Varga János kifutó. Már nem gyerekember. De még mindig legény. Ez ritkaságszámba megy az ő társadalmi osztályában. Éppenséggel az esetben, ha az illető a körülményeihez képest rendezett anyagi helyzetben van, mint Varga János kifutó is.

Varga János agglegénységének oka az, hogy nagybeteg. Valami alattomos, kiismerhetetlen és helyzetében meggyógyíthatatlan szívbajban szenved Varga János kamaszkora óta. Gyakran ájul, sőt tetszhalottszerű állapotba kerül. Néha szívdobogásos fulladozás gyötri őt napokig. Ez egészen rendszertelen. Két óra hosszat öt percenkint rájön a fulladás. Ásítania kellene. És nem bír. Rémes álomhoz hasonlít ilyenkor körülötte az élet. De úgylehet, két óra múlva tovatűnt az egész kórság. És visszatér éjjel ágyában, úgyhogy álmából riad föl arra: meg akar fulladni? Vagy ebéd előtt, vagy után egészen összevissza éri őt ez a borzalmas, görcsös szívdobogással járó roham.

Az orvosi vizsgálat nem tudott megállapítani Varga János szívbajáról semmi jelentőset. A röntgenátvilágítás sem. Szívbillentyű-zavar, szívizomkoszorú-renyheség és több efféle meghatározás, amiket Varga János ismétel bajáról, ahogy orvosaitól eltanulta, mind-mind rémségesen egyszerű és bosszantóan igénytelen szólamok ahhoz a mérhetetlen szenvedéshez képest, amit Varga János áll ki nyavalyájával. Végeredményben pedig egyre megy, hogy a kevés szervi hiba miatt vagy súlyosabb, lelki szerkezetbeli hibák miatt nyomorítja meg Varga János életét a betegsége.

Így van, és kész! De biztos, hogy legkínzóbb mozzanat az egészben az, hogy Varga János betegségének alig van külső tünete. Csaló, színlelő, kényeskedő alaknak tartják Varga Jánost nagyon sokan, elég széles ismeretségi körében. Hiszen egy rendesnél pozsgásabb ábrázatú, eléggé jó külsejű, tűrhetően ruházkodó fráternek ki adna hitelt azt illetőleg, hogy titkos betegség gyötri? És ki sajnálkoznék rajta?

Arról nem is kell beszélni, hogy Varga János foglalkozása nem olyan, ahol magát nagyon kímélnie lehetne. Ki kell karikáznia bizony az üzletből, ha esik, ha fúj, ha havazik, az áruval kerékpárján. Sőt éppen a téli idők az üzlet legforgalmasabb évadja.

Jaj be rettenetes perceket, órákat él át néha Varga János, amikor rossz napjain kell kötelességét teljesítenie! A lélegzés is külön küszködést jelent neki ilyenkor, a kisujja mozdítása is fáradtságot, minden szó külön lelki megerőltetést… És a fővárosi förtelmes forgatagban, esetleg síkos úton, csapzó zegernyében, ami a legkitűnőbb lélekjelenlétet és testi rugékonyságot is próbára teszi, neki nyavalyásan kell teherrel a hátán cikáznia kerékpárján hatalmas utakat, és vigyáznia modorára a megrendelőknél, szótlan tűrnie esetleges komiszkodásukat a cég érdekében… Ez sok, ez sok! Ez sok!

Hogyan dől ágyba néha este Varga János? Mint a lelökött hasábfa… Megesik nemegyszer, hogy vetkőzni nem bír, és nappali ruhadarabok maradnak rajta, amint magára rántja a dunyhát abban a rossz kis kamrában, amit hosszú évek óta bérel, mint egy konyha-cselédszoba albérlő, munkáscsalád albérlője.

*

De ha minden gyalázatos és ártó elsoroltatott Varga János kifutó alattomos betegségéről, az igazság elvén illő elsorolni róla a jót is.

Betegsége Varga Jánost óvatossá tette, mértékletessé, sőt kuporivá. Varga János kistőkés. Félretett pénze van a postatakarékban. De azonfelül ám, hogy több rend ruhája, bekecse, felöltője, cipői, csizmája, sok váltó fehérneműje, rádiója, tamburicája és két darab kerékpárja is van.

Még könyvtára is van Varga Jánosnak. Éspedig nemcsak füzetes rémregények és más ponyvákból áll ez a könyvtár. Közhasznú munkák, társadalomtudományi munkák teszik a Varga olvasmányait. Határozottan jó minőségű műveltsége és világképe gazdagabb neki kifutó létére cége főnökeinél. Ez nem túlzás. Varga János x-szer szerzett már tudomást róla, hogy nála százszor rangosabb és vagyonosabb egyének hatökrök bizonyos fogalomkörökben egyáltalán.

A Kifutók Országos Szövetségében, a KOSZ-ban Varga János választmányi tag. Kínálták alelnökséggel is. De visszautasította. Nem szívesen szerepel nyilvánosan, valószínűen szívbaja miatt. De tekintélye elismert a Szövetségben, szava néha döntő, és tanácsért, megbeszélésre sokszor veszik körül őt a vezetők maguk is.

Ez Varga János. És hogy ilyen szellemiségűvé vált, abban nagy része van szívbajának. Az önképzés helyett inkább elsnapszlizta, elfröccsözte volna ő is üres óráit, vagy elszoknyázta volna, vagy eltunyult volna családi körben…

Most nincs senkije. Hacsak házigazdáit nem tekinti családjának. Mert szinte úgy összeszokott már velük. És hát körülbelül úgy is viselkednek Vargával szemben háziai, mint egy család szokott tenni a boldogulóbb tagjaival.

Apróbb szívességek árán a háziak állandóan pénzkölcsönökkel fejik Vargát. Egymás közt nyíltan is kimondják mellékgondolatukat, hogy: könnyen fölfordulhat valahol ilyen szívbajos nyavalyonc, és akkor nem kell megadni neki az adósságot. Arról is csevegnek, hogy: miután Varga János tökéletesen egyedül áll a világban, hát fondorlatosan az eszébe kellene ültetni azt a gondolatot, hogy a házigazdáinak végrendelkezzék néhány sorral… Mert kire maradnának holmijai és postatakaréki könyve, ha nem a háziaira? Igazán családjának tekintheti őket!…

Azám! De Varga Jánost az idén nemhogy az elmúlás szelleme vette volna különösebb gondjába, hanem ellenkezőleg: az élet folytatódásáé, a szerelemé.

Varga János megismerkedett egy csinos elvált nővel. És ez az ismeretség, szerelem, viszony Varga János beteg szívét megtatarozta, úgy látszott.

Varga János vasárnaponként kirándult a nővel, tamburicájával hangversenyeket adott a zöldben, nyári vendéglőkben mérsékelten leitta magát és táncolt. Varga János minden este, munka után, kimerültségének fittyet hányva, felöltözött és elkerékpározott igazán tetemes távolságra, a főváros másik végébe imádottjához, hogy késő éjjel vetődjék haza.

Mindent művelt Varga János a nő kedvéért, ami halálos veszedelembe zúdította őt addigi tapasztalata és meggyőződése szerint… De hát kutya baja sem lett a kilengésektől, kicsapongásoktól.

Már hónapok óta tette a szépet a nőnek. Már éve lett volna tavasszal szerelmüknek. Már arról volt szó, hogy Varga János otthont szerez valahol, egyszoba-konyhás kis lakást, és beleházasodik, esetleg családot is nevel hitvestársával…

A Varga házigazdái bizony lecsúsztak a hagyatékára pályázó terveikkel.

*

Itt van a január. Bátran mondhatni, hogy rettenetesebb az átlagos csikorgóknál az idei. Tíz éve nem volt ilyen tél.

A főváros utcáin, a járdák mellett undok, fekete maszattal födött hóhegyek sorakoznak. Temérdek százezrébe kerül a fővárosi költségvetésnek ez a kívánatlan égi áldás. Illetve áldássorozat. Mert már harmadszorra takarítja el hadseregnyi lapátoló a havat, jeget a főváros utcáiról úgy, hogy szinte kajánul akkor kezd hullani újra az araszos, kétaraszos utánpótlás a füstös égből.

Hát egy ilyen közlekedést bénító, keserves januári napon Varga Jánosnak hatványra emelődött a munkája, és aztán este háromszoros gyököt vont erejéből a fáradtság.

Amikor hazaérkezett, hulla módra rogyott ruhástól ágyára, és szusszantott egyet.

De hát megígérte szerelmének, hogy okvetlen ellátogat hozzá! Rumot, teát vitt neki és romlandó csemegéket. Hát lehet olyan fáradtsági fok, aminek mélyéből ilyen indokok föl ne piszkáljanak Varga János-féle öreg legényt?!

A háziak ott lepték meg Varga Jánost, amint az asztalra rakja zsebéből az aznapi, szokatlan összegű borravaló piculákat és pengőket, és nagy nyögdécselve cipőt, inget, ruhát vált a látogatáshoz.

Igen jóakaratúlag figyelmeztették őt a borzadályos fagyra és szélre, hogy ebben szívbajával biciklire üljön, sötét este, és Zuglóból a Budaörsi útra karikázzék menyasszonyához. Melléktanácsnak adták, hogy legalább ne biciklin, hanem villamoson utazzék olyan messze a fitty-fenébe.

A kapzsiságnak hetedik, sőt nyolcadik érzéke van. A Varga János háziai úgy érezték, ha már rámegy Varga János, derék lakójuk, az esztelen éjjeli kirándulásra, legalább a biciklije maradjon otthon sértetlen, fogadott családja kedves körében emlékül.

Ez a bicikli vadonatúj jószág volt. Tiszta, könnyű pihefém alkotta ragyogó, szürkésfehér vázát. Varga János két hete vette.

A munkába még nem fogta be ezt az ezüstparipát. Megtartotta még a régi, kitűnő szerkezetű, de hát vaskos, sőt otromba vasparipáját.

*

Varga János roppant eszes, ügyes fickó ilyen szerszámügyekben. Biciklit, rádiót negyedáron, ócska, de házilag kifényezett alkatrészekből össze tud állítani magának. Sőt, másokkal is kereskedik ilyen összetákolt holmikkal.

Hiszen ilyen utakon-módokon lett ő kistőkés. Nyerészkedni akart ócska gépén is. Akinek majdan elsózza légyen, még mindig igen jól jár ezzel az ócska géppel is. Mert kipróbált, erős, megbízható szerszám.

A háziak igazán megelégedhettek ennek az öreg gépnek ingyen hagyatékával is. De persze, ehhez arányítva az új, fehér kerékpár legalább ötszörös értéket jelentett.

A családfő tehát megkockáztatta Varga Jánosnak:

– Hát ha már nem lehet lebeszélni téged, Jancsi, arról, hogy ebben a szélben és ebben a hóban kerékpáron akarod kitörni a nyakadat, legalább hagyd itthon ezt a jobbik gépedet, azt ajánlom. A régi inkább való erre az útra, és parádézni így sem parádézol most a sötétben, zimankóban. Haladj bár gyermek-skiróval valahová, mindegy!

Varga János megérezte az összefüggést házigazdája titkos számításai és jó szándékúnak álcázott beszéde között. Szívesen megkaparintanák a kerékpárját, ha fölfordulna. Hát most már ha be is látta, hogy ésszerűbb a robotos biciklin indulnia, dacból sem tette.

A szép, fényes vázú, új géppel hajtott ki.

*

Rémes egy utat szenvedett végig Zuglóból a Budaörsi útra. A főútvonalon is mély bevágásokkal végigszántott, porhanyó hórétegben kellett előrekecmeregnie. Lépten-nyomon torlódások keletkeztek a villamos- és a járműves közlekedésben. Vagy a hólapátolók csapatai állták el az utat. A szél úgy süvöltött, úgy hordta a porhanyó havat, úgy csapta neki mindennek, hogy valóban csakis egy öreg kifutó gyakorlatával lehetett egy kerékpár ingatag hegyében megmaradni és leküzdeni ezt a sok ellenállást.

Még emelkedő is jött közbe. A Hegyalja út, a Gellért mellett. Ezen keservesen, gyalog lehetett csak föltolnia a kerékpárt.

Varga János késve és újra hullafáradtan érkezett meg szerelméhez.

Az álnépdal teljes érvényűleg bevált:

A nő azonban ahelyett, hogy méltányolta volna a Varga János hősies erélyét, még szemrehányásokon kezdte neki a késése miatt.

Kétszer főtt már el a tea vize. Odakotyvadt az a kitűnő kis főzelék, amivel Vargát meg akarta vendégelni, de mintsem kozmásan tálalja eléje, inkább megette… És vajon egyáltalán fönntartható ez a helyzet, hogy Budapest két ellenkező sarkából közösködjenek egy-két órát esténként?… Igazán marhaság ez!

Ez a vita állandóan folyt Varga János és szerelme között. Ha enyelgő hangulatban voltak, akkor tervezgetések alakját öltötte. Ha ingerültek voltak, akkor veszekedés formájában tört ki.

A nő szintén műhelybe járt. Éspedig a környéken. Tehát nem szívesen adta föl lakását. Viszont ez akkora kis odú volt, hogy egy rongy kis szekrény, egy asztal, két szék, egy keskeny ágy és egy kis vaskályha már zsúfoltságot idézett elő benne lakók nélkül is.

Az ajtót csak úgy lehetett kinyitni, hogy előle egyik széket állandóan félre kellett lökni. Az ablakot nem lehetett kinyitni csak akkor, ha az asztalt a szoba közepére húzták.

Hát ebbe a kényelmetlenségbe akarta magához csábítani a nő Varga Jánost, állandó, közös szállásra.

Hova fértek volna el itten Varga holmijai? Szerszámosládája, két kerékpárja, rádiója, ruhaneműi számára már nem akadt hely a szobában. A padláson helyezze el ezeket? Ahová becsepeg, és olyan lakatja van, hogy egy gyermek is kinyitja. Vagy a főbérlőék kényére hagyja holmijait? Rongálódjék meg, molyosodjék el mindene?

Varga még ebbe is belement volna már a nője szakadatlan, kíméletlen noszogatásaira. De az ellenszegülése legeslegfőbb okát az tette, hogy saját magának nem lelhetett a nő otthonában kellő pihenőhelyet.

A keskeny ágyban megkísérelték már néhányszor az együttalvást. De siralmas eredménnyel. Csak a nő tudott remekül aludni így kettesben. Varga egy szemernyit sem. Rossz alvó ugyan nem volt, ha maga feküdt egy fekhelyen. De másodmagával képtelen volt rendes alvásra. Minden moccanás, szusszanás, reccsenés, hortyogás fölriasztotta. Olyan nyomorult erő- és idegösszeroppantsággal, főfájósan, búskomoran ébredt Varga édes nője oldala mellől és ment a szörnyű napi robotjába, hogy többször és mindig végérvényesen a boldogságára, az egészségére, az életére átkozta el magát: soha többé rá nem hagyja beszélni magát az együttalvásra!…

*

Jelenleg agyonkínzottan, agyonfázva, halálosan zokon vette Varga nőjétől kíméletlen, minősíthetetlen fogadtatását.

De arra sem jutott már ereje, hogy illőn lépjen föl ellene.

Újságpapirost rakott, mint máskor is, az ágyterítőre, hogy be ne sározza cipőjével, és végignyúlt az ágyon. Hallatlanná tette a nő további szemtelen karattyolását, és titkon azt kívánta, mennél többet vesződjék a vacsorával, hogy annál jobban enyhítse a fekvés kimerültségét.

A szobában a kis vaskályha kellemes meleget teremtett, a vacsora a sok viszontagságra nagyon ízlett, aztán a szokott vacsora utáni gyöngédebb hang, a szerelmeskedésük percei… mind, mind, mind hozzájárult ahhoz, hogy csillapodjék, feloldódjék a kettejük közt támadt feszültség.

Varga János, bár tüdeje néha gyanúsakat zihált, a szíve ki-kihagyott, és fulladásokat, ásításokat kényszerített rá ezzel, az inaiba néha belenyilallott emlékeztetőnek az aznapi túlerőltetésekre… mindezek leszámításával vagy beleszámításával, mégiscsak úgy gondolta, mint máskor is: remek dolog az, ha valakinek puha, kedves nője van!… És általában vannak az életnek érdemes percei is.

Csakhogy állítják általában az édes percekről, hogy azok a nyomasztóaknál, csüggedőknél, gyötrőeknél hamarabb illannak tova.

– Fű, drágám, most már mennem kell! – nézett Varga János karórájára.

– Most már föltettem még egy teavizet! Ráérsz, míg megisszuk!

