Új legenda

Varga János kifutó. Már nem gyerekember. De még mindig legény. Ez ritkaságszámba megy az ő társadalmi osztályában. Éppenséggel az esetben, ha az illető a körülményeihez képest rendezett anyagi helyzetben van, mint Varga János kifutó is.

Varga János agglegénységének oka az, hogy nagybeteg. Valami alattomos, kiismerhetetlen és helyzetében meggyógyíthatatlan szívbajban szenved Varga János kamaszkora óta. Gyakran ájul, sőt tetszhalottszerű állapotba kerül. Néha szívdobogásos fulladozás gyötri őt napokig. Ez egészen rendszertelen. Két óra hosszat öt percenkint rájön a fulladás. Ásítania kellene. És nem bír. Rémes álomhoz hasonlít ilyenkor körülötte az élet. De úgylehet, két óra múlva tovatűnt az egész kórság. És visszatér éjjel ágyában, úgyhogy álmából riad föl arra: meg akar fulladni? Vagy ebéd előtt, vagy után egészen összevissza éri őt ez a borzalmas, görcsös szívdobogással járó roham.

Az orvosi vizsgálat nem tudott megállapítani Varga János szívbajáról semmi jelentőset. A röntgenátvilágítás sem. Szívbillentyű-zavar, szívizomkoszorú-renyheség és több efféle meghatározás, amiket Varga János ismétel bajáról, ahogy orvosaitól eltanulta, mind-mind rémségesen egyszerű és bosszantóan igénytelen szólamok ahhoz a mérhetetlen szenvedéshez képest, amit Varga János áll ki nyavalyájával. Végeredményben pedig egyre megy, hogy a kevés szervi hiba miatt vagy súlyosabb, lelki szerkezetbeli hibák miatt nyomorítja meg Varga János életét a betegsége.

Így van, és kész! De biztos, hogy legkínzóbb mozzanat az egészben az, hogy Varga János betegségének alig van külső tünete. Csaló, színlelő, kényeskedő alaknak tartják Varga Jánost nagyon sokan, elég széles ismeretségi körében. Hiszen egy rendesnél pozsgásabb ábrázatú, eléggé jó külsejű, tűrhetően ruházkodó fráternek ki adna hitelt azt illetőleg, hogy titkos betegség gyötri? És ki sajnálkoznék rajta?

Arról nem is kell beszélni, hogy Varga János foglalkozása nem olyan, ahol magát nagyon kímélnie lehetne. Ki kell karikáznia bizony az üzletből, ha esik, ha fúj, ha havazik, az áruval kerékpárján. Sőt éppen a téli idők az üzlet legforgalmasabb évadja.

Jaj be rettenetes perceket, órákat él át néha Varga János, amikor rossz napjain kell kötelességét teljesítenie! A lélegzés is külön küszködést jelent neki ilyenkor, a kisujja mozdítása is fáradtságot, minden szó külön lelki megerőltetést… És a fővárosi förtelmes forgatagban, esetleg síkos úton, csapzó zegernyében, ami a legkitűnőbb lélekjelenlétet és testi rugékonyságot is próbára teszi, neki nyavalyásan kell teherrel a hátán cikáznia kerékpárján hatalmas utakat, és vigyáznia modorára a megrendelőknél, szótlan tűrnie esetleges komiszkodásukat a cég érdekében… Ez sok, ez sok! Ez sok!

Hogyan dől ágyba néha este Varga János? Mint a lelökött hasábfa… Megesik nemegyszer, hogy vetkőzni nem bír, és nappali ruhadarabok maradnak rajta, amint magára rántja a dunyhát abban a rossz kis kamrában, amit hosszú évek óta bérel, mint egy konyha-cselédszoba albérlő, munkáscsalád albérlője.

 

*

 

De ha minden gyalázatos és ártó elsoroltatott Varga János kifutó alattomos betegségéről, az igazság elvén illő elsorolni róla a jót is.

Betegsége Varga Jánost óvatossá tette, mértékletessé, sőt kuporivá. Varga János kistőkés. Félretett pénze van a postatakarékban. De azonfelül ám, hogy több rend ruhája, bekecse, felöltője, cipői, csizmája, sok váltó fehérneműje, rádiója, tamburicája és két darab kerékpárja is van.

Még könyvtára is van Varga Jánosnak. Éspedig nemcsak füzetes rémregények és más ponyvákból áll ez a könyvtár. Közhasznú munkák, társadalomtudományi munkák teszik a Varga olvasmányait. Határozottan jó minőségű műveltsége és világképe gazdagabb neki kifutó létére cége főnökeinél. Ez nem túlzás. Varga János x-szer szerzett már tudomást róla, hogy nála százszor rangosabb és vagyonosabb egyének hatökrök bizonyos fogalomkörökben egyáltalán.

A Kifutók Országos Szövetségében, a KOSZ-ban Varga János választmányi tag. Kínálták alelnökséggel is. De visszautasította. Nem szívesen szerepel nyilvánosan, valószínűen szívbaja miatt. De tekintélye elismert a Szövetségben, szava néha döntő, és tanácsért, megbeszélésre sokszor veszik körül őt a vezetők maguk is.

Ez Varga János. És hogy ilyen szellemiségűvé vált, abban nagy része van szívbajának. Az önképzés helyett inkább elsnapszlizta, elfröccsözte volna ő is üres óráit, vagy elszoknyázta volna, vagy eltunyult volna családi körben…

Most nincs senkije. Hacsak házigazdáit nem tekinti családjának. Mert szinte úgy összeszokott már velük. És hát körülbelül úgy is viselkednek Vargával szemben háziai, mint egy család szokott tenni a boldogulóbb tagjaival.

Apróbb szívességek árán a háziak állandóan pénzkölcsönökkel fejik Vargát. Egymás közt nyíltan is kimondják mellékgondolatukat, hogy: könnyen fölfordulhat valahol ilyen szívbajos nyavalyonc, és akkor nem kell megadni neki az adósságot. Arról is csevegnek, hogy: miután Varga János tökéletesen egyedül áll a világban, hát fondorlatosan az eszébe kellene ültetni azt a gondolatot, hogy a házigazdáinak végrendelkezzék néhány sorral… Mert kire maradnának holmijai és postatakaréki könyve, ha nem a háziaira? Igazán családjának tekintheti őket!…

Azám! De Varga Jánost az idén nemhogy az elmúlás szelleme vette volna különösebb gondjába, hanem ellenkezőleg: az élet folytatódásáé, a szerelemé.

Varga János megismerkedett egy csinos elvált nővel. És ez az ismeretség, szerelem, viszony Varga János beteg szívét megtatarozta, úgy látszott.

Varga János vasárnaponként kirándult a nővel, tamburicájával hangversenyeket adott a zöldben, nyári vendéglőkben mérsékelten leitta magát és táncolt. Varga János minden este, munka után, kimerültségének fittyet hányva, felöltözött és elkerékpározott igazán tetemes távolságra, a főváros másik végébe imádottjához, hogy késő éjjel vetődjék haza.

Mindent művelt Varga János a nő kedvéért, ami halálos veszedelembe zúdította őt addigi tapasztalata és meggyőződése szerint… De hát kutya baja sem lett a kilengésektől, kicsapongásoktól.

Már hónapok óta tette a szépet a nőnek. Már éve lett volna tavasszal szerelmüknek. Már arról volt szó, hogy Varga János otthont szerez valahol, egyszoba-konyhás kis lakást, és beleházasodik, esetleg családot is nevel hitvestársával…

A Varga házigazdái bizony lecsúsztak a hagyatékára pályázó terveikkel.

 

*

 

Itt van a január. Bátran mondhatni, hogy rettenetesebb az átlagos csikorgóknál az idei. Tíz éve nem volt ilyen tél.

A főváros utcáin, a járdák mellett undok, fekete maszattal födött hóhegyek sorakoznak. Temérdek százezrébe kerül a fővárosi költségvetésnek ez a kívánatlan égi áldás. Illetve áldássorozat. Mert már harmadszorra takarítja el hadseregnyi lapátoló a havat, jeget a főváros utcáiról úgy, hogy szinte kajánul akkor kezd hullani újra az araszos, kétaraszos utánpótlás a füstös égből.

Hát egy ilyen közlekedést bénító, keserves januári napon Varga Jánosnak hatványra emelődött a munkája, és aztán este háromszoros gyököt vont erejéből a fáradtság.

Amikor hazaérkezett, hulla módra rogyott ruhástól ágyára, és szusszantott egyet.

De hát megígérte szerelmének, hogy okvetlen ellátogat hozzá! Rumot, teát vitt neki és romlandó csemegéket. Hát lehet olyan fáradtsági fok, aminek mélyéből ilyen indokok föl ne piszkáljanak Varga János-féle öreg legényt?!

A háziak ott lepték meg Varga Jánost, amint az asztalra rakja zsebéből az aznapi, szokatlan összegű borravaló piculákat és pengőket, és nagy nyögdécselve cipőt, inget, ruhát vált a látogatáshoz.

Igen jóakaratúlag figyelmeztették őt a borzadályos fagyra és szélre, hogy ebben szívbajával biciklire üljön, sötét este, és Zuglóból a Budaörsi útra karikázzék menyasszonyához. Melléktanácsnak adták, hogy legalább ne biciklin, hanem villamoson utazzék olyan messze a fitty-fenébe.

A kapzsiságnak hetedik, sőt nyolcadik érzéke van. A Varga János háziai úgy érezték, ha már rámegy Varga János, derék lakójuk, az esztelen éjjeli kirándulásra, legalább a biciklije maradjon otthon sértetlen, fogadott családja kedves körében emlékül.

Ez a bicikli vadonatúj jószág volt. Tiszta, könnyű pihefém alkotta ragyogó, szürkésfehér vázát. Varga János két hete vette.

A munkába még nem fogta be ezt az ezüstparipát. Megtartotta még a régi, kitűnő szerkezetű, de hát vaskos, sőt otromba vasparipáját.

 

*

 

Varga János roppant eszes, ügyes fickó ilyen szerszámügyekben. Biciklit, rádiót negyedáron, ócska, de házilag kifényezett alkatrészekből össze tud állítani magának. Sőt, másokkal is kereskedik ilyen összetákolt holmikkal.

Hiszen ilyen utakon-módokon lett ő kistőkés. Nyerészkedni akart ócska gépén is. Akinek majdan elsózza légyen, még mindig igen jól jár ezzel az ócska géppel is. Mert kipróbált, erős, megbízható szerszám.

A háziak igazán megelégedhettek ennek az öreg gépnek ingyen hagyatékával is. De persze, ehhez arányítva az új, fehér kerékpár legalább ötszörös értéket jelentett.

A családfő tehát megkockáztatta Varga Jánosnak:

– Hát ha már nem lehet lebeszélni téged, Jancsi, arról, hogy ebben a szélben és ebben a hóban kerékpáron akarod kitörni a nyakadat, legalább hagyd itthon ezt a jobbik gépedet, azt ajánlom. A régi inkább való erre az útra, és parádézni így sem parádézol most a sötétben, zimankóban. Haladj bár gyermek-skiróval valahová, mindegy!

Varga János megérezte az összefüggést házigazdája titkos számításai és jó szándékúnak álcázott beszéde között. Szívesen megkaparintanák a kerékpárját, ha fölfordulna. Hát most már ha be is látta, hogy ésszerűbb a robotos biciklin indulnia, dacból sem tette.

A szép, fényes vázú, új géppel hajtott ki.

 

*

 

Rémes egy utat szenvedett végig Zuglóból a Budaörsi útra. A főútvonalon is mély bevágásokkal végigszántott, porhanyó hórétegben kellett előrekecmeregnie. Lépten-nyomon torlódások keletkeztek a villamos- és a járműves közlekedésben. Vagy a hólapátolók csapatai állták el az utat. A szél úgy süvöltött, úgy hordta a porhanyó havat, úgy csapta neki mindennek, hogy valóban csakis egy öreg kifutó gyakorlatával lehetett egy kerékpár ingatag hegyében megmaradni és leküzdeni ezt a sok ellenállást.

Még emelkedő is jött közbe. A Hegyalja út, a Gellért mellett. Ezen keservesen, gyalog lehetett csak föltolnia a kerékpárt.

Varga János késve és újra hullafáradtan érkezett meg szerelméhez.

Az álnépdal teljes érvényűleg bevált:

 

Aki a babáját igazán szereti, Akármilyen havas eső esik, Mégis fölkeresi.

 

A nő azonban ahelyett, hogy méltányolta volna a Varga János hősies erélyét, még szemrehányásokon kezdte neki a késése miatt.

Kétszer főtt már el a tea vize. Odakotyvadt az a kitűnő kis főzelék, amivel Vargát meg akarta vendégelni, de mintsem kozmásan tálalja eléje, inkább megette… És vajon egyáltalán fönntartható ez a helyzet, hogy Budapest két ellenkező sarkából közösködjenek egy-két órát esténként?… Igazán marhaság ez!

Ez a vita állandóan folyt Varga János és szerelme között. Ha enyelgő hangulatban voltak, akkor tervezgetések alakját öltötte. Ha ingerültek voltak, akkor veszekedés formájában tört ki.

A nő szintén műhelybe járt. Éspedig a környéken. Tehát nem szívesen adta föl lakását. Viszont ez akkora kis odú volt, hogy egy rongy kis szekrény, egy asztal, két szék, egy keskeny ágy és egy kis vaskályha már zsúfoltságot idézett elő benne lakók nélkül is.

Az ajtót csak úgy lehetett kinyitni, hogy előle egyik széket állandóan félre kellett lökni. Az ablakot nem lehetett kinyitni csak akkor, ha az asztalt a szoba közepére húzták.

Hát ebbe a kényelmetlenségbe akarta magához csábítani a nő Varga Jánost, állandó, közös szállásra.

Hova fértek volna el itten Varga holmijai? Szerszámosládája, két kerékpárja, rádiója, ruhaneműi számára már nem akadt hely a szobában. A padláson helyezze el ezeket? Ahová becsepeg, és olyan lakatja van, hogy egy gyermek is kinyitja. Vagy a főbérlőék kényére hagyja holmijait? Rongálódjék meg, molyosodjék el mindene?

Varga még ebbe is belement volna már a nője szakadatlan, kíméletlen noszogatásaira. De az ellenszegülése legeslegfőbb okát az tette, hogy saját magának nem lelhetett a nő otthonában kellő pihenőhelyet.

A keskeny ágyban megkísérelték már néhányszor az együttalvást. De siralmas eredménnyel. Csak a nő tudott remekül aludni így kettesben. Varga egy szemernyit sem. Rossz alvó ugyan nem volt, ha maga feküdt egy fekhelyen. De másodmagával képtelen volt rendes alvásra. Minden moccanás, szusszanás, reccsenés, hortyogás fölriasztotta. Olyan nyomorult erő- és idegösszeroppantsággal, főfájósan, búskomoran ébredt Varga édes nője oldala mellől és ment a szörnyű napi robotjába, hogy többször és mindig végérvényesen a boldogságára, az egészségére, az életére átkozta el magát: soha többé rá nem hagyja beszélni magát az együttalvásra!…

 

*

 

Jelenleg agyonkínzottan, agyonfázva, halálosan zokon vette Varga nőjétől kíméletlen, minősíthetetlen fogadtatását.

De arra sem jutott már ereje, hogy illőn lépjen föl ellene.

Újságpapirost rakott, mint máskor is, az ágyterítőre, hogy be ne sározza cipőjével, és végignyúlt az ágyon. Hallatlanná tette a nő további szemtelen karattyolását, és titkon azt kívánta, mennél többet vesződjék a vacsorával, hogy annál jobban enyhítse a fekvés kimerültségét.

A szobában a kis vaskályha kellemes meleget teremtett, a vacsora a sok viszontagságra nagyon ízlett, aztán a szokott vacsora utáni gyöngédebb hang, a szerelmeskedésük percei… mind, mind, mind hozzájárult ahhoz, hogy csillapodjék, feloldódjék a kettejük közt támadt feszültség.

Varga János, bár tüdeje néha gyanúsakat zihált, a szíve ki-kihagyott, és fulladásokat, ásításokat kényszerített rá ezzel, az inaiba néha belenyilallott emlékeztetőnek az aznapi túlerőltetésekre… mindezek leszámításával vagy beleszámításával, mégiscsak úgy gondolta, mint máskor is: remek dolog az, ha valakinek puha, kedves nője van!… És általában vannak az életnek érdemes percei is.

Csakhogy állítják általában az édes percekről, hogy azok a nyomasztóaknál, csüggedőknél, gyötrőeknél hamarabb illannak tova.

– Fű, drágám, most már mennem kell! – nézett Varga János karórájára.

– Most már föltettem még egy teavizet! Ráérsz, míg megisszuk!

A citromos, rumos tea volt a Varga János kedvenc itala. Eleddig már kettőt ivott meg. Ábrázata tüzelt tőle, szinte lobbot vet, úgy érezte. A nő alaposan belezúdított a rumból a csészéjébe. Varga János tudta jól, mi célt szolgál ez, és alamuszin, megbocsátólag kuncogott rajta magában. A nő, miután meggyőződött, hogy sem ékesszólása, sem terrorcselekményei nem fognak édes párján, azt illetőleg, hogy hálóvendégévé tegye őt, hát azért folyamodik a rum segélyéhez. A rum hatása már letörte néhányszor a gyakorlatlan ivó Varga ellenállását, és ott marasztotta nőjénél.

De ezúttal Varga kabátjáért nyúlt az ágy fájára, és közben fejét rázta:

– Nem maradhatok, értsd meg. Irtó napom lesz holnap is. Nem bírok majd reggel fölkelni időben. Ezt akarod? Éppen egy csupor teáért? Le is veheted a tűzről, nem gondolod?

– Érdekes! – sóhajtott erre a nő, kígyóénak is ádáz pillantással: – Mennyire el tudod rontani a kedvemet! Mire kérlek? Semmire! Egy negyedórát maradj! Attól mégy tönkre?

– Esetleg nem! – válaszolta ingerülten Varga. Mert kevésbé félt a nő fenekedő hangjától, mintha nyávogott, vértanúnak játszotta ki magát, meg világfájdalmasnak. Ezt nem bírta. Ezt utálta. Azért nyersen pattant ki száján a szó: – Ezzel kezded! Öt percet maradjak még. De aztán odáig vitted már így, hogy itt aludtam nálad. Ahogy én aludtam! Abban bizony tönkremehet akárki, ha nem pihen, és mégis át kell a vacak napját melózni!

– Azért ne ordíts rám! Talán lennél szíves? – vágott vissza a nő irtózatos szelídséggel és ártatlansággal: – Ha egyszer már le tudnád vetkőzni a lelencmodorodat velem szemben!

Ropp! Ez volt a Varga János legfájóbb, mindig sérthető pontja. Szükségtelen elárulta a nőnek, hogy zabigyereknek született, anyja lelencbe adta, és gyerekkorában durva, Pest környéki parasztok irgalmára hagyta. Ezek verték, koplaltatták… satöbbi.

Most már tudta, hogy a fölkotort dühe órákig készteti rá a nő leckéztetésére. Vad szóváltásban telik az idő, a nő akarata szerint. Az idegfáradságának, összeomlásának ideje a veszekedés végén elérkezik. Az akarata akkor leszerelődött. Tehát minden a nő óhaja szerint való. Dühösen vagy nem dühösen, de nála marad. A kiengesztelődés már magától jön.

Nem! Nem! Nem! Nem! Nem hajt a nő piszkos fogására. Nem hajt indulatára. Megfékezi szépen. És ezzel győzött. Megy haza idejében. Fölkel pihenten, idejében.

– Ordítok? Meg vagy bolondulva? – viszonozta éppen olyan színészi szenvelgéssel Varga János a nőét: – Dehogyis ordítok! Te akarsz belém veszni talán? Kár! Ne vesszünk össze butaságok miatt. Mennem kell ebben a rossz időben, mert egy órával később jutok haza. Pá! Drágaságom! Ne morogjál! Lásd be, hogy igazam van!

Varga férfias gyöngédségű szavai, megtoldva egy öleléssel és egy csókkal, kiejtették a nőt fölvett szerepéből. Ám nem szerelték le eredeti vágyát, hogy párját ott fogja még, vagy ott fogja végleg magánál. Ilyen zavarban bújik elő az őszinteség.

– Hát édes lelkem! – hárította el a nő annyira Varga ölelgetését és csókját, hogy azért könnyen legyőzessék ellenkezése: – Én bizony, elhiheted, csak jót akarnék vele, ha azt tanácsolnám, maradj itt, és innen menj kényelmesen a műhelybe. De tudom, csak fölpaprikázlak a jó tanáccsal, őrült létedre, akinek jobb ebben a viharban hazabukdácsolni. Hát dehogyis tartalak vissza egy szóval is. Eredj! Csak idd meg útravalónak ezt a jó forró teát. Azt akartam! – Vargán volt most a megingás sora.

A nő, mintha csak pontosan tudta volna ezt, beszéde közben odament a kályhához, beleszórta a teát a forró vízbe, leszedte a lábast a kályhalyukról, és kezdte szabály szerint elkészíteni a két csésze illatos teát kettejüknek.

Vargában üvöltött az akaratgyöngesége iránt támadt haragja. Mégiscsak marad? Mégiscsak felszörpöli a teát? Mégiscsak oda fajulhat a helyzet, hogy a nőnél alszik?… Uhhh!

De hiszen nem bírja ki holnap a hivatalos időt, ha most nem szabadítja ki magát a nő csábításából!… Úgy engedjen ravasz merényleteinek, hogy elveszett, és akkor úgyis mindegy!

Reszketni kezdett egész testében. De a hangja rideg volt, nyugodt volt, amint így szólt:

– Értesz hát, vagy nem értesz magyarul? Nem iszom semmit. Mennem kell, pá, kisanyám!

A nő szinte elképedve fogadta ezt a kifakadás nélküli tárgyilagos elutasítást. Agyában összevissza cikáztak a mentőgondolatok. Hagyta, hogy Varga megcsókolja arcát, és a szobába hozott, fal mellé támasztott, gyönyörű, ezüstös ragyogású gépért nyújtsa ki karját. Akkor hirtelen így szólt Vargának.

– Mész! Rendben van! Csak egyet nem értek! Ötször elpanaszoltad nekem, micsoda rettenetes hajtásod esett idáig a kerékpárodon. És bánod, hogy az üzleti gépedet nem hoztad ehelyett. Hát minek nem hagyod itt most ezt? Még ezer villamost kapsz hazáig, és a munkába így is a régi bicikliden mész hazulról. Kutyagolsz egy kicsit a villamosig innét. Hagyd itt ezt az új gépet. Minek érje…

A nő hirtelen elhallgatott.

Varga János képén fölfedezte a megütközést. És egy ideig egymásba fúródott tekintetük…

 

*

 

Egy fintor, egy pillantáscsere néha sokkalta finomabb árnyalatú észleleteket is tud közvetíteni két ember közt, mint amit meg tudnának vagy meg mernének szövegezni egymásnak, egymásról.

Ez az összenézés ilyen volt.

A nő pillantásából titkoltan lobbant ki a rejtett lekicsinylés, sőt megvetés az édes párja iránt, akit éppen ágyába erőltet. Mintegy megmondta nyíltan a pillantása: sosem méltattalak volna kegyeimre, te szívbajos, vén nyavalyonc, az egyéni, a férfiúi kellemeidért, ha nem vetettem volna helyettük latra egyéb előnyeidet, vagyis csakis jó, hülye férjnek, palinak foglak meg magamnak, és fontosabb nekem nálad az összekuporgatott pénzed meg vackaid, meg az is, hogy mihamarabb számíthatok rá, hogy fölfordulsz, és ha nyújtottam, csak ezért nyújtottam neked varázslatos órákat előlegül, arra a keserves szolgaságra, amire magam alá akarlak majd vetni, tehát ha akaratoskodol, és kitörsz uralmam alól, nem érdekelsz többé, legföllebb annyira, hogy dühvel behajtanám rajtad az odaadásom árát!…

– Minek érje veled együtt baj ezt a gépet is, ha már alábbvaló vagy egy futóbolondnál? – mondta ki a nő olyan bátran félbehagyott mondata folytatását, mint aki tudomásul vette, úgyis lelepleződött.

Varga János beteg szíve dobogása új, rendetlen ütemet vett. Szorongóan, zihálva, fújva kapkodott levegőért. Már föladta magában az eltökéltséget, hogy nem ugrik be szóváltásba édes szerelmével. Reszkető szájjal kezdte:

– Úgy látom én, hogy nem annyira engem féltesz attól, hogy baj ér az úton, mint a gépemet, amiért kár volna, ha nem maradna neked. Ha akarod éppen tudni, éppen így pályázott rá ma este a piszoklelkű házigazdám meg a fia is. Majdnemhogy így tartották volna vissza erővel a gépet tőlem, ha baj érne ebben az időben valahol, hát övék maradjon!… De majd én gondoskodom róla…

Varga János eddig jutott egyre hevesedő és emelkedő hangon tartott szónoklatával. A nő kissé sápadtan, elevenjén találva riadozott szavaira. Most rikácsolt közbe:

– Nekem kell a rongy géped? Én szorulok rá a holmidra és pénzedre? Egy kapcarongyodra tartottam igényt valaha? Tán költekeztél rám? Azt a két pohár sört és zöldhagymát szalámival a vendéglőkben, meg amiket hozol hozzám, azt hánynád föl? Amikor más nő, ha barátot tart magának, az ruhát, cipőt, lakást és mindent fedez neki!… Csak én vagyok az a jó bolond, aki ilyen nyikhajjal, mint te, köszönöm szépenre összeadom magam! És én fosztogatnálak ki?… Hát most már én mondom, pucolj innét! De azonnal!… Mars! Mars! Mars!

Belemarkolt a nő Varga János bekecse gallérjába, és tolta kifelé gépestől.

Míg Varga torkában megrekedt szóözönnel vágyott rá, hogy tisztázódnia kell ennek a válságnak… Továbbiakat még vissza kell lobbantania a nő szemére… És kiegyenlíteni az elvadult ellentétet közöttük… Mert ez nem lehet elintézés!…

– Egy szót engedj csak! – szegült ellene a kilöketésnek Varga János. – Egy szót!…

De a nő:

– Tartsd meg magadnak a szavadat. Nem vagyok kíváncsi rá… Mars! Mars! Mars! – taszította ki eleddig makacsul marasztott párját az ajtón.

Varga Jánost büszkesége tiltotta, sőt korával járó okossága tiltotta a további erőszakoskodástól, azzal a mellékgondolattal, hogy: úgy alázkodjék meg a nőnek való kunyerálással vagy csak enyhítő szóval is, hogy akkor örökké a rabszolgája, vagy legalábbis ezt ezerszer tálába rakja majd!

– Jól van! De ezt megkeserülöd! – ordította, miközben kissé erőltetve is a dúlás-fúlás szusszantásait, kinyomult az ajtón.

És hallotta, amint benn a nő hisztériásan vihog utána:

– Ahhhahahahaha! Megkeserülöm! Nanne! Ilyen gané alaktól megkeserülöm? Ahhhahaha! Hogy talán nem tolja ide többé a rücskös pofáját? Ahhhahahaha! Mintha nem örülnék, hogy megszabadulok tőle! Ahhhahahaha!

 

*

 

Amint már Varga János, a Kifutók Országos Szövetségének választmányi tagja, odakünn állott a gépével az országúton, a járművektől fölszántott araszos hóban, szélben, csikorgóban… ez a Varga János már egészen más ember volt, mint a benti.

Vágyaink irányában még a képtelenség is elhiteti velünk magát könnyen, hát még a valószínűség!

Ahogy Vargát benn lesújtotta, hogy a szerelme önzésből, kapzsiságból, számításból lett az övé, most itt saját magát látta alattomos, piszkos lelkű szélhámosnak. Igenis, a nő volt vele szemben kezdettől fogva adakozó, könnyen hajló, őszinte, és ő volt vele szemben kezdettől fogva gyanakvó, kicsinyes, ravasz, önző…

Varga nemcsak eszes fráter volt, hanem folyton magát figyelő beteg ember is. Az önelemzés, a helyzetek elemzése külön életelemévé vált.

Emlékezett jól, hogy most a nőnek mondott sértő, kemény, szemrehányó beszédet házigazdáinak akarta megtartani. Azokról aztán biztos, hogy hullájára lesnek, még életében kifosztogatnák. Egy martalóchad, amely mézes-mázos képpel és szavakkal fogja őt körül. És azoknak gyáva volt szemükbe vágni az igazat, kímélte őket! Hogy ugyanazt, amit az ő pofájukba akart vágni igazsággal, teljes igazságtalansággal vágja jószívű, szerető, ártatlan nője képébe…

Ilyen buta, undorító, nyámnyila fráter! Még anyja sem volt hozzá ilyen gyöngéd, mint ez a nő. Felényit sem törődött vele anyja a lelencben, és később még ő támogatta anyját. Ettől az idegen némbertől pedig csakis jóban volt része. Olcsón, ingyen! Mint nő sem kukoricázott vele, nem kérette magát, nem féltékenykedik soha, és nyersen adja tudtára, hogy boldog, ha örökké karjai között van. Tehát önmagáért szereti, szenvedélyesen…

Ezt a teremtést sértette most vérig, egy helytelenül fogalmazott mondata miatt?…

Így kavarogtak a gondolatok Varga agyában.

Legszívesebben elzokogta volna magát szörnyű fájdalmában, megtörtségében, tétovaságában… Mit tegyen?

Vissza kell mennie rögtön teljes bűnbánattal. Mi az, hogy az idő húzódik? Mi az, hogy esetleg itt alszik a nőnél, azaz nem alszik? Hiszen, ha elveszti a nőt, azt sem élheti túl!

Varga János döntött. Megfordult, és teljes eréllyel tért vissza a házhoz.

A földszintes, rozoga épület négy lakójának minden ablaka világított még. A szerelméét pláne nyitva látta az udvarról.

Szellőztet! Hogy szereti a tisztaságot! Milyen gusztusos nála minden falat, minden korty!

Varga a mennybéli angyalnál különbnek vélte e pillanatban hölgyét.

Az ajtó helyett az ablakhoz ment, hogy beszóljon neki rajta. Az ablakon, valóban, mint valami mennyei illat, áradt kifelé a rumos tea illata.

Ezt utasította el imént durván! Holott békén fölhörpinthette volna, és akkor egy kis eréllyel távozhatott volna. Most már több a nő által előirányzott negyedórai haladéknál, hogy még mindig itt van, gyötrődve, megalázottan… Nem hallgatott a nője okos szavára! Átkozott ingerültség!

– Vicuka! – kezdte az ablakon át fojtott hangon: – Azt hiszem, igazad volt mégis…

A szélzúgáson, hócsapzáson át neszeket, matatást hallott Varga a nő szobájából, de a nőt magát nem látta. A szekrény állt úgy a fal mellett, el az ablaktól, hogyha a nő odahúzódott, nem pillanthatta meg.

Most azonban, amikor Varga már be is dugta fejét az ablakon, a következő, türelmetlen, szisszenő szavakat hallotta a szoba szögletéből:

– Jöhetsz! Jöhetsz! Elment!… Jöhetsz! Kinéztem már!

És egyidejűleg nagyot reccsent a szekrény, mint amit elrántottak a faltól.

Varga egész testében összerángott. A feje odakoccant az ablak fájához. Az ezüstös, drága gép csörömpölve hullott az eresz alá erőtlen markából.

– Várj! – hallatszott a nő halk sikolya a szobából. És rá újra a szekrény reccsent, mint amit visszatoltak helyére a falhoz.

 

*

 

Hát ez az este valóban a borzalmaké volt a Varga János számára!

Itt aztán már kétsége nem támadhatott: kinek szólt a nője hívó sziszegése, és mit jelentett az egyidejű szekrényreccsenés.

A szekrény egy ajtó elé volt állítva. Az ajtó, Varga úgy tudta, állandóan zárva, a szomszéd odúba szolgált.

Ebben az odúban egy Pungur nevű fiatal kőművessegéd lakott egyedül. Nyáron is elitta mindenét. Hát még télen mekkora nyomorúságban tengődött, amikor facér volt! Fűtetlen maradt a szobája a farkasordító télben. Egy gumiköpeny és egy gyapjúsál volt minden téli öltözéke. Többnyire az ágyában hevert napközben is, és legföllebb tarhálni járt el. A házban mindenkit megvágott valamire.

De hát hatalmas mellkasú, fekete, göndör hajú, jó kedélyű, jóképű fickó volt ez a Pungur, úgyhogy nem fogott ki rajta semmi viszontagság. És általában a vigyorgásával meg nehány rossz viccével jóindulatot, sőt népszerűséget tudott kikényszeríteni mindenfelé maga iránt.

Egyszer, még ismeretségük kezdetén, egy kora tavaszi este, Varga ott lelte Pungurt a nője küszöbén, távozóban.

– Na, Vica, itt a babája! Én megyek! – hallotta Varga a Pungur kedélyes búcsúzását, félig ájultan a rémülettől és kíntól, hogy ilyen hatalmas vetélytársra akadt.

De hát akkor Vargát majdnem minden szorongásától és aggodalmától megszabadították.

Pungur megbökte sapkáját előtte, és kezét nyújtotta:

– Adj Isten, kedves komám! Egy cigarettát kértem a Vicukától, de neki sincsen. Nem vágna mellbe eggyel?

Varga készséggel vette elő tárcáját, és kínálta meg Pungurt.

De aztán, amikor az vígan pöfékelve, barátságos köszöntéssel távozott, hát persze hogy Vargából kitört a kegyetlen féltékenység, dühöngés.

Viszont a Vica viselkedése a legremekebb színésznői teljesítményeket felülmúlta.

Ő lett a bosszúsabb: hogyan lehet egy ilyen rendes, koros embernek, mint Varga, egy Pungur-féle tarhás, rongyos, koszos kölyökkel csak gondolatban is összebonyolítani őt, tisztességes nő létére? Minek tartja őt? Majd tetűt rázat ő ki magára Pungur rossz, piszkos gúnyáiból? És bajokat fog összeszedni ilyen nyikhajoktól magának? Micsoda ostoba eszméi vannak Vargának? Hiszen ő már megtiltotta Pungurnak azt is, hogy a szoba kilincsére tegye a kezét. A háziúrral is megfenyegette, ha rátolakszik még, és pénzt meg cigarettát kunyorál… De ha mégis szemtelenkedik!

Varga utoljára is úgy-ahogy megnyugodott… akkor!…

 

*

 

Most a nő hirtelen az ablakhoz futott a szekrénytologatástól. Ugyanakkor, amikor Varga viszont visszavonult, visszatámolygott az ablaktól. Majd nagyokat nyögve, sóhajtva hajolt leesett biciklijéért. Menekülni, menekülni akart innét.

A nő hangja az ablakból valami idétlen, utánozhatatlan változatokkal árulkodott a helyzetre. Riadalom, zavar, de a rajtavesztés dühe és a mentség után való reménykedés is egyformán tetszett meg a hangján:

– Nahát, mégis visszajöttél? Mit muriztál akkor előbb? Eresszelek be? Gyere hát! – rikácsolta.

– Köszönöm! – rázta fejét erre Varga az udvarról: – Nem vagyok kíváncsi többet rád!

– Ez megvadult!… Mi lelt? – próbálta a nő a tudatlant játszani.

– Én! – morogta Varga keshedt, tompa hanggal. – Még a cipőmet sem lett volna szabad ilyen utolsó ribancba beletörülnöm, mint te. Hívd csak át magadnak a Pungurodat!… És döglesszen meg az Isten vele együtt, ahogy megérdemled!

Ezzel megfordult, és lassan indult a szép, ezüstös gépével Varga János.

– Hazudsz, te piszok! Kitaláltad ezeket, hogy itthagyhass!… Csakugyan megérdemelnéd, hogy áthívjam Pungurt, és megpofoztassalak vele. De ki emel kezet magadfajta nyomorékra… Eredj csak! Boldog leszek, ha nem látlak többet!…

Így kiabált a nő az ablakon át, páragomolyag közepett Varga után… Mint egy nőstényördög!

Annak pedig akkora szívrohamai támadtak, hogy bambán, süketen, vakon botorkált lefelé az udvar kidőlt kapuján át… Az eszmélete is kihagyott néha… Gépileg vonszolta csak rogyadozó tagjait, és ocsúdott föl néha a még szörnyűbb valóra, nyomasztó, álomszerű állapotból…

Ismételten eszébe jutott, hogy az utóbbi napokban állandóan kísértette annak terve, hogy nemcsak a nővel való egybekelésüket és a szobakonyhás kis otthonukat fogja siettetni most már mindenáron, de megtiltja a nőnek, hogy a fogamzás elleni óvintézkedéseit megtegye… Igenis, Isten segítségével gyermeket akar tőle, családot… Mégiscsak ez a legnagyobb öröm halandónak az életben, ha önmaga továbbfolytatását látja kicsikéiben…

Ez a vágy oly sürgető, követelő lett benne utóbbat… Ó! Hogy az Ég minden átka ne szálljon erre a gyalázatos, méltatlan, ördögi álnokságú és romlottságú szajhára! Ettől kívánt ő gyereket magának… Talán megeshetett volna, a Pungur közbejöttével szült volna. És a más fattyát dédelgette volna, és küzdött volna rongy egészségével érette…

Varga János úgy érezte, beteg szíve nem bírja tovább azt a gyötrelmes vergődést, amit ez a gondolatsor kényszerít rá. Összeesik! Vége van!

Nem is bánta! Egy szemernyi riadalom nem tiltakozott öntudatán attól, hogy fölfordul… Mi értelme is van tovább számára az életnek? Hol csillapíthatja valaha ekkora csalódása fájdalmát?… Jaj! Jaj! Jaj!

Állott az országúton. És szó szerint maga körül tántorgott ezüstös gépével. A szél egyenest arcába vágta a fagyos hóport. De ez szinte jólesett lázban égő arcának.

Akkor egyszerre a kegyes természet könyörült meg Varga János elbírhatatlanul szorongó kínjain. Hatalmas sírás hulláma csapott föl melléből, és a szélzúgás oltalma alatt, gyerek módra, hangosan, rázkódva kezdett zokogni.

Ez a zokogás egyúttal tagjainak görcsét, erőtlenségét is eloldotta. Megindult és sírt, sírt, sírt… A megkönnyebbülésnek majdnem kellemes sóhajai, szusszanásai váltogatták föl legföllebb sírását…

Így cubakolt Varga János az országút itt még teljesen eltakarítatlan havában, ahol még nem ülhetett gépére, jó nagy utat.

 

*

 

Ámde amennyire enyhített Varga János szörnyű lelki válságán sírása, épp annyira át is vetette őt más valóságérzésbe.

A hajnaltól estig való szörnyű hajsza, az újabb esti út, a nővel való szerelmeskedés izgulatai, aztán a kocódásuk izgalmai… teljeséggel elhasználták Varga János testi-lelki erejének minden tartalékát… Ezt elfeledtette vele a mai napját bekoronázó utolsó jelenet indulatkavargása…

A sírás azonban visszaidézte a józan köznapot Varga János érzékletére, idegeibe… És ez éppoly keservesen érte.

Egyszerre fázni kezdett. A hideg, a szél mintha meleg, vatelinos bekecsén is átjárta volna tagjait. Egyidejűleg agyában valami tompa, fenyegető nyomás jelentkezett: nem tanácsos, nem is lehet tovább zargatni sorozatos kimerültségektől sajgó, végsőkig lankadt tagjait.

Lehetetlen, hogy gépén izommunkával megfussa a hazáig való távot! Jó, ha elvánszorog, gépét tolva a legközelebbi villamosmegállóig. De mi legyen akkor a géppel? Azt nem szedi föl a villamos vele! Bérkocsit szerezzen hazáig?… Hát ez a gondolat még halálra váltan is beleütközött Varga János takarékossági és ésszerűségi elveibe!

Szédelegve bukdácsolt tovább a végevárhatatlan, sötét, hófúvásos úton.

A szíve, ez az életére gyászt borított, nyomorú szerve, úgy rémlett neki, eltűnt melléből. Más ilyen megerőltetésekkor fulladni kezdett. Szíve jelezte nyugtalanságát, meghajszoltságát. Most elhagyta őt egyszerűen! Csak az inainak munkája lett egyre nehezebb és nyilallott bele élő fájdalom egy-egy tagjába.

 

*

 

Így ért a házaktól ritkán szegélyezett úton sűrűbb házsorok közé Varga János.

Akkor már keresztbe-kasba támolyogta az utat, mint a részeg. Sőt hasonlóképpen, mint a nagyon részegek szoktak, már tudatában sem volt, hogy összevissza támolyog.

Az országút szélén egy saroképület ajtaja sűrűn nyitogatódott. Vendéglő lehetett. Rögtön észlelte, amint megállott előtte, hogy kissé kifújja magát.

A vendéglő sötét ajtaján vörösen a következő betűsor világított:

 

FORRÓ, RUMOS TEA KAPHATÓ

 

Abban a pillanatban Varga Jánosnak minden elkínzott, didergő porcikájában elemi sóvárgás keletkezett egy csésze forró, bódító, zsongító, erősítő folyadékra és ötpercnyi pihenésre, melegben.

De azon nyomban rajtaütött sarkalló vágyán a belső ellenszegülés is. Hova fogja tovább herdálni az éjszakáját? Még csak az hiányzik, hogy korcsmában kezdjen el részegeskedve henteregni! Nem! Szükségtelen bemennie ebbe a lebujba!

Itt már elkotorták a havat nagyjában az útról. A veszteglés helyett tessék, kapjon föl utolsó erőfeszítésével is gépére. Majd otthon pihen, és teát is főzhet magának, ha éppen kell!

De mégsem kellene sajnálni magától pár meleg, üdítő kortyot és pár perc pihenőt!

Nem! Semmi értelme az útja halogatásának!

De!… Nem!… De!… Nem! De!… Nem!…

Így tétovázott hosszú percekig, az ezüstös gépére támaszkodva, az útfélen Varga János.

Közben üvöltöző részegek bukdácsoltak ki a korcsmaajtón. És eltűntek az éjben.

Varga János állt, és még mindig nem döntött felőle: mit tesz?

Hát mégis a korcsma felé mozdul?… Csodálkozott szinte maga is, hogy valami, szinte akaratától nem függő énje ezt választotta tettéül.

A korcsma előtt kerthelyiség sövénye húzódott.

Bevigye, vagy künn lelakatolja gépét? Ezen tűnődött csak a korcsmaajtóig való néhány lépése alatt Varga János.

De ahogy nem volt ereje a gép lakatját ráhelyezni, úgy nem volt arra sem, hogy a korcsmaajtón bevonszolja.

Éj! Hiszen csak egy csésze rumos teát hajt föl. Ki veszi észre a sövényhez támasztott gépet a sötétben!… Szépen a sövénynek dűtötte a gépet. Azzal a korcsmaajtónak tartott.

 

*

 

Amint az ajtót megnyitotta Varga János, a várt édes rumos tea illata helyett a kitóduló gőz, égett zsír, kozmált hagyma és mellékhelyiség bűzét csapta orrába, átható és émelyítő szeszszagokkal vegyesen…

Be ne dugja ide az orrát! Ez volt első riadalma. De már a kimerültség gépies mozdulata vitte be az ajtónyíláson… Ott pedig néhány toprongyos, szénpor lepte részegbe ütközött volna, akik handabandázva nyomultak kifelé…

Varga János előtt egyszerre összekavarodott a világ. Megingott az ajtófél között, és fejjel előrezuhant a helyiségbe.

Szegény feje! Nem hallotta már, hogy még hulltában is csúfság éri, mint valami kártékony dögöt.

Először a két ördögszerű, támolygó szénhordó kezdett harsogó nevetésbe a padlón heverő Varga János fölött. Aztán az egész korcsma hozzájárult a nevetésükhöz.

A korcsmáros előgomolyogva a rosszul világított helyiség mélyéről, ilyen fogadtatással tárta ki két kövér karját Varga János fölé:

– Éppen csak te hiányoztál még itt nekem! Az anyád ne sirasson!

A korcsmában két kerékpáros rendőr tartózkodott éppen. A korcsmáros a túl részeg, randaliázó szeneseket hajtotta kifelé éppen, hogy a hatósági ellenőrző látogatást meggyőzze a részegekre hozott rendelet betartásáról.

Erre bebukik neki Varga János, mint hitték, tökéletesen részegen.

Dühében legelőbb azt az óvintézkedést tette a korcsmáros, hogy nagyot rúgott Vargába: hemperedjék félre az ajtó elől, és rárivallt a szenesekre:

– Csak kifelé-kifelé, maguk is! Ne csináljanak bajt nekem.

Mindez még általános derültség közepette ment végbe. A kormosok röhögve támolyogtak ki az utcára. Az asztalok mellett, a söntésasztal előtt iddogáló vendégek hangosan mulattak a korcsmáros keservén. A két rendőr is somolygott.

Ám közben a földön heverő Varga szinte világítóan fehér arcába hajolt le egy sapkás alak a legközelebbi székről, és nagyot rikoltott:

– Héhó! Emberek! Ez nem részeg! Ennek kámpec! Vagy elájult!

– Ne vicceljen! – ordított rá a korcsmáros. De aztán maga is kissé meghökkenve erőltette meg pocakját, hogy Varga fölé hajoljon, akit a sapkás készséggel emelt föl fél derékkal a padlóról, hogy lássa:

– Tessék! Tán nem is lehel ez már!

Akkorra már többen vizsgálták, körülállva a fekvő Vargát. A két rendőr is mellette termett, hogy az elsősegélyben részesítsék, ha tényleg rosszul lett.

De hát amint Varga szívét tapogatta ki a kigombolt ruhái alatt egyik rendőr, a másik pedig lélegzetét akarta megállapítani tenyerével, tükörrel… hát bizony a korcsma valamelyes riadalmára kisült, hogy a korcsmaajtón bebukott, jó ruhás, ismeretlen egyén, halott.

 

*

 

A két rendőr azért volt éppen kéznél, hogy rögtön intézkedjenek telefonon a hulla elszállításáról. Vargánál semmi személyazonossági igazolást nem leltek. Esti átöltözésénél a munkaruhájában hagyta véletlen levelestárcáját.

Ilyen gyászeset mindenesetre elveszi vagy megcsappantja a vigadásra, nyakalásra való készséget. A korcsma lassan kiürült.

Különben sem volt messze az idő a hivatalos zárórától. A korcsmáros csaposával a vasredőnyt már félig le is eresztette a korcsmaajtóra, hogy jelezze: nincs több kiszolgálás!

Akkor a korcsma sarkában, a kályha mögött, két rongyos bakancsos lábat vesznek észre a padlón.

– Ejha! Nézd csak, Gabi! Tán még egy hullánk akad ma? Tiszta hadszíntér leszünk végül? Vagy temetőkamra? – élcelt a korcsmáros csaposával.

– Áh, nem! Ez egy vici! – legyintett a csapos. – Nem is nagyon nyalt be. Csak összefázott. Itt dolgozik a hegyen valakinek. Én hagytam, hogy odakucorodjék a kályhához és szundizzon. Tegnap, tegnapelőtt is itt melegedett meg… Hé, koma!… Ébredjen! Zárunk! Otthon várják!

Ugyancsak a legsötétebb Zugló mélyén lakik Varga János viceházmester.

Hát ha valakinek tulajdonai, jelleme, élete pontosan ellenkezhetett a néhai Varga János kifutóéval, akkor ez a másik zuglóbeli Varga János névrokona.

Legeslegelőször is ez a Varga János Kettő rémségesen buta ember.

Na hiszen, nemcsak átlagban, de kivételesen buta emberekből is elég szép gyűjteményt tenyésztett ki társadalmunk. Viszont a második számú Varga János butasága bizonyos egyéni színezetű butaság.

Nem kínos, nem kártékony butaság ez. Határozottan van benne valami a magyar népmese Bolondos Mihójának a lükeségéből, amely több kacajt, mint könnyet fakaszt. Szóval, ahogy Varga János Kettőt a bárgyúsága lehetetlen helyzetekbe sodorja, úgy valahogy ki is menekíti belőlük épkézláb. Ezen aztán mulathat bárki, és mulat ő maga is.

Borzasztó szerencse, hogy Varga János Kettőt ilyen mérvű hülyeséggel, mint az övé, odavetette a sors, ahol van. Hány ilyen értelmi képességű egyén születik jobb polgári vagy még magasabb társadalmi osztályokba, ahol nevelőkkel, tanintézetekkel, sőt utóbb lélekelemző orvosi beavatkozással addig gyúrják, nyaggatják őket, amíg egészen rendes értelmű emberekhez kezdenek hasonlítani szajkószerű, könyvből és újságcikkekből kimagolt modorukkal. Aztán felelősségteljes állásokban, sőt vezetőszerepekkel, esetleg mint közéleti nagyságok, angyali ártatlansággal átkos, ezer meg ezer embertársukat boldogtalanító intézkedéseket tesznek.

Varga János Kettőt leginkább csak pontos utasításokkal mások mozgatják. Hát így kifejezetten alkalma nincsen sok, hogy nagyszabásúlag kártékonykodjék a társadalom rovására.

Egyebekben Varga Kettő vasegészségű, jó kedélyű fickó. A humor iránt határozottan van benne érzék. A lelki berendezésében nincs semmi beteges, rendellenes, mint ez gyakori magafajta mafla alakoknál.

A Varga egyetlen szenvedélye vagy gyöngesége egy kevés jókedvre hangoló szeszes ital. Azonkívül szereti a zenét. Őmaga is tud egy szemétdombon talált szájharmonikán játszani. Ennek körülbelül annyi hörgő és sipító kihagyás van a skálájában, mint amennyi benne maradt. De Varga Kettőt ez alig zavarja játékában. A hallgatói dolga a bosszankodás!

Ez a jellem Varga Kettő.

A betű és minden vele kapcsolatos szellemi működés hidegen hagyja Varga Kettőt.

Olvasni? Félóráig elnyög egy mondaton, amíg értelmét összeteszi a betűkből. És a másik mondatnál már elfeledte az elsőt.

Ha fölolvasnak is Varga Kettőnek újságcikket vagy rémregényrészletet, utólag olyan kérdéseket intéz a fölolvasóhoz, amelyekből kiviláglik, hogy tökéletesen mást értett meg a fölolvasottakból, mint annak mind-közönséges értelme.

Varga Kettő pedig úgyszólván házilag pótolhatná szellemi műveltsége hiányait. A felesége valóságos irodalmárnő. Ha ötpercnyi ideje van, akkor ráveti magát minden pakolópapirosra, ha nem jut jobb olvasmányhoz, és falja a betűt. Piszkos, filléres rémregény füzetkékből egész kis könyvtárt szerzett lakásukba Varga Kettőné. Majdnem félő, hogy közelebb maga is írni fog. Néha föl is veti annak gondolatát, hogy ha volna ideje, ő is tudna történetet kitalálni a ponyvairodalom és a mozi számára. (Talán, ha tudná, milyen keletje van ma az életrajznak az irodalmi piacon, és mennyi érdekességet, sajátosságot rejt tulajdon élete, hát Varga Kettőné egész joggal foghatna hasonló mű megszerkesztésébe.)

Persze Varga Kettő csillagtávoknál is messzebb van neje szellemi életétől, eszmemenetétől és minden affajta zagyva ábrándtól, hogy az irodalomhoz valami köze lehessen neki is. A mozi sem izgatja őt kellőképpen. Esetleg elérzékenyül könnyekig, vagy nyilallásba röhögi magát egy előadáson, de utólag marhaságnak bélyegzi magától, hogy haszontalan szórakozásokkal könnyelműsködik!

Egyáltalán a köznapi, közvetlen ésszerűség szűk körébe vágó gondolatok, érzések, élvezetek határán túl Varga Kettő nem hajlandó kilengésekre.

 

*

 

Varga Kettő alig néhány éve jött Pestre. Nem is faluból, de egy messzi tanyáról. Apjának ő volt a tizedik gyereke. És még a nagyapja, nagyanyja is a tanyán él. Sok fényűzést, széles körű műveltséget, kitűnő modort nemigen láthat egy szegény tanyás zsellér porontya.

A szomszéd nyomorúságos falu temploma, korcsmája és búcsús vásárai jelentették apányi legény koráig Vargának közvetlen környezetén kívül a nagyvilágot. Azonkívül aztán csak a disznók, libák, igás- és tejelőbarmok, gólyák és a puszta egyéb állatait számíthatta még ismeretségi körébe.

Egy vasárnap valami kóborló alak szegődött Varga Kettőhöz, amint a községből a tanya felé ballagott egyedül. Ez a csavargó Pestre tartott, most már másodízben, falujából. Csodákat mesélt Varga Kettőnek a főváros lehetőségeiről. A tanyasiaknál tízszerte busásabb munkabérekről… szórakozásokról!… Eladdig, míg Varga Kettőt elemi vágy rohanta meg, hogy a tanyából egyenest az ország fővárosába teszi át tartózkodási helyét.

Nagyon simán és minden eszmecsere nélkül nem folyt le Vargának a tanyától és családjától való elszakadása. De huszonnégy órán belül megtörtént.

Varga másnap hajnalban elindult a hosszú útra az idegennel.

Otthon megfogadta szentül, hogy keresményét Pesten nem herdálja el, hanem megkuporgatja és hazaküldi, tegyék félre. A nagyapjának a legkisebb öccse Budapesten, illetve Budán, a köztisztaságnál talált alkalmazást. A címet Vargának nála írástudóbb bátyja fölírta egy noteszlapra, amit Varga összehajtogatva a mellényzsebébe tett. A pesti rokon adhat ellátást, szállást is a szerencsepróbáló unokaöcsnek, de hogy az útbaigazítást, tanácsait, amik neki is ingyen vannak, nem tagadhatja meg, azt el lehet hinni!

Édesanyja egy egész nagy kenyeret, egy hétre való szalonnát, egy karika kolbászt, több csomag újhagymát, még egy kis száraz, füstölt oldalast is csomagolt útravalóul távozó fiának. Mindezt két váltó, elég koszlott fehérneművel, apróbb holmikkal és legféltettebb kincsével, egy pár fejelt, de jó karban levő, bezsírozott csizmával együtt jókora bugyorba kötötte be Varga. Ezt szépen rá lehetett akasztani kampósbotjára, és vállról vállra cserélve vinnie.

Rongyos bekecsét fölvette Varga, mert még elég hűvös, kora tavaszi idő volt. Még szakadtabb, foltosabb, de sarkán jól megpatkolt, talpán szöggel kivert bakancsát húzta föl az útra.

Ette volna meg a fene a tanya okosságát és az ésszerűség nevében való minden erőszakot!… Hányszor lehet arra ráfizetni a butasággal, az együgyűséggel szemben?

Itt is kiviláglik!

Varga Kettő a rongyos cipőjét tette volna a bugyorba. A tavaszi esők rémségesen eláztatták az utakat és elkátyúsították. A bakancs megmerülhetett a latyakban. A csizmáját akarta fölrántani az útra. Családja véleményére hallgatott végül is, hogyhát: kímélni kell az új holmit, a jó csizmát, hosszú, rossz úton hagy prühölődjék a szakadt bakancs!

Nohát Varga megkímélte a becses csizmát… De kinek?

 

*

 

A tanyán, szerény körülményeikhez képest, fejedelmileg megvendégelték a pesti csavargót. Az úton Varga megosztotta vele testvérileg minden falatját, dohányát, gugyiját. A csavargó vezetői szerepét leszámítva, Varga sokrendbeli szívességét legföllebb fölvilágosításával viszonozta. Merthogy: hol bújjanak éjjeli szállásra, egy kazalba vagy padlásra? Hol rakjanak egy kis tüzet, és pirítsanak szalonnát? Hol kéredzkedjenek föl egy-egy útjuk irányában gördülő szekérre? Mindezt igazán Varga is éppúgy megszerezte volna kettejüknek, minden világjáró-tapasztalat híján is!

Ám amikor utolsó éjszakájukat már közvetlen Budapest mellett, Kistarcsa nevű faluban töltötték, egy istállóban, hát ébredéskor Varga útitársának hűlt helyét lelte. Ez lett volna a kisebb hiba! De vele kelt lába bugyrának, a bugyrában remek csizmájának és minden váltó fehérneműjének, apróságainak…

Azt a hétfelséges, kutya teremtését is a világnak!

 

*

 

Így fizetett rá Varga arra, hogy nem a saját buta eszére hajtott!

Most itt állt a rajtavalóban, hijá-hujj! Ahogy a nagyapja szokta mondani a tanyán. Még az volt a szerencséje, hogy megtakarított árva négypengőnyi vagyonát egy szutykos kis zacskóban a nyakába kötve őrizte Varga Kettő. Okos övéi még azt is beletetethették volna vele otthon a bugyorba, hogy gaz, büdös csavargótársa azt is ellógassa.

Nade akárhogy vonult be, mégiscsak bevonult Varga az ország fővárosába. Éppen a Keleti pályaudvarhoz jutott, akárcsak vasúton érkeznek meg nála különb személyiségek.

Húha! Micsoda rettenetes embertömeg, micsoda szédítő forgalom. Varga szeme káprázott, füle zúgott, és együgyű lelke irtózatosan elbátortalanodott azt illetőleg, hogyan igazodik el, hogyan helyezkedik el ebben a pokoli útvesztőben, ami körüle kering a füstös ég alatt?

A csavargó útitársa gaztette persze hogy hozzájárult Varga önbizalma és embertársaiban való bizalma teljes elvesztéséhez.

Hosszú ideig ődöngött a Baross téren, és tanakodott magában, és tartott kémszemlét: melyik pesti felebarátja gerjesszen benne akkora hitet, hogy újabb kárvallás nélkül megszólítsa, és útbaigazításért folyamodhassék hozzá.

Látta, hogy a tér padjaira letelepszenek magafajta alakok. Egy üres pad felé tartott, hogy elszív idegcsillapítónak rajta egy cigarettát.

Amikor helyet foglalt és rágyújtott, csuda édes, biztató jelenetet szemlélt meg mindjárt Varga János Kettő. Ez szinte visszaszerezte magába és a világba vetett bizalmát.

A másik padon egy hordár, piros sapkában, egy papírból falatozott. Egyszerre verébcsapat, sőt egy feketerigó és két galamb száll a pad elé. A hordár dobálja a kenyérmorzsát. A sok madár kapkodja. Veszekszenek, csipognak, elmarják egymást.

Ilyet! Hát itt ilyen szelídek a madarak? Ilyen jólelkűek az emberek? A tanyán menekül minden madár az emberek közeléből, mert tudja, hogy kővel, parittyával törnek rögtön a vesztükre.

Varga ragyogó szemmel figyelt, és lelkesült a látványon…

Ekkor koppan mellette a pad. Barna egybeszabottasban valami iparosféle, szerelőféle ült le a pad túlsó végére, és rárakta szíjon válláról lógó, szerszámos faládikóját.

Varga a madáretetésen támadt vigyorgásával nézett a szerelőre. És mert annak sem vett ki pillantásából gonoszat, hát feléje motyogta a másik padra utalva:

– Ni! Ezt se láttam még!

– Az meglehet, édesapukám! – felelte erre a szerelő. – Ha Mucsáról jön, örül ennek a sok piszkos verébnek. Ott maguknál csak a vetésre száll és pusztítja. De itt nem lehet este elmenni a fák alatt, ahol tanyáznak. Mert csupa kis gané az ember kalapja, ruhája.

– Igen? – kezdett el röhögni Varga bambán.

– Maga röhög, apukám! De a főváros már el is gázoltatta a tűzoltókkal ezeket a fákat a verebektől, fecskendővel, a járókelők panaszai miatt. Sokat nem használt, mert megint elszaporodnak. Az a hülye még eteti is őket. Fosnák neki össze a piros sapkáját feketére!

Ekkora ellentétek a Varga első fővárosi észleleteiben és érzületeiben, valami oly pukkasztó vigasságra csiklandozták össze idegeit, hogy könnye csurgott, és fuldoklott a nevetéstől.

– Nincs egyéb gondja magának, úgy látszik, hogy ilyen jól mulat! – jegyezte meg erre a szerelő.

Mire Varga Kettőnek tüstént elvágta a további nevethetnékjét.

Elkomorult arccal húzta ki mellényzsebéből a rokoni cím céduláját, és így nyújtotta kérőleg a szerelő felé:

– Ezt a címet tudakolnám én itten! Nem tetszik tudni, hogyan jutok oda? Megszökött tőlem a társam!

– Ez az utca Budán van valahol, éppen a Tabán felé. Felül itt villamosra, egyenest, az Erzsébet hídon át, aztán ott útbaigazítják! – magyarázta a szerelő.

– A villamosra? – vágott Varga olyan szánalmasan, siralmasan ostoba arcot, hogy a szerelő egyenesen meghökkent.

– Ha gyalog akar menni? Gyalog is mehet! – vont vállat. – Itt csak egyenesen végig a Rákóczi úton és Kossuth utcán a hídig, és át rajta, csak egyenesen…

– Csak egyenesen! Köszönöm! – bólintott Varga. És feltápászkodott: – Isten áldja!

– Jó napot, koma! Csak egyenest! Odajut! Nem lesz semmi hiba! – biztatta a szerelő.

Ekkora jóindulatra azonban Varga már elé is akarta tárni keserves kalandját gaz és hálátlan útitársával:

– Mert ellopták minden kis motyómat… Az maradt, ami rajtam van… És hát, gondolja csak…

A Varga csaknem elpityeredővé váló ábrázata megriasztotta a szerelőt, hogy jótékonyságára utazik gyámoltalan ismerőse… Vagy tán fortélyos tarhás, csibész, akitől nyüzsög a pályaudvarok környéke és éppen a pesti Csikágónak nevezett nyomornegyed a pályaudvar mögött.

Nyersen rivallt rá Vargára:

– Hát menjen, menjen csak az útjára, és jobban vigyázzon itt, apukám!… Pápá!… Nem érdekel!… Én nem segíthetek magán!… Menjen csak!…

 

*

 

Vargában ez megint rettenetesen fölkavarta a zavart. Micsoda érthetetlen kedélyhullámzatú nép ez a fővárosi? Egyik szánja a nyomorult verebet, a másik átkozza. Egyszer vidám, barátságos, résztvevő, szolgálatkész a legelső ismerőse, rá rögtön igazolható ok nélkül mogorva lesz, gúnyos, elutasító… Hüm!

De hát a Varga, galád útitársa sok locsogása után, úgyszólván fölkészült az itteni élet lehetetlenségeire. Egy mukk gorombaság nélkül elkotródott a szerelőtől, hogy a mutatott irányba vegye útját.

Igen ám, de valahogy a pesti madárvilágnak emésztési hulladékaira való gondolatsora kapcsán egyszerre saját magának is enyhe riadót jelzett a gyomra.

Ennye azt a betyár!… Ennek az embernyüzsgésnek kellős közepén éri utol?… Mihez folyamodjék!?

A csavargó útitársától mint fővárosi érdekességet hallotta, hogy a nagyvárosi óriás távokon hellyel-közzel kecses, zöld pavilonok állanak a sürgős ügyek elintézésére.

De hát Varga először is nem fedezett még föl sehol ilyen zöld házikót. Másodszor annak még a gondolata is elpirította, hogy valakit ilyen tudakolózással merjen megszólítani. Harmadszor, az útitársa azt is közölte vele, hogy a zöld házikónak aránylag tekintélyes, majdnem két deci pálinka árának megfelelő beléptidíja van komoly eseteknél, hát Varga a bugyrának érzékeny vesztesége után sajnálta volna a két deci árát az élet leghitványabb ténykedésének fizetségeül.

Néhány pillanatnyi ügyefogyott és rémült ácsingózás után Varga így okoskodott: hiszen a Keleti pályaudvarig nyomulóban mezőket, üres telkek sorait figyelte meg a különben remekül kövezett út hosszán, hát csak egy ugrás vissza a város végéhez…

Nosza! Varga János nyakába szedte lábát, hogy visszajusson mihamarabb az embersokadalomtól mentes terepre.

Persze tájékozóképessége itt a sok egyforma palota és hasonló ruhás ember között cserbenhagyta annyira, hogy a pályaudvarnak nem az érkezési oldalán vágott útjának, hanem az indulásin, a Thököly úton.

Az Aréna út sarkáig is elég tekintélyes volt Varga iramának a táv, miután gyomrában az enyhe riadóból követelő csikarás fejlett.

De már itt verejtékező homlokkal és sötét embergyűlölettel mégis a szabad láthatárt pillantotta meg, úgy rémlett neki. Mezők, messzi fák, tornyok mutatkoztak jobb kézről az óriás bérkaszárnyáknak szakadéka között…

Keserves csalódás! Az út megnyílt a szabad mezőkre, igen! De a szabad mezőkön keresztbe-kasba annyi ösvény vitt, és azon annyi átkozott pesti lomolt, hogy itt is reménytelennek tetszett arra a kis magányos zugra lelnie, amit keresett, sőt sóvárgott.

Varga nagy kínjában és kétségbeesésében mégiscsak a szabadabb távlatok felé való előnyomulás mellett döntött, mint a természet gyermeke. Ment, rohant a temérdek térségen egyenest és vizsgálódott: merre vonulhatna zavartalan félre? Cikázott is összevissza üresebbnek mutatkozó zugok felé. De hát mindenünnen előbukkant végül egy halandó lélek…

Legutóbb is, már-már biztosra ment volna valami bokros árokféle felé, hát onnanfelől egy pórázas ebbel jelent meg egy csinos némber… Ez előtt Varga oly rémesen restelkedett el, hogy visszaszaladt az útra a biztató bokroktól…

Valóban, még a kutya sorsát is csak vad irigységgel szemlélhette. És hát már ott tartott az indulatában Varga János Kettő, miszerint bánta, hogy erre a kegyetlen fővárosi kirándulásra vállalkozott békés tanyájukból, és latba vetette, hogy kifosztva, nem kifosztva, csizmátlan, nem csizmátlan visszaindul ő haza!…

Az ésszerűtlen döntés hozzátartozott Varga tulajdonaihoz. Odahaza is azért tartották őt főleg buta léleknek, mert ahogy olykor oktalan csökönyösödött meg valamiben, úgy oktalan engedett hangulati válságoknak is.

 

*

 

Nos, mit tett végül Varga János Kettő? Azt, amit a mezőnyfutás legelején is megtehetett volna. Nem törődött többé, hogy néhány elvonuló ember rápillant, vagy megközelíti a szabad mezőn… És kész!

Aztán persze megszűnt minden nagyváros-gyűlölete és menekedhetnékje. Indulhatott budai rokonai fölhajtására.

A galiba csak az lett, hogy Varga túlságosan is bízott tájékozódási készségében. Egyik felső Thököly úti keresztutcára ráfogta, hogy az az, amelyiken kifutott a rétségekre. Ezen eredt el. Aztán meg úgy rémlett neki, hogy az a városligeti iparcsarnoki kupola, amelyet a rétről a Keleti pályaudvarnak tartott, kissé föllebb fekszik.

Ebben igaza volt. Viszont így került az Aréna út helyett Varga kissé föllebb, a Hermina útra.

 

*

 

Tyű! Micsoda remek erdőféle ez?… Ez lehet az a Városliget, amiről az útitársa annyi érdekeset regélt neki.

Mekkora fák! Mekkora pagonyok! Közöttük milyen csodakastélyok!

Varga János egyelőre önfeledten bámészkodott, és haladt az orra után. Halasztotta a kérdezősködést. Ráér rokonához kerülni!

Az idő délfelé vagy délen túl is járhatott. De Varga János az este rettenetesen bezabált a hazaiból, az éhség helyett inkább szomjúságot érzett… Vagy inkább semmi költekezés kívánságát…

Így került a vurstli csodái közé.

Ejha!… A kicsikét harapós tavaszi verőfényen, a mutatványos kulipintyók között már megindult az emberzajlás… Visongott a gépzene itt is, ott is. Az egyik körhinta forgott. Igaz, csak néhány utassal, a hintáslegényen kívül…

De Varga ennek a gyér forgalomnak méreteitől is elbűvölődött… Ennek a nagyszabású tündérbirodalomnak valamiféle nyomorúságos mását már látta falusi búcsúkon, vásárokon. De ekkoráról, mint ez itten, valóban kevés fogalma volt… Szemkidülledten bámult meg minden bódét, ahol kikiáltó ordibált elég gyatra csoportosulásoknak…

Ténfergett már órák hosszat, anélkül hogy őt magát valaki figyelmére méltatta volna…

Végre egy helyütt a kosaras körhinta úgy ottfogta, hogy hosszú ideig mint a megigézett állott, sórált körülötte. És eközben furcsa ismeretségre tett szert.

A hideg lelte ki annak gondolatára, hogy ő maga is fölülne erre a hitvány gépezetre. A kosarakat tartó láncokat igen-igen megbízhatatlanul vékonynak ítélte, és hogy magasan lógtak a kosarak a körhintázókkal a levegőben, és hogy teljes menetsebességben vízszintesen úsztak… hát Varga János Kettő megszédült annak az elképzelésénél, hogyha valamelyik utasával elszakadna a gyönge lánc, akkor az kosarastól húsz méterre repül és zuhan, és zúzódik véres gomolyaggá…

Ezzel szemben a hinta facér cselédei, csibészei nemcsak hogy nyugodtan repültek a levegőben, de vakmerően neki-neki kaptak egymásnak, és kilendítették egymást még magasabbra, mint a forgás vitte volna őket, vagy összegubancolódtak, és förtelmes viháncolást, rugdalózást műveltek a Varga elképzelése szerint halálveszélyes helyzetekben…

Kivált egy fiatal némber már a harmadik kört futotta a hintán és tett túl minden hintázón vakmerőségével, gyakorlottságával és éles visításaival.

A sex appeal a természet olyan mélységeiben szabályozódik, hogy titkaiból legföljebb egyes tünetek árulnak el valamit. Szépségek, közelállóságok esetleg hidegen hagynak valakit, míg a szabálytalan esetek ellenállhatatlan vonzalmat kelthetnek benne.

Így hatott Varga János Kettőnek ifjú erők duzzasztotta érzékeire ez a némber a hintán. Igen! Nála sokkalta csinosabb társnői között.

Egészen furcsa volt ez! A hintázó leányok közt falusias, vidékies bokorugró szoknyában vagy félvárosias maskarákban inkább találhatott volna Varga János Kettő szíve és életszemlélete és származása szerint való tetszetős ártatlanságokra. Takarosnak is ítélte olyikat. De mégsem mozgattak meg benne közvetlen epedezést, és ami még fontosabb: biztosságot, hogy bátran kikezdhet valamelyikkel!

Ez a lány pedig úgy hatott rá, mint akinél ezt a biztosságot érezte.

Apró, fekete szemű, széles arcú lány volt. Duzzadt ajka a vastagon rákent festék nélkül is csattanósan piros lett volna. Termete tömzsi, keblei nagyok és puhák, a lábai enyhén karikák.

Ezekre a hinta kosarából kilógó, térden jóval fölül mutogatott lábakra tapadt Varga parázsló tekintete.

A harisnya lötyögött rajtuk, mint amit alul már lemetszettek és összevarrtak az elrongyolódott fején. A lány cipellőinél pláne egyik harisnyán lyuk éktelenkedett. A cipők hegyes, hosszú sarka alaposan félretaposott. A lány ruhája láthatólag loncsos, piszkos. A dús keblei rikító, koszlott szvettert feszengettek. A mérsékelten gondozott, szélhordta hajtincsei hegyében, szvettere színétől ízléstelenül elüvöltő, félrecsapott satyak.

Hát ez a külső minden volt, csak éppen olyan nem, ami egy Varga Kettő-fajta tanyasi mufloncban vonzalmat gerjeszthetett.

És mégis ez történt! Sőt több.

A lány a hintáról szintén észrevette a közönségben Varga Kettőt. Sőt több ízben figyelmét szentelte rá.

Így például a második indulás szünetközében, amikor a hinta gépzenéje tangóját undorító eunuchhangon vonyító énekese beszüntette néhány pillanatra bájdalát… a lány odakiáltott Vargának a hintáról:

– Hájdi!

Fejével intett, vigyorgott rá, kacsintott rá, amint a mellette levő üres kosárra utalt, ahonnét egy komor csibész szállt le.

Varga Kettő elvigyorodott ugyan a buzdításra, de egyúttal a belső rémület is összekuszálta vonásait, hogy még ráveteti magát a lánnyal a félelmetes körhintázásra!… És nem moccant.

A lány erre persze megvetően fordult el tőle. Köpködte szerte szájából cigarettája maszatját, és füstölt, visongott, hancúrozott még a tőle harmadik kosárban is az újabb menetben és az újabban…

Varga Kettő pedig férfias önérzetének bizonyos csappanásával készült elvonulni a kudarcba jutott szemezése, sőt ismerkedési lehetősége színhelyéről.

 

*

 

Nos, ahogy elszámolta már magával a kis esetet, és feledést borított volna rá, egyéb még lelhető látnivalók fölhajszolására vonulva, egy nyári vendéglő reklámképekkel teleragasztott deszkakerítése hosszán… egyszerre megrezzen:

– Nem adna egy kis tüzet? – hallja maga mellett.

Hát a hintázó lány!

– Tessék, parancsoljon! – nyomta össze égő cigarettáját Varga Kettő a lányéval. Ugyanakkor gyáva, de édes riadalom támadt benne, hogy könnyen, simán, készen és körhinta kockázatok nélkül jön hozzá a kaland…

A szerelem rejtelmei nem maradtak ismeretlenek Varga Kettő számára odahaza. Előző nyáron is már úgy volt viszonya egy falubeli marokszedő lánnyal, hogy élettársak lesznek valószínűleg. Aztán a cséplésnél rajtaérte a lányt, hogy egyik gépésszel kezdett ki. De ahelyett, hogy botrányt csapott volna, hagyta, hogy leüssék kezéről szerelmét, és ő maga vonult vissza… Nem tetszett neki száz százalékig a lány. Inkább örült, hogy kegyei alapos kiélvezése után lerázta őt magáról békével… Még gúnyolódást és lesajnálást is tűrt miatta inkább…

Szóval a tapasztalatlan legény ügyefogyottságával nem egészült ki a Varga Kettő bambasága, amivel a tűz átszármaztatása után révedezett szeme a lányon.

Állottak és méregették egymást, aránylag elég hosszú időre, hogy már kínos legyen.

Akkor a lány elnevette magát.

Varga is elnevette magát.

A lány még nagyobbat hahotázott. De ezt már valahogy sértőnek találta Varga.

Elkomorodott és elsavanyodott.

A lány pedig most már kissé erőltetetten is, de ragaszkodott hozzá, hogy vigadnia kell a helyzeten.

A Varga Kettő tekintetéből bizonyos megrökönyödöttség változata után már sötét, mogorva, fenyegető pillantás lövellt a lányra.

Mintha ennek valami cselekedetbe való kirobbanását akarná megelőzni, a lány így szólt:

– Menjünk?

– Hová? – kérdezte vissza bizalmatlanul Varga.

– Hát velem! – felelte a lány.

– Magával? Jó! – egyezett bele Varga.

– Mit fizet? – hangzott az újabb kérdés.

– Mit fizessek? – viszonozta ismét kérdéssel a kérdést Varga.

Itt egy kis kelletlen szünet akasztotta el a párbeszédet.

A lány világosan megérezte, hogy ez a mucsai alak félreértette fölhívását. Másnak nézi őt, mint ami. Sörre, borra, uzsonnára gondol a fizetségnél.

És érdekes, a lány bizonyos szégyellősséget titkolt fölényes, vásott föllépése mögött. Rég nem érzett effélét. És nem értette: miért éppen ezzel a pofával szemben érzi?

– Menjünk talán! – szólt. – Cseveghetünk még róla.

Varga Kettő erre szó nélkül, szinte engedelmesen indult.

– Maga micsoda melós? – érdeklődött a lány.

– Én?… Hogy?… hogy?… – hebegett Varga.

– Most már fogadnék, hogy maga most jött vidékről. Azt sem érti, mi a melózás! – mondta a lány, és miután Varga képén semmi tiltakozást nem fedezett föl, megelőzte válaszát kérdésével: – Dolgozik valahol?

– Hogyne!… Csak kapjak munkát!… Akármit! – nyilatkozott Varga, merthogy a lány nemcsak szóhoz engedte, de kissé tűnődött is valamin vele összefüggésben.

Végre így szólt:

– Most érkezett pont ide. Ez az, amit sejtettem. Van szállása?

– Hát az nincs! – rázta fejét Varga. – De van egy címem! Kiismeri ebben magát maga jobban nálam. Ehol-e!

Előkaparászta a mellényzsebéből a cédulát. És már másodszor hallotta máma a cédulára írt titokzatos megjelölést a lánytól:

– Ez az utca Budán van, a Krisztina körül.

– A nagyapám öccse, a nagybátyám köztisztasági alkalmazott a fővárosnál. Odamennék hozzá. Ő talán elhelyez! Vagy útbaigazít… Esetleg!…

A lány a Varga elbizonytalanodó hangsúlyán keresztül tudomásul vette, hogy az otthoni, vidéki családi tanácskozmány sem bízott túlságosan, hogy a pesti nagybácsi bandériummal fogadja a munkakereső, szegény, buta unokaöccsét.

Elkezdett röhögni:

– Rangnak aztán nem nagy, ha utcaseprő vagy csatornapucoló vagy locsolóember a kedves rokona.

– De ez nyugdíjas állás! – vitatta Varga.

