén, azt véltem, a cirkusz végleg kiejt a, a, a… az izéből… svungból. Ezzel szemben keveset mondok, hogy jótékonyan hatott rám. Nézd: ezeket a jegyzeteket egy negyedóra alatt firkantottam össze… Érdekel?

Lüghey úr az éjjeliszekrénye papírlapjaira utal. És kész a csüggedésre, hogy nejének túl érdektelenül dobta be az ő számára az estéjének legbecsesebb eredményét.

De hát Lügheyné csupa fül. És csupa biztatás, hogy bárminemű közlékenységet elbír jelenleg.

Hát Lüghey úr valóban teljes részletességgel és széljegyzetekkel kifejtheti, hogyan változtathatja át egy cirkuszi előadás és egy csepűrágóval töltött este különös élményét talán örök értékű szellemi kincsekké a „Felnőttek nevelése” című művében.

Ugyancsak elmeséli nagyon-nagyon bizarr és életteljes álmát is nejének. És neje nemcsak hogy figyelmes közönségnek mutatkozik, hanem szemmel láthatólag szívből mulat, és komolyan épül Lüghey úr minden mondatán.

Kettejük közül inkább Lüghey úr a szűkszavú, a tartózkodó, az elfogultsággal küzdő. És ez a lelkiállapota szorosan összefügg azzal, ha Suzanne személye kerül említésre a történtekben.

Viszont Lüghey úr nagy megkönnyebbülésére, neje legparányibb arcrezdülése sem vall arra: valamit is orrontana, valamit egyáltalán föl is tételezne arról, hogy Lüghey úr meg a francia kisasszonyuk…

És ez valóban így van! Lügheynét sokkalta inkább önnön lelke válságai foglalkoztatják férjével való kedves éjjeli csevegésük közben, semhogy valószínűtlen gyanúkkal bajmolódhatnék még külön. A férjének minden szava, mint balzsam, gyógyít belső fölhorzsoltságán.

Most Lüghey úr éppen nagy izézve, hogyismondjamozva kezdené pedzeni a Zoltika–művészkutya ügyet. Megfogadta ugyan Suzanne-nak, hogy elhallgatja neje előtt ezt, és rábízza, mert ez az okosabb. De hát amikor neje csupa szívélyesség, csupa hízelgő, cirógató biztatás, csupa engedékenység!… Nem lehetne-e megkockáztatni legalábbis bizonyos előkészületet, puhatolózást nála a kutyaügyben?

Hát Lüghey úr elszántan hánytorgatja föl előzetesen nejének, hogy a gyereknek kutyakölyköt ígért. Aztán tér rá, hogy a gyereket bátorította arra, miképp egy cirkuszbeli tudós kutya megszerzését esengje apjától.

– Nadehát ez képtelenség – véli neje. – Nem?

– Talán nem! – veti közbe Lüghey úr óvatosan. – Ugyanis az az érdekes művész, aki társaságunkban ült, mint hát Suzanne honfitársa, állítólag barátságból, igen olcsón, mintegy huszonöt, harminc, maximum ötven pengőért… odaadná neki a foxit.

– Áldozzuk rá! – bólint Lügheyné. – Hiszen majdnem annyiba kerül az a díj, amivel szobatisztaságra való szoktatásra adnánk ki a gyerek kiskutyáját! Bízzuk talán az egészet Suzanne-ra! Ez okos és élelmes nő. És határozottan nagyon szereti Zoltit, ezt a kis csintalant…

– Köszönöm neked, drágám, hogy erre a megoldásra gondolsz… Magam is mellette szóltam volna. A gyereknek nagy boldogságot szerzünk! Eltekintve attól, hogy én… e… e…

– Jaj, de most már csakugyan késő van. Szent Isten! Majdnem pirkadat felé tart. Pihenjünk le, édes Mókuskám! Még vetkőznöm is kell! – menti ki Lügheyné férjét elszólásából.

És amint bensőségesen, hitvesi csókot váltva férjével, Lügheyné kilibeg lehántani magáról estélyijét, úgy lehetne legtalálóbban jellemezni lelkiállapotát, hogy aki itt távozik, már nem a riadt, szenvedő Kajmótzy Jolanda vagy Kajmo Jolán, aki bejött, hanem újra az öntudatos, előkelő úriasszony, feleség, anya, Lügheyné őméltósága.

Sőt akárcsak ebben a mivoltában is átalakult volna lénye. Mert sosem érezte még így át, mennyire hozzátartozik ehhez az áldott lelkű emberhez, milyen hálás neki szívében szeretetéért, úgyhogy talán ennyi évi együttlét után ő maga is csak most tudja ezt igazán viszonozni neki teljes lélekkel.

Kezdetben vala a mese. Fő jellemvonása vala pedig mindenha, hogy benne minden jól végződik, bármi bonyodalmak után.

Hát ez az ízig-vérig való igaz történet, csak ezt az ősi formulát követi, ha itt marad abba.

Minden szereplője boldog a továbbiakig. Lüghey úr abban, hogy élethivatásában fölmagasztalódhat munkája által. Sőt mi tagadás, boldog abban is, hogy a Suzanne-nal való készakart és készen kapott, ártatlan, édes kilengésével önmaga előtt diákos dévajsággal mint gézengúz tetszeleghet.

(A gézengúz szó eredetét éppen Lüghey úr fejtette meg nyelvünkben. A kézen-kúszó zsiványból van.)

Boldog Suzanne, hogy végre olyan gazdájáé is lehet, akit ő szeret, sőt imád.

Boldog Jolanda, hogy egy igazán jelentéktelen és ezer mással helyreüthető csalódás árán, mégis kicsikarta álmai sikerét is, amellett hogy otthona királynője.

Boldog Lüghey Zoltika. Mert hát lehet nem annak lenni egy gondolatolvasó művészkutya korlátlan tulajának?

Boldog még Max is, a művészkutya. Hiszen az idomítás sok kegyetlen kínzásától szabadult azzal, hogy ilyen szívjó és előkelő ház alkalmazottja lett, mint a Lüghey őméltóságáéké.

Boldog végül a szerző, hogy mindezt a sok bonyodalmat hívei örömére és irigyei pukkasztására megoldotta.

Kész!