A citromos, rumos tea volt a Varga János kedvenc itala. Eleddig már kettőt ivott meg. Ábrázata tüzelt tőle, szinte lobbot vet, úgy érezte. A nő alaposan belezúdított a rumból a csészéjébe. Varga János tudta jól, mi célt szolgál ez, és alamuszin, megbocsátólag kuncogott rajta magában. A nő, miután meggyőződött, hogy sem ékesszólása, sem terrorcselekményei nem fognak édes párján, azt illetőleg, hogy hálóvendégévé tegye őt, hát azért folyamodik a rum segélyéhez. A rum hatása már letörte néhányszor a gyakorlatlan ivó Varga ellenállását, és ott marasztotta nőjénél.

De ezúttal Varga kabátjáért nyúlt az ágy fájára, és közben fejét rázta:

– Nem maradhatok, értsd meg. Irtó napom lesz holnap is. Nem bírok majd reggel fölkelni időben. Ezt akarod? Éppen egy csupor teáért? Le is veheted a tűzről, nem gondolod?

– Érdekes! – sóhajtott erre a nő, kígyóénak is ádáz pillantással: – Mennyire el tudod rontani a kedvemet! Mire kérlek? Semmire! Egy negyedórát maradj! Attól mégy tönkre?

– Esetleg nem! – válaszolta ingerülten Varga. Mert kevésbé félt a nő fenekedő hangjától, mintha nyávogott, vértanúnak játszotta ki magát, meg világfájdalmasnak. Ezt nem bírta. Ezt utálta. Azért nyersen pattant ki száján a szó: – Ezzel kezded! Öt percet maradjak még. De aztán odáig vitted már így, hogy itt aludtam nálad. Ahogy én aludtam! Abban bizony tönkremehet akárki, ha nem pihen, és mégis át kell a vacak napját melózni!

– Azért ne ordíts rám! Talán lennél szíves? – vágott vissza a nő irtózatos szelídséggel és ártatlansággal: – Ha egyszer már le tudnád vetkőzni a lelencmodorodat velem szemben!

Ropp! Ez volt a Varga János legfájóbb, mindig sérthető pontja. Szükségtelen elárulta a nőnek, hogy zabigyereknek született, anyja lelencbe adta, és gyerekkorában durva, Pest környéki parasztok irgalmára hagyta. Ezek verték, koplaltatták… satöbbi.

Most már tudta, hogy a fölkotort dühe órákig készteti rá a nő leckéztetésére. Vad szóváltásban telik az idő, a nő akarata szerint. Az idegfáradságának, összeomlásának ideje a veszekedés végén elérkezik. Az akarata akkor leszerelődött. Tehát minden a nő óhaja szerint való. Dühösen vagy nem dühösen, de nála marad. A kiengesztelődés már magától jön.

Nem! Nem! Nem! Nem! Nem hajt a nő piszkos fogására. Nem hajt indulatára. Megfékezi szépen. És ezzel győzött. Megy haza idejében. Fölkel pihenten, idejében.

– Ordítok? Meg vagy bolondulva? – viszonozta éppen olyan színészi szenvelgéssel Varga János a nőét: – Dehogyis ordítok! Te akarsz belém veszni talán? Kár! Ne vesszünk össze butaságok miatt. Mennem kell ebben a rossz időben, mert egy órával később jutok haza. Pá! Drágaságom! Ne morogjál! Lásd be, hogy igazam van!

Varga férfias gyöngédségű szavai, megtoldva egy öleléssel és egy csókkal, kiejtették a nőt fölvett szerepéből. Ám nem szerelték le eredeti vágyát, hogy párját ott fogja még, vagy ott fogja végleg magánál. Ilyen zavarban bújik elő az őszinteség.

– Hát édes lelkem! – hárította el a nő annyira Varga ölelgetését és csókját, hogy azért könnyen legyőzessék ellenkezése: – Én bizony, elhiheted, csak jót akarnék vele, ha azt tanácsolnám, maradj itt, és innen menj kényelmesen a műhelybe. De tudom, csak fölpaprikázlak a jó tanáccsal, őrült létedre, akinek jobb ebben a viharban hazabukdácsolni. Hát dehogyis tartalak vissza egy szóval is. Eredj! Csak idd meg útravalónak ezt a jó forró teát. Azt akartam! – Vargán volt most a megingás sora.

A nő, mintha csak pontosan tudta volna ezt, beszéde közben odament a kályhához, beleszórta a teát a forró vízbe, leszedte a lábast a kályhalyukról, és kezdte szabály szerint elkészíteni a két csésze illatos teát kettejüknek.

Vargában üvöltött az akaratgyöngesége iránt támadt haragja. Mégiscsak marad? Mégiscsak felszörpöli a teát? Mégiscsak oda fajulhat a helyzet, hogy a nőnél alszik?… Uhhh!

De hiszen nem bírja ki holnap a hivatalos időt, ha most nem szabadítja ki magát a nő csábításából!… Úgy engedjen ravasz merényleteinek, hogy elveszett, és akkor úgyis mindegy!

Reszketni kezdett egész testében. De a hangja rideg volt, nyugodt volt, amint így szólt:

– Értesz hát, vagy nem értesz magyarul? Nem iszom semmit. Mennem kell, pá, kisanyám!

A nő szinte elképedve fogadta ezt a kifakadás nélküli tárgyilagos elutasítást. Agyában összevissza cikáztak a mentőgondolatok. Hagyta, hogy Varga megcsókolja arcát, és a szobába hozott, fal mellé támasztott, gyönyörű, ezüstös ragyogású gépért nyújtsa ki karját. Akkor hirtelen így szólt Vargának.

– Mész! Rendben van! Csak egyet nem értek! Ötször elpanaszoltad nekem, micsoda rettenetes hajtásod esett idáig a kerékpárodon. És bánod, hogy az üzleti gépedet nem hoztad ehelyett. Hát minek nem hagyod itt most ezt? Még ezer villamost kapsz hazáig, és a munkába így is a régi bicikliden mész hazulról. Kutyagolsz egy kicsit a villamosig innét. Hagyd itt ezt az új gépet. Minek érje…

A nő hirtelen elhallgatott.

Varga János képén fölfedezte a megütközést. És egy ideig egymásba fúródott tekintetük…

*

Egy fintor, egy pillantáscsere néha sokkalta finomabb árnyalatú észleleteket is tud közvetíteni két ember közt, mint amit meg tudnának vagy meg mernének szövegezni egymásnak, egymásról.

Ez az összenézés ilyen volt.

A nő pillantásából titkoltan lobbant ki a rejtett lekicsinylés, sőt megvetés az édes párja iránt, akit éppen ágyába erőltet. Mintegy megmondta nyíltan a pillantása: sosem méltattalak volna kegyeimre, te szívbajos, vén nyavalyonc, az egyéni, a férfiúi kellemeidért, ha nem vetettem volna helyettük latra egyéb előnyeidet, vagyis csakis jó, hülye férjnek, palinak foglak meg magamnak, és fontosabb nekem nálad az összekuporgatott pénzed meg vackaid, meg az is, hogy mihamarabb számíthatok rá, hogy fölfordulsz, és ha nyújtottam, csak ezért nyújtottam neked varázslatos órákat előlegül, arra a keserves szolgaságra, amire magam alá akarlak majd vetni, tehát ha akaratoskodol, és kitörsz uralmam alól, nem érdekelsz többé, legföllebb annyira, hogy dühvel behajtanám rajtad az odaadásom árát!…

– Minek érje veled együtt baj ezt a gépet is, ha már alábbvaló vagy egy futóbolondnál? – mondta ki a nő olyan bátran félbehagyott mondata folytatását, mint aki tudomásul vette, úgyis lelepleződött.

Varga János beteg szíve dobogása új, rendetlen ütemet vett. Szorongóan, zihálva, fújva kapkodott levegőért. Már föladta magában az eltökéltséget, hogy nem ugrik be szóváltásba édes szerelmével. Reszkető szájjal kezdte:

– Úgy látom én, hogy nem annyira engem féltesz attól, hogy baj ér az úton, mint a gépemet, amiért kár volna, ha nem maradna neked. Ha akarod éppen tudni, éppen így pályázott rá ma este a piszoklelkű házigazdám meg a fia is. Majdnemhogy így tartották volna vissza erővel a gépet tőlem, ha baj érne ebben az időben valahol, hát övék maradjon!… De majd én gondoskodom róla…

Varga János eddig jutott egyre hevesedő és emelkedő hangon tartott szónoklatával. A nő kissé sápadtan, elevenjén találva riadozott szavaira. Most rikácsolt közbe:

– Nekem kell a rongy géped? Én szorulok rá a holmidra és pénzedre? Egy kapcarongyodra tartottam igényt valaha? Tán költekeztél rám? Azt a két pohár sört és zöldhagymát szalámival a vendéglőkben, meg amiket hozol hozzám, azt hánynád föl? Amikor más nő, ha barátot tart magának, az ruhát, cipőt, lakást és mindent fedez neki!… Csak én vagyok az a jó bolond, aki ilyen nyikhajjal, mint te, köszönöm szépenre összeadom magam! És én fosztogatnálak ki?… Hát most már én mondom, pucolj innét! De azonnal!… Mars! Mars! Mars!

Belemarkolt a nő Varga János bekecse gallérjába, és tolta kifelé gépestől.

Míg Varga torkában megrekedt szóözönnel vágyott rá, hogy tisztázódnia kell ennek a válságnak… Továbbiakat még vissza kell lobbantania a nő szemére… És kiegyenlíteni az elvadult ellentétet közöttük… Mert ez nem lehet elintézés!…

– Egy szót engedj csak! – szegült ellene a kilöketésnek Varga János. – Egy szót!…

De a nő:

– Tartsd meg magadnak a szavadat. Nem vagyok kíváncsi rá… Mars! Mars! Mars! – taszította ki eleddig makacsul marasztott párját az ajtón.

Varga Jánost büszkesége tiltotta, sőt korával járó okossága tiltotta a további erőszakoskodástól, azzal a mellékgondolattal, hogy: úgy alázkodjék meg a nőnek való kunyerálással vagy csak enyhítő szóval is, hogy akkor örökké a rabszolgája, vagy legalábbis ezt ezerszer tálába rakja majd!

– Jól van! De ezt megkeserülöd! – ordította, miközben kissé erőltetve is a dúlás-fúlás szusszantásait, kinyomult az ajtón.

És hallotta, amint benn a nő hisztériásan vihog utána:

– Ahhhahahahaha! Megkeserülöm! Nanne! Ilyen gané alaktól megkeserülöm? Ahhhahaha! Hogy talán nem tolja ide többé a rücskös pofáját? Ahhhahahaha! Mintha nem örülnék, hogy megszabadulok tőle! Ahhhahahaha!

*

Amint már Varga János, a Kifutók Országos Szövetségének választmányi tagja, odakünn állott a gépével az országúton, a járművektől fölszántott araszos hóban, szélben, csikorgóban… ez a Varga János már egészen más ember volt, mint a benti.

Vágyaink irányában még a képtelenség is elhiteti velünk magát könnyen, hát még a valószínűség!

Ahogy Vargát benn lesújtotta, hogy a szerelme önzésből, kapzsiságból, számításból lett az övé, most itt saját magát látta alattomos, piszkos lelkű szélhámosnak. Igenis, a nő volt vele szemben kezdettől fogva adakozó, könnyen hajló, őszinte, és ő volt vele szemben kezdettől fogva gyanakvó, kicsinyes, ravasz, önző…

Varga nemcsak eszes fráter volt, hanem folyton magát figyelő beteg ember is. Az önelemzés, a helyzetek elemzése külön életelemévé vált.

Emlékezett jól, hogy most a nőnek mondott sértő, kemény, szemrehányó beszédet házigazdáinak akarta megtartani. Azokról aztán biztos, hogy hullájára lesnek, még életében kifosztogatnák. Egy martalóchad, amely mézes-mázos képpel és szavakkal fogja őt körül. És azoknak gyáva volt szemükbe vágni az igazat, kímélte őket! Hogy ugyanazt, amit az ő pofájukba akart vágni igazsággal, teljes igazságtalansággal vágja jószívű, szerető, ártatlan nője képébe…

Ilyen buta, undorító, nyámnyila fráter! Még anyja sem volt hozzá ilyen gyöngéd, mint ez a nő. Felényit sem törődött vele anyja a lelencben, és később még ő támogatta anyját. Ettől az idegen némbertől pedig csakis jóban volt része. Olcsón, ingyen! Mint nő sem kukoricázott vele, nem kérette magát, nem féltékenykedik soha, és nyersen adja tudtára, hogy boldog, ha örökké karjai között van. Tehát önmagáért szereti, szenvedélyesen…

Ezt a teremtést sértette most vérig, egy helytelenül fogalmazott mondata miatt?…

Így kavarogtak a gondolatok Varga agyában.

Legszívesebben elzokogta volna magát szörnyű fájdalmában, megtörtségében, tétovaságában… Mit tegyen?

Vissza kell mennie rögtön teljes bűnbánattal. Mi az, hogy az idő húzódik? Mi az, hogy esetleg itt alszik a nőnél, azaz nem alszik? Hiszen, ha elveszti a nőt, azt sem élheti túl!

Varga János döntött. Megfordult, és teljes eréllyel tért vissza a házhoz.

A földszintes, rozoga épület négy lakójának minden ablaka világított még. A szerelméét pláne nyitva látta az udvarról.

Szellőztet! Hogy szereti a tisztaságot! Milyen gusztusos nála minden falat, minden korty!

Varga a mennybéli angyalnál különbnek vélte e pillanatban hölgyét.

Az ajtó helyett az ablakhoz ment, hogy beszóljon neki rajta. Az ablakon, valóban, mint valami mennyei illat, áradt kifelé a rumos tea illata.

Ezt utasította el imént durván! Holott békén fölhörpinthette volna, és akkor egy kis eréllyel távozhatott volna. Most már több a nő által előirányzott negyedórai haladéknál, hogy még mindig itt van, gyötrődve, megalázottan… Nem hallgatott a nője okos szavára! Átkozott ingerültség!

– Vicuka! – kezdte az ablakon át fojtott hangon: – Azt hiszem, igazad volt mégis…

A szélzúgáson, hócsapzáson át neszeket, matatást hallott Varga a nő szobájából, de a nőt magát nem látta. A szekrény állt úgy a fal mellett, el az ablaktól, hogyha a nő odahúzódott, nem pillanthatta meg.

Most azonban, amikor Varga már be is dugta fejét az ablakon, a következő, türelmetlen, szisszenő szavakat hallotta a szoba szögletéből:

– Jöhetsz! Jöhetsz! Elment!… Jöhetsz! Kinéztem már!

És egyidejűleg nagyot reccsent a szekrény, mint amit elrántottak a faltól.

Varga egész testében összerángott. A feje odakoccant az ablak fájához. Az ezüstös, drága gép csörömpölve hullott az eresz alá erőtlen markából.

– Várj! – hallatszott a nő halk sikolya a szobából. És rá újra a szekrény reccsent, mint amit visszatoltak helyére a falhoz.

*

Hát ez az este valóban a borzalmaké volt a Varga János számára!

Itt aztán már kétsége nem támadhatott: kinek szólt a nője hívó sziszegése, és mit jelentett az egyidejű szekrényreccsenés.

A szekrény egy ajtó elé volt állítva. Az ajtó, Varga úgy tudta, állandóan zárva, a szomszéd odúba szolgált.

Ebben az odúban egy Pungur nevű fiatal kőművessegéd lakott egyedül. Nyáron is elitta mindenét. Hát még télen mekkora nyomorúságban tengődött, amikor facér volt! Fűtetlen maradt a szobája a farkasordító télben. Egy gumiköpeny és egy gyapjúsál volt minden téli öltözéke. Többnyire az ágyában hevert napközben is, és legföllebb tarhálni járt el. A házban mindenkit megvágott valamire.

De hát hatalmas mellkasú, fekete, göndör hajú, jó kedélyű, jóképű fickó volt ez a Pungur, úgyhogy nem fogott ki rajta semmi viszontagság. És általában a vigyorgásával meg nehány rossz viccével jóindulatot, sőt népszerűséget tudott kikényszeríteni mindenfelé maga iránt.

Egyszer, még ismeretségük kezdetén, egy kora tavaszi este, Varga ott lelte Pungurt a nője küszöbén, távozóban.

– Na, Vica, itt a babája! Én megyek! – hallotta Varga a Pungur kedélyes búcsúzását, félig ájultan a rémülettől és kíntól, hogy ilyen hatalmas vetélytársra akadt.

De hát akkor Vargát majdnem minden szorongásától és aggodalmától megszabadították.

Pungur megbökte sapkáját előtte, és kezét nyújtotta:

– Adj Isten, kedves komám! Egy cigarettát kértem a Vicukától, de neki sincsen. Nem vágna mellbe eggyel?