– Igen? Az lehet! – hagyta gúny nélkül Varga büszkélkedését ezúttal a lány. Inkább így folytatta: – De hogy érkezett maga a vidékről? A Keletin? A Nyugatin? Melyik pályaudvarra?

– Igen! Éppen a vasúti pályaudvarra! A Keleti pályaudvarhoz! – vágta rá Varga.

– De tett egy kis kerülőt, mi? – hunyorgott huncutul Varga szemébe a lány. – Vidékiek azt mondják, vargabetűt csinált. Mert Budára aztán egyenesebb úton is eljuthatott volna, mint erre.

Varga megrázkódott, elhűlt, meghülyült, elvörösödött, levegőért kapkodott a lány szavaira.

Először is úgy rémlett neki, a lány kitalálta, micsoda ronda kényszer kanyarította el budai útjáról. Megfigyelték? Meglesték?… Utána még a Varga nevet is hallja! Az összefüggést már nem értette…

A lány pedig harsány hahotába tört ki:

– Ajvé! – böködött Varga hasába. – Mit rühelli annyira, drágaságom, hogy nem siet a koszfészek rokonokhoz?… Ráér arra, hogy kipalizzák! Előbb mulat egyet!… Ettől pirul így, mint egy kislány?… Még ilyen negyedeszű palit sem láttam, mint maga!

Varga belső hökkedelme, riadalma még mindig teljes mérvben kavargott… Legföljebb kissé összeszedte magát. Odáig még nem jutott, hogy észbe kapjon: hol is érti félre a lány szavait? Csak valahogy bambán elraktározódtak azok elméjében, és lassan kezdték kialakítani érzését, véleményét, hogy vad képzelődések lettek úrrá kedélyén!…

– Hát én… izé… ide hallgasson!… Megjártam azzal, aki engem idecsábított Pestre… – nyögte leckemondásszerűen a lánynak. – Kifosztott minden holmimból… A motyómat elvitte…

A lány alig figyelt:

– Cö-cö-cö! – ingatta fejét minden részvét nélkül. – Cö-cö-cö! Ki nem ejt át ilyen árva palit, mint maga?…

– Ez így volt! – erősítette Varga. De már akkorra egészen legomolygott öntudatáról az iménti zavar. Ez nagy megkönnyebbülésére szolgált, sőt jókedvre hangolta: – Az anyja lelkét is, ha elcsípném azt a gazembert, kiráznám a nadrágjából! – rikkantotta.

– Ne mondja!

– Az orrával törülném föl itten az utcát! – mutatta Varga, hogyan fogná nyakon aljas útitársát, és forgatná a fejét… Nevetett hozzá már.

– Persze egy vasa sem maradt! – firtatta a lány.

– De! Valami! – vallotta Varga.

– Mennyi? – faggatta a lány.

Itt, ennél a kényes tárgynál bizonyos feszültség szövődött társalgásukba. Varga már eleve okumlált magában, összes értesüléseit és minden leleményét latba vetve magában: vajon közönséges, hivatásos utcalány ez az új ismerőse, amely műfajról annyi édeset is, de rémeset is hallott, vagy pedig valami más műfaj, házilány, munkáslány?

Az egyenes felelet helyett visszaérdeklődött hát:

– Minek kíváncsi a kisasszony?

A lány kissé összeharapta vastag, föstékes száját. Előbb elkalandozott szeme a levegőben, aztán belemerítette a Vargáéba, és így válaszolt:

– Legyen nyugodt! Én nem óhajtom kifosztani magát.

– Hiszem, hiszem! – bólintott készségesen Varga, és mint akit megnyugtatott a lány viselkedése, rávágta őszintén: – Négy pengő nyolcvan van nálam!

– Ez az összvagyona! – hadarta a lány, mintegy a maga tájékoztatására: – Lehet róla csevegni… hogy – akadt el.

– És a kisasszony hol van… izében? – kezdte ezúttal a faggatást Varga.

– Gyári munkásnő voltam! – hangzott a válasz.

– Igen? És mi a neve?

– Tulics Juci!

Hát igen!

Néhai Tulics Gusztáv nehéz igánál kocsiskodott. Így tartotta el családját, nevezetesen öreg, félig süket anyját, tüdőbajos feleségét és akkor tízéves kislányát, a negyedelemista Tulics Juditot.

Tűrhetően éltek az igáskocsisi keresményből. A nagymama pár pengő kegydíjat húzott egy nagyvállalattól, és csináltvirág készítéssel is szerzett valamicskét.

Az igásfuvar istállója a Zugló mélyén állott egy egyemeletes, soklakásos, düledező nyomortanya udvarán. Ebben a rozoga, bűzös, de napfényt és szellőt szintén szabadon kapó épületben lakott egyszoba-konyhában, a földszinten Tulics Gusztáv családjával.

Egy ősszel, amikor a kerék rossz úton sárba ragad, és a fuvar késik, a kocsis ingerült, hogy nyomorúságos pihenőideje rámegy a késlekedésre, Tulics Gusztáv néhány kocsistársával betért a kocsmába, áldomásra Óbudán.

Este volt, egész este szakadt az őszi zápor, összeázva, összefázva rettenetesen csúszik az itóka.

Tulics alaposan benyalt. Ez nem lett volna baj, mert ő békés természetű, hatalmas erejű fickó volt. De együtt ivott Pitzmarek nevű társával, aki viszont izgága, rakoncátlan alak volt. Pitzmarek, ha ivott, egyszerűen elvesztette az eszét. Kötekednie kellett, verekednie. Ha nem akadt más, a lovain töltötte ki vérengző indulatait.

Tulics jó ideig kitért a Pitzmarek piszkolódásai, kötekvése elől. (Ezt a kifejlődött bűnügy minden kihallgatott tanúja igazolta utóbbat.)

De hát Tulics is részeg volt, és a türelemnek is van határa. A viszonzott gorombaságokra Pitzmarek azzal a késsel rontott Tulicsra, amivel éppen kolbászt vágott, és rettentő szúrást ejtett a nyaka alatt.

Erre Tulics ökle lezuhant a Pitzmarek koponyájára. De ugyancsak a hátratántorodó Pitzmarek oldalának is szúrt Tulics, a szintén kolbászmetélésre elővett késével. Mégpedig olyan szerencsétlenül, hogy Pitzmarek egyet hörgött, kettőt rúgott a földön, ahol elterült és kiszenvedett.

Tulics útját nem merte állani senki. Pitzmarek kezdte a civódást, ő esett őrjöngésbe, ő szúrta az elsőt Tulics mellébe…

Tulics fölkapott szekerére, és hazahajtott a záporban a gyilkosság színhelyéről. A sebe vállperece alatt szörnyen fájt, de alig vérzett… Csak fullasztotta…

Mire Tulics hazaért, a detektív már várta a telefonon értesített rendőrségről. Letartóztatták Tulicsot. De már az első kihallgatása alatt fellépő sorozatos rosszullétei miatt rabkórházba szállították őt.

A kihívott és pillanatnyi indulatban elkövetett emberölés vádja alul a bíróság, az összes tanúvallomások szerint, még talán föl is mentette volna Tulicsot, azzal az indokolással, hogy önvédelemből követte el a gyilkosságot. Az enyhítő körülmények mindenesetre kevés büntetést helyeztek Tulicsnak kilátásba.

Ám ez mind nem segített rajta.

Tulics a vizsgálati fogság alatt a rabkórház ágyán, tüdejében szenvedett belső sérülésébe belehalt.

 

*

 

Hát most itt állott a kis család kereső nélkül.

Tulicsné, amit a maga göthösségével elkövethetett, hogy ne jussanak ínségbe, elkövette. Mosást, vasalást, takarítást vállalt, éjjel foltozott és végezte el saját háztartása munkáit. Persze hogy tavaszra vért kezdett köpni, és ő is elpatkolt.

Most már a kis eleven, fekete, dundi Jucika nagyanyjával maradt.

Az egyszoba-konyhás lakást már előbb, Tulics halálával át kellett adniok az őt követő kocsiséknak. Mert a kocsis nem lakhatott messze lovaitól. Szerencse, az új kocsisék gyermektelen házaspár létükre, jól elfértek az egy szobában, és kiadták a konyhájukat albérletbe az öreg Tulicsnénak és menyének, az eredeti főbérlőknek.

Ez a konyha olyanszerű volt, mint egy alagút. Hosszú és elég széles is. A mélye már sötétben veszett el fényes nappal is, mert ablaktalan volt, és csak az ajtón át kapott világosságot, ha persze azt kinyitották, meg a belső szobaajtóból, ha nyitva volt. Szóval az évnek kétharmad részében éjjel-nappal égetni kellett a Tulicsék konyhalakásában a lámpát.

Ebből az odúból kellett nagyanyjával együtt Jucikának is megkezdeni a keserves létharcot.

Jucika kimaradt az ismétlőiskolából. Segített nagyanyjának a csináltvirág gyártásban. Aztán a házban lakó mozgóárusék támogatása mellett elindult Jucika is, kis kosarával meg skatulyájával, virággal, cipőfűzővel, keljföljancsi babákkal a pesti utcákra, körutakra, kávéházakba, vendéglőkbe…

Ez az élet aránylag változatos, mulatságos és elég jövedelmező is volt. Érdemesnek kellett találniok berendezkedni rá. Persze hogy egy kislány lelkére, erkölcsiségére csupa épületes benyomással járt? Azt már nem lehetett állítani!

Egy hónappal arra, hogy Jucika a gyereklányból már nővé, hajadonná érett ugyan, de hát még a naptári évek szerint távol járt attól a kortól is, amely előtt a törvény gyermekrontásnak minősíti a szerelmi csábítást… Jucika ártatlanságának már fuccs lett.

Szilveszter éjjelre legjobb kis barátnőjével, egy nála idősebb, de fejletlenebb, nyiszlett fruskával virágárusi körútra indult Jucika.

Pénzzel tömött zsebbel, agyonfáradtan igyekeztek hazafelé. Egy útjukba eső kisebb gyári üzem portási lakába éppen akkor hozott legény házigazdája vendégeket, hogy nála folytassák a dáridót. Öt férfi és két nő alkotta a társaságot, persze nem zárdanövendékek. Jucikáék elfogadták az ittas, vidám társaság meghívását.

Jucika kis barátnője azonban óvakodott a szeszes italnak mohóbb élvezetétől. Észnél maradt. Ezzel elkerülte egyelőre végzetét. Jucika a zamatos, forralt borból és még bódítóbb édes likőrből bátran holtrészegre itta magát. Így könnyű martaléka lett a lelkiismeretlen, részeg társaság egyik vagy néhány tagjának. Vagy mindnek.

Amikor fölébredt kábulatából, és tudatára ocsúdott helyzetének, irgalmatlan bőgést csapott a gyári üzem portáján.

A portás megrettent a botránytól. Állásába kerülhetett, sőt tömlöcbe juttathatta őt a gyermekkorhatáron innen való csábítás. Vigaszul pénzt adott Jucikának, és kártérítésül vagy fájdalomdíjban beszerezte Jucikát a gyárba, annak raktárába, elég rendes alkalmazásba, heti nyolc pengő és majdnem annyira rúgó borravaló jövedelemmel, segédmunkásnőnek.

Jucika teljesen megvigasztalódott sorsán. A portással továbbra is viszonyt folytatott. Majd egy gyakornok babája is lett párhuzamosan. Aztán pedig ezt a két állandó szerelmét elkezdte csalni alkalmi, futó kalandokkal.

Mert nagyon fiatal, nagyon vérmes, nagyon könnyelmű volt, és hozzászokott, hogy ellenértéket kapjon odaadásáért. Jucika végül is fölrúgta állását, és a szokott lejtőre jutott. Ott fogta támogatóit, ahol útjába kerültek. Rászokott az ivásra, dohányzásra, henyélésre, éjjelezésre. Néhány heti kórházi kezelésen is túlesett…

De végeredményben a zülledés ekkora fokán is kikerülte, hogy a hivatásos utcalányok hivatalosan számon tartott sorába kerüljön. A látszatokra úgy-ahogy vigyázott. Nagyanyja és a házbeliek úgy tudták: éjjeli munkára jár a gyárba, vagy mint mozgóárus működik.

 

*

 

Az öreg Tulicsné állandóan tartott ágyrajárót. Néha kettő is akadt heti- vagy napibéres ágyrajárójuk. A tágas konyhában, földre rakott szalmazsákon aludtak ezek az alakok. Akármilyen kényelmetlenek, kellemetlenek voltak, kellett minden fillér, ami révükön a háztartáshoz került. És olyikuk ellátásért is leszúrt valami pénzt Tulicsnénak.

A lakóikkal Juci lehetőleg nem kezdett ki. Vagy ha igen? Annak nagyon megbízható fickónak kellett lennie, akitől nem tarthatott, hogy nagyanyjának elárulja, vagy a házbelieknek elpöntyögi sikereit.

Jelenleg éppen nem akadt senki lakójuk. Ezt nagyon megsínylette nyomorúságos háztartásuk. A vén Tulicsné folyvást azon kesergett: hogyan tudnának valami rendes, állandó egyént fogni maguknak?

Az öregasszony különben tökéletesen megsüketült. Csak szájmozgásról értett meg szavakat. Vagy aztán le kellett neki írni a bonyolultabb mondanivalót.

De rokkantul, betegesen napestig dolgozott az öregasszony. Egyetlen vigaszának, pihenésének az maradt, ha egy félórára elővette rózsafüzérét és morzsolgatta.

Juci persze komiszkodott, packázott, hálátlankodott nagyanyjával. Kifogyhatatlan jósága, türelme legföllebb akkor indította némi bűntudatra és röstelkedésre, ha nagyon megtörte a zülledése.

Ezek történtek annak előzményéül, hogy Tulics Jucika Varga János Kettővel botlott össze a vurstliban, ezen a verőfényes tavaszi napon.

Amikor Varga János Kettőnek a nevét megmondta, és rá visszakérdezte az övét, Tulics Jucika már eldöntötte: ezzel a butuska, de helyes paraszttal tesz kísérletet arra, hogy lakójuknak fogja meg. Sőt előérzete súgta, hogy ebből a szabott árúnak indult futó szerelmi kalandból sokkalta huzamosabb társulás is kifejlődhet valamilyenféle.

Mindenesetre ugyanazzal az eréllyel és nyíltsággal akarta egykettőre lebonyolítani további közösködésük kérdését Jucika, akárcsak szerelmi odaadásának díját szokta előre követelni.

– Mondja! Maga tudja azt: mire számíthat ettől a pesti szemetes bácsijától? – érdeklődött Vargától.

– Majd útbaigazít! – vonta vállát Varga elég bizonytalan.

– Hát ide figyeljen! Mi adunk ki ágyat, heti két pengőért, leszúrhat naponta is, persze előre, harmincat. Melót… izé, munkát én is keresek a jövő hétre vagy hamarabb is magamnak, és ha akarja, együtt járhatunk érette… A világért sem akarom magát bepalizni… Csak ha tetszik, nálunk most az ágy kiadó éppen. A lakónkat kirúgtam… Naa?

– Ha gondolja a kisasszony?… Én szívesen! – hangzott a Varga rögtönös válasza: – Én szívesen!

– Igen! De egy éjszakára betelepedni hozzánk, aztán meglógni? Vagy azzal jönni aztán nekünk, hogy a rokonának nagy pártfogásából kiejtettük?… Ez nem megy, apuskám! Mondok egy okosat. Tudja meg először: mit várhat a locsoló bácsijáéktól? Ne csábíttassa el velem előbb tőlük magát!

Varga tanácstalanul bámult és morgott:

– Hogy… hogy… hát…

– Úgyhogyhát apuskám, ha most bemennénk így is valahová egy kis piára, becsüccsintünk a bácsiék közelében egy budai beizliba, én magát ott megvárom, míg érdeklődni megy, na persze, hogy frankó meg ne lógjon, és vízbe ne hagyjon engem a cechhel, hát kihozhat és kifizet per kopoltyú két sört vagy fröccsöt…

Szegény Varga Kettőnek minden harmadik szó japánul hangzott ebből a kis előirányzatból. Jucikának magyarra kellett fordítania neki a külvárosi tájszavakat. De végeredményben Vargának egy szó ellenvetése nélkül elindultak Budára.

Az utat villamoson tették meg. Vargának ez volt első villamosutazása. Habogásai, rémledezése, buta bámészkodása, ügyefogyott mozdulatai rettentően mulattatták Jucikát. De határozottan rokonszenveket gerjesztettek benne. Kész anyai érzéseket, egy ilyen nagy, bajszos, bamba csecsemővel szemben, mint ez a szerencsétlen falusi.

A Varga kebléből előszedett piszkos vászonzacskó pengőjén váltotta a jegyet Jucika a villamoson. De amikor a köztisztasági bácsi címe közelében találtak egy csapszéket, ahová Jucika betelepedjék, amíg Varga eljár rokonainál, tervet másítottak.

– Én, nézze, megmondom őszintén magának, jobb szeretnék maga mellett kezdeni itt valamihez… De akármi sikerül itt a bácsiméknál nekem, ott nem fognak semmivel, hogy most vissza ne jöjjek magához…

Így beszélt Varga Kettő közvetlen a csapszék előtt Jucinak, amikor is már harmadízben ismételte meg neki ezt az egyszerű szavakon átrezgő forró vallomást.

Mire Juci ezzel válaszolt:

– Ezt már hallottam! De ide figyeljen! Négy pengőjéből nagy ramazurit úgysem csaphat velem, akár itt ebben a beizliben várom meg, akár egy kapuban, és aztán megyünk valahová. Legyen túl egyszer azon, hogy mit kezdhet a pereputtyával. Aztán cseveghetünk a továbbiakról.

Így esett, hogy Varga Kettő minden költekezés nélkül úszta meg a rokonlátogatási haladékot. Juci a kapuban várta meg őt, mit végez. A pengő roncsait, amik a villamosköltségből maradtak, Juci szorongatta a markában.

De hát akiért nő takarékoskodni kezd, vagy akinek takarékoskodik, az már félig-meddig a kegyében ül.

 

*

 

Most pedig egy áldatlan hajsza következett Varga Pál köztisztasági alkalmazott, illetve jelenlegi címe után.

A Krisztinából elköltözött a Lágymányosra. A házmester megadta címét.

Elvillamosoztak a Lágymányosra. De újabb költség nélkül. Mivel Juci ügyesen megbliccelte a régi, rossz villamosjeggyel az utat.

A Lágymányoson új ház épült annak a helyére, ahol Varga Pál lakott három éve. A házmester azonban úgy tudta: az egyszobás lakók mind egy városi házban kaptak lakást, mégpedig a Valéria nevű barakk nyomorteleppel szemben.

Újabb blicceléses út következett a villamoson, a kétszer, vagyis már időben is lejárt jegyekkel.

A városi bérkaszárnya csekély öt udvart számlált a kettőszáz lakóval. Már szürkült, amikor végre az utolsó udvaron egy formaruhás emberrel találkoztak, és érdeklődtek tőle bizonyos Varga Pál kartárs után.

– Ajjaj! Maga az öccse vagy unokaöccse? – felelt az utcaseprő. – Még úgy sem hiszem, hogy odavegye magát Varga kilencediknek az egy szobába. Veje, menye, három gyerekük, a megesett lánya gyerekével, ők ketten együtt laknak itt… Próbálja meg különben!

– Na végre, mégis! Pucoljon hát, mutassa meg magát a pereputtyának. De soká ne várasson! – utasította Juci lakójelöltjét, egy hátbalökéssel támogatva szavait.

Hát Varga Kettő a saroképület udvari lépcsején lemászott a sötét, földszinti odúba, rokonai tanyájába. Kételyei igen-igen helytállóaknak bizonyultak a rokoni gyámolítás felől. A nagybácsija szolgálatban volt. A felesége, egy mogorva vénasszony még csak hellyel sem kínálta meg. Ehelyett elsírta reménytelen szűkösködésüket és teljes tájékozatlanságukat, hogyan adhatnának ők tanácsot egy vidéki rokonnak elhelyezkedésre, amikor a főváros nyüzsög a helyi munkanélküliektől?

Varga Kettő határozottan megkönnyebbedett szívvel jött vissza Jucihoz. Legyintett és vigyorgott:

– Semmi! Kár volt…

– Sejtettem! De így már kész a kocsi! – vigyorgott vissza rá Juci.

Ez a rövid és inkább megjátszott eszmecsere a Varga Kettő részéről így foglalódhatott volna szavakba: most aztán már nyugodtan a tied vagyok, galambom, testestől-lelkestől, szőröstül-bőröstül! A Juci részéről pedig így foglalódott szavakba tényleg:

– Most már aztán bekajálunk egy adag kolbászt, behajítunk egy fröccsöt, és bízza rám magát, kisapám, a többiben!

 

*

 

Tulics Judit fénykorában a jobb vendégeit egy kültelki, olcsó szállodába hordozta el. Lecsúszottabb évadjaiban, gyatrább külsejű és laposabb erszényű ügyfeleivel minden lehető és lehetetlen zugba vonult el. Ezek között remek nyári helyiségnek számított a Zuglónak egyik kertje. Ott a kerítésből több helyütt hiányoztak a lécek, és egy iszalagos, bokros árok vonult a kerítés végében tova. Innen remekül be lehetett surranni a kertbe még nappal is, de alkonyati homályban már tökéletes biztonságban. A kertben több bútorszállító kocsi állott. Sokkal több kényelmet mint szerelmi szentély, a zugszálló sem nyújtott. Annál több kellemetlenséggel fenyegetett, hogy élősdieket és fertőzeteket ragaszt vendégeire, azonkívül, hogy rájuk zúdíthatja bármikor a rendőri razziát. Itt, a természet bájdús ölén, esténként hangulatos rigófütty szólt, sőt éjjelente egy csattogány trillái kísérték a szerelmesek sóhajtozását.

Ide akarta vinni Tulics Juci Varga Kettőt. Mégpedig egyelőre szerény fizetségért és további kötelezettségek nélkül. A szállás kérdése más lapra tartozott. Azt aztán szigorúan ki akarta kötni Tulics Juci Varga Kettőnek, hogy a lakásban nagyanyja jelenlétében nincs közöttük semmiféle gyöngéd közösködés! Éjjel sem lehet a sötétben összebújni. Mert, bár a nagymama földsüket, még élesebbre fejlett érzékkel figyel, szinte álmában is, minden padló-, minden ágyreccsenésre. Még mocorgásokra is kérdezősködik néha ezzel a rettentő éberségével éjjelente.

Nos, annak a kis lebujnak a közelében jártak már, ahol Juci törzsvendég volt. Innen kerekedtek volna föl a kertbe és onnan haza.

Ám egy utcasarkon két fiatalember jött szembe.

Egyikük nagy bizalmassággal köszönt:

– Szevasz, Juci!

Azzal Varga Kettőre ügyet sem vetve és társát tovalódítva, megragadta a Juci karját, hogy magával, azaz kettejükkel vonszolja.

Természetes, hogy Jucika egyik korábbi, többszörös vendége volt ez az alak. Sőt utóbb úgy is hasznosította magát Jucinál, ingyen pásztorpercek fejében, hogy összehozta őt egy fizető cimborájával. Innen eredt bizalmaskodása és valószínűleg onnan is, hogy jelenlegi társa áldozatkészségét szintén közvetíthetni vélte Jucinak.

– Megállj! Megállj! – ráncigálta kifelé egyelőre Juci karját a fiatalember szorításából. Majd a gyakorlat adta lélekjelenléttel a szemébe hunyorított, és fojtottan hadarta neki: – Nagyanyámnak kell vinnem haza ezt a pofát ágyrajárónak. Hagyj most! Kilencre várjatok a sörözőben. Eressz hát! – Kitépte magát a fiatalember markából, és visszaszaladt Varga Kettőhöz.

Annak ábrázatán szörnyen vészjóslóra kuszálódott minden vonás:

– Kije ez? – firtatta Jucitól.

– Na kim? – legyintett Juci. És somolyogni kezdett. Mert csakis fölénnyel és élccel vélte legjobban elhárítani a Varga féltését, komorságát meg a további vitát.

– Rokona? – kérdezte Varga rémségesen bután és feszülten.

– Igen! A másodsógorom féltestvérének az unokaöccse! – felelte Juci. Nyilván arra számított, hogy Varga elejti végre ezt a zordon hangot, és elröhögi magát. De Varga változatlan sötét és fenyegető pillantásokat eregetett a Juci szemébe és a két fiatalember felé.

Azok még nem távoztak el lőtávolból. Sőt láthatólag heves értekezés folyt közöttük Jucika körül.

– Gyerünk hát! Pucoljunk tőlük! – fogta meg Juci Varga ujjasa szegélyét.

Csakhogy mire Varga engedett volna cibálásának, a két nyikhaj, úgy látszik, a Juci rögtönös magukkal hurcolása mellett döntött. Már ott állottak mellettük. Az előbbi bennfentes közülök újra erőszakoskodva ragadta meg Juci karját:

– Jöjj hát csak! Ne vacakolj! Csevegni akarunk veled!

Juci, mint ez vérmes jelleméből fakadt, miután minden áldozatot meghozott a sima kibontakozás érdekében, de sikertelen, hát most aztán komoly dühbe gurult:

– Százszor mondjam neked, hogy ne kezdjétek velem most a murizáson?

Így rikácsolt és rúgkapált Juci, teljes érvényűleg helytállva magáért. Úgyhogy a két fiatalember már éppen letett volna további unszolásáról.

Egyáltalán készületlenül találta az egész társaságot, ami most történt.

Varga János Kettőnél az első fiatalember is termetesebb volt, a másik még vállasabb is.

Hát Varga Kettő egyszerre nekirontott az első fiatalembernek, megfogta karját, és teljes lendülettel nekipenderítette orrával a falnak. Rá rögtön a másik nagyobb termetűnek ugrott, és egy akkora pofont mért a képére, hogy az a levegőnek dőlve csak úgy körölt és tántorgott…

– Az anyátok!… – ordította közben Varga Kettő, és szinte csak most húzódott neki újabb valódi támadásnak az elpenderített ellenfele ellen.

Az úgy megrémült, hogy hirtelen gyáván hátrálni, majd szaladni kezdett. Mire társa is menekülésre fogta. Varga Kettő pedig, ahogy szinte föl sem lehetett tenni ilyen lomha mozgású, ügyefogyott fickóról, utánok szökkent, még egy csapást mért egyik háta közepébe, hogy majd négykézlábra döntötte futtában…

Azzal kicsikét fújva, de már vigyorgásnak egyengetett képpel fordult vissza Jucikához.

Annak egyelőre annyira földúlta ez a váratlan viadal a kedélyét, hogy szinte megkövesítette minden egyenetlenkedés ellen kelt eredeti mérgét:

– Mit verekszik, maga hülye?… Hogy bevigyék? – ezzel fogadta Vargát. Aztán elcsípte gyorsan újra Varga kabátszegélyét, és húzta magával: – Gyöjjön, gyöjjön, pucoljunk innen!

Varga hagyta, hogy vonszolják, hogy nekiiramodjék vele hölgye, hogy egyre közben újabb szemrehányások, szidalmak zúduljanak rá tőle, hálátlan, miután őt védte meg igazán lovagilag.

De hát Varga Kettőnek ez volt az ésszerűbb viselkedés a szeszélyes, kiismerhetetlen fehérnép részéről… És nem tiltakozott!… Botrányt, rendőri beavatkozást ő sem kívánt… A két fiatalember hangos ordibálásban vett valami elégtételt vereségéért… Rendőrért kiáltoztak, merthogy egy útonálló támadásának lettek áldozatai, aki kést rántott rájuk, de szerencsére észrevették…

A járókelők meg egy-két kinyílt ablak közönsége is persze hogy inkább a jajveszékelő fiatalemberek hazug vádjainak ugrottak be… Egy öreg úriasszony Juci és Varga útját akarta állani, és szintén rendőrért sipítozott.

Legfőbb ideje volt egy mellékutcán befelé nyargalni a veszélyes terepről, és kissé beállani egy kapualjba…

 

*

 

Most már aztán teljes biztonságban ültek abban a kurtakorcsmában, ahová Juci szándékozott.

A korcsma mélyén a terített asztalra Juci kirakta a fölvágottat, amit még az úton vettek. Két fröccs áll előttük.

Vargát öröm nézni, mekkora étvággyal fal, és iszik rá. Az ilyen gátlástalan, állati mohóságot kedvelik a nők a férfiaknál.

De Jucinak más gerjesztette föl inkább becsülését Varga iránt.

Ez az a tény, hogy a dicsekvés, a hencegés helyett Varga inkább mentegette magát a két átmeneti vetélytársa legyőzéséért. Egyszer röhögött csak egyet, diadalmasat, és nagyon kedvesen csinálta azt is, ahogy annak kapcsán visszaemlékezett győzelmére:

– Én csak magáért láttam el a bajukat, hogy tépdesik szemtelenül előttem. De, he-he-he, legalább azt is levertem két ilyen pesti csibészen, amit a harmadikra raktam volna, aki meglopott!… Isten éltessen bennünket!

Juci a vacsora közben, valami ellenállhatatlan belső sugalmazásra, elejtette magában eredeti tervét, hogy Vargát a szállítóbatár kéjlakba vigye. Minél jobban tetszett neki ez a kevés szavú, buta mufurc, mint ő nevezte, sőt minél jobban birizgálta érzékileg is őt férfiassága, annál inkább távolodott annak szándékától, hogy teketóriátlan övé legyen, akként, mint száz más fölcsípett párjáé.

Elkezdett Vargának egy cifra mesét az ő megtévelyedett, meghasonlott, szerencsétlen szerelmi életéről. A való tényeket kissé beleegyelítette ebbe a hazugságsorozatba, úgyhogy ez tüzessé tette előadását. Mintha maga is hinné, amit füllent, úgy bágyadozott, sőt könnyezett ezeknek a hamis emlékeknek a fölidézésénél.

Ő egy egész szilveszteréjet átmulatott és áttáncolt egy gyönyörű fiúval, akit a gyárból ismert. Halálosan szerelmesek lettek egymásba. A fiú persze ígérte, hogy elveszi, és el is jegyezte őt. Ó, hogy imádta ezt a sötét gazembert! És hogyan használta ki ez egy ártatlan kislánynak a bizodalmát? Elcsalta őt a lakására. Ott édes likőrt adott neki. De abba álomport hintett. Csókolózni már másutt is csókolóztak. De többet ő tisztességes kislány létére nem engedett meg a fiúnak. Nem is emlékezett rá, hogy mi történt vele a fiú lakásán. Önkívületben, álmában vette el ártatlanságát a fiú. De ez még hagyján lett volna, hanem amikor fölébredtek, akkor a fiú azt fogta rá, hogy este, a likőrözés közben való csókolózásnál ő maga, erőltetés nélkül kínálta oda magát a fiúnak. Márpedig az olyan lány, aki ezt teszi, nem először teszi, és ha mással is megtette, akkor ne várja, hogy ő elvegye… Hiába sírt és esküdözött! A gazember fönntartotta ellene a rágalmát, és még a gyárban is mindenkinek elhírelte az esetet. Nem bírta el a szégyenét. Ott kellett hagynia a jó állását is ezért a galád nyikhajért a gyárban… Aztán már okult. Még egy szerelme volt a fiú után. De ennek már csak úgy engedte át magát, ha barátnőjének tartja ki. Ez gálánt is volt hozzá. Ruhákat, meg ékszert is kapott tőle… De hát aztán megnősült. És ő azóta itt van, ni… boldogtalan, egyedül… Ez a fiú, akit az este Varga megpofozott, szintén a gyárbeli, piszoklelkű alaktól hallotta, hogy ő kapható, és ezért jár utána… De ha Varga lakójuk lesz, akkor akár a házzal is tanúsíthatja, hogy az előző lakójukat, aki pedig pénzes fickó volt, azért vágta ki, mert ajánlatokat mert tenni neki, és erőszakoskodott is…

A fröccsök is hozzásegítették Tulics Jucit, hogy illően elmerengő, elérzékenyült, vad és búskomor tudjon lenni álemlékezései közben.

Varga tiszta készpénznek vette minden szavát. Meghatódott annak a kislánynak szerencsétlenségén, akit Juci tulajdon magaként ecsetelt neki… Simogatta Jucit sóhajai, könnyei közepette…

De mindenesetre hatalmas érzéki vágyat kellett féken tartani Vargának Jucival szemben, érzelmi életének teljes méltánylata közben. Mégpedig olyat, amely nem bírja nagyon a haladékot.

Juci előző csatangolásuk során, akkor még terveiben ingadozva, kilátásba helyezte Vargának, hogy csak az esthomályig kell türtőztetnie nászi kedvét, akkor alkalmas helyen, rögtön, fönntartás és felelősség nélkül egyesülhetnek majd.

Hát Varga, az emberségnek eleget téve Juci meghallgatásával és az előrehaladott időre való tekintettel, szerényen, de határozottan nógatni kezdte Jucit a csapszékben:

– De most már nem indulnánk oda, ahová délután mondta?

– Indulni indulhatunk! – felelte erre Juci. – De odasétálni most már késő. Megtaláljuk azt a helyet, nézze, holnap is. Most nagyanyámat még fönn kell találjuk, hogy megegyezzék vele az ágyra, és holnap melóért mehessünk együtt. Hiszen már alig maradt pénze…

Tyüha! Ez már affajta beszéd volt, amit Varga nem szívelt. Kicsikét veszélyes indulatba gurult. De csak szemrehányólag vakkantgatta egyelőre:

– Igen, de hát nézze, nem én, hanem maga időzött el mostanáig… A harmadik fröccsöt is maga kérte, nem én… Bár én szívesebben…

Magában Varga, lassú fölfogásával, a női kiszámíthatatlanság fölött dúlva-fúlva, tulajdonképpen csak bevezetőnek szánta ezt a néhány zokszót Jucinak, és közel járt ahhoz, hogy nyíltan kitörjön: már ennyire aztán ne játsszék vele őnagysága, mint egy makutyival, ne másítsanak szándékot ötször egy délután, mert ilyesminek nem barátja!… nem!

Igen! Csakhogy ez a hang rendeltetett arra, hogy Juci még csírájában letörje.

Hogyan?

Fölkelt szó nélkül. Illetve a Varga pénzén elintézte a cechet. Aztán a maradék pénzt a Varga markába nyomva, így beszélt:

– Tessék! Itt van magának, ami maradt, egy vasig. Csak harmincat vettem le belőle, nagyanyámnak az ágyért. Majd künn rátérünk a többire!… Hájdi!

Ez a modor határozottan a sértődésé, szakíthatnéké volt a Juci részéről. Még neki állott föllebb! De úgy ám!

Varga zavarodottá lett. Egyik hökkedelemből a másikba, egyik dührohamból a másikba, egyik szenvedélyes, reszkedelmes csóksóvárgásból a másikba esett, amint kifelé vonult, kurtakutyaként a Juci királynőileg méltóságos oldalán a csapszékből… Megöli ezt a nőt, ha talán babra vette őt mindeddig, és most összetűzéses alapon meg akar szabadulni tőle, miután pénze java részét elherdáltatta vele!… Hogyan kerekedjék fölül ezen a kocódáson? Hogyan zökkentse vissza ebből a vészesből az előző édes kettesbe a hangulatot? Ej! Ej!

 

*

 

Egy hosszú, óriás reklámképekkel teleragasztott kerítés előtt mentek tova éppen. Varga kissé megrezzent, amint a villanylámpánál ezt a papírképes kerítést látta. Ilyen előtt ment el a vurstliban csüggedten, lemondóan, meghunyászítottan, amikor boldog meglepetésére a lány megszólította, hogy tüzet adjon.

Az első benyomások kitörölhetetlenek az emlékezetből, minden érzésrajukkal együtt. Varga Kettőt babonás riadalommal ütötte szíven, hogy az ismerkedés mintájára, a szakítás is ilyen tarka képes kerítés előtt fog lejátszódni közöttük.

Persze ez nem vált tudatossá benne. Csak ahogy Juci a korcsmából kihatolva is némán, büszkén haladt, és Varga fél lépéssel elmaradva kullogott vele, hát itt érte el megtörtsége a mélypontot.

Juci, mintha pontosan érezte volna, meddig lehet kukoricázni ennek a falusi fajankónak az érzésvilágával, egyszerre megállott a kerítés előtt:

– Ez az! – mondta tompán, drámailag, keserűen: – Ez az!

– Mi-mi-micsoda? – makogta Varga Kettő.

– Hogy maguk, férfiak, mind egyformák! Már undok, már zabos lesz mind, ha egy nő promt nem áll a rendelkezésére, és ki meri egy-két szóra tátani a pofáját! Jól van, én ezt megjegyeztem magától is magamnak, és így fogom viszonozni is magának. A szállást megkapja nagyanyámnál, amit most rám költött, azt visszaadom, ahogy a gyárba álltam, és magának is segítek, hogy találjon magának melót… De ezenkívül nincs egymáshoz közünk. Ezt akarta? Semmi kifogásom ellene! Lakott már nálunk pasas, akivel nem volt semmi dolgom… Vagyis izé, egyikkel sem volt… Magával sem lesz! És kész!

Varga sötét agyában ez alatt a kifakadás alatt kialakult a gyötrő bűntudat. Nők, ha elérzékenyülnek, hagyni kell őket, hogy kifussák a teljes lendületet ömledezéseikkel, mert nagy komiszságnak tartják azt, ha férfi megzavarja őket, megakasztja őket bizalmas közléseikben… Hiszen nem maguknak, hanem a férfinak ömledeznek, és azért teszik, mert vonzalmukat akarják elárulni ezzel…

Varga több falubeli ártatlansággal való kalandján mérte le a helyzetet, akiknél mindent vagy sokat rontott mohósága… De ekként a helyzet jóvázökkentésére is idézhetett magának bevált módokat…

Egyszerre teljes alázattal ugrott Juci elé, és megfogta kezét:

– Nézze, Jucika! Az Istenre kérem magát, ne haragudjék rám! Hát azt hiszi, én csak azért szóltam, hogy induljunk?… hogy…

– Hát miért? – vágott közbe Juci főleg azért, mert idegesítette volna, hogy Varga elakadása alatt a szerelmi egyesülésnek valami finom kifejezésén kínlódjék: – Meg akart kapni sitty, sutty! Aztán már nem törődik többet velem. Nem, ismerem én magukat, férfiakat? Hát nem!

– De ez nem igaz! – csapott rá Varga boldogan a kifejezett gyanúsításra. – Én nem affajta ember vagyok! Én ha akarja, hűséges maradok magához, mint a kutya. Higgye el, higgye el! Ezt maga meglátná! Higgye el, higgye el!

Fogta, szorongatta a lány kezét, és gyáván, megindultan, nem kiszámított, de az őszinte gerjedelem segítette ügyességgel csúsztatta hirtelen másik karját a lány derekára.

Juci? Jucinak több volt ez, mint amit várt egyáltalán. Tivornyákon, feslett és kelletlen nászokon agyonnyúzott érzékei szinte újjászülettek a legény érintésére. Reszketett, izgult, gyöngült. A legény együgyű szerelmi vallomásának szavai egészen más távlatokat nyitottak lelkében is…

Varga tökéletes meglepetésére, az imént félelmetesen, reménytelenül rideg nőstény puhán, omlatagon dűlt a karjának, és hajtotta félre a fejét, hogy megcsókolja.

Hát csókolóztak, összefonódtak hosszú időre, a kerítésnek dőltek. Éppen egy pipereszappan reklám tündéri dámát ábrázoló képe vigyázott csókjukra. A gázláng teljes világításában szinte olyannak tetszett a reklámnő, mint egy nemtő. Állandóan, helyeslőleg és kíváncsian hajolt föléjük, megvadult, kéjes egymásba tapadásuk alatt…

Persze hogy közben Juci, minden jól felépített tervét félrevetve, arra gondolt, hogy most pedig gyorsan a költöztető kocsikat rejtő kertbe surrannak, és ha a jó nagymama lefekvését elszerelmeskedik, beállíthatnak akkor is, ha alszik már, hiszen a nagymama annyira áhítozik új lakó után, hogy megbocsátja, ha akár a sötét éjfél is hozza azt… Így semmit sem kockáztatnak az elmaradással!

Hogy Varga Kettőnek ugyanez forgott a fejében a csók alatt, az még természetesebb. De most már okult. Nem sürgetett több kegyet a lánynál, mint amit az önként nyújtott számára. Csakis gyöngéd gügyögéseket alkalmazott a teljes meghódítására:

– Ha tudná, Jucika, hogy tetszik maga nekem? És hogy szeretem magát, mint a lelkemet. Dehogy kell nekem más, az életben sem! Drága kis gyöngyöm!

 

*

 

Juci rögtönös nászi szándékát ezek a szavak vetették át hirtelen másikra.

Annak kapcsán, hogy Varga életre szóló hűséget fogadott itt neki, Juci, női fortélyossággal, így kezdte beszédét a csók után:

– Ide hallgass, aranyoskám! Te is nagyon tetszel nekem. Én nem ámítlak. És nagyanyám is csudára össze fog férni veled. Minek? Megokosítalak rögtön. Amikor leültünk a korcsmában, és kiraktam a kolbászt, tudsz emlékezni rá?

Varga olyan bamba képet, olyan savanyút, olyan vigasztalant vágott, hogy Juci nem tudta türtőztetni kacaját.

Pedig éppen ilyen kacaj bántotta meg Varga János Kettőt a kis kricsmibe történt betelepedésükkor.

Varga szülőföldje színtiszta, majdnem vakbuzgó katolikus vidék. Híres búcsújáróhely a járási székhely, és ősrégi kolostor áll a határában. A Vargáék tanyája is papi nagybirtok kicsi csücske. Három nyomorúságos saját holdon kívül a család a papi birtokok nagybérletének számtalan kisebb bérlete egyikétől tart harmados területeket. A vallásos ténykedéseket, legalábbis külsőségekben, a környék minden lakója megtartja. Vargáéknál az öregek egy falatot le nem nyelnek, míg asztali áldást nem mondanak, a kenyér megszegése előtt késfokával keresztjelet karcolnak. Az pedig már tökéletesen gépies mozdulat minden vidéki embernél, hogy amikor a bicsakot kinyitotta a falatozásra, a jobb kezének folytatólagos mozdulatával keresztet vet. Ugyancsak a bicska becsukása jár ezzel a kiegészítő mozdulattal.

Hát ezt tette Varga János Kettő a korcsmában asztalhoz telepedéskor, amire Juci csúfondáros, istenkísértő hahotára fakadt.

És most Juci így folytatta:

– Nahát, nagyanyám előtt csak hányd a keresztet magadra, akkor leszel az ő embere. A teelőtted való lakónkat is meg akarta téríteni nagyanyám, mert milyen jóban voltak különben, csak azt nem szenvedhette, hogy minek nem ájtatoskodik, ahogy ő. Rá akarta venni, hogy imádkozzák együtt az olvasót. Te tudsz úgy imádkozni olvasóról?

– Tudok! De!… – bólintott rá Varga. De közben olyan értetlen, olyan csüggedt, olyan elszontyolodott ábrázatot vágott, hogy Juciból újra kitört a pukkadozás.

Ezzel megint haladtak tovább a Varga teljes bizonytalanságára, kétségbeesésére, sőt már fölfelé horgadó dühére is.

Végre, amikor már az utolsó utcasoron kívül haladtak a magányosan álló ház felé, amely hivatva lett hajlékot és állandó szállást adni Varga Kettőnek, Juci kedélyesen hasba lökte Vargát:

– Ajhaj! El vagy csudára kámficsorodva! Hát figyelj! Azt mondtam, hogy a lakásban szó sem lehet arról, hogy hozzám nyúljál. De kivételesen máma, első éjjel, ha megegyeztél nagyanyámmal, és ő elalszik, akkor bízd rám, a sötétben meglátogatlak… Ne, ne, ne, ne, itt ne ölelgess… a ház előtt!… És nagyanyám előtt is viselkedj rendesen… Tudom, hogy örülsz, gazember! Másért meg nem is kockáztatnék ilyet, ha ezressel fizetne se!…

Azt a házat, ahol Tulicsék laktak, rémes külseje miatt, a környék Csudavárnak nevezte.

A háziúr, egy hirtelen meggazdagodott szesznagyárudás, név szerint Kahán Béla, valamikor potom pénzért vette meg ezt a rozoga egyemeletes hodályt és a hozzá tartozó óriási telket.

Az idők folyamán Kahán a teleknek a szörnyen hézagos utcasorra néző részére egy szép, háromemeletes új bérházat építtetett. A hátsó nyomortanya úgy maradt, ahogy eredetileg düledezett. Kerítése sem volt. Egy tíz helyen áttört élősövény vonult mögötte a mezők felől. Meg valamiféle régi nádkévékből szerkesztett kerítés maradványai is éktelenkedtek itt-ott, a telek szélét jelezve a ház körül. De hát ebből a nádból gyújtóst hordtak a lakók évek óta, másra aztán nem szolgált. Akár a mezők felől, akár az utcasor felől, mindenfelől szabadon megközelíthető volt a hátsó Kahán-bérpalota. Taposódtak is gyalogösvények minden irányba a háztól a telek silány gyepébe, szemétbuckái közé, vadparadicsomos, mentás, labodás, szamárkórós díszkertjén át. Néhány fa is búsult a telken. Iszalag, borostyán, élősdi indák fojtogatták.

De hát végeredményben a Kahán-telek úgy föstött, akárcsak egy iskolai magyarázó kép, amelyen a városi és a vidéki életet akarják ábrázolni.

Az új bérház elöl szépen fele kő, fele rács kerítéssel, rendes záros kapuval illeszkedett a beépült utcasorba. Mögötte a mostoha háztestvér körül disznók röfögtek, kecskék mekegtek, baromfiak kotkodácsoltak a trágyadombon, akár egy vidéki tanyán. Még egy gémeskutat is lehetett látni, egy mezők közé ékelődött kis majorság udvarán, nem messze.

Varga Kettő majdnem azonos hangokra ébredt másnap reggel itt a Kahán második számú bérkastélyában, mint a tanyán. A főbérlők társzekerének paripája nyerített, az istálló mögötti ólból előhajtott disznók röfögtek, rigó fütyölt az udvar eperfáján, kakas kukorékolt…

Varga, az biztos, elképzelhetetlenül jól érezte magát az első éjjeli sorozatos násszal megszakított pihenés után.

Az öreg Tulicsné a kis takaréktűzhely körül szorgoskodott éppen. Étvágyingerlő rántott leves illat töltötte meg a konyhát. Juci rémesen piszkos és rongyos hálóköntösben, cigarettázva ült az ágyán. Nagyanyjával értekezett valamiről. Aztán, amikor észrevette, hogy Varga nyújtózik már, és dallamos ásítással adja jelét ébrenlétének, Juci rásikkantott nagyanyjával való csevegése közben:

– Szevasz, Jankó! De nem muszáj felugorj rögtön! Csak feküdj, amíg jólesik. Délelőtt ráérünk elmenni. Kapsz nagyanyámtól reggelit. Szereted a rántáslevest?

– Hogyne!

– Hát kolbászt főzött bele nagyanyám a tiszteletedre, úgy akar megkínálni vele!

Ebben a pillanatban vette neszét a vén Tulicsné, hogy lakójuk fönn van. Mindjárt odacsosszant a szalmazsák vacokhoz, és érdeklődött:

– Hát jól aludt, kedves? Ha nem utasítja el, egy tányérka levest is hozhatok az ágyába, reggelizzék meg!… Parancsolja?

– Fogadd nagy örömmel! – tanácsolta Juci az ágyból. – De kösd ki, hogy belepótolsz a leves árába három vasat, másképp nem fogadod el.

Vargának idétlen vigyorgás torzult vonásain. Két okból is. Először irtózatos szentségtörésnek vette, hogy mosdatlan, öltözetlen, reggeli fohász nélkül kapja ágyába a reggelit, és ott fogyassza el. Másodszor durva, kínos sértést érzett abban, hogy három pénzt ajánljon azért a tányér levesért, amivel egy barátságos háziasszony megkínálja. Más az, hogy majd ő is viszonozza valami ellenszívességgel a kínálást:

– Köszönöm-köszönöm! – biccengetett zavartan, elvörösödve a vén Tulicsnénak.

Mire az már csosszant is a tűzhelyhez:

– Hozom, lelkem, hozom. Éhes! Fiatal! Tudom!

Varga azonban közben elkapta nadrágját a vacka melletti székről, és így tiltakozott Jucinak:

– Te, azt én nem engedhetem meg, hogy ágyba hozzák nekem az ételt. Nem vagyok gróf. Elébb öltözöm és tisztálkodom. És szégyellem mondani nagymamádnak, hogy aci leves, nesze pénz, mint egy csárdásnénak, amikor jószívvel kínál!

– Te ne okoskodj, hülye paraszt! – rikkantott rá Juci az ágyból. – Falhoz állítanálak én a jó tanáccsal? Csak ismerem nagyanyámat, ezt a vén, képmutató dögöt! Tedd, amit mondtam!

Hasztalan intelem! Varga már fölrántotta szemérmesen a takaró alatt a nadrágját, lecsapta két lábát a földre a szalmazsákról, és cipőit kezdte húzni.

A vén Tulicsné riadtan vette tudomásul a kedves lakó viselkedését. Éppen azért Juci kihajolt az ágyból, megrántotta nagyanyja bujkáját, és mutogatva, félig hangtalan szájmozgással magyarázta neki:

– Nem akar, ez a bojnyik, az ágyban reggelizni. Nincsen szokva ehhez, azt mondja. És hogy nem fogadja el másként a reggelit, csak ha három vasat pótol bele!

Tulicsné ideges hökkentsége szinte megdicsőült, megbékélt, helyeslő somolygásba ment át.

– Jó, jó, jó, hogyne, hogyne, jó, jó, jó! – biccengetett. – Túl is fizeti!

Hát aztán az, hogy a lakó gyorsan megtisztálkodott a kissé lyukas pléh mosdótálban, és amikor az asztalhoz ült, keresztet vetett, rövid, bensőséges fohászt mondott, maga elé nézve, és csak úgy nyúlt a kanálért… ez a vénasszonyt valósággal üdvözültség, átszellemültség lelkiállapotába kergette.

Juci röhögött az ágyán, ahol nagyanyja kiszolgálására mosdatlan, borzasan kebelezte be a levest. A vén Tulicsné pedig kenetes, mézédes szónoklatot tartott az istenfélelem áldásairól, undok békának nevezte unokáját, derék embernek a lakójukat. Még meg is simogatta Varga Kettő göndör, sűrű üstökét.

 

*

 

Délfelé elmentek munkát keresni. Vargának csodálatos szerencséje akadt. A Thököly úton, egyik óriási építkezésnél váratlan akkora bőségű talajvíz tört föl, hogy elárkolására gyorsan tömeges földmunkást kellett toborozni, fölemelt órabérrel, éjjeli-nappali munkára, túlórázásra.

Varga Kettő harminc fillér óriási órabérrel kezdte meg már délután a földhányást. A tanyán voltak évek, amikor a napszám sem emelkedett többre nyolcvan fillérnél. Varga Kettő játszva dolgozott remek inaival, köpcös, pocok szívósságával napi tizenkét, tizennégy órát is az alkalmi munkában. Hát egy héten, két héten belül Varga Kettő tőkepénzes lett a napi három, négy, négyötven pengőkből. A Teleki téren fehérneműt és egy csizmát szerzett be. Majd ruhára, kalapra is futotta keresményéből.

A vén Tulicsnénál teljes ellátást fizetett. Az öregasszonyt szinte rajongójává tette szorgalmával, egyszerűségével, tisztességtudásával és istenfélelmével. A házbeliek becsülését is kivívta. A főbérlő kocsiséknak egy hajnalban megmentette a malacát. A kis falánk dög valami öreg csontot kapott be a szemétdombon, oly mohón, hogy megakadt a torkán, valósággal kipeckelte azt. Már hörgött, amikor észrevették. Varga Kettő az egyetlen kincsét, a dolgozó két kezét kockáztatta azzal, hogy a sivalkodó, vickándozó, bárgyú jószágnak kiszedte a csontot torkából. A kezét összevissza sebzette, vérezte a műtéttel.

A kocsisné sírt rémületében, aggodalmában és végül örömében is. Noshát! Nem csekélység: egy falusi mokányban ilyen szív legyen, hogy más szegény embertársa jószágáért testi épségét vesse oda a veszély zsákmányául!

Vasárnap délután a kocsisék hálából vendégséget csaptak. Alaposan benyaltak, és olyan ricsajozást műveltek bele a késő éjszakába, hogy a rozzant bérkastély majd összedőlt. Vargáról kiderült, hogy roppant kedélyes, kedves részeg. Nem duhaj, nem sértődős, minden marhaságban, tréfában benne van, szívből fújja a nótát… Igazán helyre pofa ez a buta falusi paraszt! Ez a vélekedés rögződött meg a házban.

Juci? Hogy talán erre büszke volt, vagy mi? Hát igen! Jucinak jobb érzéseit Varga iránt már maga az a lobogó, perzselő, vak hév is magával ragadta, amit ő gyullasztott föl Vargában, és hát egyelőre alaposan visszaélt vele.

Jucika nem tudott állandó alkalmazásban elhelyezkedni, sem gyárban, sem másüvé. Nem is fektetett bele kellő erélyt a munka fölhajszolásába. Vállalt ideiglenes munkát, és mozgóáruskodott, de nem sok haszonnal. Merthogy Varga így is megkereste a mindennapijokat, Juci elnyalánkodta, elherdálta minden fillérét.

Persze hogy közben csalta is Vargát. A megszokás, a régi összeköttetések, a véletlen kísértések hatalma teljességgel uralkodott még Jucikán… Mindamellett határozottan egyre jobban, bensőségesebben vonzódott Vargához is, már egészen úgy, mint akit szörnyen, fájdalmasan nélkülözne, ha elszakadnának egymástól valaha…

Amikor itt tartott a helyzet, egy szép napon Juci megállapította magán, hogy minden eddig bevált óvintézkedések ellenére másállapotba került.

A fölfedezést végérvényesen egy csúnya, esős szeptember eleji napon ejtette meg magán Jucika.

Tulicsné olvasóját morzsolgatta egy zsámolyon ülve, a nyitott ajtó előtt. Az eső zuhogott odakünn. Varga Kettő éppen sikertelen munkakeresésből tért meg összeázva, és a szalmazsákján ülve cigarettázott komoran.

– Most mi lesz? Nekem keresd meg az orvosi költséget, ha bele is gebedel! – sziszegte Jucika párjának. – Tudom, van még pénzed félretéve. Azt rögtön guberáld elő nekem, hogy előleget adjak a műtétre.

Varga egészen kifürkészhetetlen képet vágott a tudósításhoz és követeléshez. Nem lehetett megállapítani rajta, hogy lesújtja, vagy fölhangolja őt. Kis bajuszát kapirgálta meg többször. Majd fölugrott a szalmazsákról, és odament a széken ülő Jucikához. Gyöngéden meglapogatta a nyakát, és így szólt:

– Nem mégy te semmiféle doktorhoz! Majd meghagyjuk a gyereket. Az Isten is jobban megsegít akkor, hogy eltarthassuk. Mert az ő áldása!… Én elveszlek!…

Juci éktelen dühre fakadt ezen a kenetteljes beszéden. Szinte csak hápogta:

– Sejtettem, hogy ilyen vad baromtól, mint te, csak vad baromság sülhet ki. Nagyanyámtól és a háztól megállhatok én egy purdéval? Vagy lelencbe adhatom?… Mert elveszel? Miből és mire? Máris nem találsz melót. A gyárak mind bocsátják el a munkásokat. Az építkezések beszűnnek. Magadat miből tartod el? Nem egy családot!… Az Istennel jössz nekem elő, aki csudát tesz a kedvedért? Nagyon szépen! Majd…

A kis szónoklat az Örök Kegyelemnek ocsmány szidalmazásával, becsmérlésével, kicsúfolásával, megkáromlásával fejeződött be.

De Vargát ez sem hozta ki a sodrából:

– Ne vétkezz! – vakkantotta Jucira komolyan. – Hívom nagyanyádat, és megtárgyaljuk a dolgot vele is.

– Meg ne moccanj, te átkozott marha! Ne csinálj nekem bajt! – állt elébe Juci. – Hagyd ki csak őt ebből a zűrből, amibe belelottyantottál. Elintézhetjük valahogy!

– Eressz, csak eressz! – hárította el szelíden Varga. – Ha megtudja, hogy megesküszünk, nem fog ő…

Juci dühe akkorára csapott föl, hogy körmével esett a Varga képének:

– Kivájom a két látó szemedet, ha elárulsz!… Menj a fatornyos hazádba vissza innet. Az a legjobb, amit tehetsz! Nem forgatod föl a butaságoddal az életemet!

Most már ingerültté lett kissé Varga Kettő is:

– Így fogadod, ha a tisztességes útra akarlak vinni?

– Vidd az öreganyádat! – legyintett tajtékozva Juci. – És vedd tudomásul, hogy más is akad, nemcsak te, aki beszáll nekem az orvosi költségbe. Honnan tudod? Hátha nem is a tiéd a gyerek?

Zsupsz! Varga egy akkora pofont mért oda leendő gyermeke anyjának, hogy a szalmazsákjára zuhant. Amikor pedig bömbölve, visítva felszökkent, nekirontott, még egy hatalmasabbat kanyarintott oda neki a másik oldalról, hogy Juci megint csak leesett lábáról. Ezúttal ágyára. És ott valósággal a haldoklást mímelő nyöszörgés, hörgés, nyögés hangjait hallatta.

Ez volt az első eset, hogy Varga kedves párjához ért.

 

*

 

A jelenet folytatása aránylag simán zajlott le.

Juci még ott vonaglott és aléldozott tovább az ágyán keresztbe fekve, amikor Varga odament az öreg Tulicsnéhoz. Nagy bocsánatkérések közepette, mert hogy ájtatoskodásában zavarja, beljebb hívta őt a konyhába, és a nyitott ajtót betette…

A vénasszony rémes kéztördeléssel, sopánkodással, szörnyülködéssel kezdte a Varga egyenes közleményeire. De hát a Varga komoly, tisztes szándékai végül annyira meghatották, hogy összecsókolta őt, mint édes fiát.

Aztán összecsókolta Jucit is. Persze róla azt vélte: a lelki válság nyújtóztatta ki ágyán, nem a babája súlyos ütlegei. És Juci meghagyta a nagyanyját vélekedésében. Nem tiltakozott, nem berzenkedett további sorsa ellen.

Ezzel elintéztetett minden erkölcsiekben. Sokkalta nehezebb a dolog anyagi, gyakorlati része.

Abban az évben történtek a sorozatos leépítések minden vállalkozásban. A munkanélküliek százezerszám lézengtek nemcsak Budapesten, de az egész országban. Sőt az egész világon.

Bődületes küzdelem következett Varga Kettőre családalapítási rögeszméjéért. Mint ezt Juci fő tanácsadója, a vén mozgóárus szövegezte meg. De Varga vállalta.

Pirkadatban indult el, és késő este vetette haza. De mégis fölhajtotta magának a leglehetetlenebb alkalmi munkákat, és hazahozta azt a pár nyomorult fillért, amiből eltengődhettek. Csomagokat cipelni járt ki a Keletihez, ha más keresete nem akadt. Olyan éhbérekért szegődött el megerőltető munkára, hogy az már valóban emberfölötti erélyről és életkedvről tanúskodott.

Csontvázzá aszott Varga Kettő. Hangja keshedten nyekergett. Aggosan mozdult. Már egy-egy mosolyra is nehéz volt fölhangolni elbárgyult vonásait… De nem engedett!

A vén Tulicsné volt egyetlen támasza ebben a harcban, nyomorú tehetségével.

Juci? Juci akkora áldozatnak érezte, hogy rávétette magát az anyaságra, a tisztességre, hogy ennek érdekében még külön erőfeszítéseket tenni? Azt már túlzásnak tekintette.

Hevert, olvasott, kényeskedett, cigarettázott. Előzetes pénzszerzési ügyeit dobta mind. Ellenben tetszelgett benne magának, és másoknak is kérkedett vele, hogy vőlegénye van, akinek csak írásait várják vidékről, hogy rögtön egybekeljenek.

De talán a továbbiak helyes érzékeltetése okából itt kell egyet-mást említeni a Kahán családról.

Kahán Béla hatalmas termetű, tagbaszakadt ember. A Kahánok Izrael papi törzse. De hát Kahán Béla jelleme és külseje inkább makkabeus, vagyis a harcos törzsből való zsidóhoz hasonlított. Felesége szintén szép szál, szelíd, édes zsidó nő. Jelenleg már többszörös nagymama. Nyolc élő gyerek anyja. Ifjúkorában elbűvölően szép nő volt.

Annak a kis csapszéknek, amiben a kültelkek legmélyén kezdték el Kahánék, Kahánné volt a csillaga, vonzóereje.

A csapszék mindenféle gyülevész nép tanyája volt. Betörők, boltnyitogatók, zsebmetszők sűrűn fordultak meg a kis lebujban. A rendőrség sokszor fogta körül az üzletet, és szállított el belőle bűnözőket.

Kahánéknak mégsem akadt semmiféle összekoccanása a hatósággal. Kahán semmi szín alatt nem paktált a söpredék néppel, orgazdaságra nem volt kapható, de éppúgy besúgásra sem. Vallásos és szigorú erkölcsű ember létére imakönyvvel a kezében, az imaszíjjal, a tvilemmel a homlokán és karján, a thalesszel a nyakában mérte ki néha a pálinkát. Kahánné szintén ott ült napestig az üzletben, és segített urának. Közben a háztartást is ellátta, és szülte egyik kis egészséges gyereket a másik után.

Szörnyű dolgokat kell ám látni és nyelni az ilyen züllött csapszék vendégeitől a tulajoknak. Kahán sokszor életét köszönhette erejének és bátorságának, amint bicskás, megvadult, őrjöngő alakokat kellett ügyesen eltávolítania az üzletből. Gyakorlata már akkora volt, hogy a duhajkodókat úgy nyalábolta föl, mint a csomagot, és amikor kihajította őket a boltajtón, már azt is ki tudta számítani, hogy ne fejjel, hanem veszélytelen hátuljokkal huppanjanak a kövezetre.

Ha gyarapodtak Kahánék, bizony napestig való keserves talpalásnak, idegmunkának, józanságnak, türelemnek eredményeül nyerték el ezt.

Az idő is kedvezett persze annak, hogy Kahánék fölkapkodjanak. Budapest külvárosai kiépültek, gyár gyárra alapítódott. A külső részeken és mindenütt a munkásnép a csapszékek legjobb fogyasztója. Kahánék kis üzlete bővült-bővült. Már kihelyezni való pénzük gyűlt. Már megvették a jelenlegi óriás telküket a rozoga egyemeletessel. Már ráépítették az új, remek bérházat. Már átköltöztek abba. Már Kahán egy villatelket vett meg a Budaörsi út mellékén. Azon szintén egy rozzant épület állt csak. De terve szerint a villának helyébe kellett épülnie hamarosan. És ebbe a villába akartak költözni aztán életük fogytáig teljes pihenőre az öreg Kahánék.

A gyerekeik ekkorra már mind fölserdültek. Legidősebb gyerekük, doktor Kahán Zoltán ügyvéd már saját szerezte vagyonnal bíró, gazdag, tekintélyes ember volt. Nagy műpártolónak ismerték.

Az öreg Kahánon, merthogy nagyon büszke volt erre a jeles elsőszülöttére, s úgy emlegette csak: fiam, a doktor!… rajta is ragadt ez a szólás. Na, mi van a fiad, a doktorral? Így gúnyolták az öreget.

Sajnos, a jeles jogtudós valami súlyos lelki bajt sínylett. Beteges hajlamúnak tartották. És minden moccanása erre vallott. Selypítve beszélt, finoman, halkan. Monokliját kecsesen igazgatta meg közben. Haját szépen kigöndörítette. De most már fürtjeiből csak két pamacs maradt a füle mögött. A családi életre nem vállalkozott. Családját magát sem igen látogatta. Minden szakítható idejét külföldi utazásokon töltötte el Kahán doktor.

A következő két Kahán lány férjnél volt. Éspedig az egyiknek férje a Thököly úti Kahán Szesznagyárudát vezette. A másik férje az eredeti kis csapszék helyén büszkélkedő szeszárudát kezelte a kisebbik Kahán fiúval, Arnolddal együtt.

Egy Kahán gyerek, Ármin, Amerikában volt, és ugyanoda ment férjhez a húga. A legkisebbik Kahán fiú, Jenő, alapvizsgáira készült még. A legkisebb lány, Kahán Márta, a család szemefénye, elkényeztetettje, szintén otthon élt még. Az érettségit már lerakta. Tizenkilenc évében járt, és álomszerűen, igézetesen gyönyörű teremtés volt. Talán még édesanyján is túltett. Sajnos, egészen mértéktelen és áldatlan érdeklődések harapóztak el a legkisebb Kahán lány lelkén. Az irodalom művelésére födözött föl erős hajlamokat és tehetséget magában, és egyelőre egy fél kötet kötetlen verset követett el. Több belőlük, szomorú hazai viszonyaink között, egészen jónevű sajtótermékekben napvilágot is láthatott. Ez még mind hagyján! De Kahán Márta, úgy, ahogy az élet minden jóval, széppel elhalmozta őt külsőben és belsőben, hát a világ legszörnyűbb, de azért nem ritka ellentétei értelmében szabályszerű, világmegváltó, forradalmi eszmék tántoríthatatlan híve volt.

Kahán Mártikának a meglevő világrend kényszerei és szokványai alul való kirontását mintegy megszemélyesítette egy fiatalember, név szerint Latyagos Ervin, szerkesztő.

Latyagos szintén a költészettel foglalkozott. Több kötetet adott ki már. De főleg a társadalomtudományban, újságírásban, szervezési munkálatokban tevékenykedett. Egy kis folyóiratot is szerkesztett. A „Földünk” címet viselte. És hogy teljességgel kifejeződjék a cím nem is enyhe nagyzási hóbortja, hát a borítéklapján jelrajzul, igenis a fellegek közt lebegő sártekénk szerepelt. A folyóiratocska nyílt és óvatosan adagolt fölforgató eszmék egyvelegét tartalmazta minden cikkében, tanulmányában, beszélyében, versében. De hát a kezdő és hátsó oldalai gyanúsan sok hirdetést hoztak olyan nagyvállalatoktól, amiknek a „Földünk” minden belső sora végítéletére esküdött. Az egyik Kahán fiú, aki rendes polgár létére rémségesen utálta Latyagos Ervint, nagyon szellemesen és találóan Vasból fakarikának nevezte folyóiratát.

Az utálatot úgy általában kiérdemelte Latyagos minden vele érintkezésbe kerülő felebarátjától. Ronda, pökhendi fráter volt. A szája nyáladzott állandóan, mert a széle zabolás volt, a termete nyápic, háta görbe, a hosszú haja és nagy, szarukeretes pápaszeme tiszta maskarává tették őt. Mégis bárkit olyan fölényes, veséző, szemtelen modorban kezelt le, akárcsak fordítva volna a helyzet, és mindenki nevetséges alak volna hozzá képest.

A Jóisten a tudója: honnan veszik az ilyen emberi korcsok azt a szinte érzékfölötti erőt, hogy náluk százszor különb felebarátaikat rongy és mételyező akaratuk alá kényszerítenek? De így volt.

Latyagos Ervin közfigyelem kikényszerítésével tartott másfél, kétórás beszédeket egészen rendes polgári egyesületekben éppúgy, mint munkásösszejöveteleken. És hát szörnyű személye a Kahán Márta, egy ilyen gyönyörű hajadon, ékes liliomszál szerelme, eszményképe tudott lenni.

Kahán Márta jelleme, lénye, igazán a végletek végleteit egyeztette ki magában. A szemérmetlen bujaságot, a fennkölt tisztaságot. A lelke csupa könnyes részvétet rejtett minden szenvedés iránt, csupa gyűlöletet minden embertelenséggel, gonoszsággal szemben, de mint a tó csillogó vízrétege alatt húzódik meg az iszap, és keveredik föl könnyen, úgy színezte Kahán Márta érzéseit minden kísértő benyomásra a féktelen érzékiség.

A Kahán házba Latyagos főként mint irodalmi nagyság, mint lapszerkesztő, mint Márta költőnői sikerének egyengetője járt. Férfiúi minősége? Hogy a Márta komoly jövendőbelijének számíthasson?… A Kahán család egyáltalán nem pályázott e tekintetben egy ilyen trágya alakra.

Ezzel szemben Latyagos és Márta igenis, nagyon is érdekelték egymást a szerelmieket illetőleg. Már rég vad csókolózásokba bocsátkoztak és mindenféle kisded játékokba, amiknél igazán csak a Márta műtéti ártatlansága maradt érintetlen.

A felelőtlen csábítás fogalmát Latyagos természetesen az anarchizált társadalom elvei jegyében szövegezte újra komolyan vagy élcesen, de mindenesetre teljes jogú jelenségként… Tőle származik például az az irodalmi alvilágban világrengető sikert aratott megjegyzés, hogy:

– Igazán nem értem, minek piszkolják be az édes, tiszta erotikát azzal az undok testi-lelki önfertőzéssel, amit általában szerelemnek neveznek?

 

*

 

De itt már át lehet térni egy kifejezetten irodalmi és művészeti jellegű uzsonna furcsa mozzanataira a Kahán lakásban.

Az idő hűvös, szeles, sőt darát szemerkélő kikeleti nap. Jelesen március eleje.

Latyagos egy szobrászművészt hozott Kahánékhoz. Berkenyési Gábor a neve. Lompos, kopott, nagyképű fiatalember. Olyan mancsai vannak, mint egy kovácspöröly. Hallgatag, de fölváltva azzal, hogy szinte prédikációszerűen nyilatkozik félórákat a művészetről. A kinyilatkoztatásai azonban lehetnek egészen lapos közhelyek, ennek ellenére Latyagos szerint: Berkenyési a fiatal szobrásznemzedéket egyenként és összesen zsebre vágja, mert nemcsak lángelmében, de tudásban is az utolsó húsz év egyetlen valódi nagy szobrásza.

Berkenyési a Márta szobrát akarja megmintázni. De nem zárkóznék el, ha akár az egész Kahán család megrendelné nála arcmását, mellszoborban vagy plakettben egyaránt, miután Berkenyésinek kisujjában van mind a kis-, mind a nagyplasztika. És tény, hogy kisujja, két bütyökkel, mint két dió, nagyobb más átlagos kéz nagyujjánál legalábbis.

Véletlen, egészen véletlen, a ház előtt doktor Kahán Zoltán kecses kis gépkocsija is ott áll. Műgyűjtő létére érdekli őt annyira Berkenyési, a vad zseni, mint amennyire undorodik Latyagos álforradalmáriasságától. Tehát Kahán doktor bizonyos latolgatás után szintén részt vesz a Márta húga uzsonnáján.

Kahánék nem fukarok. Olyan szendvicsek állanak a gördíthető zsúrasztalkának tálcáin, hogy minden darab külön egy irodalmi uzsonna. De ezenkívül édes és sós sütemények halmazában is turkálhat a pákosztosabb vendég. Sőt cukorka is van. Tea is van. Isteni illatú, tiszta ceylon-keverék italában válogathat a kávét kedvelő vendég. Pálinkák édes, keserű, erős, kontyalávaló tömegében keresheti ki magának a vendég a tetszőt. De ha bort akar inni? A könnyű asztalitól a súlyos ürmösig és a veszedelmes aszúkig mindent tölt neki a szobalány.

Berkenyésire kell csak bízni, hogy ne hagyja cserben a vendéglátók úri bőkezűségét.

Ilyen kiszólásokat hallat:

– Hát erre a szerény uzsonnára minálunk Erdélyben aszondik, hogy: itt csak a léféle hétféle, hát még amiben hús nincs!

Azzal tisztára mutatványnak is beillő gyorsasággal rak szájába Berkenyési egyszerre fél szendvicset, és már nyeli, és rak újat, és már nyeli, és rak újat, hozzá teát, citromosan, de rummal is, viszont az édes süteményre feketét is, tisztán is, tejszínnel is, aztán édes, aztán erős pálinkát, de úgy, hogy közben bort is, úgy nehezet, mint könnyűt…

Különösen a kényeskedő ügyvéd bámulja szinte babonás tisztelettel, leleffent ajakkal ezt az étvágyat Berkenyésiben. Annyira megfelejtkezik magáról, hogy le is ejti jobb szeméről monokliját, és aztán vissza a bal szemére teszi. Mire Berkenyési azt gondolja magában: micsoda csodamajom ez, hogy képes tönkretenni a két látó szemét csak azért, hogy áldzsentrit játsszék a monoklival?…

A társalgás?… Egyelőre csak abban merül ki, hogy doktor Kahán és Latyagos burkoltan vesézik egymást látszólagos tárgyilagos művészetről való vélekedések közben. Ha Kahán doktor olaszországi útján megcsodált Fra Filippo Lippi egyik ismeretlen remekének leírásával akar kérkedni, akkor Latyagos rásüti a remekre, hogy arról mint gyanús hamisítványról írt a párizsi sajtónak több szerve, és ha már ismeretlen remekről van szó, akkor Fra Filippo Lippinek van egy tanítványa, Arnoldo de Braganza, hát ennek a képei valóban fölbecsülhetetlenek valódi műértők számára, és nem olyanokéra, akik smokkságból, cipészmesteri műérzékkel és műértéssel harmadrendű, hamisítványgyanús fércműveken andalodnak el!…

Erre Kahán doktor arról kezd beszélni, hogy szegény, édes hazánk, Magyarország manap annyira melegágya és martaléka a toll akarnokainak, hogy az már patológia, az már epidemikus tünet, az már ott tart, hogy hatóságilag fognak bizottságokat szervezni az analfabéta firkoncok megfékezésére, a zugsajtó letörésére, amely nagyobbrészt zsebrákok zsaroló eszköze csupán, vagy önmaguk fontosságától megkótyagosodott szabályszerű eszelősöké!…

Mire Latyagos a rendőrségileg számon tartott beteges hajlamú egyének szintén példátlan elsokasodásáról kezd fejtegetésekbe, és külföldi óriás városok e nemű kinövéseit emlegeti, jelesen az értelemben, hogy odakünn egészen jelentős sajtója és irodalma van az egyneműség híveinek, és oly nyíltan folyik bizonyos közismert, néha ultraelegáns lokálokban az úgynevezett melegfiúk és meleghölgyek prostitúciója, hogy az már valóban túltesz szemérmetlenségben a jóízlés minden… izéjén!…

A külföldnek majdnem minden nagyvárosa egyetemét megjárt legkisebb Kahán fiú rosszmájúlag hü-hügött Latyagos mellett, és elmondott volna egy éjjeli saját élményt, egy külföldi úrral, ha szóhoz engedték volna Latyagos és bátyja. De azok már ott tartottak, hogy nemcsak egymás szavába vágtak, hanem egyidejűleg, mintegy kétszólamú hadarásban társalogtak.

Így Kahán Jenő Berkenyésinek mesélt. Berkenyési, mióta begördült az uzsonna, hallgatott és evett. Vagy ivott. Remek alanynak mutatkozott minden társalgásra. Mert csak igenlett, vigyorgott, falt, ivott, igenlett és vigyorgott…

Mártika szintén kimaradt jelenleg a csevetelésből. A vendégek kiszolgálása volt a fő gondja. A szobalánnyal intézkedett, ki- s beszaladgált.

Ugyancsak édesanyja, aki a társaság keblében oly teljes elhagyatottságban ült ott, akárcsak a pusztában egy remete hölgy volna. Unatkozott, hallgatózott, eltűnődött, és ha bárki pillantása ráesett, vagy csak tovasuhant rajta, már édes mosolyt öltöttek még mindig szép vonásai, sőt ezüstössé oxidált haja bodrait is megigazgatta a pillantás tiszteletére.

A ház ura, az öreg Kahán, vagy mint Latyagos nevezte élcesen, az Őskaján, nem jelent meg eddig, sem a fogadáson, sem az uzsonnán. Ezt a társaságot ő nem szívelte. Sem legnagyobb fiát, állandó fölényeskedése és fitymálkodásai miatt, sem Latyagos szerkesztő urat, sem a legkisebb fiát, Jenőt, sőt ebben a körben még édes szíve kislányát, Mártikát sem. Egyszerű, hézagos műveltségű üzletember létére az öreg Kahán nem szólhatott hozzá semmi beszédtárgyhoz ebben a társaságban. Mert akkor rögtön olyan idegen szavak halmazát keverték a családnak ezek a műveltjei a hadrikálásukba, amiket az öreg Kahán nem értett. És kínos volt ezt letagadnia, és kínos volt bevallania is. Hiszen akkor a gúnyos, ámuló kioktatást kellett elszenvednie.

Az öreg Kahán legszívesebben a családnak másik felével érintkezett. A sógorral, a szeszárus fiaival, a magafajta rendes, átlagos értesültségű és műveltségű üzletemberekkel.

Hát jelen pillanatban is az öreg Kahán, vendégei és uzsonnájuk mellőzésével, a bérház kertjében tartózkodott lenn. Ott a házmester, a vici és Varga Kettő szorgoskodtak az ágyásokkal, utakkal és rémséges ízléstelen kerti manók hovahelyezésével…

 

*

 

Tudnivaló, hogy az elülső Kahán bérház kertjét műsziklakövekbe illesztett magas rácskerítés határolta el a hátsó nyomortanyának kerítetlen telkétől. A kerítésen semmiféle hátsó kaput nem csináltatott Kahán, hogy a két ház két különböző népe teljes elkülönítettségét ezzel is jelezze. A két bérház közötti egyetlen összekötő személy a vici volt. Illetve a viciék voltak. Egy gyermektelen házaspár.