Varga készséggel vette elő tárcáját, és kínálta meg Pungurt.

De aztán, amikor az vígan pöfékelve, barátságos köszöntéssel távozott, hát persze hogy Vargából kitört a kegyetlen féltékenység, dühöngés.

Viszont a Vica viselkedése a legremekebb színésznői teljesítményeket felülmúlta.

Ő lett a bosszúsabb: hogyan lehet egy ilyen rendes, koros embernek, mint Varga, egy Pungur-féle tarhás, rongyos, koszos kölyökkel csak gondolatban is összebonyolítani őt, tisztességes nő létére? Minek tartja őt? Majd tetűt rázat ő ki magára Pungur rossz, piszkos gúnyáiból? És bajokat fog összeszedni ilyen nyikhajoktól magának? Micsoda ostoba eszméi vannak Vargának? Hiszen ő már megtiltotta Pungurnak azt is, hogy a szoba kilincsére tegye a kezét. A háziúrral is megfenyegette, ha rátolakszik még, és pénzt meg cigarettát kunyorál… De ha mégis szemtelenkedik!

Varga utoljára is úgy-ahogy megnyugodott… akkor!…

*

Most a nő hirtelen az ablakhoz futott a szekrénytologatástól. Ugyanakkor, amikor Varga viszont visszavonult, visszatámolygott az ablaktól. Majd nagyokat nyögve, sóhajtva hajolt leesett biciklijéért. Menekülni, menekülni akart innét.

A nő hangja az ablakból valami idétlen, utánozhatatlan változatokkal árulkodott a helyzetre. Riadalom, zavar, de a rajtavesztés dühe és a mentség után való reménykedés is egyformán tetszett meg a hangján:

– Nahát, mégis visszajöttél? Mit muriztál akkor előbb? Eresszelek be? Gyere hát! – rikácsolta.

– Köszönöm! – rázta fejét erre Varga az udvarról: – Nem vagyok kíváncsi többet rád!

– Ez megvadult!… Mi lelt? – próbálta a nő a tudatlant játszani.

– Én! – morogta Varga keshedt, tompa hanggal. – Még a cipőmet sem lett volna szabad ilyen utolsó ribancba beletörülnöm, mint te. Hívd csak át magadnak a Pungurodat!… És döglesszen meg az Isten vele együtt, ahogy megérdemled!

Ezzel megfordult, és lassan indult a szép, ezüstös gépével Varga János.

– Hazudsz, te piszok! Kitaláltad ezeket, hogy itthagyhass!… Csakugyan megérdemelnéd, hogy áthívjam Pungurt, és megpofoztassalak vele. De ki emel kezet magadfajta nyomorékra… Eredj csak! Boldog leszek, ha nem látlak többet!…

Így kiabált a nő az ablakon át, páragomolyag közepett Varga után… Mint egy nőstényördög!

Annak pedig akkora szívrohamai támadtak, hogy bambán, süketen, vakon botorkált lefelé az udvar kidőlt kapuján át… Az eszmélete is kihagyott néha… Gépileg vonszolta csak rogyadozó tagjait, és ocsúdott föl néha a még szörnyűbb valóra, nyomasztó, álomszerű állapotból…

Ismételten eszébe jutott, hogy az utóbbi napokban állandóan kísértette annak terve, hogy nemcsak a nővel való egybekelésüket és a szobakonyhás kis otthonukat fogja siettetni most már mindenáron, de megtiltja a nőnek, hogy a fogamzás elleni óvintézkedéseit megtegye… Igenis, Isten segítségével gyermeket akar tőle, családot… Mégiscsak ez a legnagyobb öröm halandónak az életben, ha önmaga továbbfolytatását látja kicsikéiben…

Ez a vágy oly sürgető, követelő lett benne utóbbat… Ó! Hogy az Ég minden átka ne szálljon erre a gyalázatos, méltatlan, ördögi álnokságú és romlottságú szajhára! Ettől kívánt ő gyereket magának… Talán megeshetett volna, a Pungur közbejöttével szült volna. És a más fattyát dédelgette volna, és küzdött volna rongy egészségével érette…

Varga János úgy érezte, beteg szíve nem bírja tovább azt a gyötrelmes vergődést, amit ez a gondolatsor kényszerít rá. Összeesik! Vége van!

Nem is bánta! Egy szemernyi riadalom nem tiltakozott öntudatán attól, hogy fölfordul… Mi értelme is van tovább számára az életnek? Hol csillapíthatja valaha ekkora csalódása fájdalmát?… Jaj! Jaj! Jaj!

Állott az országúton. És szó szerint maga körül tántorgott ezüstös gépével. A szél egyenest arcába vágta a fagyos hóport. De ez szinte jólesett lázban égő arcának.

Akkor egyszerre a kegyes természet könyörült meg Varga János elbírhatatlanul szorongó kínjain. Hatalmas sírás hulláma csapott föl melléből, és a szélzúgás oltalma alatt, gyerek módra, hangosan, rázkódva kezdett zokogni.

Ez a zokogás egyúttal tagjainak görcsét, erőtlenségét is eloldotta. Megindult és sírt, sírt, sírt… A megkönnyebbülésnek majdnem kellemes sóhajai, szusszanásai váltogatták föl legföllebb sírását…

Így cubakolt Varga János az országút itt még teljesen eltakarítatlan havában, ahol még nem ülhetett gépére, jó nagy utat.

*

Ámde amennyire enyhített Varga János szörnyű lelki válságán sírása, épp annyira át is vetette őt más valóságérzésbe.

A hajnaltól estig való szörnyű hajsza, az újabb esti út, a nővel való szerelmeskedés izgulatai, aztán a kocódásuk izgalmai… teljeséggel elhasználták Varga János testi-lelki erejének minden tartalékát… Ezt elfeledtette vele a mai napját bekoronázó utolsó jelenet indulatkavargása…

A sírás azonban visszaidézte a józan köznapot Varga János érzékletére, idegeibe… És ez éppoly keservesen érte.

Egyszerre fázni kezdett. A hideg, a szél mintha meleg, vatelinos bekecsén is átjárta volna tagjait. Egyidejűleg agyában valami tompa, fenyegető nyomás jelentkezett: nem tanácsos, nem is lehet tovább zargatni sorozatos kimerültségektől sajgó, végsőkig lankadt tagjait.

Lehetetlen, hogy gépén izommunkával megfussa a hazáig való távot! Jó, ha elvánszorog, gépét tolva a legközelebbi villamosmegállóig. De mi legyen akkor a géppel? Azt nem szedi föl a villamos vele! Bérkocsit szerezzen hazáig?… Hát ez a gondolat még halálra váltan is beleütközött Varga János takarékossági és ésszerűségi elveibe!

Szédelegve bukdácsolt tovább a végevárhatatlan, sötét, hófúvásos úton.

A szíve, ez az életére gyászt borított, nyomorú szerve, úgy rémlett neki, eltűnt melléből. Más ilyen megerőltetésekkor fulladni kezdett. Szíve jelezte nyugtalanságát, meghajszoltságát. Most elhagyta őt egyszerűen! Csak az inainak munkája lett egyre nehezebb és nyilallott bele élő fájdalom egy-egy tagjába.

*

Így ért a házaktól ritkán szegélyezett úton sűrűbb házsorok közé Varga János.

Akkor már keresztbe-kasba támolyogta az utat, mint a részeg. Sőt hasonlóképpen, mint a nagyon részegek szoktak, már tudatában sem volt, hogy összevissza támolyog.

Az országút szélén egy saroképület ajtaja sűrűn nyitogatódott. Vendéglő lehetett. Rögtön észlelte, amint megállott előtte, hogy kissé kifújja magát.

A vendéglő sötét ajtaján vörösen a következő betűsor világított:

FORRÓ, RUMOS TEA KAPHATÓ

Abban a pillanatban Varga Jánosnak minden elkínzott, didergő porcikájában elemi sóvárgás keletkezett egy csésze forró, bódító, zsongító, erősítő folyadékra és ötpercnyi pihenésre, melegben.

De azon nyomban rajtaütött sarkalló vágyán a belső ellenszegülés is. Hova fogja tovább herdálni az éjszakáját? Még csak az hiányzik, hogy korcsmában kezdjen el részegeskedve henteregni! Nem! Szükségtelen bemennie ebbe a lebujba!

Itt már elkotorták a havat nagyjában az útról. A veszteglés helyett tessék, kapjon föl utolsó erőfeszítésével is gépére. Majd otthon pihen, és teát is főzhet magának, ha éppen kell!

De mégsem kellene sajnálni magától pár meleg, üdítő kortyot és pár perc pihenőt!

Nem! Semmi értelme az útja halogatásának!

De!… Nem!… De!… Nem! De!… Nem!…

Így tétovázott hosszú percekig, az ezüstös gépére támaszkodva, az útfélen Varga János.

Közben üvöltöző részegek bukdácsoltak ki a korcsmaajtón. És eltűntek az éjben.

Varga János állt, és még mindig nem döntött felőle: mit tesz?

Hát mégis a korcsma felé mozdul?… Csodálkozott szinte maga is, hogy valami, szinte akaratától nem függő énje ezt választotta tettéül.

A korcsma előtt kerthelyiség sövénye húzódott.

Bevigye, vagy künn lelakatolja gépét? Ezen tűnődött csak a korcsmaajtóig való néhány lépése alatt Varga János.

De ahogy nem volt ereje a gép lakatját ráhelyezni, úgy nem volt arra sem, hogy a korcsmaajtón bevonszolja.

Éj! Hiszen csak egy csésze rumos teát hajt föl. Ki veszi észre a sövényhez támasztott gépet a sötétben!… Szépen a sövénynek dűtötte a gépet. Azzal a korcsmaajtónak tartott.

*

Amint az ajtót megnyitotta Varga János, a várt édes rumos tea illata helyett a kitóduló gőz, égett zsír, kozmált hagyma és mellékhelyiség bűzét csapta orrába, átható és émelyítő szeszszagokkal vegyesen…

Be ne dugja ide az orrát! Ez volt első riadalma. De már a kimerültség gépies mozdulata vitte be az ajtónyíláson… Ott pedig néhány toprongyos, szénpor lepte részegbe ütközött volna, akik handabandázva nyomultak kifelé…

Varga János előtt egyszerre összekavarodott a világ. Megingott az ajtófél között, és fejjel előrezuhant a helyiségbe.

Szegény feje! Nem hallotta már, hogy még hulltában is csúfság éri, mint valami kártékony dögöt.

Először a két ördögszerű, támolygó szénhordó kezdett harsogó nevetésbe a padlón heverő Varga János fölött. Aztán az egész korcsma hozzájárult a nevetésükhöz.

A korcsmáros előgomolyogva a rosszul világított helyiség mélyéről, ilyen fogadtatással tárta ki két kövér karját Varga János fölé:

– Éppen csak te hiányoztál még itt nekem! Az anyád ne sirasson!

A korcsmában két kerékpáros rendőr tartózkodott éppen. A korcsmáros a túl részeg, randaliázó szeneseket hajtotta kifelé éppen, hogy a hatósági ellenőrző látogatást meggyőzze a részegekre hozott rendelet betartásáról.

Erre bebukik neki Varga János, mint hitték, tökéletesen részegen.

Dühében legelőbb azt az óvintézkedést tette a korcsmáros, hogy nagyot rúgott Vargába: hemperedjék félre az ajtó elől, és rárivallt a szenesekre:

– Csak kifelé-kifelé, maguk is! Ne csináljanak bajt nekem.

Mindez még általános derültség közepette ment végbe. A kormosok röhögve támolyogtak ki az utcára. Az asztalok mellett, a söntésasztal előtt iddogáló vendégek hangosan mulattak a korcsmáros keservén. A két rendőr is somolygott.

Ám közben a földön heverő Varga szinte világítóan fehér arcába hajolt le egy sapkás alak a legközelebbi székről, és nagyot rikoltott:

– Héhó! Emberek! Ez nem részeg! Ennek kámpec! Vagy elájult!

– Ne vicceljen! – ordított rá a korcsmáros. De aztán maga is kissé meghökkenve erőltette meg pocakját, hogy Varga fölé hajoljon, akit a sapkás készséggel emelt föl fél derékkal a padlóról, hogy lássa:

– Tessék! Tán nem is lehel ez már!

Akkorra már többen vizsgálták, körülállva a fekvő Vargát. A két rendőr is mellette termett, hogy az elsősegélyben részesítsék, ha tényleg rosszul lett.

De hát amint Varga szívét tapogatta ki a kigombolt ruhái alatt egyik rendőr, a másik pedig lélegzetét akarta megállapítani tenyerével, tükörrel… hát bizony a korcsma valamelyes riadalmára kisült, hogy a korcsmaajtón bebukott, jó ruhás, ismeretlen egyén, halott.

*

A két rendőr azért volt éppen kéznél, hogy rögtön intézkedjenek telefonon a hulla elszállításáról. Vargánál semmi személyazonossági igazolást nem leltek. Esti átöltözésénél a munkaruhájában hagyta véletlen levelestárcáját.

Ilyen gyászeset mindenesetre elveszi vagy megcsappantja a vigadásra, nyakalásra való készséget. A korcsma lassan kiürült.

Különben sem volt messze az idő a hivatalos zárórától. A korcsmáros csaposával a vasredőnyt már félig le is eresztette a korcsmaajtóra, hogy jelezze: nincs több kiszolgálás!

Akkor a korcsma sarkában, a kályha mögött, két rongyos bakancsos lábat vesznek észre a padlón.

– Ejha! Nézd csak, Gabi! Tán még egy hullánk akad ma? Tiszta hadszíntér leszünk végül? Vagy temetőkamra? – élcelt a korcsmáros csaposával.

– Áh, nem! Ez egy vici! – legyintett a csapos. – Nem is nagyon nyalt be. Csak összefázott. Itt dolgozik a hegyen valakinek. Én hagytam, hogy odakucorodjék a kályhához és szundizzon. Tegnap, tegnapelőtt is itt melegedett meg… Hé, koma!… Ébredjen! Zárunk! Otthon várják!

Ugyancsak a legsötétebb Zugló mélyén lakik Varga János viceházmester.

Hát ha valakinek tulajdonai, jelleme, élete pontosan ellenkezhetett a néhai Varga János kifutóéval, akkor ez a másik zuglóbeli Varga János névrokona.

Legeslegelőször is ez a Varga János Kettő rémségesen buta ember.

Na hiszen, nemcsak átlagban, de kivételesen buta emberekből is elég szép gyűjteményt tenyésztett ki társadalmunk. Viszont a második számú Varga János butasága bizonyos egyéni színezetű butaság.

Nem kínos, nem kártékony butaság ez. Határozottan van benne valami a magyar népmese Bolondos Mihójának a lükeségéből, amely több kacajt, mint könnyet fakaszt. Szóval, ahogy Varga János Kettőt a bárgyúsága lehetetlen helyzetekbe sodorja, úgy valahogy ki is menekíti belőlük épkézláb. Ezen aztán mulathat bárki, és mulat ő maga is.

Borzasztó szerencse, hogy Varga János Kettőt ilyen mérvű hülyeséggel, mint az övé, odavetette a sors, ahol van. Hány ilyen értelmi képességű egyén születik jobb polgári vagy még magasabb társadalmi osztályokba, ahol nevelőkkel, tanintézetekkel, sőt utóbb lélekelemző orvosi beavatkozással addig gyúrják, nyaggatják őket, amíg egészen rendes értelmű emberekhez kezdenek hasonlítani szajkószerű, könyvből és újságcikkekből kimagolt modorukkal. Aztán felelősségteljes állásokban, sőt vezetőszerepekkel, esetleg mint közéleti nagyságok, angyali ártatlansággal átkos, ezer meg ezer embertársukat boldogtalanító intézkedéseket tesznek.

Varga János Kettőt leginkább csak pontos utasításokkal mások mozgatják. Hát így kifejezetten alkalma nincsen sok, hogy nagyszabásúlag kártékonykodjék a társadalom rovására.

Egyebekben Varga Kettő vasegészségű, jó kedélyű fickó. A humor iránt határozottan van benne érzék. A lelki berendezésében nincs semmi beteges, rendellenes, mint ez gyakori magafajta mafla alakoknál.

A Varga egyetlen szenvedélye vagy gyöngesége egy kevés jókedvre hangoló szeszes ital. Azonkívül szereti a zenét. Őmaga is tud egy szemétdombon talált szájharmonikán játszani. Ennek körülbelül annyi hörgő és sipító kihagyás van a skálájában, mint amennyi benne maradt. De Varga Kettőt ez alig zavarja játékában. A hallgatói dolga a bosszankodás!

Ez a jellem Varga Kettő.

A betű és minden vele kapcsolatos szellemi működés hidegen hagyja Varga Kettőt.

Olvasni? Félóráig elnyög egy mondaton, amíg értelmét összeteszi a betűkből. És a másik mondatnál már elfeledte az elsőt.

Ha fölolvasnak is Varga Kettőnek újságcikket vagy rémregényrészletet, utólag olyan kérdéseket intéz a fölolvasóhoz, amelyekből kiviláglik, hogy tökéletesen mást értett meg a fölolvasottakból, mint annak mind-közönséges értelme.

Varga Kettő pedig úgyszólván házilag pótolhatná szellemi műveltsége hiányait. A felesége valóságos irodalmárnő. Ha ötpercnyi ideje van, akkor ráveti magát minden pakolópapirosra, ha nem jut jobb olvasmányhoz, és falja a betűt. Piszkos, filléres rémregény füzetkékből egész kis könyvtárt szerzett lakásukba Varga Kettőné. Majdnem félő, hogy közelebb maga is írni fog. Néha föl is veti annak gondolatát, hogy ha volna ideje, ő is tudna történetet kitalálni a ponyvairodalom és a mozi számára. (Talán, ha tudná, milyen keletje van ma az életrajznak az irodalmi piacon, és mennyi érdekességet, sajátosságot rejt tulajdon élete, hát Varga Kettőné egész joggal foghatna hasonló mű megszerkesztésébe.)

Persze Varga Kettő csillagtávoknál is messzebb van neje szellemi életétől, eszmemenetétől és minden affajta zagyva ábrándtól, hogy az irodalomhoz valami köze lehessen neki is. A mozi sem izgatja őt kellőképpen. Esetleg elérzékenyül könnyekig, vagy nyilallásba röhögi magát egy előadáson, de utólag marhaságnak bélyegzi magától, hogy haszontalan szórakozásokkal könnyelműsködik!

Egyáltalán a köznapi, közvetlen ésszerűség szűk körébe vágó gondolatok, érzések, élvezetek határán túl Varga Kettő nem hajlandó kilengésekre.

*

Varga Kettő alig néhány éve jött Pestre. Nem is faluból, de egy messzi tanyáról. Apjának ő volt a tizedik gyereke. És még a nagyapja, nagyanyja is a tanyán él. Sok fényűzést, széles körű műveltséget, kitűnő modort nemigen láthat egy szegény tanyás zsellér porontya.

A szomszéd nyomorúságos falu temploma, korcsmája és búcsús vásárai jelentették apányi legény koráig Vargának közvetlen környezetén kívül a nagyvilágot. Azonkívül aztán csak a disznók, libák, igás- és tejelőbarmok, gólyák és a puszta egyéb állatait számíthatta még ismeretségi körébe.

Egy vasárnap valami kóborló alak szegődött Varga Kettőhöz, amint a községből a tanya felé ballagott egyedül. Ez a csavargó Pestre tartott, most már másodízben, falujából. Csodákat mesélt Varga Kettőnek a főváros lehetőségeiről. A tanyasiaknál tízszerte busásabb munkabérekről… szórakozásokról!… Eladdig, míg Varga Kettőt elemi vágy rohanta meg, hogy a tanyából egyenest az ország fővárosába teszi át tartózkodási helyét.

Nagyon simán és minden eszmecsere nélkül nem folyt le Vargának a tanyától és családjától való elszakadása. De huszonnégy órán belül megtörtént.

Varga másnap hajnalban elindult a hosszú útra az idegennel.

Otthon megfogadta szentül, hogy keresményét Pesten nem herdálja el, hanem megkuporgatja és hazaküldi, tegyék félre. A nagyapjának a legkisebb öccse Budapesten, illetve Budán, a köztisztaságnál talált alkalmazást. A címet Vargának nála írástudóbb bátyja fölírta egy noteszlapra, amit Varga összehajtogatva a mellényzsebébe tett. A pesti rokon adhat ellátást, szállást is a szerencsepróbáló unokaöcsnek, de hogy az útbaigazítást, tanácsait, amik neki is ingyen vannak, nem tagadhatja meg, azt el lehet hinni!

Édesanyja egy egész nagy kenyeret, egy hétre való szalonnát, egy karika kolbászt, több csomag újhagymát, még egy kis száraz, füstölt oldalast is csomagolt útravalóul távozó fiának. Mindezt két váltó, elég koszlott fehérneművel, apróbb holmikkal és legféltettebb kincsével, egy pár fejelt, de jó karban levő, bezsírozott csizmával együtt jókora bugyorba kötötte be Varga. Ezt szépen rá lehetett akasztani kampósbotjára, és vállról vállra cserélve vinnie.

Rongyos bekecsét fölvette Varga, mert még elég hűvös, kora tavaszi idő volt. Még szakadtabb, foltosabb, de sarkán jól megpatkolt, talpán szöggel kivert bakancsát húzta föl az útra.

Ette volna meg a fene a tanya okosságát és az ésszerűség nevében való minden erőszakot!… Hányszor lehet arra ráfizetni a butasággal, az együgyűséggel szemben?

Itt is kiviláglik!

Varga Kettő a rongyos cipőjét tette volna a bugyorba. A tavaszi esők rémségesen eláztatták az utakat és elkátyúsították. A bakancs megmerülhetett a latyakban. A csizmáját akarta fölrántani az útra. Családja véleményére hallgatott végül is, hogyhát: kímélni kell az új holmit, a jó csizmát, hosszú, rossz úton hagy prühölődjék a szakadt bakancs!

Nohát Varga megkímélte a becses csizmát… De kinek?

*

A tanyán, szerény körülményeikhez képest, fejedelmileg megvendégelték a pesti csavargót. Az úton Varga megosztotta vele testvérileg minden falatját, dohányát, gugyiját. A csavargó vezetői szerepét leszámítva, Varga sokrendbeli szívességét legföllebb fölvilágosításával viszonozta. Merthogy: hol bújjanak éjjeli szállásra, egy kazalba vagy padlásra? Hol rakjanak egy kis tüzet, és pirítsanak szalonnát? Hol kéredzkedjenek föl egy-egy útjuk irányában gördülő szekérre? Mindezt igazán Varga is éppúgy megszerezte volna kettejüknek, minden világjáró-tapasztalat híján is!

Ám amikor utolsó éjszakájukat már közvetlen Budapest mellett, Kistarcsa nevű faluban töltötték, egy istállóban, hát ébredéskor Varga útitársának hűlt helyét lelte. Ez lett volna a kisebb hiba! De vele kelt lába bugyrának, a bugyrában remek csizmájának és minden váltó fehérneműjének, apróságainak…

Azt a hétfelséges, kutya teremtését is a világnak!

*

Így fizetett rá Varga arra, hogy nem a saját buta eszére hajtott!

Most itt állt a rajtavalóban, hijá-hujj! Ahogy a nagyapja szokta mondani a tanyán. Még az volt a szerencséje, hogy megtakarított árva négypengőnyi vagyonát egy szutykos kis zacskóban a nyakába kötve őrizte Varga Kettő. Okos övéi még azt is beletetethették volna vele otthon a bugyorba, hogy gaz, büdös csavargótársa azt is ellógassa.

Nade akárhogy vonult be, mégiscsak bevonult Varga az ország fővárosába. Éppen a Keleti pályaudvarhoz jutott, akárcsak vasúton érkeznek meg nála különb személyiségek.

Húha! Micsoda rettenetes embertömeg, micsoda szédítő forgalom. Varga szeme káprázott, füle zúgott, és együgyű lelke irtózatosan elbátortalanodott azt illetőleg, hogyan igazodik el, hogyan helyezkedik el ebben a pokoli útvesztőben, ami körüle kering a füstös ég alatt?

A csavargó útitársa gaztette persze hogy hozzájárult Varga önbizalma és embertársaiban való bizalma teljes elvesztéséhez.

Hosszú ideig ődöngött a Baross téren, és tanakodott magában, és tartott kémszemlét: melyik pesti felebarátja gerjesszen benne akkora hitet, hogy újabb kárvallás nélkül megszólítsa, és útbaigazításért folyamodhassék hozzá.

Látta, hogy a tér padjaira letelepszenek magafajta alakok. Egy üres pad felé tartott, hogy elszív idegcsillapítónak rajta egy cigarettát.

Amikor helyet foglalt és rágyújtott, csuda édes, biztató jelenetet szemlélt meg mindjárt Varga János Kettő. Ez szinte visszaszerezte magába és a világba vetett bizalmát.

A másik padon egy hordár, piros sapkában, egy papírból falatozott. Egyszerre verébcsapat, sőt egy feketerigó és két galamb száll a pad elé. A hordár dobálja a kenyérmorzsát. A sok madár kapkodja. Veszekszenek, csipognak, elmarják egymást.

Ilyet! Hát itt ilyen szelídek a madarak? Ilyen jólelkűek az emberek? A tanyán menekül minden madár az emberek közeléből, mert tudja, hogy kővel, parittyával törnek rögtön a vesztükre.

Varga ragyogó szemmel figyelt, és lelkesült a látványon…

Ekkor koppan mellette a pad. Barna egybeszabottasban valami iparosféle, szerelőféle ült le a pad túlsó végére, és rárakta szíjon válláról lógó, szerszámos faládikóját.

Varga a madáretetésen támadt vigyorgásával nézett a szerelőre. És mert annak sem vett ki pillantásából gonoszat, hát feléje motyogta a másik padra utalva:

– Ni! Ezt se láttam még!

– Az meglehet, édesapukám! – felelte erre a szerelő. – Ha Mucsáról jön, örül ennek a sok piszkos verébnek. Ott maguknál csak a vetésre száll és pusztítja. De itt nem lehet este elmenni a fák alatt, ahol tanyáznak. Mert csupa kis gané az ember kalapja, ruhája.

– Igen? – kezdett el röhögni Varga bambán.

– Maga röhög, apukám! De a főváros már el is gázoltatta a tűzoltókkal ezeket a fákat a verebektől, fecskendővel, a járókelők panaszai miatt. Sokat nem használt, mert megint elszaporodnak. Az a hülye még eteti is őket. Fosnák neki össze a piros sapkáját feketére!

Ekkora ellentétek a Varga első fővárosi észleleteiben és érzületeiben, valami oly pukkasztó vigasságra csiklandozták össze idegeit, hogy könnye csurgott, és fuldoklott a nevetéstől.

– Nincs egyéb gondja magának, úgy látszik, hogy ilyen jól mulat! – jegyezte meg erre a szerelő.

Mire Varga Kettőnek tüstént elvágta a további nevethetnékjét.

Elkomorult arccal húzta ki mellényzsebéből a rokoni cím céduláját, és így nyújtotta kérőleg a szerelő felé:

– Ezt a címet tudakolnám én itten! Nem tetszik tudni, hogyan jutok oda? Megszökött tőlem a társam!

– Ez az utca Budán van valahol, éppen a Tabán felé. Felül itt villamosra, egyenest, az Erzsébet hídon át, aztán ott útbaigazítják! – magyarázta a szerelő.

– A villamosra? – vágott Varga olyan szánalmasan, siralmasan ostoba arcot, hogy a szerelő egyenesen meghökkent.

– Ha gyalog akar menni? Gyalog is mehet! – vont vállat. – Itt csak egyenesen végig a Rákóczi úton és Kossuth utcán a hídig, és át rajta, csak egyenesen…

– Csak egyenesen! Köszönöm! – bólintott Varga. És feltápászkodott: – Isten áldja!

– Jó napot, koma! Csak egyenest! Odajut! Nem lesz semmi hiba! – biztatta a szerelő.

Ekkora jóindulatra azonban Varga már elé is akarta tárni keserves kalandját gaz és hálátlan útitársával:

– Mert ellopták minden kis motyómat… Az maradt, ami rajtam van… És hát, gondolja csak…

A Varga csaknem elpityeredővé váló ábrázata megriasztotta a szerelőt, hogy jótékonyságára utazik gyámoltalan ismerőse… Vagy tán fortélyos tarhás, csibész, akitől nyüzsög a pályaudvarok környéke és éppen a pesti Csikágónak nevezett nyomornegyed a pályaudvar mögött.

Nyersen rivallt rá Vargára:

– Hát menjen, menjen csak az útjára, és jobban vigyázzon itt, apukám!… Pápá!… Nem érdekel!… Én nem segíthetek magán!… Menjen csak!…

*

Vargában ez megint rettenetesen fölkavarta a zavart. Micsoda érthetetlen kedélyhullámzatú nép ez a fővárosi? Egyik szánja a nyomorult verebet, a másik átkozza. Egyszer vidám, barátságos, résztvevő, szolgálatkész a legelső ismerőse, rá rögtön igazolható ok nélkül mogorva lesz, gúnyos, elutasító… Hüm!

De hát a Varga, galád útitársa sok locsogása után, úgyszólván fölkészült az itteni élet lehetetlenségeire. Egy mukk gorombaság nélkül elkotródott a szerelőtől, hogy a mutatott irányba vegye útját.

Igen ám, de valahogy a pesti madárvilágnak emésztési hulladékaira való gondolatsora kapcsán egyszerre saját magának is enyhe riadót jelzett a gyomra.

Ennye azt a betyár!… Ennek az embernyüzsgésnek kellős közepén éri utol?… Mihez folyamodjék!?

A csavargó útitársától mint fővárosi érdekességet hallotta, hogy a nagyvárosi óriás távokon hellyel-közzel kecses, zöld pavilonok állanak a sürgős ügyek elintézésére.

De hát Varga először is nem fedezett még föl sehol ilyen zöld házikót. Másodszor annak még a gondolata is elpirította, hogy valakit ilyen tudakolózással merjen megszólítani. Harmadszor, az útitársa azt is közölte vele, hogy a zöld házikónak aránylag tekintélyes, majdnem két deci pálinka árának megfelelő beléptidíja van komoly eseteknél, hát Varga a bugyrának érzékeny vesztesége után sajnálta volna a két deci árát az élet leghitványabb ténykedésének fizetségeül.

Néhány pillanatnyi ügyefogyott és rémült ácsingózás után Varga így okoskodott: hiszen a Keleti pályaudvarig nyomulóban mezőket, üres telkek sorait figyelte meg a különben remekül kövezett út hosszán, hát csak egy ugrás vissza a város végéhez…

Nosza! Varga János nyakába szedte lábát, hogy visszajusson mihamarabb az embersokadalomtól mentes terepre.

Persze tájékozóképessége itt a sok egyforma palota és hasonló ruhás ember között cserbenhagyta annyira, hogy a pályaudvarnak nem az érkezési oldalán vágott útjának, hanem az indulásin, a Thököly úton.

Az Aréna út sarkáig is elég tekintélyes volt Varga iramának a táv, miután gyomrában az enyhe riadóból követelő csikarás fejlett.

De már itt verejtékező homlokkal és sötét embergyűlölettel mégis a szabad láthatárt pillantotta meg, úgy rémlett neki. Mezők, messzi fák, tornyok mutatkoztak jobb kézről az óriás bérkaszárnyáknak szakadéka között…

Keserves csalódás! Az út megnyílt a szabad mezőkre, igen! De a szabad mezőkön keresztbe-kasba annyi ösvény vitt, és azon annyi átkozott pesti lomolt, hogy itt is reménytelennek tetszett arra a kis magányos zugra lelnie, amit keresett, sőt sóvárgott.

Varga nagy kínjában és kétségbeesésében mégiscsak a szabadabb távlatok felé való előnyomulás mellett döntött, mint a természet gyermeke. Ment, rohant a temérdek térségen egyenest és vizsgálódott: merre vonulhatna zavartalan félre? Cikázott is összevissza üresebbnek mutatkozó zugok felé. De hát mindenünnen előbukkant végül egy halandó lélek…

Legutóbb is, már-már biztosra ment volna valami bokros árokféle felé, hát onnanfelől egy pórázas ebbel jelent meg egy csinos némber… Ez előtt Varga oly rémesen restelkedett el, hogy visszaszaladt az útra a biztató bokroktól…

Valóban, még a kutya sorsát is csak vad irigységgel szemlélhette. És hát már ott tartott az indulatában Varga János Kettő, miszerint bánta, hogy erre a kegyetlen fővárosi kirándulásra vállalkozott békés tanyájukból, és latba vetette, hogy kifosztva, nem kifosztva, csizmátlan, nem csizmátlan visszaindul ő haza!…

Az ésszerűtlen döntés hozzátartozott Varga tulajdonaihoz. Odahaza is azért tartották őt főleg buta léleknek, mert ahogy olykor oktalan csökönyösödött meg valamiben, úgy oktalan engedett hangulati válságoknak is.

*

Nos, mit tett végül Varga János Kettő? Azt, amit a mezőnyfutás legelején is megtehetett volna. Nem törődött többé, hogy néhány elvonuló ember rápillant, vagy megközelíti a szabad mezőn… És kész!