A viciék a hátsó nyomortanya egyik emeleti lyukában laktak. Éppen ennek a lakásnak fejében tartoztak az első bérház viciteendőit, az udvar, kert, lépcsőház karbantartását, söprését, súrolását ellátni. Meg a szeméthordást.

Persze, a méltányosság elvén Kahán Béla, a háziúr juttatott a viciéknek jövedelmeket. A viciné hetenként nagytakarított Kahánéknál, ezért külön díjat élvezett, és a viseltes ruhák meg ételmaradékok tömegét vitte haza. Azonkívül nagyobb munkáknál a háziúr rendes napszámra egyezett meg a vicivel. Ilyen sűrűn akadt a két ház körül.

Itt volt például a kertnek tavaszi rendbehozatala. Kahán előző évben sokkalta nagyobb összeget szúrt le egy alkalmi kertésznek, mint amennyiért most a vici átalányban elvállalta a kerti tatarozást, ásást, ültetést, díszítést.

A vici ebbe a munkába még a boldogtalan Varga Kettőt is bevette, mint ő állította, könyörületből…

De hát ez a kijelentés és körülményei tisztázásra szorulnak.

Varga Kettőék rettenetes ínséggel vészelték át a telet. Ahogy ez közeledett, mind kevesebb munka akadt Vargának. Koplaltak és fáztak szabály szerint a nedves, hideg konyhalakásban.

Varga Kettő már úgy föstött, mint saját maga kísértete. Juci pedig elidomtalanodva, nagy hasával, valamiféle búskomorságba esett. Nem érdekelte más, mint az, hogy békén hagyják a vackán kuporogni, rémregényeket olvasson, és cigarettája legyen. Az étkezést szívesen mellőzte. Kivéve, ha valami nyalánkságot hoztak neki. Édességet legkivált.

Varga Kettő sokszor sírt a kétségbeeséstől éjszakánta, és olyan fohászokat küldött a Mindenhatóhoz segítségért, erőért, csodáért, hogy néha ájtatos önkívületben telt el fél éjszakája. Olyanban, ami szinte mélyebb volt az álomnál is.

Az öreg, süket Tulicsné őrizte meg csupán szokott lelki-testi egyensúlyát. Ő ment el szomszédolni, kérencsélni. Ő látta el tanácsokkal Vargát. Ő vert lelket beléje, ha már a csüggedés teljesen összeroskasztotta.

Most, a tegnapelőtti hideg tavaszi reggelen is az öreg Tulicsné ment át a viciékhez mint jó barátokhoz: nem tudnak-e valami munkát vejének?

Kahán, a háziúr előző nap szólította föl a házmestert, hogy:

– Hozassa el majd azt a kertészt a kert rendezésére, aki tavaly volt itt. Magánál a címe. Mondtam: tartsa meg!

A házmesternél azonban elkallódott az olcsó, alkalmi kertész címe. A házmester rendes szerelői foglalkozását űzte egy vállalatnál. Feleségének szólt: firtassa a vicitől a kertész címét, hátha emlékszik rája.

A viciéket a vén Tulicsné éppen abban a tanakodásban találta, hogyan süssék ki a tavalyi kertész címét.

Erre a vén Tulicsné, a szükség merszével azt füllentette, hogy az ő veje a kerti munkálatok kész szakértője, tehát minek a kertész?

A viciék átszaladtak a házmesternéhez, és előadták neki a dolgot. Persze annak föltétele, hogy a háziúr a már ismert szakember helyett mással végeztesse el a kertje tatarozását, az volt, hogy tetemes összeggel olcsóbban vállalja el az új ember a munkát.

Összegezve az összegezendőket, a vici maga vállalta el háromnegyed árért a kerti munkálatokat, azzal a sötét mellékgondolattal, hogy társának veszi negyedáron Varga Kettőt. De ezt is csak azért, merthogy nem bírja már nézni rémes nyomorukat, éppenséggel az utolsó hónapi másállapotos Vargánéval!…

És Varga Kettő? Ő a hetedik mennyországban lebegett a boldogságtól, hogy a vici, szegényembertársa, megejti rajta ezt a hatványozott bőrnyúzást…

Nekidőlt Varga Kettő a kerti munkának. Az nem szó rá! Mohó szenvedéllyel, áhítatos buzgalommal, remegő aggodalommal vetette rá magát Varga Kettő a háziúrék kertjére, hogy csak megelégedésükre hozza rendbe. Rongyos hacukájában látástól vakulásig ásott, talicskázott, kövezett, ültetett, gereblyélt a fagyos szelen, a havas esőn két és fél napot…

A vici? Hát az úgy tett, mint általában a vállalkozók, a közvetítő elemek, az alkotó munkával szemben teszik. Ellenőrizte Vargát, hogy jól dolgozik-e? Megtette kifogásait, tanácsokat adott, és megdicsérte saját maga okosságát, ha Varga helyesen vitte véghez ötleteit a kert megszépítése körül.

Varga Kettő remekelt. A kert sokkalta káprázatosabb csínnal, mutatósabban pompázott, mint a másfélszeresen jobban fizetett szakkertész keze alatt.

A vici, a viciék, sőt a házmesterék maguk is dagadoztak az önérzettől, hogy lám, házilag sokkalta sikeresebben oldották meg a kertszépítést!… De hát Varga Kettő aztán kimaradt ebből az érdemből! Ő, a szegény, buta lelke, túl boldog volt, ha a kialkudott bérhatodot megkapja a vicitől… És kész!

A vici el is zavarta őt a kertből, amikor a háziúrnak átadta a munkát, és átvette tőle az érte járó díjat, valamint a dicséretét ráadásul. Ez érthető volt a vicitől, hiszen ha Varga ott van, akkor megtudja, hogy nem felesbe, nem is harmadosba, de negyedesbe serénykedett oly nagyon a kerti munkával a vicinek.

Ámde mi történt?

Kahán, amikor már kifizette a vicit és az Vargát, egyet gondolt: ha ez az ő vicije ilyen jól és főleg ilyen olcsón végzi el a földmunkát, akkor talán a Budaörsi úti villatelkén is hasznosíthatná őt!

Gyerünk csak: mindjárt értekezni lehetne a vicivel, ahelyett hogy az ostoba irodalmi népünnepélybe vegyüljön a lakásában.

Az emeleti folyosóról lekiáltott Kahán az udvarra a vicinek:

– Halló! Csicska! Várjon csak! Beszédem van még magával.

A vici már a kapu alatt vonult haza Varga társaságában. Kedélyesen hátba csapkodta őt éppen:

– Csak aztán jelentkezzék, jelentkezzék! Mindig akadhat valami! Lássa!… Ha, ha! Mi az? Visszaszólít a vén szeszkereskedő… Megvár?

– Meg! – felelte Varga.

Azzal a vici visszalomolt a kapuból a lépcsőházba.

 

*

 

Kahán a hideg időre való tekintettel a kikötött munkabéren fölül kiutalt naponta egy üveg törkölypálinkát is a szobalány útján a vicinek és ismeretlen társának a kerti munkához.

Az üveget csak úgy könyv nélkül húzogatták a kertben Vargáék illő időközökben. De első nap a pálinkának még mintegy negyede megmaradt estére az üvegben. Ezt a maradékot ott itták ki a hátsó ház udvarán búcsúzáskor, a napi munkára való áldomásképpen. Másnap szakasztott így történt. Most, harmadnap is ott kotyogott az üvegben a pálinka maradéka, Varga Kettő fogta kezében, és hát most, a munka teljes befejezésével, a fizetséggel a zsebben, leginkább esedékes volt, hogy elváláskor egymásra köszöntsenek, és egy jó korttyal vidítsák föl magukat.

Az ám! De bármennyire is be tud rendezkedni a Varga Kettő-fajta szegény ördög a türelemre, azt már sokallani kezdte, hogy annyit váratja őt a vici a kapuban, mint amennyit most, a háziúrral való vége nem szakadó tárgyalása alatt.

Merthogy Varga most nem foglalatoskodott semmivel, hanem unatkozott, hát az esti, harapós, szeles hidegben dideregni kezdett. Mormogott, tappogott. A fene ette legalább egy korty pálinkáért. De miután lopva egyet húzott az üvegből, valahogy nem merte megkockáztatni azt, hogy a vicire való köszöntés nélkül, ökör módra egyedül igya meg a maga részét… Sem odamenni nem futotta merszéből és zavarni a vicit, amikor akkora úrral tárgyal, mint a háztulajdonos.

Utoljára mégsem bírta már Varga Kettő béketűréssel. Egyelőre bizonytalan szándékkal, de a lépcső felé szívódott az üveggel a kezében. Majd az első lépcsőfokon is fölhágott, nézze legalább: mi a fészkes nyavalya fogja ott a háztulajdonossal a vicit, hogy őt a kapuban felejti?

Ekkor a Varga Kettő éles füle elleste annak a hangos szóváltásnak egy csomó mondatát, ami a háziúr és a vici közt zajlott.

A háziúr ingerülten kiabálja:

– Hát csak kalkuláljon maga aszerint, hogy mit keresett itt a kertben, és mit kereshet a villatelkemen. Itt másodmagával rakott zsebre tizenöt pengőt. Tehát jutott magára, mondjuk, nyolc… Mármost ha nem átalányban, hanem napibérre dolgozik, akkor ott a villatelken miért akarna maga sokkalta könnyebb munkával kilenc pengőt keresni? Hiszen azt a hatot sem érdemli, amit én ajánlok ezért a munkáért…

Üm!

Varga Kettő buta agyába belehasított ez az értesülés. Hát ez a gaz vici neki egyötvennel számítva naponta, három napért négy pengőt fizetett ki a kapott tizenöt pengő átalányból, és még az ötven fillért is lecsapta azért, hogy első nap csak délelőtt kezdték a munkát?… Üm!

A harag, a sérelme megtorlásának szándéka lustán kezdett kóvályogni Varga Kettő lelkében. Nagyon fékezte a gyáva meggondolás is, hogyhát: a vici mégiscsak segített rajta végeredményben ezzel a négy pengő keresettel, hiszen talán egyedül is elvégezhette volna a kerti munkát, és akkor a négy pengőt is zsebre dughatta volna…

Ejnye! Ez a vita, legalábbis elméletileg, meghaladta a Varga Kettő éleselméjűségét, és döntetlen maradt benne egyelőre… De már annyit mégis eredményezett, hogy fölrázta tétovaságából. Várakozzék-e tovább? A vice még meg is túlóráztassa?

A háziúr és a vici még mindig folytatták alkudozásukat. A háziúr szemrehányólag bömbölt. A vici ravaszul vinnyogott. De megegyezés nem jött létre közöttük. A vici már leszállott egy lépcsőfordulót, de megint visszamászott a háziúr hívására, hogy újra-újra-újra-újra megokadatolják egymásnak álláspontjukat az alkuban.

Varga Kettő már majdnem szétpukkant a bosszúságtól, türelmetlenségtől. Bátorságmerítés okából egyszerre nagyot húzott az üveg pálinkából. Aztán harsányan fölrikkantotta a vicinek:

– Csicska! Én már megyek, ne haragudjék!

– Menjen-menjen-menjen! – hallatszott le a vici kicsit hökkent, de annál gorombább és parancsolóbb utasítása.

– De a pálinkája! – kiáltotta Varga neki.

– Menjen-menjen-menjen! – dörgött le még barbárabbul a vici.

Hát erre Varga Kettő nekifohászkodott a maradék pálinkának, és kiitta az üvegből. Kicsikét ez is enyhített a csaló vicire horgadozó mérgén. A megrövidítése miatti számonkérést elhalasztotta. Illetve tanácsot akart kérni ebben a kényes ügyben anyósától, nejétől: mitévő legyen?… Ő magamagától legszívesebben a vici torkának alaposabb megmarkolászásával intézte volna el a kérdést… Viszont a viciék bizonyos hatalmat jelentettek a házban, sőt hát jótevőik voltak, ha áljótevők is, mint kisült…

Elég az, hogy Varga Kettő egyet borzongva a huzatos lépcsőházban, dolgára indult az üres üveggel.

Közben utoljára még hallotta, hogy a háziúr a vici után szalad, és már nagyon vészjóslóan kiabálja:

– Szóval nem gondolja meg?… Csak aztán meg ne bánja!

Mire a vici jajveszéklőn, esdőn kezdte szóözönét:

– De hát nagyságos úr! Csak nem tetszik nekem kívánni a munkámat ingyen?… És a többi meg a többi!…

 

*

 

Varga Kettő éppen a kapunyílásnál tartott, amikor az utána rohanó vice hangja megállította:

– Itt vagyok már, itt vagyok, koma!

– Nem győztem várni! Pedig… – kezdte Varga: – Pedig…

Hanem a vici a szavába esett:

– Meg kellett gyúrjam azt a piszok embert! Másképp lenyúzná a bőrömet! Ha úgy kerül, még magának is juttathatok újra valamit. Bár olyan melót ajánl, amit egyedül is elvégzek… Na! Hadd öblítsem le a torkomat. Kiszáradt a torkom is ebben a sok dumában!… – fűzte hozzá a vici még az iramodástól szuszogva Varga Kettőnek, és az üvegért nyújtotta kezét.

Hát az üveg fekete színe nem árulta el, hogy már kiürült.

Varga meglehetős elfogultsággal jegyezte meg:

– Én megittam… Isze kérdeztem… Azt kérdeztem éppen…

– Nahát azt a rongyos ragyogóját magának! – ordította erre a vici. – Így nem alkudtunk! Mit hazudik, hogy fölhatalmaztam volna magát: igya meg a gugyimat? Nekem töltse meg akkor az üveget addig, ameddig benne volt, amiből akarja. Így nem játszunk! Kegyelemből kínálom magát a nekem hozott gugyiból! Erre maga megissza…

Varga Kettőből legelőbb a vidéki magyar büszkeség tört ki.

– Nézze! Ha nem is ungorkodnék ennyire velem, szép szóra is elhoznám a pálinkáját. De a maga rovásán is van velem szemben… hogy nem a felibe dolgoztam itt magával! Pedig ezt mondta nekem!

Tyű! A vici rögtön észrevette, hogy Varga Kettő hallgatózott a háztulaj és közte zajlott tárgyalásánál. Kozmásnak érezte magát. De csak annál vadabb, fölvágóbb, hangosabb szóözön pergett elő szájából:

– Mi kell magának?… Még van pofája rajtam kereskedni azok után, hogy a ganéj legaljáról húzom ki a süket anyósa rimánkodására?… Ezt a szemtelen alakot!

Hiába! Az élő joggal szemben teljesen bizonytalan, buta Varga Kettőt tökéletesen meghunyászította a vici kifakadása. A vici megfogalmazásában valóban nem tarthatta magát másnak, mint hálátlan fráternek. Olyan koldusnak, aki amikor a kunyorált morzsát megkapja, az egész kenyeret akarja.

Varga Kettő megbutult, és hápogni sem tudott…

Minek is nem ragaszkodott eredeti szándékához, hogy anyósával és nejével beszélje meg előbb ezt a megrövidített munkabér ügyet?… Ej! Ej!

– Csak… csak… várjon… izé… – makogta.

– Mire? Mire? Mire várjak? Tessék! Nyögje ki! Várom! Tessék! – süvöltötte feléje a vici szúrón, fölénnyel, kajánul. – Mire?

– Hát semmire! – legyintett Varga ostobán, megfélemledve.

– Csak azért! – hadrált erre a vici Varga orra előtt mutatóujjával. – Csak azért!

– Jól van, semmi! – bólintott gyáván Varga.

– Talán nem kapta meg utolsó fillérig, amiben megegyeztünk? – olvasta rá a vici Vargára. – És nem fogyasztotta el nekem ezt a pálinkát is? Azt a hétfelséges csillagát a maga paraszt öreganyjának! Hogy még maga morogjon és pofázzék?…

Topp! Ez volt az a vonal, amelyiket a vici úgy lépett túl, hogy nem tételezte föl, az ilyen Varga-féle bárgyú alakoknak van olyan indulathulláma is, amely ha átcsap öntudatukon, akkor már a veszett állat vakmersze, gáttalansága uralja őket…

Varga Kettő szintén a vici orra elé tolta jobb keze mutatóujját, és apró szeme forgott, villogott:

– Azt már ne emlegesse! – vakkantotta fenyegetően. – Mert!…

Az éhomra fölhajtott pálinkának is okvetlen akadt egy kis része a Varga hirtelen támadt belső őrjöngése szításában…

A vici, mintha érezte volna, hogy itt már enyhe életveszélyt hívott ki fejére, ha ezzel a barommal összeakaszt… Elsápadt. A szája leleffedt. A szemében esdeklésszerű kifejezés jelent meg… Túl hosszú szünetre nyögte ki:

– Ez a köszönete?… Na várjon!

Varga Kettő legnagyobb dicséretére legyen mondva, a vici összeroppanását rögtön szánalommal vegyes utálattal vette tudomásul…

– Amit fölpanaszol, azt megkapja! Megtöltöm az üvegét addig, ahonnat megittam… Gyöjjön! Aztán nem muszáj szavunk legyen egymáshoz…

 

*

 

Varga megrántotta a vici karját. Az gépileg indult. Meg volt félemlítve határozottan… Éppen arra nyílt már a szája, hogy azt mondja kiegyezésül Vargának: jól van, lássa, kivel van dolga, majd ő fizet egy deci pálinkát fejenként, és legyen köztünk szent a béke!

De e pillanatban a kapunyílás mögül a háziúr hangja állította meg őket:

– Kitartás, emberek!

Kahán, ahogy a vice után sietett és észrevette, hogy a kapuban szóba eredt Vargával, odaállott a kapu mögé, meghallgatni: mit tárgyal ez a két rongyos?

És érdekes! Vargáék nem vették észre a háziurat még akkor sem, amikor hangosan odaköszönt neki a hátuk mögött egy hazaérkező lakó, és ő viszonozta a köszöntést, majd egy kisétáló házaspárnak ugyanígy…

Paffá lett egészen Varga is, a vici is. De különösen ez utóbbi.

Mégis a vici, annak ellenére, hogy jól hallotta, a háziúr többes számban szólítja őket, bírt annyi lélekjelenléttel, hogy erélyesen hátba taszítsa Vargát:

– Menjen hát előre! Velem még beszélni akar a nagyságos úr!

– Várjon csak maga is, jóember! – szólt Kahán Vargának.

És Varga, valami nagyon biztos előérzettel, szinte ujjongani kezdett lelkében a Kahán fölszólítására.

Nos igen. Odahaza a tanyán is úgy volt, hogy harmadába, negyedébe vagy leszorított napszámba a felelős gazdáknak dolgoztak, akik a kisbérlőknek fizettek, akik a nagybérlőnek fizettek, aki a jószágkormányzónak számolt el, aki fölött aztán a fényes fellegekbe vesző távlatban trónolt az érsek úr, a hatalmasságok hatalmassága… De egy bizonyos volt, hogy minél alsóbbrendű-rangú a munkáltató, annál könyörtelenebb a szipolyozása. Szegény ember a szegény társát legkevésbé kíméli, mert saját maga is mostohább bánásmódhoz szokott!

Varga Kettő mindenesetre legelőször is tisztességtudóan lekapta fövegét, mint a tanyán szokás a munkáltató nagyúr előtt, és vissza sem tette kobakjára, amint Kahánnak alázattal meghajolt:

– Tessék parancsolni!

– Maga volt neki a társa itt a kerti munkában? – érdeklődött a háziúr.

– Én, alássan kérem! – biccentette Varga. Sőt a vici is készséggel felelte vele együtt:

– Ő volt, igenis! Ő!

– Majd ővele! – csinált Kahán elhárító mozdulatot a vici felé. Majd Vargához fordult: – De tegye föl, fiam, a tökfödőjét, mert náthát kap ezen a szelen.

Hát Varga, kissé elvörösödve, visszacsapta lapótyáját a töksijére. És bosszúsan hallotta közben, hogy a vici szemtelenül jegyzi meg a háziúrnak, ahogy ezt tőle hallotta a kertben:

– Azon a vidéken még kezet is csókolnak az uraknak, ahonnan ő való! Aszondja!

– Jó! Hagyja csak! Az ő dolguk! – hárította el újra Kahán vicije bizalmaskodását. És Vargához fordult: – Legyen szíves és mondja meg nekem: mit számítana föl maga napszámnak ilyen könnyű kerti munkáért?

– A nagyságos úr! – kottyant bele láthatólag végsőkre szántan a vici. – Hászen azt sem tudja, merre van az a telek… És…

– Maga legyen szíves! – förmedt most már homlokráncolva Kahán vicijére. És külön is lövellt rá egy ádáz pillantást, amikor észrevette, hogy a vici, úgyszólván az elővigyázatnak a mellőzésével, hunyorog fenyegetőleg Vargára, hogy: ne merjen az ő alkuja rontására munkát vállalni közvetlen a háziúrral! De Varga bizony nem hederített a vicire:

– Hát én most itt napi egyötvenet kaptam! – kottyantotta ki. – De hát megérdemelnék…

A vici fújt, mint a megszorult vadállat. Színét váltotta. Majdnem elájult a dühtől, zavartól. Sőt átmenetileg reszketés és szívdobogás fogta el. Mert indulata arra ösztökélte: vesse rá magát Vargára, és fojtsa belé a szót, a lelket!…

Kahán mindkét emberének a lelkén úgy látott át, akár a vizesüvegen. De a vici gyötrelmeinél jobban mulattatta őt a Varga sutasága, marhasága. Hogy az neki elárulja a napi bérét, amivel őt társa kihasználta. Viszont a vicivel, kizsákmányolójával tartana a háziúr erszényének megvámolásában, és helyesli, hogy a vici az általános elv, a munkabér emelése érdekében ugrál és kapcáskodik… Kahánnak kedve lett volna elröhinteni magát. De nem tette. A Varga nyafogásszerű beszédébe vágott:

– Tudom, tudom, tudom! De hát azért ajánlok magának méltányosabb összeget, napi két pengőt… ha elfogadja!

– Azt el! – vágta rá Varga nem is titkolt mohósággal a háziúrnak. Mire Kahán gúnyosan, diadalmasan mutatott a vicire, és mondta:

– Őneki pedig ez kevés! Átalányban nem vállal el a villatelkemen munkát, mint itt tette a kertben. Mert ő nem tud kalkulálni! Három tucat gyümölcsfát kell ott megnyesni, meghernyózni, a törzsüket lekaparni és bemeszelni, a tövüket megkapálni és kétszáz négyszögölet fölásni… Ez a munka!… Hát legyen napibérre!

Varga boldogan, mindent jól értve figyelt a háziúr szavaira… Noha közben a vici is hadrált a háziúr beszédébe:

– Hát én igen, már ennyire utolsókig kihasználni magamat nem hagyhatom!… A villamos naponta negyvennyolc fillér, és még kutyagolj is föl a telekre… Most vigyél hideget magaddal délre, vagy ott egyél valahol korcsmában?… Arra rámegy az egész napszám!… Ingyen akar dolgoztatni a nagyságos úr?… És most akad ilyen emberre, mint ez, aki éhen halna már, hát elvállal mindent…

– Igen! És maga támogatja kegyesen őt, napi egyötvennel! – csapott a vicijére Kahán, közben jól fülelve szavaira.

– Hát csak egyezzen meg vele a nagyságos úr! – hadarintott karjával a vici elkeseredetten: – Úgy is fog kinézni az a munka, aminek nem adják meg az árát. Mintha a lovat abrak nélkül, vagy az autót benzin nélkül akarnák hajtani… Disznóság az!

– Elég ebből a csiricsáriból! – rivallt a háziúr vicijére. – Tartsa meg magának az oktatásait! Maga nem találja meg a számítását kettő kemény pengő napibérrel, ő pedig megtalálta még egyötvennel is, amit magától kapott… Én ezt fölemelem neki!…

A vicit, miután a lelepleztetése tökéletes volt, a szó torkára volt forrasztva, hirtelen vak indulat szállotta meg:

– Hát bújjanak egymásba! – dünnyögte a háziúr szavai alatt. És egy vállrándítással dolgára indult…

– Majd maga ezt megkeserüli még! – rivallotta utána Kahán. – Mert maga nem számítja, hálátlan követelőző disznója, hogy mi minden jót élvezett már tőlem és a feleségemtől, amióta a házamban van. De majd megsiratja még ezt a szemtelenséget!

A vici lassan, vontatottan, vissza-visszanézve oldalgott tova. Morgott értelmetlen válaszokat és szitkokat Kahánnak. Varga felé azonban szikrázó szemmel rázta öklét több ízben:

– Majd lesz magára is gondom!… Talpnyaló!… Kapcabetyár!… Paraszt kuvasz!… Csóválja csak a farkát!…

Varga meg-megrándult a sértésekre, és fenekedőleg viszonozta a vici fenyegetéseit.

De Kahán rászólt:

– Szót se neki! Hagyja csak!

Hát Varga Kettő engedelmesen maradt helyén:

– Tessék parancsolni!

– Holnap reggel, elég nyolckor, jelentkezzék nálam. Itt az első emeleten lakom.

– Tudom! – biccentett készséggel Varga. – Tudom!

– Hát maga honnan jön ide? Faluról jön be?

– Tanyáról! Leveles tanya. Utolsó posta Szik-Lajosfalva! – tagolta ki Varga a pontos címet.

– Hol a fenében van az? Pest környékén? Közel?

– Ajjaj! Dehogy! Heves megye. Messze. Két nap járó!

Kahán olyan jóízűt nevetett ezen a félreértésen:

– Hevesből jött valaha? Ahun Marci olyan jól élt. De hát nem értjük meg egymást. Nem a hazáját kérdem, hanem azt, hogy ha holnap jelentkezik, honnan jön ide? Messziről vagy közelről?

Varga bambán bámult. Merthogy Kahán nevetett, azt hitte, újabb tréfát csinál vele, hogy újra kinevethesse. Belement a játékba. Elvigyorodott, és azt mondta:

– Elég jó messziről! A házból.

– Ajjé! Vicces. Maga itt lakik a hátsó házban. Honnan tudjam én, ha nem mondja meg? De ez nagyon helyes! – mosolygott Kahán: – Kinél lakik? Főbérlő? Csak nem a viciéknél?

– Tulicséknál!

– Ehem! Ágyrajáró náluk! Nem sok jó hírét hallottam a kislánynak… Hát szóval náluk lakik?

– A feleségem!

– Komolyan? Ne mondja! – lepődött meg Kahán.

– Kisbabát várunk ebben a hónapban.

– Enye, enye! – csóválta a fejét kissé csodálkozva Kahán, miután a régebbi szóbeszédek egészen más színben tüntették föl az elzüllött Tulics Jucikát hallomásában, semhogy egy tenyeres-talpas paraszt neje váljék belőle. De hát tudomásul vette a dolgot: – Hát csak csöngessen be reggel nyolc felé hozzánk, és hívasson ki engemet. Megtárgyalunk aztán mindent. Isten áldja!

– Isten áldja! Köszönöm szépen! – búcsúzott Varga Kettő.

A leleplezett vici fortyogó dühvel várta Vargát a ház sarkán.

De Varga helyett a házban lakó gyári segédmunkás és felesége meg ezeknek lakója, egy kifutó és a viciné jöttek társaságban hazafelé.

A vici tajtékozva, hadonászva kezdte nekik elmesélni, micsoda aljasságot követett el ellene a Tulicsék parasztja, a Tulics lány vadházastársa.

– Az éhenhalásból rántottam ki őket. Részt adok neki a keserves keresményemből, és befújja a háziúrnak, hogy féláron is megcsináltathatja a kertjét, és féláron vállalja a telkén a munkát, hogy engem kitúrjon, hogy összezördítsen a háziúrral, ezzel a vérszopóval, hogy tönkretegyen… Hát nem ezek miatt az elvetemedett, piszkos parasztok miatt bocsátják el a pesti szegény munkásnépet építkezéstől, gyártól, mert odanyomják a munkabért, hogy abból csak éhen dögölni nem lehet éppen, de élni nem!…

Így háborgott, szónokolt a vici. És mivel az egész társaság vonult lassan közben a hátsó házba vivő ösvényen az udvarára, hát ő is vonult velük.

A társaság egytől egyig száz százalékban adott igazat a vicinek. Olyan mérvű aljasságnak minősítették a Varga Kettő viselkedését ezek az éhbérek cérnaszálán is bizonytalan csüngő nyomorultak, hogy az egyszerű halált kevésnek érezték volna Varga Kettőnek meglakoltatására… Kínpadot, ízekre szedését érezték számára jogos fenyítéknek.

A lármára előfutottak a földszintről a kocsisék, illetve a kocsisné, majd Tulicsné ajtaja is kinyílott, és megjelent óriás hasával Juci. Kezében rémregény füzetecske és szájában füstölgő cigaretta:

– Mi történt?

– Mi történt?

Az általános fölzúdulás zagyva lármája közül megint kivált a fősértett, a vici hangja. Újra fölsorolta Jucinak, hogy a párja mit művelt. Kicsikét már ferdített is a részleteken. Vagyis ráfogta Vargára, hogy ő maga sompolygott a háziúrhoz, és fújta be azt, hogy féláron is dolgoztathat, és most már a háziúrnak állandó besúgója lesz, ahogy jelenleg is ott pusmognak a kapuban…

A munkabér leszorítására a munkáltatóval szövetkezni munkástársai ellen! Hát ez szentségtörés, halálos vétek volt, valóban, Tulics Juci levitézlett gyári segédmunkásnő szemében is. Ő maga tátott ki legnagyobb szájat élete párjára:

– Magának van igaza, Csicska! Ez nem eljárás! De mit tehetek én egy ilyen sötét, alamuszi falusi paraszttal? Dögöltem volna meg inkább százszor, míg rávettem magam a hitegetésével, hogy ő majd így meg úgy, tejben-vajban fürdet, csak hagyjam meg a gyereket… A vén süket nagyanyám szájától sem maradhattam… És most itt van! Ezt teszi, hogy húzza le az orcám bőrét… Engem ne is kérdezzenek! Bunyózzák meg, hogy az a büdös, kemény paraszt feje szertehasadjon!

Így nyilatkozott, elfojtott mérge nyálát köpködve Tulics Juci élete párja ellen. A cigányok is, a mozgóárusék is előbújtak az emeleten, és hallgatták a zenebonát, és zajogták hozzá a maguk nézetét a tárgyban.

De a vici, a viciék tökéletes elégtételére és boldogságára, az egész udvar csakis Varga Kettő-ellenes hangokat hallatott.

Hát amikor legjobban örvénylik és kavarog a zsivaj, maga a tettes somfordál elő a ház szegleténél, az üres üveget lóbálva a kezében.

Azon nyomban észrevette, hogy ez a kis házi gyűlés miatta zajlik itten. És hát alaposan megriadt rá Varga Kettő.

De azért úgy tett, mint aki semmit sem vesz tudomásul. A fejét kissé lesunyítva, tartott a Tulics konyhalakás ajtójának.

Hogy teljessé kerekedjék ki a jelenet, éppen akkor nyitotta ki unokája után a vén Tulicsné is, és a kis csődület láttára nagy rikácsolva érdeklődött Jucitól:

– Jucikám, te! Mit tárgyaltok? Ide hallgass! Hát nem felelsz?… Itt jön az urad, Jankó!… Észre sem veszed őtet se?

Juci árulóan, gonoszul, készakarva fordult el Vargától is, és tette hallatlanná nagyanyja sipítozását. Ellenben drámai arcokat öltött, és a viciéknek, a segédmunkáséknak sziszegte:

– Üssék agyon! Részemről azt sem bánom! Megérdemli a piszkos kutya!

Igen ám! Csakhogy Varga Kettő, bár egy fejjel alacsonyabb volt a segédmunkásnál, és még két másik férfi is fenekedett ellene itt közvetlen útjában, a vici és a segédmunkásék kifutó ágyrajárója, aki markában éppen valami vaskampót is szorongatott… mégis sokkalta félelmetesebb ellenfélnek rémlett, semhogy most sundám-bundám megrohanják és elagyabugyálják, a közóhaj szerint.

Az egész ház tudta, hogy Varga Kettő a hörcsög erejével, fürgeségével és bátorságával bír. A kocsist, aki tréfás viadalt kezdett vele az első barátságos becsiccsentés alkalmával, Varga úgy gúzsba csavarta, hogy fél óráig sem találta meg lélegzetét… A hatvankilós zsáknak alig hajlott le Varga, úgy rántotta majdnem karból a vállára, s nem ereje fitogtatására, hanem napestig csinálta ezt… Az egész ház tudta!

Hát amikor megjelent, és már a társaság mellett haladt Varga Kettő, nemhogy valami tettlegesség robbant volna ki ellene, hanem az ellenkezője történt… az udvar, a ház megnémult. Csak az ádáz testtartásokból, ráforgó szemgolyókból vehette tudomásul Varga Kettő az iránta fortyogó gyűlöletet, dühöt, utálatot.

Legjellemzőbb, hogy ő maga ejtette ki az első hangot. Mégpedig a feleségéhez és teljes nyájassággal:

– Jucika! Hát nem hallod? Kiált nyanyó!

– Hallom, hallom! Mit halljak rajta? Menj csak be hozzá! Te vagy a kegyence! Bújjatok egymásba!

Varga kegyetlen megdöbbent neje magaviseletén. Megfeszített napi robotjára, a háziúrral és a vicivel történtekhez, a holnapi minden reménnyel kecsegtető munkaalkalomhoz… éppenséggel szüksége volt jó szóra, jó tanácsra, biztatásra, igazságtevésre otthonában. És maga a neje vállalkozik a galád vici által fölkavart ellenséges hangulat szócsövének itten ellene? Ez már sok!

– Hát te… hát te… be izé… maszlagoltatod magadat… ellenem Csicskával? – vakkantgatta ki nehezen ezt a külvárosi új kifejezést, amit Jucitól tanult.

És állott, és bámult nejére, és hordozta körül tekintetét a többieken.

De Juci már elkezdte csúnya lepetelését:

– Az nem maszlag, hogy nekem árulkodó, mószerer légy, és féláron dolgozzál a háziúrnak, ennek a bőrnyúzónak, és rontsad a helyzetét annak, aki segít rajtad, a Csicskáét… Ezt a büdös tanyátokon megteheted, ha ott tanultad. De itt majd elrántják a nótádat. És nekem is veled együtt kell elnyeljem, hogy mindenki leköpköd, mint a feleségedet…

A társaság persze hogy csupa édes, kárörvendő helyeslés lett rá, hogy Vargát maga az édes párja készíti ki szavaival… Már csak azért nem ordítoztak közbe, mert roppant talpraesettnek találták Varga ellen a vád megfogalmazását tulajdon neje által…

Varga Kettő szeme elborult a kétségbeeséstől, szorongattatástól. De akkora lélegzetek közepette, mint mély kutak szivattyúja dolgozik, végre mégis lélekre kapott Varga Kettő… Előbb is vad dühre torzultak vonásai. Aztán ezt is agyonszuszogta, és fagyos, rettenetes nyugalomra kényszerítette magát. Minden íze reszketett, amikor jobb keze nyitott tenyerét fölemelte Varga, de csak úgy, mintha neje szája elé akarná tartani a további szóáradata gátjául, és folyamatosan kiabálta:

– Tiszta, szín hazugság! A háziúr is megrótta azt, hogy Csicska egyötvenet ad nekem, ahol ő kettőt fizet… Hát akkor?

– Hát akkor sincs igaza magának! – üvöltötte a segédmunkás. – Csicska fölvállal egy munkát átalányban, egyedül is elvégezhetné, de jószívvel beleveszi magát, persze hogy kisebb résszel. De nem kapta-e meg tőle utolsó vasig, amiben megegyeztek?… Akkor maga hálából megfűrészeli őtet a háta megett a háziúrnál? Kíméli a gazdag erszényét, hogy fele béreket fizethessen, és kitúrja keresetéből a jótevőjét? Pffüjj!…

A segédmunkás köpött egyet. Köpött a kifutó is. A viciné is köpött.

Varga Kettő bambán, elkínzottan, összeomolva bámult rájuk. Azt érezte, igazuk van!

Ám amikor magát nejét is észrevette, hogy a köpködőkkel köp egyet rá szintén… Varga Kettőt az indulat túlsegítette lesújtottságán. Dühödten rohant neki az egész társaságnak:

– Hát az anyjok kínját köpködjék maguk! Nem engem! Mert föltörülöm rögtön akármelyikükkel az udvart! – ordította.

De mert a segédmunkás, akinek elsőül rontott neki Varga Kettő, megrettenve hátrált előle, csak a száját verte rá tovább, és az egész ellenséges karéj így tett, csak hadribált, de kitért a viadal elől, hát Varga Kettő beérte becsületének ennyi ártalmatlan orvoslatával, és nem ért hozzá senkihez.

Így állott most már a karéj végén magával nejével szemben.

Csakhogy Juci, amint előbb is, ő mert hangot adni a férje iránti közfölháborodásnak, most sem hagyta őt fölülkerekedni.

A terhességét Juci akkora mérvű áldozatnak érezte, hogy mögüle akár a várúrnő fellegvárából, uralkodásra, visszaélésekre is jogot érzett. Odapockolta magát Varga Kettő elé, és akárcsak nevetségessé akarná tenni vad fenekedését, Juci visszakézzel, ingerkedésszerűleg ütötte föl Varga állát:

– Fél tán tőled valaki, te mufurc? Csak bajt nem akar senki, hogy kitér előled!

Varga Kettő?… Hát erre a váratlan fricskára előbb megrebbent tényleg. A viciné már el is vihajogta magát papucshősi meghunyászkodásán. De hát elég korán.

Mert Varga nem erőből, nem is méreggel, inkább fenyítésszerűleg hirtelen képen vágta nejét. Csupsz! A másik oldalról is csattintott neki egy enyhe pofont.

Most aztán Jucikán lett az elmeredés sora. Varga azonban már megragadta vállát, megpörgette, és a farába rúgva, a lakásuk felé lódította.

A rúgást is inkább csak jelezte Varga a neje hátuljába, mint tényleg alkalmazta:

– Takarodj be! Ott a helyed! – förmedt rá.

Hát Juci ekkor valóságos füldobot hasgató visításba kezdett:

– Jaj!… Segítség! Gyilkos! Bevisz, megöl ebben az állapotban. Gyilkoooos, segítsééég! Ne hagyjanak!

Varga máris eleresztette nejét. Szinte megmeredt a megdöbbenéstől:

– Ne ordíts! Mit ordítasz! – hebegte. És aztán ott állt sötéten, sután, jóvátehetetlen, amíg nejét az udvarbeliek körülfogták, és eltámogatták a lakásig.

Ez az egész kíséret, gyámolítás csupa egyetértő álnokság, színészkedés volt a Varga rovására. A ledorongolására!

Juci egészen oktalan, szörnyű nyögésekbe, pihegésekbe ment át sivalkodásából. A házbeliek szintén csupa áliszonyat, csupa álátkozódás, álrészvét, álrémüldözés hangjait hallatták a Varga állati kegyetlenségén, akivel nejét viselősségében megnyomorította.

De az egész ház fel volt riasztva. Sőt a szomszéd házba is átloccsant a csetepaté némi hullámverése. A házmesterné éppen künn állt a lakása előtt, és magával a háziúrral tárgyalt, amikor a Vargáné éktelen, segélykérő üvöltözése és a kísérő lárma hasgatta meg a levegőt. Átszaladt hát rögtön a szomszédba, mi történt? Kit nyúznak?

Körülbelül ez időben a Kahán ház díszuzsonnája keretében az egymás zsigereit marcangoló két ellenfél, Kahán doktor és Latyagos kifulladt. Mint két egymásra köpködő kandúrnak, ha végkimerül mindkettő, és csak a szemök izzik a gyűlölettől, undorodástól, úgy gubbasztottak időleges hallgatásban, új erőt gyűjtve az újabb viadalra.

Közöttük a zöld egyetemista Kahán Jenő összes külországi élményének önmaga által nagyra tartott tömegével, hiába akarta fölvenni a beszéd fonalát. Senkit sem érdekelt, amit mond. Pedig már rettenetes, orcapirító, félig kitalált tapasztalatait is szőnyegre vetette. Hasztalan! Mint valami tapsifülesnek a többi állat között, nem volt semmi szuggeráló ereje, hogy komolyan vegyék.

Mártika is beszélt már. De hát neki minden szava szintén afféle uraságoktól levetett, tudományos folyóirat, színes ismertetés zamatúnak hangzott… hát legföljebb édes hangja és tökéletes félrevezethetőségének bűbája keltett kevéske hatást.

Kahánné?… Jaj! Dehogyis mert vagy akart volna ő vitákhoz szólni, amikor egészen konyhaszolgálóiasnak érezte műveltségét még a kis Mártikájához képest is, hát még a Jenőkéjéhez képest!… És ezek még hol voltak a doktor fiától és Latyagos szerkesztő úrtól tudásban…

Ha csönd lett, és kínos természetűvé lett, akkor Kahánné a maga csengő, éneklő, kellemes hangján annyit engedett meg magának a társalgásban, hogy így szóljon:

– Ó, hát nemcsak vitázni kell, hanem enni és inni. Parancsoljanak még! Ez minden házi! Bár elismerem, manapság már cukrászdák és bárok is tiszta anyaggal főznek… Parancsoljanak még! Igazán szégyenben hagynak mint háziasszonyt. Itt marad minden!

Valóban, amikor Berkenyésihez intézett ilyen és hasonló szavakat Kahánné, hát csak titkos gondolataira és érzéseire tapintott.

Berkenyési irtó mennyiségű fogyasztás után, már-már kirepedni készülő hasfallal, keserves pillantásokat lövellt az uzsonna maradékaira, hogy azon szinte meg sem látszott a dúlása! Fújt, böfögött, titkos tornagyakorlatokat végzett hasizmaival Berkenyési, de már sem enni, sem inni nem bírt semmit.

Akkor vágta őt mellbe a sötét lelkű Latyagos barátja és támasza, a lenézett színházi és más még lenézettebb közlönyökbe nagyon is beillő kérdéssel:

– És te hogyan látod a jövő, a közeljövő művészetét, a kollektív művészetet?

Berkenyési pontosan a disznónak nehézkes, de azért nagy erejű és hatású mozdulataival és tisztára röfögéshez hasonló hangon kezdett ekkor az emberiség jövő művészetéről lendületes beszédbe.

Mindenkit leigázott. Mindenkit elragadtatott a társaságban. Tűz és lélek sziporkázott szavaiból, noha merőben értelmetlen, új összetételű szavak sorozatából állt fejtegetése…

Munkaközösségek!… Kollektív lélek kifejeződése!… Általános emberibe olvadt fajiság élesztő szerepe!… Eszmei magatartás!… Emberi kiállás minden műalkotásban, mint egyetlen lényeg!… Szintetikus látás!… Az új művésznemzedék tudatosítása, a kollektív lélekkifejeződés jegyében és nem elkorhadt, régi, osztályművészetek pepecselő, egyénieskedő, vacakoló izéjében… vacakolásában, vagyis törekvésében… Ajvaj!

Ha Berkenyési belefáradt, belezavarodott, sőt komikus ellentmondásokba keveredett közlendőivel, akkor topp!… Latyagos tüstént megállította… Márhogy tisztázza a fogalmak zavarát?

Dehogyis! Latyagos ilyenkor egyszerűen és kényelmesen azt vetette közbe:

– Ez olyan érdekes, amit most mondasz, Berkenyési, hogy le kéne, kérlek, gyorsírnom… Mert esetleg kifelejted a „Földünk” jövő számába adott cikkedből… amit okvetlen elvárok tőled, kérlek…

Erre aztán Berkenyési némi szabadkozás után, hogy a cikket kiizzadja ugyan, bárha nem kenyere, de, illetve, pedig, azaz, azonban, csakis egy távolabbi számról lehet szó… folytatta még ki nem folyt mondanivalóit, a társaság teljes elbűvölésére.

Kahán Zoltán doktor ült ott egyedül a társaságban akként, hogy nem tudta: mulasson-e, dühöngjön-e, hőködözzék-e, végleg elhűljék-e az égrepesztő marhaságok ilyen példátlan összezagyválásán, amit Berkenyési lángolva zúdít a társaságnak!

Végre is Kahán doktor, hogy mégis szórakozássá avassa magának az unalmasodni kezdő művészeti előadást, megkísérelte, mintegy látomásos összegezésben, valószerűsíteni a Berkenyési szavait, hogyhát utóvégre mit is jelentenek?

Akkor a következő képet rajzolta, de minden torzításnak mellőzésével, maga elé.

A Föld jövendő emberi életének egyetlen nagy Munkaközösségében nincs csak egyetlen osztály: a Dolgozóké! Városban, mezőn, erdőn, levegőben, víz alatt, tojásszerűen egyformán Dolgozók, a Kollektív Lélek diadalmas Teremtményei, boldog lendületben végzik a rájuk kiszabott robotot. Akkor jön a Nagy Mester, vagyis egy ilyen Berkenyési, szobrász Lángelme, aki azonban egyúttal Kollektív Lélek is… Ahol megjelenik, minden működés megáll arra a hosszabb vagy rövidebb időre, míg a nagy mester a Dolgozók közül födfedez szobrászi elhivatottságúakat, és ezeket aztán, mintegy zsenije besugárzásainak révén az Új Szobrászat egyénietlenül egyéni megérzésének rögtönös beavatottjaivá szuggerálja, hogy megalkossák életük művét. De!… De!… De!… De!… De!… Közben semmi másnemű kilengést nem engednek szellemüknek, mint ami szigorúan, pontosan, megfellebbezhetetlenül az Általános Emberi Munkaközösség Lelkének kereteibe illik…

Kahán doktor nem bírta tovább hallgatással:

– Kérem! – rikkantotta közbe Berkenyésinek egy kisebb, de alapos szellemi összeomlását eláruló lélegzetszünetben: – Kérem! A maga elképzelése nekem, ha jól értem, az, hogy már a szülészeti klinikákon nagyon ajánlatos volna, a kollektív lélek tökéletesítése érdekében, minden emberi csecsemőnek kiszabni a pontos sírási időt is a pontos széklettétel mellett és a pontos és szabályozott rugdalózási időt, a pontos pislogási időt, szám szerint… stb., stb. És erről mind naplót fektetni föl külön segédhivatalokkal, megállapítandó, melyik csecsemő helyezkedik szembe a kiszabott rendszabályokkal?… Hát ez, tatuskám, ne haragudjék, de bárzalom! Bárzalom, nem ó-val, hanem á-val, ahogy maga mondja!

Kahánné rémülten, könyörgőleg meredt doktor fiára, Mártika és Jenő undorral vegyes haraggal, Latyagosban máris kialakult a kaján helyzetfölismerés, hogy most már az általa átvett vitában nincs az a súlyos gorombaság, amit Kahán doktorhoz ne vághasson úgy, hogy az egész társaság ne helyeseljen, és így ne győzzön… De hát magát a nagy Berkenyésit, aki érdekében kavargott ez a sok pártfogó izgulat, teljesen kikészítette a sok evéstől, ivástól, beszédtől való ideges elmefáradtságában a Kahán doktor orvtámadása.

– Naja! – motyorékolta rémes buta képpel. – Ön nem komolyan izéli… na, hogyismondjam?… e-e-e… szellemeskedéssel akarja megoldani az izé… e-e-e.

– Hát beszéljek egész komoly tárgyilagossággal erről a kérdésről? – igazította meg monokliját Kahán, a doktor: – Igen röviden szólhatok hozzá. Szerintem az összes művészetek igenis főleg a mindennel eltelt henyék szórakoztatásával érik el csúcsteljesítményeiket. A zsarnokok, akik fölveszik azonban a festők ecsetjét a műtermükben, a kegyetlen hatalmaskodó nemesek, a vérszopó nagypolgári osztály uralmának fénykora a művészetek fénykora minden társadalmakban. Az elkényeztetettség, elpuhultság, elfinomultság kiszolgálása lendíti legmagasabbra a művészeteket… A tömegnek a művészet csak ezekből a korokból lopkod és gyárt, és alkalmazkodik olcsó ízlésükhöz és alacsonyodik le… Mint ahogy ez ma van, vagy ma csak kezdődik. A maga nagy kollektívumainak, kedvesem, az érzelgősség, az ízetlenség, a giccs kell kizárólag minden művészetben! Mást mindent csakis ráerőltetni lehet, és értetlen áll előtte. Ne ámítsuk magunkat, apuskám, álmokkal, a tömegek fölemelése, tudatosítása ügyében, már ami a művészetet illeti, mivel még csak a szakácsművészet összes remekeinél is többre fogja becsülni a jó, kis, egyszerű, paraszti, polgári kotyvalékokat és itókákat… Szintetizálás, neoklasszicizálás, neoprimitivizálás csupa ügyetlen, szánalmas lopkodás azoknak a koroknak a művészetéből, amelyek iramát egy kicsi, hatalmas, agyonrafinált emberréteg diktálta… A maga elgondolásai, drágaságom, a jövő társadalmáról különben tudja, milyenek?… Hát kár, hogy az ósdi vallásos világnézetet olyannyira lenézik és megvetik maguk, kollektív lelkek, mert például a katolicizmus mennyországa, a boldog, hajszálra egyszabású angyalaival és üdvözült lelkeivel egészen azonos azzal az elképzeléssel, amellyel maguk az emberi nem szebb jövőjét föstik le… Hát talán nem?

Így beszélt szédületesen szellemesen és iszonyúan meggyőzőleg a beteges hajlamú Kahán doktor. Szinte legázolta, és maga alá temette szegény Berkenyésit…

Viszont Latyagos valósággal afféle lelki nekihuzakodásban leledzett. Förgeteges, huj-huj-hajrás lerohamozásra készülőben csak a Kahán doktor első kis szónoklási defektjére lesett, amikor is oldaltámadást intéz ellene.

Csakhogy mindent meghiúsított ekkor az, hogy váratlan beront a ház ura, az öreg Kahán:

– Isten hozta, Isten hozta mindnyájukat! Csak üljenek, beszélgessenek tovább. Nem zavarok. Hogy vannak? Jól? Csak beszélgessenek nyugodtan tovább. Én csak, mamuskám, neked akarom elmondani, micsoda gazfickó, lásd, ez a vicink. De szemenszedett! De milyen! Fölvállalja tőlem a kert rendbe hozását a tavalyi húszpengős ár helyett tizenötért, de hát a munkát ő kiadja a másik házbeli egyik lakónak, egy falusinak, napi másfél pengő napszámra, úgyhogy ez csak négyötvenet keres a vicink tizenötjéből. De amikor fölajánlom neki a villatelkünk ilyen átalányban való rendbehozatalát, hát nem hajlandó! Három pengő napibért követel! Képzeld! Már vérszemet kapott. Nem dolgozik nekem ingyen!… Hát erre én véletlen kihallgatom, amint a falusival osztozik a kapuban, és elfogom ezt a falusit, hogy fölajánljam hát ennek napi kettő pengő napszámért a villatelek karbahozatalát… Az persze boldogan vállalja! Erre a vicink, kérlek, kihívó, goromba velem, fenyegeti a társát, hogy éhbérekre nyomja le a napszámokat, és fölzúdítja ellene a másik egész házat… Én éppen ott tárgyalok a házmesternével a földszinten, hogy ezt a vicepárt simán kirúgjuk… Egyszerre rettenetes patália a másik udvarunkról. Kétségtelen, azt a jámbor, rendes falusit kezdik verni a viciék lázítására a házbeliek… Éppen átszaladt a házmesterné, megtudni: mi történt?… Hát ilyen sötét, aljas alakokat kényeztetünk mi el a nyakunkra, mamuskám?

Kahán Béla egyvégtében hadarta el mindezt. És közben, hangoztatott eredeti szándéka ellenére, odaült egy fotöjbe a társaság közé, megragadott egy szendvicset, enni kezdte, ivott rá, megdicsérte a szendvicset. És simogatta neje szép fehér, formás, de már kék visszerezettel tele kezét. Majd újabb lefetyelésre készült.

A Latyagos megfogalmazásában valahogy így szólott volna a ház urával megszaporodott társaság jellemzése: minden nagyobb távlatú szellemi érintkezésnek befűtöttek, ha egy otromba félállat zúdítja közéje a maga otromba valóságszemléletének vaskos és mocskos tényeit!

Kahán doktor és Jenőke is, Mártikával együtt, kényelmetlennek érezték édes jó apjuknak közibük tolakodását. Röstellték is a papa megpendítette közönséges hangot egészen érdektelen alávetettjeivel való krajcáros hercehurcáiról.

Az egész társaság csupa feszengéssé vált. És latolgatássá: meddig szerencsélteti őket az öreg Kahán? végleges-e maradása? hogyan lehetne megszabadulni tőle?

Latyagos az ismert módszerhez folyamodott. A doktorhoz fordult:

– Hát hogy reflektáljak előbbi elmélkedéseire. Sok múlik azon, hogy valakinek majdnem kóros averziói vannak ápriori minden evolúcióval szemben és beteges nosztalgiái minden porladó reakció iránt, ilyen lelkitabellával mindenekelőtt egy komoly pszichoanalitikushoz kell fordulnia az illetőnek, hogy az illető aberratív hajlamoktól befolyásolt világfölfogásának kóros libidóit megszüntesse…

Puff! Az öreg Kahánra került a kínos feszengés sora:

– Miről beszélnek? – firtatta rögtön halkan nejétől, miután a fejét idegesen kapkodva, semminemű értelmet nem bírt kihámozni a Latyagos szavaiból.

– A szobrászatról! Azt hiszem! – felelte Kahánné kissé elvörösödve öregének, az övével egyesíteni szándékolt ostobasága fölött.

Ámde ekkor a szobalány szólt át az ajtóból:

– A házmesterné! Beeresszem, nagyságos úr?

– Be-be-be! Jöjjön csak! – kiáltotta az öreg Kahán, illetve intette is kézzel-lábbal, mint egy karmester, mint egy hadvezér, aki mégiscsak átveszi a vezető szerepet a saját bandájában, és a torkára forrasztja a tudákos vendégeinek (mint itt a külvárosban mondják) a sok süket halandzsát.

A házmesterné tehát belebbent.

Még mindig szép asszony volt, amint mondják. Negyven és ötven között. Haját a barnából aranyszőkére oxidáltatta, és vízhullámmal bodoríttatta. Idevaló őslakos, kültelki kis lápvirág volt maga is, amikor szolgálónak, pesztonkának fogadták meg őt Kahánék, még a másik, nagyon is szerény lakásukba. Aztán az ő emelkedésükkel került jobb és jobb helyzetbe, hogy végre mint Csillik Ede, szakmunkás, szerelő felesége egy remek, kényelmes házmesteri alkalmazásban biztosítottnak érezze sorsát.

A kis Lujzikával annak idején viszonya volt az öreg Kahánnak. Majd egyik és másik fiának is. De ettől függetlenül az egész család tökéletes bizalmát bírta, mert eszes, ügyes, erélyes némber volt. Kahánné néha legjobb barátnőjének érezte. A ház legbensőbb ügyeibe is beavatta, és tanácsát kérte bennük.

Hát most itt állott Csillik Edéné szül. Zomántz Lujza a társaság előtt.

Nyugodtan, elfogódottságnak legkisebb jele nélkül üdvözölte a jelenvoltakat, és fogadta el a Kahán meg Kahánné által neki fölkínált ülőhelyet doktor Kahán és Latyagos között. Majd szintén a legcsekélyebb szabódás nélkül vett föl egyik tálcáról egy minyont, amikor kínálták, és majszolta, kecsesen, alátartva egyik markát az esetleg lehulló morzsának.

Valamikor ő bosszankodott, ha a vendég lehullatta a zsíros, vajas morzsát a szőnyegre, parkettára, és a fene őket!… beletaposták. De ugyancsak tőlük leste el a finom evés különféle tartásait.

Doktor Kahán titkolatlan lenézéssel és bosszúsággal fintorgott a házmesterné társaságának. Sőt, sőt, sőt a föltétlen evolucionista Latyagos szerkesztő úr is kissé sértődött és meglepett képet vágott rá, hogy a demokráciát Kahán és neje, vendéglátó gazdái, így átviszik a gyakorlatba, pont az ő jelenléte idején.

– Hogy mi volt? – meséli már a házfelügyelőné. – Egész jól tetszett sejteni, Kahán úr! A vicink és a felesége felbujtogatták ezt az egész Csudavárat a Tulicsék mufurca ellen. Mindenütt elbocsátások a gyárakban, mindenütt csak csökkentés a melózóknak, hát minden proli zabos, ha csak ilyet hall is, hogy benyalók és mószerolók jelentkeznek a góréknál, ahogy a viciék a Tulicsék mufurcára kenték ezt, Kahán úrral… Csakhogy a ruhát nem merték ám leadni a parasztnak, még inkább ők pucoltak előle, amikor fölpaprikázódott a köpködésükön.

Kahán doktor és Latyagos, valamint Berkenyési, sőt még Kahán Jenő is, bár a házmesterné sok kültelki tolvajnyelvű szavát értették, azért akadtak új képzésűek köztük, amikkel szemben bizony éppúgy állottak, mint az öreg Kahánék az ő tudományos terminus technicusaikkal szemben.

Az öreg Kahán érezte és élvezte ezt. Teljesen elemébe került, és biztatta a házmesternét:

– De hát nagyobb zrí volt, édes Lujzikám! Ki visított, hogy gyilkolják? Segítség, segítség!

– Juci! Tulics Juci! Akivel ez a paraszt összeállott. Csajnak kapta meg ezt Tulicsné minden ágyrajárója. És még hányan! Csak éppen rendőri bárcával nem sétált már ez az utcán. De hát úgy látszik, ezzel a mufurccal lelte meg a Juci zsákja a foltját. Egy fuvaros jasszkali meg egy falusi srác, úgy látszik, legjobban összepasszolnak. Mert Juci meghagyta a gyerekét is ettől a paraszttól, ha ugyan tőle kapta otthon, és nem a Mauthner-szállóban, ahová más palijait vitte. Úgy ejtik át ezt a falusi marhát ezek, ahogy akarják. A linkhadovájukat sem értette eleinte. Az orra előtt csapták be.

– Szóval a Tulics lány visított?… De minek bunyózta éppen őt ez a paraszt, az izéje?… – érdeklődött Kahán.

– Minek? – magyarázta a házmesterné. – Hát mert Juci a viciékkel tartott ellene, és ő is köpködte a parasztot, hogy lenyomott napszámért akar dolgozni a háziúréknak. Mit tudni, hogyan fejik meg Tulicsék a viciékkel egy követ fújva ezt a parasztot?… Hiszen most is, a vici el nem merte volna vállalni ezt a kerti melót, ha ezt a kerti szakmunkát értő parasztot be nem állíthatják…

– Disznók! – csóválta fejét Kahán. – Kirúgom őket!

– Mi az hogy? – helyeselt a házmesterné, aki sok okból kifolyólag utálta a viciéket. – A vici albérletbe adja ki a műhely munkáit is, a felesége egy takarításnál többet nem vállal… Az egész Csudavár prolitársaságából ők a legszájasabbak! Pedig úgy megy nekik, ahogy akarják!

– Szóval a paraszt azért bunyózta meg a Tulics lányt, mert keveslette a két pengő napibérét, amiben velem egyezett meg?

– Ahogy mondani tetszik! Kitört végre ez a paraszt is, mint a túlhóhérolt ló a hámból. Olyan, de olyan ruhát rakott a csajára!… Pufálta, rúgta, nesze neked, viciék! Az meg, értem a Tulics lány, most a kilencedik hónapban hordja már a kölykét, alig mozdul a nagy hasától, hát persze hogy ordít, mert el is vetélheti ezt a gyereket, egy rúgásra!… Ami talán legjobb is volna nekik, amikor olyan nyomorúságban vannak, hogy maguknak sincs kajára hétszámra… Csak ezen a nyomorult paraszton élősködnek!…

Kahán Mártikát legelőbb kicsikét kínosan, de nagyjában közönyösen érintette az egész hajcihő a Csudavárban. Az úgynevezett szociális érzékét sem tudta izgatni a vicijök kapzsisága, a parasztlakó árrontása, mert hisz mindez a körülötte zajló mindennapi dolgok jellegéhez tartozott.

Ám amikor a házmesterné ridegen, tárgyilagosan azt a jelenetet érzékeltette meg, hogy az otromba paraszt a terhes párját veri és rugdalja, Mártikát a fölháborodás, az iszonyat szinte ájulásszerű lelkiállapotba taszította:

– De hát hallja, Lujzi! – sikoltotta egyszerre a házmesterné előadásába. – Hogyan beszélhet ilyen szívtelen, ilyen részvétlenül egy gaztettről? Amikor egy kisbabát váró nőt egy gyalázatos emberi dúvad bántalmaz, és, és, és koraszülést idézhet elő nála!… Én telefonálok a rendőrségre, és elfogatom ezt a gyilkost!

Mindenkit szinte most rázott erkölcsi tudatára a Kahán Mártika érzékeny lelkének háborgása, hogy valóban mily szabadján dúl közvetlen orruk előtt a legförtelmesebb durvaság, míg ők, anélkül hogy beleavatkoznának, kényelmesen, felelőtlen, szégyenteljesen siklanak át rajta.

Persze mindenkiből más hatást váltott ki a helyzet.

Az öreg Kahán a fölszökkent Mártikáját visszanyomta hatalmas, zsírpárnás mancsával a fotöjbe:

– Te csak ne buzgólkodjál egy ilyen proli csetepatéban. Akkor csak ennek tarthatnánk egy külön telefont!

– Mi nem avatkozhatunk idegenek családi ügyébe, gyermekem! – kontrázott férjének Kahánné is.

De Mártika izgultan, vörösen, szinte pityeregve hordozta körül kétségbeesett tekintetét a társaságon, és végre is Latyagosnak, hű imádójának és mesterének fakadt ki:

– Lássa! Az én szüleim így térnek napirendre a legnagyobb szörnyűségek fölött is. Holott igenis segíthetnének néha, és kötelességük is volna ez!…

Latyagos, bár kitüntetésnek érezte, hogy fontossá, hangadóvá, szinte felsőbb ítélőszékké avatja ronda személyiségét a ház kisasszonyának hozzá való föllebbezése, nagyon is diplomatikusan szólt a kérdéshez:

– Szerintem – úgymond – az egyes esetek megkorrigálása az általános szociális bajokból annyi, mint egy óriás magtár rohadozó terményéből pár kilót megtisztogatni, promt használatra, és nem nyitni szellőztetésre ablakot, nem forgatni föl alapjában a rohadni indult egész magtárt…

Latyagos ezt a hasonlatot a „Földünk” egyik munkatársának értekezéséből csente ki saját használatra, és átlag két-három hónapig körülbelül minden szociális tárgyhoz vágó vélekedésébe beleszőtte.

Mártika is hallotta már tőle néhányszor. Hát csak egy megvető pillantást lövellt mesterére és szerelmére, mintegy legyávakutyázva őt vele, és bosszúsan legyintett is, gyönyörű fejecskéjét is megrázta, hogy kékesfekete, maguktól göndör, ondolálással mégis silánnyá nyomorított fürtjei csak úgy libegtek.

– Sőt ellenkezőleg! – vette föl a vitát Kahán doktor Latyagossal. – Egyetlen, amit bárki tehet a társadalmi bajok megszüntetése terén, ha a maga kis szűk vagy tág hatáskörében orvosol, ahol tud és enyhít… Itt van, húgocskám, kérlek, ez a néhány pengő! – vett ki mellényzsebéből Kahán doktor pénzt, és nyújtotta Mártikának: – Add ezt át valahogy annak az ínségeskedő párnak, akkor kevésbé marakodnak, mintha a rendőrséggel hurcoltatod el valamelyiket, hogy jobban megbénítsad nyomorúságukban őket…

Mártika mosolyogva, hálásan vette át az adományt, és puszit hintett bátyjának:

– Igazad van, Zoltika!

– Szerintem nem! Ez erkölcstelen! Könyöradományok szoktatják rosszra a dolgozó népet, a jótékonysági intézkedések egyenesen a legdemoralizálóbb ténykedések! – szavalta Latyagos.

– Minden szőrösszívű alak ezzel nyugtatja meg a lelkiismeretét, amikor elmegy éhenhalók mellett, és koldusoktól megtakarított filléreknél a cigarettaszámlájára gondol! – csattant vissza elég élesen a Kahán doktor hangja Latyagosnak.

Az öreg Kahán, bár semmi esetre sem helyeselte a megfizetett munkán fölül való kegyadományokat, jelen esetben büszke volt fiára:

– Talán, ha úgy éheznek ezek a Tulicsék, mégis legrégibb lakóink itten, hát küldhetünk át nekik valami ételmaradékot! De ne vidd, szokásod szerint, túlzásba az adakozást, mamuskám! – fordult nejéhez az öreg Kahán!

Mire Kahánné boldogan bólingatott:

– Igen-igen! És a padláson hányódik annyi régi babakelengyénk! Ebből küldünk a fiatalasszonynak!

Most még egy utolsó eszmecsere következett. Mert Mártika, aki hivatva volt édesapja és édesanyja kegyadományait összeszedetni a cseléddel Tulicsék számára, megjegyezte:

– Tessék! Most ez a kegyetlen barom lakójuk nyilvánvalóan részesülni fog Tulicséknál a küldeményünkben. De én teszek róla, hogy az meg ne történjék! Személyesen viszem át a szobalánnyal, amit szegény öreg Tulics néninek és a lánynak szántunk. De megtiltom nekik, hogy a lakójuknak adjanak belőle. Lássa a gazember, hogy nem ő lel irgalomra tőlünk!

Hát erre a beszédre az öreg Kahán és neje is fejét rázta. Valamint a doktor fiok is. Ugyanő csinált elvi kérdést a Mártika fölfogásából.

Kifejtette, hogy a parasztnak van igaza az egész viszályban. Kell, hogy megfegyelmezze hozzátartozóit, hogy ne ellenségeket tartson háta mögött is otthonában, akiért sanyarú életküzdelmét folytatja. Hogyan mert neje szembehelyezkedni vele? Épp akkor, amikor leütötte vetélytársa keresményét annak kezéről, miután az éppenséggel be is csapta őt előzőleg. A struggle for life elve örök érvényű. Ha valaki olcsóbban bír termelni, akkor nyer a versenyben. Itt nincs cáfolatnak helye! A nő érdeme szerint bűnhődött!

De hát ezzel szemben Latyagos éppen az ellenkezőt állította. A paraszt közönséges áruló, dezertőr. Mert nyomorgó osztályát hagyja cserben azzal, hogy munkabért ront. A nője igenis helyes szociális érzékű, ha ezért megrótta. A munkáltatóval szemben való szolidaritás éppen a struggle for life elvén, a dolgozók egyetlen lehető győzelmi záloga! Ezt az erkölcstelen tőke örök vágya letörni. De az idők, a javak helyes megosztásának fognak helyt adni abban, hogy munkát semmiképp se lehessen szabad verseny címén kizsákmányolni!

Most aztán külön és karban csaptak össze a hozzászólások.

És jellemző, hogy a társaság pontosan két részre szakadt. Az öregek és a fiok, a doktor, álltak szemben a fiatalabb nemzedékkel, hozzájuk értve Mártikát is.

Mártika amúgy is jóvá akarta tenni azt, hogy időleg összekoccant mesterével és bálványával, Latyagossal, sőt majdnem megtagadta őt bátyjával szemben.

A vitát bezáró általános búcsúzás kavargásában Mártika mindenesetre szerét ejtette, hogy Latyagos kérdő tekintetére, hunyorgatással és ujjmozdulat jelbeszédével tudtára hozza: várhat rá az utcán!

Világfájdalomra, huzamos lelki emésztődésekre, bánkódásokra, búsongásokra berendezkedhetnek jobb sorsú emberek. Szegények? Ha testi betegségben sínylődnek, inkább csak akkor szenvednek. A lelki bajokat kénytelenek hamar kiheverni, és minden alkalmat megragadni nagyobb-apróbb örömre, mulatságra.

Ha Tulics Juci üvöltözött párjára mint gyilkosára az udvaron, az nem jelentette azt, hogy odabenn a konyhában hamar ki ne békültek légyen.

Varga Kettő a keresett négy pengőt letette Tulicsné elé, a ház asztalára. A vénasszony rögtön rátette venyigeszerű mancsát két pengőre a pénzből. Ennyit tett ki a havi villanyszámla. Az Elektromos Művek beszedő embere már többször járt náluk, és irgalmazott a haladékkal. Most már csak az jött volna, hogy kikapcsolják a villanyt, és akkor a büdös, ronda petrollámpát szedik elő, mint nem először. Tulicsné már ki is takarította a petrollámpát, és új kanócot húzott bele. Befutott azonban ez az áldásos négy pengő a csaló vici jóvoltából, hát első kellett légyen belőle a villany kifizetése.

Mind Juci, mind Varga Kettő belenyugodott ebbe. Illetve Varga Kettő alig szólt bele a háztartási ügyekbe, még ha az ő bérére és bőrére mentek is azok.

Most is Juci markolta föl a kettő fölötti kettő pengőt, és Varga jelenlétében hangtalan szájmozdulatokkal értekezte meg nagyanyjával a következőket:

– Ne főzzön! Ne habargasson, ne rántson be most vacak leveseket. Együnk valami kiadósat. Mert munkába megy újra holnap ez a piszok paraszt. A háziúrnak megy. Hoz pénzt megint. Le vagyunk romolva. Zaba kell, komoly zaba. Hentestől hozok kaját, és cigit is kell hozzak.

Hát Tulicsné beleegyezett, hogy Juci induljon el vásárolni.

Addig Varga gyorsan szerzett egy kis kórót, deszkavéget, széndarabot a környéken. Befűtöttek, mert hűvös volt az este. Aztán Varga átadta magát a zeneművészet művelésének.

A kertben talált egy eldobott szájharmonikát. Előbb csak két hang jelentkezett benne a fúvásra és szívásra is. Aztán Varga addig mesterkedett a kis jószággal, míg már annyi hangot tudott belőle kicsiholni, mint ahány lyuk süketen nyávogott a harmonikából. Jucit idegesítették ezek a zeneművészeti kísérletek. De Tulicsné földsüketsége felől Varga nagyszerűen gyakorolhatott.

Ma este már ott tartott, hogy majdnem végig fújta:

 

Ezt a kerek erdőt járom én, Ezt a barna kislányt várom én, Ez a barna kis (lány ibo) lyaa

 

A (lány ibo) kihagyott. De a vége:

 

Én vagyok a vígasztalója!

 

Ment bizony! És Varga, tyű!… be boldog volt. Alig várta Jucit, hogy megmutassa neki, mire vitte a szemét közt talált hangszerrel.

Juci meg is érkezett némi késéssel. Mert mindig elpletykázott valahol. Elvásárolta a két pengőt az utolsó vasig. Viszont pazar dolgokat hozott. Egy óriás darab marcit, egy egész hatalmas csülköt, egy nagy darab szalonnát és parizert, két csomag cigarettadohányt és egy fél liter bort is.

Ez a bor foghúzósan savanyú, nyúlós, ragacsos lőre volt. Bicskát mellékelhetett volna hozzá a csárdás, hogy el tudja vágni a vendég szájától. De hát a zsíros csülökre vizet inni annyi, mint kész gyomorbajt szerezni. Pláne kiéhezett szervezetnek… Így még Tulicsné is okosollotta unokája kiadását az olcsó vinkóra.

Erre aztán gyúrjad!… Nekiestek a csülöknek, kenyérnek, és pofáztak istentelenül, rendületlenül, amíg már szusszanni alig bírtak… A zsíros húshoz a vén Tulicsné föláldozta négy főzni való vöröshagymáját. A hagyma rémséges szomjat idéz elő. Hát amikor a zabálásra kitöltötték a fél liter bort három repedt, csorba pohárba, nemcsak úgy ment le a torkukon, mint Glódánba a ménkű, hanem még szomjasabbak lettek rá.

Hármuk közt mindenha Juci képviselte a fönntartástalan könnyelműséget, felelőtlenséget, és hát így ő vállalta mindig a kísértő nőstény ördög szerepét is a családban.

Az Elektromos Művek számára félretett kettő pengő a Tulicsné rongyos szvetterének zsebében bizonyára kezdhetett már ijedezni Juci aljas szándékaitól. Már mondta is Vargának:

– Csak még egy fél lityi pia lenne! Mit szólsz? Mindjárt dilizni kezdek, ha ez a vén dög nem hajlandó letejelni abból a villanypénzből egy fél lityire valót. Rém piálhatnám! Hát te?… Ne tagadd, piszok!

– Inni innék én is! – nyámolygott, nyeldekelt Varga Kettő is keservesen. De hát ő sohasem merte megbontani a vén Tulicsné képviselte házi fegyelmet. Legföllebb bízott benne, hogy Juci majd fölforgatja, és lesz egy kis itóka a villanyravalóból.

Juci már kezdte is nyaggatni nagyanyját:

– Ha tegnapelőtt járt itt a beszedő, hallja, Nyanya, akkor holnap, holnapután nem tolja megint ide a képét. Addig pedig Jankó hoz gubát újra.

– Mit akarsz? Mit akarsz kihozni ebből? – firtatta nyugtalan a vénasszony.

– Kéne egy fél lityi pia még! – vallott Juci.

– Ezt ni!

– Ide figyeljen!

– Nincs vásár! A beszedőnek úgy rimánkodtam legutóbb, hogy ki ne kapcsolja az áramunkat, míg megkönyörült.

– Ejnye! – legyintett Juci. – Maga, Nyanyó, ne rimánkodjék! Maga követelje, hogy jár magának a világosság! Ingyen és bérmentve.

– Mi jár? Micsoda világosság? Micsoda ingyen?

– Az örökvilágosság!

Irtó tapintatlan, kíméletlen, tiszteletlen, durva élc! De hát ebben a körben másként robban az ötlet is, mint a jobbakéban. A vénasszony a halálára és a kenetességére célzó elmésségre nem ájuldozott, hanem elvigyorodott.

Ez semmi! De Varga Kettő rettenetes, rángó, fuldokló röhejbe tört ki. A fordulatos, kaján eszéért, készen kapott meg maga csinálta szellemességeiért imádta legjobban nejét Varga.

Most jóllakott dugig, egy kis szeszkót is löttyintett a hegyébe, meleg volt a konyhában az egész napi szelen, fagyon való vacogás után… Hát Varga Kettőnek ezek az órák körülbelül olyan lelkiállapotot jelentettek, mint amelynél különbet az Üdvözültek Honában sem képzelt magának.

Gyöngéden, szinte rajongással nézett Jucijára. Meghatották őt idomtalan vonalai. Hogy ilyen bűbájos teremtés lészen a gyereke anyja… Ó! Ó!

A könny is kicsorgott aztán Varga Kettő szeméből a féktelen jókedvtől, arra a huncut mellékgondolatra is, hogy neje eszessége majd sima módot lel kivágni nagyanyjából a kínzó szomjúság enyhítésére, egy kis újabb italravalót.

Juci a maga vásott élet- és emberismeretével nagyanyjával szemben ritkán alkalmazott egyenes módot a szándékai kivitelénél. Mert tudta, hogy azzal a vénasszonyt csak megnyakasítja. Könny se, veszekedés se, csapkodás se hat rá másként, minthogy megkettőzve fordítja vissza ugyanazt.

Ellenben jól alkalmazható a vénasszonynál a néma álszenteskedés, fájdalmas vagy mogorva visszahúzódás. Úgyszintén az élc. Megmosolyogtatni nagyanyját annyi, mint félig megpuhítani szándékának.

Ezenfölül aztán Vargán keresztül lehetett kitűnően zongoráznia Jucinak nagyanyja kedélyén és akaratán.

A vénasszonynak Varga a tisztességet jelentette. Bízott a tökéletes hűségében. Bízott benne, hogy Varga beváltja szavát, ha lesz módja rá, és törvényes hitvesévé teszi unokáját.

De nem bízott nagyanyja Jucikájában. Rettegett, hogy Juci szakítja szét a Vargával való viszonyt. Nem törődik a törvénytelen gyerekével! Nem a szégyennel, becstelenséggel… ha megvadul.

Hát ehhez képest a vén Tulicsné olvadozott a gyönyörűségtől, ha azt észlelte: veje és unokája jóban vannak, és remegett, ha összeakasztottak.

Juci ezúttal a kettő pengőből kizsarolandó újabb fél liter bor érdekében egyszerre dobta küzdőtérre mindkét módszerét.

Csinálta ezt a rossz élcet nagyanyja elvigyorítására, és rá rögtön macskaszerű mozdulatokkal Varga Kettő ölébe mászott, tépte a bajszát, haját, pofozta őt incselkedve, csókokkal fölváltva, és közben nagyanyjának mozgatta száját:

– Úgy imádom ezt a büdös gazembert! Bevált mint szakkertész! A háziúr viszi a villatelekre. A rosseb rágja ki a belét! Kisebb napszámot fizet Jankónak, mint a vicinek. Napi kettőt. Érti? De öt napig is dolgozhat… Ne féltse azt a villanypénzt! Hozzunk egy fél lityi piát még. Nem többet!

A vén Tulicsné már ott tartott, hogy fölváltva éldelgett az unokája fölvilágosításai fölött, és sápadozott a rémülettől, hogy Juci akarata letöri az övét, és megbontja a villanyravalót.

Kopp! Kopp! Kopp! Az ajtón ebben a pillanatban erélyes koppantások rezzentették össze Vargát és ölében párját. Az ajtó kicsapódott.