Aztán persze megszűnt minden nagyváros-gyűlölete és menekedhetnékje. Indulhatott budai rokonai fölhajtására.

A galiba csak az lett, hogy Varga túlságosan is bízott tájékozódási készségében. Egyik felső Thököly úti keresztutcára ráfogta, hogy az az, amelyiken kifutott a rétségekre. Ezen eredt el. Aztán meg úgy rémlett neki, hogy az a városligeti iparcsarnoki kupola, amelyet a rétről a Keleti pályaudvarnak tartott, kissé föllebb fekszik.

Ebben igaza volt. Viszont így került az Aréna út helyett Varga kissé föllebb, a Hermina útra.

*

Tyű! Micsoda remek erdőféle ez?… Ez lehet az a Városliget, amiről az útitársa annyi érdekeset regélt neki.

Mekkora fák! Mekkora pagonyok! Közöttük milyen csodakastélyok!

Varga János egyelőre önfeledten bámészkodott, és haladt az orra után. Halasztotta a kérdezősködést. Ráér rokonához kerülni!

Az idő délfelé vagy délen túl is járhatott. De Varga János az este rettenetesen bezabált a hazaiból, az éhség helyett inkább szomjúságot érzett… Vagy inkább semmi költekezés kívánságát…

Így került a vurstli csodái közé.

Ejha!… A kicsikét harapós tavaszi verőfényen, a mutatványos kulipintyók között már megindult az emberzajlás… Visongott a gépzene itt is, ott is. Az egyik körhinta forgott. Igaz, csak néhány utassal, a hintáslegényen kívül…

De Varga ennek a gyér forgalomnak méreteitől is elbűvölődött… Ennek a nagyszabású tündérbirodalomnak valamiféle nyomorúságos mását már látta falusi búcsúkon, vásárokon. De ekkoráról, mint ez itten, valóban kevés fogalma volt… Szemkidülledten bámult meg minden bódét, ahol kikiáltó ordibált elég gyatra csoportosulásoknak…

Ténfergett már órák hosszat, anélkül hogy őt magát valaki figyelmére méltatta volna…

Végre egy helyütt a kosaras körhinta úgy ottfogta, hogy hosszú ideig mint a megigézett állott, sórált körülötte. És eközben furcsa ismeretségre tett szert.

A hideg lelte ki annak gondolatára, hogy ő maga is fölülne erre a hitvány gépezetre. A kosarakat tartó láncokat igen-igen megbízhatatlanul vékonynak ítélte, és hogy magasan lógtak a kosarak a körhintázókkal a levegőben, és hogy teljes menetsebességben vízszintesen úsztak… hát Varga János Kettő megszédült annak az elképzelésénél, hogyha valamelyik utasával elszakadna a gyönge lánc, akkor az kosarastól húsz méterre repül és zuhan, és zúzódik véres gomolyaggá…

Ezzel szemben a hinta facér cselédei, csibészei nemcsak hogy nyugodtan repültek a levegőben, de vakmerően neki-neki kaptak egymásnak, és kilendítették egymást még magasabbra, mint a forgás vitte volna őket, vagy összegubancolódtak, és förtelmes viháncolást, rugdalózást műveltek a Varga elképzelése szerint halálveszélyes helyzetekben…

Kivált egy fiatal némber már a harmadik kört futotta a hintán és tett túl minden hintázón vakmerőségével, gyakorlottságával és éles visításaival.

A sex appeal a természet olyan mélységeiben szabályozódik, hogy titkaiból legföljebb egyes tünetek árulnak el valamit. Szépségek, közelállóságok esetleg hidegen hagynak valakit, míg a szabálytalan esetek ellenállhatatlan vonzalmat kelthetnek benne.

Így hatott Varga János Kettőnek ifjú erők duzzasztotta érzékeire ez a némber a hintán. Igen! Nála sokkalta csinosabb társnői között.

Egészen furcsa volt ez! A hintázó leányok közt falusias, vidékies bokorugró szoknyában vagy félvárosias maskarákban inkább találhatott volna Varga János Kettő szíve és életszemlélete és származása szerint való tetszetős ártatlanságokra. Takarosnak is ítélte olyikat. De mégsem mozgattak meg benne közvetlen epedezést, és ami még fontosabb: biztosságot, hogy bátran kikezdhet valamelyikkel!

Ez a lány pedig úgy hatott rá, mint akinél ezt a biztosságot érezte.

Apró, fekete szemű, széles arcú lány volt. Duzzadt ajka a vastagon rákent festék nélkül is csattanósan piros lett volna. Termete tömzsi, keblei nagyok és puhák, a lábai enyhén karikák.

Ezekre a hinta kosarából kilógó, térden jóval fölül mutogatott lábakra tapadt Varga parázsló tekintete.

A harisnya lötyögött rajtuk, mint amit alul már lemetszettek és összevarrtak az elrongyolódott fején. A lány cipellőinél pláne egyik harisnyán lyuk éktelenkedett. A cipők hegyes, hosszú sarka alaposan félretaposott. A lány ruhája láthatólag loncsos, piszkos. A dús keblei rikító, koszlott szvettert feszengettek. A mérsékelten gondozott, szélhordta hajtincsei hegyében, szvettere színétől ízléstelenül elüvöltő, félrecsapott satyak.

Hát ez a külső minden volt, csak éppen olyan nem, ami egy Varga Kettő-fajta tanyasi mufloncban vonzalmat gerjeszthetett.

És mégis ez történt! Sőt több.

A lány a hintáról szintén észrevette a közönségben Varga Kettőt. Sőt több ízben figyelmét szentelte rá.

Így például a második indulás szünetközében, amikor a hinta gépzenéje tangóját undorító eunuchhangon vonyító énekese beszüntette néhány pillanatra bájdalát… a lány odakiáltott Vargának a hintáról:

– Hájdi!

Fejével intett, vigyorgott rá, kacsintott rá, amint a mellette levő üres kosárra utalt, ahonnét egy komor csibész szállt le.

Varga Kettő elvigyorodott ugyan a buzdításra, de egyúttal a belső rémület is összekuszálta vonásait, hogy még ráveteti magát a lánnyal a félelmetes körhintázásra!… És nem moccant.

A lány erre persze megvetően fordult el tőle. Köpködte szerte szájából cigarettája maszatját, és füstölt, visongott, hancúrozott még a tőle harmadik kosárban is az újabb menetben és az újabban…

Varga Kettő pedig férfias önérzetének bizonyos csappanásával készült elvonulni a kudarcba jutott szemezése, sőt ismerkedési lehetősége színhelyéről.

*

Nos, ahogy elszámolta már magával a kis esetet, és feledést borított volna rá, egyéb még lelhető látnivalók fölhajszolására vonulva, egy nyári vendéglő reklámképekkel teleragasztott deszkakerítése hosszán… egyszerre megrezzen:

– Nem adna egy kis tüzet? – hallja maga mellett.

Hát a hintázó lány!

– Tessék, parancsoljon! – nyomta össze égő cigarettáját Varga Kettő a lányéval. Ugyanakkor gyáva, de édes riadalom támadt benne, hogy könnyen, simán, készen és körhinta kockázatok nélkül jön hozzá a kaland…

A szerelem rejtelmei nem maradtak ismeretlenek Varga Kettő számára odahaza. Előző nyáron is már úgy volt viszonya egy falubeli marokszedő lánnyal, hogy élettársak lesznek valószínűleg. Aztán a cséplésnél rajtaérte a lányt, hogy egyik gépésszel kezdett ki. De ahelyett, hogy botrányt csapott volna, hagyta, hogy leüssék kezéről szerelmét, és ő maga vonult vissza… Nem tetszett neki száz százalékig a lány. Inkább örült, hogy kegyei alapos kiélvezése után lerázta őt magáról békével… Még gúnyolódást és lesajnálást is tűrt miatta inkább…

Szóval a tapasztalatlan legény ügyefogyottságával nem egészült ki a Varga Kettő bambasága, amivel a tűz átszármaztatása után révedezett szeme a lányon.

Állottak és méregették egymást, aránylag elég hosszú időre, hogy már kínos legyen.

Akkor a lány elnevette magát.

Varga is elnevette magát.

A lány még nagyobbat hahotázott. De ezt már valahogy sértőnek találta Varga.

Elkomorodott és elsavanyodott.

A lány pedig most már kissé erőltetetten is, de ragaszkodott hozzá, hogy vigadnia kell a helyzeten.

A Varga Kettő tekintetéből bizonyos megrökönyödöttség változata után már sötét, mogorva, fenyegető pillantás lövellt a lányra.

Mintha ennek valami cselekedetbe való kirobbanását akarná megelőzni, a lány így szólt:

– Menjünk?

– Hová? – kérdezte vissza bizalmatlanul Varga.

– Hát velem! – felelte a lány.

– Magával? Jó! – egyezett bele Varga.

– Mit fizet? – hangzott az újabb kérdés.

– Mit fizessek? – viszonozta ismét kérdéssel a kérdést Varga.

Itt egy kis kelletlen szünet akasztotta el a párbeszédet.

A lány világosan megérezte, hogy ez a mucsai alak félreértette fölhívását. Másnak nézi őt, mint ami. Sörre, borra, uzsonnára gondol a fizetségnél.

És érdekes, a lány bizonyos szégyellősséget titkolt fölényes, vásott föllépése mögött. Rég nem érzett effélét. És nem értette: miért éppen ezzel a pofával szemben érzi?

– Menjünk talán! – szólt. – Cseveghetünk még róla.

Varga Kettő erre szó nélkül, szinte engedelmesen indult.

– Maga micsoda melós? – érdeklődött a lány.

– Én?… Hogy?… hogy?… – hebegett Varga.

– Most már fogadnék, hogy maga most jött vidékről. Azt sem érti, mi a melózás! – mondta a lány, és miután Varga képén semmi tiltakozást nem fedezett föl, megelőzte válaszát kérdésével: – Dolgozik valahol?

– Hogyne!… Csak kapjak munkát!… Akármit! – nyilatkozott Varga, merthogy a lány nemcsak szóhoz engedte, de kissé tűnődött is valamin vele összefüggésben.

Végre így szólt:

– Most érkezett pont ide. Ez az, amit sejtettem. Van szállása?

– Hát az nincs! – rázta fejét Varga. – De van egy címem! Kiismeri ebben magát maga jobban nálam. Ehol-e!

Előkaparászta a mellényzsebéből a cédulát. És már másodszor hallotta máma a cédulára írt titokzatos megjelölést a lánytól:

– Ez az utca Budán van, a Krisztina körül.

– A nagyapám öccse, a nagybátyám köztisztasági alkalmazott a fővárosnál. Odamennék hozzá. Ő talán elhelyez! Vagy útbaigazít… Esetleg!…

A lány a Varga elbizonytalanodó hangsúlyán keresztül tudomásul vette, hogy az otthoni, vidéki családi tanácskozmány sem bízott túlságosan, hogy a pesti nagybácsi bandériummal fogadja a munkakereső, szegény, buta unokaöccsét.

Elkezdett röhögni:

– Rangnak aztán nem nagy, ha utcaseprő vagy csatornapucoló vagy locsolóember a kedves rokona.

– De ez nyugdíjas állás! – vitatta Varga.

– Igen? Az lehet! – hagyta gúny nélkül Varga büszkélkedését ezúttal a lány. Inkább így folytatta: – De hogy érkezett maga a vidékről? A Keletin? A Nyugatin? Melyik pályaudvarra?

– Igen! Éppen a vasúti pályaudvarra! A Keleti pályaudvarhoz! – vágta rá Varga.

– De tett egy kis kerülőt, mi? – hunyorgott huncutul Varga szemébe a lány. – Vidékiek azt mondják, vargabetűt csinált. Mert Budára aztán egyenesebb úton is eljuthatott volna, mint erre.

Varga megrázkódott, elhűlt, meghülyült, elvörösödött, levegőért kapkodott a lány szavaira.

Először is úgy rémlett neki, a lány kitalálta, micsoda ronda kényszer kanyarította el budai útjáról. Megfigyelték? Meglesték?… Utána még a Varga nevet is hallja! Az összefüggést már nem értette…

A lány pedig harsány hahotába tört ki:

– Ajvé! – böködött Varga hasába. – Mit rühelli annyira, drágaságom, hogy nem siet a koszfészek rokonokhoz?… Ráér arra, hogy kipalizzák! Előbb mulat egyet!… Ettől pirul így, mint egy kislány?… Még ilyen negyedeszű palit sem láttam, mint maga!

Varga belső hökkedelme, riadalma még mindig teljes mérvben kavargott… Legföljebb kissé összeszedte magát. Odáig még nem jutott, hogy észbe kapjon: hol is érti félre a lány szavait? Csak valahogy bambán elraktározódtak azok elméjében, és lassan kezdték kialakítani érzését, véleményét, hogy vad képzelődések lettek úrrá kedélyén!…

– Hát én… izé… ide hallgasson!… Megjártam azzal, aki engem idecsábított Pestre… – nyögte leckemondásszerűen a lánynak. – Kifosztott minden holmimból… A motyómat elvitte…

A lány alig figyelt:

– Cö-cö-cö! – ingatta fejét minden részvét nélkül. – Cö-cö-cö! Ki nem ejt át ilyen árva palit, mint maga?…

– Ez így volt! – erősítette Varga. De már akkorra egészen legomolygott öntudatáról az iménti zavar. Ez nagy megkönnyebbülésére szolgált, sőt jókedvre hangolta: – Az anyja lelkét is, ha elcsípném azt a gazembert, kiráznám a nadrágjából! – rikkantotta.

– Ne mondja!

– Az orrával törülném föl itten az utcát! – mutatta Varga, hogyan fogná nyakon aljas útitársát, és forgatná a fejét… Nevetett hozzá már.

– Persze egy vasa sem maradt! – firtatta a lány.

– De! Valami! – vallotta Varga.

– Mennyi? – faggatta a lány.

Itt, ennél a kényes tárgynál bizonyos feszültség szövődött társalgásukba. Varga már eleve okumlált magában, összes értesüléseit és minden leleményét latba vetve magában: vajon közönséges, hivatásos utcalány ez az új ismerőse, amely műfajról annyi édeset is, de rémeset is hallott, vagy pedig valami más műfaj, házilány, munkáslány?

Az egyenes felelet helyett visszaérdeklődött hát:

– Minek kíváncsi a kisasszony?

A lány kissé összeharapta vastag, föstékes száját. Előbb elkalandozott szeme a levegőben, aztán belemerítette a Vargáéba, és így válaszolt:

– Legyen nyugodt! Én nem óhajtom kifosztani magát.

– Hiszem, hiszem! – bólintott készségesen Varga, és mint akit megnyugtatott a lány viselkedése, rávágta őszintén: – Négy pengő nyolcvan van nálam!

– Ez az összvagyona! – hadarta a lány, mintegy a maga tájékoztatására: – Lehet róla csevegni… hogy – akadt el.

– És a kisasszony hol van… izében? – kezdte ezúttal a faggatást Varga.

– Gyári munkásnő voltam! – hangzott a válasz.

– Igen? És mi a neve?

– Tulics Juci!

Hát igen!

Néhai Tulics Gusztáv nehéz igánál kocsiskodott. Így tartotta el családját, nevezetesen öreg, félig süket anyját, tüdőbajos feleségét és akkor tízéves kislányát, a negyedelemista Tulics Juditot.

Tűrhetően éltek az igáskocsisi keresményből. A nagymama pár pengő kegydíjat húzott egy nagyvállalattól, és csináltvirág készítéssel is szerzett valamicskét.

Az igásfuvar istállója a Zugló mélyén állott egy egyemeletes, soklakásos, düledező nyomortanya udvarán. Ebben a rozoga, bűzös, de napfényt és szellőt szintén szabadon kapó épületben lakott egyszoba-konyhában, a földszinten Tulics Gusztáv családjával.

Egy ősszel, amikor a kerék rossz úton sárba ragad, és a fuvar késik, a kocsis ingerült, hogy nyomorúságos pihenőideje rámegy a késlekedésre, Tulics Gusztáv néhány kocsistársával betért a kocsmába, áldomásra Óbudán.

Este volt, egész este szakadt az őszi zápor, összeázva, összefázva rettenetesen csúszik az itóka.

Tulics alaposan benyalt. Ez nem lett volna baj, mert ő békés természetű, hatalmas erejű fickó volt. De együtt ivott Pitzmarek nevű társával, aki viszont izgága, rakoncátlan alak volt. Pitzmarek, ha ivott, egyszerűen elvesztette az eszét. Kötekednie kellett, verekednie. Ha nem akadt más, a lovain töltötte ki vérengző indulatait.

Tulics jó ideig kitért a Pitzmarek piszkolódásai, kötekvése elől. (Ezt a kifejlődött bűnügy minden kihallgatott tanúja igazolta utóbbat.)