Miazistenhetedikcsudája?

A háziúrék gőgös, puccos, fehérszalag-bóbitás szobalánya áll az ajtóban egy marha nagy fatálcával. A tálcán csomagok. De ezenkívül a másik kezében is tart egy nagy motyót.

Ez is hagyján!

Ám a szobacica mögött maga Kahán Mártika áll. Mint az égből szállt angyal, édesen, gyönyörűen, szinte lebegve a légben. És az ő aranycsengőszerű hangocskája érdeklődik:

– Szabad? Nem zavarom magukat?

Ó, Mindenható, Mindenüttjelenvaló Örök Hatalom! Hát miként lehessen viselkednie egy rozoga, süket, öreg néninek, a nyomortanyája kellős közepében, félig utcalány unokájának és minden különösebb helyzet nélkül is otromba, félszeg, tanyasi parasztlegény lakójuknak?

A konyha megdermedt. Valóságos önkívületbe esett. Tulicsné sipítozott, hogy hová engedje be? hová ültesse le a nagyságos kisasszonyt ilyen piszkos lyukban?

Juci kiugrott a Varga öléből, és fölrántotta őt is, hogy ünnepies fogadó tartást vegyen legalább a két vendéghölgy előtt, ha már a kalapja nincs a fején, hogy alázattal lekaphassa előttük.

Tulics Juci egész-egész pici korában még játszott is egyszer Mártikával a mezőn, a német frájla felügyelete mellett. De hát azóta, mint a végtelenbe húzható szögnek két szára, egyre növekedett a köztük levő társadalmi táv.

Mégiscsak Juci volt, aki leghamarabb önmagára és hangjára talált. Mártika elébe ugrott, és tessékelte, fürgén hordva nagy hasát:

– Parancsoljon beljebb, kisasszony. Szűken és mocskosan vagyunk itt. De ez a szék elég tiszta talán. Tessék, foglaljon helyet! Megtisztel minket nagyon!

– Csak egy pillanatra néztem be magukhoz! – szabadkozott Mártika.

De azért leült. A szobacicus orrát fintorgatva árulta el, hogy nem mer hosszabb lélegzetet venni a nem éppen ámbra- és ózonillatú konyhában. Mártika bátorságát látva, szinte megszólólag, figyelmeztetőleg, sürgetőleg kérdezte tőle:

– Én hova rakjam ezeket a holmikat?

– Akárhová! – rendelkezett Mártika, és hangjában némi rendreutasítás is volt a finnyáskodó cseléd számára: – Láthatja, az asztal üres. Tegyen oda mindent.

– Jól van! – engedelmeskedett a szobalány. De nem adta föl előzetes fanyalgását, és tüntetőleg szemtelen nyerseséggel érdeklődött, amikor a csomagokat az asztalra csapta, és csak a tálcát lógatta kezében: – Én mehetek is? Vagy még maradjak?

– Mehet! Legföllebb nem szükséges azonnal mutatkoznia benn apuskáméknál a szobában, hogy már visszajött! – adta utasításait Mártika.

Mire a szobacicus még vásottabb és egészen szükségtelen nyíltsággal felelte:

– Én nem mutatkozom. De ha itt is tetszik időzni, és a szerkesztő úrral is tetszik sétálni még, az úr úgyis fölfedezi a kisasszony elmaradását, ha én el nem árulom is, és murizni fog!

– Mindegy! Mehet! – intett Mártika némi gőggel. De azért eléggé elvörösödött rá, hogy a párbeszéd bizonyos betekintést enged ezeknek a nyomorgó embereknek az ő tilalmasabb természetű szórakozásaiba.

– Jó estét! – köszönt el változatlanul olyan modorban a szobacica, mintha azt mondaná: na, tisztelem az ízlésedet, kedves kis nagyságám, hogy ilyen hagymaszagú randa népekkel egy levegőt bírsz nyugodtan szívni!

Azzal elpályázott.

Mártika kissé elfogultan nézett a Juci szeme közé, és a csomagokra mutatva, így szólt:

– Azért küldették apuskámék maguknak ezt a csekélységet, mert azt hallottuk, magát annyira bántalmazta az… izé… ő, a lakójuk!…

– Ez a bitang? Az uram? – nyerte már teljesen vissza nyelvét Jucika. És nevetve a Varga inas nyakára csapott, hogy csak úgy csattant: – Hallod, te vagány? Pofozni merj csak máskor!

Varga képe szinte tűzfényben lobogott a szégyentől. Még mentegetőzésre, megmukkanásra sem volt elég mersze. Amikor ilyen igézetes úri kisasszony kéri számon, hogy miért komiszkodott? Rettentő hálás volt Jucinak, hogy az röhög a vendégnek, és ezzel védi őt. Mert ártalmatlan incselgésre fordítja az egész összetűzésüket.

A vén Tulicsné szemét meresztgette csak. Semmit sem tudott az udvari botrányról. Benn szunyókált alatta a konyhában.

Mártika persze hogy kiesett a vállalt szerepéből, hogy Vargát megleckézteti.

A házmesterné előadása után valami szörnyű látványra készült ebben a nyomorlakásban. Az áldott állapotú nő talán vérében fetreng, és agyonrúgott csecsemője teteme fölött zokog. A gonosz párja zordul, mordul, esetleg részegen ordibál… A nyanyó a sírástól tikkadt szemmel gubbaszt…

És íme, előtte egy vigyorgó, eleven nénike. Egy jámbor, rásunyítni is alig merő, egészen rokonszenves fiatalember… Maga az áldozat pedig?… Hiszen láthatólag ő itt a ház úrnője, talán zsarnoka is…

Mekkora erőfeszítésbe került Mártikának, hogy legyűrje iszonyát, amikor ide készült! Most pedig?… Önkéntelen kottyantotta ki:

– Úgy látszik, a házmesterné túlzott. Mert ő tájékoztatott bennünket, hogy a viciék fölkésztették maguk ellen a lakótársaikat, és maguk közt is egyenetlenség támadt…

Minthogy Mártika elakadt, mert ki is fogyott a neki kényes mondanivalóból, Juci rögtön kisegítette:

– Ugyan – legyintett. – Köztünk semmi nagy zrí nem volt. A vici paprikázott föl engem is, hogy az uram éhbért kapna a háziúrtól. Azért muriztam. De éppen a házmesterné súgta meg nekem, hogy a góréék… izé, a nagyságos úrék, kirúgják a vicit, és ő csapott le az uram keserves keresményéből… Pedig ez ért a kerthez. Hiszen falusi mufurc! Ugye, te jószág? Az anyád térdét!

Megint beleragadt kedélyesen a Varga hajába, és cibálta.

Mártikának már sok is lett a nagy családi kedélyeskedésből. Hirtelen fojtogatni kezdte őt a konyha melege, hagymaillata. Rágyújtott, hogy a bűzt ne érezze. És fölkelt:

– Hát akkor fogyasszák el ezt a csekélységet. Én megyek. Isten velük. Jó estét! Jó estét!

Tulicsné odaugrott, és hálálkodó szavak özöne közepette kezet akart csókolni Mártikának az adományokért, a látogatásáért… Mártika zavarral és némi undorral is védekezett, és hátrált kifelé. Az ajtót pedig, ugyancsak a hálarebegő szavak tömegét zúdítva feléje és egymást félrelökdösve a vetélykedésben, Juci és Varga nyitották ki előtte.

Alapjában Mártika kitűnő hangulatban távozott a förtelmes konyhaalbérletből. Olyanhoz hasonlított ez a hangulata, mint amikor a panoptikum álrémségeinek átélvezése után lélegzett egy nagyot a friss levegőn. A nyomortanya meglátogatása előzetesen még csak oly irányúlag is nyomasztotta Mártikát, hogy legalábbis ízetlen lesz közvetlen utána léha szerelmi játékokba bocsátkoznia Latyagossal.

Most ez a lidércnyomása is eloldódott. Alig várta, hogy már szellemi eszménye karjába dőljön, és csókjait tűrje meg viszonozza.

A rúzst délutáni világításra kente föl vastagon amúgy is piros ajkára Mártika. A nyomorlátogatás izgalmai alatt elmulasztotta átkenni ajkát alkalmas, csókálló zsírral. Most kutyafuttában sikálta nyelvével, gyöngyfogaival két ajkát, és törülte át picike zsebbevalóival a ragadós rúzstól, bosszankodva rajta, hogy cigarettáját, retiküljét is kell fognia. És így rohant, rohant a szokott helyre, az első utcasarokra Latyagoshoz.

Ám őszerkesztő-urasága a hűvös, szeles, permeteges estére a naptár szerint öltött vékony, divatos ballonkabátot, és nem az időjáráshoz. Csudára kezdett vacogni a várakozásnál már az első öt percben. Pedig még vagy ötször öt következett utána szerelme és türelme teljes próbájára. Az utcasarkon nem bírta, mert a szél éppen ott húzott, dudált, sziszegett legjobban. Behúzódott egy kapu alá. De öt perc múlva az a szélmentes zug is didergette, gémbergette, dühítette…

– Hát tüdőgyulladást aztán nem érdemes kivárnom itt! – motyogta Latyagos szerkesztő úr magának. – Elmegyek! Csak hogyan értesíthetném a nőt? Goromba lennék, ha nem várnám meg. Viszont áthűlök. Dögöljek meg érette? Ezt nem óhajthatja tőlem!… Százig számolok lassan, és ha akkor sem jön, kénytelen vagyok elpályázni melegebb tájakra!

Számolt tényleg lassan harmincig. De akkor a harmincegynél eszébe jutott az, hogy doktor Kahán őt, nem is nagyon burkoltan, a társadalom piszkának nevezte, sőt a rendesnél is ragadósabbnak, aminek már a seprő sem használ, hanem csak a lúg és drótkefe… Az öreganyját is a meleg gazemberének!…

És itt Latyagos szerkesztő és társadalomtudós költő úr dühében észre sem vette, hogy megindult és jön, jön, jön az arcátlanul nekitámadó, kalapját lesodorni akaró szélben. Egyszer, amint kigombolkozik, előhúzni akart cigarettatárcája miatt, hát egy orv légroham tisztára szárnyakat csinált ballonkabátjából, és csaknem nekisodorta egy hirdetőoszlopnak. Ehhez véve azt is, hogy valami nedves permeteg szitált, és pápaszemét bemeszelte, amikor úgy is rövidet látott… hát nem csoda, hogy Latyagos szerkesztő úr egyszerre azon vette magát észre, hogy a házak elfogytak, a Kahán ház volt az utolsó, elhaladt előtte, és már a mezőkön hatványozottabban dúló szélvésznek tartana… Hohohó!

Visszafordult gyorsan, és azon iparkodott, hogy visszajusson eredeti várakozóhelyére.

Nade mármost vannak szerencsétlen pillanatok az élet mozzanatai között. Sőt azok egyenest azokat a helyzeteket választják ki jelentkezésük idejéül, amik nélkülök is válságosak… A baj csőstül jön! A póri kiszólás is tartja.

Mártika éppen mert nagyon sietett a szokott utcasarokra, nem nézett se jobbra, se balra a komisz szélben, és nem vette észre pár lépésre tőle, házukon túljutott és a mezőnek tartó eszményképét.

Ruháját összekapta, és még csak szaladt is Mártika egy verset, hogy hamarabb érjen a sarokra.

Püff neki! Ott senki sem várta. Mártika már iramodott is tovább Latyagos fölhajszolására. Csupán nem visszafelé, hanem tova. Le az utcán, be egy másik sarkon, be a következőn is, és így vissza körben.

De nem átkozott dolog? Hogy Latyagos éppígy jött mögötte sebes iramban, és éppígy haladt tova a szokott találkozási helyükről…

Szóval egymást kergették. És ez éppen most, ebben a keserves időben rabolt el együttlétükből hosszú perceket!

Végre is mi történt?

Mártika érte utol Latyagost, és sikkantgatott utána a szélzúgáson át.

Latyagos ingerült volt egyelőre. Elgyötörte a várakozás. Már nem fázott ugyan, de hát az ilyen áljólfűtöttség a didergés után az alapos áthűlés biztos jele. A szervezet, az olyan nyavalyás is, mint a Latyagosé, kifejti a magáért kifejthetőt, és lázat fejleszt védelmére.

Latyagos rögtön megállapította ezt magán. Hiszen mindig magát figyelte főleg, mint ahogy a kutya farkát akarja elkapni, és maga körül forog. Viszont mint általában az összes önelemzések félrevezetnek, úgy ezt a hirtelen támadt testi heveny állapotot Latyagos annak tudta be, hogy Mártika társasága varázsolja el őt, és felejteti el vele a testi gyöngeségeket.

Azonban lelkileg egyáltalán nem hatott rá a varázslat.

– Most mondja? Itt kelljen nekünk visszavonhatatlan, minden viszontagságban találkozni, az ég alatt, a maga érthetetlen makacssága vagy szeszélyessége folytán? Amikor ott a rendes, kényelmes, meleg lakásom.

Így kezdte a társalgást Latyagos. Ezúttal hozzávetőleg ötvenedikszer ismételte már ezt Mártikának.

– Jó! Csak veszekedje ki magát! – húzódott el tőle Mártika, míg előbb hozzásimult Latyagoshoz, oly édesen, oly ösztönszerűleg, ügyesen és a gyakorlat adta biztonsággal, hogy puha testének minden vonala mintegy kiegészítőleg érintkezett szerelmesével a térdétől a válláig.

Latyagos nem is kímélte a szemrehányásai kimeríthetetlen tárát. Rábeszélő, goromba, keserű, könyörgő, indulatos, higgadt, kétségbeesett, ésszerű és zavaros, köznapi és átszellemült, tényekhez tapadó és érzékfölötties lett sorban annak megértésére: miért nem szánja rá magát arra Mártika, hogy beteges izgulatokat gerjesztő és végső fokon kínokba és tébolyba kergető, korlátozott szerelmi játékaik helyett egészen az övé legyen?

– Hogyan lehet valaki ennyire intelligens és ugyanakkor ennyire ostoba is? – tárta őszerkesztősége kétségbeesetten karjait a végtelenbe. – Nem értem! Feleljen hát!

– Így! – hangzott a Mártika megátalkodott válasza.

– De hát ha helyesel valamit elvben, miért tér ki előle a gyakorlatban mint veszélyes, mint kivihetetlen elől? Mondja!

– Csak! Képtelen vagyok!

– Azt sem értem, hogy valaki teljes szellemi egészségben éljen, viszont természetellenes testiség sanyarúságát tűrje, és ne akarjon áthangolódni a helyes, nagyszerű összhangba önmagával. Miért van ez?

– Mit tudom én!

– És sohasem akar változtatni ezen az áldatlan állapoton?

– De!

– És mikor?

– Majd!… Talán!

– Hát miért majd?

– Azért!

– Értse meg, én már nem bírom ezt tovább!

– Akkor ne találkozzunk többé, csak társaságban.

– Megőrülök!

– Én nem tehetek róla!

– De magyarázza meg legalább, mi az oka, hogy vonakodik?

– Az, hogy nincs rá okom viszonyba kezdeni magával. És félek!

– És így?… Félig?

– Ez más!

– Ez más? Ez felelet? Félek, nem is más, de ez a képtelen női hápp, hogy elzárkózik még néhány kijelentéses okadatolástól is, ez kerget öngyilkosságba!

– Hát hagyjon föl az erőszakoskodásával!

– De hogyan? Ha imádom! Imádlak!… Drága!

Ilyen hang megpendítésén Mártikának rögtön felfüggesztődött minden eddigi nőietlen ridegsége. Hajolt oda. Dőlt Latyagos karjába, vonaglott a gyönyörűségtől, amikor csókjait viszonozta. Sőt kezdeményező is volt Mártika az édes játékaiknál. Önfeledtségében gügyögött, simogatta párját, ha talán némi lankadását észlelte. Észrevehetőleg fokozni szerette közös izgalmaikat egészen az önkívületig… De hát csak az elővigyázatos önkívületig!…

Ezúttal a pocsék idő miatt alig lógott egy-két járókelő az utcákon.

Hát hol egy homályosabb kapunak dőlve, hol egy kerítés párkányán ülve csókolóztak, meg hát… Elég az, hogy többször megzavarták kettesüket a lépcsőházból észrevétlen elősuhant lakók a kapuban, vagy váratlanul fölbukkant járókelők. Tehát légyottjukat a legkevésbé sikerültek közé számíthatták.

Így került a sor arra, hogy az előrehaladott időre való tekintettel is búcsúzni kezdjenek egymástól.

Akkor Mártika egyszerre esőkabátja zsebéhez kap:

– Oh! Folyvást gondolkoztam: micsoda pénz ez, ami a zsebemben csörög? Hát a Zolti öt pengője. Elfeledtem átadni a többi holmival együtt Tulicséknak. Ezt nem akarom magamnál tartani! Babonás vagyok! Kísérjen el már, míg beadom a Csudavárba nekik. Olyan kellemetlenül sötét van most a ház mögött!

– Megtehetem! – egyezett bele Latyagos ellenvetés nélkül. Bár a didergést újra tagjaiban érezte. Pontosan a háta közepe fázott. Úgyhogy föl-fölkulcsolta rá két karját.

De indult lovagilag a siető Mártikával gyatrábbik bérházukhoz.

Nos, a házból több ablakon esett ki fény az udvarra. Az udvaron álló társzekérre. Az eperfa lombjára. És az alatta rogyadozó padocskára is.

Ez éppen útjokba esett a ház sarkától kifordulóban. Hát Latyagos így szólt:

– Ide ülök erre a padra, míg végez.

Úgy tett. És Mártika sietett a Tulicsék konyhaajtójához. Már be is lökte. De hát a konyhában vak sötét ásított rá.

– Halló, kérem! Alusznak?

Semmi felelet. Semmi mocorgás.

Ezek elmentek?

Ahán! A mellettes ablak, a főbérlő kocsisék egyszobájáé világos volt. Bár függöny takarta az ablakot, mellette két-két oldalról is és magán a függönyön is át sugárzott kifelé a lámpafény.

Micsoda beszéd? Hatalmas zajongás, csörgés, danolás, csapkodás hallott ki a kocsisék lakásából. Mártika még csak a Tulics Juci duhaj visongását is megismerte a hangzavarból. Ezek itt vendégeskednek!

Bekukkantott tehát a függönyrésen.

Akkor hangosan elkacagta magát. És mint édes fiúskodással szokta, füttyentett egyet az eperfa alatt üldögélő Latyagosnak:

– Gyöjjön csak! Ezt figyelnünk kell! Őrült érdekes!

Latyagos az eperfa száraz törzséhez támasztotta fázó hátát, és nehezen, morogva tápászkodott föl, hogyhát: mi érdekeset nyújtana ugyan a vigadozó proletárság látványa?… De engedelmeskedett!

Aztán az ablakrésen bekukucskálva a Mártika példájára, szintén kénytelen volt, minden vacogása, unottsága, hazamehetnékje, ágyba rogyhatnékja ellenére hangos derültségre fakadni.

A függönyrés következő jelenet tanúivá segítette őket.

A kocsis, a kocsisné, Tulics Juci ülnek és vihognak rajta, hogy Varga Kettő táncol a szoba közepén, egyidejűleg azzal, hogy szájharmonikázik. A fején egy csipkés kisbaba fejkötő libeg. Ezt álla alá kötötte. Vagy kötötték. A nyakában is nagy, piros másni. Egy pólyakötő. Ez persze abból a gyermekkelengyéből való, amit Kahánné küldött át a világra készülő apróságnak, Tulicsékhoz. Az irodalmi zsúr maradék szendvicsei, tortái, minyonjai az asztalon tornyosodnak újságpapiroson. Közöttük egy nagy kristályvizesüveg, két hasas üveg vörös borral tele és poharak, szilkék.

A kocsis két pofára tömi magába a remek csemegét. A kocsisné is dülledt szemmel majszol.

És vigadnak, ordibálnak, röhögnek olyan szívbéli jókedvvel, mintha nem ismernék az ínséget, a robot fojtogató karmait.

– Mit gondol? Szabad most meglepni, megzavarni itt őket azzal, hogy átadom ezt a pénzt nekik? – súgta Mártika Latyagosnak.

Ekkor, minthogy közben még egyre leselkedtek a függönyrésen, a marcona kocsisnak az ajtó felé közelgető moccanására, hirtelen elhúzódtak az ablaktól, nehogy őket lepjék meg belülről leskelődésen és hallgatózáson. Ha pedig már ezt tették, akkor meg is indultak a ház szögletének, amerről jöttek. Mártika szorosan Latyagoshoz simult. Aztán az eperfa alatt, a padnál Mártika állt meg most és ült le váratlan:

– Talán mégis bekopognék? Mit gondol? Vagy ne?

Latyagos azt akarta előbb ötleteskedni: jó, jó, ugyanazt gondolom, amit maga, csak az nem az átadandó pénzre vonatkozik. De sajnálta vesztegetni jelen helyzetben a szót. Egyszerűen nekiesett Mártikának a padon, és vad csókolózásba kezdtek.

Legzavartalanabbul még aránylag itt érezhették magukat az este folyamán. Attól nemigen tarthattak, hogy a Csudavárból rajtuk üssön valaki az eperfa alatt. A pad és mögötte a fatörzs pedig megadta az elemi kényelmet is egymáshoz tapadásukhoz.

Mártika engedékenysége teljes lett Latyagoshoz. A szokott határokig persze!

Egyetlen, elég kárhozatos körülményt nem vettek figyelembe. A ház legközelebbi ablakának halvány fénypászmája az eperfa lehajló ágára esett. Ezt pedig a szélrohamok úgy ingatták, hogy a pad néha egészen kiszekusza árnyéka oltalmában maradt, néha egészen rávetődött a fénysáv.

Hát ha valaki, mint ők is, a ház szöglete felül jött az udvarra, akkor a sötétből bizony észrevehette az illető, hogy a kis padon közszemérem elleni kihágáshoz hasonló helyzetek vannak folyamatban egy szerelmes pár között.

És a legrosszabb, de teljesen indokolt véletlen folytán, ez az illető az öreg Kahán maga volt…

Hű! Az áldóját is neki!

Az öreg Kahán, miután három lányát tisztességgel férjhez adta, és többszörös boldog nagyapát tisztelhetett már magában, egyáltalán nem juthatott el addig fölvilágosultságában a haladó korral, hogy szemefényének, legkisebb lányának, Mártikának a független, dolgozó nő szabad szerelem elvében való életmegoldását helyeselje.

Hogy Mártika olykor a mételyező irodalmi és társadalomtudományi művek és ugyanily személyi összeköttetések befolyására megdöbbentő dolgokat hangoztatott öreg szülei megbotránkoztatására?… Hát ezt Kahán tata nem vette komolyan!

Mártika tőle hangoztathatta, hogy nincsen szándékában férjhez menni egyáltalán! Melyik hajadon nem beszél ilyen sületlenségeket? Éppen mert jóvérű, tüzes lány, és türelmetlen áhítozza a nászi örömöket, azért beszéli csupa dacból a fonákját annak az áhított helyzetnek, amiben máris szívesen nyakig lubickolna. Pszüha! Pont az öreg Kahánnak lehessen korán anyányivá érett libuskák lelki világával tisztában nem lenni?

Kahánné inkább aggódott Mártikáért úgy elvben is, az igazán ijesztő ferde elvei miatt. Neki, szelíd anyjának, Mártika vadabbakat is bevallott életszemlélete cikkelyeiből, az is igaz.

Hogy a főzőkanalas családanya hivatása alacsonyabb szellemiségű némberekre kell kiosztódjék a jobb jövő társadalmában. Emelkedettebb lelkiségű nők akkor és annak ajándékozzák szerelmüket, amikor és akivel kedvük szottyan. Az egy-férfiú élettárs éppenséggel meghaladott álláspont, már egészségi okokból is, és minek a jelen társadalmak házasságtöréseinek képmutatásos komédiái és tragédiái ebben a kérdésben, amikor a teljes nyíltság volna helyénvaló?

Rettenetes! Kahánné többször, nem is a szokott példálózgató modorában aggályoskodott férjének Mártikájuk merészen képtelen életfölfogásáról. De az öreg Kahán legyintett. Magyarázta, hogy majd elmúlik Mártikájuk lelkéről ez a bárányhimlő világszemlélet, ha férjhez megy, ha beleszeret valami rendes emberbe, akit esetleg kiszemelnek maguk az okos szülők a számára, és szépen összehozzák a paklit.

Ugyan már! Hogy Mártika gondolkozása valami veszélyesebb botlásig vinné őt?

Az öreg Kahán még azt sem tartotta érdemesnek, hogy az elemi ellenőrzésen fölül kémkedjék szemefénye után, és gyanúba fogja egy-egy kis esti vagy éppen éjjeli alibitlen elmaradásáért.

A mai lányok többet megengednek maguknak szabadságból táncteákon, strandokon, kirándulásokon, csónakutakon, mint a régiek. Viszont önállóbbak, gyakorlottabbak az ostoba csábulást illetőleg. A régi nevelésű hajadonoknál hamarabb kész volt a baj, éppen mert nagyobb kordában tartották őket, és esetleg egyetlen kettes együttlét fölborította megszédült erényüket, miként a tapasztalatlan hegymászó zuhan le inkább…

Hát Latyagos szerkesztő aztán, mint Mártikának termett szerelmi alany vagy állítmány? Egyáltalán kimaradt az öreg Kahánék számításából.

Ez az írásdüh, ez a költészeti működés a Mártika ártatlan háppja! Latyagos közli neki a firkáit? Közölje! Esetleg meg is vágja Mártikát néhány tízessel, hiszen minden ilyen éhenkórász ebből pénzel. Hát vágja meg!

De hogy Mártikának egy érzelemszikráját előcsiszolja ilyen görbe, csámpás, nyálas, vaksi fiatalember, mint ez a szerkesztő?… Na! Ilyen marhaságra adni sem lehet!…

És tessék! Az öreg Kahán a meglepetéstől ott eresztett majdnem gyökeret álltában, a sötétben, a Csudavár szögletén, és figyelte meg kislánya játékait Latyagossal, és látta rémült szétrebbenésüket, amikor elordította magát:

– Márta, te!

Hát ez példátlan izgulat, ingerültség, megdöbbenés hullámait kergette át az öreg szeszárus sokrétűleg edzett szívén és idegein.

Gyanútlan néz ki a konyhába, gyanútlan érdeklődik a szobalánytól, hogy ha már ő itthon van, hol hagyta Mártikát? Gyanútlan megy be, amikor megtudja, egy érdekes rémregényt olvasni az újságja folytatásában. Gyanútlan riad rá jóval később, hogy ha a cseléd azoknál a piszkos proliknál hagyta kislányát, ahol a poloska balhával és tetűvel vegyesen kiviteli cikk, és a szél zúg, csepereg is odakünn, hát ugyan hol maradhat el Mártika ennyi ideig?

No tessék! Most mindent megtudott atyai lelke nagyobb épülésére.

– Tessék, apuskám! Miért jöttél utánam? – futott oda gyorsan Mártika a Csudavár szögletéhez. És egész lényén még valósággal rajta illatozott a félnász izgulatainak forrósága.

– Ezért! – rikoltotta az öreg Kahán. És már ott csattant a kislánya izzó képén egy visszakézből, régi gyakorlottsággal elhelyezett pofon: – Ezért, te arcátlan utcalány!

– De mi? De mi? – visongott egyelőre a jogtalan bántott ártatlanság fölháborodásának szaggatott hangjain Mártika: – Mert leültem?

– Ültél? Még csak nem is ültetek! – harsogta nyomatékosan édesapja. – Talán mindjárt ki az utcára, az ívlámpa alá is vonulhattál volna ezzel a rongy nyikhajoddal. Várhatom is, hogy ezzel végzed! Az utcán, a körutakon sétálhatsz majd egyik saroktól a másikig, hivatalos engedéllyel. Ha már most így kezded. Te aljas! Te utolsó! Nesze!

Csupsz! Még egy és még egy csárdás Mártika gyönyörű arcocskájára. Na jó! Hát komoly ütleg számba nem jöhettek ezek a nyaklevesek. Legföllebb a megaláztatás fájdalma tehette, hogy Mártika zokogásban és zagyva tiltakozásban tört ki:

– Ehhez nincs jogod! Én… én… én… akárkivel…

– Még mukkanni mersz? – üvöltötte atyja rettenetesen. – Te, te, te, akárkivel?… Hát nem akárkivel! Ezzel a senkivel, egy szánni való nimolistával érhetlek szemérmetlenkedésen? Azért, mert megbíztunk benned szegény anyuskáddal? De most kuss! És befelé!

– Mit akarsz? – riadozott Mártika. Mert amikor édesapja szavaival egyidejűleg a sötétbe penderítette őt, azt hitte, hogy Latyagos ellen is büntető expedícióra készül az eperfa alá.

Kahán elértette kislányát. És az úgynevezett keserű nevetést hallatta:

– Félted uraságát, hogy összetöröm a nyiszlett csontját, amint megérdemelné? Mert visszaél a házam bizalmával és a gyermekem kótyagosságával! Piszok kapcabetyárja! Lásd, hogy lapít most szó nélkül. Hát csak lapítson is! Mert onnan egyenesen a kórházba szállítják a mentők, ahol még egyszer egymás útját keresztezzük. Ezt bátran mondhatom! És ő be is fogja tartani a tisztes távolságot közöttünk!…

– Ez igazságtalanság tőled! Őt semmivel sem vádolhatod! Mert csak beszélgettünk a padon – zokogta közbe Mártika. Mert társadalomtudományi művek sem ronthatják meg egy kislány egészséges ösztöneit annyira, hogy ne tartaná be az ősi, női fogást: tettenérés esetén is csak tagadni, tagadni, tagadni mindent.

– Hallatlan! Ebből látom, hogy a romlottság milyen mérvűleg hatalmasodott el terajtad! – fogalmazta meg remek szabatossággal drámai kifakadását az öreg Kahán, az éppen olvasott érdekfeszítő ponyvaregény irályában, és így folytatta: – Vagy azt hiszed, ha beismernéd előttem, amit a szememmel láttam köztetek, hát talán arra kényszerítem ezt a sötét csirkefogót, hogy megkérje a kezedet? Vigyázz! Csak még revolverezésre ne használja föl ellenünkben a könnyelműségedet… ahogy ezek az alakok szokták… ahogy Zoltán, a doktor fiam válópereiből tudjuk, és az újság hozza… Ennek szolgáltatod ki magadat, te ostoba liba, és bennünket… De ismétlem, az lesz neki az utolsó napja épkézláb, amikor ezután még egyszer összebotlunk, vagy azt tudom meg, hogy még érintkeztetek!… És most takarodj! Pffujj!

Az öreg Kahán nagyot köpött a szélben ringó eperfa felé, amely mögött Latyagos valóban félhalva reszketett a rettegéstől is és a többrendbeli áthűléstől is. De a lovagi föllépést mindenesetre elejtette, és néma maradt, mígnem az öreg Kahán, Mártikáját maga előtt hajtva, pofontávon kívül volt.

Akkor Latyagos sóhajtott egy nagyot, összerázkódott, és gyilkos gyűlölettel dünnyögte:

– Micsoda köpedék nép ez a polgárfajta!… De ezt megúsztam velük simán!

Azzal Latyagos óvatosan, de gyorsan suttyogott el a Csudavár szögletén, és minden különösebb bánkódás nélkül gondolt arra, hogy Kahán Mártikával, édes szerelmével, egyszer s mindenkorra megszűnik minden érintkezése. Utóvégre nem teheti ki magát tényleg ilyen vadállati erejű és indulatú bősz atya fenyítésének! Nem! Még egy ily bűbájos angyalért sem, mint Mártika…

És máris egy másik, kevésbé szép, irodalmi érdeklődésű honleányt vetett föl maga előtt Latyagos, mint akit újabb szerelmére méltat. Ez a nő rég esedékes volt neki már, és csak Mártika miatt nem fanyalodott rá. Bár erkölcsi aggálya egyáltalán nem volt a tekintetben, hogy két viszonyt vagy többet is folytasson párhuzamosan… De nem futotta az idejéből, hogy több nő után rendszeresen járhasson.

Hazafelé ezúttal kellemesen szélmentében loholva, Latyagos még csak azt is elképzelte, hogy Kahánék telefonszámát elfelejti, és helyette majd az új nő telefonszáma rögződik meg általában számokra nem nagyon fogékony agyában.

És Mártika maga?

Ó, hogy milyen aljasul igaztalanok a vádak és főleg az általánosítások a női szélcsapságról! Mártikának minden atyai rajtaütés és fenyítés és fenyegetés ellenére sem volt esze ágában sem kivégezni magában a Latyagos-barátságot. Dehogy, dehogy! Sőt, sőt!…

Mártikát még hazamenet is a megaláztatások egész sora érte. Igen! Édesapja készakarva, kiszámítottan szolgáltatta ki Mártikát a szégyennek.

A házuk kapujához ugyan kulcsuk volt, nem köllött becsöngetniök a házmesternének, hogy most, a tízórai kapucsukás régmúltával bejussanak a házba.

De az öreg Kahán a kapu előtt:

– Add csak ide a kulcsodat! – szólt Mártikára.

Amikor Mártika odaadta, az öreg mintha hirtelen elmezavarba kergették volna a történtek, benyomta a kulcsot is a zárba, és egyúttal csöngetett is a házmesternének.

– Hát mit csöngetsz? – kérdezte ijedten Mártika.

– Azt, kérlek, hogy neked letiltom a kapukulcsodat, és odaadom most a házmesteréknek! – felelte bemenet az öreg.

A házmesterék ajtója világított. Otthon volt a házmester is. Az jött elő az ajtajukból, és hagyta nyitva maga mögött, úgyhogy felesége is odajött kíváncsian a háta mögé: micsoda látogatás ez a háziúr és lánya részéről?

– Átveszik ezt a kulcsot. A Márta leányomé! – nyújtotta az öreg Kahán a házmesternek. – Ő csak hadd csöngessen maguknak, ha későn jön este. Bár egyelőre nehezen fog kimaradozni!

– De apus! – sikkantott közbe Mártika. – Ez mégis!…

– Neked csitt! – emelte pofonra az öreg Kahán tenyerét. – Még el sem számoltunk egészen!

– Undok kegyetlen vadállat vagy! – kezdte újra a pityergésen Mártika.

De atyja rá sem hederített:

– Azt is kötelességükké teszem maguknak – fordult a házfelügyelőékhez –, hogy bárki kíséri haza a lányomat, nekem jelentsék azonnal. Vagy ha az utcán, máshol látják bárkivel, de különösképpen azzal a nyápic, görbe, pápaszemes szerkesztővel, rögtön tudassanak. És ha ez az alak talán arra mer vetemedni, hogy itt maguknál alkalmatlankodik, kérdezősködik, akkor követelem, dobja ki, hogy hetet forduljon, és lekenhet neki akár nehány flemmet is, arra is fölhatalmazom…

– Hát erre már a nagyságos úrnak sem vállalkozhatik az uram! – vakkant közbe a házmesterné, aki roppantul megszánta Mártikát, és elítélte apja durvaságát: – Idejárt és udvarolt a kisasszonynak… Tűrni tetszett!

– Kuss! – forrasztotta a szót Kahán a házmesterné torkába. – A házam, a családom becsületéről van szó! Nem kevesebbről! Ezt vegyék észbe!

– De mit tartozik ez rájuk? – kesergett Mártika. – Mi címen őrizzenek engem?

– Úgy van! A javítóintézeti mamzelnek és a börtönőrnek volna több jogcíme ehhez, te utolsó! – kiabálta az öreg Kahán, és még egyszer rettenetes hangon förmedt a házfelügyelőékre: – Vagy ahhoz tartják magukat, amit meghagytam, vagy a legnagyobb bajok lesznek! Jójcakát!… Kotródj!

A civódás, a csetepaté ragadós. A házmester, a háziúr és lánya távoztával, elég nyersen akarta leckéztetni nejét:

– Te hülye! Feleselned muszáj vele, ha utasít valamire, amikor azt tehetjük, amit akarunk? Egész biztos attól lett ez ilyen zabos, mert filcelésen kaphatta a lányát azzal a nyikhajjal idekünn valahol. Tisztelem a gusztusukat ezeknek is ilyen időt választani a turbékolásra!… De hát a vén majomnak igaza van!

– Van az apád lelkét! – hadarta vissza a házmesterné. – Ő talán jobb a Deákné vásznánál? Az alma nem esik messze a fájától! Ő ugrál, a büdös vén kujonja?

A házmester neje hanghordozásának haragos biztosságán érezte meg, hogy ez csak saját tapasztalatok hangja lehet. A szóbeszéd, pusmogás Kahán, sőt Kahánok közbejöttéről Lujzikánál nem üres hazugság, ebből is kitetszik. A fölgerjedő indulattól sápadozva és hangját gúnyosra nyekergetve kezdte nejének:

– Na ja! Te aztán tudhatod, hány pénzt ér az öreg és még talán a fia is…

– Úgy dögölj meg az árokban, ahogy ez igaz!… – sikongta közbe a házmesterné.

És aztán Csillik Ede, vizsgázott szerelő és házfelügyelő, meg neje szül. Zomántz Lujza egész elalvásig, sőt még három kapunyitási fölriadás közben, a dupla hitvesi nyoszolyának paplana alatt is veszekedtek.

A Csudavárban a szomszéd kocsisékhoz áthurcolt vigalom természetesen a Juci mentőötletére keletkezett.

Amikor Mártika elment, és kibontják a csomagokat, hát az uralkodó érzés a Tulics konyhán szinte gyászos csüggedéshez hasonlított.

– De hát ez mind megromlik, megszárad, megkotyvad itt holnapra! – mutatta Juci a szendvicsek impresszionista színekben pompázó kocsonyáit. – Legföllebb ezek a torták tarthatók. A tejszínesek ezek közül sem, mert megsavanyodnak. Én pedig csak valami piáért döglenék meg! Tyű! Legyünk csak észnél. Most érkezett haza a szomszéd. Föl kéne ajánljuk nekik, hogy megkínáljuk ebből a remek kajából őket, ha ők meg borra pótolnak. Megyek át!

Így esett, hogy a Tulics Juci közvetítésével, piknikes alapon rendezték meg a kocsiséknál a házi murit.

Majdnem hajnalig ittak, ettek, ordibáltak, táncoltak.

Jucinak Varga Kettő iránti érzelmei a másik végletbe csaptak át. Szerelemmel, bizalommal csüngött rajta. Szüntelen nyalta-falta:

– Hát lehet nem imádni ezt az édes marhát? – ismételte átlag tízpercenként.

És szerepeltette, énekeltette, táncoltatta egész éjjel Varga Kettőt, boldog párját.

Ha nincs az öreg Tulicsné, meg a kocsisnak nem kell korán etetnie-itatnia, befognia lovait, talán le sem pihennek.

Tulicsné rázta föl másnap reggel hétkor Vargát.

Kialvatlan, csipásan, a sok italtól, dohányzástól főfájósan, zákányosan, de azért vígan ugrott föl szalmazsákjáról Varga Kettő.

A vénasszony rántáslevese már megfőtt a tűzhelyen. Mert szerinte csakis reggeli meleg lötty tart bárkit jó közérzésben egész nap. Ugyanő készítette el egy madzaggal átkötözött papírzacskóba Varga útravalóját.

Juci? Mint egy királynő, úgy hevert ott. Föl sem ébredt a körüle való motozásra. Sőt arra is csak álmában vartyogott valamiket, amikor Varga már megrántáslevesezve, hóna alatt csomagjával, ásítva, nyújtózva, vakarózva végre odajárult Juci ágyához, hogy csókot nyomjon búcsúzásra arcára.

Tulicsné arca ragyogott, amikor megsimogatta a tőle is illedelmesen elköszönő Varga képét. Aztán amikor egyedül maradt, és unokájára nézett, sírva fakadt boldogságában a vénasszony.

– Istenem! Istenem! Sohasem tudod megköszönni a Jóistennek, hogy egy ilyen derék embert ad neked, olyan ribanc létedre, amilyen vagy, hogy itt hortyogsz, és lustálkodol most is, és ez, ahelyett hogy szidna, verne, megcsókol. Bezzeg a kocsis a feleségével rázatja föl magát, és az én jó uram is, az Isten nyugtassa, megölt volna, ha nem lel helyemen, dologban napestig. Csókolni pedig? Bizony, az első évek után hajjaj!… Még az istenáldjont is elfeledte, ha ment és jött, nyugtassa őt Isten!… Hát csak meg tudnád becsülni, ribanc döge, ezt a fiút, akit lebutafalusiparasztozol mindig, és mintát vehetne róla akár egy úr is!

Így beszélt egyre a vén Tulicsné, mint egy szalmabábnak, alvó unokájának, veje dicséretében. Varga Kettő pedig ezalatt bizonyos szurkolással küszködve csöngetett be a Kahánék elsőemeleti négyszobás-hallos lakásába.

Némi meglepetésére maga az öreg Kahán nyitott előtte ajtót, és mögötte egy másik, termetes, elegáns, fiatalabb úr állott:

– Jó reggelt, jó reggelt! Ezt már szeretem, hogy pontos. Nyolc öt perc múlva! – nézte meg Kahán óráját, és így folytatta: – Hát most itt a vejem a kocsijával, elvisz bennünket ő a telekre, mert akarja már ő is látni. Menjen csak, és üljön be a sofőr mellé. Jövünk mink is azonnal!

Szentséges Ég! Varga Kettő számára még a villamos is idegizgalmakat jelentett. És most autón, ezen a förtelmes gyorsasággal surranó ördögszekeren viszik. Egyszer a tanyán egy teherautó sofőrje fölengedte járművére, és elvitte a faluba. Ekkor már megtapasztalta a gépkocsit. De a nyavalya bele! Hogy támolygott, zötyögött, ugrott, farolt, dőlt éles szögben száguldásakor a kegyetlen rossz tanyai dűlőúton az a teherautó. Vargát a hideg lelte rajta. Kapaszkodott kézzel-lábbal, hogy a rázkódás, szélvonat le ne sodorja a bolond benzinesszekérről, és itt-ott a nyelvét el ne harapja a döccenőknél.

Most aztán megint egy ilyen utazással kezdi a napot! Egyáltalán nem volt elragadtatva a megembereltetésén. Sőt még a villamospénz megtakarításán se.

De hát kellemesen csalódott.

A sofőr ugyan előbb nagyon úgy fogadta Vargát, nyilván kikeshedt ruhája miatt, mintha ótvart akarna ráragasztani a közelsége. De aztán összepajtáskodtak. A sofőr is vidéki parasztfiú volt. Tartalmas csevegésbe fogtak az üvegkalickában, és egész úton folytatták ezt. Varga sok értékes fölvilágosítást kapott Pestről a sofőrtől.

Na és az autózás? Azt a rézangyalát! Hogy ilyen járású alkalmatosságot tud kieszelni a mai ipar, mint amin ült!

Hogy valami így surran, mint az álom. És a vezetője nyugodtan beszélgethet és cigizhet, míg olyan sebességgel robognak, fordulnak a főváros utcarengetegében, mint a veszekedett fene? Hát ez Varga Kettőnek olyan új, olyan csodás, olyan élvezetes volt, hogy a nyugodt eszmecsere helyett rikkantgatni lett volna néha kedve.

Az biztos, elmondhatatlanul hálás volt Varga Kettő a háziúrnak azért, hogy ilyen élményeket szerez neki, és munkát ad, pénzt ad, reményt ad, hogy belekapaszkodhat mégiscsak ebbe a pesti dúsgazdagságba, és egy kis helyet kitapos benne magának is.

Nem nagyon helyeselte, hogy a sofőr ilyeneket beszél társalgásuk közben a gazdáiról:

– Annyi a pénzük ezeknek, mint a szemét!

– Csak lehessen élni tőlük! – volt a Varga Kettő véleménye.

– Hát nem rossz emberek! Csalni meg mindenki csal, ha tud! Igaza van, földikém! – dünnyögte vissza a sofőr.

Észre sem vették szinte, már megérkeztek a színhelyre.

A telekhez egy keresztút vezetett. Olyan, amilyenhez Varga volt szokva. Nyakig sáros, kerékvágásos.

A gépkocsit Kahánék nem akarták bemocskítani ezen a dűlőúton. A Budaörsi úton váratták. Gyalog tették meg a néhány lépés utat föl a telekhez.

A telken egy rossz vályogviskó állott. Kátránypapiros a hajzása, és egyik oldalán éppenséggel gerenda támasztotta meg a földűléstől. Az ajtaja lakatra járt, és csak kacat állott benne. Az ablakai fele kitörve, deszkával beszegezve.

Legelőbb is végiglépkedték a telket, hogy Kahán megmutassa és kiossza a munkát Vargának.

A facsemeték bizony gyatrán föstöttek. Nem a gondozatlanságtól, hanem mert sovány, márgás talajban kínlódtak. Így elférgesedtek, eltüskésedtek.

Varga már dolgozott gyümölcskertészetnek otthon a faluban. Jártassága megelégedésére szolgált a Kahánoknak.

– Amíg nem tetszenek kicsit följavítani ezt a földet, egy kis trágyával, műtrágyával, addig csakis sínylődni fognak itt ezek az ojtványok, hiába hernyózzuk, férgezzük, nyessük őket, és ássuk körül a tövüket. Lehetne keríteni itt egy szekér trágyát valahol a szomszédban! – tanácsolta Varga.

Hát az öreg Kahán teljhatalmat és nyílt költségszámlát engedélyezett neki a telek karbahozatalára.

Aztán amikor érdeklődött, hogy:

– Na és most már hozzávetőleg csak tudja, hány napot fog igényelni magának ez a munka?

Varga becsületesen kivágta:

– Négyet-ötöt kényelmesen. Szükségből három alatt is elvégezhetem. De akkor már csak össze volna hányva!

Kahán visszaemlékezett, hogy előző évben a vici tíz napot piszmogott a telken, másodmagával. Hát ezt ugyan nem tartotta szükségesnek közölni Vargával, de a becsülete hatalmasat szökkent előtte:

– Nézze! – szólt. – Maga még dicsérni fogja magát, hogy nem követelőző velünk szemben. Csak dolgozzon szépen, kényelmesen, alaposan itten. Az előleg a markában van, majd utólag elszámolunk. De azért minden este kukkanjon be hozzám, hogy tudjam, mit végzett, és esetleg egy kis étel is akad a konyhán magának vacsorára, vagy elvinnivaló. Hát most csak fogjon neki, és este jelentkezzék!

Ebben maradt Kahán Vargával.

És Varga szinte szerelmes hévvel dőlt bele a földtúrásba, növényápolásba, ősi mesterségébe.

Hát még attól milyen boldog lett volna, ha hallja, hogyan tárgyalja meg az öreg Kahán vejével lemenet, hogy ilyen rendes, megbízható falusi pofát kellene megtennie a föltétlen kirúgni való vicije helyébe. Még a sofőrt is belevonták lenn a kocsinál a Varga alkalmaztatásáról való tárgyalásba, és annak is az volt a nézete, hogy általában egy viceházmesteri bizalmi állásban a jellemerő és hűség fontosabb tényező, mint a könnyen elsajátítható vízvezeték-javítás, szemétösszeszedés, sikáláshoz való szaktudás.

Nejének Kahán rettenetes nyíltsággal és részletesen mesélte el, Mártika teljes megalázására, mit látott az eperfa alatt. És ugyancsak kilátásba helyezte, hogy ugyanezt az egész családnak tudomására hozza.

Kahánné annyi könnyet potyogtatott el, hogy két zsebkendőjét áztatta lucskosra, mint a leghevenyebb náthái idején.

De Mártika már nem sírt. Sötéten, gyűlölettel, konokul, védekezés nélkül tűrte szülei handabandáit. Sőt amikor már édesapja odáig ment, hogy méltóságteljes némaságáért is szidalmazta, hát fenyegetőleg jegyezte meg: mi lenne akkor, ha botrányt botránnyal viszonozva, ő is elkezdene mindenkinek – az illetékeseknek különösen – azokról az üzleti visszaélésekről fecsegni, amikről tud?

Hát ekkora mérvű elvetemültségre annyira elvesztette önuralmát az öreg Kahán, hogy újra tettlegeskedni akart Mártikával.

Kahánné szaladt közbe. Mártika pedig elfutott, és szobájába vette be magát. Az ajtóját belülről magára kulcsolta.

Következett, hogy édesapja, kevesellve még mindig a Mártika leckéztetését, és idegkimerültségbe akarván beszélni magát, elkezdett kopogni a Mártika szobájának ajtóján:

– Nyitod ki rögtön?

– Végeztünk egymással! – hallotta belülről.

– Ennye azt a szemtelen kölyke! Majd rád töröm az ajtót, és akkor lesz igazán nemulass neked, ha nem nyitod ki azonnal! – nyomorgatta hatalmas vállával némi reccsenésig az ajtót. Azért persze óvakodott attól, hogy fokozottabb erőfeszítéssel, valóban berendezésrongálásig menjen: – Hova süllyedsz még a züllöttségben? – ordította inkább.

– Mélyebbre nem taszíthatsz, mint amiben magatok éltek! – hallotta belülről.

– Én? És anyuskád? Elmegy az eszem! Hogyan merészelsz ilyen kijelentéseket tenni?

– Az igazság mindig fájó!

– Ezt te mondod? Te?

– Én már unom! Und meg te is, nagyon szépen kérlek!

– Tessék az ajtót kinyitni!

– Mivégre? Így is kicserélhetjük eszméinket, ha ennyire ragaszkodol hozzá. Tettlegeskedésekhez pedig nincs jogod! És figyelmeztetlek, semmit jobban meg nem bánsz az életben, mint azt, hogy hozzám értél, mint egy kényúr, egy rabszolgahajcsár, egy inkvizítor! Hagyj engem nyugton!

Mártika hangjából valami olyan elszántság érzett ki, hogy az öreg Kahán kissé meghökkent. De persze!

– Ezt megkeserüli a kisasszony! Ezt aztán nem engedi meg velünk szemben többé, arról én kezeskedem neked! – sustorogta nejének, aki szenvedő arccal tanúskodott az asztalhoz támaszkodva a jelenetnél.

Aztán hát az öreg Kahán mégiscsak belenyugodott abba a helyzetbe, hogy lányuk kizárta szobájából.

Ellenben Kahánné pihegte aggodalomtele:

– De nem csinál ez az oktondi lány valamit magával? A mai gyerekek, egész kis taknyosok, öngyilkosok lesznek egy kis fegyelmezéstől és képzelt bánatukban! Én féltem így hagyni, magára zárt ajtóval!

Az öreg Kahán szintén elhűlt kissé:

– Áhh! Azt nem hiszem! – fintorogta inkább, mint súgta nejének, és aztán vadoroszlánilag harsogtatott hangon nyomult újra Mártika ajtója elé: – Lakatost hozassak, aki majd rád nyitja az ajtót, vagy kinyitod?

– Se lakatost nem hozatsz, se ki nem nyitom!

– Nem? – harsogta Kahán. – Halló, Bözse! Csöngess csak, fiam, a cselédnek. Feltöretjük a házmesterrel az ajtót.

– Azt nem teszed! Mert akkor leugrom az emeletről!

– Jaj! Megmondtam! – sikoltotta közbe Kahánné. – Mártikám, gyermekem, hát ne légy ennyire rossz. Ne ölj meg engem! Úgy belenyilallt már a szívembe.

– Kérd apust, hogy hagyjon nyugton. Hagyjon lefeküdni, és ne tartson éjjeli családi üléseket! – felelte Mártika az ajtó mögül.

De hát közben már bejött a szobalány és kérdezte:

– Tessék!

– Semmi! – szólt Kahánné.

– Várjunk! – kiáltotta közbe Kahán. – Ha már bejött, menjen és szóljon a szakácsnénak is, jöjjön be szintén!

– Mit akarsz, fiam? – Kahánné.

– Az én dolgom! – Kahán.

– De nagyságos úr, a szakácsné már levetkezett és lefeküdt. Én is éppen arra készültem! – a szobalány.

– Semmi beszéd! Idejöjjenek egy percre! – küldte ki Kahán a lányt.

– Csak nem akarod közölni ezekkel is ezt a szép esetet? – találgatta Kahánné. – Az egész ház pletykájának dobod oda ezt a gyermeket és minket magunkat is?

– Bízd rám! Tudni semmit sem tudnak. Találgatni találgassák. Énnekem… minekünk meg kell tennünk ilyen haszontalan, könnyelmű teremtéssel szemben az összes óvintézkedéseket. Ez szülői kötelességünk. Na, itt vannak?

A szakácsné a Kahánné egykori, eléggé elpiszkolódott pongyolájában, és a szobalány ott vártak kihallgatásra az ajtó előtt:

– Mi történt? Ez megvadult? Mondja má! – súgta a szakácsné a szobacicának, és az vissza:

– Mittudomén! Vén hülye!

– Gyöjjenek csak errébb! – intette őket Kahán a Mártika ajtója elé, és aztán ott emeltebb hangon kezdte: – A lányom ezentúl a háztól csakis a maguk kíséretében távozhat el. Maguk jelentik nekem minden lépését. Főleg, kivel áll szóba. Sőt kinek telefonál, azt is. Megértették?! A házi telefonunk ezentúl le lesz lakatolva. A kulcs nálam vagy a nagyságos asszonynál.

– De hát hol van nekünk arra időnk, nagyságos asszony? – hallatta az első kifogás hangját a szobacica. – A kisasszony teniszre jár, uszodába jár, és ott mink őt kísérgessük? Akkor mikor dolgozunk?

– Béla, édes fiam, nevetségessé teszed magadat! – súgta jóakaratúlag Kahánné urának.

De hát mielőtt Kahán abból a hirtelen, de tökéletes zavarból kikecmergett volna, amelyet tulajdon magában keltett tulajdon magának képtelen rendelkezésével, egyszerre megszólalt a Mártika hangja szobájából:

– Hadd, anyuskám, kérlek! Tudod, amikor a törzsőrmesteri tudat alatti énje kezd uralkodni apuskán, akkor hasztalan rántod vissza a közönséges valószerűségbe. Ő most uralkodik, sőt zsarnokoskodik mindeneken!

Kahán Béla komolyan végigharcolta az 1914-es világháborút. Nagyezüstje volt kétszer, egyszer kisezüstje, kétszer bronza és egy német legénységi keresztje. Harcolt az orosz, az olasz, a román fronton, és végül fogságban is volt Olaszországban.

Bődületes tésztákban kevergett valóban, amint ezt a bakaszólás mondja. A világháború végére Zoltán fia, a doktor is bevonult, és hát föllebbvalója lett édesapjának mint tartalékos zászlós. De ő ki se szagolt a tűzvonalba. Az összeomlás éppen a menetszázadban találta.

Hát ez a kétségkívül visszás helyzet sok komoly eszmecsere, még több vidám elméskedés tárgyát képezte a családban.

Ha az öreg Kahán nagyon visszaálmodta magát a katonás fegyelemtartásba, és hivatkozott hőstetteire, akkor a család azzal élcelte agyon, hogy fia, Kahán Zoltán, tartalékos zászlós az egyesbe záratja!

Az öreg Kahán jelenleg is érezte, hogy a családi fegyelem túlhajtásával komolytalanságig ment.

Már végleg valószerűsödött előtte, hogy különösen a személyzet bevonása szerencsétlen, szánalmas, ostoba helyzetet teremt a családi egyenetlenkedésben. Hát valahogy anélkül kellett kivágnia magát a cselédség előtti pipogyaságból, hogy teljes érvényben maradhasson előttük tekintélye. Erre az öreg Kahán a sokszor bevált azon módszert alkalmazta, hogy azt kell mutatnia, akkora mérvű indulat rázta meg, amitől maga is fél, hogy rettenetességekre viszi, tehát ennek megelőzésében elejt, visszavon, hagy minden előzetes intézkedést a paszulyba.

Egyszerre feleségéhez fordult, és rémledezést, majdnem sápadtságot is színlelt. Így kezdte:

– Hát most mondd? Hatvan évemen túl vagyok, négy sebesülést hordok a testemen, unokáim vannak tisztességes lányaimtól és fiaimtól, kaszinóelnök vagyok és városi képviselőtestületi tag… és én mostan itten, egy megtévedt fruskalányomnak a viccelődése tárgya legyek?…

– De fiam, Béla! – könyörgött közbe Kahánné a megtévedt fruska kitételénél.

Ezt várta az öreg Kahán. Vagy ezt az alkalmat, hogy a felesége vág közbe: mi legyen a személyzettel? Vagy a személyzet maga szól végre.

Egyszerre, mintha észbe kapna, hogy nem tartozik minden jelenlevőre, amit közölni akar, nyersen rászólt a cselédekre:

– Maguk elmehetnek!

A szobalány megsértődött ezen a meg nem szolgált durva hangon és a hiábavaló behívatásán, és csak azért is szóvá tette:

– De hát akkor mit értsünk a nagyságos úr nagy…?

– Semmit! – förmedt rá Kahán. – Nem tartozik már magukra semmi! Menjenek dolgukra, köszönöm!

A szakácsné már az ajtónál volt, és onnén hívta a szobalányt:

– Gyöjjön hát! Mit okvetetlenkedik?

Mártika el nem fojtott vihogása hallszott az ajtó mögül.

Kahán Béla erényhadjárata már tulajdonképpen összeomlott. Utolsó kísérletet mégis tett:

– Bezárkózott ez az utcalányjelölt a szobájába? – mondta nejének. – Hát ott is marad egyelőre. A telefont lelakatolom!

– A telefont lelakatolod, Béla, amikor Mártát így is fogságra veted a szobájában, hát akkor minek az? – hangzott erre a Kahánné szelíd, mégis harapós figyelmeztetése.

– Nem lakatolom le! – vonta vissza hát az öreg Kahán már második eredeti rendelkezését is. A szobafogságra pedig Mártika jegyezte meg gúnyosan, fölényesen belülről:

– Van akkora talán a bűnöm, hogy el is sötétítheted a zárkámat, hogy étlen-szomjan feküdjem benne. A redőnyt így is le akartam ereszteni, a reggelizésig nem venni magamhoz semmi táplálékot, csak aludni!

– Hát ezt én nem bírom tovább! – markolt bele az öreg Kahán két fülébe, és mintha ezektől fogva vonszolná ki magát, otthagyta feleségét, átment a dolgozószobájába, részint higgadtabban vetni számot a Mártika lányával szemben követendő nevelési módszerrel, részint a ponyvaregénye abbahagyott folytatását folytatni az újságja mellékletében.

Mártika pedig tüstént kinyitotta szobája ajtaját. De így szólt ki rajta anyjának:

– Csak most mindenre kérlek, drága anyuskám, hogy ne jöjj nekem elő a siralmaiddal és oktatásaiddal. És egyáltalán ne zavarj most. Hiszen ezzel a Latyagossal, a boldogságomra esküszöm neked, egy cikket és egy verset beszéltünk át a Csudavár udvarán éppen, amikor apuska, mint egy tigris, ránk rontott, engem megpofozott, Latyagost fenyegette, és ezt a botrányt rendezi… Pukkadjon meg ő! Én most írni akarok! Ne zavarjatok!

Diktum faktum! Az áldott lelkű Kahánné mellére szippantotta, mint a kültelki szólás mondja, Mártikája önigazolását is, parancsát is, és hagyta őt írni.

Mit?

Mártika levelet írt Latyagosnak.

Így kezdődött:

 

Varga Kettő, miután lelkiismerete teljes megnyugtatására, ami nála sokat jelentett, elvégezte a munkáját a telken, vidáman érkezett meg a Kahán házba.

A konyhában jelentkezett, úgy mint azt Kahán meghagyta neki.

A szakácsné éppen a vacsoráhozvalókat szedte elő, és semmit sem tudott arról, hogy Varga Kettő esedékes volna vacsorára vagy maradékra meg jelentéstételre a munkáról. A szobalányt hívta. A szobalány pedig bevezette Vargát a háziúr dolgozószobájába.

Varga Kettő ritkán forgott ily finom illatú, aranyrámákban tarkálló képek, gyönyörű szőnyegek, ragyogó tükrök és finom bútorokkal tele szobákban. Tisztára bűvöletben, áhítatban, riadtságban kullogott a szobalány nyomában a dolgozószobáig. Már ott is állott a háziúr félelmetes színe előtt. Kalapját forgatta kezében és harákolt.

Kahán éppen nagyon rossz hangulatban leledzett.

Mártikájával öt perccel azelőtt hagyta abba a szóváltást. Tele volt bizonytalansággal és aggodalommal a lánykája jövőjét, atyai becsületét, sőt üzleti megkárosodását illetőleg is, amilyen árnyékhatalomnak érezte magát, amíg Mártikájával feleselt. Mivel fenyítse meg, mivel rendszabályozza meg ezt a megátalkodott és elszánt kölyköt? Legédesebb, legszebb, sőt hozzá más körülmények között leggyöngédebb gyerekét hogyan kezelje családja és önmaga javára?… Ezen tépelődött az öreg.

És most itt áll előtte ez az ügyefogyott, toprongyos paraszt beszámolójával.

– Elvégezte? – bökött rá fejével Kahán. – Jó, jó lesz! Rendben van. Most nem érek rá. Majd még tárgyalunk holnap. Isten áldja!

Varga Kettőt ez a beszéd aztán végleg kiejtette minden lélekjelenlétéből.

Megrekedt benne a gondosan összeállított tudósítás arról, mit végzett. Ez bántotta. Most mit tegyen? Pofátlankodjék, hogyhát az alkuban a munka utáni vacsora is benne volt?

Ilyesmitől visszariadt a Varga Kettő büszke, falusi paraszt lelkisége! Belenyugodott, hogy ha elfeledte az úr a vacsorát, akkor ő már nem alkalmatlankodik. Megy dolgára!

A szobalány ellibbent Varga mellől, amikor betuszkolta őt a háziúrhoz. Vargának magának kellett kitalálnia a lakásból.

Hát amint a történtektől elég kábolyogva kereste a lakás kijáratát, rossz irányba tévedt.

Egyik ajtón benézve, szemben vele csak ablakot látott a szoba falában, és az ablak alatti hencseren, lábait magasra húzva, cigarettázva és egy könyvet olvasva hevert a ház gyönyörű kisasszonya.

– Jaj! Bocsánat! – akart visszahúzódni Varga Kettő az ajtóból.

De hát Mártika hirtelen lelökte elég szemérmetlen mutogatott lábait a hencserről, a Varga Kettő megpillantására:

– Maga az? Jöjjön csak! – hívta be halkan Vargát. És amikor engedelmeskedett, Mártika betette az ajtót, kikukucskált még egyszer a nyílásán a lakásba, és sebten ezt hadarta:

– Tud maga hallgatni?

Varga előbb nem értette, hogy azt kívánják tőle, amihez legjobban értett.

– Meghallgatni? – makogta.

– Titkot tartani!

– Hogyne, kisasszony, alássan! – válaszolta most már készséggel Varga Kettő.

– Ezt a levelet kell eljuttatni erre a címre. Rajta van. Be is lehet dobni a postaládába. De jobb szeretném, ha ma még megkapná az illető. Megteheti?

– Hogyne, kisasszony, alássan!

– Akkor dugja csak el gyorsan ezt a levelet. Erről nem szabad senkinek beszélnie. Otthon sem szabad a feleségének sem. Senkinek. Megértett!

– Meg, kisasszony, alássan!

Varga Kettő eldugta a levelet. Rongyos mellényét kigombolta, s az inge nyílásába rejtette, ahol szoros nadrágszíja föltartotta a hasán, ha szőrös melléről alácsúszott.

Mártika jóízűen mosolygott ezen a műveleten. Aztán elővette a doktor Kahán adta öt pengőket, és a magáéból hozzátett öt pengőt. Így nyújtotta át Varga Kettőnek:

– Ezt tegye el! Öt pengőt át akartam adni maguknak az este, a bátyámtól, öt pengőt én adok, hogy a levelet elviszi. Ezt sem kell közölni majd otthon, hogy firtassák magától: honnan származik.

Hát amilyen tündökletes főnyereményt jelentett Vargának ez a könnyű és busás kereset, akkorát sóhajtott, amikor arra gondolt, el kell rejtenie az övéitől is a pénzt.

Juci állandóan kikobozta minden zsebét. Tíz fillér dugacs pénzt sem tudott tőle megőrizni soha. Szinte ennek elgondolása is ügyefogyottá tette Vargát. Irtó marhául kezdte a sok pengőt bekötni a piszoktól fekete zsebbevalója csücskébe.

Mártika újra jót mulatott ezen. Csak siettette Vargát: ne vegyék észre a szobájában, és gyorsan vigye a levelet.

Most már a Mártika útbaigazítására Varga Kettő hamarabb kitalált a kijárathoz. De hát ott a szobalány szól utána a konyhából:

– Hé, atyafi! Hát azt mondta a szakácsnénak, hogy az úr vacsorát is adat magának! Elszökik előle?

Varga Kettő most került igazán zavarba és tétovaságba. Mitévő legyen? A vacsora jár neki. A levél azonban a zsebében van. Sürgős az elvitele. Kinek fogadjon szót? Igazán nem tudta. Hápogott csak a szobalánynak:

– Hát az úr reggel, igen, mondta, hogy vacsorát kapnék, de mostan nem szólt!… Így aztán, hát…

– Ugyan! Hogy lehet már ilyen nyámnyila? Nem kérdezi meg, amikor benn jár az úrnál! Na várjon! Beszólok én hozzá.

Azzal a szobalány beugrott a Kahán dolgozószobájába, és némi idő múlva megjelent:

– Na lássa, maga csacsi ember, az úr még egy üveg snapszot is kiutalt magának a speizból! Gyüjjön!

Nos, erre Varga Kettő bevonult a konyhába. Kapott egy olyan finom vacsorát, hogy nem győzte nyalni a száját tőle.

A szakácsné, a szobalány, merthogy látták, ennyire beleesett a háziúrék kegyébe, hát barátkoztak, komáztak Varga Kettővel.

– Csuda egy édes, buta pofa! Nem is olyan rossz a Tulics kisasszony ízlése! – jegyezte meg a szakácsné a szobalánynak Vargáról.

A Varga Kettőnek pedig nem kis gyöngeségei közé tartozott a szesz. A kitűnő pálinkából megkínálta a szakácsnét és a szobalányt is a vacsora folyamán, és maga jókora adagot beszedett az üvegből.

Éjjel ricsajozni, napközben dolgozni, este pukkadásig belakni és rá szeszt zúdítani nem lehet büntetlenül.

Amikor elbúcsúzott a konyhából Varga Kettő, két címet látott lenn az utcán, a lámpa alatt a levélen. Végre bizonyos páros tánc után a két cím mégis eggyé olvadt össze. Kibetűzte: Királyi Pál utca… ennyi és ennyi.

Csak most azt kellett megtudnia: hol van a Királyi Pál utca. Megkérdezett egy járókelőt. Az rögtön készséggel tudatta, hogy közvetlen villamost talál a Zuglóból a Rákóczi útra, annak egyik mellékutcája, a Rókus kórházon túl, a Királyi Pál utca.

A derék útbaigazító egészen jóhiszeműleg tévesztette össze a Szentkirályi utcát a Királyi Pál utcával.

De hát Varga Kettő nyugodtan ült föl a mondott villamoskocsira, és kereste és találta meg a Királyi Pál utca azonos számát a Szentkirályi utcában. Sőt még abban is szerencsésnek tartotta magát, hogy a harmadik emeletre hágva, minden kérdezősködés nélkül meglelte a címen jelzett pontos ajtószámot is.

Becsönget bátran. Majdnem azzal a mellékgondolattal veregetve lelki vállán magát, hogyhát: lám, iszen nem is olyan ostoba egy ostoba tanyasi ember! Így vár ott egy hosszú darabot Varga Kettő. Végre kikémlel valaki az ajtó lyukján, majd kinyitja az ajtót is. Zsinóros otthonkában, szakállas öreg úr áll az ajtónyílásban, és aránylag elég barátságtalanul érdeklődik Vargától:

– Mi tetszik?

Varga Kettő kissé megretten erre a levéllel. Mert érti ő azt, hogy Mártika hangsúlyozta: annak a fiatal, nagy hajú szerkesztőnek szól a levél, aki hozzájuk jár, s Varga látta is őt a kerti munka alatt. Hát most ez a vén szakálltömeg az apja talán? Vajon illeti-e őt a levél?

– Ezzel küldtek! Izé… de csak a saját kezébe adjam! – tartotta bizonytalan az öregúr elé a levelet.

Az öregúr inkább álmélkodóan, mint elutasítóan, de szigorúan jegyezte meg előzetesen:

– Nem tévedt a címben? Itt én lakom csupán. Mutassa hát!

Azzal kikapta a levelet Varga kezéből. Pápaszemet tett, megnézte a címzést. És máris, most már bosszúsan adta vissza Vargának a levelet:

– Ez nem ide szól! Mondtam!

Már be is csapta Varga orra előtt az ajtót.

Püff neki! Most mit tegyen?

A pálinkásüveget, mert azt a konyhán a kezébe nyomták a cselédek elmenet, hogy az övé!… Varga ott fogta most is a markában, nyakától.

Jucihoz és anyósához nem vihette be, mert akkor megszegi Mártikának adott szavát, hogy otthon sem beszél küldetéséről, és mi ürügyre leljen, hogy este távozik valahová? Meg sem is ihatta az egész pálinkát, hogy az üveget földhöz vágja, ne legyen kényelmetlen neki a vitele… mert holtrészeg lett volna annyi pálinkától. Kívánta pedig egész úton a fokozottabb mámort. De megtartóztatta magát, a levél ügyes átszármaztatása érdekében.

De hát most, amikor ilyen tökéletes kudarcot vallott, mint Postillon d’amour Varga Kettő, a rendesnél is nagyobb megbutulásában, tanácstalanságában az üveghez folyamodott mégis.

Az első korty azt sugallotta neki, hogy kérdezzen meg még valakit a levél címe felől. De erre húzott még egyet az üvegből, és ez a második korty szinte ellenállhatatlan eréllyel azt parancsolta neki: ne bolyongjon tovább, ne kísérletezzék, fáradt, álmos, részeg, az elmaradása így is szemet szúrhat már otthon, és Juci, amilyen izgága és vakmerő, becsöngethet érette a háziúrékhoz: hol van?… Szóval, egyetlen helyes út a hazaút. Tulicsné, Juci nagyesküvel fogadják meg, hogy örök titoknak őrzik meg a levelet… Hohohó! De a tíz pengők! Mi legyen azokkal?

Varga a lépcsőn lemenet kioldotta a zsebkendő bogát. Öt pengőt beletett egyelőre a bádog dohányszelencéjébe. Ezt valahol el akarta rejteni övéitől, tartaléknak. Ötöt átszolgáltatni nekik.

Jucit mégiscsak elkápráztatja a Mártika jósága, bőkezűsége. Hallgatni fog! A levél címét pedig, és hogy mi legyen egyátalán vele ezek után, hogy nem akarják átvenni, Juci éles esze tüstént megfejti.

Varga Kettő visszavillamosozott a Zuglóba, és beállított a Csudavárba.

Hát Tulicsné, Juci, valóban erősen nyugtalankodtak a Varga túlságos elmaradásán.

Erre most betámolyog Varga Kettő egy üveggel, és dől belőle a pálinkaszag.

Mit hihessenek róla? Ez bedanolta az előleget, és hozza a békeüveget nekik.

Juci már ki is nézte a Varga fején azt a pontot magának, ahová a pléhbögréjüket vágja. Egyelőre vészes visongással rontott Varga elébe:

– Te átkozott pálinkásflaskó! Felszedted és elpiáltad a gubát?

Varga megrémült, és elfeledte azon nyomban a belépő szónoklatát, amelyet ügyesnek, hatásosnak kerekített ki útközben. A nagyobb vész elhárítása céljából azt tette, amit különben a szónoklata végére, csattanónak akart kivágni. A zsebkendőjét vette elő, a belekötött öt pengővel:

– Ezt még külön kerestem! – kiáltotta, és az üveget magasra tartva, hozzáfűzte: – Ezt meg ingyen kaptam!

Supp! Juci lecsillapodva ült vissza székére, és várta, hogy Varga Kettő odajáruljon hozzá hitvestársi csókra. Tulicsné is földerült, és szemmeresztve érdeklődött.

Varga ekkor gyorsan elmesélte Jucinak a levélügyet. De azt is fordított sorrendben, mint tervezte.

Ugyanis előzetesen meg akarta esketni Jucit a két szemére, a boldogságára, hogy amit hall, titkuk marad! Most ezt a tudósítása végére hagyta.

– Bízd rám! – hallatszott a Juci fölényes és nem túl megnyugtató ígérete: – Hoci csak azt a levelet!

– De megfogadod, ahogy a kisasszony parancsolta, senkinek egy mukkot nem ejtesz! – próbálta kikötni Varga, miközben az inge hasítékán a levélért nyúlt be.

Juci rántotta ki gyorsabban a Varga karját, és csapott rá, mint a karvaly a kismadárra, a levélre.

Aztán miközben Varga tovább motyogta aggályait, hogy így-úgy a kisasszony titka, Juci ráförmedt:

– Aggyan! Egy rüfke! Hányan koslatnak ez után az apja szeme láttára, csak téged akar ezzel a maszlagolással begazoltatni! Majd megnézzük, mi van a levélben!

– Jézus Úristen! Agyonütlek, ha fölszakítod, és észreveszik. Vagy ne adjuk oda?

– Azt kéne hát! – szólt Juci. – Odaadni a vén kopasznak, mit fizet, ha a lánya szerelmes levelét kézbe kaphatja?… De bánja is azt egy ilyen kivénült csárdás, mint a háziúr. Hiszen a feleségét is ott tartotta a boltban valaha csaléteknek, úgy tódultak a csapszékébe. Hallotta nyanya is.

– Én meg akarom tartani a szavamat! Hát vigyázz! – emelte öklét fenyegetőleg Varga Jucira.

– Megtarthatod afelől, te faluk hülyéje! – mondta Juci. – Én vizes késsel úgy felbontom ezt a levelet, hogy nyoma se marad rajta. Aztán ha belekukkintottunk, elvisszük. Merre kerested, hogy nem találtad ezt a címet?

Juci kérdésére Varga leírta a kérdéses utcát, házat.

Juci ügyeskedett közben a késsel és egy pohár vízzel a levél ragasztékánál, és szidta Vargát:

– Na! És mit nyertél vele, te nagy ló, hogy magad szakállára, tudtom nélkül akartad elvinni a levelet, annak a rüfkének a rendeletére? A Királyi Pál utcát a Szentkirályi utcán kerested. Azt már tudom! Most pedig, így nagy hassal, késő este vagyok kénytelen kísérni el téged, bár a hekust érdemled kíséretnek csak.

Közben Jucinak sikerült majdnem sértetlen bánnia el a Mártika levelével, hogy tartalmához jusson. Akkor aztán hangosan, nagyokat röhintve tartotta meg felolvasását a levélből úgy, hogy ocsmány megjegyzések tömegével tűzdelte meg.

Varga sem tudta elfojtani kíváncsiságát, és ő is kacarászott Jucival, legföllebb kérencséléseivel fölváltva, hogy maguk közt maradjon a levél titka.

Végre Juci visszaragasztotta úgy-ahogy a levelet, és öltözött utcára.

A kapucsukás ideje már rég elmúlt. Hát amikor Juci és Varga Kettő újabb hosszú villanyosozás után a valódi címhez érkeztek, be kellett csöngetniök a házba, és a különös, kései látogatás okát is fölfedni a gyanakvó házmester előtt.

Vargát Juci fölkísérte a harmadik emeletre. Ott a lépcsőfordulóból kinézegetve várta meg, míg becsönget a Latyagos lakásába.

De mi az? Varga hiába nyomta egyre-másra az ajtó csengőgombját, nem jelentkezett senki. A csöngetés nem hallatszott ki, még berregésre hangfogózottan sem.

Juci is odajött az ajtóhoz. Ő is nyomott egyet a csengőgombon. És tüstént mellbe lökte Vargát:

– Na lásd, ilyen a falusi félnótás, mint te. A csengő nem szól, mert le van kapcsolva a lakás villanya. Itthon lehetnek. De nem akarják, hogy háborgassák őket. Tán valami tyúk van a pasasnál! Dörömbözz csak az ablakon, bátran!

Megverték az ablakot. És tényleg, két másodperc múlva fölkattintották az udvari lakás villanyát. Majd kicsoszogott Latyagos, és átvette a levelet Vargától.

Álmából zavarták föl. A hangja rekedt volt, amint a levél átvételekor kiszólt:

– Rendicsek! Jócakát!

Azzal becsapta az ajtót.

Juci Varga véknyába bökött:

– A piszok alak! Adhatott volna neked mint küldöncnek, pláne szerelmes levéllel, pláne ilyennel, ahol tálcán kínálja magát neki a tyúk, legalább egy ficcs borravalót, egy cigit, egy köszönömöt! Köpj az ajtójára a piszoknak!

Hát a levél átszolgáltatódott mégis annak, akit illetett. Varga rém elégedetten távozott életpárjával a házból.

Egy korcsma ablakai világoltak az utcasarkon, és rádiózene hallatszott ki az utcára. Juci rendelkezett:

– Szomjas vagyok. Bepattanunk ide egy pohár sörre. Te már ittál így is nélkülem.