De hát Tulics is részeg volt, és a türelemnek is van határa. A viszonzott gorombaságokra Pitzmarek azzal a késsel rontott Tulicsra, amivel éppen kolbászt vágott, és rettentő szúrást ejtett a nyaka alatt.

Erre Tulics ökle lezuhant a Pitzmarek koponyájára. De ugyancsak a hátratántorodó Pitzmarek oldalának is szúrt Tulics, a szintén kolbászmetélésre elővett késével. Mégpedig olyan szerencsétlenül, hogy Pitzmarek egyet hörgött, kettőt rúgott a földön, ahol elterült és kiszenvedett.

Tulics útját nem merte állani senki. Pitzmarek kezdte a civódást, ő esett őrjöngésbe, ő szúrta az elsőt Tulics mellébe…

Tulics fölkapott szekerére, és hazahajtott a záporban a gyilkosság színhelyéről. A sebe vállperece alatt szörnyen fájt, de alig vérzett… Csak fullasztotta…

Mire Tulics hazaért, a detektív már várta a telefonon értesített rendőrségről. Letartóztatták Tulicsot. De már az első kihallgatása alatt fellépő sorozatos rosszullétei miatt rabkórházba szállították őt.

A kihívott és pillanatnyi indulatban elkövetett emberölés vádja alul a bíróság, az összes tanúvallomások szerint, még talán föl is mentette volna Tulicsot, azzal az indokolással, hogy önvédelemből követte el a gyilkosságot. Az enyhítő körülmények mindenesetre kevés büntetést helyeztek Tulicsnak kilátásba.

Ám ez mind nem segített rajta.

Tulics a vizsgálati fogság alatt a rabkórház ágyán, tüdejében szenvedett belső sérülésébe belehalt.

*

Hát most itt állott a kis család kereső nélkül.

Tulicsné, amit a maga göthösségével elkövethetett, hogy ne jussanak ínségbe, elkövette. Mosást, vasalást, takarítást vállalt, éjjel foltozott és végezte el saját háztartása munkáit. Persze hogy tavaszra vért kezdett köpni, és ő is elpatkolt.

Most már a kis eleven, fekete, dundi Jucika nagyanyjával maradt.

Az egyszoba-konyhás lakást már előbb, Tulics halálával át kellett adniok az őt követő kocsiséknak. Mert a kocsis nem lakhatott messze lovaitól. Szerencse, az új kocsisék gyermektelen házaspár létükre, jól elfértek az egy szobában, és kiadták a konyhájukat albérletbe az öreg Tulicsnénak és menyének, az eredeti főbérlőknek.

Ez a konyha olyanszerű volt, mint egy alagút. Hosszú és elég széles is. A mélye már sötétben veszett el fényes nappal is, mert ablaktalan volt, és csak az ajtón át kapott világosságot, ha persze azt kinyitották, meg a belső szobaajtóból, ha nyitva volt. Szóval az évnek kétharmad részében éjjel-nappal égetni kellett a Tulicsék konyhalakásában a lámpát.

Ebből az odúból kellett nagyanyjával együtt Jucikának is megkezdeni a keserves létharcot.

Jucika kimaradt az ismétlőiskolából. Segített nagyanyjának a csináltvirág gyártásban. Aztán a házban lakó mozgóárusék támogatása mellett elindult Jucika is, kis kosarával meg skatulyájával, virággal, cipőfűzővel, keljföljancsi babákkal a pesti utcákra, körutakra, kávéházakba, vendéglőkbe…

Ez az élet aránylag változatos, mulatságos és elég jövedelmező is volt. Érdemesnek kellett találniok berendezkedni rá. Persze hogy egy kislány lelkére, erkölcsiségére csupa épületes benyomással járt? Azt már nem lehetett állítani!

Egy hónappal arra, hogy Jucika a gyereklányból már nővé, hajadonná érett ugyan, de hát még a naptári évek szerint távol járt attól a kortól is, amely előtt a törvény gyermekrontásnak minősíti a szerelmi csábítást… Jucika ártatlanságának már fuccs lett.

Szilveszter éjjelre legjobb kis barátnőjével, egy nála idősebb, de fejletlenebb, nyiszlett fruskával virágárusi körútra indult Jucika.

Pénzzel tömött zsebbel, agyonfáradtan igyekeztek hazafelé. Egy útjukba eső kisebb gyári üzem portási lakába éppen akkor hozott legény házigazdája vendégeket, hogy nála folytassák a dáridót. Öt férfi és két nő alkotta a társaságot, persze nem zárdanövendékek. Jucikáék elfogadták az ittas, vidám társaság meghívását.

Jucika kis barátnője azonban óvakodott a szeszes italnak mohóbb élvezetétől. Észnél maradt. Ezzel elkerülte egyelőre végzetét. Jucika a zamatos, forralt borból és még bódítóbb édes likőrből bátran holtrészegre itta magát. Így könnyű martaléka lett a lelkiismeretlen, részeg társaság egyik vagy néhány tagjának. Vagy mindnek.

Amikor fölébredt kábulatából, és tudatára ocsúdott helyzetének, irgalmatlan bőgést csapott a gyári üzem portáján.

A portás megrettent a botránytól. Állásába kerülhetett, sőt tömlöcbe juttathatta őt a gyermekkorhatáron innen való csábítás. Vigaszul pénzt adott Jucikának, és kártérítésül vagy fájdalomdíjban beszerezte Jucikát a gyárba, annak raktárába, elég rendes alkalmazásba, heti nyolc pengő és majdnem annyira rúgó borravaló jövedelemmel, segédmunkásnőnek.

Jucika teljesen megvigasztalódott sorsán. A portással továbbra is viszonyt folytatott. Majd egy gyakornok babája is lett párhuzamosan. Aztán pedig ezt a két állandó szerelmét elkezdte csalni alkalmi, futó kalandokkal.

Mert nagyon fiatal, nagyon vérmes, nagyon könnyelmű volt, és hozzászokott, hogy ellenértéket kapjon odaadásáért. Jucika végül is fölrúgta állását, és a szokott lejtőre jutott. Ott fogta támogatóit, ahol útjába kerültek. Rászokott az ivásra, dohányzásra, henyélésre, éjjelezésre. Néhány heti kórházi kezelésen is túlesett…

De végeredményben a zülledés ekkora fokán is kikerülte, hogy a hivatásos utcalányok hivatalosan számon tartott sorába kerüljön. A látszatokra úgy-ahogy vigyázott. Nagyanyja és a házbeliek úgy tudták: éjjeli munkára jár a gyárba, vagy mint mozgóárus működik.

*

Az öreg Tulicsné állandóan tartott ágyrajárót. Néha kettő is akadt heti- vagy napibéres ágyrajárójuk. A tágas konyhában, földre rakott szalmazsákon aludtak ezek az alakok. Akármilyen kényelmetlenek, kellemetlenek voltak, kellett minden fillér, ami révükön a háztartáshoz került. És olyikuk ellátásért is leszúrt valami pénzt Tulicsnénak.

A lakóikkal Juci lehetőleg nem kezdett ki. Vagy ha igen? Annak nagyon megbízható fickónak kellett lennie, akitől nem tarthatott, hogy nagyanyjának elárulja, vagy a házbelieknek elpöntyögi sikereit.

Jelenleg éppen nem akadt senki lakójuk. Ezt nagyon megsínylette nyomorúságos háztartásuk. A vén Tulicsné folyvást azon kesergett: hogyan tudnának valami rendes, állandó egyént fogni maguknak?

Az öregasszony különben tökéletesen megsüketült. Csak szájmozgásról értett meg szavakat. Vagy aztán le kellett neki írni a bonyolultabb mondanivalót.

De rokkantul, betegesen napestig dolgozott az öregasszony. Egyetlen vigaszának, pihenésének az maradt, ha egy félórára elővette rózsafüzérét és morzsolgatta.

Juci persze komiszkodott, packázott, hálátlankodott nagyanyjával. Kifogyhatatlan jósága, türelme legföllebb akkor indította némi bűntudatra és röstelkedésre, ha nagyon megtörte a zülledése.

Ezek történtek annak előzményéül, hogy Tulics Jucika Varga János Kettővel botlott össze a vurstliban, ezen a verőfényes tavaszi napon.

Amikor Varga János Kettőnek a nevét megmondta, és rá visszakérdezte az övét, Tulics Jucika már eldöntötte: ezzel a butuska, de helyes paraszttal tesz kísérletet arra, hogy lakójuknak fogja meg. Sőt előérzete súgta, hogy ebből a szabott árúnak indult futó szerelmi kalandból sokkalta huzamosabb társulás is kifejlődhet valamilyenféle.

Mindenesetre ugyanazzal az eréllyel és nyíltsággal akarta egykettőre lebonyolítani további közösködésük kérdését Jucika, akárcsak szerelmi odaadásának díját szokta előre követelni.

– Mondja! Maga tudja azt: mire számíthat ettől a pesti szemetes bácsijától? – érdeklődött Vargától.

– Majd útbaigazít! – vonta vállát Varga elég bizonytalan.

– Hát ide figyeljen! Mi adunk ki ágyat, heti két pengőért, leszúrhat naponta is, persze előre, harmincat. Melót… izé, munkát én is keresek a jövő hétre vagy hamarabb is magamnak, és ha akarja, együtt járhatunk érette… A világért sem akarom magát bepalizni… Csak ha tetszik, nálunk most az ágy kiadó éppen. A lakónkat kirúgtam… Naa?

– Ha gondolja a kisasszony?… Én szívesen! – hangzott a Varga rögtönös válasza: – Én szívesen!

– Igen! De egy éjszakára betelepedni hozzánk, aztán meglógni? Vagy azzal jönni aztán nekünk, hogy a rokonának nagy pártfogásából kiejtettük?… Ez nem megy, apuskám! Mondok egy okosat. Tudja meg először: mit várhat a locsoló bácsijáéktól? Ne csábíttassa el velem előbb tőlük magát!

Varga tanácstalanul bámult és morgott:

– Hogy… hogy… hát…

– Úgyhogyhát apuskám, ha most bemennénk így is valahová egy kis piára, becsüccsintünk a bácsiék közelében egy budai beizliba, én magát ott megvárom, míg érdeklődni megy, na persze, hogy frankó meg ne lógjon, és vízbe ne hagyjon engem a cechhel, hát kihozhat és kifizet per kopoltyú két sört vagy fröccsöt…

Szegény Varga Kettőnek minden harmadik szó japánul hangzott ebből a kis előirányzatból. Jucikának magyarra kellett fordítania neki a külvárosi tájszavakat. De végeredményben Vargának egy szó ellenvetése nélkül elindultak Budára.

Az utat villamoson tették meg. Vargának ez volt első villamosutazása. Habogásai, rémledezése, buta bámészkodása, ügyefogyott mozdulatai rettentően mulattatták Jucikát. De határozottan rokonszenveket gerjesztettek benne. Kész anyai érzéseket, egy ilyen nagy, bajszos, bamba csecsemővel szemben, mint ez a szerencsétlen falusi.

A Varga kebléből előszedett piszkos vászonzacskó pengőjén váltotta a jegyet Jucika a villamoson. De amikor a köztisztasági bácsi címe közelében találtak egy csapszéket, ahová Jucika betelepedjék, amíg Varga eljár rokonainál, tervet másítottak.

– Én, nézze, megmondom őszintén magának, jobb szeretnék maga mellett kezdeni itt valamihez… De akármi sikerül itt a bácsiméknál nekem, ott nem fognak semmivel, hogy most vissza ne jöjjek magához…

Így beszélt Varga Kettő közvetlen a csapszék előtt Jucinak, amikor is már harmadízben ismételte meg neki ezt az egyszerű szavakon átrezgő forró vallomást.

Mire Juci ezzel válaszolt:

– Ezt már hallottam! De ide figyeljen! Négy pengőjéből nagy ramazurit úgysem csaphat velem, akár itt ebben a beizliben várom meg, akár egy kapuban, és aztán megyünk valahová. Legyen túl egyszer azon, hogy mit kezdhet a pereputtyával. Aztán cseveghetünk a továbbiakról.

Így esett, hogy Varga Kettő minden költekezés nélkül úszta meg a rokonlátogatási haladékot. Juci a kapuban várta meg őt, mit végez. A pengő roncsait, amik a villamosköltségből maradtak, Juci szorongatta a markában.

De hát akiért nő takarékoskodni kezd, vagy akinek takarékoskodik, az már félig-meddig a kegyében ül.

*

Most pedig egy áldatlan hajsza következett Varga Pál köztisztasági alkalmazott, illetve jelenlegi címe után.

A Krisztinából elköltözött a Lágymányosra. A házmester megadta címét.

Elvillamosoztak a Lágymányosra. De újabb költség nélkül. Mivel Juci ügyesen megbliccelte a régi, rossz villamosjeggyel az utat.

A Lágymányoson új ház épült annak a helyére, ahol Varga Pál lakott három éve. A házmester azonban úgy tudta: az egyszobás lakók mind egy városi házban kaptak lakást, mégpedig a Valéria nevű barakk nyomorteleppel szemben.

Újabb blicceléses út következett a villamoson, a kétszer, vagyis már időben is lejárt jegyekkel.

A városi bérkaszárnya csekély öt udvart számlált a kettőszáz lakóval. Már szürkült, amikor végre az utolsó udvaron egy formaruhás emberrel találkoztak, és érdeklődtek tőle bizonyos Varga Pál kartárs után.

– Ajjaj! Maga az öccse vagy unokaöccse? – felelt az utcaseprő. – Még úgy sem hiszem, hogy odavegye magát Varga kilencediknek az egy szobába. Veje, menye, három gyerekük, a megesett lánya gyerekével, ők ketten együtt laknak itt… Próbálja meg különben!

– Na végre, mégis! Pucoljon hát, mutassa meg magát a pereputtyának. De soká ne várasson! – utasította Juci lakójelöltjét, egy hátbalökéssel támogatva szavait.

Hát Varga Kettő a saroképület udvari lépcsején lemászott a sötét, földszinti odúba, rokonai tanyájába. Kételyei igen-igen helytállóaknak bizonyultak a rokoni gyámolítás felől. A nagybácsija szolgálatban volt. A felesége, egy mogorva vénasszony még csak hellyel sem kínálta meg. Ehelyett elsírta reménytelen szűkösködésüket és teljes tájékozatlanságukat, hogyan adhatnának ők tanácsot egy vidéki rokonnak elhelyezkedésre, amikor a főváros nyüzsög a helyi munkanélküliektől?

Varga Kettő határozottan megkönnyebbedett szívvel jött vissza Jucihoz. Legyintett és vigyorgott:

– Semmi! Kár volt…

– Sejtettem! De így már kész a kocsi! – vigyorgott vissza rá Juci.

Ez a rövid és inkább megjátszott eszmecsere a Varga Kettő részéről így foglalódhatott volna szavakba: most aztán már nyugodtan a tied vagyok, galambom, testestől-lelkestől, szőröstül-bőröstül! A Juci részéről pedig így foglalódott szavakba tényleg:

– Most már aztán bekajálunk egy adag kolbászt, behajítunk egy fröccsöt, és bízza rám magát, kisapám, a többiben!

*

Tulics Judit fénykorában a jobb vendégeit egy kültelki, olcsó szállodába hordozta el. Lecsúszottabb évadjaiban, gyatrább külsejű és laposabb erszényű ügyfeleivel minden lehető és lehetetlen zugba vonult el. Ezek között remek nyári helyiségnek számított a Zuglónak egyik kertje. Ott a kerítésből több helyütt hiányoztak a lécek, és egy iszalagos, bokros árok vonult a kerítés végében tova. Innen remekül be lehetett surranni a kertbe még nappal is, de alkonyati homályban már tökéletes biztonságban. A kertben több bútorszállító kocsi állott. Sokkal több kényelmet mint szerelmi szentély, a zugszálló sem nyújtott. Annál több kellemetlenséggel fenyegetett, hogy élősdieket és fertőzeteket ragaszt vendégeire, azonkívül, hogy rájuk zúdíthatja bármikor a rendőri razziát. Itt, a természet bájdús ölén, esténként hangulatos rigófütty szólt, sőt éjjelente egy csattogány trillái kísérték a szerelmesek sóhajtozását.

Ide akarta vinni Tulics Juci Varga Kettőt. Mégpedig egyelőre szerény fizetségért és további kötelezettségek nélkül. A szállás kérdése más lapra tartozott. Azt aztán szigorúan ki akarta kötni Tulics Juci Varga Kettőnek, hogy a lakásban nagyanyja jelenlétében nincs közöttük semmiféle gyöngéd közösködés! Éjjel sem lehet a sötétben összebújni. Mert, bár a nagymama földsüket, még élesebbre fejlett érzékkel figyel, szinte álmában is, minden padló-, minden ágyreccsenésre. Még mocorgásokra is kérdezősködik néha ezzel a rettentő éberségével éjjelente.