Bevágódtak a korcsma söntésébe. Ott előbb állva a csapostól ittak két sört. Aztán mivel Jucinak ízlett, még kettőt rendeltek. Ezekkel már leültek. Akkor Juci hagymás parízert látott enni egy szomszéd asztalnál. Állapotában pípet ne kapjon, bevágott egy hagymás parízert. Erre még kellett inni két pohárral és még kettővel… Éjfél után az utolsó villamossal vetődtek haza. Juci belekarolt Vargába, és az egész Budapest visszhangzotta slágert danolta. A küldöncdíj óriási összegét elmulatták az utolsó vasig.

De Varga boldog volt.

Úgynevezett alapvető téveszmékből születtek már terjedelmes tudományos munkák, és ezekből ezer kötet újabb hozzászólásos mű fejlődött ki már, minthogy a tévedés, mint az álom, valahogy a lélek ünnepi hangulatai közé tartozik inkább, az igazság, a száraz való, a leverő hétköznaphoz viszonyítva. Következésképpen a tévedés körül határozottan több az egészséges izgulat, öröm, meglepetés, remény stb.

Az öreg Kahánnak, ennek a minden hájjal megkent, remek üzletembernek ilyen ellenállhatatlan biztosságú tévedése az volt, hogy a nők általában nappal nem olyan esendők, mint a sötétség közeledtével vagy beálltával, ahogy a hadinyelv szövegezi meg.

Ezt az alapvető tévedését erősítette csak meg az is, hogy édes Mártikáját késő este csípte meg azzal a szerkesztővel.

Másnap Mártika részint kényszerű, részint önkéntes szoba-, illetve lakásfogságban maradt. Késő délelőttig henyélt ágyában Mártika. Aztán legloncsosabb pongyolájába bújt, és abban fityegett egész nap. Nem ment a fodrásznőhöz, nem lakkoztatta ki körmeit, nem is festette, nem is púderozta ki magát, ahogy egy valódi rableányhoz illik. Ellenben segített édesanyjának Mártika gyapjúfonalat válogatni és egy szvettert megtervezni divatos mintákkal, hogy Kahánné megkezdhesse kedvenc munkáját, a horgolást.

De ez mind tüntetés volt Mártikától, az nyilvánvaló. Az öreg Kahánt vérig bosszantotta ez. Többször, illetve minden alkalommal összetűztek, ahányszor csak összebotlottak a lakásban. Sértegették egymást, minden kiejtett szavuknak éle, célzata volt. Tűrhetetlen és undok lett az öreg Kahánnak a lakása, ahogy Mártika dacosan, ridegen, gyűlölködően, faképeket vágva fityegett benne.

És este? Hát az öreg Kahán határozottan buta rémképek áldozata lett. Egyszerűen belevette magát agyába, képzeletébe az a rögeszme, hogy Mártika azért játssza meg egész nap ezt a háziduciságot, mert este, éjjel tervezett ki valamiféle kilengést a jó erkölcsök alól. Mit tudni? Még az ablakon is kimászhat éjjelre, vagy bemászatja magához azt a gazembert. Vagy míg mindenki alszik, Mártika kisurran a lakásból. Hiszen fiatal lények nem ismernek fáradtságot, félelmet vágyaik kielégítésénél.

Az öreg Kahán nyugtalan, idegesen tért pihenőre. Keservesen hánykódott, többször fölriadt lidércnyomásos álmokból, ostoba neszekre figyelt, mászkált. Szegény feleségét is egészen fölzaklatta bárgyú beszédeivel.

Így folyt le Mártika rabsága jegyében az első huszonnégy óra.

De másnap Mártika rendesen, szokott időben kelt, kicsinosította magát, elment az uszodába, elment teniszezni, elment édesanyjával, ahogy szokta, a kávéházba. Majd otthagyta őt a bridzsszalonban rendes vénasszonyokból toborzódott körében, és Mártika átment a másik kávéházba, a maga vegyes társaságába, ahol többek között Latyagos is törzstagként szerepelt. Az öreg Kahán értesült telefonon erről feleségétől.

De hát maga sem tudta, mit tartson ama rettenetes fenyegetéséről, hogy annak a szerkesztőnek testi épsége bánja, ha még lányához közelít. Utóvégre üzletileg, hivatásilag közösködni, ha már Mártika ilyen áldatlan szenvedélynek hódol, mint a költészet, és fényes délután, egy kávéházban! Hát ez elnézhető! Más az este!

Ide módosult már Kahán rettenetes tilalma.

És Mártika pont hét órára otthon volt. Bement szobájába, le se vetette utcai öltönyét, irataiba temetkezett.

Az öreg Kahán valahogy megkönnyebbült, sőt határozottan jókedvű lett. Mivel indokolta magának? Különböző, eredeti tévhitének keretében sarjadó melléktévhitekkel. Mártika észre tért, megszívelte a fenyítést, föladta a dacot, majd még tovább is fog puhulni, míg olyan jámbor, engedelmes kislány válik belőle, mint a pinty. Néha használ egy kis bűntudat annak, hogy a javulás teljes legyen. Lám, máskor mindig, átlag másnaponta kapucsukás után tért haza Mártika. Mindig veszekedni kellett vele anyjának, hogy künn vacsorál, nyalánkodik, vagy farkaséhesen falja tele magát a kimaradása alatt odakotyvadt vacsorából.

Most pedig íme! Mártika hét óra után már itthon van.

Az öreg Kahán lelkéről eloldódott nyomás azt is eredményezte mindjárt, hogy visszakapta türelmét, érdeklődését szokott dolgai iránt.

A szobalány Vargát jelentette be neki:

– Kérem, kéretem! – biccentett vígan. És Varga Kettő egy egészen kicserélt háziurat talált a dolgozószobában, aki így kezdi vele a beszédet: – Hát csak halljuk, kedves komám, mit végzett?

Mire Varga Kettő pontosan, egyre jobban belemelegedve elsorolta: hogyan hozta rendbe az ojtványokat, hogyan fogadta meg a trágyás szekeret, mit alkudott le a követelőző kocsistól, hogyan őrizte ellen a trágyát, hogy lócitromokat ne keverjenek a tehénganajba, és túl sok szalma ne rontsa a trágya minőségét, mert a lógané kiégeti a gyümölcsfa gyökerét, csak üvegházba való, a szalmás trágya meg gizgaz értékű csupán… Ésatöbbi meg a többi… A hernyófészkek sokasága jó termést ígér, mert a féreg érzi meg legjobban a természet munkáját. És a meszelés bizony nem biztosítja a fákat a rémisztő sok veres hangya ellen, egy kis kátrányos kötés kell majd a facsemetékre…

Nahát Kahán most teljes érdeklődéssel hallgatta meg mindezt Varga külön bámulatára. Végül így szólt:

– Hát most ide figyeljen! Tizenötödikétől, amikor már rég befejezte ezt a kerti munkát, átveheti a viciséget. Maga ne törődjék azzal, mit ugrál, mit nem a vicim. Legföllebb rendőrt hozatok és lefogatom. Ő köteles lesz magának átadni mindent. Megmutatni mindent. A házmesterék is útbaigazítják. A felesége is bejárhat hozzánk, úgy mint a viciné, takarítani, hetenként egyszer, és ha bírja ebben az állapotában, ő is beszegődhet tizenötödikétől.

Vargának a torka szorongott a megilletődéstől. És amikor már Kahán utasítására kitámolygott a konyhába, hogy még a kitűnő vacsorát is bekebelezze, egy üveg nerángasst is megszopogasson, és így vigye haza családjának az örömhírt, hát künn az esthomályban Varga Kettő legszívesebben egy olyan hálaadó énekre gyújtott volna, amilyet körmenetekben fújnak a hívek, a mindennapi kenyeret adó Úr dicséretére.

Az öreg Kahán is fokozottabbul jó közérzésben maradt a villatelek meg a vicikérdés elintézése után. Már azon gondolkozott, hogy ha Mártika nem vitetné be, mint tegnap, szobájába a vacsorát, hanem öregei társaságában fogyasztja el, hát megkísérli megpendíteni vele szemben azt a hangot, amely a teljes kiengesztelődésük nyitánya lehetne.

Hát Mártika?

Mártika aznap este öttől fél hétig a Latyagos lakásán tartózkodott…

Ilyen a téveszme!

Az öreg Kahánnál akkor okozta a legjobb hangulatot, amikor kislánya jó erkölcseinek teljes vesztébe rohant. Mi több? Magát a Postillon d’amourt, a találka közvetítőjét, teljes bizalmába akkor fogadta.

Varga Kettő, az ostoba lelke, mindenesetre jól járt. Sőt csakis ő járt jól az egész családi és szerelmi bonyodalomból. Latyagos, a gonosz csábító sem, Mártika sem.

Majd ez kiviláglik mind, hamarosan itten!

Latyagos lakása, egyúttal a „Földünk” szerkesztősége, kiadóhivatala, pénztára, raktára, irattára, egy kis garzonszobából állott. Valóban nem terjedt ki nagyobbra, mint az állatkerti majomketrec, beleértve az összkomforttal járó fürdőszobát, teakonyhát.

A legnagyobb helyet a szobában a „Földünk” kevés évfolyamának visszaküldött példányai foglalták el. Több négyszögmétert tett ki garmadájuk egyik sarokban.

A másikban összehajtható pamlag állott. Az ablaknál egy íróasztal. Egy szekrény a fal hosszában. Két karos, két egyszerű szék. Ezzel készen állt a berendezés.

Igaz, hogy a „Földünk” példányain a szerkesztőség és kiadóhivatal telefonszáma, sőt telefonszámai is föltüntetődtek. Ám ezt az alkalmatosságot a Latyagos szobája nélkülözte. A két telefonszám ugyanis a Latyagos törzskávéházáé volt.

Ez a kávéház rabolta el ennek a nagy embernek az összes többi tartózkodási helyétől idejének úgy nyolcvan százalékát. Itt reggelizett Latyagos, itt ebédelt, itt uzsonnázott, itt kártyázott éjjel, itt tartotta meg a szerkesztőségi órákat munkatársaival és megbeszéléseket elvbarátaival meg barátnőivel. Ez a kávéház egészítette ki két telefonjával Latyagos otthonának berendezését.

Azaz pardon! E berendezésből ki lett felejtve a legfontosabb darab.

Az íróasztal mellett, lötyögős állványon öreg Remington írógép tornyosodott. Valóban tanulmányt érdemlő, ipari múzeumba illő példány. Ám kultúrtörténeti nevezetességének minőségén kívül, meg azon kívül, hogy a kezelése határozottan zenei készséget is igényelt, mert több betűje csakis bizonyos leütéssel szuperált, így tehát szinkópásan kellett játszani rajta… még egy más különlegessége és szerepe is volt ennek az írógépnek. Szerelmi csapdának szolgált.

Miképpen?

Hát Latyagos gépírókisasszonyokat fogadott. Aprót hirdetett perfekt magyar–német gépírónőre. Az áldozat megjelent. Akkor Latyagos a hivatalos tárgyalásnak bizonyos fordulatában megtette erkölcstelen ajánlatát a nőnek. Az vagy hajlamosnak mutatkozott a felelőtlen szerelmi kalandra, vagy nem. Ha igen? Akkor Latyagos fölfogadta havi hatvanért, amiben benne volt odaadásának a jutalma is. Azaz Latyagos elvárta, hogy a nő őt mint főnökét, mint szellemi kiválóságot, mint férfiszépséget szerelemből szeresse. De ha a nő nem állt kötélnek, akkor Latyagos máris odaültette a géphez, és egy próbadiktálást végeztetett vele. A boldogtalan nő lehetett akár bajnoknő is a gépírásban, ezen az öreg, szinkópás Remingtonon megbukott, és kétségbeeshetett az elemi képességei fölött is. Latyagos szinte szadista, inkvizítori kajánsággal élvezte, hogy a tüntetően lassú diktandójánál a nő ujjai hiába ügyeskednek a hibás betűk átütéseinél, s végül is ernyedten, csüggedten föladják a versenyt. Erre könnyű volt a nőt sajnálattal elbocsátani.

De ha a nő mindenképpen megfelelt, vagyis engedékenységet árult el mint szerelmi alany, úgyszintén hajlandó volt a szörnyű masinán a szinkópás előtanulmányokat megejteni és tönkretenni mesterségbeli tudását azzal, hogy hozzászoktatja magát ilyen képtelen ütemű kopogtatáshoz… a szerencsétlen teremtésnek akkor is megszámláltattak napjai a „Földünk” szerkesztőségében. Latyagos átlag három havonta sorozott gépírólányokat, és fordította őket idült szatiriázisának céljaira.

Természetes, hogy a Mártikával való kísérleti viszonya mellett is futott párhuzamosan Latyagosnak egy komoly viszonya is jelenlegi elég csinos gépírónőjével.

Mármost a Mártikával való atyai tettenérést annyira végzetesnek vette Latyagos, hogy még akkor éjjel, próba szerencse alapon, fölhívta azt a bizonyos másik irodalmi érdeklődésű hölgyismerősét, akit Mártika utódjának szánt. Mivel pedig a gépírókisasszony délután kettőig tartott hivatalos órát, tehát Latyagos új barátnőjével négy órára beszélt meg találkát a lakásán. Azért négyre, mert kettő és négy között a takarítónő jelent meg a lakásban. Ez volt a házirend.

És mindez mind szépen, mint kültelkeken mondják, vajon siklott volna. Csak azt hagyta ki számításából Latyagos, hogy az esti hűlés leverheti két csámpás lábáról.

Ez történt pedig. A bujkáló influenza a legalattomosabb kórok közé tartozik.

Latyagos, amikor reggel, vagyis háromnegyed tizenegyre délelőtt fölébredt, olyanfélét érzett, akárcsak saját maga elevenen kőszobrává kezdene válni. Nehéz volt minden nyavalyás tagja, borzongott, csikordult szinte minden íze, ha megmozdult. Gyomra émelygett, feje fájt.

Az esti lehűléstől legyen ez az állapot? Hiszen sem nem tüsszög, sem nem köhög, sem nem rekedt.

Ő mégiscsak így képzelte el az influenzát. Míg mostani gyalázatos közérzése csak általános, nyomasztó, kínzó bénultságban jelentkezett. És lelkileg is határozottan az öngyilkosságig való életutálatban.

Eh! Megpróbált kimászni az ágyából. Beleült a forró fürdőbe. Hát ez hatalmasat enyhített rossz kondícióján. Szinte úgy érezte, ki is kergette nyavalyáját.

Viszont amikor fölállott a fürdőkádban, egyszerre szédület húzott át agyán, és visszatottyant a vízbe. Ajjaj! Agyszélhűdés, szívroham, mi ez?

Latyagos, a gyáva fráter, most már komolyan megrémült. A felöltözést már meg sem kezdte. Szédelegve, karikákat hányó szemmel ment vissza nyoszolyájába.

Most aztán már érezte, hogy a takarója alatt láz kezdi remegtetni gyönge dongáit. Kitört rajta az influenza.

A gépírólány ott találta Latyagost ágyában. Neki is kulcsa volt a lakáshoz. Hát amikor belül volt már az ajtón, a kulcsot megforgatta a zárban, és kedves mosollyal lebbent a hencser felé.

Latyagos azonban nyöszörögve ábrándította ki a helyzet felől:

– Rém rosszul érzem magam! Azt hiszem, lázam van!

A kisasszony igen puha szívű kislány volt. Rögtön Latyagos mancsáért nyúlt, és pulzusát tapogatta ki. Majd fölkajtatta a hőmérőt, és Latyagos szájába dugta, a nyelve alá. Aztán gyorsan teát főzött rummal, és a tálcára, amin behozta, kombinált port tálalt föl Latyagosnak. Végül elszaladt telefonálni a Latyagos orvos barátjának és hűséges olvasójának. Mert a nagy ember egyre kutyásabbul lett. Nem is csoda! A lázmérő harmincnyolc-héttizedet mutatott neki a szájában délben. Hát estére még nagyobb hőemelkedés volt esedékes.

Dehogyis mozdult el a rendes gépírónő főnöke mellől a hivatalos idő után. Ott vett magához táplálékot papírból az ágya mellett és ápolta.

Amikor pedig a takarítónő is befutott, akkor ketten ápolták a lakás urát. Hozzájuk érkezett meg pontban délután négyre a Latyagos új barátnőjelöltje, Nóbel Nemere Kata, költőnő.

Végül az orvos is megjött. A vizsgálat megejtése után csak a hölgyek előzetes intézkedéseit hagyta jóvá. Mert hát mi a kutyafülét ismert egyáltalán az orvostudomány jobbat az influenza ellen, mint amivel házilag kuruzsolják ki? Feküdni kell, és izzadni kell. Kész!

A nagy ember estefelé tüzet fújt, hánykódott. Utána pedig elszenderedett.

Három ápolónője, miután mindent keze ügyébe készített, lábujjhegyen elosont tőle. De föltétlen számítottak arra, hogy az ápolónői tisztet másnap is vállalják a nagybeteg mellett.

Latyagost aztán álmából fölriasztotta valami téves csöngetés. Erre lekattantotta a villanyórát, hogy ne zavarhassák ki többé álmából és ágyából. A Varga Kettő ablakon való kopogása mégis felköltötte újra. De hát a levél Kahán Mártikától megért egy újabb fölriadást és ágyból kikelést Latyagosnak.

Visszafeküdve futotta át a levelet. És mindenekelőtt roppant elszégyellte magát a gyávaságáért és kishitűségéért.

Íme, az angyali Kahán Mártika rajongva, sóvárogva szeretheti. Neki van szíve vad örege ellen is, azaz vad örege durvaságára, odaajándékoznia magát szerelmének.

Latyagos szerkesztőnek, először életében, határozottan az elvileg megtagadott szerelem érzetei kerekedtek az állati érzékisége fölé. Egyetlennek kívánta Kahán Mártikát, és maradandóan egyetlennek, talán végleg egyetlennek.

Elvágta magát az ágyán, és boldog ábrándozásba merült. De nem arról, hogyhát hol van itt a szabad szerelem iránt szerte kérkedett elvszilárdsága? Szó se róla! Akárcsak egy vasárnapi regényfolytatás nyájas olvasója, a szenvedély, a hűség szépségéről álmodott Latyagos. Meg önnön feslettségéről és aljasságáról elmélkedett.

Jutalma, valószínűen a „vázomotorikus” alapon, három prüszkölés lett. Tudnivaló, hogy szokatlan érzelemhullámok különféle testi elváltozásokat idéznek elő szintén. Latyagosnál jótékony hatással jártak. A gyötrő, fenyegető száraz influenzájából a három bevezető tüsszentés közönséges náthát csinált. Aztán egész éjjel izzadt.

Másnap, ébredéskor, mintha valamivel könnyebben érezte volna magát. De azért gyönge volt, és ágyban maradt Latyagos. Legkellemetlenebbnek tarthatta állapotában azt, hogy folyvást trombitálnia kellett zsebkendőjébe orrából. Meg hogy még jobban berekedt. Alig suttogni bírt csak. De hát ő nem készült operaénekesnek, hogy hangszálai sorsa különösebben érdekelte volna.

Kahán Mártika, amikor otthagyta édesanyját a bridzsnél, tulajdonképpen nem akart a Latyagos kávéházának tájékára sem menni. De arra már nem volt elég lelkiereje, hogy föl ne hívja a kávéházat. Viszont megint csak óvatosságból, nem a bridzsszalont rejtő kávéházból telefonált, hanem egy körúti trafikból.

– A szerkesztő úr ma még nem jött be! – hangzott a telefonos válasza.

Mit jelentsen ez? Latyagos a szerkesztőségi órák alatt nincsen a kávéházban! Ez csak egyet jelenthet. A szerelmes levél marasztja őt otthon. Hátha hamarabb is ellátogat hozzá szerelme, mint a levélben jelezte?…

Mártikának ez volt az eszmemenete. És hirtelen számot vetett a helyzettel. Annak így is, úgy is ki van téve, hogy édesapja vagy édesanyja utána telefonálgat, akár most, akár később. A bridzsszalonba édesanyja távozta előtt visszatérhet!… Nosza hát! Vagy-vagy! Tessék dönteni! Megy a Latyagos lakására!… Mártika hirtelen egy taxinak intett.

Amikor már robogott vele, Mártika, bár még mindig, mindenre elszántan ült a taxi sarkában, de hát egészen nem tudta leküzdeni remegő izgulatát, szűzies szorongásait… Mégiscsak a teljes elbukása pillanatához közelgett most, ha mind közönséges megfogalmazásban veszi a helyzetet!

Kínosnak érzett minden pillantást már az utcán is, ameddig a taxit kifizette. Kellemetlen volt találkoznia akárki ismeretlennel is a kapun bemenet, a lépcsőn fölmenet, a ház rácsos, udvari folyosóján végigmenet.

De most már ott állt, elég alapos szívdobogást és némi fulladozást lenyomni igyekezve a:

 

„FÖLDÜNK” SZERKESZTŐSÉGE

 

nagy táblával és külön a kisebb Latyagos névjeggyel ellátott ajtó előtt.

És becsöngetett.

Hát akkor, rettenetes kellemetlen meglepetésére, Latyagos helyett egy dancs háztartási alkalmazott nyit ajtót neki. Mártika elvörösödött, és hebegne valamit. De a némber, ahogy közönyösen szemügyre vette őt, már meg is fordult, és az ajtót nyitva hagyva, megy be.

Ellenben az előszoba mélyéből egy ifjú, üde, elég csinos hölgy bukkan elő. Ez már határozottan firtató, elutasító, barátságtalan pillantással méri végig Mártikát:

– Latyagos úrhoz?

– Igen! Hozzá!

– Tessék!

Ez a nő, a gépírólány is megfordul, hogy maga után engedje be Latyagos szobájába. Amikor pedig Mártika már behatolt az ajtón, akkor még egy harmadik hölgyet is lát, méghozzá ismerőset. Latyagos társaságából ismeri futólag Nóbel Katát, és tudja, hogy szintén irodalmi becsvágyak üldözte társnője. Ott ül a Latyagos ágynak vetett pamlaga előtt, és ujjával fenyegeti:

– Pisszt! Elaludt! Hagyjuk őt. Nagy beteg!… Tessék! De hol is foglalhatna itt már helyet?

Valóban, az összes karosokon és székeken csüng és halmozódik valami női holmi, sál, kalap, kabátka vagy tálca vagy üveg… Mintegy már ez jelzi, hogy itt túl fölöslegesnek is tartottak újabb látogatót.

Hát az tény, hogy Kahán Mártika kevés ilyen undok és kegyetlen percet élt még át, mint ezek lettek.

Hiszen ahogy nők, éppenséggel szerelmes nők, vetélytársnők tudnak közömbös, sőt édes csiricsárézás ürügyén gyilkolódni egymás kedélyén!… Ó! Ó! Ó!

Már ahogy a susogó csicsergés megkezdődött közöttük:

– Hát maga nem is tudta, hogy ő beteg? Úgy jött föl?… Érdekes! – fordult Mártikához Nóbel Nemere Kata, talán a színművészet számára örökké utánozhatatlan, gonoszul ártatlan kifejezésekkel kísérve a célzások remeklése által szinte zenei művé változó hangsúlyát.

Ó! Ó! Ó!

Erre megszólal a gépírókisasszony Nóbel Katának:

– Hát maga sem jött föl tegnap másként! Én túlóráztam itt akkor is a szerkesztő úr ápolásával. És a takarítónő.

– Igen! A kisasszonyt találtam itt egyedül, a szerkesztő úrral, amikor feljöttem! – biccentett Mártikának, aránylag műveltségi fokához mérten elég finom élű gúnnyal a takarítónő.

A helyzetet Mártika nagyjában eltalálta. A két hölgynek Latyagos a szeretője. Esetleg a konyhaszolgálóé is. Még ezt is föltette róla. Nóbel Kata valószínűen már, a gépírólány még bírja a nagy férfiú kegyét. Most az ő személyében az igénylő is megjelent a vetélytársak szaporítására. Micsoda beszéd! Ez már vetélytársaság itt!…

Mártikában akkora mérvű undor kerekedett fölül, tulajdonképp nem is Latyagos és háreme, hanem saját maga ellen, hogy kis híja, föl nem ugrott, és minden jó modor és okosság fölrúgásával rögtön el nem távozott, hogy egyszer s mindenkorra rácsapja az ajtót erre a szennybarlangra.

Szerencsére győzött fölkavargó érzésein az ésszerűség, sőt némi kíváncsiság is.

Legelőbb is az jutott eszébe: legkisebb bátyja, Jenő, aki eleve is tudott a Latyagossal való flörtjéről, és ugyancsak nem helyeselte, mit szólna, ha itt látná őt? Jó, hogy Jenő még az irodalmi uzsonnáról távozott doktor bátyjával, annak kocsiján a vasútállomásra, hogy külföldre, egyetemére utazzék.

A rája való gondolás szállította mindjárt az ötletet Mártikának, hogyan vágná ki magát ügyesen a vetélytársnők karának gyanúsításai alól:

– Bátyám, Jenő, idejönne utánam mintegy negyedórán belül. Mivel itt adtunk egymásnak találkát! – jegyezte meg, csak úgy melleslegesen. – De hát nem is tudom, várjam-e be őt itt? Mert rettenetes ez a levegő. És ő legjobban az influenza fertőzettől fél.

Így Mártika! Azzal fölkelt.

De hát abban a pillanatban megmozdult ágyán a beteg, és fölnyitotta szemét:

– Mártika? Maga is eljött? Hát ez gyönyörű, ez édes magától! – susogta valóban, mert rekedt volt.

– Sajnos, már el is kell rohannom. Tudja, Jenő bátyám jönne ide érettem, és ő hogy fél a náthabacilusoktól. Ellenben, ha már fönn van, akkor lenne szíves ide adni nekem azt a kéziratot, amit este küldtem a lapnak. Bátyám kiviszi. Olaszra fordítják. Épp azért jöttünk magához. Azaz jöttünk volna! De ő még nincs itten.

Mártika úgy érezte, valami csodás szellem mozgatja nyelvét ezekre a szavakra. Sőt arcának vonásait is ilyen egyengeti, hogy tökéletes valószerűséggel hasson viselkedése mindenkire.

Latyagos persze elértette, miről van szó. Mártika fél, hogy levele valamelyik nőnek a markába jut itten. Valamiféle rossz filmszínész kifejezést erőltetett arcára. A tökéletes lovag, az ultraravasz diplomata, a szenvedő beteg egyesült ebben a kifejezésben, amikor susogta:

– Pedig elolvastam, és őszintén mondom, el voltam ragadtatva tőle. Persze, ha még jobb helyen közölheti!… Itt van!

A párnája alá nyúlt. Onnan vonta elő a levelet, és nyújtotta Mártikának.

De közben az egész jól fölépített komédia összeomlott. Még a takarítóné is nyilván látta, hogy ez a kézirat szerelmes levél, és nem más! A helyzet összeroppanásának mintegy durva visszhangjaként, a gépírónő a sarokból elkacarászta magát.

– Mi az? Szólt valamit? – emelte föl a párnáról főnöki szigorral a fejét Latyagos.

– Semmi! Semmi! – jött a válasz.

– Na azért! – ejtette vissza fejét Latyagos a párnára.

De hát mindez nemhogy oszlatott volna valamit Mártika számára a helyzet kínosságából, inkább még fölkavarta. Észrevehető zavarral hajtogatta bele a levelet retiküljébe, hogy közben keshedt, valószerűtlen hangon dadogja Latyagosnak:

– Köszönöm!… Nem haragszik!… Ugye? Isten vele! Viszontlátásra!

– Kezét csókolom! Pá! – emelkedett föl Latyagos a Mártika gyors és nagyon ügyetlenül mohó búcsúzására. És nem tagadhatta meg magától azt, hogy minden különösebb ok nélkül egy olyat nyögjön, mintha a búcsúra nyújtott karjának mozdulata fájdalmas nyilallásába kerülne.

– Legyen jobban! – kívánta erre Mártika. De már fordult is az ajtónak, egészen részvétlen arccal.

– Mikor látom? – akarta tudni Latyagos.

– Majd benézek a kaffába! – biccentett Mártika. Viszont az ápolónői karnak üdvözléséről teljesen megfeledkezve, kilibbent a szobából.

Távoztával aztán Latyagos amit lehetett, még elrontott a Kahán Mártika tisztességét illető látszatokon. Mintha mérsékelni sem akarná, hogy hisztériásnak tűnjék a jelenlevők előtt, fölkönyökölt, és kutyamód herregve vonta kérdőre gépírókisasszonyát:

– Maga mit mulatott itt, hogy ezt a hölgyet, a munkatársunkat zavarba hozza nekem? Az azt hitte, hogy velem való gáláns összeköttetéssel gyanúsítja. Micsoda szemtelenség ez magától?

– Én? Tán álmodik! – felelt kitérőleg, de töredelem nélkül és élesen a gépírólány.

– Ezt kikérem magamnak! – herregte Latyagos. – Utóvégre is micsoda alapon érzi magát jogosítottnak, hogy rendes munkatársaimat sértegesse? És karban vihogjanak rajta!

Hát erre már a gépírólány kitört:

– Sértegette őt a frász! Azt sem tudtam, hogy munkatársa magának! Nem szabad nekem nevetnem, amikor akarok? Mi címen tiltaná meg ezt is? Hát nem nevetség? Szeretem az ilyen munkatársat!

– Szerintem is egészen érthetetlen, szinte gyanús érzékenység forog fönn itt! – jegyezte meg a Latyagos másik munkatársnője, Nóbel Nemere Kata.

– És ezzel hálálja meg a szerkesztő úr nekem, hogy mellette maradok? – fordult háttal a szobának a gépírólány, és bámult ki drámailag az ablakon.

Mire Nóbel Kata is lesújtó pillantást vetett a betegre, így szólván:

– Ha nem haragszik, kijelenteném magának, hogy van neki valami igaza!

És a gépírólány mellé állott az ablakot vagy hát a szemközti egészen üres tűzfalat bámulni.

Ez a párbeszéd olyan gyorsan pergett le a Latyagos rovására, hogy ha akart volna, se vághatott volna közbe, éppenséggel ilyen hangja híjason.

Ámde e pillanatban a fordulatoknak eddigi néma figyelője, a takarítónő állt Latyagos ágya elé szemrehányó tartásban és kezdte:

– Így van, szerkesztő úr! Akik segítünk itt a szerkesztő úron, mert beteg, azokat fumigálja egy ilyen vacak affektáért, mint ez volt. Ah! Ah! Félt, itt ráragad a nátha, és az orrát fintorgatta, hogy büdös a szoba, pedig az a parfüm büdösítette be csak, ami áradt róla. Pláne, mikor előrántotta zsebkendőjét!…

Latyagos képtelen volt többé uralkodni magán. Kultúremberi mivoltát, társadalomfinomító hivatását feledve, vadállati ádázsággal csapott a paplanára:

– Elég! – ordította rettenetes magas falzettben. – Elegem van ebből a csiricsáréból. Takarodjanak el. Nincs szükségem semminemű szolgálatukra, semminemű vacak gyöngédkedésükre!… Pakoljanak!

– Na-na-na!

– Ez aztán szép!

– Piszok fráter! Rávall ez a viselkedés! – hangzott a női kar utolsó legsúlyosabb megbotránkozása a gépírókisasszony ajkáról.

Míg Latyagos őrjöngve csapott újra az ártatlan paplanra.

– Még itt vannak? Még itt vannak? – fisztulázta hozzá.

Azzal most már egy mukk nélkül, csupán ideges rángások és sötét, merev tekintet jelezte indulattal várta meg, míg a három ápolónő szedelőzködött, és gyilkos pillantásokat lövellve, valamint maróbbnál maróbb, kíméletlenebbnél kíméletlenebb, nyíltabbnál nyíltabb zokszavakat ejtve kivonult a szobából.

Mártika künn az utcán eltépte kettőbe, négybe, nyolcba, tizenhatba Latyagoshoz írt levelét, de óvatosságból még egy csatornaaknába is dobta a sok papírdarabkát.

Aztán édesanyja után ment a bridzsszalonba, majd vele haza, és otthon nekifeküdt egy új levélnek Latyagos számára.

Ez a levél csupa célzás volt, csupa mellébeszélés, és csupa magyarázkodás. Minden mondata akként szövegeződött, hogy: „Bárha én nem zárkózom el, mint előző levelemben is említettem, attól, hogy más embertársam teljes szabadságát respektáljam, viszont egyéni érzésem tiltakozása miatt, magam ellen, magam bántására nem hozhatok olyan áldozatokat…”

Vagy pedig: „Én koncedálom, hogy a szerelmi féltékenység bizonyos alacsonyrendűség jele, és nem ismerem el létjogát, ennek dacára amikor jóízlésem szól közbe, olyan helyzeteknél, amiknél én egész magamat viszem, minden érzésemmel a játékba, míg a másik fél érzéseit többfelé is osztogatja…”

Avagy: „Mégsem lehet elképzelni, hogy egy kapcsolatban az egyik fél részéről csak a szórakozás legyen az irányadó érzés, míg a másik részéről minden felelősség, kockázat, kiszolgáltatottság igénybe legyen véve…”

Mártika éppúgy súlyos idegkimerültségbe és az ezzel párhuzamban jelentkező hamis fölzaklatottságba firkálta magát, mint az előző levelénél. Még többször is tisztázta le a szabatosságmentes oldalakat, mint az első levelénél. Az összeszaggatott levélpapír egész garmadáit hordozta a vécébe, a vízvezetékszerelők örömére, mert csakugyan félő volt, hogy a kis üzem eldugul.

De végre is elkészült a másik levél is. És egyelőre az is az előbbi irigylésre méltó sorsára jutott. Azaz Mártika keblébe rejtette.

Másnap Mártika szokott napi programja után benézett a Latyagos kávéházába. És a nagy szerkesztőt ott lelte.

Latyagos még nem heverte ki nyavalyáját. Még láza sem szűnt meg. Legföllebb alábbszállott harminchét s néhány fok körülre. Szipogott, szortyogott, prüsszögött, orra-szeme vöröslött neki, köhögött. Szánalmas volt. Rekedtsége tiszta ugatásszerű. És hát meg is játszotta az önfeláldozót, a vértanút.

Amikor Mártika beült a társaságba, és elővette a levelet, melyet talán álszerelmes levél műkivonatának is lehetett volna nevezni, így szólt:

– Nem ülnénk félre? Elolvasnám ezt magának. Bizonyos kísérleti műfajt próbálok ki benne. Meghallgatná?

– Készséggel! – kelt föl Latyagos, és a kávéház úgynevezett baromkereskedő zugába vonultak. De a fölolvasást megelőzőleg Latyagos az utolsó stádiumban vergődő epedés tartásában így kezdte Mártikának: – Sejti, kirúgtam azonnal maga miatt mind a három arcátlan bestiát. Egy teát nem volt aztán, aki megfőzzön nekem.

– Ez kár volt! – ingatta fejét Mártika.

– Nem volt! Nézze, mit beszéljek? Sejtelmem sem volt addig, hogyan imádom magát. Amikor elment, egész este, egész éjjel, szavamra, egy fél gondolatban nem tudtam foglalkozni mással, mint magával. Ez valami egészen messzi, mondhatnám állati, tudat alatti szenvedély visszaütése bennem. Most már szinte félek tőle!

– Nincs oka! – ingatta bájos fejét Mártika.

– De igen! – folytatta Latyagos. – Ekkora mérvű, egészen eszelősségbe kergető érzést nem bír meg a napi elfoglaltságom. Mondjak egyebet? A lázam reggel meghaladta a hőemelkedésnek azt a fokát, aminél ki szabad kelni az ágyból. És itt vagyok!

– Sajnálom, hogy miattam történt, és éppen azt akarom mondani magának, hogy… De különben hallgassa meg, elolvasom, mit írtam ebben a levélben, mert tulajdonképpen nem is akartam többé találkozni magával. Szóval hallgatja?

– Tessék!

Egy órát vett igénybe a levélolvasás, a közbeszólásokkal, vitaszünetekkel, és egy másik órát tartott egy másik megbeszélés. Mártika őszintén és szelíden megmondta Latyagosnak, hogy teljesen kiábrándult személyéből, bár ez nem érinti változatlan becsülését, sőt ragaszkodását a szellemi nagysága, a kiváló szerkesztői és szervezői egyénisége iránt, amely randa porhüvelyében lakik. Latyagos ebbe nem akart belenyugodni. Oktalan és igaztalan női szeszélynek tartotta Mártika képtelen hangulatváltozásait. És küzdelembe bocsátkozott ellene.

Ezt a merőben meddő tereferét mintegy négy ellenőrző telefonhívás szakította meg. Egyszer Kahánné azért hívatta lányát a telefonhoz, hogy figyelmeztesse: fél hétre okvetlen utána jöjjön! Aztán édesapja hívta Mártikát, először azzal, hogy nem emlékszik, hova tette ebéd után ponyvaregényét, mert elkallódott valahová. Másodszor tudatta, hogy a regény megvan, Mártika ne aggódjék és tanakodjék magával miatta! Harmadszor, hogy telefonált-e már Mártika édesanyja Mártikának, hogy fél hétre okvetlen várja, mert haza azt telefonálta, hogy telefonálni fog!… Pokoli!

Mártikát végre is annyira kihozták a sodrából ezek a telefonok és a Latyagos orrszortyogásos, köhögéses, konok udvarlása, hogy kereken megmondta neki az igazat:

– Hát nem hiszi, hogy engem maga többé mint férfi nem érdekel?… Na ne nyomuljon hozzám! Ezt a föltűnő összebúvást máskor nem engedhettük meg magunknak itt a kávéházban…

– Jó! De ide figyeljen, Márta!

– Nem figyelek! Vegye el a kezét a karomról!

– Undorodik tőlem?

– Undorodom!

– És eddig?

– Mit tudom én?

– És eddig tűrni tudta, hogy megérintsem, nemcsak így? Sőt maga is kezdeményezte!

– Nem emlékszem! Hagyjuk ezt!

– Én nem hihetem, nézze, hogy ez végleges! Semmi jel sem vallhat rá, kivéve a mai ingerültségét!

– De ne közeledjék, és ne tunkolgasson!… Mindentől független is, dől a lélegzetéből a bacitömeg. Ez illatnak sem a legkellemesebb, és az ujjai is ragadósok a náthájától… Kár egyáltalán még jobban elundorítania személyétől, mint már úgyis…

Ó, borzalmasan kemény szavak! Ilyen csupa puhaság, csupa édesség, csupa buja álmot keltő, csábos, bűvös tündér ajkáról, mint Kahán Mártika.

Latyagos rémesen kínlódott.

Ezt a forró, odaadó ajkat szinte fitymálta már, ha naponta odakínálta magát neki! Most, hogy elesik a hozzáférhetőségétől, most riadhat rá, milyen szenvedés a nélkülözése!… Jaj! Mit játszott el?… És éppen akkor, amikor hol tartott már ennek a bűbájos női csodának az engedékenységében!… Latyagos rémesen kínlódott lelkileg, és szipákolt, trombitált, borzongott, tüdő-sípolt, köhögött, nyavalygott testileg.

Máskor is támadtak már a kávéházban nézeteltérések közöttük. De azért következett aztán a séta, hol a Duna-parton, hol a Városligetben, hol a Margitszigeten, hol a Zugló külső telkein, vagy azért bújtak el kis korcsmák mélyébe, eszpresszókba, hogy a szerelmes játékocskáik, cirógatások, csókok, összetapadások minden ellentétet elsimítsanak köztük… Az ám!

Most fél hét előtt öt perccel Mártika búcsúzott. De így:

– Nem kísérhet el, értsen meg! Legföllebb, ha azt is akarja kockáztatni, hogy eztán soha, sehol ne találkozhassam magával. Észlelhette a délutáni ellenőrző telefonokat… Éppúgy figyelhetnek innen elmenet is!…

Mit lehetett Kahán Mártika ésszerű, de mégiscsak szívbe csikaróan rideg elutasítása ellen tennie Latyagos őszerkesztőségének?

Egyedül kutyagolt haza. Útközben találkozott egy régi hölgyismerőssel. Ez életének még abból a korszakából volt, amikor bizony csak szabott árú ölelések jutottak osztályrészéül. Ez a hölgy, akkor még sokkalta üdébb, kezdő utcalányka volt. Nehány év alatt kissé már összelöttyedt, összevánnyadt. Latyagos akkoriban hosszú ideig némileg lelki kapcsolatban is volt vele. Majd később kikerülte, elfordította róla tekintetét. Csakis a lány tartotta egyoldalúlag a régi, kedves barátságot. Most is ő jött csüggedetlen mosollyal Latyagos felé.

Hát ezúttal Latyagos kegyesen észrevette őt. Sőt el is kísértette magát a nővel egy darabon. Csakis azért, hogy elmesélje neki, na egy kicsit beleköltve a tárgyilagosságba: micsoda átkozott szerelmi bonyodalmak martaléka!…

És az utcalány meghallgatta őt. Méltányolta gyötrődéseit. Még tanácsokat is adott a kibontakozásra. Majd azért sem haragudott, hogy Latyagos elég érdesen utasította el egy átmeneti nászi órára való ajánlkozását…

És a női hűségről gyártanak élceket!

Kahán Mártika és Latyagos nagyon megnyirbált összeköttetése talán mégis állandósult volna. Csakhogy következő szövevényes esetsorozat ártotta magát közbe.

Negyednapra rá Varga elvégezte a villatelken a munkát. Ha valami remekbe készült el, hát ez a munka az volt. Varga Kettő még saját adminisztrációjában megjavította a telekhez vezető utat is. Kövecses homokot lopott egy szomszédos épülő ház udvaráról, és kosarakkal az útra hordta, ott elegyengette, ledöngölte. A villatelek viskója körül is pompásan kiirtotta a burjánt, gizgazt, és azt is megszórta homokkal. Az ojtványokból megtakarított mésszel kimeszelte a viskó homlokzatát. Ugyancsak az építkezéstől lopott a bontási anyagokból két ablakot, és azokat beillesztette a viskó deszkával beszögezett ablakkereteibe.

Kahán maga vette át a helyszínen a munkát. Meg volt elégedve?

Elkápráztatta őt az a becsületes iparkodás, gondosság, túlmunka, amit Varga telkébe fektetett.

A napszámokat megpótolta az átadás napjával. Egy üveg pálinkával. Azonkívül, nem sok felelősséggel, a következőket helyezte kilátásba az öreg Kahán Varga Kettőnek, mintegy a jutalmak koronájául:

– Hallgasson rám, Varga! Ez a telek már nem soká marad így üresen. Mink magunknak akarunk ráépíteni egy kis családi házat, és ide vonulunk feleségemmel, a nagyságos asszonnyal. Még a legkisebb fiam végezi iskoláit. Az is doktorátust tesz. És a kislányomat adom férjhez. Akkor mink, öregek, egyedül maradunk. Ide költözünk erre a gyönyörű kis telekre… Nade, mi érdekli magát az egészből? Hát nekünk itt is szükségünk van megbízható és a kertben szakértő emberre. Akkor magát vesszük ide házmesternek a telekre. Itt a kezem rá!

Úristen! Hát csak el kell képzelni, hogy Varga Kettő a legfeketébb nyomor és koplalás legfenekéről először munkát kap, aztán viceházmesteri állást nyer, most meg hamarosan előtte ragyog a házmesteri tisztség egy úri villában, kényelmes szegődvénnyel, paradicsomi helyen, aranyszívű emberek szolgálatában!…

Ezt a rohamos boldogulást, emelkedést már igazán csakis templomian áhítatos megilletődéssel fogadhatta Varga Kettő együgyű lelke a Kahán Béla nagyszeszes képviselte Jóságos Gondviseléstől.

Az az év igen-igen sanyarúnak ígérkezett a szegény karimunkás népre. A gyárak további elbocsátásokat hajtottak végre. A lézengő munkások tömege akkorára hágott, és ínségük oly félelmetes mérveket öltött, hogy az állam, a főváros kénytelen volt kiterjeszteni jótékonysági üzemeit. Teméntelen népkonyha nyílt meg és virult. Ingyenkenyér, ingyentej osztogató zugok szaporodtak, szaporodtak egyre.

A Csudavárban már a második munkáscsalád került leépítésre a gyárától. Mit tegyen, mire rendezkedjék be ilyen szerencsétlen, legjobb körülmények közt is napról napra tengődő segédmunkás pereputty?

Miután megkíséreltek mindent, hogy munkát találjanak, de nem sikerült, hát csakis a tarháláshoz meg jótékonysági akciókhoz folyamodhattak, a bűnözésen kívül. A családfőn kezdve a legkisebb porontyig, rongyos szatyrokkal és csorba lábasokkal ingyenebéd, ingyenkenyér, ingyentej és minden más könyöradományi intézmények látogatásával telt napjuk.

A sors gúnyja gondoskodott róla, hogy tulajdonképpen az ellátás tekintetében nagyobb bőségben poszogtak ezek a szegények, mint amikor keservesen dolgoztak a betevő falatjukért. Förtelmes gondjaik csak a lakbér és ruházkodás terén ölték őket. Máskülönben a henyélésben, zabálásban meg is hízhattak, ha ügyesen, élelmesen, mozgékonyan nyüzsögtek a jótékonysági intézmények körül.

Megesett, hogy a laza ellenőrzés felől olyanok is eltartatták magukat a jótékonysággal, akiknek nem volt rá különben jogcímük.

Tulics Juci és nagyanyja természetes, hogy szintén igénybe vették a népkonyhát, ingyenkenyeret, tejet és minden mást. Sőt a kocsisék is, a viciék is, a szakmunkásék is ugyanúgy rákaptak a könyörfőztekre, cipókra, ruhákra, cipőkre, mint a teljesen mentségtelen tarhás, csürhe nép. És aztán a kényszerű vagy kényszerűtlen potyázásra való lehetőség összehozta ezeket az árva lelkeket. Megsúgták egymásnak: hol micsoda rohanható meg! Összetartottak a közös martalóckodásban. Állandó szomszédolás folyt, üléseket tartottak, és mint a kültelkeken nevezik egymás támogatását, falaztak egymásnak a hatósági éberség kijátszásában.

Aznap éppen, amikor Varga Kettő a háziúrral a villatelekre vonult ki a munka átvételére, Juci végigszomszédolta a Csudavárat, és bekukkant hozzájuk is az egyik segédmunkásné és lakója meg annak valami lógósa. Ez egy kétes pofa volt, leginkább valamiféle zsebmetsző lehetett, mely foglalkozás űzőit Rajzolónak keresztelte el a külváros tájnyelve.

Varga Kettő nem nagyon rajongott általában ezekért a csudavárbeliekért. Ezt a lógóst pedig egyenesen nem szenvedhette. Ezeknek az embereknek vakmerősége, szabadossága, erkölcsmentessége a modorukban, hol mulattatta őt, hol riadalmakat gerjesztett benne.

De mert Tulicsné és Juci a visszavonásig, összekoccanásig szívesen közösködtek velük, hát Varga, lehetőleg magának félrehúzódva, elszívelte a társaságukat.

Amikor hazajött, kezében az ajándék pálinkásbutykossal, Varga Kettő nem tartotta szükségesnek, hogy az egész társaság előtt dobra verje a háziúrral való csevegését.

Csak arról számolt be, hogy a háziúr a mai munkaátvételnek a fél napját is egy napszámba vette, és áldomásnak kiutalt neki a konyháról egy üveg gugyit.

– Tán ők is ihatnak velünk egy kortyot! – fejezte be előadását Varga a vendégekre utalva, és az asztalhoz telepedve, arra rakta a pénzt, pálinkásbutykost. – De én előbb falnék valamit, mert kiesik a bélem az éhségtől! – tette hozzá.

– Itt van, kész az ebéded. Még meleg. Mink már kajoltunk! – hozta Juci párja elé az ingyenkonyha egészen rendes föltétes főzelékjét, amiért délben odajárt. Majd ezt firtatta: – Másról nem értekeztetek?

– Majd azt később!… – dünnyögte Varga nejének jelentősen, s két pofára csámcsogott tovább.

Mire a Rajzoló gúnyosan jegyezte meg Jucinak:

– Zárkózott jellem! Nem hajlandó nyilatkozni. Előbb kiürítteti a termet!

A segédmunkásné és lakója elröhögték erre magukat. Sőt az időközben szintén átszívódott segédmunkás is kacagott velük.

– Mi az? – esett erre párjának Juci, rosszat sejtve. – Tán visszavonta a vén piszok a viciséget?… Vissza?

– Dehogy! – rázta fejét tele szájjal Varga. – Még egyéb is van, jobb is! – szólta el magát akaratán kívül, és hogy elkenje, hozzátette: – Tizenötödikétől rendben van. Holnap én a vicivel és a házfelügyelő úrékkal, te meg a vicinével mindent átveszünk, szeméthordást, negyedpénzt, az úrék lakását… Mindent!

– Hát nem csap be a vén kujon? Nem is hittem! – jegyezte meg Juci megnyugodva. – Igyunk hát erre!

Töltött mindenkinek a pálinkából, és ittak. Közben a Rajzoló észlelhetően ugratásnak mondta:

– Jól benyaltátok magatokat! Jól kitúrtátok Csicskáékat! Nem vagytok olyan kis dacosak, mint ők!

Varga Kettőt már az is ingerelte, hogy ez a Rajzoló, kétségkívül régi keletű bizalmasság alapján, a tegezést alkalmazza föltűnően Jucival szemben. Belemordult:

– Túrtuk a maga öreganyját! Hallja-e!

A Rajzoló erre szánakozó pillantást vetett rá.

– Viccelek, édesapukám! Maga csak kajáljon, és ne hadováljon közbe. Mert látja, megfúl, kis falusi vadvirág!

Vargának a falat cigányútra tévedt torkán. Nagyot köhintett. Az étel kiprückölt szájából az asztalra. Aztán fuldoklóan köhögött.

Hát ez újabb, fokozottabb derültséget támasztott. Juci pedig közben nagyon is mentegetőzésszerűleg mondta:

– Hát tréfán kívül, Csicskáék még most sem tudják elhinni, hogy őket majd nélkülözhetik a háziúrék, és mást raknának a helyükre. Én aztán pusziszkodásban állok most is velük. Csicskánéval pláne. De Csicska is kamel engem, már ahogy ő… szóval a maga módja szerint…

A Rajzolónak már két élce sült el eddig. Benne volt. Most tehát megjegyezte Jucinak:

– Nannne!… Tán valami új figurát ad le neked a Csicska?… Ez az, hogy a maga módja szerint kamel téged?

Irtó, harsogó röhejben tört ki a társaság. Még Tulicsné is vigyorgott, bár nem tudta, micsodán? Ezen pedig külön is mulatni lehetett.

Csak Varga Kettő állt értelmetlen a vigalommal szemben. Legföllebb azt figyelhette meg, hogy Juci, bár igyekszik belehangolódni a társasággal a kacagásba, azért kicsikét el is vörösödött, mint akinek rovására vigadnak.

Már ezt nem tudta tűrni Varga a Rajzolótól. Nyersen, hangosan ordította bele a zsivajba Juci felé:

– Min röhögtök!… Na mondd? Mi az, amin röhögnek? Mondd?

– Áhh! Mit érted te! Hagyjál élni! – legyintett bosszúsan Juci.

De Varga Kettő most fölugrott, és egyenesen a Rajzolónak indult.

– Mondjad csak még egyszer, mit mondtál?

Most már visszás helyzet támadt. A társaságnak újabb anyagot szolgáltatott volna ugyan a nevetéshez a Varga Kettő buta kérdezősködése. Viszont ismerték őt már annyira, hogy ha kijön a sodrából, nem tanácsos a vele való kukoricázás.

A Rajzoló is némileg nyavalygós pökhendiséggel vigyorgott Varga képébe.

– Hallhatta, mit mondtam! Mit akar többet tudni?

Vargát semmi esetre sem szerelte le a Rajzoló válasza.

– Azt akarom hallani, mit mondott? – ismételte, bele a Rajzoló képébe. – Micsoda figura…?

– Ülj le! Nem tartozik terád! – rikoltotta, éppen újabb töltés közben, Juci Vargára.

Mire a rajzoló, még mindig nyakig lubickolva az ötleteskedésben, visszaröhögte a Varga képébe:

– Juci-Juci taníthatja ki magát az összes figurákra, nem én! Mit jön ellenem, mint egy riadókészültség?

Hát erre még vadabbul robbant ki a vihar. Varga Kettő pedig valami felemás indulatkavargásban, medveszerű esetlenséggel tappogott, hümmögött, révedezett. Nehéz forgású agykerekei már földolgozták annyira a helyzet mibenlétét előtte, hogy a vigalom tárgyát neje előéletének ledérkedései adják. Többek között köztudomású lehet ezzel a Rajzolóval való félrelépése is. Talán a vici is osztozott ugyanakkor Juci kegyeiben? Ezen kacagnak?

A Rajzoló rettenetes közel volt ahhoz, hogy Varga Kettő a pofájába másszék. De hát tétovázott. Mert Juci mint hangadó, nem kívánta, hogy afféle fonák szünet keletkezzék a csevegésben, meg valahogy a Varga kedélyének is más irányú hullámzást akart adni. Szigorú tárgyilagossággal förmedt hát rá:

– Mindenbe ütnéd a csőrödet, csak amire kíváncsi vagyok, az elől kukulsz meg! Mit tárgyaltatok még?

– Tárgyaltunk bizony. Örülhetnél neki, ha tudnád! – kottyant ki erre Vargából. Mert a megbutulásai, okumlálásai perceiben mindent ki lehetett belőle szedni, amit különben nem tartott közlendőnek.

– Hozzak harapófogót, hogy kihúzzam belőled? – csapott rá Juci.

– Hát a kertben, a villatelken, mert olyan csinosan végeztem el a rendezést, a háziúr kezet adott rá, hogy ha megépítteti a villát, akkor engemet visz ki oda házmesternek.

– De bele is telhet még az építkezésbe egy-két-négy-öt-hat-tíz-tizenegy év! – élcelt rendületlenül a Rajzoló.

– Maga jobb, ha betartja a száját! – szólt rá Varga fenekedően a Rajzolóra. Mert az, miután senkit nem kerített meg többé szavai szellemessége, hát mintegy saját hahotázása túlharsogtatásával csinált nekik önműködő propagandát.

– Na-na-na! – intette le Juci Vargát. – Holnap költözünk tán oda a villába? Mikor lesz az kész? És nem maszlagolt már egy háziúr olyan szerencsétlen búgónak, mint te, hogy féláron dolgoztassa? Igaza van, ha valaki kiröhög, hogy mellre szippantsz minden maszlagolást! Kezet adott rá a háziúr neked négyszemközt? Attól még olyan „alma lehet neked a leves”, hogy a szemed kopog!… Hát ez volt az a nagy dumálnivalód velem?

Varga meghunyászkodott ugyan kissé. De már a visszafojtott indulatok motoszkáltak erősen a begyében.

Dühös lett, hogy folyvást oktatják, és most is mindenki, Juci is helyesel jótevőik, a háziúrék elleni becsmélkedésnél, holott az ajándék pálinkáját fogyasztják éppen. Itt-ott hogy kitört: hagyjanak békét neki! mi közük az ügyeihez? takarodjanak az öreganyjukba!!

De megint Juci lépett közbe:

– Na! Miért nem nyitod ki a szádat? Jelezte valamikorra az építkezést? Idén? Jövőre?

Varga úgy érezte, lelkiereje utolsó szemerkéjébe került, hogy megfékezi magát, és szinte csikorduló szájizmokkal kezdi:

– Hát izé… a fiára hivatkozott, hogy az is doktor legyen… Meg ha legkisebb lánya, Mártika kisasszony férjhez megy. Akkor az öreg háziúrék egyedül költöznek a villába. De az építkezést tán az idén, tán jövőre kezdik azért előre… Ennyit tudok!

– Szóval nem linkel ő! – vette védelmébe Vargát a Rajzolóval szemben a segédmunkás. – Kár pimaszkodni minden szavánál. Veled kevésbé tárgyalna így a családi ügyeiről. Akárhogy röhögsz! A hülyeség és linkség nem soknak imponál!

A Rajzoló határozottan leszorult Vargával szemben a szóvivőségről. A munkásné és lakója is komolyan helyeseltek. A Rajzoló nevetése elfanyalodott.

Ekkor Juci újabb kört töltött a pálinkából, és hirtelen nagyon fölélénkülve, így ragadta magához a szót:

– Hát ezt a kis szajhát aztán hamar fogják ők elsózni valakinek. Most is rajtakapta az apja a babájával, és olyan zrít csapott, hogy még! De ő murizzék! A lánynak az bliktri! Mi az hogy? Dafke, másnap a pali lakására ment!…

– Üjja! Üjja! Honnan szoptad ezt ki? – kottyant be a Rajzoló erővel szerepelni akarva. – Te csak úgy tudod elképzelni: minden lány vőlegényének sort állanak a tanúk bizonyítani, hogy ők szűznek találták, amikor kikezdték?

Varga Kettő feszülten, idegesen figyelt a Rajzoló közbeszólása alatt. Ő akart belerikoltani a Juci aljas fecsegésébe, hogy kímélje azt az édes, jószívű kislányt, a háziúrék Mártikáját! Ha gazdagok is, ha kizsákmányolók is, nem lehet szavuk ellenük, hiszen csak jóval voltak tőlük, a nyomorgás aljáról kaptattak föl általuk!

A Varga Kettő idegessége uralta az egész társaságot. Senki sem nevetett a Rajzoló hitvány élcelődésén. Mindenki tudta, hogy Jucinak babái közé tartozott, sőt az elsők közé, akiknek Juci még érintetlennek játszotta meg magát. De micsoda ízetlenség ez itt, a gyermeke apja előtt hánytorgatni?

Juci megrökönyödése villámgyors szóáradatba oldódott. A Rajzolónak fordult:

– Muszáj beleugatnod mindenki dumájába? Vakulj meg úgy, hogy nem láttam a szememmel azt a levelet, amit a háziúrék lánya írt a szerkesztőnek, hogy lefekszik neki, a lakásán?… Na?

Varga Kettő már fölugrott. Már Jucinak ugrott, és száját betapasztotta egyik kezével, a másikkal a Rajzolót ragadta mellbe, összefogott ingével, kabátjával, és megrázta:

– Verjed a pofád, ahun akarod! Innen kotródj el!

Azzal supp! Nekilökte az ajtónak a Rajzolót. És még nagyobb lendülettel kivágta az ajtón.

Összevissza sikkangatások kavarogtak. Juci, a segédmunkásné kárhoztatták Varga tettlegességét, a lakó szintén fölhördült. De a segédmunkás vastag hangja a Varga jogai mellett foglalt állást:

– Hát itt a saját lakásában fog pofátlankodni?… Megkapta, ami járt neki!

Érvek pro és kontra, aztán a helyzet némi általános megtárgyalása következett még. A vendégek szedelőzködtek. A butykos úgyis kiürült.

A Rajzoló egyenest a viciékhez ment át.

Először nem sok érdeket keltett beszéde. Mert bevezetőnek elsorolta a Jucival való sorozatos kalandjainak és azok anyagi ellenszolgáltatásainak kissé meg is nagyított történetét.

A vici egy ószeresnek tajkolt holmikat. Fő foglalkozása ez volt. Éppen unta már a Rajzoló handabandáját, és arra készült, hogy a Varga példájára barátságos távozásra szólítsa, mert útjában van!

Hanem a Rajzoló akkor tért át egyszerre a tulajdonképpeni pletykára. Márhogy a jelenlegi tizenötre való fölmondás a háziúrtól nem ijesztés többé, mint több azelőtti! Vargáé a viciség, és feleségéé a Kahánék nagytakarítása!

Csicska erre már fölugrott a székéről.

Felesége éppen Kahánéknál nagytakarított aznap hajnaltól. A vici át akart rohanni rögtön a feleségéhez, hogy csapjon akkor oda rögtön parkettarongyot, beeresztőt, mindent, ha tizenötödikétől nem ők a vicik!…

– Na, várjon csak! Ne pucoljon el! – állt a vici elébe a Rajzoló, és föltárta előtte, mintegy ráadásul, a háziúrék lányának leveléről, a szerkesztő lakásán történt találkájáról való tudósítást, hogy így fejezze be éles logikájával: – És ha Juci, ez a piszok ká, látta a levelet, akkor csak ők lehettek a kisasszony postásai… Nem gondolja? És ha maga ezt fújja be a vén zsidónak, akkor a parasztot rúgja ki, nem magukat!…

– Igaza van! – fogadta el kegyesen a vici az állása visszaszerzéséhez való remek tanácsokat! – Gyerünk hát! Majd elintézzük őket! Maga beülhet addig egy fröccsre itt a szögleten. Vendégem persze. Majd odajövök.

Ezzel elindultak. A vici a Kahán lakásba és a Rajzoló a sarki csapszékbe.

Csakhogy a vicit tökéletes csalódás érte Kahánéknál. A felesége, amikor előhívatta őt az előszobába, már maga újságolta neki a megváltozhatatlan fölmondásuk hírét:

– Kár volt mégis ugrálnod, én azt mondom! – vélekedett a viciné. – Több jóval voltunk ezektől, mint bárkitől.

A viciből erre izgultan böffent ki:

– Ide hallgass! Én megtudtam, hogy a kislány a szerkesztő lakására jár, és Tulicsék viszik a leveleket neki. Hát ha ezért se rúgja ki őket, és nem tart vissza engemet vicinek? Akkor nem érdemes csak arra, hogy köpj ide neki a lakására… Eredj csak be, és add elő neki, amit mondtam. Ha kell, tanút hozok rá, hogy Juci kérkedett vele: ő olvasta Mártika levelét! Itt a Rajzoló!…

– Hű! Ez nem marhaság! – kacsintott kajánul ura szemébe a viciné. – Sepeteltek valamit a házmesterék is, hogy a kisasszonytól bevonatta apja a kapukulcsot. A cseléd is kibökkentette nekem, hogy az úr murizott a kisasszony esti farsangolásáért…

– Menj már, és ne pofázz annyit! – lódította nejét a vici.

Az öreg Kahán éppen akkor tette le a telefonkagylót az ellenőrző fölhívástól. Mártika a kávéházban ült. Mártika fél hétre édesanyjáért megy. Fél nyolcra már itthon vannak. Fél kilencre szüleivel indulnak egy úri családhoz vacsora utáni feketére. Sőt az úri családnál ott van az a Salgó nevű fiatalember is, akit, ha Mártikának esetleg megtetszik, és Mártika őneki, akkor lehet csevegni gyors és komoly egybekelésükről is. A fiatalember már zongorázott és énekelt édes, könnyű kis dalokat, és Mártika is fölolvasott két költeményt ugyanezen úri család ugyanilyen vacsora utáni estélyén. És Mártika egy szó vonakodást nem ejtett most ellene, hogy ilyen szép, családias kimaradásra szüleivel tartson. Máskor? Máskor Mártika undorral és csakis kényszereszközök alkalmazásával volt néha elcipelhető ilyen vacak, polgári összejövetelekre.

Ilyen körülmények között vállalkozott arra a viciné, hogy loncsos munkaöltözékében betolakodjék a háziúr dolgozószobájába, és mint a család régi jóakarója, kötelességszerűleg előadja neki, miben sántikál Mártika a Tulics Juci és párja segítségével.

Az öreg Kahán szörnyű bosszús lett a viciné közléseire. Dehogyis a teljes hitelük miatt! Hanem hogy egyáltalán szóbeszéd tárgyává válhat kislányának erénye, ilyen ronda, prolinép száján! Viszont észrevehette, hogy ennek tisztán maga az oka. Ő mozgósította a házmesteréket és a házicselédséget Mártika ellen első, ostoba indulatában. Hát ez lehiggasztotta az öreg Kahánt, és fölvetette vele azt a kesernyés, gunyoros hangot, amit üzleteinél használt leginkább:

– Ugggyan kérem! Ilyenekkel jönnek maguk nekem elő Tulicsék ellen? Levelet vittek a lányomtól, egy lapszerkesztőnek? Na mondd már! Most is ott ül a lányom, sajnos, ezekkel az alakokkal a kávéházban. De este nem marad ki, azt igenis megtiltottam neki, éppen ilyen szemtelen ráfogások kikerülése végett. Fölbontották a levelet, és elolvasták Tulicsék? Ezt a nokedlit maga nyelesse le mással! Hogy egy levélbe egy úrilány direkte beleírja, hogy egy ballépést akar tenni, és ezt annak küldi el, akivel folyton, naponta érintkezik? Hát csípje meg csak maga, Csicskáné, a tenyerét, és ébredjen föl, hogy micsoda marhaságokat karattyolnak össze maguk. Sőt bátor vagyok figyelmeztetni, hogy szüntessék be ezeket a beszédeket, mert többel kötik be!… Megértette?

– Hát én csak elmondtam, nagyságos úr, amit hallottam!

– Hát maga csak ne mondja el az összes buta pletykákat, amiket hall… Menjen csak dolgozni!

Paff! Valósággal az történt, hogy ennek a kis párbeszédnek a folyamán nemcsak önmagát győzte meg az öreg Kahán a viciné tudósításainak teljes képtelenségéről, hanem magát a vicinét is.

A viciné ingerülten ment haza. Nagyon hibáztatta urát, hogy túlzott kapzsiságból elveszteti vele is a háziúrék kiadós támogatását. És ilyen ostoba szóbeszédnek ugrik be, hogy mindkettejüket még jobban cégérezze.

Erre a viciné a lakásuk ajtóját zárva találja. Csicska még a sürgős és most kétszeresen fontos munkáját is hanyagolja!… Hol lesz? Csakis a csapszékben.

Odarontott.

Hát tényleg, ott leli Csicskát Csicskáné, amint már kínaiul beszél a negyedik fröccstől, és olyan szemenszedett, ürülék-alakkal pajtáskodik, mint a Rajzoló. Ettől ered hát a Mártika–Tulics pletyka is?… Azt a kutya!…

A viciné rájuk csapott. Összecsaptak.

Ordítva tálaltak ki mindent az egész csapszék mulatságára. A szomszéd kisemberek, akik idejártak, mohó érdeklődéssel hallgatták a gazdag háztulajék megtévedt kislányának, Kahán Mártikának esti sétái, szerkesztők lakásán való találkái hangos emlegetését.

Végül pedig összeverekedtek. A viciné esett neki a Rajzoló hosszú fürtjeinek, és kirántott belőlük egy jó pamatot. Csicska felesége ellen pajtását védte. Neki egy szódavizes üveget csapott a fejéhez a felesége.

Hajjajjaj! A rendőr véletlen arra járt. Fölírta mindhármukat közcsendháborítás, közbotrány okozás, hatóság becsmérlése címén.

A csapszékből az utcán végig a rendőr kíséretében támogatta haza Csicskáné tökrészeg, ordítozó férjét. A Rajzolót, miután ő szidalmazta legjobban a rendőrséget, és be sem volt jelentve a Csudavár albérleti lakói sorába, a rendőr bevitte az őrszobába, hogy előállíttassék a kerületi kapitányságon.

Világos, hogy az egész csetepaté lefolyása több kerülő úton eljutott Kahánékhoz. A sarki hentes elmesélte a házmesternének, úgyszintén a fodrász a házmesternek, ezek elmesélték a Kahánék szobalányának, az a szakácsnénak, a szakácsné Kahánnénak, és Kahánné férjének.

De éppen az öreg Kahánon tört meg a pletykahullám. Ő volt a kozmás abban, hogy Mártikának szerencsétlen esti kimaradását a szerkesztővel egyáltalán megtudták a házbeliek. Ő kellett tehát jelentéktelennek deklarálja a vici és viciné Mártikájukat cégérező mulatását, a felesége szemrehányásaival és mindenkivel szemben.

Hogy a Mártika körül zajló botrány mégsem maradt következmények nélkül, azt egészen más oldalról, egészen más személy okozta.

Nóbel Nemere Katának már több nyíltan bevallott viszonya volt. De átmeneti, futó kalandra nem kaphatta meg őt senki. Ezt ő maga állandóan mint lazíthatatlan erkölcsi elvét hangoztatta.

A Latyagossal való előzetes telefonbeszélgetés során is, Nemere Kata kereken kijelentette, hogy semmi kifogása az ellen, hogy már másnap Latyagosé legyen a lakásán, de ez az egyesülés aztán csakis huzamosabb természetű lehet, ezt kiköti!

Latyagos ebbe belement. Még a viszonyuk hónapjait is megállapították okvetlen háromban, amely idő után kölcsönösen további hónapokra egyeznek meg, vagy szétmennek. És Latyagos ezután dobta ki Nemere Katát lakásából, Kahán Mártika miatt.

Katát rém dühítette ez az eljárás.

Ő nem járt a Latyagos társaságába a kávéházba. Vagy csak nagy ritkán, kikerülhetetlen alkalmakkor fordult meg ott. Nemere Kata zeneimádó volt, műkedvelősködött maga is, zenészekkel érintkezett legtöbbet, minden hangversenyen jelen volt. Latyagosékat pedig csakis a betűk varázsa tömörítette össze.

Mármost Nemere Kata Latyagos elleni jogos bosszúból a következő üzelmekbe bocsátkozott.

Kahán Márta Olaszhonban tanuló legkisebb bátyja, Jenő, bensőséges barátságot tartott fönn egy zenész jó barátjával. Többek között havonta leveleztek is. Hát Kata ennek a közös zenész barátnak mesélte el többek között:

– Én szemtanúja voltam egyszer a Kahán Márta egészen hülye züllöttségének. Meglátogatom Latyagost, amikor nagybetegen fekszik. Erre teljesen váratlan és hát már nem is gyanús, de világos szándékkal betoppan Kahán Márta. Azt hazudja, persze vérvörösen, hogy a bátyjának, Jenőnek is a Latyagos lakásán adott találkát. Mire a Latyagos gépírónője, aki ápolására túlórázott, nyíltan elröhögi magát. Sőt a Latyagos takarítónője is úgy viselkedik, mint akinek hasonló köze van Latyagoshoz. Tisztára kékszakálli jelenet, képzelheti… Kahán Márta zavartan el a balfenéken. Latyagos ordít, ahogy rekedten tud, és kidobja szemtelenkedésükért két áldozatát, a gépírólányt és a takarítónőt…

Így számolt be Nemere Kata a közös jó barátnak. És aztán széljegyzetszerűleg fejtette ki a továbbiakat:

– Tudja, azt én megértem, ha egy mai lány nem zárdaszüzeskedik. De annyira kelljen neki süllyednie, hogy egy közismert, aljas szoknyavadász rongy kis tyúkjai sorában legyen egy szerény eset, és ilyen jelenet után is további érintkezést tartson fönn vele?… Hát ha ez nem minősíthetetlenül buta dolog? Akkor semmi! Részemről azt hiszem, hogy ká kötelesség volna például a Márta bátyjának, Jenőnek írni, hogy mégiscsak be kellene avatkoznia ilyen buta helyzetbe a húga érdekében!…

Ez az! A közös zenész jó barát bizalmasan megírt mindent Olaszhonba Kahán Jenőnek. Kahán Jenő pedig szórul szóra elhitt mindent. Hiszen jól ismerte Latyagost, viszonyaival, elveivel, kávéházi társaságával, mindenestül.

Azon nyomban nekiült, és előbb egy okos, kedves, tapintatos levelet fogalmazott édesanyjának. Tartalma az volt, hogy bár ő mai fölfogású és nem nagyképű fiú, mint édesanyja is tudja, de viszont Mártika húga, mint Pesten mondják, annyira belepistult abba a nyomoronc Latyagos szerkesztőbe, hogy valamit nagyon tapintatosan és nagyon ügyesen mégis tenni köllene, hogy Mártika ettől az alaktól elszakadjon, vagy legalábbis a túl bizalmassá fajult barátkozásuk ellenőrzésében történjék valami…

Noshát!

Akkor Kahán Jenő elővett egy másik levélpapírt. Arra minden különösebb szövegezési gond mellőzésével Latyagosnak írt.

A levél érdekes kitételei közül talán kiemelhetők a következők:

„…ajánlom neked, te disznó, hogy hagyd ki a húgomat ronda aszfaltbetyári üzérkedéseidből, mert hülyére pofozlak!…”

Továbbá:

„…figyelmeztetlek, Latyagoskám, hogy amennyiben egy büdös mukk, egy fél mukk ebből a bizalmas sorokból a mocsok szádon át valaki fülébe jut, nem véve ki húgomat se, akkor összetörlek prézlivé!…”

Aznap reggel, amikor a két levél Budapestre érkezett, egészen véletlen undorító idő volt. A fagyosszentek alaposan kitettek magukért. Havas esővel, szélviharral hasadott a rózsaujjú hajnal és a reggel, a délelőtt még fokozottabban dühöngő fergeteget zúdított a világra. A Duna annyira áradt, hogy már-már a parti villamosforgalmat fenyegette. A körutakon minden második fát kitörte részben vagy egészben a vihar. Halálos szerencsétlenségek hírét hozta a lapok déli kiadása. Egy öreg anyókát egyszerűen levegőbe emelt a szél, és a Dunába csapta szegény fejét.

Kahánné, amikor megkapta a postát, és átfutotta Jenő fia levelét, sikeresen letagadta az érdeklődő Mártika előtt, és bevitte férjéhez.

Kahán Jenő meglehetős tekintélynek örvendett szülei előtt. Bár kicsikét őt is fertőzöttnek tudták az ifjúságot megmételyezett koreszméktől az öregek, de felényire sem tartották őt olyan megkótyagosodottnak, mint Mártikájukat.

Az öreg Kahán erősen megdöbbent a levél olvastán. Még azt az eszelősségét is föladta a hatása alatt, hogy a kislánya fényes nappal egy kávéházban nem tántorodhatik meg jó erkölcseiben.

– Édes fiam! – mondta feleségének. – Én már mindent fölteszek a Mártikádról. Van abban valami, hogy az ember, ha rosszról van szó, nem eszelhet ki olyat, hogy a valóság túl ne licitálná. Mit tudhatni, hogy ez a szerencsétlen nem talál a könnyelműségének kielégítésére egy olyan helyiséget, ahol a telefonhívásra azonnal értesítik őt, és így egészen nyugodtan szórakoznak azzal a sötét gazemberrel délután öt és hét között? Jenő utóvégre szintén tagja ennek a – szót se találok rá, milyen – társaságnak, és ha ő figyelmeztet bennünket, akkor már baj van!

– Gondolod? – hüledezett Kahánné. – Hát hogyan segítsünk ezen a szörnyű dolgon? Mert utóvégre ez a fontos!

Kahán Béla több pillanatig szinte egy hindunak is mélységes önkívület hatalmába látszott kerülni. Majd hirtelen ilyen furcsa hadarásba kezdett:

– Pillanat, pillanat, pillanat, megvan! Megvan, pillanat, megvan, pillanat, pillanat, megvan. Kitaláltam!

– Nos? – várta Kahánné. – Mondd hát, édes szívem!

– Itt nálunk rettenetes az időjárás. Tavaly pont így volt. Te is emlékszel?

– Én? Igen! – felelte bizonytalan Kahánné. Mert annyira nem bírta követni férjének a beszédtárggyal össze nem függő megállapítását az időről, hogy egyelőre egy kis hibbantságot tételezhetett föl csak róla.

– Akkor Márta követelőzött tőlünk, hogy ő el akar utazni Abbáziába, mert ő hallotta: az Adrián a tavasz a legszebb, és inkább lemond a nyári Lidóról, ahová a családdal jönne! Én erre tiltakoztam, és le is fújtam az egész tervét. Duzzogott? Duzzogjon! Emlékszel?

– Igen-igen! – értette meg végre Kahánné urát.

– Arról volt szó: ki kísérje el őt Abbáziába? – folytatta a vén Kahán. – És egyedül, egy serdülő lány, tengeri strandolásra? Ez egy kicsikét kényes volt nekem, bár akkor még igazán bíztunk benne, ha emlékszel?

– Szóval elengednéd most? – akarta tudni Kahánné, és máris helyeselt: – Okos, okos! Eltávolítani őt.

– Így lesz! Én kísérem el magam. Te pedig esetleg telefonálsz rögtön Salgó Edének, hogy hova utaztunk, és ha tud időt szakítani az üzlettől, szívesen veszem, ha lejönne szintén utánunk, akár csak pár napra!

– Értelek! Ez remek!

– Na és most a legfőbb! Majd az ebédnél én mindjárt megpendítem az ügyet, mégpedig úgy, hogy két hónapra utazunk el rögtön, akkor a nyúl is kiugrik a bokorból.

– Kiugrik a nyúl? Beszélj világosabban.

– Ha Márta vonakodik most az utazástól a tavalyi nagy abbáziázhatnékja dacára, akkor ebből aztán biztosat tudhatunk arról, hogy ezzel a szerkesztővel tényleg összeszűrte itt már a levet. És én nem állok akkor jót magamról… hogy… hogy…

– Béla! Béla! Én azt mondom, az indulatoskodásod vezet a legrosszabb dolgokra! Ezt az ügyet nyugodtan, vigyázva kell elintéznünk.

– Hát rendben van! Hívjad csak Mártát ide. Rögtön kisül, hogyan tiltakozik az elaljasodott, szemtelen, elkapatott kölyök! De egy szót se neki előzetesen!

– Jó, hívom! – fordult ki Kahánné. És Mártika szobájába ment.

Éppen egy áldatlanul hosszú szabad verset tákolt össze Mártika a „Földünk”-nek. Ötödször másolta le már. Az idegfáradtság enyhe szimmetromániát fejlesztett ki elméjében. Abban nyilvánult, hogy az es betűvel kezdődő sorokat nem bírta bennhagyni a versben. Az ef és az em betűk kellették magukat. Meg a ká-k. Az er-rek, mint az es-ek, úgyszintén az en-nek valami iszonyatot ébresztettek Mártikában mint sor-, sőt mint mondatkezdő betűk is.

Mártika ideges volt a háborgatásért. Anyjának szóval is kifejezte bosszúságát. És édesapja is láthatta jól arcocskáján, amikor bejött.

Annál nagyobb meglepetést okozott, hogy Mártika az abbáziai kora tavaszi fürdőzést kitörő örömmel fogadta. Mint utóbbat már csak a legritkább esetekben, édesapja nyakába szökkent, összecsókolta, ujjongott, és akár tüstént csomagolni akart.

Hát ez egészen paffá tette az öreg Kahánt feleségestől. Micsoda szerelem, szenvedély, micsoda titkos légyottozás legyen ez azzal a szerkesztővel, ha kislányuk ilyen boldogan rúgja föl egy hosszú, édesapai ellenőrzés alatt maradó utazásért?

Az öreg Kahán már kezdte sajnálni magában ilyen kettőzött nyaralás költségeit, illetve az utazás által elhanyagolt üzleteinél meghatványozódó kárát. De Mártikának már semmiképp sem illett volna visszaszippantani ajánlatát. És ott volt még a Salgó Ede, a vőlegényjelölt véletlen odatoppanása is!

Hogy mégis kihasználja a Mártika érthetetlen örömét, hát az öreg Kahán egészen szükségtelen nagyképűsködéssel így szólt:

– De egyet kívánok tőled, kislányom. Utazás előtt már nem mégy abba a társaságba!

– Megtehetem! – egyezett bele egykedvű vállrándítással és szülei csodálatára ebbe is Mártika.

Holott még nem is tudta, micsoda rémek és kétségek és dühök martalékának veti oda ezzel a Jenő bátyja szörnyű levelének birtokában elcsapott barátját, Latyagost.

Varga Kettő minden előzetes kétséget agyonbunkózva vált be új tisztségében, a viciségben. De alaposan rá is vetette magát.

Azelőtt bizony megesett a Kahán bérpalotában, hogy a kikötött takarítások időközeiben összeszemetelődött az udvar, a lépcsők, és napokig csurgott egy-egy vízvezetéki csap. Meg több efféle megróni való dolog fordult elő elég gyakorta.

Most? Varga a kikötésen fölül is összejárta a házat, vigyázott minden hibára. Micsoda beszéd?

A Csudavár szomorú ápolatlanságára is kiterjesztette gondját Varga Kettő. Nemcsak az udvart takarította, porondozta csinossá. Hanem Kahánné engedelmével veteményeskertet kerített el az udvar hatalmas területéből. Ágyásokat csinált paszulynak, paprikának, káposztának. Napraforgót ültetett kerítésképpen a kertje köré. A vackorkörtefát beoltotta nemes vajonccal. A vad belekenyérfákat, amiből három volt a telken, megnyeste, a tövüket megkapálta. Még a hulladék gerendákból és deszkákból, jóreménység fejében, egy disznóólat és föléje rácsos tyúkketrecet is ácsolt össze saját használatra. Fúrt-faragott, lótott-futott egész nap Varga Kettő, hogy magát új pályáján kellőleg hasznosítsa.

Kahánnénak aztán egyenesen kegyencévé tornászta föl magát szorgalmával és becsületességével.

Az öreg Kahán zsugoribb volt feleségénél. Távollétében aztán Kahánné kielégítette jótékonykodó hajlamait. Ebből az új viciék élvezték az oroszlánrészt.

Jucinak eleve úgy kellett volna bevonulnia szegénységi bizonylattal a szülészetre, hogy ott házimunkával törleszti le a betegágya kezelési számláit. Kahánné elküldte vele a szobalányt, és kifizettette a lebetegedés összes költségeit.

Tulics Juci aztán minden baj nélkül, szinte percek alatt megszülte gyerekeit. Ikret szült. Két fiúcskát. Varga Kettőt többen látták, hogy hazajövet, amint nagyanyósának mesélte Juci babázását, hát egyszerre ugrált-tapsolt, és a könnyeit csorgatta az atyai örömtől és büszkeségtől.

Kahánné az ikerszüléshez újabb babakelengyét guberált elő kimeríthetetlen padlásraktárából. Majd ugyanonnat egy-két porontynak is elég széles babakocsit hordatott le Vargával.

Végül pedig igazán szép cselekedettel tett tanúságot Kahánné jó szívéről.

Kahánné egy nap, a csudavári pöcegödrök és a nagybérházi kerti locsolásról értekezve Varga Kettővel, a hivatalos eszmecseréjük után, magáncsevegésbe bocsátkozott.

Aznap volt esedékes a Varga ikrek anyakönyvi bejegyzése. És hát Varga elszólta magát Kahánné előtt, hogy őt nagyon fájdalmasan érinti az, hogy Juciját hidegen hagyja, ha két kis porontya nem kerül a szent keresztvíz alá a templomban, és bizony ő maga az anyakönyvi hivatalos iktatás ellenére addig pogánynak tartja két kisfiát, amíg a keresztelőmedence előtt a pap nem hinti meg őket vízzel, és látja el a szentelt olaj kenetével!

Kahánné helyeselt Vargának. Szintén roppantul elítélte Jucija vallási közönyét. Mire Varga neje mentségére akarta hozni, hogyhát Juci azért is idegenkedik a gyerekek egyházi keresztelőjétől, mivel még nem is az ő neje hivatalosan, és a lelkész bizonyára megrója majd ezért.

Ezt aztán még jobban nehezményezte Kahánné:

– Jaj, Istenem! Hát nem lett volna szabad össze nem kelniök a kicsikék születése előtt. Hiszen így törvénytelenek! Ez kihat majd az életben való elhelyezkedésükre is. Az emberek bizony kikapnak mindenki legkisebb hibáján, még ha nem is ő maga tehet róla. Hát minek nem esküsznek meg?

Varga rettenetesen elvörösödött, és nehezen hebegte mentségükre:

– Hát nagysága kezét csókolom, a télen jobban evett minket a nyomorúság, mint a kivert kutyát… Az iratokra… a magaméira is költség volt… míg beszereztem a falumból. De már Juci… ha előteremtettünk az ő irataira is keservesen néhány fillért, ő elizélte… halogatta mindig, hogy összejöjjünk törvényesen is… Mert ő így is bízik énbennem, hogy én el nem játszom a becsületét… Hát mindig ő majd, majd, majdolja el inkább a kiadás miatt a meghütölésünket…

Kahánné majdnem a hangos elérzékenyedésig meghatódott a Varga hebegésén. Kicsit elcsuklott a hangja is, hármat is nyelt, míg válaszába fogott:

– Majd ezen én segítek! Mennyi volna szükséges, mindenestül, hogy egybekeljenek anyakönyvileg és egyházilag is?

– Hát kéne vagy… vagy… vagy.

Kahánnénak egyszerre enyhe szigor küszöbölte ki megilletődését, és nyomatékosan, tagoltan ezt mondta Vargának:

– Nézze csak, Varga fiam! Magának ezentúl jobban, jobban, sokkal jobban a sarkára kell állania nejével szemben. Maga arra is gondoljon, hogy maga egy felelős alkalmazást tölt be nálunk, és előfordulhat valami, hogy nagyon is elbírálják azt, milyen a családi élete… Még miránk is rossz fényt vethet, hogy eltűrjük maguknak ezt a balkézről való viszonyt… Hát most maga nekem rendszabályozza meg a felesége laza gondolkozását, és én csak magán keresztül intézem el az ügyüket… Tehát maga elszámol nekem minden fillérről, mit költött… Most itt adok magának egyelőre húsz pengőt… Ez elég lesz?

Varga nem bírta el szívének boldog elfacsarodását. Elpityeredve omlott rá Kahánné kezére, és összemaszatolta könnyeivel.

Kahánné pedig még a kiadásokra való előleget megszerezte azzal is, hogy férje ruhatárából kiválasztott Vargának egy teljes öltönyt, úgyszintén a maga viselteseiből Juci számára egyet, hogy illően jelenjenek meg világi és egyházi egybekelésükön.

A nagy termetű, pohos Kahán ruhájába két kis termetű Varga Kettő belefért volna. A nadrágot legföllebb hóna alá köthette, hogy még úgy is meg ne tapossa a végét. A lötyögéséről nem is beszélve. A kabát pedig? Ajhaj! Az meg amikor Varga Kettő fölvette, és leeresztette két karját, hát lelógott legalább tíz centit az öklein túl.

Ezt meg kellett csináltatni, szétszedetni, újra szabatni.

Volt egy tajkoló szabósegéd albérlője a szomszéd házmesteréknek. Egy öreg mókus. Már Tulicsnak is foldozott, fordított, alakított ez. Tulicsné tehát azt ajánlotta: meg kell ezzel alkudni a ruhaalakításra.

És valóban zökkenő nélkül lebonyolódott minden. A házmesterpár és a másik két jobb sorsú lakó vállalta a Vargáék házassági tanúságát, úgy az anyakönyvvezetőnél, mint az oltár előtt.

Még egy szerény, piknikes alapú vacsora is lezajlott lakodalomképpen a házmesterék lakásában, az esküvő után. Táncoltak is a rádió cigány- és dzsessz-zenéjére. Az estély főattrakciója pedig az volt, hogy Juci nyilvánosan megszoptatta a vendégek előtt két kebléről egyszerre két fiát.

A templomi keresztelőt is ily ünnepi keretek közt tartották meg. Azon Kahánné maga is szerencséltette a társaságot megjelenésével. Félkomasági ajándékul húsz-húsz pengős, tíz évig kivehetetlen takarékpénztári betétkönyvet ajándékozott az ikreknek. Varga Kettő számára pedig minden adománynál becsesebbet, végleges alkalmazást szerzett Kahánné vejénél a szesznagyárudában, egészen tisztességes heti díjazással, a keresztelő emlékére.

Hát igen! Aki látta aztán, hogyan vonul vasárnaponként, finom angol szövet ruhában Varga Kettő és ugyanolyan jó minőségű kelmékben, a törvényes hitestárs önérzetével Tulics Juci, az Ég kettőzött áldásával, ikerjükkel, tolva a csinos gyerekkocsit… hát igazán azt vélhette volna róluk: legalábbis jobb középosztálybeli pár, a Zugló nagy százalékban kopott, rongyos népe között.

És Varga Kettő csak azt fájlalta, hogy nem tárhatja föl másként, mint levélben tanyán maradt övéinek föllendült sorsát. Holott lelki üdvéből heteket odaáldozott volna, ha a tanyai pereputtya szemtől szembe szemlélheti őt mint rendes fővárosi polgárt.

Beszéli minden regény, hogy a vágy, a szenvedély, ha tárgyat talált magának, ahhoz való vak és vad ragaszkodása drámai mozzanatokba sodorja. Kevésbé említik a regények a személytelen, önmagukban is hatalmas hullámzatú érzéseket. Vagy ha igen? Legalábbis enyhe megrovással érintik.

Kahán Mártikát, az egészséges, ifjú lányszívében zsibongó vágyak meg tudták keríteni olyan hatodrendű férfipéldánynak, mint Latyagos. Áttörtek lelkében erős lakatokkal lezárt ajtókat, kielégülésük felé. Eltökéltették vele, hogy felelőtlen nászban átengedi gyönyörű lényét, remegő érintetlenségét egy olyan göthös majomnak, mint Latyagos… És akkor a bálvány ledőlt előtte. De hát az az érzés, ami feléje hajtotta, dehogyis senyvedt el ezzel együtt! Dehogyis! Csakúgy lobogott minden ízében, mint előbb. Sőt még fokozta emésztő voltát az, hogy már eltökélte lecsillapítását.

Mindezt az öreg Kahán nem hagyta ugyan ki egészen a számításaiból, csak egyszerűen rossz szisztémával kalkulált. Kihagyta például a görbe út kedvéért az egyenest. Pedig az esetleg jobb lett volna. Jobb lett volna, ha egészen nyíltan megmondja Mártikának, hogy az abbáziai előnyaraláshoz esedékes egy fiatalember társasága, a Salgó Edéé, akinek személyét, úgy vette észre, valahogy elszívelte Mártika, néhány együttlétük alatt.

És ez így is volt. Salgó Ede, úgy mint férfi, egészen tűrhető, sőt rokonszenves volt Mártikának. Hézagos vagy más oldalú műveltsége alig vont le ebből. Modorát szerénységében, simaságában is elég talpraesettnek találta. Külsejére nézve éppenséggel megnyerő volt Salgó Ede. Elegáns, kisportolt alakja ellen kifogást egy divatlaprajzoló sem tehetett. Amellett jól beszélt két európai nyelvet. Másfél évig élt külföldön, főleg Párizsban.

Szóval, az öreg Kahán egészen okosan azt tette volna, hogy amikor beültek a trieszti gyorsnak a második osztályába, és Mártika gyönyörű szemét valami bágyatag, sóvárgó, unott, szenvedő borulattal jártatta a kocsi ablakán át a távolban, a századikszor hallott atyai bölcselkedések, élcek, tanácsok, történetkék hallgatása közben… hát ha az öreg Kahán esze és szíve sugalmára hallgat, inkább azt közölte volna vele: nézd, gyermekem, a közeli napokban sokkalta jobb társaságod lesz a Salgó Ede személyében, mint a mostani, atyádé, egy vén, totyakos, divatból rég kiment szempontokkal teli öregé.

És aztán azon lett volna az öreg Kahán, hogy Mártikája minden lépését őrizze a Salgó Ede megérkeztéig. Igen bizony!

Akkor egészen biztos, hogy másként történik minden. De nem! Az öreg Kahán ahhoz ragaszkodott, hogy olybá tüntesse föl a dolgot: ennek az utazásnak semmi más célja, mint kiragadni kislányát, szemefényét abból a méltatlan és egészségtelen légkörből, amiben Budapesten kevereg, és főleg elszakítani őt egy lehetetlen barátságból vagy flörtből, vagy hát ördög tud már kiokoskodni, miből is?…

Ötvenszer legalábbis elismételte Mártikának különböző változatokban azt a biztatást, hogy:

– Majd én nem lógok rajtad, ne félj! Majd itt mulatsz, táncolsz, strandolsz, kirándulsz, bridzselsz, és amit akarsz, mint más úrilányok. Én nem sajnálom tőled a szórakozást, sőt jobb szeretem, mint amikor a hátadat görbíted, és a szemeidet rontod ostoba irkafirkák mellett, meg olyan társaságban forogsz, mint… Szóval, amilyet rendes emberek, mint mi is, a hülyék és csirkefogók és éhenkórászok gyülekezetének tartunk. Naná, majd másnak! Még fogsz te vigadni azon, hogy valaha ilyen környezetben mozogtál! Mert akad elég rendes gyerek a társadalomban, amit úgy ostorozol, azoknak a hülyéknek a befolyására… Szóval rendes fiatalemberek akadnak, akiktől dehogyis tiltalak!…

Mártikának nem akadt semmi ellenvetése ezúttal édesapja világnézetével szemben. Hagyta az öreget érvényesülni. Legtöbbször azt sem értette, mit vartyog. Csak mint az ének érte dobhártyáját az édesapja nem sok változatú és hát a Carusóéhoz sem hasonlítható hangrezgése.

Abbáziában az első szállóban béreltek polgárilag szerény, harmadik emeleti, egymás melletti, két szobát.

Jobbról mégis egészen előkelő szomszédjuk akadt. Bizonyos báró Betzőzdy őméltósága. Egy magyar fiatalember, úgy huszonöt-harminc év körül. Balról egy förtelmesen csúf, rozoga, de siralmasan megifjított szerb asszonyság lakott. A modern kozmetika valósággal dzsingiszkáni diadalokat ült személyén, leginkább a koponyahalmokra emlékeztetően. Fölvarratta ráncait nyakán, arcán, sőt hát gyaníthatólag majdnem csitris öltözéke takarta más testrészein is. Haját vörösre föstette. Erős belső nyögdécselések közepette fiatalosan vickándozott, selypegett, nyájaskodott, kacérkodott. Röhejt és iszonyatot támasztott.

Ezzel a banyával és a báróval megismerkedtek Kahánék első nap. És csak jellemző, hogy a nővel Mártika, a férfival pedig az öreg Kahán.

A vacsoránál együtt ültek. Vacsora után együtt vonultak a szálloda keleti kéjodúnak álcázott bárjába.

Kahán maga biztatta Mártikát, hogy perdüljön táncra őméltóságával, és érezze jól magát, mintha ő ott se volna.

Hát Mártika táncolt a báróval.

De tánc volt ez egyáltalán, amit ez a fiatalember művelt? Nem! Ez a hideg eleganciának és a forró bujálkodásra való bujtogatásnak mozdulatokkal végzett remeklése volt. Mártikát ellenállhatatlan gyöngeség lepte meg minden porcikájában, hogy ennek a különben szűkszavú és kimért modorú fiatalembernek mindentodaengedően omoljék az izmos karjai közé.

Amint ez a báró hosszú, erős ujjait lenge estélyi ruháján át, tánc közben, csupa tökéletesen kiszámított véletlenből a Mártika karcsú derekán váltogatta, és ahol váltogatta!… Meg ahogy, meg amikor véletlen súrlódott, nyomódott hozzá a kifogástalanul szabályos tánc közben!… Meg ahogy a lélegzete a szerelmes önkívület lihegését mímelte tánc közben, bele a Mártika fülébe!… Mártika számára egyszerűen a gyönyör olvatag bódulatába omlott össze az egész erkölcsi világrend.

A bárból néhány csigalépcső vezetett egy kis dézsás délszaki növények körítette teraszra. A langyos tavaszi éjben több pár vonult ki szellőzni ide. A terasz édes hangulatvilágítása épp elég diszkréten homályló zugot hagyott a pálmák közt bizalmas suttogások alkalmának.

Egy ilyen árnyfolt mélyébe vitte Mártikát táncosa. És ott egy mukk nélkül egymásba omlottak. A báró ugyanazzal a példás ügyességgel vagy szakavatottsággal vagy gyakorlattal esett Mártika ajkának, amihez oly szükségtelen a szó. Mártika pedig teljes aléltságában engedte át ajkát, és viszonozta a fiatalember csókját.

– Akar bejönni hozzám aztán? – kérdezte szinte ijesztő természetességgel a báró Mártikától két reszkedelemes csók között.

– Talán! Meglátom. Apuskámtól félek! – suttogta Mártika.

– Várom! – szorította meg erre karját a báró. Majd szinte ridegen, okosan hadarta hozzá: – De most gyorsan gyerünk be, és üljünk az öregekhez. Mulattassuk őket. Csak hadd igyanak ők! Ez a maskara nő is. A bólé gyönge lőre. Koktélt kérünk. Iszunk mi is. Nem? Hát gyerünk!

Mártika csakis helyeselt, és csakis a báró rendezkedésére mozdult.

A bárban az öreg Kahán már majdnem elaludt a bársonylócán a szintén laposakat pislantó és gyűrűkkel rakott ujjai mögött ásítozó szerb banya társaságában. A báró nyomban táncba vitte a szerb nyanyókát, és szinte érzékfölötti beszéd volt hunyorgása Mártikának, hogy tartani, tartani, fölélénkíteni apuskát, húzni az időt, koktélt rendelni és rummal fröccsentett feketét!

Erre a befolyásra Mártika maga előtt is bámult lelketlenséggel pacskolta meg idegösszeomlásnál tartó örege arcát, és ujjongta:

– Ó, tudod, be fönségesen érzem magam? Ó, tudod, milyen hálás vagyok, hogy elhoztál Pestről?… Azok közül! – tette hozzá tisztára ördögileg.

Hogy az öreg Kahán ereje utolsó maradékával éledjen föl ernyedtségéből, és belemenjen a vigasság folytatásába, konyakozott-feketézésbe, koktélezésbe, akármibe… Úgy van! Egy bosztonkeringőt is táncolt lányával, valósággal anakronisztikus lötyögéssel a dzsessz dobütésekkel háromnegyedelt zenéjére, amit egyenesen az öreg kedvéért rendelt a báró, merthogy csak régi táncot tudott lejteni az öreg.

Fizetésig félhullára készült el a vén Kahán, nemkülönben a szerb nénike is. Ezzel szemben a liftben a báró utolérhetetlenül jól színlelte a kissé pityókos, de annál jobban összeroppant egyént. Egyenesen kikényszerítette az öreg Kahánból, hogy a mai nemzedékek hamaros lejáratú erejére célozgasson, és a régi világ fiataljainak háromnapos-hároméjes helytállóságát emlegesse, tűzvonalbeli hőstetteivel elegyen.

A szerb mamuska vonult szobájába elsőnek, mint illik. Aztán Mártika, hogy tüntetésszerűen forgassa meg belülről a kulcsot szobája ajtózárjában.

Az öreg Kahán még hajókirándulást beszélt meg a báróval másnapra. Így a viszontlátásra búcsúztak el.

De hát mintegy félóra múlva Mártika igenis visszaforgatta csöndesen, izgalomtól fulladozva szobaajtója kulcsát. És igenis hálóköntösben átsurrant a báróhoz. Az eleve, biztosra ment. Nyitva hagyta neki szobaajtóját résre.

És aztán Mártika igazán elenyésző teketóriával a báróé lett. Talán el is alszik az oldala mellett, ha a báró nem serkenti szobájába térésre.

Másnap ébredéskor azért elég élénk bűntudatot, sőt elég heves önutálatot is kellett leküzdenie Mártikának. Az életében beállott fordulat mégiscsak nagyobb megrázkódtatást jelentett erkölcsi énjének, mint elvileg vélekedett róla. A fényes nappal józanságát, tárgyilagosságát nem bírták el olyan egyszerűen a történtek. Mártika lehunyt szemmel hevert sokáig ágyán, és nagyon kínlódott. Agyában egyetlen gondolat feszengett: hát tényleg elbukott visszavonhatatlan? Hát tényleg végleg odatartozik a mind közönségesen züllött teremtéseknek nevezett némberek sorába?

És micsoda képtelen körülmények közt bukott el! Hát ez valóban így is megtörténhetett? Szinte hinni sem tudta!

De vajon lesz-e elég ereje, rugékonysága, vállalni a következményeket?

Délben hajókirándulásra mentek. Az idő gyönyörű volt. A tengerpart a ragyogó napködben olyannak tetszett, mint a tündérálom. A hajóról delfincsapat játékát figyelték meg egészen közelről. A csöpp tengerparti faluban, ahol kikötöttek, madárfészekszerű, sziklatetőre épült kis osztériában ebédeltek. A kilátás egyként szolgált onnan a parti hegyekre, a tengerre és a kanyarodó tengerpart gyönyörű tájképére.

Mártika kedélyét a kirándulás egészen helyrebillentette. De valahogyan csak közvetett vonatkozásokban. Mintha vidám társasága közepette úgy érezte volna, hogy: ej, hiszen a köznap egyáltalán nem rendezkedik be a lelki rémek kibogozására! Hiszen a köznap önmagában is csupa csalás, ámítás, külszínesség, csupa önzés durva vagy kíméletes érvényesítése mással szemben, esetleg más rovására.

Ez a megvigasztalódás azonban nem terjedt ki odáig, hogy azt az igézetet is visszaadja Mártikának, amiben elbukása estéjén leledzett.

A bárót rettenetesen közönséges, jelentéktelen, üres fejű, műveletlen alaknak látta a nappal hangulatában. Sőt egyenesen valószínűtlenségeket fedezett föl a viselkedésében, modorában… A szerb vénasszonyt még inkább elbírta mulattató pipiskedésével. Az egész kiránduláson végig így is szakadtak két párra. Kahán a báróval, Mártika Mocsidlovitsnéval társalkodott. Így hívták a szerb banyát.

Az öreg Kahán jókedve mutatkozott közöttük a legkimeríthetetlenebbnek, legfönntartástalanabbnak.

Visszatérett a szálló portása sürgönyt adott át az öregnek. Szövege következő volt:

Az öreg Kahán aránylag elég gyatrán játszotta meg Mártikának az örvendetesen meglepettet. Ölelgette, ráncigálta, hátba pufálta Mártikát:

– Mit szólsz? Salgó megtudta anyuskától, hogy ideutaztunk. És szintén lejönne. Mi az, hogy szívesen vesszük? Még egy fiatalember, aki szórakoztat! Árthat ez? Azonnal telefonon beszélek anyussal, hogy csak nosza, nosza, küldje Salgót minél előbb.

Mártika az első szempillantásban tisztában volt az utazás Salgó Edével kikerekített egész csinálmányával. De egy kis meghökkenést leszámítva, inkább örömére, mint ellenére volt neki is ennek a rendes pesti ismerősének közbejötte.

Az öreg Kahán a közeli postahivatalba akart sétálni, ahonnan legjobban telefonálhat, vagy sürgönyt adhat föl nejének. Mártika fáradtnak nyilvánította magát, és fölment szobájába kissé pihenni, Mocsidlovitsné és a báró kíséretében.

Amint Mocsidlovitsnét lerázták, a báró szobájának kicsapódott ajtójába rántotta be Mártikát, és vadul csókolózni kezdtek nyomban.

Ez természetesen az éjjel történtek jogán és folytatásukképpen történt. Mártikának annak ellenére, hogy az utolsó pillanatig, amíg a báróval egyedül nem maradt, és az hozzája nem ért, határozott ellenérzületei sarjadtak csak iránta… most nem volt ereje a tiltakozásra. Az érzékiség akkora lázával tudta megtölteni minden ízét a fiatalember puszta érintése, hogy előzetes ellenszenvei pillanat alatt szétfúvódtak, és már csak elbírhatatlan gyötrelmek sorát jelentette volna számára, ha megtagadja magától ezt az olcsó nászt, és kitaszítja magát ebből az egész csúf varázslatból.

A báró bevonta őt fényes nappal a szobájába. Mártika nem tudott ellenállni neki. A vörösen lángoló késő délutáni napsugarak özöne világította meg ölelkezésüket.

Aztán Mártika, megint csak a báró okos intelmére, szobájába surrant. Gyönyörre csigázott érzékeinek utórezgései is képesek voltak rá, hogy minden aggályt feledtessenek vele, hogy semmit se bánjon könnyelműségéből.

Cinikus kacajra ingerelte legföllebb, ha elgondolta, hogy most már kettőződik becstelensége azzal, hogy apján, családján kívül esetleges jövendőbeli élettársa rovására váltja ezzel az előkelő nyikhajjal csókjait.

Attól fogva, alig más változatokban, ez ismétlődött meg. Mindössze a veszélyesebb nappali nászuk perceit hiúsította meg a Salgó Ede megérkezése.

Oldalkocsis motoron jött. Az oldalkocsi bőröndjeiből díszkiadású könyvekkel kedveskedett Mártikának, meg virággal.

Az öreg Kahánt tökéletesen kielégítette annyi kedvesség, amennyivel Mártika Salgót fogadta. Salgó természetesen velük csatangolt aztán egész nap, egész este. A bárót minden látszat szerint mindjárt kiemelte a nyeregből Mártikánál. A báró azért csakúgy velük lógott. De Mártika sokkalta-sokkalta kevesebbet foglalkozott vele, mint Salgóval. Hozzácsapódott a társasághoz még egy gazdag pesti ügyvéd a feleségével és középkorú sógornőjével meg egy barátjukkal. A báró és Mártika remekeltek abban az ügyességben, ahogy, mint egymásra nézve teljesen közönyös emberek, csak a szokványos udvariasság és kellemeskedés keretein belül érintkeztek.

De éjjelente Salgó Ede levonult egy emelettel lejjebb, magányos szobájába. Mártika pedig besurrant a báróhoz…

Az abbáziai tartózkodás legkevesebb négy hétre kontemplálódott.

A báró kezdettől fogva emlegette, hogy egy dúsgazdag nagynénjét várja. De az nagyon gőgös mágnásnő, és kizárt dolog, hogy itt bárminemű társasággal érintkezni akarjon! Akkor neki persze nagynénije foglalja le minden percét.

A negyedik hét végén a nagynéni megérkezett. Hát ami az előkelőséget illeti? Az nem nagyon rítt le róla. Inkább föstött egy ízléstelenül kiöltözködött szakácsnőnek. Csúnya volt, kövér volt és gyanúsan fiatalabb, inkább harminc és negyven, mint negyven és ötven között, semmint a báró jelezte életkorát.

Az első emeleten bérelt nagyon drága lakosztályt. És unokaöccse, a báró maradt az egyetlen személy, akivel közösködött. Ez egyértelmű volt azzal, hogy keléstől fekvésig állandóan együtt lehetett látni őket. Sőt!

Sőt a báró azt állította Mártikának, hogy nagynénije beteges, eszelős, éjjeli fönnmaradó, csakis hajnalonta tér nyugovóra, tehát megérkezése után aligha találkozhatnak.

Ámde harmadnap este azután, hogy a báróné őméltósága szerencséltette megérkezésével a fürdőhelyet, a véletlen folytán a szálló zsúfolt bárjában egymás közvetlen szomszédságába kényszerült a báróék meg Kahánék társasága.

A báró átköszönt. Majd néhány szívélyes szót is váltott Kahánékkal. Erre nagynénije néhány perc múlva tüntetőleg kivonult vele a lokálból. És még váratlanabbul másnap délben elutaztak.

Hát igen! De másnap egy bécsi család érkezett a fürdőre. A családfő ismerősként üdvözölte az étteremben a Kahánék társaságában levő ügyvédet. Később pedig, amikor az étteremben összetelepedtek, a bécsi úriember fölvilágosítással szolgált a báróról és a nagynénijéről.

A báróné bárósága hiteles. Sőt egy hatalmas magyar vidéki vállalat tulajnője is egyúttal. Dúsgazdag, vénülő hisztérika.

Az unokaöcs nem báró, és nem unokaöcs. Hivatásos táncos volt eredetileg. De csak abból a fajtából, amit Pesten gyűjtőnéven parkettstrigóknak neveznek. Második éve, hogy alázatos kiszolgálója a nőnek. Különböző címekben járnak együtt. Hol a nő magántitkára, hol rokona. De adta ki már őt a vőlegényének is és férjének is túltengő önámítások napjaiban, míg észre nem vette, mekkora kínos föltűnést kelt ezzel. Azóta jobbadán a leginkább beváló unokaöcs és nagynéni minőségénél maradnak.

A bécsi úriember annyira beavatottnak mutatkozott, hogy azt is tudta: a parkett-táncos rémesen unja, utálja a nőt és az egész selyemfiúskodását, vad jelenetek, egész a verekedésekig, naponta játszódnak le közöttük, úgyhogy már nyilvános botrányokat is rendeztek lokálokban és egyebütt…

Legutóbb a fiú, hogy legalább időleg lerázza a nő tűrhetetlen vámpírkodását, betegnek teszi magát. Megvesztegette valami módon a háziorvost, tüdőnyavalyát állapíttatott meg általa magán, és a következő módszerrel dolgozik a gyógykezelésénél: amikor biztos benne, hogy a nő üzletileg teljességgel lefoglalt, és lehetetlen kárvallás árán tudna csak elmozdulni a központi üzletéből, akkor a parkett-táncos egyszerre művészi vérhányást vagy köpést produkál előtte, és az orvos rögtöni tengermelléket vagy havasi levegőt ajánl, ahová a parkett-táncos éppen vágyik…

Tehát ebben rejlik magyarázata, ha itt Abbáziában, a nő által veszélytelennek vélt évadelőben, a parkett-táncos egyedül tartózkodott, és a nő aztán toppant ide!

Minderről pedig Kahán Mártika is értesült…

Amikor hazajöttek az előnyaralásból, az öreg Kahán maga volt a megelégedés. Nem is hitte, hogy minden olyan remek kerékvágásba térjen a családi ügyekkel.

Salgó udvarlását szívesen vette Mártika. Hetenként háromszor látogatást tett Salgó Kahánéknál. Azonfölül mászkált még Mártikával hegyek közt, turista fölszereléssel, és csónakázni rándultak ki a Dunára. Ötórai teákon táncoltak. Éjjeli bárokban táncoltak. Motorbiciklis körutakat tettek… satöbbi…

Kahán Jenő is otthon tartózkodott már. Az ő aggodalmai is szélnek eredtek azt illetőleg, hogy húga rossz útra térhet. Sőt barátja és barátja barátnőjének tudósításait a Mártika Latyagossal való ballépéséről is ostoba pletykának vagy agyrémnek minősítette már a Salgó közbejötte után.

Salgó Ede maga egyáltalán nem talált semmiféle féltékenykedésre, gyanúra, rosszallásra alapot azon sem, ha Mártika Latyagos társaságába jár. Sőt! Salgó hódolattal méltányolta Mártika írónői működését. Elkísérte maga is a „Földünk” kávéházi szerkesztőségébe Mártikát, és kitüntetésnek vette, hogy bemutatja őt Latyagosnak. Végig unatkozott teljes mellőzöttségében a Mártika kedvéért néhány hülye társadalomtudományi és irodalmi szalmacséplést. Salgó Ede valódi lovagként hozott meg minden áldozatot szerelméért. Vagy mint az üzleti szólás mondja: lefedezett mindent Márta körül. A Kahán család miatta megrendült lelki békéje tökéletes egyensúlyba billent vissza.

A kedves szülőkkel nagyjában már meg is állapodott Salgó Ede a Mártikájukkal való házassága erkölcsi és anyagi részletei felől. Kahánék száz százalékig megbíztak Salgóban. Nem is hogy nem szorgalmazták, sürgették a házasságot, de kifejezetten ajánlatosnak, okosnak tartották, ha Salgó huzamosabban udvarol kislányuknak, és összeszoknak, megismerik egymást egy életre való társulásra, hogy eleve elsimítódjanak közöttük az előadódható súrlódási felületek.

Salgó ennek ellenére becsületesen nyilatkozott Mártikának.

Tényleg nagyon megvesztegető szerénységgel, komolysággal, kedvesen, könnyedén tette ezt.

Taxin hajtattak éjjel haza. Salgó megfogta a Mártika kezét, és Mártika nemhogy hagyta, nemhogy nem vonta el, de visszaszorította a Salgó szorítását. Akkor Salgó azon kezdte, hogyhát:

– Nézze, Mártika, tagadjam-e le maga előtt, hogy én már megpendítettem a szülei előtt a kettőnk esetleges jövőjét. Sőt minek hazudjam magának, még a piszkos anyagiakat is elintéztük félig-meddig, bizalomra. Most már csak arról van szó, vajon egy ilyen szimpla egyéniség, mint magam is, tudnék magában csak egy picike rokonérzést ébreszteni?… Akkor engedje meg… hogy…

Salgó közben enyhén maga felé húzta a Mártika kezét a robogó taxiban. Mártika szíve körül pedig határozottan a rokonszenv, sőt megilletődés édes, langy hullámait verték föl a Salgó szavai. Lassan dőlt feléje egyúttal, ahogy a kacsóját engedte Salgó húzásának. Aztán nyugodtan, mohóság nélkül összeborultak egy hosszú-hosszú csókban.

Csak tisztán Salgótól függött, milyen eredményt akar elérni Kahán Mártikánál. Ha teljes érvényű előleget akart volna kizsarolni Mártikától a jövendő házastársi gyönyörökre? Egészen simán hozzájutott volna ehhez! Ha azt kéri Mártikától, hajtassanak lakása felé? Máris kopoghatott volna a sofőrnek.

Mártika szinte szájába rágta édes mozdulataival, hogy többet, mindent merhet nála Salgó. Néhány szóban is elsusogta, hogy fönntartástalan odaadását remélheti:

– Én mindenben, teljesen megbízom magában, Ede! Értheti, ahogy akarja!…

Nem, nem! Salgó Ede kifogástalan lovag volt. Tudta, mivel tartozik egy föddhetetlen család föddhetetlen gyermekének. A pillanat kerítő hatalmának való engedést a legnagyobb aljasságok közé sorozta Salgó. A visszaélés gondolata sem forgott agyában.

Újra csak kedves csacsogást rögtönzött Mártikával, hazáig. Legföllebb közvetlen Mártikáék háza előtt, még egy bensőséges, de az elsőnél rövidebb tartamú, ildomos csókot váltottak.

Az Erény szigorú szelleme kegyes mosollyal, elnézőleg bólintott erre a taxizásra, hogy izéishát: az egészen szó szerint vett tisztesség pontosan ennyit engedhet meg magának, amennyi a Salgó Ede Kahán Mártikának tett forró vallomását követte. Igen, igen, bizony!

Rákövetkező napon Mártika uszodába ment fél tizenegy és fél egy közötti déli órákban.

Strandolni, napozni, csónakázni Salgóval vagy Jenő bátyjával és annak menyasszonyával meg a sógorékkal járt el Mártika délutánonként. De uszodába délelőtt járt télen-nyáron, de mindig egyedül. Hatalmas távokat úszott a nagy medencében körözve. Majd minden tagjában kéjesen zsibongó bágyadtsággal hevert hosszúakat.

Aznap az uszoda kongott az ürességtől. A személyzet lézengett csak benne úgyszólván. Mártika magányosan szelte a medence vizét. Aztán az uszoda megszokott sarkába ment pihenni egy összecsukható vászonszékbe.

Amint így szendereg, mélázik behunyt szemmel, lépteket hall a szék mögött. De hát nem tartotta érdemesnek hátra kíváncsiskodni: kicsoda csetlik-botlik körülötte? Teljesen váratlanul érte a tréfás merénylet. Valaki hátulról befogta szemét, és lekuporodott közben a szék támlája mögé:

– Kukk!

Ezeknek az ujjaknak érintésére Mártika egész testében összerángott, és tudta: Betzőzdy szorítja fejecskéjét a szék támlájához!

Vadul vetette föl magát Mártika a széken. Hegyes körmeit belevágta a parkett-táncos csuklójába, hogy az csak úgy szisszent, és eleresztette fejét.

Akkor Mártika fölugrott. Ott álltak szemközt a sarokban. Egy lélek nem tartózkodott kívülök az egész nagy, visszhangos helyiségben.

Betzőzdy gyors szökkenéssel Mártika előtt állt már:

– Én vagyok! Nem ismer meg? – mondta vigyorogva.

Mert Mártika szeméből félelmes gyűlölet, utálat lövellt rá. Szónak nem volt ura. Lihegett csupán, és tiltakozó mozdulattal tartotta maga elé karját, mint aki sikoltaná: ne közelíts hozzám!

Viszont Betzőzdy mindezt csak a meglepetés hatásának akarta tartani Mártikától. Hát villámgyors, ügyes, mindent leszerelő mozdulattal elkapta Mártika két csuklóját, szétlendítette két karját, és a falnak nyomta őt, hogy így a keresztre feszítés tartásában kényszerítse őt a viszontlátás remélhetően édes csókjára.

Mártika azonban jótehetetlen dühében arcul köpte, és teljes erejéből rugdosta meg Betzőzdy mindkét lába sípcsontját, hogy csak úgy reccsent. De ha még mindig hagyott volna félreértést Betzőzdy számára a viselkedése, hát indulatos sustorgó szavai eloszlatták:

– Szélhámos, dzsigoló!… Rendőrért kiáltok, ha nem takarodik!

Betzőzdy bálvánnyá meredt egy pillanatra. De valami rettenetesen bután őszinte jelleg költözött tekintetébe, vonásaiba, tartásába, amint Mártikához visszaközeledve arcába vinnyogta:

– De miért bánt? Miért bánik így velem?

– Ezért! – süvöltötte Mártika. És arcul ütötte őt.

Betzőzdy egy fia mozdulatot nem tett védelmére. Rettenetesen kifejező szemrehányás, töredelem, fájdalom váltogatódott vonásain, amint lógatni kezdte férfiasan szép fejét:

– Jó! Üssön! Megérdemlem! Üssön!… Mégis imádlak! – rezegte hozzá hangja.

Mártika félig már leszerelődött. Zavarba jött. Az arculütés minden dühét kiadatta vele. És már megbánás, sajnálkozás érzete tolakodott nyomába lelkében, amikor rászólt Betzőzdyre:

– Menjen el! Arra kérem!

Betzőzdy térdre rogyott előtte, összekulcsolta kezét, majd ahogy Mártika hátrálni kezdett előle, a kőpadlaton kúszott utána, és lábát csókolta:

– Mártikám, édesem! Bocsáss meg!

– Menjen! Álljon föl!… Észrevehetnek!

– Öngyilkos leszek, ha meg nem hallgatsz!

Két percbe sem telt, hogy Mártika megtört.

A medence szélére, egy oszlop mögé telepedtek, és tárgyalni kezdtek.

Betzőzdy mindent megvallott, és mindent elismert. Még olyanokat is, amikről Mártika nem értesült a bécsi hírhordótól Abbáziában. Betzőzdy kártya miatt sikkasztott. A báróné simította el ügyét, már a rendőri eljárás során. Tehát teljességgel zsírpárnás markában tartja ezzel Betzőzdyt. És még egyéb ügyletek révén is… Ennek ecsetelése után Betzőzdy arra tért, hogyan epesztette őt a vágy Mártika után a randa vámpír rabszolgaságában, és hogyan ragadta meg az első alkalmat, hogy abbáziai megbeszélésük értelmében a megadott kávéházi telefonon fölhívja Mártikát fél hat és fél hét között. De hiába! Interurbán is hívta többször, külföldről is. De bár a kávéházi telefonos tudott Mártika kilétéről, sohasem találta ott a kávéházban Betzőzdy hívásakor.

Amint mesélt a parkett-táncos, a szemét többször fátyolosították el könnyek. Ez Mártikában erős szívszorongást keltett. Sőt rá rögtön akkora mérvű érzékies színezetű ingert, hogy szinte erőszakkal kellett féken fognia a karját, ne induljon önkéntelen a Betzőzdy simogatására. Úgy érezte, ez a fickó igazán nem más, mint egy csinos állat, mint egy remek nagy kutya. Ennek nem ugyanazon elbírálás alá eshetik a maga korlátolt szellemiségű és erős érzelmiségű lénye, mint tudatos egyéneké. Ezt olyannak kell vennie, amilyen!

Negyedórán belül már csókolóztak az oszlop oltalmában. Követőleg pedig megbeszélték, hogy Mártika teljesen veszélytelen járhat föl Betzőzdyhez hetenként akár hétszer is, mégpedig az uszodaidőben, mint mindkettőjüknek legalkalmasabban.

Mártikától még csak külön időbeosztást sem igényelt az édes, könnyelmű, első botlásának újrafölvétele. Kockázataival számolnia? Már akadt alkalma előzőleg. Csakis a gyakorlatát öregbíthette még…

Kánikula előtt valamivel kellett csak megszakadnia huzamosabban a viszonyuknak. Akkor az egész Kahán család, Salgót is beleértve, Siófokra készült nyaralásra. Addig igazán remekül folyhatott Kahán Mártika és Betzőzdy között a hagyományos házassági háromszög előjátéka, hacsak valami egészen különös balság nem avatkozik közibe.

Sajnos, azonban ilyesmi szokott közbeavatkozni. Mégpedig nem is különös, hanem a legbutább, leglehetetlenebb, legközönségesebb módon.

Varga Kettő a Kahán és Tsa szeszraktárban nagyon jó beosztást kapott. Egyik nap reggeli öttől déli egyig dolgozott. Másnap déli egytől este tízig.

Ahogy Varga bírta a munkát, a szabadon hagyott délelőttök és délutánok nemcsak viciteendőire futották bőven, hanem azonfelül is vállalt bárminő haszonhajtó foglalatosságot.

Így például neje helyett ő végezte el Kahánéknál a heti nagytakarítás vastagját.

Közvetlen kánikula előtt járt már az idő. Kahánéknál az utolsó nagytakarítást végezték aznap, mielőtt két hónapra siófoki nyaralásukra rándulnak.

Juci, mint eddig is, megjelent reggel a gyerekkocsival és benne az ikrekkel. A Kahánék szobalánya és szakácsnője egyenesen követelték, hogy Juci a takarítás alatt hozzájuk, a konyhába, illetve a konyha melletti porolóerkélyre tegye a gyerekkocsit. Ők vállalták a két édes, pufók, rugdalózó apróságra való ügyeletet. Kahánné maga is eljátszogatott a pirinyókkal, és osztogatta tanácsait Jucinak a maga gyermeknevelésben szerzett tapasztalatai nagy tárából.

Juci inkább csak mórikálta a takarítást a szobákban, addig, míg férje déli egy után megjelent. Akkor dültek neki istenigazában! Márhogy főleg Varga.

A rekkenő hőség elugrasztotta hazulról a Kahán családot. Mártika Salgóval már délelőtt a Dunára indult csónakázni. Majd közvetlen ebéd után megjelent a sógor autója, és elvitte a strandra az öreg Kahánt és nejét, sőt a szobalányt is. Ő maga, a sógor pedig Jenővel szintén a szabad Dunára rándult. Csónakházuk vendéglőjében beszéltek meg Mártikáékkal találkát.

Otthon a szigorúan vett háziakból a szakácsné maradt a lakás őrizetére.

Ő is strandolást rendezett aztán Juciékkal karöltve a lakás fürdőszobájában. Megeresztették a hidegvíz-csapot és megfürödtek sorban. Majd a szakácsné egy ingben kiült a Kahánné remek, bőrpárnás hintaszékébe az árnyas, szellős erkélyre. Varga Kettő meg Juci pedig félmeztelen folytatták a parketten a sikankozást. Így is, pucéron, légvonatban, két perc alatt ömlött róluk a verejték. És óránként esedékes lett újabb lubickolás a fürdőkádban.

Már alkonyatra hajlott, hét óra körül, amikor a sok pletykázással, fürdésekkel, kényelmeskedéssel megszakított takarítás még mindig nem fejeződött be egészen.

Varga Kettő az ebédlőben aggatta a képeket a falra, Juci pedig a Mártika szobájában működött.

Mártikának volt egy kis fehérre lakkozott, régi, értékes fésülködőállványa. Két nagy fiókja az aljában és tetejében kerek, tengelye körül billenthető tükör.

Ez a finom, kecses kis alkotmány bicegett egyik lábára, mert kiesett egyikből az a domború fejű szög, amin csúsztatni lehetett. Juci, amint a szögletbe állította, lemosása, letörülgetése után, észrevette, hogy biceg. De ahelyett hogy megnézte volna a lába alját, türelmetlenül, barbárul lökdöste ide-oda a szögletben, hogy egyensúlyba állítsa. Miután pedig a szögehíjas állvány nem engedelmeskedett, Juci vad dühvel, mint ahogy vásott gyerekek személyesítenek meg tárgyakat, ráordított az állványra:

– Állsz meg már, vagy összetörlek? Az anyád tejét!

Közben rázta két kézzel, teljes erejéből az állványt, és rugdosta a lábát, hogy csak úgy reccsent. Majd utoljára fölkapta magasabbra, és lecsapta a padlóra.

Akkor a heves zökkenéstől kipattant az egyik állvány régimódi, záros fiókja, és ahogy a fiók a megdűtött állványból kiszaladt, a tartalma szerteszét gurult a szőnyegen.

Varga Kettő már a dobogásra és Juci káromkodására bekukkant a szobába, nyitott ajtóján:

– Mi a nyavalya lél?

– Áhh! Zötyög ez, nem tudom odahelyezni…

– Akkor is! – feddette párját Varga Kettő. – Ne csapdosd így! A kisasszony ezt a tükröt félti legjobban… Hogy vigyázzunk rá!… Mondta!

– Féltse csak ő a!… – legyintett mérgesen Juci, és egy ocsmánysággal egészítette ki mondatát. – És féltsed te is azt! Van mit!… Gyere inkább, és segítsd összeszedni itt ezeket a vackokat. És próbáljuk meg visszakattantani a zárat. Mert kitör a balhé, ha észreveszi a rifke, hogy kinyílt ez a büdös fiók, és kihullt belőle valamije… Gyere!

Hát Varga Kettő szó nélkül hajlongani kezdett a fiókból széthullott holmikért. Míg Juci ezalatt az üres fiókkal végzett kísérletet, hogy a kipattant zárat miképp lehessen visszaugrasztani helyére. Persze nem sikerült neki! Megunta:

– Hát mit? Legföllebb megmondom neki, hogy kipattant ez a vacak fiók! Aci csak a vackokat belőle, rakjam vissza bele.

A fiók összeszedett tartalma már a Varga ügyesen tartott fél karján halmozódott, és darabonként adogatta Jucinak, hogy a fiókba rakja. Egy legyező, vízfestékes képekkel. Egy kis bőrkötésű album, fényképekkel. Egy tiroli nemzeti viseletű, sikító bábu, amilyet bárokban, korcsmákban árulnak éjjel. Több talmi kövekből fűzött nyaklánc. Végül egy retikül. Ez alkotta a fiók tartalmát.

Amikor Juci az egyes tárgyakat átvette, és a fiókba helyezte, egyúttal megnézegette, és megjegyzéseket fűzött ehhez:

– Ki legyezi magát ma? És az istállóját neki, izzadt kézre ez a festék lejön, ni! Bálban meg izzadnak, ajjaj, alul-felül!

Varga röhögött. Mert Juci meg is játszotta a legyezést, a táncot és azt, ahogy az izzadság csípi, idegesíti a bálozó hölgyeket. Ezt a komédiázásra való készséget imádta Varga Kettő. És egy megröhintésért néha kavargó bántódásait is elfeledtette vele Juci.

– Tyű! Lásd! Hogy ki van öltözve, kulimántozva mind! És milyen gyönyörű helyekre mehetnek ezek! Most is a tengernél, Abbáziában jártak!

Így lapozgatta Juci a fényképalbumot Vargának az orra előtt, aki különben ki sem merte nyitni. De most kíváncsian, gyönyörködve szemlélte a képeket.

Most a tiroli bábut nyiszergette meg Juci. És megjegyezte:

– Ezt el kén csórjam a kissrácoknak. Játszanak nemsokára vele!

– Letöröm a kezedet!

– Jó, ne fázz! – lökte bele a fiókba Juci a bábut.

Majd a nyakláncokat próbálta magára:

– Ebbül meg egy nekem volna jó! Hogy áll?

– Akárhogy! Akárhogy! Tedd csak bele!

– Gyáva gané vagy! Észreveszi ez, ha megcsapok egyet tőle? Hány van ennek?

Varga kiszedte a nyakláncokat sorban neje kezéből, és maga illesztette szépen őket vissza a fiók holmijai közé.

Juci már a retikült kattantotta szét:

– Hát ebbe mi van? Uhuhu! – vijjogta diadalmasan.

Egy kis kerek dobozt tartott a tenyerén a retikülből. És folytonos artikulátlan vijjogások közepette vizsgálta a doboz fölírását. Aztán fölnyitotta. De üres volt.

– Mi-mi-mi? Mit nyivogol? – érdeklődött bambán Varga Kettő.

– Mit? Hát itt a bizonyíték a markomban, ez a katulya, hogy olyan szűz ez a kis ká, mint én!

Varga Kettő állt éppen az ajtóval szemközt. De annyira elmerült a kíváncsiskodásban, és úgy hajolt a Juci tenyerén tartott dobozkára, hogy csaknem az orra hegye érte.

Pedig hát a legutóbbi kis teljes hangú párbeszéd alatt a szoba ajtójában Kahán Jenő jelent meg és mögötte a sógor. Ezek hazarobogtak valami okból.

Kahán Jenő éles szemét és fülét az első pillanatban megragadta a viciék különös, izgult működése a húga fiókos tükre előtt, és a sógorral együtt merően, csöndben figyeltek rájuk.

Varga Kettő halálsápadttá lett és megbénult, amint fölpillantott. Az ajtóban a háziúr fia. Homloka szigorúan ráncolódik. Szeme villog. És ugyancsak a szemfüles, autós sógor, az ő főnöke:

– Az úrék! Dugd el! – rebegte Jucinak.

Későn! Kahán Jenő gyorsan odalépett Jucihoz:

– Mit matatnak itt? Mutassa csak! Mi az?

Jucin alig-alig mutatkozott egy kis meglepődés és zavar.

– Tessék! – nyújtotta oda a kis dobozt Kahán Jenőnek, és mentegetőzésbe fogott: – Kiugrott ez a rongy zár. Nehogy azt tessék hinni, srenkoláson tetszettek megcsípni bennünket. Itt van minden vacak a fiókból. Inkább vissza szeretnénk zárni, hogy a kisasszony ne murizzon velünk.

– Borzasztó! Mit mondtam? – mutatta a dobozkát Kahán Jenő a sógornak.

– Gyalázat! – csóválta az a fejét.

– De most már ennek végére járunk. De azonnal! De ma!

– Ahogy mondod!

– Húgom, nem húgom! Nekem nem fogja tönkretenni egy egész család hírnevét. Én megfojtom inkább a két kezemmel. Vagy keresztüllövöm a babájával együtt.

Kahán Jenő egész izmos testében reszketett. A szája rángott. A szeme szikrázott. Egy cigarettát dugott szájába és rágyújtott. Közben hatalmas tüdeje szinte kovácsfújtatóként zihált.

– Csillapodj, csillapodjál! – ütögette vállát a sógor, és még mindig rá-ránézett a dobozkára: – Majd kinyomozzuk! Hátha?…

– Fenét – kiáltotta Kahán Jenő. – Azért nem bírok éppen lecsillapodni, mert biztos vagyok, hogy Salgó rendes! Itt nem ő… a…

Ez alatt a párbeszéd alatt Juci ördögi kajánsággal villogott Vargára. Ám Varga nem viszonozta egyetértően hunyorgását. Ellenkezőleg, tele rosszallással, tele fenyegetéssel villant vissza tekintete a Juciéba.

– Majd! – bökte oldalba a sógor Kahán Jenőt, figyelmeztetőleg.

– Hiába! Hiszen tisztában vannak! – biggyesztette száját Juciékra utalva Kahán Jenő. Majd hozzájuk fordult: – Remélem, be tudják fogni a szájukat? Sőt elvárom maguktól!

– Mitőlünk nem fut ki szó! – felelte Juci ármányosan, szenteskedve, hogy Varga ilyenkor széttépte volna az utálkodás mián.

– Ezt eltehetik! – vett elő Kahán Jenő egy tízest, és a Varga Kettő markába nyomta, aki hozzá közelebb állott.

Úgyszintén a sógor is Varga Kettőnek mondta:

– Gondolhatják: menyasszony, vőlegényről van itt szó. Hát nem éppen gyönyörű, de megesik. Baj azért nem lesz!

Varga boldogan vigyorgott máris, és helyeslőleg biccengetett a sima megoldásra a főnökének.

Ámde Juci szólalt meg:

– Nekünk tetszett mondani? Mi még akkor tudtuk, kihez megy a kisasszony, amikor…

– Vered a pofád, kéretlen, te utolsó! – bömbölte közbe Varga Kettő, és vészjóslót lendült inas, meztelen karja Juci felé.

De Kahán Jenő ugyanolyan karlendítéssel fenyegette meg Varga Kettőt, mint az Jucit, és rámordult:

– Magát nem kértük közbenjárásra! Nos csak, halljuk, menyecske! – fordult Jucihoz. Sőt a sógorának is újra indulatosan kacsintott: – Látod?

– Mit tud? Mit tud? – firtatta erre a sógor is Jucit.

– Hát nem tudom, hogy a kisasszony kihez járt? – vonta vállát a külvárosi modor tökéletes lendületével Juci. – Amikor az első levelet mi vittük a kisasszony szerkesztőjének!

– Mi közünk hozzá! Ne árulkodjál! – lépett közbe Varga Kettő.

Mire Kahán ráordított:

– Magát nem kérdezte senki. Kotródjék el innét a fenébe!

Varga Kettő talán életében először akasztott össze úrfélével. De megbicsakolta magát. Odapockolta a nála fejjel hosszabb és kétakkora széles Kahán fiú elé magát erélyesen:

– De ránk nem tartozik, nagyságos úrfi, hogy mi…

Kahán minden türelmét elvesztette erre. Megragadta Varga Kettőt vállától, és nagyot penderített rajta az ajtó felé:

– Lódulsz, ha mondom! Vagy a fene esz meg rögtön. Mars ki! – ordította magánkívül Vargára.

Zumm! A befelé nyíló ajtót Kahán Jenő úgy bevágta a küszöbön álló Varga Kettőre, hogy hátratántorodott, majdnem hanyatt esett az ebédlő padlatára.

Akkor már abbahagyta a konok tiltakozást. Ment, magára kapta az előszoba sarkába hányt culáit, a konyha erkélyéről kihúzta a gyerekkocsit.

Azzal elpályázott édesdeden alvó ikerével a Kahán házból.

Juci pedig azalatt így maszlagolta el Kahán Jenőnek és a sógorának a levélügyet:

– A kisasszony erre a tanyasi mufurc uramra bízta akkor este a levelet a szerkesztőnek. Hát ez a buta uram hozzám hozta a levelet, hogy ő nem igazodik el a címén. Én pedig azt mondtam: a nagyságos úréknak mi felelősek vagyunk, hogy a tisztességes úri kisasszony lányuk ne küldözgessen titkos leveleket senkinek. És láttam, hogy a levél le sincs jól ragasztva, hát felizéltem egy kis nyállal, és el is olvastam, csakis azért, hogy beszámoljak az úrnak és a nagyságának, mit akar a kisasszony ettől a szerkesztőtől, akitől tiltják. És vakuljak meg a két látó szememre, ha nem olvastam a levélben, hogy így írta: „Azért, mert apuskám kezet mert rám emelni, éppen az ellenkezőjét éri el velem jutalmul, mert most már magának adom magamat!”

– Hallatlan! Hallod ezt? – krákogta Kahán Jenő a sógornak. – Így kétkedj tovább a húgomban! Hiszen nekem Páduába írták meg, hogy a húgom Latyagos lakására járt!

– Folytassa csak! – biztatta a sógor Jucit.

– És hogy több napon át várja őt ez a szerkesztő a lakásán, este öt és hét között! – folytatta Juci.

– Na és maga? – faggatta Kahán.

– Én az úrhoz akartam fölszaladni a levéllel. De ez a hóhér uram fenyegetett, hogy a belemet a földre ontja. Mert őtet lepénzelte a kisasszony húsz pengővel. És úgy nem adott nekem belőle egy vasat, mint ebből, amit most, bár csak tízet, neki tetszett adni.

Kahán elértette a szerény célzást, és kivett egy húszast.

– Fogja! – dobta oda Jucinak. – De most arra kérem, senkinek, senkinek, senkinek egy mukkot ne ejtsen erről az egész ügyről. Megígéri? Nemcsak a húgom, de az egész ház becsülete forog kockán!

– Értem én, nagyságos úrfi! – hajolt meg Juci. – Hamarább lenyelem a nyelvemet, mint egy szót dumáljak erről az egészről valakinek.

– Hát tartsa magát ehhez! És Isten áldja! – fejezte be Kahán a tárgyalást. Azzal karon fogta a sógorát: – Most pedig gyerünk, fiacskám, de egyenesen! Belemászunk a gyomrába annak a sötét gazembernek. Még ilyenkor ott tanyázik a kaffában. Aztán sorban elintézzük az ügyeket.

Varga Kettő dúlt-fúlt magában. Úgy érezte, ha ezt a férji és férfiúi becsületén esett szégyent, hogy kutya módra kikurgatják valahonnan a felesége helyeslése mellett, megtorlatlanul hagyja, akkor belebetegszik. Az epeömlés fogja talán meg is ölni.

A vén Tulicsné a ház előtt foltozott, egy széken.

– Mi az? Hol hagytad Jucit? – érdeklődött Vargától.

– Hol? Benn elmondom! – utalt szemével Varga arra, hogy a kocsisék közvetlen mellettük szintén az ajtóban ülnek, és fölöttük a görbült rácsozatú erkélyen is künn van a lakók nagy része.

Tulicsné rémülten tette le a foldozását, és szökdécselt szaporán Varga után a konyhába:

– Csak nem mondtak föl nektek? – bújt ki a Tulicsné kérdésében állandó félelme, hogy Juci valamiképp elrontja, mint szokta, a háziúrékkal való nagyszerű összeköttetést is. Hát még arra hogyan hűlt meg az öregasszony pálladó vére, amikor veje, bár egy kis túlzással, igenis bólintott rémledezésére.

– Még az is lehet belőle!

– Írjad le, mi volt? Hogy veszett össze ez az átkozott szajha ezekkel?

Varga Kettő rettentően nem szívesen firkált. Otromba, munkától kérges markában keservesen fogott a ceruza. Pedig a téli munkátlan napok alatt Juci is, nagyanyja is nyaggatták Vargát annyit a betűvetéssel, hogy rémes hibákkal, de már haza is írt levelet. Az elétett, kettészakított liszteszacskó papírjára végre leírta Varga nagyanyósának:

„A kisasszonyra vádaskodott… testvére engemet kilökött… majd a nagyságos úrék is mérgesek lesznek… ha megtudják, én hiába intettem…”

– Jézus Mária! – sikoltotta a vénasszony. – Hát ez a gyalázatos a halálomat akarja. Amikor már két kisgyermekkel is vert meg az… Jaj, ne vétkezzek! Ez a két kis ártatlan istenáldása is itt a nyakatokon. Mit akar ez? Eljátssza még a te becsületedet is? Nemcsak a magáét játszotta el már mindenütt? Mit akar ez?

– Úgy igaz ám! – biccengetett Varga.

Akkor a vénasszony a siránkozásból egyszerre ádáz képet vágott. Elszántat, inkvizítoriasat. Két szőlőtőszerű karját Varga arca elé tartotta, és ezt sziszegte:

– Azt mondom, Jankó, törd össze neki a csontját! Más nem segít. Itt előttem törd össze neki a csontját!

– Szoptat! – mutatta Varga karjával, ahogyan az anya emeli emlőjéhez a kicsikéjét.

– Szoptat? Értem! Sajnálod! Nem baj! Ne kézzel üsd, ne bottal. Vedd a bikacsököt. Ez kell az ő hátára. Üssed addig, amíg könyörög és megfogadja, hogy teszerinted tesz. Megkéritek a háziúrékat. Üssed addig, míg kinyúlik. Majd akkor megteszi! Más itt már nem segít. Az Istenre kérlek, Jankó, ezért a két kicsiért, a magzatodért kérlek, addig üssed most ezt a szajhát, ameddig kivered belőle az átkozott makrancát! Addig üssed!

Az öregasszonynak még urától maradt emlékbe egy kopott bikacsöke. Előkotorta a szekrény kacatjai alul, és megsuhogtatta Vargának, mintegy jó példaadásképpen. Aztán a sarokban álló kondérba vizet eresztett az udvari vízvezeték csapjából, abba állította bele puhulni a bikacsököt. De közben azt motyogta, hogy sót kellene tenni a vízbe, hogy csípje a Juci hátát, ahol fölvérzi a bikacsök ütése, és csak a sót sajnálja, nem őt.

Zokogott egy verset a vén Tulicsné. Átkozódott egy verset. Istenhez fohászkodott egy verset, hogy engedje megfenyíttetni a családja kárhozatát illően! Majd buzdította kegyetlen haraggal vejét újra, hogy szíve ne ismerjen irgalmat olyasvalakivel szemben, aki a gyerekét nem szánja, az urát nem szánja, hogy miatta kiessen a mindennapijok a szájukból.

Ebbe a szép kis levegőbe toppant haza Juci.

Már jövet az bűzlött neki, hogy nagyanyja és Varga gyerekkocsistól bevonultak a konyhába. Ilyen langy estén csakis az ajtó előtt szellőznének, ha nem koholnának semmit ellene.

Hát Juci azt tette, hogy előrántotta kebléből a Kahán fiútól kizsarolt húszast, és azt lengette a kezében, amikor harsogó kacajt hallatva heppent be a konyhaajtón:

– Hahháháhá! Ide süssetek, még ezt nyomtam ki a zsidókból!… De mit ültök itt, mint a gajdeszban!

Varga a gyerekkocsinál állt merev faképpel.

Tulicsné kelt föl, ment az ajtóhoz, és így szólt:

– Csak tegyük be ezt. Nem az udvar számára kell tárgyaljunk veled, te istencsapása!

– Ugyan! Hagyjon föl nekem a sápításával, maga vén tasak. Már teledumálták a fejét! Nyissa ki az ajtót!

Juci is, nagyanyja is megragadta az ajtót. Egyik is rántott rajta kifelé, a másik is befelé. Tehát az ajtó ide-oda ráncigálódott. Amíg Juci durván meg nem ragadta nyanyója egyik ujját az ajtón, és egyet nagyot nem tekert rajta, hogy lefejtse róla.

A vénasszony elsikoltotta magát:

– Jaj! Kitörte az ujjam! Jankó, Jankó, vedd a bikacsököt, és hegedülj rajta, míg kinyúlik, mint a béka! Jankó, állsz? Jankó, hagyod ezt, hogy még engem is bántson?

Így sipítozott a vén Tulicsné! Míg közben a gyerekkocsi előtt Juci és Varga szóváltása kezdődött.

Ám közben a nagy lepetelés fölköltötte egyik, majd másik fiúcskát, és egyszerre kezdtek keserves óbégatásba.

Jucinak pedig éppen húsz érv jutott eszébe a Varga beszéde közben, amivel letorkolja őt. Hát az iker éles ordítása, a nagyanyja rikoltozásával vegyesen, és még a fejében forgó érvek sorakoztatása már sok lett idegeinek.

Ingerültsége ott tört ki, hogy a gyerekkocsit ragadta meg, és rázta meg szörnyű visítással:

– Elhallgassatok! Az anyátok… ne sirasson!

Varga Kettőnek pokoli dühére szolgált mindig, ha Juci az anyai türelmében mutatkozott gyöngének. Ha rápaskolt a pólyán át a sivalkodó porontyaira, Varga rögtön tigrissé vált.

Most éppen ez a gyerekkocsi rázogatás a Mártika szobájabeli tükrösfiók csapdosását idézte Varga elé. Agyát elborította a vértolulás. Kikapta a dézsából a bikacsököt, és aztán ijesztő némasággal húzott egy olyat a Juci hátára, hogy fülrepesztő visítása csúnya hörgésbe fúlt. De már Varga meggondolás nélkül, gépszerűen csapott rá másodszor, harmadszor… Csápolta megállás nélkül és úgy, hogy Juci, ha elugrott, ha visszafordult védekezésre, Varga Kettő már egy állatidomítónak is dicséretes gyorsasággal előzte meg, lódította háttal csapásainak nejét, és vágta, vágta, vágta a bikacsökkel.

Juci a padlóra zuhant. Ott is ütötte Varga tovább. Elájult. Karja, lába kínszenvedősen, reszketve nyúlt ki…

Akkor hagyta abba Varga Kettő a verést.

Leült, eldobta a bikacsököt, és rágyújtott egy cigarettára.

A vén Tulicsné közben többször kiment a konyhából. De ahányszor visszajött, szikrázó szemmel ismételte vejének késztetését:

– Üssed, csak üssed, míg egyet rúg! Ezt érdemli! Csak így bírsz vele! A gyerekeidért ütöd! Üssed!

Ezalatt Kahán Jenőék Latyagos kávéháza elé hajtattak. A nagy ember éppen vacsorált a teraszon.

Amint a két termetes alakot maga előtt látta, szó szerint bénává vált. A kés, villa megállott kezében a levegőben. Halotthalvánnyá lett ábrázata.

– Egy-két szót kívánnánk cserélni veled! Megengeded, hogy ideüljünk az asztalodhoz? – kezdte Kahán Jenő.

Latyagos erre fölszökkent. A tányéra csörrent, a kés meg villa még kezében, mint egy fordított Kinizsi, azzal hadarászott és vickándozott is közben, hogy nagykeserves megtiszteltetésén boldognak mutatkozzék, és a pincérre ordítson:

– Széket adjon, pincér!

– Van itt! – kapott föl a sógor a szomszéd üres asztaltól széket magának.

Míg Kahán Jenő már le is csapta magát a Latyagos asztalánál üresen álló székre, és már ő kínálta hellyel Latyagost:

– Parancsolj hát! Nem zavarunk soká. Sejtheted, mi hozott ide bennünket.

Kahán Jenő halkan beszélt, egészen közelről meredt Latyagos arcába, az asztalra könyökölve. Ezt a karmozdulatát Latyagos rémületében annak vette, hogy Kahán máris nekitürkőzik annak a horogütésnek, amely horpadt mellét bezúzza. Elhalóan makogta:

– F-f-fogalmam sincs!

A szíve úgy dobogott, hogy valósággal rángatta egész nyavalyás testét. A sógor egy kis szánalommal nézte mát őt, és elvetette magában azt az eleve hihetetlen hiedelmet, hogy ez az alak más nő csábítására is képes legyen, mint aki maga rántja őt keblére.

– Hát én megmondom neked! – susmorgott Latyagos arcába Kahán Jenő. – Mártára, erre a buta, önfejű, könnyelmű libára olyan mérvű szerencsétlenséget zúdítasz, ami kihat egész életére és az egész családjára.

– Én? – ugrott föl Latyagos.

– Ne csinálj itt föltűnést! – sziszegte vészjóslóan Kahán Jenő. – Mert akkor másképp beszélek veled!

Erre Latyagos visszatottyant székére. Aztán valami éneklő, kétségbeesett nyiszergéssel kezdte tiltakozását:

– Hát mire esküdjem meg? A becsületem szentségére?… Hát az anyám emlékére is esküszöm, hogy Márta és közöttem már hónapok óta kizárólag az az érintkezési mód, hogy idejön a kávéházba, elolvastatja velem az írásait. És ha megfelelnek? Közlöm! Ha nem? Visszaadom… De utóbb már többet marad ki innen is, mint megjelenik. Hát mit tegyek? Utasítsam el őt? Légy nagyon szíves, és világosíts föl!

Kahán Jenő és a sógor előtt is mindinkább jóhiszeműsödött a Latyagos mentegetőzése. De bizalmas összevillanások után Kahán Jenő mégis így szólt:

– Meg fogod szakítani Mártával még a mostani összeköttetésedet is!

– Utasítsam ki a kávéházból, az asztalomtól? – nyöszörögte Latyagos.

– Nem! – felelte Kahán. – Adsz egy névjegyet. Ráírod nekünk: nagyon kéred, a saját érdekében, a húgomat, mentsen föl téged szerkesztői minőségedben is a személyes érintkezéstől, és kizárólag írásbelileg bonyolítsátok le a lapot érintő ügyeiteket. Nos?

– Kérlek! Ha követeled? Megtehetem! Bár…

– Szépen kérlek. És ajánlom neked. De nagyon!

– Kérlek!

Latyagos megírta tehát a névjegyet. Azaz hármat is írt. Egyet, ahogy kivette, bepocázott a töltőtolla. A másiknak megszövegezésébe belezavarodott, és nemcsak tőmondatokban hibázott, hanem elfeledte a nál-nél és nak-nek képzők közötti különbséget. Végre a harmadik névjegy szövegének megfogalmazásában a sógor, a maga egyszerű, szesz-szakemberi józanságával segítette meg a nagy embert.

A névjegyet Kahán zsebre tette, megköszönte, és aránylag már szívélyes búcsút vett a sógorral Latyagostól.

Amikor már a gépkocsiba ültek, és a sógor rákapcsolt, a könnyed surrogás zenéje a Kahán Jenő következő szavait kísérte:

– Mit szólsz hozzá? Ez az alamuszi Salgó sokkal nagyobb csirkefogó, mint az ember kinézné belőle.

– Mondd már! – ingatta fejét a sógor. – Ha elveszi Mártát!

És nevettek.

– Már meg voltam ijedve. De így teljesen tisztázódott előttem a helyzet pszichológiailag is.

– Szóval gondolod, hogy ez a proli bestia, a takarítónőtök találta ki ezt az egész levélhistóriát? De mi érdeke volna neki ez?

– Szó sincs róla! – legyintett Kahán. – A levelet ez láthatta és elvihette…

– Affene! De meséld hát, hogyan képzeled a levelet?

– Következőképp! És a nyakam rá akármikor, hogy tévedés kizárva. Az öregem, állítása szerint, megcsípte Mártát csókolózni ezzel a Latyagossal egy zsúrunk után. Erre Márta dafke elhatározta, hogy most már a Latyagos szeretője lesz! Ismered őt, milyen?! Az öregem pláne szobafogságra vetette. Erre Márta megírta Latyagosnak levélben, hogy várja őt, az övé lesz, és amit akarsz… ahogy az asszony elmondta. Igen ám, de amikor fölment tényleg Latyagoshoz, ezt a kékszakállt egy egész sereg nője ápolta. Ezt pontosan megírták nekem Páduába, azzal együtt, hogy Latyagostól Márta egy kéziratot követelt, és ő azt párnája alul húzta neki elő, és nem az íróasztaláról vette le, a többi közönséges kézirat közül… Hiszen ezen tört ki a botrány éppen. A vetélytársnők röhögtek a Márta pirulásán…

– Érdekes!

– Biztos! Márta természetesen halálra sértődött. Dobta azon nyomban Latyagost, és boldogan utazott Abbáziába apussal, aki az én levelem hatására szállította el őt a veszélyes környezetből. Viszont amikor Salgó, a Mártának szimpatikus udvarló megjelent Abbáziában, Mártát már olyan elhatározás után találta, hogyhát bukni akart őnagysága. Érted már az összefüggést?

– Lángész vagy!

– Csak a legegyszerűbb pszichológiai folyamat gördül az egészben simán tovább… A fontos, hogy a vész elmúlt… Salgó? Salgó más eset!

– Naná! – helyeselt a sógor is ravaszdi vidámsággal.

– Azért kérlek, ha már így benne vagyunk a dologban, intézzük el csak az egész ügyet Salgóval is.

A sógor kocsija elvitte Kahán Jenőt a Körbe. Ennek a Polgári Körnek alelnöke volt apja. Itt szokott az öreg esténként alsózni. Nagy néha bakkozni is.

A hazárdjáték példátlanul föllendült akkoriban. Alig volt szinte ház, amiben kártyabarlang ne működött volna. A kártyaüzemek a kétes egzisztenciák egész seregét tenyésztették ki és foglalkoztatták, az úgynevezett sleppereket meg falazókat, akik kártyaasztalhoz csábították a gyakorlatlan áldozatokat, és a zsúfoltsághoz járultak a kártyaasztalok körül, nehogy az áldozatok visszariadjanak attól, hogy a bank csak néhányukat kopasztja.

Salgó Ede maga is estéről estére itt ült a Polgári Kör valamelyik kártyaasztalánál. Na, nem mint a kárhozatos játékszenvedély rabja. Nem! Salgó rendesebb gyerek volt, semhogy bármiféle szenvedélyt el engedett volna hatalmasodni okos mérsékletén. Hanem oszlopos tagja volt annak a kft-nek, amelyik a kör kártyabankját finanszírozta, és busás osztalékot rakott zsebre a pinkából.

Amikor Kahán Jenőt megpillantotta, eléje rontott:

– Értem jössz már? Korán jöttél, azt hiszem. Vacsora utánra vagyunk hozzátok esedékesek.

Kahán Jenőnek fogalma sem volt néha a házuk népünnepélyeiről. Őneki is megvolt a maga külön érdekeltségi és érzelmi köre. Menyasszonya volt, és egészen másféle társaságokba is járt el vele, mint a szülei körüliek.

Szóval Kahán Jenő annyit tudott, hogy a másik, úgynevezett Kis Sógorék jönnek este hozzájuk feketére. De hogy Salgó is? Ezt nem tudta! Azt pedig éppenséggel nem, hogy a vacsora utáni látogatás keretében meg fog jelenni náluk Berkenyési, a szobrász.

Mert Salgó születésnapi ajándékul megcsináltatta Berkenyésivel Mártika plakettjét és hozzá meglepetésül a saját magáét is megrendelte a művésznél.

Ma este kellett Kahánékhoz Berkenyésinek elhoznia a két plakettet, bronzban.

Kahán Jenő örült a dolognak. De már előzetesen azt vallotta Salgónak, hogy tiszta véletlen hozta föl a Körbe. Hát szívesen fogadta, amikor Salgó rögtön terítéket rendelt a magáéhoz, hogy együtt vacsoráljanak, és együtt várják meg a szobrászt a Körben, hogy vele Kahánékhoz induljanak.

A sült és a tészta között hozakodott aztán elő Kahán Jenő Salgónak mondanivalójával.

Ecsetelte, hogy az a szemét társaság, amelyik a „Földünk” körül zsivajog, egyre-másra legaljasabb szóbeszédeket eregeti el Márta húgáról. Számonkérés hiába! Szétugranak, mint a brekegő békák. De hát Salgónak se kellemes ezeknek a piszok szátyároknak a sugdolózása. A Kahán család már rég fortyog a dühtől, hogy Mártika nem akar tágítani az írónői becsvágyaitól, és így kénytelen ilyen utolsó csürhével közösködni. Itt már csak egy segítene, és tenne végleg szájkosarat minden szemtelen pletykás pofára, ha Salgó és Mártika nyilvánosan és hivatalosan dokumentálnák együvé tartozásukat. Éspedig minél hamarabb!

– Hát rajtam múlik? – hallatta Salgó az önérzetes méltatlankodás szavát. – Én részemről akár ma este megtartanám Mártikával az eljegyzésünket. Vagy akár a lagzinkat. De ha ő halogatja, nem erőszakoskodhatom!

– Na és mit szólnál, ha én említeném meg Mártának, hogy…

– Kérlek! Ez csak kedves volna tőled!

No dehát hiszen ez a Salgó tiszta puha vajember és csupa édes mézember és csupa csengő acélember volt jellemileg.

Abban maradtak, éspedig szerencsésen éppen a Berkenyési megérkezése előtti másodpercben, hogy Salgó rábízza szívügyét Kahán Jenőre, vagy hát hagyja őt is egyengetni annak útját.