Nos, annak a kis lebujnak a közelében jártak már, ahol Juci törzsvendég volt. Innen kerekedtek volna föl a kertbe és onnan haza.

Ám egy utcasarkon két fiatalember jött szembe.

Egyikük nagy bizalmassággal köszönt:

– Szevasz, Juci!

Azzal Varga Kettőre ügyet sem vetve és társát tovalódítva, megragadta a Juci karját, hogy magával, azaz kettejükkel vonszolja.

Természetes, hogy Jucika egyik korábbi, többszörös vendége volt ez az alak. Sőt utóbb úgy is hasznosította magát Jucinál, ingyen pásztorpercek fejében, hogy összehozta őt egy fizető cimborájával. Innen eredt bizalmaskodása és valószínűleg onnan is, hogy jelenlegi társa áldozatkészségét szintén közvetíthetni vélte Jucinak.

– Megállj! Megállj! – ráncigálta kifelé egyelőre Juci karját a fiatalember szorításából. Majd a gyakorlat adta lélekjelenléttel a szemébe hunyorított, és fojtottan hadarta neki: – Nagyanyámnak kell vinnem haza ezt a pofát ágyrajárónak. Hagyj most! Kilencre várjatok a sörözőben. Eressz hát! – Kitépte magát a fiatalember markából, és visszaszaladt Varga Kettőhöz.

Annak ábrázatán szörnyen vészjóslóra kuszálódott minden vonás:

– Kije ez? – firtatta Jucitól.

– Na kim? – legyintett Juci. És somolyogni kezdett. Mert csakis fölénnyel és élccel vélte legjobban elhárítani a Varga féltését, komorságát meg a további vitát.

– Rokona? – kérdezte Varga rémségesen bután és feszülten.

– Igen! A másodsógorom féltestvérének az unokaöccse! – felelte Juci. Nyilván arra számított, hogy Varga elejti végre ezt a zordon hangot, és elröhögi magát. De Varga változatlan sötét és fenyegető pillantásokat eregetett a Juci szemébe és a két fiatalember felé.

Azok még nem távoztak el lőtávolból. Sőt láthatólag heves értekezés folyt közöttük Jucika körül.

– Gyerünk hát! Pucoljunk tőlük! – fogta meg Juci Varga ujjasa szegélyét.

Csakhogy mire Varga engedett volna cibálásának, a két nyikhaj, úgy látszik, a Juci rögtönös magukkal hurcolása mellett döntött. Már ott állottak mellettük. Az előbbi bennfentes közülök újra erőszakoskodva ragadta meg Juci karját:

– Jöjj hát csak! Ne vacakolj! Csevegni akarunk veled!

Juci, mint ez vérmes jelleméből fakadt, miután minden áldozatot meghozott a sima kibontakozás érdekében, de sikertelen, hát most aztán komoly dühbe gurult:

– Százszor mondjam neked, hogy ne kezdjétek velem most a murizáson?

Így rikácsolt és rúgkapált Juci, teljes érvényűleg helytállva magáért. Úgyhogy a két fiatalember már éppen letett volna további unszolásáról.

Egyáltalán készületlenül találta az egész társaságot, ami most történt.

Varga János Kettőnél az első fiatalember is termetesebb volt, a másik még vállasabb is.

Hát Varga Kettő egyszerre nekirontott az első fiatalembernek, megfogta karját, és teljes lendülettel nekipenderítette orrával a falnak. Rá rögtön a másik nagyobb termetűnek ugrott, és egy akkora pofont mért a képére, hogy az a levegőnek dőlve csak úgy körölt és tántorgott…

– Az anyátok!… – ordította közben Varga Kettő, és szinte csak most húzódott neki újabb valódi támadásnak az elpenderített ellenfele ellen.

Az úgy megrémült, hogy hirtelen gyáván hátrálni, majd szaladni kezdett. Mire társa is menekülésre fogta. Varga Kettő pedig, ahogy szinte föl sem lehetett tenni ilyen lomha mozgású, ügyefogyott fickóról, utánok szökkent, még egy csapást mért egyik háta közepébe, hogy majd négykézlábra döntötte futtában…

Azzal kicsikét fújva, de már vigyorgásnak egyengetett képpel fordult vissza Jucikához.

Annak egyelőre annyira földúlta ez a váratlan viadal a kedélyét, hogy szinte megkövesítette minden egyenetlenkedés ellen kelt eredeti mérgét:

– Mit verekszik, maga hülye?… Hogy bevigyék? – ezzel fogadta Vargát. Aztán elcsípte gyorsan újra Varga kabátszegélyét, és húzta magával: – Gyöjjön, gyöjjön, pucoljunk innen!

Varga hagyta, hogy vonszolják, hogy nekiiramodjék vele hölgye, hogy egyre közben újabb szemrehányások, szidalmak zúduljanak rá tőle, hálátlan, miután őt védte meg igazán lovagilag.

De hát Varga Kettőnek ez volt az ésszerűbb viselkedés a szeszélyes, kiismerhetetlen fehérnép részéről… És nem tiltakozott!… Botrányt, rendőri beavatkozást ő sem kívánt… A két fiatalember hangos ordibálásban vett valami elégtételt vereségéért… Rendőrért kiáltoztak, merthogy egy útonálló támadásának lettek áldozatai, aki kést rántott rájuk, de szerencsére észrevették…

A járókelők meg egy-két kinyílt ablak közönsége is persze hogy inkább a jajveszékelő fiatalemberek hazug vádjainak ugrottak be… Egy öreg úriasszony Juci és Varga útját akarta állani, és szintén rendőrért sipítozott.

Legfőbb ideje volt egy mellékutcán befelé nyargalni a veszélyes terepről, és kissé beállani egy kapualjba…

*

Most már aztán teljes biztonságban ültek abban a kurtakorcsmában, ahová Juci szándékozott.

A korcsma mélyén a terített asztalra Juci kirakta a fölvágottat, amit még az úton vettek. Két fröccs áll előttük.

Vargát öröm nézni, mekkora étvággyal fal, és iszik rá. Az ilyen gátlástalan, állati mohóságot kedvelik a nők a férfiaknál.

De Jucinak más gerjesztette föl inkább becsülését Varga iránt.

Ez az a tény, hogy a dicsekvés, a hencegés helyett Varga inkább mentegette magát a két átmeneti vetélytársa legyőzéséért. Egyszer röhögött csak egyet, diadalmasat, és nagyon kedvesen csinálta azt is, ahogy annak kapcsán visszaemlékezett győzelmére:

– Én csak magáért láttam el a bajukat, hogy tépdesik szemtelenül előttem. De, he-he-he, legalább azt is levertem két ilyen pesti csibészen, amit a harmadikra raktam volna, aki meglopott!… Isten éltessen bennünket!

Juci a vacsora közben, valami ellenállhatatlan belső sugalmazásra, elejtette magában eredeti tervét, hogy Vargát a szállítóbatár kéjlakba vigye. Minél jobban tetszett neki ez a kevés szavú, buta mufurc, mint ő nevezte, sőt minél jobban birizgálta érzékileg is őt férfiassága, annál inkább távolodott annak szándékától, hogy teketóriátlan övé legyen, akként, mint száz más fölcsípett párjáé.

Elkezdett Vargának egy cifra mesét az ő megtévelyedett, meghasonlott, szerencsétlen szerelmi életéről. A való tényeket kissé beleegyelítette ebbe a hazugságsorozatba, úgyhogy ez tüzessé tette előadását. Mintha maga is hinné, amit füllent, úgy bágyadozott, sőt könnyezett ezeknek a hamis emlékeknek a fölidézésénél.

Ő egy egész szilveszteréjet átmulatott és áttáncolt egy gyönyörű fiúval, akit a gyárból ismert. Halálosan szerelmesek lettek egymásba. A fiú persze ígérte, hogy elveszi, és el is jegyezte őt. Ó, hogy imádta ezt a sötét gazembert! És hogyan használta ki ez egy ártatlan kislánynak a bizodalmát? Elcsalta őt a lakására. Ott édes likőrt adott neki. De abba álomport hintett. Csókolózni már másutt is csókolóztak. De többet ő tisztességes kislány létére nem engedett meg a fiúnak. Nem is emlékezett rá, hogy mi történt vele a fiú lakásán. Önkívületben, álmában vette el ártatlanságát a fiú. De ez még hagyján lett volna, hanem amikor fölébredtek, akkor a fiú azt fogta rá, hogy este, a likőrözés közben való csókolózásnál ő maga, erőltetés nélkül kínálta oda magát a fiúnak. Márpedig az olyan lány, aki ezt teszi, nem először teszi, és ha mással is megtette, akkor ne várja, hogy ő elvegye… Hiába sírt és esküdözött! A gazember fönntartotta ellene a rágalmát, és még a gyárban is mindenkinek elhírelte az esetet. Nem bírta el a szégyenét. Ott kellett hagynia a jó állását is ezért a galád nyikhajért a gyárban… Aztán már okult. Még egy szerelme volt a fiú után. De ennek már csak úgy engedte át magát, ha barátnőjének tartja ki. Ez gálánt is volt hozzá. Ruhákat, meg ékszert is kapott tőle… De hát aztán megnősült. És ő azóta itt van, ni… boldogtalan, egyedül… Ez a fiú, akit az este Varga megpofozott, szintén a gyárbeli, piszoklelkű alaktól hallotta, hogy ő kapható, és ezért jár utána… De ha Varga lakójuk lesz, akkor akár a házzal is tanúsíthatja, hogy az előző lakójukat, aki pedig pénzes fickó volt, azért vágta ki, mert ajánlatokat mert tenni neki, és erőszakoskodott is…

A fröccsök is hozzásegítették Tulics Jucit, hogy illően elmerengő, elérzékenyült, vad és búskomor tudjon lenni álemlékezései közben.

Varga tiszta készpénznek vette minden szavát. Meghatódott annak a kislánynak szerencsétlenségén, akit Juci tulajdon magaként ecsetelt neki… Simogatta Jucit sóhajai, könnyei közepette…

De mindenesetre hatalmas érzéki vágyat kellett féken tartani Vargának Jucival szemben, érzelmi életének teljes méltánylata közben. Mégpedig olyat, amely nem bírja nagyon a haladékot.

Juci előző csatangolásuk során, akkor még terveiben ingadozva, kilátásba helyezte Vargának, hogy csak az esthomályig kell türtőztetnie nászi kedvét, akkor alkalmas helyen, rögtön, fönntartás és felelősség nélkül egyesülhetnek majd.

Hát Varga, az emberségnek eleget téve Juci meghallgatásával és az előrehaladott időre való tekintettel, szerényen, de határozottan nógatni kezdte Jucit a csapszékben:

– De most már nem indulnánk oda, ahová délután mondta?

– Indulni indulhatunk! – felelte erre Juci. – De odasétálni most már késő. Megtaláljuk azt a helyet, nézze, holnap is. Most nagyanyámat még fönn kell találjuk, hogy megegyezzék vele az ágyra, és holnap melóért mehessünk együtt. Hiszen már alig maradt pénze…

Tyüha! Ez már affajta beszéd volt, amit Varga nem szívelt. Kicsikét veszélyes indulatba gurult. De csak szemrehányólag vakkantgatta egyelőre:

– Igen, de hát nézze, nem én, hanem maga időzött el mostanáig… A harmadik fröccsöt is maga kérte, nem én… Bár én szívesebben…

Magában Varga, lassú fölfogásával, a női kiszámíthatatlanság fölött dúlva-fúlva, tulajdonképpen csak bevezetőnek szánta ezt a néhány zokszót Jucinak, és közel járt ahhoz, hogy nyíltan kitörjön: már ennyire aztán ne játsszék vele őnagysága, mint egy makutyival, ne másítsanak szándékot ötször egy délután, mert ilyesminek nem barátja!… nem!

Igen! Csakhogy ez a hang rendeltetett arra, hogy Juci még csírájában letörje.

Hogyan?

Fölkelt szó nélkül. Illetve a Varga pénzén elintézte a cechet. Aztán a maradék pénzt a Varga markába nyomva, így beszélt:

– Tessék! Itt van magának, ami maradt, egy vasig. Csak harmincat vettem le belőle, nagyanyámnak az ágyért. Majd künn rátérünk a többire!… Hájdi!

Ez a modor határozottan a sértődésé, szakíthatnéké volt a Juci részéről. Még neki állott föllebb! De úgy ám!

Varga zavarodottá lett. Egyik hökkedelemből a másikba, egyik dührohamból a másikba, egyik szenvedélyes, reszkedelmes csóksóvárgásból a másikba esett, amint kifelé vonult, kurtakutyaként a Juci királynőileg méltóságos oldalán a csapszékből… Megöli ezt a nőt, ha talán babra vette őt mindeddig, és most összetűzéses alapon meg akar szabadulni tőle, miután pénze java részét elherdáltatta vele!… Hogyan kerekedjék fölül ezen a kocódáson? Hogyan zökkentse vissza ebből a vészesből az előző édes kettesbe a hangulatot? Ej! Ej!

*

Egy hosszú, óriás reklámképekkel teleragasztott kerítés előtt mentek tova éppen. Varga kissé megrezzent, amint a villanylámpánál ezt a papírképes kerítést látta. Ilyen előtt ment el a vurstliban csüggedten, lemondóan, meghunyászítottan, amikor boldog meglepetésére a lány megszólította, hogy tüzet adjon.

Az első benyomások kitörölhetetlenek az emlékezetből, minden érzésrajukkal együtt. Varga Kettőt babonás riadalommal ütötte szíven, hogy az ismerkedés mintájára, a szakítás is ilyen tarka képes kerítés előtt fog lejátszódni közöttük.

Persze ez nem vált tudatossá benne. Csak ahogy Juci a korcsmából kihatolva is némán, büszkén haladt, és Varga fél lépéssel elmaradva kullogott vele, hát itt érte el megtörtsége a mélypontot.

Juci, mintha pontosan érezte volna, meddig lehet kukoricázni ennek a falusi fajankónak az érzésvilágával, egyszerre megállott a kerítés előtt:

– Ez az! – mondta tompán, drámailag, keserűen: – Ez az!

– Mi-mi-micsoda? – makogta Varga Kettő.

– Hogy maguk, férfiak, mind egyformák! Már undok, már zabos lesz mind, ha egy nő promt nem áll a rendelkezésére, és ki meri egy-két szóra tátani a pofáját! Jól van, én ezt megjegyeztem magától is magamnak, és így fogom viszonozni is magának. A szállást megkapja nagyanyámnál, amit most rám költött, azt visszaadom, ahogy a gyárba álltam, és magának is segítek, hogy találjon magának melót… De ezenkívül nincs egymáshoz közünk. Ezt akarta? Semmi kifogásom ellene! Lakott már nálunk pasas, akivel nem volt semmi dolgom… Vagyis izé, egyikkel sem volt… Magával sem lesz! És kész!

Varga sötét agyában ez alatt a kifakadás alatt kialakult a gyötrő bűntudat. Nők, ha elérzékenyülnek, hagyni kell őket, hogy kifussák a teljes lendületet ömledezéseikkel, mert nagy komiszságnak tartják azt, ha férfi megzavarja őket, megakasztja őket bizalmas közléseikben… Hiszen nem maguknak, hanem a férfinak ömledeznek, és azért teszik, mert vonzalmukat akarják elárulni ezzel…

Varga több falubeli ártatlansággal való kalandján mérte le a helyzetet, akiknél mindent vagy sokat rontott mohósága… De ekként a helyzet jóvázökkentésére is idézhetett magának bevált módokat…

Egyszerre teljes alázattal ugrott Juci elé, és megfogta kezét:

– Nézze, Jucika! Az Istenre kérem magát, ne haragudjék rám! Hát azt hiszi, én csak azért szóltam, hogy induljunk?… hogy…

– Hát miért? – vágott közbe Juci főleg azért, mert idegesítette volna, hogy Varga elakadása alatt a szerelmi egyesülésnek valami finom kifejezésén kínlódjék: – Meg akart kapni sitty, sutty! Aztán már nem törődik többet velem. Nem, ismerem én magukat, férfiakat? Hát nem!

– De ez nem igaz! – csapott rá Varga boldogan a kifejezett gyanúsításra. – Én nem affajta ember vagyok! Én ha akarja, hűséges maradok magához, mint a kutya. Higgye el, higgye el! Ezt maga meglátná! Higgye el, higgye el!

Fogta, szorongatta a lány kezét, és gyáván, megindultan, nem kiszámított, de az őszinte gerjedelem segítette ügyességgel csúsztatta hirtelen másik karját a lány derekára.