Budapesten az 1920-as és 40-es évek között jöttek nagyon divatba a vacsora utáni feketére való meghívások. De tulajdonképpen, ha az eredeti elgondolás érvényesült volna ebben, vagyis az, hogy a vendéglátó háznak túlterheltetés egy csomó vendég vacsorára való hívása, hát talán annak kellett volna kialakulnia ebből a szokásból, hogy a vendégeket a vacsora utáni fekete utánra hívják. Mert ez a vacsora utáni fekete meghívás azt jelentette, hogy gyöngébb étvágyú embernek egyáltalán nem szabadott előtte vacsorázni, máskülönben a legsúlyosabb megpróbáltatásoknak vetette oda magát gyomorilag.

Jobb polgári családoknál már magához a vacsora utáni feketéhez annyi gezemicét adtak föl, hogy bárki ezzel is teljes éhét csillapíthatta. Édes és sós sütemény a legszegényebb ellátásban is jött be a feketéhez. Likőr természetesen, esetleg többfajta más, jogerősebb, tömörebb szeszek is jártak a feketéhez.

De ez csupán a kezdet kezdete volt. A vendégek meg sem nyalhatták a szájuk szélét, már újra berobogott valami csemege. Kocsonyák, halak, sonka, marhanyelv, pástétomok, hidegsültek, házi és cukrász tészták. Hozzá sörök és borok.

A smucigság vádját zúdította magára az a ház, amelyiken az ilyen vacsora utáni vacsorát aztán, amikor már a vendégek dugig gyömöszölték meg magukat… lehordták. Nem! Ott állt minden, és a vendégek, büfé alapon, összevissza zabáltak folyvást, önkiszolgálással, ha a személyzet nem bírta már a sürgést, vagy lefeküdt a másnapi korán kelésre.

Sőt jobb helyeken éjfélkor vagy valamivel éjfél után, mint azt régi, magyar úriházaknál reggelinek csinálták, jött a vacsora utáni feketéhez járó hideg vacsora utáni meleg korhelyleves. Bab csülökkel és káposzta édesen meg savanyúan, belefőtt disznóhússal. De forró tormás virsli és csíkleves meg savanyúan készített halleves szintén megtette. Ehhez sör, bor és pálinka, utána fekete másodszor. És hát aki még bírt, az olyan jó vendég számára a háziasszony szívesen kisütött natúr nehány szelet húst, vagy kirántott nehány szeletet hirtelen, és esetleg palacsintát is begyerintett túrósan, ízzel, darált sonka, esetleg tojásos hassé töltelékkel.

Puhh! Nem lehetetlen, hogy repedt már meg gyomorfal ilyen vacsora utáni meghívások végén Budapesten az utóbbi évtizedekben.

A Kahánok általában nem rossz étvágyúak voltak. Apuskának kétszer volt egy kis gyomorsava életében. Akkor egy kissé diétáztatták őt. De különben még azt sem nagyon szerette, ha övéi közül valaki nem szerette a hasát. Hát náluk megállani a sarat egy vacsora utáni feketén, olyan ember legyen a talpán, mint Berkenyési volt is.

Ami a plaketteket illeti, azok az előszobában az egyik szekrényen várták egy ügyesen szerkesztett dobozban, hogy Berkenyési a ház asztalára tegye majd őket.

De úgy egyeztek meg Salgóval, hogy majd ő ad jelt a művésznek az alkalmas, ünnepies pillanatban, hogy behozza műveit.

Hát Berkenyési, ahányszor a csemegék pusztítása közben Salgóval összepillantott, egyúttal kérdő hunyorgást eresztett szemébe! Hozzam? Mire Salgó nemleges hunyorgással válaszolta, hogy ráérünk!

Kahán Jenő szórakozottan, nyugtalan figyelte húgát: hogyan és hol és mikor környékezze meg súlyos mondanivalójával? Végre is nem akarta halogatni a dolgot. Amint Mártika éppen javában buzgólkodott a vendégeik kiszolgálása körül, Jenő odament hozzá és belekarolt:

– Akarok valamit mondani neked, Márta! Gyere!

Mártika utóbb egészen kutya-macska barátságot tartott Jenő bátyjával. Eleve föltette most is, hogy a vele való társalgás nem hozhat kellemeset. Amikor Jenő belekarolt, és ki akarta vinni őt a szobából, megállt az ajtó előtt:

– Nos, itt is közölheted velem, amit akarsz!

– Nem! – rázta fejét Jenő. – Meg kell mutatnom neked valamit!

– Ó! – lökte el erre bátyja tessékelő karját húga. – A plakettek künn vannak az előszobában. Berkenyési már megsúgta, ha nem tudtam volna meg sokkal előbb a szobalánytól. Kitűnők nálunk az összes titkos távírók, légy nyugodt.

– Még mindig szolgálok neked meglepetéssel, ha a szobádba jössz. Vagy már láttad a tükrösfiókodat?

Mártika elhalványult:

– Itt tartunk? Betörőnek csapsz már föl?

– Csak a véletlen! De itt akarod tárgyalni ezt a kérdést?

Mártika most már maga sietett előre.

És bátyja közben tövéről hegyére elmagyarázta délutáni élményüket a sógorral és a vicéékkel neki.

Már a fölpattant zárú, de betolt fiók előtt álltak, amikor Jenő odáig jutott tudósításaival:

– Ha a viciék nem jártatják a szájukat, rendben van minden. Én is veszélyesebbnek véltem a sógorral együtt előbb az ügyet. De ha nem Latyagos, hanem Salgóról van szó, akkor ez sokat változtat a leányzó fekvésén!

– És ha nem Salgóról? – nézett Mártika elkínzottan bátyja szeme közé.

– Nézd, ne túlozz, és ne csinálj tragédiát egy vígjátéki anyagból! – mosolygott Jenő. – Az, hogy valaki előlegben van a menyasszonyával a házasságra? Megsúghatom neked, én is abban vagyok. De most aztán ma este el kell dőlnie annak, hogy Salgó vőlegényed, vagy sem.

Mártika ájuláshoz közel fogta meg egy szék támláját. Elfordult. Nem bírt egy mentő, egy fölvilágosító igét kiejteni bátyjának egyelőre.

Szörnyű lelki gyötrelmeket állott ki. Már átlátott mindent. De hogy mit tehetne? Merje ezzel a becsületes Salgóval végigcsinálni ezt a szörnyű komédiát. Vagy tegye ki magát családja fölzúdulásának? Mintha valóban a kínpadra feszítették volna. Itt a legkisebb bátyja, a könyörtelen hóhér. Ott a sógorai és nénjei, a kaján inkvizítori nagytanács. Élén szülei az okvetlen pálcát törő bírák! Itt nincs irgalom és menekvés!

Agyán csakis a kétségbeesés szélvésze húzott át. Szívét gyötrelmek hasogatták. Enyhe veríték gyöngyözött homlokán. Zokogás talán enyhített volna kegyetlen szorongásán. De nem jelentkezett.

Ezzel szemben a Jenő bátyja jókedvű sürgetését hallotta:

– Rám bízol mindent, hogy hozzak rendbe remekül mindent?

– Rád! – kókadt le Mártika fejecskéje elgyötörten.

– Akkor semmit se búsulj tovább! Én intézkedem! Rohanok és telefonálok, hogy vonuljanak át hozzánk a Nagy Sógorék is. Nekik is vendégeik vannak. Fúzió és konfúzió lesz! Kihirdetjük az eljegyzésedet Salgóval. Majd még imádni fogsz engem!

Kahán Jenő, láthatólag nem színlelt, szívbéli, testvéri szeretettel nyomott egy nagy puszit Mártika képére. Magához szorongatta őt. És rohant.

Varga Kettő még mindig kábultan, bambán tűnődött magának a sarokban.

Juci már magához tért, úgy-ahogy. Nyögve, nyöszörögve, fulladozva tápászkodott föl. Segítség nélkül. Noha nagyanyja mellette állott, és végignézte ezt. Az iker torkaszakadtából bőgött a bölcsőben.

Mondhatatlan dühét és bosszúvágyát visszafojtotta Juci egyelőre. Leült az ágy szélére, és kibírhatatlanul hamis nyivákolásba kezdett. Mert valódi szenvedését valószerűtlenre túlozta.

– Mi lesz velem? Megölt!… Megölt!… Jaj! Sírtok, kis maszatjaim? Mi lesz veletek?… Hogy szoptassalak meg benneteket?… Nem bírok moccanni sem!… Megfulladok! Ehe! Ehe!

Varga Kettőből nagyon is erős bűntudatot váltott ki ez a nyivákolás. De nem moccant. Merően bámult egy pontra az üres falon.

Tulicsné figyelte szúróan unokáját. Hangját nem hallotta, és egyetlen mozdulat sem árulhatta el neki Jucitól, hogy nyöszörgése a kicsikéivel foglalkozik. Úgyszintén az iker sírását sem neszezhette. Legföllebb hát azt, hogy arcuk vörös az eltikkadtságtól, és hánykolódnak pólyájukban.

Mégis a vénasszony Juci elé állott, és így szólt:

– Segítsek? Ezeket meg kell etetned. A cicidnek semmi baja sincs!

– Bárcsak elevenen rohadnál meg, vén boszorkány! Jaj!… Ha nem fulladnék el minden moccanásnál. Hogy a pokol minden átka szálljon a kebelébe annak, aki így megnyomorított! Ehe! Ehe! Adja a kicsiket!

Az öregasszony leült unokája elé a zsámolyára, és tartotta a csöppségeket, dédunokáit, míg szopnak.

Közben mukkot nem beszéltek. A vénasszony szeme komoran, szúróan kalandozott el a levegőben. A Jucié pedig szinte vadászta, hogy összeakadjon a tekintetük, és akkor nagy ádáz fenyegetést lövellt a vénasszony szeme közé, hogy az összerezzent, vagy pedig az elbírhatatlan fájdalom esdeklő, drámai, csinált rebbenéseivel riasztotta meg az öregasszonyt.

Végére mégis vetettek oda néhány szót is, vagy inkább vakkantást egymásnak. Ilyeneket:

– Ha nem érdemelted volna meg, még sajnálnálak is. Kivált ezért a két porontyért, akkor is.

– Ha perzselnének, te vén ká, akkor sem engedném, hogy egyszerre égessék le a húst rólad, hanem külön, minden tagodról. Te undok!

– Legalább megtanulod, hogyan kell az urad kenyerét veszélyeztetni neked, mulatságból! Jó volt ez!

– És ha a tejem megsavósodik, és ezek a kis ártatlanok hasmenést kapnak és rámennek? Bár úgy lenne!… Figyelsz a számra, vén becstelen? Meg-sa-vó-sod-hat a tejem. Itt-itt! És ko-por-sóba kerülnek a picik. Érted? Érted! Dögölj meg!… Akkor futhatsz a vacak rózsafüzéreddel, leimádkozni, hogy agyonverettél, és elpusztítottad ezeket az ártatlanokat. Családirtó! Csa-lád-ir-tó! Az maga!

– Bár ilyen korodban tekerték volna ki a nyakadat! Átkozott!

És így folyt tovább a szép kis társalgás.

Varga nem moccant. Oda se nézett a két nőre. Sodorta a cigarettát. Szívta, és zord képpel mélázott.

A kicsikék már jóllakva, békén szunyókáltak. A vénasszony papírvirággal piszmogott a lámpánál. Varga még mindig egy helyben ült ott.

Juci az ágyán heverve is folytatta sirámait, átkait, szidalmait.

Már jól az éjjelbe hajlott az idő. Egyszerre kopogás az ajtón. Benyit a Kahánék szolgálója:

– Jó estét! Fönn vannak? Jól van! Magáért jöttem, vicikém! A felesége is kéne. De tudom, nem mozdulhat a kicsiktől. Nagy muri van nálunk. Tán huszonöt vendég. A Nagy Sógor úrék, a maga főnökéék is itt vannak. Holnap behelyettesítik magát a szeszraktárban, ha most az éjjel segít nekünk a konyhán… És kapja a rendes járandóságát… Hát ugorjék, öregem, és pucoljunk át mihozzánk… De gyorsan! Jójcakát, mámika! Jójcakát, menyecske!

Már vissza is rántotta az ajtót a szobalány és ellomolt.

– Baj van? Elbocsátanak mégis? – érdeklődött halálra rémült arccal a vénasszony vejétől.

– Segíteni hívnak átal! – tagolta ki száján fejrázás közben nagyanyósának Varga Kettő. – Mulatnak!

Azzal vette ujjasát és sapkáját, hogy sebtiben átugorjon a háziúrékhoz éjjeli napszámra.

A Kahánék konyháján irtó sürgés-forgás volt.

A házmesternét is mozgósították segítségre. A kamra óriás jégszekrényéből előszedtek minden tartalékolt sonkát és nyelvet és libamellet. A tűzhelyen már süstörgött a hús. Az asztalok gyúródeszkáin nagy metélőkések kattogtak, és tésztaformák pöffengettek. A szakácsné arca izzadságban úszott, és minden pillanatban a vízvezetéknél szappanos szivaccsal hűtőzött.

Magától értetődőleg Varga Kettőre a durvább vagy piszkosabb munkák vártak. Egy szakajtó hagymát kellett fölvágnia. A csípős leve annyira orrába bűzölt, hogy csorgani kezdett a könnye. Erre a tormareszelést is rábízták mindjárt, hogy sírja el egy füst alatt a sírnivalóját! Aztán füstölt húst kellett darálnia a konyha irdatlan gépén.

Enyhítőszerül kapott pálinkát, bort, sört, amit kért, és amennyit meg bírt nyakalni. A nők sem tartózkodtak a szesztől. Koccingattak, vihogtak.

A nők csiricsáréjából Varga Kettő mindent megtudhatott.

Egy ízben aztán a szobalány nagy izgatottan újságolta a vendégektől kijövet a konyhán:

– Ide hallgassanak! Hát itt ez a Mártika eljegyzési estéje. Ezzel a holdvilágképű Salgóval, aki mostanság érte jár ide.

– Nanne izéljen!

– Értse meg! – magyarázta tovább a hitetlenkedő személyzetnek a szobacica. – Ez a művész azért van itt, hogy ővele csinálják a zrít! Képzeljék, ez a majom behozza az előszobából a dobozt, amiben a Mártika és a Salgó képe van. Nagyszerűen megszerkesztette, az biztos. A képek állanak a dobozban, mint egy állványon, és le vannak takarva egy selyemkendővel.

– Szóval gondolja, hogy így rendelték meg az úrék előre?

– Dehogy!

– Hát akkor mesélje.

– Azt akarom! De ha nem hagy. Szóval a művész tartja a dobozt, és elordítja magát: hollá, hollá, Hölgyeim és Uraim! Most pedig hulljon le a lepl! Így rikkantotta svábosan: a lepl! Na erre nagy tolongás, röhögés: lássuk, lássuk! De én hallottam, hogy mindenki csak a Mártika képét várta. Ezt kapta születésnapi ajándékba Salgótól. Erre, amint a művész lerántja a leplet, hát két képet látnak egymás mellett a dobozban. Nagy csevetelés, kíváncsiskodás indult meg. Akkor, a legnagyobb lárma kellős közepén, Jenő úrfi fölugrik egy székre, és ordítja: Hölgyeim és Uraim, nem véletlen, hanem szédelgés! Tessék gratulálni a párnak! Én fedeztem föl ma a legnagyobb szemtelenségüket, hogy titokban akarják eljegyzésüket megtartani. Majd ilyesmit tűrünk el? Tessék csak, Salgó úr és kedves húgom, előjönni a farbával! Hulljon le a lepl rólatok is!… Azzal Jenő úrfi leugrott a székről, és összenyomta Mártikát Salgóval, a nyakuktól fogva a fejüket is, hogy muszájjon nyilvánosan csókolózniok. De ez a Salgó olyan finom, mint egy illemtanár, és még így is, miután Jenő összenyomta Mártikával, megkérdezte tőle: – Megengedi? És aztán tényleg nagyot cuppantottak egymás szájára… Rá aztán nagy gratulációk és ivás, nagy koccintásokkal… A nagyságos asszony szemét törülte. Még az úr is!

– Ne mondja! De szerettem volna ezt látni! Szépen megrendezték ezt az úrék!

– Dehogy! A nyakam rá, hogy nem! Az úrék nem tudtak róla az utolsó pillanatig, hogy mi készül. Hiszen mindenki összevissza susmogta, kérdezte, hogy: mi ez? csak zrí ez? De még mennyire nem zrí! Én abba vagyok, valami csakis sürgethette ezt a hirtelen eljegyzést, hogy így csapták össze, és Jenő úrfi kiprovokálta egyszerre. A kisasszony, tudjuk, hogy abba a majom szerkesztőbe volt szerelmes, nem ebbe a Salgójába. Azért vitték az úrék Abbáziába, ehhez a Salgóhoz, hogy összehozzák így őket. De lehet, hogy itt Pesten Mártika megint elkezdte a trafikálást a szerkesztővel. Ezért lett sürgős az eljegyzés. És most viszik el újra a kisasszonyt ennek a majom szerkesztőnek a közeléből Siófokra, a jegyesével együtt. Ezeknél így megy ez!

– És máshon nem? – vélte a szakácsné. – Engem is csak úgy hozzáerőltettek az első uramhoz… Isten nyugtassa!

– De aztán magának sikerült, hogy hamar elnyűjje! – nevetett a szobalány. – A második ellógott…

A szakácsné vihogott. A szobacicus pedig már annyira beletüzelődött a csacsogásba, tréfálkozásba, hogy odalibbent Vargához, és annak a fejét belenyomta a tojáshabba, aminek fölverését rábízták.

– Maga meg mitől ilyen szótyós máma? Szavát se venni!

– Mit szóljak? – vont vállat Varga.

– Maga? Hátsz’ a maga felesége újságolta azelőtt, mielőtt a kisasszonyt Abbáziába vitték, fűnek-fának, hogy maguk hordták ketten a kisasszony postáját a szerkesztőnek! A régi vici be is vádolta magukat, és dobra is verte a butikban… Nem akar emlékezni tán?

Varga Kettő külön, kelletlen rezzent össze a szobacicus minden szavánál.

– Hát éppen azon zördültem össze vele ma, hogy mit húzogatja, mint a falánk jószág, mindig a más szénáját? Meg is vertem! De most nagyon bánt! Szoptat. Elapadhat a teje! – motyogta el komoran Varga Kettő.

– Ó, máskor is elrakta! Legyen nyugodt, lerázza a Jucikája, mint a kutya a vizet! – vélte a szobalány.

A másik két némber, a házmesterné és a szakácsné, hasonló buzgalommal akarta Varga Kettőt a pletykálkodásba, viháncolásba vonni. De sikertelen. Varga komoran és konokul állta incselgésüket, mint a szikla a patak locsogó hullámaiét.

Együgyű esze még mindig nem bírta kibogozni a helyzet összefüggéseit.

Hogyan lehessen ez? Juci a szép lányka igazi szeretőjéről, a szerkesztőről vádaskodik, és mégis az indítja arra a jelenlegi udvarlót, hogy kézfogót rögtönözzék a leleplezett kisasszonnyal, úgyhogy az is boldogan áll kötélnek… Mi ez?

De hát akárhogyan van, akárhogyan nincsen, egy biztos: Juci aljassága visszafelé sült el. Hiszen íme, ez okozza, hogy a ház örömmámorban tobzódik…

Minek hóhérolta el hát Jucit? Őt, az édes társát a nyomorúságban, küzdelemben, és a gyerekei anyját!… Ajj! Majd agyonverte!…

Egy mentsége lehetne! Ha Juci az ő áldott szívű, bűbájos jótevőjüket, a Mártikát úgy mártotta volna be, hogy az rossz következményekkel járt volna erre az égi angyalkára!…

De így? Hüm! Hüm! Hüm!… A Varga sötét tépelődésének és eleven lelkifurdalásának teljességgel fogas maradt a kérdés…

Tartják, hogy mondvacsinált muri sosem sikerül úgy, mint amely véletlen, hirtelen begyeredik.

A legkisebb Kahán lány hirtelen összecsapott eljegyzési ünnepsége keretében valósággal nekivadult a vigasságnak ez a rendes polgárcsalád.

A szalon, az ebédlő összbútorzatát a sarokba tologatták, a szőnyegzetet hozzárugdosták, és veszett táncforgatag kerekedett a szobák középső tisztásain. Jégbe hűtött szeszes italok dühös nyakalása váltotta csak ezt föl, elég sűrűn.

A Kahánék óriási rádiószekrénye egyúttal gramofonlemezeket is harsogtathatott egyik rekeszéből, villanykapcsolásra. Hát ez a szekrény szakadatlan fortisszimóban működött.

Éjfél már rég elmúlt. Ám a ricsaj nemhogy csillapult volna, de ha még lehetett, fokozódott.

Az alsó lakó már tizedszer üzent föl, hogy a veszett hangzavar és ménesnek is túlbomlott lábdobaj nem hagyja őt pihenni családostul. Végre a rendőrségre telefonált. De hát onnan azt a feleletet nyerte, hogy a hatóságoknak csak az utcai vagy udvari botrányt okozó zajongáshoz van köze, a ház lakói legföllebb fölmondhatnak a zavarkodásért, vagy összeállva fölmondhatnak a zavarkodó lakónak… Persze mi legyen akkor, ha a zavarkodó maga a háziúr, a saját házában?… Természetesen semmi! Kahánék vígan recsegtették tovább a zenét, és tomboltak a hangja mellett.

Egyetlen személy dőlt ki az előreszaladt időben. Ez is nyolcvan s egynehány éves öreg hölgy volt. A Nagy Sógor édesanyja. Kész csodának számíthatott, hogy eddig is bírta.

A Nagy Sógor odaszólította a szobacicust:

– Hazaviszik mamát a kocsin. Fölkísérik a lakásba.

A szobalány egy igenis!-sel szaladt volna. De a Nagy Sógor visszakiáltotta:

– Várjon csak! Egyúttal visszaútban hozhatnak a raktárból egy kis gyógyitalt. Majd felírom, mit. A vici, az emberem, itt van magukkal a konyhán. Ő tudja, mi hol áll. Vigye magával. A kulcsaim itt vannak magának!

Hát Varga Kettő lekísérte a lépcsőn a szobalánnyal az öreg nénikét, főnöke anyját. Botra támaszkodva, aránylag még csuda fürgén vitte kiszáradt tagjait az öreg hölgy.

A sofőrt jól meg kellett riogatniok odalenn, míg lelket vertek bele. Este jól bezabált a Kahánék konyháján, és alaposan be is nyalt a házi ünnepség alkalmából. Megágyazott magának a hatalmas kocsi belsejében, és mélyen húzta a csöndest. Elég súlyos becsületsértéseket dörmögött a volán mellett a hozzá telepedő Vargának a gazdáira fölzavartatása miatt.

A Nagy Sógorék a szesznagyáruda fölött laktak. Mire Varga Kettő megvárta lenn a szobacicust, hogy fölkísérje a lakásba a vén úrhölgyet, a sofőr már újra elszundított ültében, a kormánykerék mellett.

Varga Kettő egészen jól bírta a virrasztást így, csöndes pityókosságával. A szobalánynak az éjjeli futkosástól, viháncolástól és jó nehány pohár szesztől támogatott vidám láza változatlan tartott. Elevenen mozgott, csacsogott…

Amint behatoltak a raktárba, Varga kissé huzamosabb ideig tapogatta a falon a villanykapcsolót. A szobacicus mögötte a sötétben a nyakába csüngeszkedett hátulról, és mint aki elővigyázatból teszi, lefogta Varga karját:

– Maga gazember! Ne merjen itt fogdosni… Azért nem találja a villany kattintóját?… Csináljon már világot!

Közben csiklandozta, bökte Vargát és vihogott. Varga is röhögött, és a biztatásra ő is kezdett nyúlkálni, kaparászni a lány idomain, amerre elérhette.

A szobalány egyáltalán nem tartozott a hozzáférhetetlen erényű hajadonok közé. A sarki henteslegény volt legutóbb babája. Az éppen bevonult. De ha ezen tartósabb viszonya megszakításával nem hevert volna parlagon a szobacica, akkor sem zárkózott volna el neki tetsző, átmeneti vagy alkalmi kalandtól.

Varga Kettő például igen tetszett neki. Ezt már többször értésére is adta szóbeli évődéssel, kacérkodással, törleszkedésekkel. Ám Varga kitért az incselkedései elől. Sokkalta csinosabbnak, finomabbnak ítélte a szobacicát, semhogy komolyan vehetné biztatásait. Buta ugratása tárgya nem akart lenni. Ez tartotta vissza eddig merszét.

Itt a sötétben már-már egészen nekibátorodott. De közben a falon matató keze meglelte a villanykapcsolót, és a teljes világítás mintegy elijesztette a további merszét.

A lány kezében tartotta a Varga főnökének jegyzőkönyvéből kiszakított cédulát, és olvasni kezdte:

– Láda sör… Ringli, nagy doboz, kettő… Pezsgő, kék védjegy, kisláda… Tojáskonyak, megkezdett láda, hátul a polc alatt…

Varga szedte össze a rendelést, és cipelte ki az autóba.

Amikor a tojáskonyak nagy ládájából előszedett pár üvegnek keresett Varga Kettő alkalmasabb kis ládát, amiben elszállítsák, a szobacicus szeleverdin elkapott egy üveget:

– Ezt a tojáskonyakot csudára szeretem! – mondta. – A szakácsné is. De sosem jutunk hozzá. Az úrék is mindig utolsó csöppig megisszák, ha bontanak. Pedig minket sem a gólya költött, igaz-e, Jankó? Az anyja gyereberózsám! Ki felelne érte, ha egy üveg eltörne?

A szobacica közben nézegette, bontogatta az üveg szalmafonatát. Aztán a Varga orra elé tartotta és várt: mit szól? Varga elvigyorodott. De ijedten makogta:

– Csak éngem vesz elé az úr!

– Hátha véletlen eltört volna egy?… Ha így odavágnám! Pakk!

A szobalány úgy csapott az üveggel a fölrakott ládasor szélére, mintha le akarná törni az üveg nyakát. De akaratlan-e, vagy készakarva, reflexmozdulatképpen, vagy a szalmaburkából csúszott ki az üveg?… elég az hozzá, hogy tényleg nekivágódott a ládaszögletnek, és fröcskölt, csurgott kifelé tartalma:

– Hijj! Vigyázzon! – rikkantotta későn Varga.

– Hijj! Adjon csak gyorsan poharat! Ki ne folyjék legalább potyába, ha már eltört! – rendelkezett a szobalány.

Hát erre aztán némi megbeszélés keretében ízlelgetni kezdte a szobacicus és Varga Kettő a remek tojáskonyakot.

Ez affajta szesz, amiről azt mondják: nagyon itatja magát! Aki issza, észre sem veszi, hogy megszédíti. Az üvegnek fele sem ömlött ki. Hát már pityókos állapotra fél üveggel ketten beszedni?… Könnyen megtréfálhatna!

A sofőrt is meg akarták hívni a véletlen adta külön pityizésre. De ha elaludt?… És előbb is morgott a fölzargatásáért?… Békén hagyták! Elkortyintgatták ketten a fél üveg tojáskonyakot.

– Hú! A nyavalya!… Forog velem a világ! – hunyorgatott Vargára keresztbe villanó szemmel a szobalány, amikor kifelé indultak a raktárból.

Varga lehúzta a redőnyt, bekulcsolta. A szobacicus addig fölrikoltozta álmából a sofőrt. Beugrottak a kocsiba az italosládák mögé.

Berrrrr! Az autó még csak a kezdő berregését hallatta, amikor a szobacica, mintha élni akarna az alkalommal, hogy a berregéstől a sofőr nem hallja meg szavát, a Varga nyakába akasztva karját így pöntyögött:

– Hallja, hallja, maga kis disznóm!… Csudára be vagyok csiccsentve!

Ezen pillanatban már Varga Kettő karja is a szobacica engedékeny dereka alá csúszott, és egymáshoz tapadva vad csókolózásba kezdtek.

Varga legföllebb:

– Édes angyalom!… Kis gyémántom! – susmorogta a lány fülébe. De annál mohóbb és lázasabb kívületben szorította karjába a lányt.

Úgy rebbentek szét, hogy a sofőr dühös káromkodásba fogott. A kocsi megállt.

Az utat keresztező vasútvonal sorompója leereszkedett előttük. Éjjeli hosszú, kivárhatatlanul hosszú tehervonat robogott át a pályán.

A szobacica erőseket szorított a Varga kérges mancsán, s ezt akadozta fülébe fojtottan:

– A sofőr… ez a dög… hazamehet… A Nagy Sógor úr kulcsa nálam van a kocsihoz… Mondta, ha akar a sofőr, mehet lefeküdni… Hát meglássuk!… Mi?…

Varga Kettő csak fél füllel hallotta, és félig értette a lány szavait, hogy az későbbi zavartalan együttlétükre vonatkozik… Máskülönben a vonatzakatolás, a veszteglés egészen más irányba zökkentette gondolatait és érzéseit. Teljes, édes kábulatból ocsúdtatta föl őt ez a szünet.

Eszébe jutott felesége. Talán kínok közt fetreng az érdemtelen agyabugyálástól. A két kis apróságot nem bírja megszoptatni. Esetleg mozdulni sem bír, hogy süket nagyanyjának segélyét kérje! Aj! Aj! Aj!

Varga Kettő a vonat dübörgéséből szinte kihallotta felesége jajgatását, jogos átkait, gyerekei sivalkodását… És ugyanakkor szörnyűségesen visszás ellentétképpen a szobacicus forró kacsójának szorítását éreznie, buja suttogását hallania!…

Eleresztette a szobacicus kezét, elhúzódott tőle az ablakhoz, és bosszúsan morogta:

– Meddig megy má ez a vonat?

– Mit bánod? – nyomult Varga Kettő után a szobacica. Kigyulladt képével a Vargáéhoz simult, és hozzányomta puha keblét.

Egy pillanatra Vargát itt olyan indulat rázta meg, hogy a lány közel volt hozzá: megragadja és kivágja a kocsi üvegén át! De szinte átmenettelen borította el az ellenkező érzéshullám. Az új nő csókjának új varázsa, a titkos gyönyör fokozott igézete teljes bódulatot loccsantott rá. Még vadabbul esett neki a szobacicának, mint előbb.

A sofőr a késedelem miatti dühében a sorompók fölemelkedése után úgy rákapcsolt gépére, hogy ugrásszerűleg rontott át a vasúti pályán, és vészes száguldással surrogott tova az éppen már búcsújára készülő éjben.

Amint a Kahán ház előtt megállt a kocsi, a szobacicus, még benne ülve, szólt előre a sofőrnek:

– Ha akar, mehet maga aludni. Én majd bezárom a kocsit.

– Megyek is! – felelte a sofőr. – Majd még utakat tetessenek velem a randa vendégeikkel. Vigye ő őket! Ő dögölhet délig! Jójcakát!

Dzumm! A sofőr bevágta a kocsi ajtaját. Egy nagyot köpött, s máris útnak eredt.

Benn a kocsiban a lány vihogni kezdett. És amikor Varga is a kocsiajtó gombját kereste, hogy kiszálljon, a szobacica egy erélyes mozdulattal visszarántotta kezét:

– Várj! – szólt Vargára. – Ráérünk! Hadd haladjon a fenébe a sofőr!

– De hát!… – akarta aggályait hozni Varga Kettő többrendbelileg, hogy járnak az utcán! hogy a házból előjöhetnek az autó megérkeztének neszére!…

Ám a szobacica karja, mint egy édes sorompó, nem tágított útjából. És közben félreérthetetlen komédiázva a minden adakozásra kész önkívületet, ezt nyüszögte:

– Berúgattál!… Csibész!… Nem visz föl a lábam a lépcsőn… Viszel majd az öledben?… Na-na! Vigyázz kicsit!… Na-na!… Ahhh!…

A pirkadat ecsetje javában kezdte kevergetni az ég alján halvány színeit, amire Varga Kettő előmászott a kocsi mélyéből a szobacicussal.

A lány vihogott, és annak a dalocskának ütemére forgatta meg a kapu kulcsát a zárban, amit dúdolt. A lankadásnak, ittasságnak nyoma sem maradt már rajta. Fürgén szaladt föl a lépcsőn a legkönnyebb csomaggal.

Varga hóna alatt egy ládával és vállán is eggyel, lomhán cepekedett fölfelé a lány sarkában.

Csak annyit neszeztek egyelőre, hogy a ház gyanúsan csöndes. Arról fogalmuk sem volt, micsoda bolond dolgok játszódtak le távollétük alatt a Kahán bérpalotában.

A Kahánék alatt lakó nyugdíjas főtisztviselő nagy kocavadász volt. Lakását teleaggatta agancsokkal, vadgereznákkal, fegyverekkel, vadászkésekkel meg más öldöklő szerszámokkal. Persze a vadbőrök, agancsok meg vaddisznófők eredeti hordozóit más puffantotta le. Az öregúr inkább csak apróbb vad, nyúl, fogoly, vadliba irtására vonult ki nagy néha. Sőt ebben a kisvad állományban is kevés kárt okozott vadászi vérszomja.

Tulajdonképpen másik, jóval veszélyesebb szenvedélynek hódolt az öregúr. Épp az ellenkezőnek, mint a vérengzés. Műkedvelő hegedűs volt. Alkalmi zenekarokban, egyesületi együttesben játszott állandóan, valamint házi hangversenyeken meg nyilvános, elrettentő műsorokban szerepelt sűrűn.

Szent meggyőződéseül rögződött meg benne hajlott korára is, ha annak idején nem a hivatali szamárlétrán való emelkedésnek, hanem a hegedűzésnek durálja neki magát, hát világhíres, világjáró, kincseket halmozó művész vált volna belőle.

Utóbban a zeneszerzésre is ráadta kopaszságtól fénylő fejét. És mint ahogy az összes tönkrejutott kártyások szenvedélyét az lobbantja föl, hogy kezdetben nyerni szoktak későbbi vesztükre, úgy az öregúrnak is későbbi áldatlan kínjaira, az első kontárkodmányai egyikét elfogadta a rádió. Szövege saját volt, zenéje saját volt. És természetesen egy nyúlós, nyálas, álmagyar és műnépi dal volt ez a tákolmánya. De ezzel az öregúr lelki életének iránya koporsójáig elpecsételtetett.

Gyakorolt és zeneszerzett minden üres idejében. És hát akinek csakis üres ideje van, mint neki?… Ha nem ezt tette? Akkor arról ábrándozott, és azon emésztődött, és azon bomlott és háborgott, hogy a rádió sem, a zeneműkiadók sem harapnak többé bele semmi újabb, tökéletesített szerzeményébe!… Nem!

Rémesen sok az őrült, az eszelős, a meghibbant éppen a nagy tudású, tekintélyes, rendes polgáremberek között.

Az öregúr lassan valami borzadályos idegnyavalyába zeneszerezte bele magát.

Ezeknek a műmagyar álnépdaloknak akár a szövegbeli, akár a dallambeli lehetőségeik igen korlátoltak. Az öregúr beleveszett egy-egy, kezdetben csodálatosan tetszetős hangfoszlányba, amit aztán szerzés közben agyonvariált, míg úgy kopogott, nyiszergett, kattogott, hasgatott, karmolászott, püfögött elutasíthatatlan, agyonverhetetlen, megfékezhetetlen, megjavíthatatlan tolakodóként ez a hangfoszlány hallóideg gócaiban, hogy az öregúr egyszerűen hidegvíz és elmegyógyintézeti kezelést igényelt volna ellene.

Hát ebben a magasztos lelkiállapotban találta az öregurat földszinti lakásában a háziúrék hirtelen kerekedett örömünnepsége.

Az öregúr amúgy is esküdt ellensége volt a dzsessz-zenének. Hát agyonzúzott hallóidegeire halálos kínlódást hozott a föntről hangzó gramofonálás és hozzá a hasonlóan förtelmes ütemű lábdobaj. Miután azonban hiába üzent föl, hiába folyamodott hatósághoz, hiába dugott vattát fülébe, hiába tett két párnát fejére ágyában a gyötrelmes hangzavar elől… az öregúrra szó szerint őrjöngésrohamok támadtak.

Már éjfél után volt. Egyszerre csak elviselhetetlenné lett számára a további tűrés. Tisztára a dühöngéses esetek állapotában, az öregúr kiugrott ágyából, lekapta a falról vadászfegyverét, megtöltötte, és az ablakhoz rohant.

– Dirr! Durr! – két lövés a nyitott emeleti ablakokra a lankaszter két csövéből. – Dirr! Durr! – még két lövés: – Dirr! Durr! – a harmadik kettő, föl az égbe.

Azzal az öregúr reszketve, fújva visszaakasztotta a fegyvert.

Odafönn Kahánéknál már a második kettős durranás megszakította a gramofonálást. Az eddig kibírhatatlanul ütemes lábdobajból pedig ütemtelen topogást csinált. Ugyancsak a fönti zajból idétlenebb hangzavart.

Ennyi eredmény elég volt az öregúrnak. Visszafeküdt ágyába, és dühösen kiparancsolta rémülten előrontott családját: bízzák rá, mit tesz, mit nem!

Tény, hogy a ház óriási botrányra, igazoltatásokra, beidéztetésekre számított. Maga az öregúr is ilyenekre készült.

De különös, nem különös, a három vészes, páros durrantás tökéletesen hatástalan verte föl a házon kívül az éjszaka csöndjét.

Megesik az a békének, biztonságnak éveiben, hogy a legvadabb dolog sem kavar érdeklődést, izgalmat. A legmélyebb álom idején, ha fölriadt is nehány ember a környéken, azt gondolta: vajon mit marháskodik valaki ezzel a durrogtatással? Azzal a másik oldalára fordult, és folytatta alvását. Egy-két hazabotorkáló korhely éppenséggel utcagyermekek riasztópisztolyának, autókerék-pukkanásnak hitte a durranásokat. Vagy akárminek tartották a tökéletes éji csöndbe hasító dördüléseket, nem csődült össze kíváncsian kivizsgálásukra senki… A szomszéd utcában a rendőrőrszem éppen ordítozó, verekedő részegekkel bajlódott, hát nem hallotta, vagy különösebb ügyet nem vetett a durranásokra…

Az öregúr remekül, simán elérte célját.

A háziúrék és vendégei először összevissza közveszélyes kihágásról, büntetendő csöndháborításról, életveszélyes fenyegetés megtorlásáról hadrikáltak. A karakánabb vagy részegebb férfiak közül többen az öreg nótaszerző megleckéztetésére akartak kerekedni, és a szemtelen terrorja ellen háborogtak egyöntetűen.

De hát végeredményben a mulatság pont ott tartott, amikor már mindenki dugig ette, itta, lankadásba táncolta, rekedtre vihogta és ordibálta magát, és a fáradtság követelhette már jogait. A fölvonulás, az ellenintézkedések foganatosítása helyett elkezdtek a vendégek taxiért telefonálni.

Öt perc, tíz perc, tizenöt perc. A vendégcsoportok közül az elsők némi félsszel, óvatosan surrantak le a háziúréktól, és aggodalmasan haladtak a lépcsőn: hátha az őrjöngő, vén kocapuskás előtör, és pufogtatni kezd rájuk?

Ugyan – ugyan! Semmi merénylet nem fenyegette őket! Szinte dicsérték aztán magukban a távozó vendégek az öregúr erélyes föllépését, és majdnem az okos, polgári mérséklet diadalára durrant üdvlövéseknek tartották lövöldözését.

Már mindenki távozott. Csak a Nagy Sógorék lebzseltek még az agyondúlt lakásban. Na persze az ő kocsijuk üdítőkért járt oda. Arra vártak. Éspedig több ideje már, mint illette volna a kocsi késlekedését. De hát gyanakodtak volna? Sejtették volna, hogy a kocsijuk már rég megérkezett a ház elé, de a szobacica meg a vici szerelmi kettősének ad tanyát a bontakozó pitymallat csöndjében?

A Nagy Sógor alaposan berúgott. Csukladozott, handabandázott. A dörrenések körül támadt izgulatok heveny szomjat keltettek újra benne. Aztán a várakozás még inkább. Hát ivott.

A felesége utoljára is megsokallotta. Szidta, és elkapkodta előle az italt. Szelíd anyósához is hiába folyamodott a vendégjog címén. Az is csak a mérsékletre igyekezett rábeszélni őt. Apósa sem támogatta őt a túldisznólkodásban. Az egész család összefogott a letörésére.

Hiába dühösködött, hiába dacoskodott a Nagy Sógor, nem adtak neki semmi szeszfélét. Így végül is morcosan bevágta magát egy karosba, és magányosan viaskodott az unalommal meg a lerészegedhetnékkel.

Itt tartott a helyzet, amikor a szobacica és Varga Kettő fölérkezett a konyhába.

A villany égett. De különben egy lelket sem találtak benne. A szakácsné horkolása kihallott a cselédszoba ajtórésén.

A konyhaasztalon egy halom pengő. Mellette cédula. Ráírva: a kettőtök része, mink megkaptuk.

– Hát akkor elmentek! Itt a borravalónk! – állapította meg a szobacica. Aztán mindjárt kettő egyenlő részre kezdte osztani a pénzt.

– Ajhaj! – nyögte mögötte Varga Kettő. – Ennyit kapunk… hű, hű!

Mert valósággal elhűlt és megilletődött azon, hogy még ekkora összeg pénz is jutalmazza meg ennek a könnyel, vérrel, kacajjal, féktelenkedéssel, gyönyörűséggel, mámorral összezagyvált éjszakának koronájául.

A szobacica ezzel szemben meg sem hatódott, amikor számba vette részét:

– Tizennégy ficcs fejenként? Nna! Nagyon aztán nem erőltették meg magukat. Igaz, a házmesterné és a szakácsné be is csaphattak minket az osztozkodásnál. De én nem sajnálom, hogy nem voltam itt… És te, kis bivalyom?

Szerelmesen kereste a Varga Kettő tekintetét. De Varga Kettő szeme a levegőben kalandozott. Az érzelmeskedés helyett tárgyilagos hangon utalt a padlóra helyezett két sörösládára:

– Ezekkel meg most mi legyen? Meg lenn a kocsiban a többi rakománnyal? Felhozzam? Vagy ezt is levigyem? Ha nincs már vendégség, marad itt ez akkor is?

– Majd én azt mindjárt megkérdezem bent! – felelte a szobacica. – De tedd el először a dohit.

A pénzt fölmarkolta, és ő dugta bele Varga Kettő nadrágzsebébe. Ugyancsak rá is omlott mellére, és ajkát kínálta csókra. Míg Varga a teljes világításban aggódóan makogta:

– Kinézhetnek!…

– Alszik a vén ká! Horkol… Bár külön cselédszobám volna… Jó lenne, mi?… Felszökhetnél hozzám ide!… – susmogta a lány, és mindenképp erőszakolta az enyelgést.

Végül hirtelen, tréfásan képen legyintette Vargát lanyhasága büntetéséül, és mellbe lökte:

– Maradj itt, míg jövök!

Azzal besurrant a lakásba.

Varga Kettő letelepedett egy konyhahokedlire.

E pillanatban erős és egyre növekvő erkölcsi elémelyedés és bűntudat egyesült mardosását érezte. Legjobb kedve szerint fölugrott volna, és rohant volna haza. Rémképek kínozták… Felesége holtan, hidegen, mereven fekszik azóta ágyán. A szoptatás idején minden anya, az állatoknál is, nagyon sokat veszít ellenállóképességéből. A tejláz veszedelme fenyegeti őket, még kímélet közepette is… Hát még akkor, ha agyba-főbe bántalmaznak valakit ilyenkor?… Ó, hogy az ina szakadt volna meg, amikor élettársára emelte két átkozott kezét! Micsoda szörnyű gonoszságra ragadtatta magát?… Hozzá, míg a hitvestársa kínokban fetreng, sőt talán halállal vívódik, ő könnyelmű szajhákkal éldeleg!… Ez förtelem! Nem más!

Varga Kettő levegőben ténfergő tekintetében bamba öniszonyat csillogott.

Hát egyszerre nyílik a konyhaajtó.

Összerezzent, és dühvel vegyes undor kergetőzött érzékein annak hiedelmére, hogy a szobacica ugrik vissza hozzá az alvó lakásból, hogy a kínálkozó édes kettest újra kihasználja, és enyelgés közepette vesztegeltesse itt őt tovább…

De nem! A szobacica helyett Varga Kettő főnöke, a Nagy Sógor úr támolygott ki a konyhába.

Amikor megpillantotta Varga Kettőt, fölcsillanó szemmel kiáltotta:

– Jó, hogy itt van! Egy kis sör, most… hukk, hukk, hukk! – csuklott nagyokat. – Mint a tűzoltófecskendő psu-susu… eloltja a… az izé… Ég a bendőm!… És ezek a piszok nők, benn, nem hagynak, csak szódavizet inni… Az meg hukk, hukk… Bontsa ki gyorsan a ládát… Gyorsan!

Varga Kettő már ugrott is, és teljes szakértelemmel, egykettőre fölfeszítette a sörösládát, kivett egy üveget, megtörülgette, kihúzta dugóját, poharat hozott… Hát hogy a fenébe ne szolgálta volna ki teljes gőzzel urát és parancsolóját?

A Nagy Sógor pedig közben kifigyelt a konyhaajtón: vajon nem ütnek rajta övéi bentről és hiúsítják meg a sörözését?

De hát odabenn a szobacica fejtette ki Kahánnénak a késlekedés okát… Kezdte a sorozatos baleseteken, hogy elpattant egy tojáskonyakos üveg… félórát kellett költögetni az álmos sofőrt… félórát kellett várni egy tehervonatot…

Mire Kahánné, Kahán és lányaik a földszinti lakó pokoli merényletét mesélték el a szobacicusnak hüledezésére és mohó érdeklődésére részletesen…

Ekként a konyhában a Nagy Sógor kényelmesen helyet foglalt egy másik hokedlin, és így szólt Vargának:

– Csak vegyen maga is magának poharat. Hagy koccintsak magával… Mer ökör iszik magába… hukk! Nem úgy tartják a faluban is?…

– Hogyne! Alássan köszönöm a nagyságos úr… a főnök úr szívességét! – vigyorgott Varga Kettő, és odatett magának is egy vizespoharat az asztalra, és teledűtötte sörrel.

A Nagy Sógor fölkapta a maga poharát, és magasba emelte:

– De várjon! Hukk, hukk, hukk! – csuklott, és röhögni kezdett ugyanakkor: – Tudja, ki egészségére illik, hogy igyunk? Hukk, hukk, hukk!… Aki összehozta ezt az estét, a sógornőmnek, ennek a kis mákvirágnak, ennek az édes, büdös, remek kis angyalnak az eljegyzését… Akibe én is szerelmes vagyok… Mindenki… Maga is!… Ne tagadja!… Maga is védte a délután, mint egy lovag… Hehehe! Hukkk! Hukk!

A Nagy Sógor söre löttyent kifelé a föltartott poharából, ahogy egyszerre csuklott és vihogott. A vörös képe gutaütésesen kékült már.

És Varga? Varga kezében a pohár szintén tétován, zavartan billegett, amint a főnökével való megtisztelő koccintásra és félig értett szavainak befejezésére várt.

De a Nagy Sógor a koccintás és ivás helyett egyszerre elkomolyodott, és így papolt tovább:

– Hukk!… Én nem haragszom magára… magának igaza volt. A hölgyek kisiklását egy rendes férfi takargatja, ha nem az ő bőrére megy… De hát egy családban mégiscsak tudni kell a szülőknek, hogy miben sántikál a kislányuk… Mert baj lehet belőle! Na nem igaz?

– Hát… Bizony…

– Na ugye?… Most nem lett. Most minden jó lett. A fiatalok kicsit előrerúgtattak és botlottak, mint a jóvérű csikók… Már minden rendbe jött! Vőlegény és menyasszony lettek… Pász!… De azt tulajdonképpen mégis a maga feleségének lehet köszönni, hogy ilyen simán, gyorsan összecsaptuk a dolgokat… Azért igyunk az ő egészségére! Isten éltesse őtet!

A Nagy Sógor hozzákoccintotta vígan, barátságosan a Varga Kettőéhez poharát. Majd egy hajtásra meg is itta. De Varga Kettő szörnyűséges döbbenetben, megrendültségben, kábulatban, jótehetetlenségben küszködött azon, hogy szájához tudja vinni a söröspoharat, és külön erőfeszítéssel néhány kortyot igyék is.

A főnöke szájából borzalmas vádként hangzott neki felesége dicsérete. Szeme kínban akadt föl, és remegni kezdtek alatta lábai.

A Nagy Sógor pedig a megtiszteltetés egyszerű zavarának vette raktármunkása tátogását. Nagyot csapott a Varga Kettő vállára, és kedélyesen, szinte atyailag mondta:

– Becsülje is meg azt az asszonyt. Mert megérdemli. Helyén van a szíve és az esze is! Abbiza!

Varga arcvonásain együgyű megindultság küszködött a rémülettel. Hiszen ha főnöke tudná, miként becsülte meg felesége okosságát és jó szándékát!

Szerencsére a betett konyhaajtón át erélyes, éles női hang érte fülüket:

– Fiacskám! Hol vagy? Hova tűntél, fiacskám?

Varga Kettő mindenható főnöke kelletlen rezzent össze:

– Kapja le az üveget! Nem kell lássa nőm, hogy ittunk! – mondta.

Varga gyorsan a konyhaszekrényen fölhalmozott mosatlan közé csempészte a sörösüveget és a poharakat. Míg főnöke közben föltápászkodott a hokedliről, és az ajtónak kiáltotta:

– Jövök, fiacskám! Igen!… Csak rendezkedem az emberemmel.

– Mi legyen hát evvel, nagyságos úr? – mutatott erre Varga a sörösládákra: – Itt marad? Levigyem? A kocsiban is van még holmi.

Mielőtt főnöke válaszolt volna, a konyhaajtóban neje jelent meg. Ő adott mindjárt utasítást Vargának:

– Csak vigyük-vigyük vissza a kocsiba. Egyáltalán szükséges volt ezt ide hozatni?… Gyerünk, gyerünk már!

Erre Varga buzgóan kapta föl a ládákat, és vitte le a kocsihoz. Közben pedig hallotta, amint mindenható főnökével így zsörtölődik neje:

– Mi ez újabban veled, drágaságom?… Oda fogsz süllyedni, hogy naponta lerészegszel nekem? Talán arra pályázol, hogy a szeszfogyasztóknak szolgáljál élő cégérül?… Gyönyörű!

– A… a… amiért ez egyszer, ma… az édes kis húgod eljegyzésén… hukk! hukk!

– És tegnap? És tegnapelőtt? Tisztára idült alkoholista vagy már!… Tartsd vissza a lélegzeted, ha ennyire csuklasz!…

– Miért… hukk… hukk… nem parancsolod… hukk… mindjárt, hogy megfúljak?

Az épületes hitvestársi társalgást Varga kérdése szakította meg, amikor már elhelyezte a ládákat a kocsiban:

– Én mehetek?

– Hogyne! – felelte Varga főnöke, nagy nyögések közepette foglalva helyet a volán mellett. Aztán egynéhány pengőt nyújtott ki Vargának, és elindította a kocsit.

Abban a pillanatban az első emeleti ablakból a szobacica hajolt ki, és fojtott hangon, de annál erélyesebben süvítette a hajnal álomittas, bűvöletekkel terhes levegőjébe:

– Jankó! Jankó! Lenn vagy? Hova a mamádba tűntél? Jankó!… Komolyan! Kellesz még a konyhán… Nem hallod! A fene ett volna meg!

Varga Kettő a kapu alá húzódott. Undor és düh feszengett benne a szobacica hívására… Egy vágy remegtette csak, hogy minél előbb hazatérjen, és megbizonyosodjék felesége állapotáról. A fülébe szinte kattogott a főnöke nehány szava: „Becsülje meg azt az asszonyt, mert megérdemli!”

Most a szobalány utolsó szavára valószínűleg azt tartotta, utána indult az ablakból. Meggondolás nélkül előugrott rejtekéből, és a fal alatt futtig-futva indult el. Részegsége mintha most érte volna utol jogerősebben, neki-nekicsapta a falnak, és kabátja ujja, háta csak úgy porzott a ledörzsölt mésztől.

A Csudavár szegleténél megállott és visszafülelt. Mert a szobacica kiáltozását visszhangozta az utca:

– Jankó-ó! Jankó-ó!… Na megállj! Hazamentél, gazember?

A hangsúlyozásról ítélve, a szobacica elállt az üldözéstől. Varga Kettő rohant a lakásuk ajtójához.

Az tágra-végre nyitva állt. A szürkületben kísértetiesnek hallik amúgy is minden nesz, minden motozás, hát Varga Kettő minden íze egyetlen reszkedelemmé vált a lakásuk ajtóján kirémlő hangokra…

Ilyen áldatlanul kínzó lelkiállapotban még sosem volt. Az egész napi fáradtság, izgulat, részegség teljes súllyal nehezedett minden tagjára. Csak éppen érzékei maradtak a rendesnél is éberebbek, fölcsigázottabbak, józanabbak.

Mielőtt az ajtón belépett volna, a falhoz lapult. Akárcsak a bentről tisztán tagolt nyöszörgéses szavak lökték volna vissza:

– Ó… ó… Vérmérgezésben fogok megdögleni… Jujj! Vigyázzon! Belera-ha-ga-hadt az ing… A hajam is… Vigyá-há-házzon! Orvoshoz fogok menni… Én bezáratom ezt a hóhért… Úgy vesszem el a két szemem világát!… Ju-hu-hujj!… Nyomorítson meg, pusztítson el az Isten benneteket! Átkozottak!

Varga Kettő még arra is nehezen szánta el magát, hogy beleskelődjék végre a saját otthonába.

Jucija háttal fordulva, félmeztelen ült az ágyán. Nagyanyja a pléh mosdótálban párálló meleg vízbe a törülközőt mártogatta, és mosogatta Juci csúnya, vörös meg kék kolbászokkal, nyers hegedésekkel tele hátát.

Varga Kettő borzadozva hőkölt vissza az ajtóból. Két pillanatra azon tétovázott közben, hogy előrántja bicsakját, és elvágja a gigáját!… Majd vad menekülhetnék ösztökélésével kellett viaskodnia magában… Neki a világnak! Vissza tanyájába!…

Eltámolygott az udvaron át az eperfáig. Ott leroskadt a padra. Aztán egyszerre irgalmatlan zokogás szakadt föl melléből. Könyökével a fának dőlve és arcát ráfektetve rángott-rángott-rángott a zokogástól.

Amikor valamelyest csillapodott, akkor kezét összetéve imádkozni kezdett Varga Kettő. Buzgó, könnyes fohásza visszaadta lelkinyugalmát.

Ült a padon, és merően, sötéten bámult a hajnalba. Közben pedig agyán lomhán húztak át a gondolatok.

Most megfogadja az Élő Istenre és a Boldogságos Szűzre, hogy soha, soha, soha többé el nem ragadtatja indulata, miképp kezet emeljen élettársára! Neki van igaza! Ő buta falusi! Itt más ésszerűség kormányozza az emberek lelkét, mintsem ő eligazodhatnék rajta együgyűségével. Juci ismeri jobban ezt az itteni világot. Juci életének a szerencséje. Két édes kis férgének anyja. Jucié legyen ezután mindenben a parancsszó, és maradjon az engedelmeskedés és türelem azé, akinek esze ügyefogyottul jár, hogy ostoba cselekedetekbe és következményül orcapirító helyzetekbe sodorja…

Úgy legyen!

Varga Kettő szempillája lassan lezárult, és már aludt is azon nyomban. Feje mellére kókadt, két karja lecsüngött, lába kinyúlt, és egyszerre lecsúszott a padról. De nem ébredt föl erre sem. Oldalvást fordult, és aludt az eperfa alatt a földön. Dicstelen igazán! A pad mellé ásott kis tócsába kirohantak a kiskacsák és kotló mamájuk a kocsisék nyitott ketrecéből. A kocsisné rekedtre nevette magát azon, hogyan ráncigálják a kiskacsák Varga bajuszát, és ne adj’ isten, hogy fölébresszék!

– Ilyen holt-halálos disznóra igya le magát valaki?… Bár igaz, ha maguk a háziúrék járnak jó példával, mint az éjjel is.

A Kahánék ricsajáról és mindennemű mellékkörülményeiről sokáig csevegtek nemcsak a házban és a Csudavárban, hanem környékszerte.

Annyi furcsán jellegzetes, példázatos, emlékezetre méltó akadt ebben a mulatságban, hogy később is, sokszor felemlegették úgy, akárcsak egy tovasodródott kornak betetőzése, fordulópontja és jelképe lett volna.

Magában Varga Kettőben is valahogy a háziúrék Mártikájának váratlan összecsapott eljegyzési murijának emlékével azonosodott vagy keveredett össze mindig annak az elgondolása, hogy szerencsepróbáló, szegény vidéki paraszt létére oly alaposan és biztosan sikerült megvetnie a lábát a főváros ridegségében, könyörtelen forgatagában. Igen! Mert a mulatságtól fogva tarthatta számon, hogy mégiscsak minden addigi elképzelésén és reményén túli élet örömeiben és kényelmében poszogott.

Munkája könnyű volt. Mit? Játék volt, szórakozás volt ahhoz képest, amilyen keserves robothoz szokott a tanyán. A jövedelme éppenséggel annyi lett, hogy gond és nélkülözés nem fért hozzá. Kis családját remekül ellátta mindennel. Atyai büszkesége csak úgy dagadott a kisfiai cseperedtén. A ruháit kihízta a jólétben. Ahhoz képest, amilyen piszok meg rongy ragacsolódott életéhez a tanyán, itt tiszta, elegáns polgár módjára élt. Határozottan bizonyos, állásán fölüli tiszteletet tudott kikényszeríteni magának. A kiskorcsmában, ahová megengedhette magának, hogy naponta benézzen egy-két fröccsre és durákra rendes társaságával, bizony házmesterurazták őt. Merthogy itt csak vice volt a Kahán bérházban? De tudták, hogy az öreg Kahánék házmesternek, villájuk, kertjük gondnokának szemelték már ki őt, és kegyükben ül nyakig.

Na és még mindehhez jöttek a Varga Kettő titkos, édes kilengései. Arról nem tehetett, hogy a nőknek tetszett. A Kahánék szobalányával viszonyt folytatott. És mivel a gyakorlat döntő a hajlamokon kívül az ilyen ügyekben, hát a szobalány után került más felelőtlen szerelem is Varga Kettő számára. A szeszraktár fiatal menyecske takarítónője ajándékozta meg vonzalmával, amikor a szobacicával elcsapták egymást. Sőt közben maga a házmesterné kezdett már akkora mérvű kacérkodásba Vargával, hogy őt is esedékesnek lehetett tartani a szerelmei sorában.

Hogy egy kicsikét nem berzenkedtek volna Varga Kettőben felesége megcsalása miatt az erkölcsi aggályok?… Annyira semmi esetre sem, hogy zavarták vagy megakadályozták volna csapodárkodásában.

Végeredményben senkinek fájdalmat nem okozott félrelépéseivel. Feleségével, Jucival majdnem példás férj és családapaként viselkedett Varga Kettő.

Azon az emlékezetes hajnalon fogadott szavához tartotta magát. Bárminemű összezördülés, vita akadt aztán közte és neje közt, Varga Kettő soha el nem vesztette türelmét és higgadtságát annyira, hogy kezét élettársára emelje.

Másnap alázattal kiengesztelte őt. Még a töredelem könnyeit is hullatta Juci előtt.

Jucinak ez elég volt. Majdnem meghatódott párja viselkedésén. Éppenséggel hogy Varga maga hívott orvost neje sebei gyógykezelésére, és vállalta teljes-mérvűleg a bűnhődést és jóvátételt. Juci maga védte meg őt az orvos fölháborodásával és szidalmával szemben, hogyhát inkább a nagymama szerencsétlen félreértésére és késztetésére lehet hárítani férje megvadulását!

Jucit is erősen megváltoztatta az anyaság. Külsőleg is, belsőleg is. A szülés után pozsgásabb és vidorabb lett, mint valaha. Kezdett törődni öltözékével és modorával is. Elvégre, történt, ami történt valaha, most már rendes, két állást is betöltő ember felesége lett és két gyönyörű, pufók apróság anyja.

Ez a két csöppség az egész utca, az egész negyed becéje lett szinte. Jucinak csoda élvezetes órákat ajándékozott az, amikor már a szomszéd tér gyerektanyájára gurította fiaival a gyerekkocsit, hogy a kicsikék szépen sütkérezzenek, ő maga pedig elpletykázzék az anyákkal, dadákkal, és fogadja rekordokat fejlődő magzatainak dicsérgetését mindenkitől.

Varga Kettő tüzetesen elmesélte neki az eljegyzési ünnepségek folyamán rátört lelki válságait. Na, nem a szobacicussal való enyelgéséről vallott. Nem! Hanem például arról: mekkora lesújtottságot keltett benne főnöke szava, amikor a Juci okos közbeléptének tulajdonította a könnyelmű Mártika hirtelen, szerencsés eljegyzését.

Hát ezzel aztán Varga Kettő nagy sípot adott a neje szájába. És az fújta is istenesen!

Hogy a maga szerepét Juci mint az erény mentőangyaláét kellőleg kiemelje és fontossá tegye, hát alaposan fölcifrázta és kiforgatta az egész ügyet. Meghökkentőbbnél meghökkentőbb új történeteket eszelt ki arról, mekkora feslettség felé zuhant már a háziúrék Mártikája, amikor ő visszarántotta őt a tisztességbe. Már több, annyira ellentmondó változatot koholt össze Juci végül a tárgyban, hogy aztán saját maga gyöngítette meg a valóban megtörténtek bizonytalan hitelét is.

Ám máskülönben mit értek holmi rongy, budapesti, külvárosi pletykák és pusmogások a világszép Kahán Mártika nyomába?

Salgó, a férje bálványozta őt. Üzletember nem mutathatja ki jobban szerelmét, mint hogy érette üzleteit is hajlandó fölrúgni.

Az eljegyzést követő hatodik napon Salgó és Mártika férj és feleség lett. De Mártika kívánságára a legszűkebb családi körben zajlott le a szerény lakodalmi ebédjük. Nehány óra múlva pedig már a Déli Expressz száguldott velük. És nem Siófokra, és nem Velencébe, hanem újra csak a Mártika kívánságára Párizsba. Sőt oda is csak ideiglenes tartózkodásra. Mert aztán, megint csak a Mártika óhajára, hónapokra európai körútra kerekedtek.

Salgónak minden hazai üzletét, kötéseit le kellett építenie a világcsavargásos mézeshetek miatt. De boldogan vállalta.

Eltelt azonban egy év. Akkor az öreg Kahánék azt az értesítést kapták Párizsból Mártikájuktól, hogy nagyon szépen, békésen válik az urától, de nem jön haza, hanem beiratkozott a Sorbonne-ra, francia és magyar nyelvszakos egyetemi hallgatónak.

Tulics Jucinak megint alkalma nyílott volna, hogy mint a női erények hathatós védnöke, kifejtse véleményét a háziúrék Mártikájának javíthatatlanságáról.

De ezúttal a háziúréktól semmiféle bizalmas családi hír nem szivárgott ki közvetlen környezetük tudomására sem. Az idők különös változása járult hozzá bizonyára, hogy zárkózottabbakká legyenek.

Ha Varga Kettő nem viseltetik annyi tisztelettel a tulajdonai közül hiányzó Szellem iránt, beleértve ebbe az ő korában különösen eluralgó Bicska-Szellemet is, úgy ez egészen a sárga földig, a képtelenségig máris lejáratta volna magát előtte édes párjának, Jucinak adminisztrációjában.

Juci? Ő aztán nem zárkózott el attól, hogy ne csak szenvedőleg, mint Varga, de tevőleg is bele ne vesse magát a világnézleti elkötelezettségekbe. Juci igenis színt vallott, teljesen kifejtett világnézleti alapon. Őneki megadatott szóbősége, előadókészsége is ehhez.

Mindössze abban lehetett találni egy kis bibit, hogy Juci az összes lehető kísérleteket megejtette az összes lehető világnézletekhez való teljes azonosulásával. Mégpedig a legaljasabb hasznossági elvek jegyében.

Varga Kettő a legtarkább észleleteket tette Juci jól megindokolt világnézleti színvallásainál. Így végül is bizonyos együgyű kép alakult ki benne e tekintetben a Juci gyakorlati és elméleti énjéről, amin eligazodott valahogy.

Ha Juci így beszélt:

– Mégiscsak ezeknek a cociknak van igazuk. Egy bőrnyúzó burzsujnál egy fene, ha keresztény vagy zsidó…

Akkor Varga Kettő tisztában volt, hogy Juci a szervezett munkásékkal kötött valami csereügyletet, vagy fogadta el valami szívességüket.

Amennyiben pedig Juci azon kezdte, hogy:

– Nekem aztán nyolc, hogy valaki milyen vallású, de az tótzicsi, hogy ameddig a zsidók a dohányukkal és megszervezettségükkel a markukban tartják a világot…

Ahán! Varga Kettő rögtön tudta, hogy Juci a zöldingesekkel paklizik valamiben.

És hogyha Juci azzal érkezett haza, hogy elkezdi:

– Ide hallgass! Én vagyok az utolsó, tudod, akinek büdös komázni akármilyen éhen kujtorgó prolikkal! De én nem rendezhetem be másnak a világot, amilyen. És abból hamarabb lebukik valami az embernek, ha fejesekkel tart, és kivonja magát a nimolisták közül. Azok így is csak hálátlansággal fizetnek mindenért az embernek…

Topp! Varga Kettő jól sejtette máris, hogy Juci valami viseltes ruhát, cipőt, kalapot húz elő ezek után a szatyrából. Kahánné megajándékozta…

Ám máskülönben Varga Kettő a neje leghosszadalmasabb elvi fejtegetéseinek okosságát és helytállóságát minden esetben csakis változatlan bámulni tudta. Egészen úgy, akár valami remek mutatványt. Hiszen nem is azért tartották általában Varga Kettőt buta embernek, hogy ne őszinte tisztelettel fogadja a szellem legvadabb maszlagját is.

Egyebekben az eszmékkel vajúdó kor és a belőle kirobbant világháború eseményei majdnem semmi válságot, semmi változást nem hoztak a Varga Kettő sorsára. Legföllebb jót.

Katonai sorozáson kidobták. A jobb keze nagyujjából egy ízet és a gyűrűsujjából két ízet szakított le annak idején a tanyán a darálógép. Ujjcsonkjaival azért egész jól megmarkolt akármit. De katonai szolgálatra alkalmatlan volt vele.

A sorozatos zsidótörvények sem jártak Varga Kettőre nézve mással, mint mérsékelt előnyökkel. A volt vici ószeres lett, jobb lakásba hurcolkodott át. Vargáék költöztek át az ő elsőemeleti, tágasabb, szellősebb, világosabb lakásukba.

A Varga Kettő főnöke és üzletvezetője keresztény kereskedőknek adták át a szesznagyárudát. Az új főnököt aztán alig látták többé az üzletben. A heti elszámolásokra jelent meg csak az irodában. Az üzletvezető lett teljhatalmú úr helyette. Ez sokkalta komiszabb alaknak mutatkozott kezdettől fogva, mint a régi. Gorombáskodott, ordítozott, mindenkit elbocsátással fenyegetett folyvást, és ingyen túlóráztatta a személyzetet. Ennek megtorlásául Varga Kettőék törtek-zúztak, henyéltek, csakliztak, és mellékjövedelmeket csináltak maguknak az üzlet rovására. Mivel az új vezetés nem volt annyira jártas a szakmában, hogy pontos ellenőrzést gyakoroljon az üzletben, a háta mögött vígan csapták be, ahol akarták. Varga Kettő keresménye csak bővült némi zugügyletekkel.

Juci az ikrei világrahozatalát követő évben újra anyává lett. Ezúttal egy kislányt szült Varga Kettő örömére. Aztán egy év múlva megint egy fiúcskát. Akkor egy veszedelmes gyulladás véget vetett Jucinál a további gyermekáldásnak. Sikeres operáción ment át és méregdrága utólagos gyógykezelésen. Előbb lefogyott és megsárgult, majd rohamosan hízni kezdett, és pozsgásabb, szebb menyecske lett, mint valaha is… És aztán élte világát!

Hát igen! Varga Kettő nem ejthetett zokszót, hogy viszonyaihoz mérten az élete, meg a családjáé, ne volna teljes és kiegyensúlyozott élet. És mégis, rettenetesen hiányolta bizonyos vonatkozásban.

Varga Kettő nem volt kupori természetű! Dehogyis akart volna megvonni magától és családjától bármi örömet! Csak az viszolygatta kezdettől fogva Varga Kettő lelkét, hogy ha jövedelméből valami fölösleg gyűlt volna, azt is szinte eszeveszetten fecsélték el. És ennek az oktalan fecsélésnek a szellemét teljességgel Juci képviselte.

Varga Kettő elejétől fogva számot vetett azzal, hogy ha csak az egészen oktalan, egészen szükségtelen kiadásaikat szüntetnék meg, már akkor annyit tehetnének félre, hogy valahol egy telket vásárolhatnának majd, és gazdálkodhatnának, gyarapodhatnának… De nem! Juciban mintha valami ördögi bűbájosság, megszállottság lakott volna, hogy meghiúsítson minden olyan moccanást az életükben, ami másfelé vinne, mint arra, hogy máról holnapra mindig elvágják utolsó vasukat.

Határozottan úgy volt, hogy Varga Kettő szinte kísérteties észleleteket tett a tekintetben, hogy Jucit valami rossz szellem mozgatja a takarékosság elleni érzületében. Varga Kettő megkísérelte több ízben, hogy saját szakállára rak félre pénzt. Akkor Juci valósággal a nyugtalanságnak önkívületébe esett, hogy mindenképp rajta legyen a félretett pénznek előszedésén és elherdálásán.

Végül is Varga Kettő belátta, hogy minden egyéni kísérlete, álljon az önmegtartóztatásból vagy munkáján fölüli erőfeszítésekből… hiábavaló! Jól élhetnek, de félretenni nem tudnak! Hát megadta magát a sorsának. Berendezkedett maga is arra, hogy a szentírás és a külvárosi nyomortanyák szellemében csak a mának éljen, és a holnapot bízza a jó sorsra!

Ám ezt csak gyakorlatban vitte végbe Varga Kettő. Elméletben rettenetesen ellene volt ennek az életnek. Minden magányos óráján, néha fél éjszakákon át azon emésztődött: hogyan lehetne változtatni költekezésük esztelenkedéses felén? Cseperedő kicsikéire gondolt, és düh meg aggodalom szorongatta őt, hogy lelkiismeretlen apa, ha nem tesz arról, hogy legalább jövedelmei fölöslegét takarítsa meg a kicsikéi számára, és valami biztos értékbe fektesse… Persze hogy tanyasi paraszt létére itt leginkább egy darab föld szerzésére keltek ábrándjai.

Jucival teméntelen értekezést folytatott e tárgyban. De szörnyen meddőeket, sőt vereségeseket:

– Na jó! Értelek! – beszélt Juci. – Jó lenne az embernek öregségére megtakarítani egy kis gubát és ezeknek a srácoknak is, ha fölnőnek… De ezt a buta háppodat, hogy pont egy telekre akarsz spórolni?… Hát mit gondolsz, hol vehetsz te egy telket, ha tíz évig spórolsz rá? A tanyátokon?

– Ha messzibb is, de az megvan! – hangzott Varga Kettő válasza. – Majd aztán gazdálkodni lehet rajta…

– Ki fog gazdálkodni rajta? Mikor gazdálkodol rajta? Feladod itt a melódat? Elcsapod a viciséget? Hol laksz? Kijársz száz kilométerre a telkedre vonaton? Gunyhót építesz rá? Lesz öt tyúkod meg egy koszos malacod? Abból élsz, és tartasz el minket? Vagy hogy képzeled ezt?

– Ki lehet adni minden földet felesbe vagy bérbe!

– És mit kapsz egy olyan telek bérében vagy terméséért, amilyenre tíz évig raksz félre, és elvonod a kaját és piát magadtól érte?

– De legalább megvan!

– Megvan? De bevétel nincs belőle. Adóval pedig megterhelik rögtön. Azt nyögheted! És ha nem fizeted? Akkor megeszi a nagybirtokodat. Elárvereznek! A hiénáknak kuporgattál.

– De fizethetnénk mindent! És mindig szerezhetnénk egy keveset, minden évben a telekhez. Akkor öregségére lenne hová húzódni az embernek.

– Hogyne! Majd én neked ott kuksolok veled a pusztádon, és onnan küldjük majd a gyerekeket iskolába?… Mások éppen a városba költöznek, ha tudnak a kölykeik miatt, és mink fordítva… Ugyan hagyj föl nekem ezzel a marhaságoddal!

Ilyen eszmecserék néha teljességgel le is szerelték Varga Kettő ingatlanszerző, ősi ösztöneit. De csak időleg. Újból előtörtek belőle.

Számításokat végzett: ha ő abbahagyná a korcsmázást, és otthon inná meg a napi fröccsöket a raktárból negyedáron szerzett vagy ingyen csaklizott borból, és ha Juci nem költene heti hatszoros mozizásra és rémregény füzetekre, meg a cigarettából megelégedne az olcsóbb minőséggel… akkor naponta, akkor hetente, akkor évente… szinte elhűlt Varga Kettő, mekkora összegre rúgna az, amit jobbra fordíthatnának, mint hogy most kidobálják.

Egy Szent Istvánra fölszármazott Pestre Varga Kettőnek bátyja és sógora feleségestől.

Varga Kettő szívbéli örömmel fogadta őket. Ott szorongtak náluk szálláson, és ami szerény körülményeiktől tellett, Vargáék fényesen ellátták a rokonokat. Juci maga is kedves volt nagyon hozzájuk. De aztán végül mégis csúnyán összezördült a rokonokkal. Ha előbb már megbeszélték, hogy karácsonyra visszaadják a látogatást Vargáék a tanyán, aztán a soha viszont nem látásra váltak meg tőlük a rokonok.

Az összetűzés oka azt volt, hogy bizony a Varga Kettő övéi is a Varga nézete mellett fogtak, amely szerint legfontosabb volna, a költekezés némi mérsékletével, a mentségtelen öregkorra és gyerekeik jövőjének gyámolítására kuporgatniok!

Juci rémisztő jeleneteket csapott Varga Kettőnek a bugris rokonai miatt. Válással fenyegetőzött, családirtással fenyegetőzött, ha Vargának eszébe jut még valamiféle közösködést tartani fönn tanyasi pereputtyával. Addig nagy ritkán, két-három hónapban egyszer kapott és menesztett levelet Varga övéinek a tanyára. Juci most ezt megtiltotta neki. Varga erre a szeszárudába próbálta címeztetni tanyasi leveleit. Jucinak befújták egy alkalommal, amikor a raktárban járt, és szörnyű botrányt csapott Vargának.

A családi béke kedvéért Varga Kettő alávetette magát neje akaratának. De hát csak tevőlegesen. Szenvedőleg annál többet foglalkozott aztán rokonaival, miután azok az ő gazdasági ábrándjai mellett nyilatkoztak.

Végül is lassanként kicsikét eszelősséggel határolódó hiedelem alakult ki benne. Jelenlegi környezete érthetetlen és talán meg is valósíthatatlan társadalmi újításoktól várja minden üdvét, és oktalan, féktelen tobzódás lelke kormányozza. Föl kell keresnie régi környezetét, rokonait, ha csak egy-két napra, egy-két órára is. Ezeknek valóságérzése azonos az övével, és eszük élesebb. Megtárgyalja velük a lehetőségeket, és megállapodik velük a teendőkre nézve. Esetleg pengőnként származtatja hozzájuk a holdacskára valót… A cél ez!…

Varga Kettő attól fogva arra feszítette lomha értelmét: mi ürüggyel, mi fortéllyal, mi módon juthatna el tanyájára? Egy kettős ünnepen vonatra ül, és megeszközli látogatását. Ugráljon Juci, ahogy akar. Ettől nem tartja vissza! Mindenesetre le kell csapni keresményéből az útiköltségrevalót jó előre, és tartogatnia a kedvező alkalomra. Beleértve a rokonainak szánt nehány egyszerű ajándékot is, amint ők is hoztak himmihummit a tanyáról látogatásukkor…

Az egész terv roppant egyszerűnek rémlett. A kivitelénél tűnt ki, hogy már kiindulása áthághatatlan nehézségekbe ütközik.

Juciba mintha fokozottabb boszorkai megérzés költözött volna Varga szándékaival szemben. Meghiúsította Varga Kettő minden moccanását az útiköltség megszerzése körül. Azt is, hogy apródonként rakja félre. Rájött Juci, akárcsak titokzatos igézet segítené, bárhová rejtett Varga pénzt. Rájött, amikor egy komájának adta őrzésre. Jeleneteket rögtönzött. És ezek során magától kitalálta és ráolvasta Varga fejére titkos szándékát.

Varga Kettő megint csak megtört, és elejtette valameddig tervezgetését is.

Sóvárgásainak és álmainak azonban nem lehetett ura. Ezek, akár a jogtalanul bebörtönzött rabok, tomboltak lelkében, és újra meg újra a napvilágra szöktek, ha egy kis rést találtak.

Varga Kettőnek munkáscimborái, félig-meddig alárendeltjei közül egyik kerékpáron járt be Kőbányáról az üzletbe. Küldöncnek is őt használták, és ez borravalókat jelentett neki. Gépére nagyon rátartott. Sokszor dicsekedett Vargának: mekkora utakat karikázott be mekkora idő alatt, és hogy a kerékpárját már réges-rég ajándékban használja, mert a napi villamospénz megtakarítása egy fél év alatt kifizette a vételárát.

A kutyairgalmát is!… Varga Kettőnek tanyalátogatási ábrándjai egyszerre összekapcsolódtak a kerékpárral. Ha egyet szerezhetne? Akkor nyitva állana előtte a világ!

A legérdekesebb a dologban az volt, hogy még Varga Kettő házasságának első évében a Csudavár egyik megszorult lakója ócska biciklijét potom pénzért ajánlotta Vargának. De Varga Kettő akkor idegenkedett a kerékpározástól. Holott maga Juci is rá akarta beszélni. Hazulról a szeszárudáig a napi kutyagolás vagy a villamospénz megtakarítása busásan, hamar kifizeti a bicikli árát. Ez volt a Juci érve is!

Hát most Varga Kettőt tűzbe-lázba hozta eszméje: kerékpárt kell szereznie, és egy csapásra minden álma valóra válhat!

Az ám! Csak jelenleg a viszonyok változásával került nagy bökkenő a bicikliszerzés elé. A második világháború második évében tartott. A biciklik ára ötszörösére emelkedett. Kézalatt is nehezen lehetett venni. Az olcsó havi és heti részletek megszűntek. Örülhetett akárki, ha készpénzért jutott rendes szerszámhoz!

Cimborája tanácsára Varga Kettő az üzemvezetőhöz fordult: előlegezzen neki egy kerékpárra való összeget, és vonja le a heti béréből!… De az üzemvezető megtagadta Varga Kettő kívánsága teljesítését.

Hát ezzel újra ott tartott Varga Kettő, hogy kegyetlen töprengései és enyhületes ábrándozásai tárgyává válhatott a kerékpár…

Az öreg Kahánékat utóbban csapás csapásra érte. A két vejöket és fiokat besorozták munkatáborba. A Nagy Sógor halálos nyavalyával került haza. Egy költséges szanatóriumban ápolták. A Kis Sógor hivatalos veszteséglistán szerepelt. Kahán Jenő, mindhárom közül legszerencsésebb, havat lapátolt jelenleg a főváros utcáin.

Mártika Párizsban átélte a háborús borzalmakat, menekülést, visszamenekülést. Nélkülözésről írt és legutóbb arról, hogy talán Ármin bátyja segélyével Lisszabonon át Amerikába juthat.

Az öreg Kahánt egy nap éretlen ifjoncok támadták meg az utcán. Bántódás nem érte. Sőt ő maga csapott szét alaposan botjával a suhancok közt, míg a járókelők és az odatoppant rendőr szét nem rebbentették a galád fickókat. Ám az öregurat megbetegítette az izgulat. Ágynak dőlt. Aztán amikor lábadozva, legénykedően sétára indult hazulról, lezuhant a lépcsőn, és oly szerencsétlenül ütötte meg a bal lába forgócsontját, hogy fölgyógyulása után is csak két boton bicegett.

A viszonyok folytán sok öröme amúgy sem tellett sem az öregnek, sem a család többi tagjának a hazulról való kimozdulásban. A Kis Sógorék családja föladta háztartását, és hozzájuk költözött. De a megszaporodott család is alig mutatkozott a házon kívül.

A legutóbbi évben Varga Kettőék közül csak Varga érintkezett a háziúrékkal, viceházmesteri minőségében és változatlan tisztességtudással.

Juci az idők másulásának megfelelően pökhendiskedett, követelőzött, majdnem nyíltan lopkodott a heti nagytakarítások alatt a háziúréknál. Így szépszerivel kidobták. Attól fogva halálos ellenségükké vált, és bosszút esküdött a háziúrék ellen.

 

*

 

A több napos dühöngő hóförgeteg nemcsak a főváros utait hordta meg járhatatlanná fehér áldásával, hanem a gyöngébb háztetőket is fenyegette a hótömeg óriási súlya.

A Csudavár rozoga bordái összeomlással fenyegetőztek. A rendőrőrszem csöngetett be a háziúrékhoz, hogy az épület tetejéről azonnal le kell kotorni a havat.

A háziúr a házmestert és a házmester Vargát vezényelte ki a hóletakarítási munkálatokra, Varga pedig a házból toborzott segítséget, a háziúr költségére.

A ház körül eltakarított hó már maga akkora hegyeket alkotott, hogy a földszinti ablakokig emelkedtek. A hajzásról alázuhanó hó még növelte a jégsarki hangulatot.

Kahán maga is lesántikált figyelni a munkát. Aztán végeztével Varga Kettővel jó ideig tárgyalt a Csudavár udvarán, a kora téli estében, Juci, utcának öltözve, ki-kikukkant az emeleti folyosóra. Onnan hallgatózott, és figyelte őket.

– Mit tárgyaltál a vén jakheccal? – volt első szava Vargához, amikor benyitott, és gémberedett kezét dörzsölte a vaskályha fölött, meg a havat rugdosta le otromba bakancsairól.

– Munkát adott! – felelte kurtán Varga.

– És mit, ha szabad érdeklődnöm? – firtatta Juci.

– Ezt, amit itt! Csak künn a telkén. Hát ott a viskója össze is rogyhat a hó alatt, de sok zsák cement van benne, az mind tönkremegy. Fölvállaltam, hogy egyedül lehányom neki a havat a viskójáról. Legföllebb több napot dolgozom! – hangzott ezúttal Varga tüzetes fölvilágosítása.

Az iker ezalatt összeveszett a szoba sarkában. Egyik fejbe vágta a másikat egy kis puha játékmackóval, amit Kahánéktól kaptak annak idején. Arra a sértett bőgni kezdett. De közben nem mulaszthatta el, hogy alapos rúgást ne ejtsen a másikon. Mire az is rákezdte a bőgést. Mellettük játszott a kis húguk főzőcskét, az is visítani kezdett ijedtében. Megriadt az általános jajveszékeléstől a legkisebb, ölbeli baba fiúcska. Ez egy rongyszőnyeg sarkát rágta éppen, és nyivákolni kezdett a hangverseny kiegészítésére.

Tulicsné súlyos betegen feküdt az ágyon. De a szeme az apróságokon csüggött. Hiszen ő dajkálta legtöbbet őket. És ő is rikácsolni kezdett a zenebonára:

– Jánoska! Te rossz kutya! Nem férsz Lacikától? Hát te, Juci, mit bőgsz? Ki bántott? Elhallgassatok! De rögtön!

Juci egy ugrással kicsikéinél termett. Szinte úgy, mint a virtuózok futamoznak a zongorabillentyűkön, máris sorba pofozta magzatait.

– Csujj lesz közöttetek, büdös gazemberek? – rivallt közben rájuk. Aztán beteg nagyanyjára vetett egy görbe pillantást, és feléje dünnyögte: – Mer ez a vén dög is most tud kólikát kapni, hogy ne vigyázhasson rátok!

– És te, az anyjok, mire való vagy? – morogta Varga a kályha mellől. – Egyszer már a körmödre ütök, csak bántsd az árvákat!

Juci lesajnáló fintort vágott és legyintett. Majd így beszélt:

– Bár te gondolnál rájok! És aszerint mozgatnád a dolgodat! Akkor ez a vén ember nem kétnapos melókkal, hólapátolással szúrná ki a szemedet!…

Varga Kettő hamarjában nem értette teljesen, csak sejtette, mire céloz neje. Juci vakmerőségében, kapzsiságában mindenáron martalóckodni akart a zsidótörvények hozta zsákmányból. Már azon is háborgott Vargának, hogy volt főnöke megtehette volna üzlete megmentésére Varga Kettőt utódának, és nevére írathatta volna idejekorán a szesznagykereskedést…

Varga Kettő most vállat vont. Válasz helyett a legkisebb fiához lépett, és zsebkendőjét elővéve, kifújatta vele csurgó, szipákoló orrocskáját és megtörülgette.

Juci tudomásul vette a férje cselekedetében a célzatosságot. Tokásodó, csinos arcát vörösre lángoltatta a pulykaméreg. Ilyenkor indulata arányában toldotta meg képzelete lefetyelései tartalmát, egészen a képtelenségbe:

– Persze, erre családapát és kis süketnémát játszol? Pedig mindenki az orrod előtt háppol most a zsidóktól. A házmester bedughatta az öccsét a háziúrék régi üzletébe?… Csak teneked nem lehet semmi? Te ütődött állat. Eddig mindig telket akartál venni? Most, ha nem volna két bal lábad, utánajárhatnál, hogy a vén zsidó adja el nekünk a villatelkét!… Igen!… Törlesztésre!

– Itten? Ahol ezer pengő négyszögöle a teleknek? Majd marha lesz! Miből törlesszük le valaha?

– Az nem az ő gondja! Ő csak írassa ránk! Így is elvesznek mindent a zsidóktól. Üzletet, földet, mindent! Hát akkor nem mindegy neki: kinek jut a telke? Az új törvény szerint majd a házat is igényelni lehet akárkinek a zsidó háziuraktól!

– Asse igaz! Házat, telket nem vesznek el a zsidóktól. A háziúr éppen építeni akar a tavasszal. Már ott a sok cement a kis házba zárva. Éppen azt félti!

– Ujjé! Te szerencsétlen jámbor! Még mindig a házmesterségre számítsz nála? Hiszen mindenki tudja, hogy még szigorúbb és még szigorúbb törvényt hoznak a zsidók ellen. Madagaszaba, vagy hogy hívják… Edd meg! Oda telepítik őket!…

– A’ nem biztos!

– Neked nem biztos? Mindenkinek biztos! Mindenki most kaparint meg tőlük, amit lehet. Teveled jóban vannak. Barátkoztok. Eléggé leköpdösteted magad azért sokak előtt… Hát nem tudod kinyitni a szádat, hogy adjon valamit neked? Adja nekünk a telkét! Én, úgy, mint mások, rámásznék és fenyegetném, ha neked volnék! Nem a süvegemmel a kezemben állanék előtte most is…

– Te csak tedd meg! És tegyék meg! Én nem teszem!… Legyen elég ebből!

Jucinak már csaknem a szája habzott az őrjöngő hadrálásban. Férje rendreutasításának fenyegető nyersesége inkább tüzelte, mint meghunyászította. Nekiugrott, két öklét összeszorítva rázta arca előtt:

– Mitől félsz? – sziszegte. – Mi?

– Az Istentől!

Itt már merően, vészjóslóan villant egyet Varga szeme a neje vadul forgó szemgolyói közé. Azzal hátat fordított neki, és megint melengetőzni kezdett a kályhánál.

Juci tudta, hogy ezek után már nem tanácsos túlfeszíteni a férje türelmének zsinórját. Hát hangjának a kétségbeesés gyöngülését kölcsönözte inkább oda, mint a düh vijjogását:

– Na! Majd mit nem mondok az Istenedre!

– Nee!… Ne!… – fordult meg egyszerre Varga. – Nagyon ajánlom! Tartsd a szádat! Tartsd a szádat! Mert ígértem már, ha még egyszer beverem… akkor…

– Igen! – váltott át Juci újabb hangra, a harag sirámára. – Igen! Ezt tudod! Mint a vadállat!

– Kinek köszönjük, hogy hála isten, valahogy megélünk? A háziúrnak és a családjának, akár zsidók, akár nem zsidók!… – kezdte Varga.

De Juci színpadias, keserű hahotával vágott szavába:

– Hogy az a koszos nyakad nyúlt neked és nekem a nekik való melózásban?… Hahhaha!… Ezért örök hála nekik és népünnepély?… Dögöljenek meg!… Meg akik velök tartanak is!

– Adj valamit falni! – utasította itt váratlan, teljes családfői méltósággal Varga Kettő nejét. És hozzáérdeklődött: – Minek vagy kicicomázva?

– Mer’ jegyünk van a fél hetes moziba… Tán kifogásod van ez ellen is? Bunkó vett hármat. Vett vón négyet is, neked is, ha el tudnád egyszer mulasztani a Vitrint.

 

*

 

A Vitrin azt a kis csapszéket jelentette, ahol Varga Kettő taccsot meg durákot játszott, fröccsszó mellett, nehány magafajta alakkal. A találó Vitrin név úgy ragadt a kis korcsmára, hogy eredetileg sötét kis lyuk volt, rozzant, régi ház alján. Ám a házat renoválták, két emeletet húztak a hegyébe, és az alatta levő szatócsüzlet meg kiskorcsma óriási, fényes kirakatablakot kapott. Hát az azelőtt a korcsma sötét odvában kuksoló vendégek közül egyik azt az elmésséget eresztette meg, hogy most már úgy ülnek a korcsmában, közszemlére kitéve, mint egy vitrinben! Innen ragadt a helyen a Vitrin név.

Bunkó a Juci jelenlegi benső barátnőjének az udvarlója, állítólag vőlegénye volt. Vargáék második szomszédjában rongyos cigányzenész lakott feleségével, fiával, két lányával. A szobájukat kiadták ezek a nagybőgösék a lakbér fedezésére albérletbe. Ők maguk a konyhájukban zsúfolódtak össze. Mostani lakójuk, egy negyvenhez közeledő, Riza nevű, magányos özvegyasszony, eredetileg gyári munkásnő, kenyereskisasszony volt és végül árucsarnoki nagykereskedés kiszolgálónője. Jövedelmeit nyilvánvalóan megpótoltatta hosszú és rövid lejáratú barátságainak hőseivel. Röpült a cicomától, haját hetenként bodoríttatta a déltengeri pápuák divatjára fodrászánál, és bűzlött az olcsó illatszerektől. Mostani, állítólag legkomolyabb szándékú barátja, egy nála kissé fiatalabb, harminc körüli egyén volt. Jól mehetett neki nagyon a háborús zugkereskedelem jóvoltából. Pokoli eleganciát fejtett ki öltözködésével is. Hupizöld szalagos tiroli kalaphoz gyermeksárga télikabátot viselt és barna cipőt. A ruhája és ingei pláne rikítottak. Összeillő pár volt.

Varga Kettő, neje terrorja alatt is, nehezen szenvedhette el ennek a két embernek a társaságát. Oka főleg abban rejlett, hogy a nő kereken elutasította Varga udvarlását. Míg Bunkó szemlátomást tetszett Jucinak. Varga Kettő sokszor észrevette, milyen laposakat és szívdöglesztőeket pislant rá neje.

– Mehetsz felőlem! Ki tart vissza? – dünnyögte most neki Varga megvetőleg. Aztán sandán, undorral figyelte, hogyan keni Juci ajkára vastagon a rúzst, és nézegeti magát zsebtükrében, meg pöfékeli ki vastag sugárban a cigarettájából mellére szívott füstöt:

– Már úgy beszéltük meg, hogy idetolják a pofájukat értem! – magyarázta Juci. És miután Varga semmi megjegyezni valót nem talált a tudósításra, némi szünetre így folytatta: – Te mit csinálsz? Már hatra jár. Kopanek elsírja minden könnyét érted a fél szeméből a Vitrinben.

Kopanek, egy félszemű, öreg asztalossegéd, a Varga leghűbb kártyacimborája a Vitrinben, halálpontosan megjelent a munkából.

– Itthon maradok! – jelentette ki Varga. – Ha nem sül le a képed beteg nagyanyádra hagyni a gyerekeket, hát én majd itt maradok mellettük!

– Ó, te kis angyal! Elmulasztod a Vitrint a kölykeidért? Ha több időm volna, úgy sajnálnálak! Kis mártír! Igazán! – verte száját Juci, és busa szemöldökét ráncigálta ki közben egy csipesszel. Aztán, minthogy Varga nem reagált gúnyos szavaira, kis szünetre így folytatta: – Csak ott kezdem: nincs is szükség rá, hogy ramazurit csapj nekem itthon a srácokkal. Bekajáltattam őket. Kicsit játszanak még, és feküdjenek le. Ne verd ki az álmot belőlük. Ne szoktasd nekem őket éjszakázásra!

Varga hosszú hallgatás után így szólt:

– Jó! Hát nem adsz enni?

– Ott van a lábosban. Tálalj magadnak. Minek piszkítsam be az egyetlen rendes ruhámat? Mást nem tudsz venni.

Juci útmutatására Varga Kettő a szoba kályhájára hozta a konyha hideg tűzhelyéről vacsoráját. Ráült egy zsámolyra a kályha mellett, míg melegszik. De társalgásra nem mutatott hajlamot.

Újra Juci kezdte:

– Pedig úgy beszéltük meg Rizával, hogy mozi után bekacsintunk hozzád a Vitrinbe.

– Akkor éppen nem kívánkozok oda! – hangzott Varga válasza.

– Nem kell fizess! Nekem se! Ne fázz! Fizet Bunkó! Tele van gubával! Ez nem élhetetlen marha! Meghív téged is!

– Hívja meg az öreganyját! – köpött ki Varga Kettő. – Ha inni akarok, van itthon. Két üveg rumot csaptam máma a raktárból. Inkább is főzök teát magamnak. Összefáztam. És holnap hajnalban kell kimenjek a Budaörsi útra. Azért kérlek, gyere te is haza idejére!…

Jucit a két üveg rumnak említése érintette csak komolyabban férje beszédéből. Kiment a konyhába, hogy kivegye a két üveg rumot Vargának munkába hordott kis vulkánfíber kofferjéből.

Közben kopogtak az ajtón. Varga ment nyitni. De már a szomszéd Riza be is tolta pápuafrizurás fejét, és így szólt:

– Nem megyünk be! Nem vetkezek le. Nem akarom, hogy rám melegedjék a bunda. Itt várunk a folyosón Bunkóval.

Azzal behúzta az ajtót.

Az iker és a kislány kiabálni kezdett a sarokban és fölugráltak:

– Rica néni!… Hoztál cukrot? Rica néni! Adjál cukrot!

– Csitt! – állott eléjük Juci. – Majd hoz Riza néni, ha visszajöttünk. Most nincs! A játékból is elég volt. Pucoljatok rögtön lefeküdni!

Juci kabátját vette föl közben. A vén Tulicsné pedig felült az ágyban, és intett az ikreknek:

– Gyertek imádkozni!

Az iker letérdelt a vénasszony ágya elé, és hadarni kezdte az esti imát. Közben Jucinak nem sikerült sietségében kellőleg bedugni a ruhagallérját a télikabátja prémje alá. A harmadik próba után ingerülten kiáltott Vargának:

– Gyere már! Elnézed, hogy kínlódjak itt ezzel, amikor ezek künn várnak. Dugd be!

Varga elég kajánsággal jegyezte meg:

– Kéne már neked egy szobalány!

De azért szófogadóan ment oda, hogy a neje engedetlen ruhagallérját hátához nyomja, míg a kabátját ráveszi.

Hanem a csöpp Jucika játékába mélyedt nagyon. Így az iker megelőzte őt az imádkozásban, és a nagyanyjok már azoknak vetkőzésükben segített. Elhanyagoltságában Jucika elpityeredett, és anyjához futott. Már az is földühítette anyját, hogy maszatos kis markával rántja meg a télikabátja szélét. Hát még az, hogy így nyafogott:

– Anyuka! Te vetkeztess le! Nyanyó nem akar. Én neked imádkozok!

Azzal a kislány anyja elé térdelt a rongyos szőnyegre, és elkezdte nyögdécselni az esti imát. Azaz elkezdte volna. De anyja mérgesen rúgta őt tova lába mellől:

– Jól van! Hagyj most engem! Menj csak nyanyóhoz!

A kislány bőgni kezdett azon nyomban. De ugyancsak azon pillanatban apja tenyere hátulról egy hatalmas pofont mért édesanyja ábrázatára.

Ez olyan önkéntelen mozdulata volt Vargának, hogy szinte maga is megmeredt rá a csodálkozástól, hogy elkövette. Éveken át állotta híven fogadását, hogy nem bántalmazza feleségét! Igazán kegyetlen megkínozta az önmérséklet sok esetben, amikor Juci szinte pályázott rá, hogy kikényszerítse tettleges megfenyítését. És most elbődül a bornyú!…

Juci először is boszorkány módra fordult vissza, és csapott öklével Varga arcába. De minthogy az lesunyította az ütése elől arcát, és a kemény kobakjára zuhant Juci ökle, ez mintha tudatára hozná, hogy egyenlőtlen így a küzdelem, a megtorlás… Juci, bárha időszerűtlen már, egyszerre veszett visításba fogott:

– Jaj! Megütött! Vegyetek ki a kezéből!… Jajjajjaj!

Szokásaként Juci ágyára borult kalapostul, kabátostul, és hisztériás görcsrángásait túlozva zokogott.

Varga már vissza is vonult közben a kályha mellé. Fölvette cigarettáját, szívott egyet, és ételét kavargatta.

Riza berontott, és szintén drámai tartással, karja kiterjesztve óbégatta Varga felé:

– Szégyellje magát, barom!… Micsoda dicsőség nőt ütni?

– Ne avatkozz bele! – hallott be a nyitva hagyott ajtón Bunkó úr intelme. – Menjünk, vagy itthagylak benneteket.

– Kérdjék meg csak őtőle magától, miért kapta? – morogta Varga Kettő mély hangján a sarokból. – Kisgyerekét elrúgni, mert imádkozni akar? Szabad ezt?…

Egy egészen kis darab időre általános hangzavarba fulladt a szép családi jelenet. Az iker, a kislány, a kisfiú bömböltek a rémülettől. Nagyanyjok csitításuk okából rikácsolt és helyeselt az ágyból unokavejének, és kergette fekhelyükre a gyerekeket. Bunkó a kibontakozást és a távozást sürgette az ajtóból. Juci vegyesen jajveszékelt, és rettentő bosszúfenyegetéseket sziszegett Varga felé. Barátnője pedig hol fájdalmában vigasztalta, hol indulásra noszogatta Jucit…

Végre mégiscsak elvonultak.

Varga fél füllel nagyanyósa összevissza sápítását hallgatta, félig mély tűnődésbe merült, amíg megvacsorált. Utána bőségesen megrumozott teáját szürcsölgette. És rakta a kályhát.

Vargán a történtek utóizgulata olyképp jelentkezett, hogy elemi vágy kezdte sarkallni: menjen el hazulról rendes társaságába, a Vitrinbe.

De leküzdötte. És ez a lelki erőfeszítés mintegy visszazökkentette teljes lelki egyensúlyába és önérzetébe.

Kellemes, nyugodt merengésben kuksolt magában a kályha mellett. Gondolatai lomhán foglalatoskodtak ügyebajaival…

Hüm!… Hogy Juci szerint a háziurat rá lehetne bírni…

Ejnye!

A valószerűtlen lehetőségek közé egyszerre teljes valószerűségűnek csöppentek Varga Kettő elé félig már eltemetődött vágyának gondolatsorai a kerékpárról. Az öreg Kahánt vagy Kahánnét arra valóban könnyűszerrel rábírhatná, hogy előlegezzék neki törlesztésre a kerékpár árát. Hogy nem jutott ez előbb eszébe? Hiszen nekik egyre végez külön munkát külön díjazásért…

Varga Kettőt rettentően fölvillanyozta ötlete. Föl is ugrasztotta ültéből.

Az iker ágyketrece mélyén hancúrozott. Jánoska ezt rikkantotta éppen a kis Jucinak:

– Kapsz-e flemmet, mint anyuka!

– Na te! – akarta rendreutasítani Varga fiát.

De közben Lacika fölugrott, és az ágyketrec léceibe kapaszkodva kiabálta apjának:

– Apa, apa, apa. Hamruskázzál nekünk!

– Hamruskázzál! Hamruskázzál! Hamruskázzál! Nincs itthon anyuka! – kiáltozták magzatai Varga Kettő felé. Még az ölbeli fiúcska is sipítozta a karba: – Hamma… ma… apa!

Varga Kettőt kölykös vidámság fogta el. Elővette szájharmonikáját, és fújni kezdte. A gyerekek táncra perdültek az ágyukban, és énekeltek, viháncoltak. A vén süket nagyanyjok is engedékenyen vigyorgott a házibálra… És Varga Kettő közben a háziúrék kölcsönpénzén beszerzendő kerékpár esélyein ábrándozott.

Ha Varga Kettő összeveszett Jucival, ameddig a kölcsönös fenekedés állapota tartott, addig Juci a legálnokabb háztartási szabotázzsal mutatta ki gyűlöletét. Hogy a Varga ételét odakozmáltatta, és a bevásárlásnál nem tudott semmi rendes táplálékot beszerezni?… Na ez mind az enyhébb fajta bosszúeszközei közé tartozott. Ellenben tört, zúzott, tépett, piszkolt a Varga rovására. Fehérneműjébe belemosott irtó bűzöket, a vasalóval kiégette férje ingeit. Az ünneplő ruháját összekente zsírral, kulimásszal. És hát ezt mind tiszta véletlen gyanánt kellett elfogadnia Vargának.

Aznap éjjel Varga édes álmából riadt föl, hogy a konyhában részeg társasággal mulat neje. Kártyacsapkodás, röhejek, öblítetlen társalgás zajlik a konyhában, és a tűzhelyen víz sustorog. Nyilván a két üveg rum elfogyasztására hívta meg Juci a korai korcsmai záróra után Rizát és Bunkót.

Varga alig gurult dühbe. A rumot, tüzelőt nem sajnálta. Juci mulatságát sem kárhoztatta. Azt így is tudta, hogy Juci nem kel föl az ő hajnali elmenetele miatt reggelit készíteni. Csakis álmát sajnálta. Merthogy másnap kétszeres robot várta, hát szüksége volt a pihenésre!

De Varga Kettő higgadtságot kényszerített magára. A párnájának egyik felébe rázta tolltöltelékét, és a másik felét szorosan fejére borította. Ezzel tompította vagy némította el maga számára a konyhából hozzá tolakodó neszeket. És valóban, némi haladékkal, tovább aludt békén.

Vaksötétben rázta föl őt álmából a vén Tulicsné. A vénasszony évtizedes beidegződése folytán, másodpercnyi pontossággal ébredt föl hajnali háromkor. Aztán újra szundikált pont ötig. Akkor megint fölriadt.

Varga maga készített magának reggelit. Majd elvinni való elemózsiát. Nagy választékkal nem rendelkeztek e tekintetben a háborús korlátozások idején. Kicsikét jobban az foglalkoztatta inkább Varga Kettőt, hogy észleletei szerint dermesztő, csikorgó fagy lehetett odakünn.

Varga Kettő új, szőrmével bélelt, kurta bekecset vett egy éve. Tanakodott magával, hogy a förtelmes fagyban, a szabad levegőn, hóval dolgozva, ne óvja-e magát a meghűléstől, hogy magára vegye bekecsét? De sajnálta! Rongyos, foltos munkaruhájának kiskabátja fölé, mint a raktári munkára szokta, felöltötte másik kopott, foltos, rongyos kiskabátját.

Ebben az öltözékben indult el. Ebben vacogta, topogta végig a villamosmegállókat a kegyetlen, zúzmarás, fagypárás sötétben. Aztán az utolsó villamosmegállótól még alapos bandukolás várta a Budaörsi útnak hosszú darabján. Onnan a villatelek viskójához éppenséggel méteres, szűz hóban kellett fölcubakolnia.

Hát az biztos, hogy itt megszolgálta munkabérét Varga Kettő.

A viskó szó szerint alig látszott ki a hóból. Egyik oldalán a hófúvás úgy betemette, mintha óriási, fehér hullám loccsanása merevedett volna meg fölötte. A viskó ajtajához valósággal körömmel kellett árkot ásni. Aztán, hogy a viskó födeléről lehányandó hótömeg az ereszéig ne halmozódjék föl, és a viskó falát ne fenyegesse benyomással olvadáskor, Varga Kettőnek el kellett körüle lapátolni a havat.

Ennyivel lett kész délelőtt tizenegy óráig, amikor a szeszraktárba kellett indulnia.

Irtón összegémberedve kárhozott le a telekről az országútra újra. A raktárig már nem bírta éhen-szomjan. Bevágódott egy korcsmába. Ott kebelezte be ebédjét, és pihent, melegedett meg kissé, a csaposlegénnyel beszélgetve.

Ezek után azonban még raktári teendőit kellett ellátnia késő estig.

Hazafelé erős, belső borzongás rázta a villamosban. Úgy tetszett neki: minden hajszála töve külön viszket, és csípi feje bőrét. Torka száraz volt, szeme égett, tagjaira erőtlenség nehezült.

Hogy a fészkes fene nem eszi meg! Tán csak nem éri utol valami komoly nyavalya, hogy ne bírja elvégezni munkáját a háziúr telkén?…

De hát Varga Kettőnek vasszervezete volt. Otthon bezabált, utánaöntötte, ami szeszfélét hazacsaklizott a raktárból. Azzal ágyba bújt. Egy darabig vacogott, míg el nem aludt. Aztán arra ébredt, hogy rémesen izzad. Dunyhája, minden ágyneműje, inge, csuromvízzé ázott.

Reggelre tűrhetően érezte magát. A beosztott munkarend szerint másnap reggel héttől egyig dolgozott a raktárban. Annak a kis torokfájásnak, rekedtségnek, náthának, ami reggel óta kitört rajta, oda sem nézett Varga Kettő. Megint csak dupla kiskabátban kerekedett föl a hótakarításra.

Súlyosbodott pedig helyzete azzal, hogy reggel óta vad szélvész dühöngött. Zúgva, üvöltve, nyivákolva, sziszegve hordta a sóporszerűvé fagyott havat. Majdnem lerántotta Varga Kettőt a viskó födeléről, amint ott lapátjával hadakozott… Mégiscsak elkészült becsülettel kitűzött munkájával.

Erősen alkonyodott, amikor Varga Kettő odavágta a lapátot. Minden íze csupa láz, csupa remegés, csupa lankadás volt. Alig vonszolta tagjait lefelé a telekről a hóban a maga törte, szélbefútta ösvénykén az országútra. A betegségét, kimerültségét leküzdő képtelen erőfeszítés megizzasztotta a munkájában. Most a fagyos szél újra áthűtötte. Szinte a csontjait járta keresztül. Melegre, pihenésre vágyott, és szörnyű szomj gyötörte.

Beült a korcsmába.

Külön szerencséjére a korcsma mélyén álló nagy vaskályha melletti asztalvégről éppen akkor kelt föl egy bakatársaság. Varga Kettő helyükre telepedett. Teát rendelt, dupla rummal.

Az asztalokon pléhkosarakban hadipogácsa állott. De hát ételre Varga Kettő sajnálta a pénzt, amikor otthon neje főztje várta. Csak ivott és cigarettázott.

A jó melegben a szesznek minden csöppjét külön élvezte. Vészes, belső didergésén enyhített. Hát ivott, ivott, ivott. A teára tömény szeszt kért. Szilvát, törkölyt. Két decinként hozatta, és nehány hajtókával leküldte a torkán.

Már egyetlen kellemes zsongássá lett öntudatának a világ. A korcsma visongó rádiója mennyei hangúnak tetszett…

Mi ez? Mi ez? Tökrészeg!… Körüle a korcsmának minden asztala zsúfolva vendéggel… Az ő asztalához is odatelepedett egynehány idegen ember. Kettő bőrkötényes fuvaros. A harmadik fekete bundás, kövér pofa, valami kupecféle… Azon röhögnek, amit beszél…

A háziúr kell neki adjon kölcsön egy kerékpárra!… Munkára járni és messzibb munkára, csudára jól beválik egy kerékpár az embernek!… A tanyára, ahonnan Pestre jött, szintén a kerékpárral akar eljutni!… Mer a felesége ellenzi, hogy a büdös paraszt rokonaival érintkezzék! Pedig a sok oktalan elherdált pénzen a rokonainál bizony gyűjthetne egy-két holdra… Ennek érdekében és a kisgyerekeiért a korcsmázást is elhagyná… Hiába röhögnek!… Mert most egy kicsit benyalt?… Hát havat hányt ezen az átkozott szelen, és összefázott… De már fizetett itt, és indul is haza…

Indulna is haza!… Már fizetett és fölállt… És áll az asztal sarkába kapaszkodva, ide-oda lengedezve, mint egy kóró a szelen… Közben pedig motyogása visszatér a kerékpárra… Hát nem remekül karikázna most rajta hazáig, innen a messze Budaörsi útról a Zuglóba?…

Ezen röhögnek irtózatosan az asztalnál. Még a szomszéd asztalnál is. A korcsma összes vendégeinek nevetsége tárgya… Ej!

Viszont az eszmélete kihagy… Alakok, tárgyak összekavarodnak, összekuszálódnak előtte… Visszarogyott a padra?…

Nem! Zuhan valami sötét mélybe?… De ezt akarja! Akárhová zuhanni. Csak pihenni!…

– Hagyják! Ebben a döglesztő szélben dolgozott egy háztetőn, itt, egy gyümölcsösben… Embertelenül összegémberedve jött be… Kialussza magát zárásig itt a melegben… Rendes embernek néz ki… Kicsit olyan ütődött alak… Csudára muris volt, hogy ő biciklire ülne, amikor nem áll a lábán se, és amikor az autók is elakadnak a Körúton a hótorlaszok között… Csuda egy pofa!… Húzzuk ide a kemence mögé. Itt nincs útjában senkinek.

Ezek az emberséges csaposlegénynek a szavai… Tegnap is komáztak. Falusi gyerek ő is!… Ő ráncigálja a lábától fogva…

 

*

 

…És ez megint a csaposlegény arca. Vigyorog rá. De amellett istenesen rázza, hogy:

– Gyerünk, gyerünk, koma! Záróra! Szedje össze magát!… Le ne bukjék valahol most a hóban, mert hóembernek lelik meg!…

Jót akar neki ez a csaposlegény. De tuszkolja, tuszkolja kifelé… Mögötte a góré, a csapláros már nem olyan barátságos…

Vuhh! Milyen hideg csapja meg! Még mindig ordít ez az átkozott szél!… Ez kavarja föl ezt a fehér poklot?… Vagy az égből is hull?…

Varga Kettő riadtan állt a mögötte becsapódó korcsmaajtó előtt. Nagyon-nagyon nagy kedve volt letérdelni, és a könyörtelen Égre fohászkodni, hogy ne engedje gyámoltalan állapotában a pusztulásba!… Hogyan vergődik hazáig? Megy még villamos?… Ajjaj! Hiába kotorász zsebében! Utolsó fillérig megitta pénzét! Ajjaj!… Gyalog a Zuglóba innét? Amikor minden tagja rogyadozik az erőtlenségtől!… A nyaka félrefitult… Rosszul feküdt rá… Megnyomta… Fáj, ha forgatja, és anélkül is sajog…

De mit áll itt? Annál rosszabb, minél későbben vetemedik útnak, és a fagy átjárja a két rongyos kiskabátban.

Varga Kettő nekiindult. Csak előbb a korcsma sövénykerítése előtt egy kisdolgát akarta még elvégezni!

Már ott is állt előtte.

Akkor az útról, messziről, egy autó hosszú fénysávot vetett a sövényre és előtte Varga Kettőre. Bosszúsan hátrált előle önkéntelen…

De mi ez? Az autó reflektorának fényében egy kerékpárt látott a sövénynek kisze-kusza ágai között ezüstösen csillogni…

Káprázat ez? A fénysáv már elvonult. De rebegő szeme a fehér homályban is kiveszi a sövényen a kerékpár körvonalait.

Már odalépett. Már fogja a kerékpár kormányát. Mint valami tréfás, élő lény, a kerékpár el akar szaladni, a hóra akar terülni gyakorlatlan markából… De különben is visszatámasztja a sövényhez, hogy rendezze érzéseit, gondolatait Varga Kettő!

Csak nem engedhet annak az erőszakoskodó, részeg hiedelmének, hogy égi csoda helyezte útjába ezt a gyönyörű ezüstös gépet?… De honnan kerül ide? Ki hagyta itt?… Akárhogy néz körül, és fülel körül, egy lélek nincs a közelben!… Itt feledte valaki? Lehet ez? A korcsmába tartozik valakihez ez a gép?

Varga Kettő még zajt és beszédet neszezett a korcsmában. Meggondolás nélkül ment a bezárt, bevaslécezett ajtóhoz, és dörömbözni kezdett rajta:

– Ki az? Mit akar? – hallatszott bennről a csapláros goromba hangja.

– Gyöjjön ki, kérem! – kezdte Varga. – Valami gépet…

– Kotródjék el! Nem vagyok kíváncsi semmire!

– De hát értsen szót!

– Ne dörömbözzön! Zárórán túl van! Ki akar kapni? Vagy rendőrkézre akar kerülni, magánlaksértésért?… Hordja el magát!

A durva, haragos elutasításra és fenyegetésre Varga Kettő tanácstalanul vonult vissza a korcsma bejáratától.

Mi legyen hát ezzel a géppel? Itt hagyni csak nem lehet gazdátlan!… Ellopja?… Vegye úgy, hogy találta?… Talált tárgyat vissza kell adni!… És hátha tetten érik, amikor fogja és viszi a gépet?… Éppen akkor rohanhat ki utána valamelyik útféli házból a gép gazdája… Viszont védekezhet: magával vitte a gépet, hogy átadja rendőrnek, más ne tulajdonítsa el!… Bizonyítja, hogy bezörgetett a korcsmába!

Önmagához szóló fejtegetései megnyugtatták Vargát. De mintegy csak lelki énjét. A testi énje továbbra is tétován, bágyadozva tappogott, lengett a vad szélrohamok közepett, a korcsma udvarán…

Szinte rá kellett egyszerre hangtalan ordítania ernyeteg testi énjére: hát döntsél! Hát mozdulj! Hát itt nem állhatsz a végítéletig!

Odalépett a kerékpárhoz. Eréllyel ragadta meg kormánya szarvát, és elrántotta a sövénytől.

– Csirricsincsirriri! – szólalt meg a gép csengő szava.

Éppen a csengő nyelvét nyomta meg Varga hüvelykje. Rémülten rezzent össze. A kerékpár kiesett markából a sövény alá. De abban a pillanatban Varga Kettőnek agyán valóban kínban fogant eszme cikázott át.

Lehajolt a géphez, és most már készakarva kereste kormányán a csengőjét. Berregtetni akarta. A gépe csengőjének szava a leghamarabb előcsalja a gazdáját, ha itt tartózkodik valahol.

Ha nincs úgy elkényszeredve Varga Kettő, okvetlen kacajra fakad azon, hogy most meg már csak azért sem találta a gép berregtetőjének nyelvét! Ellenben most észlelte, hogy a kegyetlen fagy valósággal hozzáragasztja és égeti tenyere bőrét, ahol a gép ércvázához ér. Ne teketóriázzon hát!…

– Csirricsincsirrirri! – hallatta végre szavát a csengő. És Varga Kettő, jóakarata és jóhiszeme bizonyítására, buzgón, hosszan berregtette a szélsivításba, hócsapzásba, sötétségbe.

De eredmény? Semmi!… Lélek sem moccant semerre!

Hosszú, ideggyötrő pillanatokig várt Varga Kettő. Akkor aztán elhatározólag ragadta meg a kerékpárt, és kivonszolta az útra. Az alsóbb kiskabátja ujja hosszabban lógott ki a fölső alul. Ezzel borította be markát, mint egy kesztyűvel, hogy a tenyere bőrét le ne rántsa a gép kormánya a fagyban… Így is elég vesződségesnek mutatkozott a hazáig való rettentő nagy távra a gép elszállítása…

De a korcsmától húsz-harminc lépésnyi távolban, a rosszul takarított, keréknyom dúlta úton bukdácsolva, már titkolatlan, szívdobogásos örömriadalom vitte Varga Kettőt tova… Ellopta ezt a gépet?… Hát ellopta!… Dehogyis van esze ágában is, hogy talált holmiként beszolgáltassa a rendőrségen!… Felverte már ennek érdekében a korcsmát!… Csörögtette a helyszínen a gép csengőjét bolondjába eleget a tulajdonosa után!… Megkínlódik ebben a szörnyű időben az elhurcolásával…

Ez a gép, ez a csillogó, gyönyörű, kecses, lepkekönnyedségű jószág az övé!… A Jó Ég ajándéka!

Így igen! Varga Kettő lelke homályos zugaiban nem bűntudat feszengett, hanem hittel teli, hálaadó zsolozsma szárnyalt az őt jó szándékaiban és jó reményeiben csoda által is megsegítő Égi Hatalom felé.

A lankadás első hulláma akkor borította el Varga Kettőt, amikor már leért a Szent Imre herceg útjára. Ezen a környéken csak egyszer járt gyalog. És akkor roppant egyszerűnek rémlett az útvonal. Mindig egy irányban jött, úgyszólván a Rákóczi úttól föl, egészen a Gömbös Gyula útig. Itt csapott nagyon keveset jobbra, úgy emlékezett, és már újra egyenesbe került a Budaörsi út torkolatához érve. Hát most jövet, nagyon helyesen, balra fordult a villamossínek mentén… De már úgy rémlett neki, az az utca, amelyikhez valami terebélyfákkal tele tér sarkán ért, nem olyan távlatos út, mint amilyennek a Hegyalja utat tartotta meg emlékében.

A fás tér?… Az vágott tájékozó ösztönével. De az utcát, amelybe betért a Gömbös Gyula útnak egy kis emelkedője után, keskenyellette, és a folytatását, a Győri utat éppenséggel ismeretlenellette Varga Kettő kettős házsorával és egymásba bomló fasorával. Balra ferdülő iránya sem stimmelt neki.

De hát a förgeteg most tombolt legduhajabbul. Egy árva lélek nem járt az éjszakában, akitől útbaigazítást kérjen… Hát egy-egy csüggedt szusszanatot tartva Varga Kettő, vánszorgott tovább a csoda adta géppel.

Hohó!… Amikor már mind erősebben kezdte környékezni a kétség, hogy tévúton halad, egyszerre a Déli pályaudvar hídjához ért a Márvány utcában. Megremegett szinte az örömtől. Mégis csak jól megy! A hídra jól emlékezett, hogy áthaladt rajta, és végigbámulta róla a sínpárokon tolató vonatokat… Csakis ez lehet az!

Új erőre kapva, bátran fordult rá a hídra.

Akkor, amint már a túlsó végénél tartott, a Márvány utca falához lapult csuklyás rendőrőrszemet ismerte meg a leborított utcalámpa fényénél a hóförgetegen át.

Varga Kettő kis híja össze nem roskadt a rémülettől. Bűntudata első pillanatban azt akarta elhitetni vele, hogy őt várja itt az a rendőr a lopott kerékpárral!

Menekülnie, visszaszaladnia mindenesetre késő. A rendőr is fölfedezhette őt a hídon, úgy, mint ő a rendőrt. Meg kell őriznie a nyugalmát. Össze kell szednie magát, ha netán kérdőre vonná: hova tart ebben a rémes éjszakában a biciklivel?… Meg ne álljon! Haladjon, haladjon, haladjon előre bátran a rendőr előtt!

A pillanat vakriadalmában Varga Kettő éppen az ellenkezőjét cselekedte annak, amit cikázó gondolatai sugallottak. Képtelen volt egyenest a Márvány utcának tartani, a rendőrőrszem felé. A Pálya utcán tért le, gyanúsan, menekülésszerűleg.

Valami ostoba dac tartotta kábulatban: jöjjön utána, és fogja el a rendőr őt, ha akarja, ő nem keresi ezt!

Bukdácsolt tovább, hátra sem nézett. Mígnem odaért, ahol kettéválik az utca, lefelé a Krisztinába és egyenesen a pályaudvar mellett…

Hát hova jut itt tulajdonképpen?

Varga Kettő bambán megállott. És most fordult végre hátra is: követte-e őt a rendőr?

De az utca előre, hátra, balra néptelen volt. Csak a pályaudvaron, alant csörömpölt egy vasúti szerelvény, mozdony füttyentett egy éleset a förgeteg zúgásába, és vasutasok ordítozása harsant bele…

Varga Kettőt akkora gyöngeség lepte meg hirtelen, hogy megingott a lábán. Aléltság húzott át agyán kétszer is. Önkéntelen a fal mellé húzódott a sarkon, és odatámasztotta a gépet…

Számot akart vetni magával: meggebed-e ezzel a géppel bajlódva, ebben a szörnyű útban?… vagy bírja-e?… Rendőr akadt elébe! Nem kellene-e átszolgáltatni neki a kerékpárt mint talált tárgyat?… Úgy mindenképpen megkönnyebbül!… Menjen vissza az őrszemhez? Ne menjen?… Kitől tudakolja meg itt: merre tartson? Ez a hely nem lehet a Gellérthegy oldala, ahová a vasúti hídról került, és ahonnan egyenest az Erzsébet hídra vághat le!… Hol van tulajdonképpen?… Nem bolyonghat egész éjjel vaktába!… Mit tegyen?

Varga Kettő szinte észre sem vette, hogy közben gyöngesége a gép mellé kucorogtatta le a fal tövébe… Ott két könyökét térdének támasztotta, két öklét a homlokának, és hagyta, hogy erőt vegyen rajta a csüggedés, tanácstalanság, magára hagyottság érzete…

Felkecmeregjék-e egyáltalán még ebből a pihenőjéből?… Számot sem vetett vele!… Megfagy itt a fal tövében?… Megfagy…

 

*

 

– Hé, atyafi! Maga itt vesz szállást magának?

Ez a csuklyás rendőrőrszem!

Varga Kettő tökéletes fásultsággal vette tudomásul, hogy esettségében a véletlen gondoskodott a megoldásról: mi történjék vele.

– Csak pihenek! – emelte szemét a rendőrre. És őt magát is megdöbbentette hangja színtelensége meg az, hogy még egy-két szót kiejtenie is külön erőkifejtését igényli.

– Csak pihen? És majd odaragad hullakocsi tölteléknek! – szólt rá erélyesen a rendőr. – Keljen-keljen föl!

Az utóbbi noszogatás már szükségtelen volt. Varga Kettő már nekifohászkodott, hogy a fal párkányába kapaszkodva föltápászkodjék.

A rendőr közben megfogta a kerékpárt, és valószínűen a Varga Kettő rongyai és a remek, csillogó, drága gép közötti gyanús ellentét hatására, szigorú hangon firtatta:

– Magáé ez a gép?

Varga Kettő ide-oda támolygott. Halásosan fáradtnak, részegnek, bambának érezte magát. Kezével a falnak támaszkodott végül is. Így nyögte ki:

– Hátha találtam?!…

– Majd jobb időre a vicceket! – ripakodott rá a rendőr. – Mivel tudja igazolni magát?

– Én?

– Nem! A római pápa! Van munkakönyve?

– Az van! – felelte Varga, és az örökké nyakában lógó piszkos vászonzacskót előkaparászta, kihúzta belőle az éppen nemrég újított munkakönyvét… Közben megint akkora mérvű gyöngülés fogta el, hogy háttal a falnak dőlt, úgy nyújtotta át a munkakönyvet a rendőrnek: – Tessék!

Szemét behunyta, és valami szívfacsaró minden mindegy érzésével készült rá, hogy őszintén elmeséli az egész esetet, hogyan jutott a géphez, és ha hiszi a rendőr, hiszi, ha nem?… hát, hát… így is legjobb volna megdögleni már!

A rendőr pedig közben kézi villanylámpájával előbb a gépre világított. Kerekén ott fityegett az emailozott táblácska:

 

VARGA JÁNOS

Mexikói út 54.

16.857.

 

Aztán a munkakönyvbe pillantott. Ez is Varga János névre szólt. Sőt még a Mexikói utat is lakóhelyéül jelölte a Zuglóban. A számot már figyelmére sem méltatta a rendőr. Tovatűnt máris belőle olyan föltevésnek árnyéka is, hogy akivel itt összebotlott, nem rendes egyén.

– Rendben van! Rendben van! Dugja el a könyvét! – adta vissza Vargának. Aztán sokkalta enyhébb dorgálás hangján tette hozzá: – De minek issza így le magát?

– Nagyon fáztam! És nem ettem! – tagolta ki végre az első épkézláb mondatot Varga Kettő.

– Hát micsoda mesterember maga?

– Én?… Vici.

– Vici?

– Meg szeszraktárban dolgozom!

– Ahán! Ott szopta le magát!

– Nem!

– Nem?

– Havat hánytam.

– Hava-a-at? Hol?

– A háziúr telkén! A Budaörsi úton. Egész délután! Meghűltem!

– Nem gyerekjáték! – méltányolta a rendőr. – Szóval azután itta le magát. Most már értem. De hát ennyire? Nem gondolt rá, hogy otthon is megteheti vagy közelebb, ha már olyan messze lakik. Persze, kerékpárra ülni, most… ebben az istentelen szélben!… ha arra számított?…

– Én nem ültem rá! – kezdte volna Varga Kettő a vallomását, hogy mennél hamarabb átessék rajta, ne álligáljanak itt, társalogva.

Csakhogy a rendőr, mert jószívű, értelmes ember volt különben, így vágott közbe:

– Hát ide hallgasson, ember! Hogy maga nem jut el haza ilyen állapotban se biciklin, se gyalog, ha itthagyom, arra mérget ihatnék! Itt az őrszobában, az utcában megmelegszik egy kissé. Van egy kis paszulyleves maradékom a vacsorámból, azzal megkínálhatom, ha annyira éhes… Jöjjön velem…

– De, de, nézze…

– Sose szabadkozzék! Gyöjjön csak!

Megfogta Varga Kettő vállát a rendőr, és nógatni akarta. De Varga Kettő a gépre mutatott:

– A gépet én a Budaörsi…

– Majd azt csak hagyja! Tolom én. Maga inkább vigyázzon a lábaira, hogy ki ne szaladjanak maga alul… Induljunk csak!

Varga Kettő most már abbahagyta az ellenkedést. Támolyogva, a falnak lökődve, szótlan ment a rendőr mellett. Teljes ostobaság ülte meg agyát a helyzet felől.

A rendőr magatartása semmiképp sem vallott arra, hogy valami fondorlatra készül ellene, látszólag kegyes szavai mögött. De hát a bűntudat Varga Kettővel rémeket láttatott. Az alatt az ötven lépés alatt, amit némán tettek meg együtt az őrszobáig, Varga Kettő nem tudott parancsolni képzeletének, hogy úgy ne fesse eléje a helyzetet: amikor a bicikli miatt dörömbözött a korcsmaajtón, a bicikli gazdája benn ült, és amikor berregtette a bicikli csengőjét, mind-mind annak vették odabenn, hogy ő is be akar hatolni tovább inni vagy pihenni… és hát amikor a bicikli tulajdonosának nagy elképedésére a bicikli eltűnt, akkor rögtön telefonált a rendőrségre! Hiszen a telefont ott látta a söntésasztal mellett… A rendőr viselkedésére pedig az jutott eszébe: hányszor mesélte a Rajzoló, hogy a vallató rendőrök angyali szelídséggel beszélnek az elcsípett gazfickókkal, és egyenesen azt színlelik, akárcsak szó szerint hinnék védekezésüket… de aztán egyszerre lecsapnak az áldozatra, és annál keservesebb a nemulass…

Varga Kettő közvetlen az őrszoba előtt, szokása ellenére, maga szólalt meg:

– Ezt a gépet én…

– Jó! Ne féljen! – vágott szavába a rendőr. – Behozzuk! Be! Eltűnhet őrizetlen nagyon könnyen…

– Az őrszobáról?… – makogta Varga.

– Mi az hogy? Csak innen leginkább! Csak a mi környékünk csinál ilyen éjjel is forgalmat. És micsoda alakok fordulnak meg nálunk?… Nem a papnöveldéből… Menjen csak előre. Itt vagyunk! Nyisson be!

Varga engedelmeskedett.

Benyitott az őrszobába. Egy rendőrt látott háttal ülve az íróasztalnál. Meg sem fordult az ajtónyitásra. Mögötte az ő rendőrje a biciklit gördítve tuszkolta befelé:

– Üljön le csak oda! – mutatott a fal mellett egy székre. És a gépet a fal mellé állította. Majd a kartársához ment, és azt mondta neki: – Ez a szerencsétlen itt a sarkon gebedt volna meg. Behoztam, hogy melegedjék, és odaadom neki a levesemet, mert éhes!

A másik rendőrt láthatólag nem érdekelte a Varga személye. Egyáltalán rá sem nézett.

– Randa szél van! – ennyit mondott rendőrtársára pillantva. Aztán újra belemélyedt egy rikító rajzos födelű könyvecskébe.

A másik rendőr aztán bement a másik szobába, és huzamosabb időre maradt ott.

Varga Kettő összegunnyadt a széken, az édes, életmentő melegben. Belenyugodott, hogy elfogták a biciklivel, de egyelőre a félelmetes rendőrmarok nem szorítja. Mit tehet egyebet, mint hagyja a dolgokat menetükre? Már-már bóbiskolni kezdett…

De a másik szobából étvágyingerlő levesillat gomolygott ki emebbe. Ez ébren tartotta. És némi várakozásra a rendőr egy tálcát hozott ki, rajta gőzölgő lábas, benne kanál és mellette egy darab kenyér is.

– Lásson neki, ha ízlik! – kínálta Vargát, és a térdére rakta a tálcát. Azzal elfordult tőle.

Varga Kettő mohón kapott a kenyér után, nagyot harapott belőle, a paszulyleves meleg folyadékából szájába löttyintett egy kanállal, és habzsolt, csámcsogott. Így még nem ízlett neki soha étel, mint ez!

Ejna! Közben jutott eszébe, hogy legalább annyit illett volna az étel átvételekor mondani az emberséges rendőrnek, hogy köszönöm! vagy mi?… Mekkora muflonc! Most már hagyja! Majd a végén megköszöni neki, ha bekebelezte az ételt, és visszaszolgáltatja a tálcát. Mivel jelenleg a rendőr odaülve társához, halkan cseveg vele… Úgy veszi ki, szolgálati ügyekről!… A másik rendőr hol érdeklődést mutat, hol több kedvet arra, hogy könyve olvasását folytassa…

Éppen amikor Varga Kettő az utolsó morzsalékot szedte föl körmével a tálcáról és dugta szájába, nagy riadallal vágódott ki az őrszoba ajtója.

Egy behavazott, csuklyás, fiatal rendőr véres fejű, micisapkás pofát lökött be az ajtón. Mögötte egy hatalmas termetű ember és még egy másik, finom, városi bundás egyéniség.

A két rendőr az íróasztalnál rögvest fölugrott.

– Lakásnyitogatás! A padláslépcsőn csípték el! – tudósította őket az újon jött rendőr.

– Biztos urak! – nyávogta szívet tépően erre a véres fejű micisapkás. – Ne lássam az édesanyámat, ha srenkre mentem. Fáztam, behúzódtam egy házba, a padláslépcsőre, hogy meg ne fagyjak…

– És ez a kis csomag kulcs, a sperhaknival? – csörgette a rendőr a micisapkás véres arca elé a betörőkészségét: – Amit eldobtál?

– Nem érti meg, apucikám! – hadarászott kezével erre a másik rendőr a vinnyogó micisapkásnak. – Ez kötél, az elsötétítés alatt!

– Azt is érdemel! – bömbölte bele a termetes egyén. És fújt és hadonászott. De láthatólag készakarta fölháborodása nagyobb felét, mint önként gerjedt föl benne.

Az elegáns bundás mérsékelten helyeselt neki. Úgy rémlett, enyhítene az úgyis összepüfölt betörő sorsán.

– Fölvesszük a jegyzőkönyvet mindenesetre! – mondta az egyik rendőr.

– Telefonálok! – mondta az újonjött és ment.

Varga Kettő halálra váltan bámult a jelenetre. A kerékpárlopás is kötél, az elsötétítés ideje alatt… Most már tisztáznia kell ezt a gépügyet itten!… A tálcán az üres lábasban csörgött a kanál, annyira reszketett a keze, amint fölkelt, és az ő rendőrjéhez ment:

– Alássan köszönöm a szívességét!… De mármost hallgasson meg engem!…

– Jaj, barátom! Most útban lesz itten nekünk maga! – vette át a rendőr idegesen Varga Kettőtől a tálcát, és tette le a székére: – Menjen most már dolgára. Evett, melegedett… Pucoljon!

Közben taszigálta Vargát az ajtó felé.

– Hát ez a gép!… – kezdte volna Varga, és már a rendőr utolsó taszítására elment volna mellette.

De a rendőr ragadta meg a csodagépet kormányánál, és így nyomta a Varga kezébe:

– Nahát, itt hagyja a gépjét? Ne marhuljon! Mi őrizzük magának?

– Nem maguk, hanem… – akarta mégiscsak megértetni Varga a helyzetet: – Értse meg…

Hiába! A rendőr dühbe gurult ennyi makacsságon:

– Bánom is én! – ordította Vargára. – Akárhogy cipeli el. Rá tud ülni? Nem tud? Itt nem babusgathatom! Vagy azt akarja, vigyem a sitibe? Ott akar aludni? Nem akar hazajutni? Nem?

– De, hogyne!

– Akkor meg lóduljon hát a frászba! – lökött egyet a rendőr Varga Kettőn, hogy gépestül kigurult az ajtón az utcára.

Nos, itt már nem akadhatott kétsége, hogy a tündéri csillogású kerékpárt hivatalosan tulajdonába erőltették. Miféle csoda, miféle félreértés van emögött?… Keresse? Azon legyen inkább, hogy szedje össze ereje minden morzsáját, és gördítse haza ezen a süvöltöző fehér poklon át a gépet.

Varga Kettő a melegtől, a levestől mégiscsak jóval felüdültebben ereszkedett alá a Krisztina körútra. Tájékozódni most sem tudott egy szemernyit sem: merre jár. De haladt az orra után a továbbiakig.

Végre valamivel az Alagút előtt feltűrt nagykabátos éjjeli kóborló keresztezte az útját.

– Jól megyek én a Zuglóba, alássan kérem? – vette le előtte Varga a fövegét.

– A Zuglóba? – ámult az éjjeli csatangoló. – Jól!

– Csak egyenest? – érdeklődött Varga.

– Hát nem éppen! Itt végigmegy az Alagúton és át a Lánchídon, aztán tovább, ki az Andrássy útra…

– Akkor már tudom!

Ettől fogva Varga Kettő már csak azért küldött nyomorú fohászokat a szélvész dúlta ég felé, hogy össze ne rogyjék a hazaútban.

Vitte a gépet! Dehogy! A gép vitte őt. A varázslatos tudat, hogy a hőn óhajtott vasparipát magáénak mondhatja! Mint az új idők Táltosát, amit szegénylegény létére mégiscsak elköthetett a Kegyes Gondviselés kifürkészhetetlen akaratából.

Hányszor hagyta el ereje?… Az utolsó kilométert rettenetes útjából Varga Kettő már úgy tette meg, hogy neki-nekiiramodott, míg egy csöpp szusszal bírta, aztán nekidőlt egy falnak, egy fának, egy padra ült le, és megint nekiiramodott a következő megroskadásig…

 

*

 

Hajnali háromkor a vén Tulicsnénak ébredése előtt rémes álma volt. A hentesboltban járt, és amint fölnézett a húsakasztó kampókra, hát azon kettévágott és még kínlódó emberek lógtak… Akkora mérvű iszonyat szorította össze öreg szívét, és verejtékeztette meg beteg, vénhedt testét, hogy hangos sikolyt hallatott a szoba csöndjébe…

Juci is fölriadt édes álmából:

– Mi leli? Hallja! – csapott át a nagyanyja ágyafájára.

– Jaj, de borzasztót álmodtam! – mondta a vénasszony. – Hol van Jankó? Itthon van?… Soká maradt el… Te elaludtál. De én figyeltem.

Juci fölkattintotta a villanyt, és elhűlve látta Varga üres fekhelyét.

– Evvel valami történhetett!… Hogy a kutyák húzzák ki a belit ennek a disznónak, hogy ilyen időben küldi ki… Mit kéne tenni?

Juci és nagyanyja égő villanynál tanakodtak, szorongtak: hol maradhatott el a család fönntartója? Juci már pityergett egy verset, és öltözött, hogy a háziúrékat fölveri, és telefonáltat velük a rendőrségre: netán tudnak valamit férjéről?

A nyugtalanság forrpontján, amint Juci hálórongyaira kapott télikabátban irgett-forgott a szoba közepén… csoszogást, matatást neszez az ajtónál…

Odaugrik. Hát a nyíló ajtóval együtt bukik be férje, havasan, hullafehéren, ájultan a két karja közé.

Sikítozva, dülöngélve húzta be ágyáig és döntötte le rá. Aztán sírva, jajveszékelve rázta, simogatta, élesztgette, míg végre magához tért. Akkor Varga legelső szava:

– Menj le! A ház szegleténél egy gép!… Az enyém! A mienk!

– Félrebeszélsz?… Micsoda gép?… Magadnál vagy? Drága kisapám!

– Menj a gépért! Ne lássák meg! – mondta nejének, nyöszörögte inkább, irtózatosan koszlott hangon Varga Kettő: – Majd elmondok mindent!

Hát Juci kiinalt az utasítás szerint. És kisvártatva begördítette a ragyogó, gyönyörű kerékpárt az ajtón.

Közben a vén Tulicsné, betegségét feledve, kelt ki ágyából. Sürgött, gyöngédkedett veje körül. Alágyújtott a kályhába készített langallónak…

Varga Kettő reménytelenül késznek látszott. A két nő kétségbeesve forgolódott körülötte. Kifűzték bakancsát, leráncigálták havas ruháját. Dörzsölték tagjait. Itatták meleg levessel. Míg valami kevés lelket vertek bele. Akkor szaggatott, keshedt szavakkal elmesélte nekik a képtelen, magának se hihető esetét a kerékpárral…

– Csak azt, csak azt, mondom, mondom… jól megértsék!… Tesz, tesz az Isten csodát!… Csodát! Olyanoknak, akik… nagyon-nagyon fohászkodnak Őhozzá! Higgyék ezt, vagy nem?… Én tudom!

Künn még mindig bömbölt a hóvihar. Az ablakokra fantasztikus jégvirágokat rajzolt a csikorgó. Minden pirkadat tele fogékonysággal a bizarr, a rendkívüli iránt.

Varga Kettő ábrázatán együgyű rajongás önkívülete torzult. Szeme az öreg Tulicsnén csüggött, aki teljes hittel, szájtátva igenelte veje szavait…

De különös! A hitetlen, vásott szellemű Juci is elfeledte szokott gunyorosságát, kicsinylését, vihogását. Döbbenten bámult, mint akit időleg szintén hatalma alá kényszerít a megszállottság hangja…

Végül is, amint Varga Kettő ziháló tüdővel visszahanyatlott a piszkos párnára, és kimerülten, csöndesen pihegett… Juci ráhajolt, megigazította feje alját, megsimogatta homlokát, és gyöngéden susogta:

– Csak durmolj most jól, drága kicsi szívem! Jobban leszel majd!

Szeretetteljes csókot nyomott Varga borostás képére. Úgyhogy boldog mosollyal szenderült el…

 

*

 

De pár óra múlva Varga Kettőn kegyetlen láz tört ki. Hánykódni, forgolódni kezdett. Lelökte magáról takaróját. Fölült az ágyán, és vértolulásos arccal, összevissza kiáltozott.

Sándor bácsiját hívta… Túzokot látott a mezőn… És árvizet… Ó…

Ki akart ugrani az ágyából és elrohanni. Amikor visszanyomták, akkor egy kis szundítás után hanyatt fordult, és tátott szájjal kapkodott levegő után. Végül megint felkönyökölt, és énekelni kezdett. Valami zsolozsmát fújt zagyva szöveggel, amit búcsúkon énekelnek a hívek…

Juci felöltözött, hogy a szeszraktárba indul, bejelenteni férje betegségét, és kihívatja hozzá az OTI-orvost.

A ragyogó gépet a Varga ágya alá dugta. Eléje a dagasztóteknőt húzta. És elpályázott.

De már a lépcsőn lemenet okosabbat gondolt: Kahánéknál kopog be, majd telefonáljanak ők a szeszraktárba, mert az ő munkáltatásuk közben betegedett meg férje, és gondoskodjanak ők orvosról!…

 

*

 

Varga Kettő két kegyes önkívület között ébredt föl keserves bosszankodással. Juci és nagyanyósa összevissza ráncigálják, hengergetik ágyán. Nem hagyják pihenni. Tiszta ágyhuzat miatt vacakolnak vele. Hideg, tiszta ingbe bújtatják. Minek ez?

Amikor másodszor zuhant mélységes, ájulásszerű álomba, abból újra fölrázták.

Az orvos tapogatta, kopogtatta hátát, mellét, és hallgatta gumicsöves kagylót nyomva melléhez a szívverését. Juci és nagyanyja segítettek az orvosnak ülve támogatni a beteget. És sírtak hangosan, két szólamban…

Nekik szólt az orvos:

– Hagyják! Készen vagyunk. Takarják be!

Varga Kettő a párnán visszahanyatlottan, furcsa félálomban hevert most. Nem érzett semmi gyötrelmeset vagy kellemetlent. Csupán az is nagy erőfeszítésébe került, ha szeméről föl akarta húzni szemhéját. A szempillái sövényén át látta csak, hogy az orvos kissé távolabb inti ágyától övéit. De ott áll a sarokban az öreg Kahánné, mellette veje, a Varga volt főnöke és a Kis Sógorné, a legidősebb, nagyon szelíd Kahán lány… Az öreg Kahán is mögöttük krákog…

Ezek miatta látogattak ide. Ezért húztak ágyat, és vertek port, és riogatták ki a gyerekeket a konyhába.

Az orvosnak Varga Kettő hiúz füle minden fojtott szavát hallja:

– Hát sajnos, tüdőgyulladás! Amellett még mellhártya komplikációk is fölléphetnek. De remek szervezet! Ki fogja bírni. Csak kedves menyecske, pontosan betartani aztán minden utasításomat. Maga pedig, nénikém, feküdjék ágyba. És ne nagyon ugráljon ki. Nem ajánlom!…

– Ó, hát kár is értem, doktor úr? – hallatszik erre a vén Tulicsné szipogásos, pityergéses hangja. – A vejem álljon lábra. Ő ne hagyjon kenyér nélkül ennyi szájat itten.

– Tégy meg, Simonkám, amit lehet, kérlek! – szólal bele itt a Varga Kettő volt főnökének érces basszusa. – Ennél jóakaratúbb, szorgalmasabb, becsületesebb embert én nem találtam még az egész gyakorlatom alatt…

– Tudjuk azt mi, doktor úr! – hangzik itt közbe az öreg Kahánné megindultságtól reszkető hangja. – Minket is kétségbeejt ennek a derék embernek az állapota. Bár, ugye, nem hibáztathatnak bennünket, hogy fizetésért munkát bíztunk rá, és ő maga hajtotta magát erején felül…

– Még így is, ha tudom, hogy ez a következménye, dehogy küldöm a villatelkünkre! – dörmög bele az öreg Kahán. – Rogyott volna össze a hó alatt a fenébe az a kaliba ott nekem… mint ezt az áldott, jó gyereket baj érje!

Juci ezalatt folyvást hangosan bőg. Neki mondja Kahánné:

– Nekem aztán Jucika átjöjjön, ha akármire van szükségük! És tudasson minket, hogy van az ura.

Most az orvos kezdeményezésére általános búcsúzás, csoszogás következik.

Aztán az ajtóból Varga János Kettőné született Tulics Judit még mindig hangosan bömbölve jön vissza az ágyhoz, és kezét tördelve ezt hebegi:

– Ó, Édes Jó Istenem! Mindennap imádkozok inkább Hozzád, csak ne engedd, hogy ez a drága lelkem itt hagyjon minket!…

– Most ne háborgasd már, hadd aludjék! – inti a vénasszony unokáját. És a konyhaajtón besettengő dédunokák felé süvölti. – Künn játsszatok! Csöndesen! Mert nagy beteg apuka!

Varga Kettő félálomszerű gyöngületben neszezi mindezt ágyán. Olyannyira nem sínyli a betegsége súlyát! Majdnem áldja! Mert tanúja lehet, hogy környezetének mennyire kegyében, szívében van. Meghatottságát éppenséggel megkoronázza a nejének vásott szellemében való megtörése és őérette susogott ájtatos, alázatos fohásza az annyiszor esztelen vakmerőséggel megtagadott, megcsúfolt Mindenek Urához!… Hát ez a tény Varga Kettőnek együgyű, durva vonásait szinte megdicsőíti, átszellemíti!…

 

(Műhelyszabatosság mellett maradva, ezt az utolsó részt inkább

 

függelék

 

címével illetheti.

Mert maga a történet tulajdonképpen az előző részben lezárult. A befejezés ugyan kissé szokatlannak tűnhet, de okvetlen a megnyugtatóak közé számítható. Főként is a kornak szellemében.

Korunk szelleme, ugyanis a maga remekbe csinált szavával, az emberi lélek legmagasztosabb érzését úgy nevezi: „hivatástudat". És lehet, hogy tökéletesen igaza van ebben.

Emberi lélek, az élet csúcsán vagy mélyén, nem érezhet dicsőségesebbet, mint azt, hogy ezen a sárgolyón hivatását kellőleg, tisztességgel betölti!

Na jó! Ez nem azonos azzal, ahogyan éppen a mai időkön harapózott el az a divat, hogy több, kétségek közt tisztelt nagyság csapkod a mellére saját magának és hirdeti: Én! Én! Én vagyok az Idők Lelkiismerete, és Magamat nevezem ki Tulajdon Nagyságom biztos megállapítójának.

Ne-ne-nem! Ezt a ténykedést és a mögötte fortyogó hiedelmet az orvostudomány egyszerűen megálo- meg cézáromániának minősíti. És az illetőkkel nem azonos szellemiségű embertársak hogyan reagálnak rá? Hát ha szerencsétlen az illető, akkor szánalommal. Ha kártékony, akkor dühvel és utálattal. Ha ártalmatlan, akkor kacajjal. Mint a bohócok működésére! Kivéve, hogy azok helyükön vannak hivatástudatuk tekintetében is.

De hát másról van szó!… Azokról van szó, akik akár jó nevelésükből, akár keresztényi alázatukból kifolyólag szerénységükben esetleg maguk is alábecsülve magukat végzik munkájukat az életben, nem foglalkozva folyton hivatástudatukkal, hanem betöltve azt. Hát hogyha ilyen egyéneket, akár Varga János Kettők is az illetők, egy a sok-sok-sok szürke Vargából… valódi megbecsültetés ér, hivatástudatuk méltánylata ér, amit valósággal kikényszerítenek példájukkal embertársaikból, és azok szívbéli szeretetén is így ujjonghatnak… akkor bizony ezt bármi körülmények között is, életük fénypontjának, sőt értelmének és minden happy end happy endjének tekinteni okvetlen lehet.)

 

*

 

De hogy következzék végre maga a „Függelék” is…

Hát Varga Kettő, amint bamba és boldog megindultságban hevert ágyán, annak tudatában, hogy környezete így megbecsüli, félti, szereti őt… egyszerre újabb társalgás hangjai érték fülét.

– Alszik ez vajon, vagy nem is tud magáról? – hajol feléje Juci.

– Hagyd őt! Így gyógyul, ha pihen! Inkább mondd el csak még egyszer, csak félig értettem meg, hogyan jutott ehhez a géphez?… Mert ezért maradt el! – érdeklődik a vén Tulicsné.

– És ha csórta! Mondd má! – felel Juci.

– Csapta? Elcsapta?… Mondod!

– Igen! Ott felejthették valahol. Részegen elejthették az úton ebben a ronda zegernyében, és ő megtalálta, elhozta. Így jobb magának?… Felőlem legyen nem szajré!

– Találta… találta! De mintha aszonta volna, hogy a rendőrségen ráírták!

– Egy fenét!

– Egy fenét? Nem igaz?

– Ide hallgasson! A rendőrségen, ahová bevitték őtet részegen a géppel, és a munkakönyvét kérték, látták, hogy a gép címkéjén az ő neve van!

– Az ő neve van?

– Igen! Varga János!… Véletlen!… Itt lakik ez is az utcában. Ez stimmelt!… De Jankó meg se nézte a címkét. Azért tartja égi csudának, hogy a rendőr kezébe nyomta a gépet, és kilökte az őrszobáról. Mikor volt az uram nem marha?

– Haj! Haj!… Értem! Értem! De nem sülhet ki utólag, hogy ez lopott gép?

– Majd arról teszünk! Hozok marató savat és vaslakkot. Azzal megagyusztálom a gépet, hogy a gyártója sem ismer rá!

– De nem félsz az Istentől? Akié volt, az keresi. Talán valami szegény ember!

– Frászt! Ilyen kerékpárt nem tart szegény munkás magának. Tudja, kié lehetett ez? Valami kényes burzsuj kölyöké. Most mind ezen járnak, mert elvették az autójukat, és motorost is nehéz tartani és venni a benzinkorlátozás meg a rekvirálás miatt.

– Értelek!… Lehet!

– Az uramnak pedig kell szegénynek a gép. Villamospénzt takarítunk vele!

– Azt elhiszem! Én csak egytől tartok! Benned nem áll a szó, Jucikám! Majd egyszer, ha összevesztek, utcahosszára fogod sipítozni az urad után, hogy biciklitolvaj!

– Mi az?… Hallgasson!… Fenn van ez?… Nem?… Mintha nem is lélegzenék!… Ájult?… Ó, Istenem!

– Igen! Most odavagy érte! De máskor hajtod, szidod és gazemberezed!… De úgy segítsen meg az Isten, ha ezzel a biciklivel bajt csinálsz neki, hát én adom kezébe a szekercét: üssön agyon!…

 

*

 

Varga Kettő ezalatt a párbeszéd alatt a felmagasztaltatása érzeteiből a legfertősebb valóságba esett vissza… Kínigézettel érte őt a két nő minden szava. És szörnyű szorongattatásában, védtelenségében szabadulásért az Úrhoz fohászkodott…

 

*

 

Hát talán meg lehet kísérelni annak leírását, hogyan tett az Ég csodát, a Varga Kettő együgyű képzelete szerint, az ő keserves lelki gyötrelmének eloszlatására…

Az eszes, önképzett kifutó Varga János Egy-nek Lelke ott ocsúdik föl az Üdvözültek Honában.

Visszás, döbbent fejcsóválással állja körül őt a többi Lélek. Mert hiszen míg más üdvözült búcsúztatójának a földről sírás hangzik föl az Égbe, Varga Egynek búcsúztatója a gúnykacaj. A Halál sem volt kíméletesebb hozzá, mint az Élet. Nem fukarkodott az sem rúgásaival iránta.

De most, szokás szerint, Varga János Egy Lelke, a többi Lélekkel együtt, lefigyelt az Égből: vajon mit váltott ki még továbbra a földi élet zajgásában a Varga Egy emlékezete.

Lakásadói, akiket majdnem családjának tekinthetett, a halálhírre buzgóan szedik össze Varga Egy holmijai közül a megkaparinthatót. De egyöntetű és heves a bosszúságuk, hogy kedves lakójuk legértékesebb holmija, a kerékpárja, vele tűnt el, megboldogultakor.

Varga Egy igazán jót nevethet az Üdvözültek Honában álcsaládi köre fölsülésén, a többi Lélekkel együtt.

Hát az a személy, akinek szíve legbensőbb érzeményeit ajándékozta a kifutó Varga Egy? Az is éppúgy dúl-fúl, kesereg és teszi a szemrehányást önmagának, hogy minek is eresztette biciklistől útnak a paliját?

Ezen a piszkos lelkű, feslett némberen aztán egyenesen élvezetes a Varga Egy mennybéli hahotázása.

De mi legyen hát valójában azzal a remek kerékpárral, amely immár gazdátlan, ott áll egy korcsma sövénykerítéséhez támasztva?

No ni csak!… Hiszen előzőleg a korcsmában Varga János Egynek egy névrokona vartyogott közröhejre, hogy mennyire sorvadozik egy kerékpár után!… Szent hite a toprongyos fickónak, hogy egy kerékpárral, mint egy táltosparipával, a szerencséjét éri el!… Könnyelmű feleségének és megkergült környezetének légköréből a tanyasi atyafiai társaságába akar látogatni a kerékpáron… Egy darabka föld az ő álma! Arra kuporgatna. Oda akarna vonulni öregségére családjával, arra a darabka földre!

Ejnye hát! Varga János Egy, a boldogtalan életű, de eszes, tanult kifutó, az üdvözülésben megvilágosodva, másként ítéli meg már a dolgokat, mint odalenn a földön. Már tudja, hogy a tudás, a Szellem, az emberi lélek üdítése és megbékítése helyett kiábrándítására szövetkezett a Gonosszal. Névrokona, Varga Kettő, az Úr kegyeltje. Mert ha neki nullán aluli a fogékonysága a szellem minden megnyilvánulása iránt, annál több hitet és szeretetet rejt szíve. Lám, ő a méltatlan némbert is jobban tudja szeretni testi-lelki szeplőivel, hibáival, hogy jobb útra térülvén mint hitvese gyermekeket szüljön neki. És ezekről vele együtt gondoskodjék.

Hej, ti Jó Égi Lelkek. Én, Varga János, aki a földi élet siralomvölgyében mint legutolsó, mint beteg szívemmel agyonhajszolt proletár fejeztem be pályafutásomat… nem tudok méltóbb egyént a Másik Vargánál, akire egyetlen kedves, becses jószágomat, a kerékpáromat hagyjam! Segítenünk kell őt, vigyáznunk kell rá, együgyű lelkére Nekünk, Égi Fényben Élő Lelkeknek. Ne érje őt baj, és megvalósulhassanak igénytelen álmai… Áldás, békesség mindeneknek, és tisztesség Annak, akit megillet!