Juci? Jucinak több volt ez, mint amit várt egyáltalán. Tivornyákon, feslett és kelletlen nászokon agyonnyúzott érzékei szinte újjászülettek a legény érintésére. Reszketett, izgult, gyöngült. A legény együgyű szerelmi vallomásának szavai egészen más távlatokat nyitottak lelkében is…

Varga tökéletes meglepetésére, az imént félelmetesen, reménytelenül rideg nőstény puhán, omlatagon dűlt a karjának, és hajtotta félre a fejét, hogy megcsókolja.

Hát csókolóztak, összefonódtak hosszú időre, a kerítésnek dőltek. Éppen egy pipereszappan reklám tündéri dámát ábrázoló képe vigyázott csókjukra. A gázláng teljes világításában szinte olyannak tetszett a reklámnő, mint egy nemtő. Állandóan, helyeslőleg és kíváncsian hajolt föléjük, megvadult, kéjes egymásba tapadásuk alatt…

Persze hogy közben Juci, minden jól felépített tervét félrevetve, arra gondolt, hogy most pedig gyorsan a költöztető kocsikat rejtő kertbe surrannak, és ha a jó nagymama lefekvését elszerelmeskedik, beállíthatnak akkor is, ha alszik már, hiszen a nagymama annyira áhítozik új lakó után, hogy megbocsátja, ha akár a sötét éjfél is hozza azt… Így semmit sem kockáztatnak az elmaradással!

Hogy Varga Kettőnek ugyanez forgott a fejében a csók alatt, az még természetesebb. De most már okult. Nem sürgetett több kegyet a lánynál, mint amit az önként nyújtott számára. Csakis gyöngéd gügyögéseket alkalmazott a teljes meghódítására:

– Ha tudná, Jucika, hogy tetszik maga nekem? És hogy szeretem magát, mint a lelkemet. Dehogy kell nekem más, az életben sem! Drága kis gyöngyöm!

*

Juci rögtönös nászi szándékát ezek a szavak vetették át hirtelen másikra.

Annak kapcsán, hogy Varga életre szóló hűséget fogadott itt neki, Juci, női fortélyossággal, így kezdte beszédét a csók után:

– Ide hallgass, aranyoskám! Te is nagyon tetszel nekem. Én nem ámítlak. És nagyanyám is csudára össze fog férni veled. Minek? Megokosítalak rögtön. Amikor leültünk a korcsmában, és kiraktam a kolbászt, tudsz emlékezni rá?

Varga olyan bamba képet, olyan savanyút, olyan vigasztalant vágott, hogy Juci nem tudta türtőztetni kacaját.

Pedig éppen ilyen kacaj bántotta meg Varga János Kettőt a kis kricsmibe történt betelepedésükkor.

Varga szülőföldje színtiszta, majdnem vakbuzgó katolikus vidék. Híres búcsújáróhely a járási székhely, és ősrégi kolostor áll a határában. A Vargáék tanyája is papi nagybirtok kicsi csücske. Három nyomorúságos saját holdon kívül a család a papi birtokok nagybérletének számtalan kisebb bérlete egyikétől tart harmados területeket. A vallásos ténykedéseket, legalábbis külsőségekben, a környék minden lakója megtartja. Vargáéknál az öregek egy falatot le nem nyelnek, míg asztali áldást nem mondanak, a kenyér megszegése előtt késfokával keresztjelet karcolnak. Az pedig már tökéletesen gépies mozdulat minden vidéki embernél, hogy amikor a bicsakot kinyitotta a falatozásra, a jobb kezének folytatólagos mozdulatával keresztet vet. Ugyancsak a bicska becsukása jár ezzel a kiegészítő mozdulattal.

Hát ezt tette Varga János Kettő a korcsmában asztalhoz telepedéskor, amire Juci csúfondáros, istenkísértő hahotára fakadt.

És most Juci így folytatta:

– Nahát, nagyanyám előtt csak hányd a keresztet magadra, akkor leszel az ő embere. A teelőtted való lakónkat is meg akarta téríteni nagyanyám, mert milyen jóban voltak különben, csak azt nem szenvedhette, hogy minek nem ájtatoskodik, ahogy ő. Rá akarta venni, hogy imádkozzák együtt az olvasót. Te tudsz úgy imádkozni olvasóról?

– Tudok! De!… – bólintott rá Varga. De közben olyan értetlen, olyan csüggedt, olyan elszontyolodott ábrázatot vágott, hogy Juciból újra kitört a pukkadozás.

Ezzel megint haladtak tovább a Varga teljes bizonytalanságára, kétségbeesésére, sőt már fölfelé horgadó dühére is.

Végre, amikor már az utolsó utcasoron kívül haladtak a magányosan álló ház felé, amely hivatva lett hajlékot és állandó szállást adni Varga Kettőnek, Juci kedélyesen hasba lökte Vargát:

– Ajhaj! El vagy csudára kámficsorodva! Hát figyelj! Azt mondtam, hogy a lakásban szó sem lehet arról, hogy hozzám nyúljál. De kivételesen máma, első éjjel, ha megegyeztél nagyanyámmal, és ő elalszik, akkor bízd rám, a sötétben meglátogatlak… Ne, ne, ne, ne, itt ne ölelgess… a ház előtt!… És nagyanyám előtt is viselkedj rendesen… Tudom, hogy örülsz, gazember! Másért meg nem is kockáztatnék ilyet, ha ezressel fizetne se!…

Azt a házat, ahol Tulicsék laktak, rémes külseje miatt, a környék Csudavárnak nevezte.

A háziúr, egy hirtelen meggazdagodott szesznagyárudás, név szerint Kahán Béla, valamikor potom pénzért vette meg ezt a rozoga egyemeletes hodályt és a hozzá tartozó óriási telket.

Az idők folyamán Kahán a teleknek a szörnyen hézagos utcasorra néző részére egy szép, háromemeletes új bérházat építtetett. A hátsó nyomortanya úgy maradt, ahogy eredetileg düledezett. Kerítése sem volt. Egy tíz helyen áttört élősövény vonult mögötte a mezők felől. Meg valamiféle régi nádkévékből szerkesztett kerítés maradványai is éktelenkedtek itt-ott, a telek szélét jelezve a ház körül. De hát ebből a nádból gyújtóst hordtak a lakók évek óta, másra aztán nem szolgált. Akár a mezők felől, akár az utcasor felől, mindenfelől szabadon megközelíthető volt a hátsó Kahán-bérpalota. Taposódtak is gyalogösvények minden irányba a háztól a telek silány gyepébe, szemétbuckái közé, vadparadicsomos, mentás, labodás, szamárkórós díszkertjén át. Néhány fa is búsult a telken. Iszalag, borostyán, élősdi indák fojtogatták.

De hát végeredményben a Kahán-telek úgy föstött, akárcsak egy iskolai magyarázó kép, amelyen a városi és a vidéki életet akarják ábrázolni.

Az új bérház elöl szépen fele kő, fele rács kerítéssel, rendes záros kapuval illeszkedett a beépült utcasorba. Mögötte a mostoha háztestvér körül disznók röfögtek, kecskék mekegtek, baromfiak kotkodácsoltak a trágyadombon, akár egy vidéki tanyán. Még egy gémeskutat is lehetett látni, egy mezők közé ékelődött kis majorság udvarán, nem messze.

Varga Kettő majdnem azonos hangokra ébredt másnap reggel itt a Kahán második számú bérkastélyában, mint a tanyán. A főbérlők társzekerének paripája nyerített, az istálló mögötti ólból előhajtott disznók röfögtek, rigó fütyölt az udvar eperfáján, kakas kukorékolt…

Varga, az biztos, elképzelhetetlenül jól érezte magát az első éjjeli sorozatos násszal megszakított pihenés után.

Az öreg Tulicsné a kis takaréktűzhely körül szorgoskodott éppen. Étvágyingerlő rántott leves illat töltötte meg a konyhát. Juci rémesen piszkos és rongyos hálóköntösben, cigarettázva ült az ágyán. Nagyanyjával értekezett valamiről. Aztán, amikor észrevette, hogy Varga nyújtózik már, és dallamos ásítással adja jelét ébrenlétének, Juci rásikkantott nagyanyjával való csevegése közben:

– Szevasz, Jankó! De nem muszáj felugorj rögtön! Csak feküdj, amíg jólesik. Délelőtt ráérünk elmenni. Kapsz nagyanyámtól reggelit. Szereted a rántáslevest?

– Hogyne!

– Hát kolbászt főzött bele nagyanyám a tiszteletedre, úgy akar megkínálni vele!

Ebben a pillanatban vette neszét a vén Tulicsné, hogy lakójuk fönn van. Mindjárt odacsosszant a szalmazsák vacokhoz, és érdeklődött:

– Hát jól aludt, kedves? Ha nem utasítja el, egy tányérka levest is hozhatok az ágyába, reggelizzék meg!… Parancsolja?

– Fogadd nagy örömmel! – tanácsolta Juci az ágyból. – De kösd ki, hogy belepótolsz a leves árába három vasat, másképp nem fogadod el.

Vargának idétlen vigyorgás torzult vonásain. Két okból is. Először irtózatos szentségtörésnek vette, hogy mosdatlan, öltözetlen, reggeli fohász nélkül kapja ágyába a reggelit, és ott fogyassza el. Másodszor durva, kínos sértést érzett abban, hogy három pénzt ajánljon azért a tányér levesért, amivel egy barátságos háziasszony megkínálja. Más az, hogy majd ő is viszonozza valami ellenszívességgel a kínálást:

– Köszönöm-köszönöm! – biccengetett zavartan, elvörösödve a vén Tulicsnénak.

Mire az már csosszant is a tűzhelyhez:

– Hozom, lelkem, hozom. Éhes! Fiatal! Tudom!

Varga azonban közben elkapta nadrágját a vacka melletti székről, és így tiltakozott Jucinak:

– Te, azt én nem engedhetem meg, hogy ágyba hozzák nekem az ételt. Nem vagyok gróf. Elébb öltözöm és tisztálkodom. És szégyellem mondani nagymamádnak, hogy aci leves, nesze pénz, mint egy csárdásnénak, amikor jószívvel kínál!

– Te ne okoskodj, hülye paraszt! – rikkantott rá Juci az ágyból. – Falhoz állítanálak én a jó tanáccsal? Csak ismerem nagyanyámat, ezt a vén, képmutató dögöt! Tedd, amit mondtam!

Hasztalan intelem! Varga már fölrántotta szemérmesen a takaró alatt a nadrágját, lecsapta két lábát a földre a szalmazsákról, és cipőit kezdte húzni.

A vén Tulicsné riadtan vette tudomásul a kedves lakó viselkedését. Éppen azért Juci kihajolt az ágyból, megrántotta nagyanyja bujkáját, és mutogatva, félig hangtalan szájmozgással magyarázta neki:

– Nem akar, ez a bojnyik, az ágyban reggelizni. Nincsen szokva ehhez, azt mondja. És hogy nem fogadja el másként a reggelit, csak ha három vasat pótol bele!

Tulicsné ideges hökkentsége szinte megdicsőült, megbékélt, helyeslő somolygásba ment át.

– Jó, jó, jó, hogyne, hogyne, jó, jó, jó! – biccengetett. – Túl is fizeti!

Hát aztán az, hogy a lakó gyorsan megtisztálkodott a kissé lyukas pléh mosdótálban, és amikor az asztalhoz ült, keresztet vetett, rövid, bensőséges fohászt mondott, maga elé nézve, és csak úgy nyúlt a kanálért… ez a vénasszonyt valósággal üdvözültség, átszellemültség lelkiállapotába kergette.

Juci röhögött az ágyán, ahol nagyanyja kiszolgálására mosdatlan, borzasan kebelezte be a levest. A vén Tulicsné pedig kenetes, mézédes szónoklatot tartott az istenfélelem áldásairól, undok békának nevezte unokáját, derék embernek a lakójukat. Még meg is simogatta Varga Kettő göndör, sűrű üstökét.

*

Délfelé elmentek munkát keresni. Vargának csodálatos szerencséje akadt. A Thököly úton, egyik óriási építkezésnél váratlan akkora bőségű talajvíz tört föl, hogy elárkolására gyorsan tömeges földmunkást kellett toborozni, fölemelt órabérrel, éjjeli-nappali munkára, túlórázásra.

Varga Kettő harminc fillér óriási órabérrel kezdte meg már délután a földhányást. A tanyán voltak évek, amikor a napszám sem emelkedett többre nyolcvan fillérnél. Varga Kettő játszva dolgozott remek inaival, köpcös, pocok szívósságával napi tizenkét, tizennégy órát is az alkalmi munkában. Hát egy héten, két héten belül Varga Kettő tőkepénzes lett a napi három, négy, négyötven pengőkből. A Teleki téren fehérneműt és egy csizmát szerzett be. Majd ruhára, kalapra is futotta keresményéből.

A vén Tulicsnénál teljes ellátást fizetett. Az öregasszonyt szinte rajongójává tette szorgalmával, egyszerűségével, tisztességtudásával és istenfélelmével. A házbeliek becsülését is kivívta. A főbérlő kocsiséknak egy hajnalban megmentette a malacát. A kis falánk dög valami öreg csontot kapott be a szemétdombon, oly mohón, hogy megakadt a torkán, valósággal kipeckelte azt. Már hörgött, amikor észrevették. Varga Kettő az egyetlen kincsét, a dolgozó két kezét kockáztatta azzal, hogy a sivalkodó, vickándozó, bárgyú jószágnak kiszedte a csontot torkából. A kezét összevissza sebzette, vérezte a műtéttel.

A kocsisné sírt rémületében, aggodalmában és végül örömében is. Noshát! Nem csekélység: egy falusi mokányban ilyen szív legyen, hogy más szegény embertársa jószágáért testi épségét vesse oda a veszély zsákmányául!

Vasárnap délután a kocsisék hálából vendégséget csaptak. Alaposan benyaltak, és olyan ricsajozást műveltek bele a késő éjszakába, hogy a rozzant bérkastély majd összedőlt. Vargáról kiderült, hogy roppant kedélyes, kedves részeg. Nem duhaj, nem sértődős, minden marhaságban, tréfában benne van, szívből fújja a nótát… Igazán helyre pofa ez a buta falusi paraszt! Ez a vélekedés rögződött meg a házban.

Juci? Hogy talán erre büszke volt, vagy mi? Hát igen! Jucinak jobb érzéseit Varga iránt már maga az a lobogó, perzselő, vak hév is magával ragadta, amit ő gyullasztott föl Vargában, és hát egyelőre alaposan visszaélt vele.

Jucika nem tudott állandó alkalmazásban elhelyezkedni, sem gyárban, sem másüvé. Nem is fektetett bele kellő erélyt a munka fölhajszolásába. Vállalt ideiglenes munkát, és mozgóáruskodott, de nem sok haszonnal. Merthogy Varga így is megkereste a mindennapijokat, Juci elnyalánkodta, elherdálta minden fillérét.

Persze hogy közben csalta is Vargát. A megszokás, a régi összeköttetések, a véletlen kísértések hatalma teljességgel uralkodott még Jucikán… Mindamellett határozottan egyre jobban, bensőségesebben vonzódott Vargához is, már egészen úgy, mint akit szörnyen, fájdalmasan nélkülözne, ha elszakadnának egymástól valaha…

Amikor itt tartott a helyzet, egy szép napon Juci megállapította magán, hogy minden eddig bevált óvintézkedések ellenére másállapotba került.

A fölfedezést végérvényesen egy csúnya, esős szeptember eleji napon ejtette meg magán Jucika.

Tulicsné olvasóját morzsolgatta egy zsámolyon ülve, a nyitott ajtó előtt. Az eső zuhogott odakünn. Varga Kettő éppen sikertelen munkakeresésből tért meg összeázva, és a szalmazsákján ülve cigarettázott komoran.

– Most mi lesz? Nekem keresd meg az orvosi költséget, ha bele is gebedel! – sziszegte Jucika párjának. – Tudom, van még pénzed félretéve. Azt rögtön guberáld elő nekem, hogy előleget adjak a műtétre.

Varga egészen kifürkészhetetlen képet vágott a tudósításhoz és követeléshez. Nem lehetett megállapítani rajta, hogy lesújtja, vagy fölhangolja őt. Kis bajuszát kapirgálta meg többször. Majd fölugrott a szalmazsákról, és odament a széken ülő Jucikához. Gyöngéden meglapogatta a nyakát, és így szólt:

– Nem mégy te semmiféle doktorhoz! Majd meghagyjuk a gyereket. Az Isten is jobban megsegít akkor, hogy eltarthassuk. Mert az ő áldása!… Én elveszlek!…

Juci éktelen dühre fakadt ezen a kenetteljes beszéden. Szinte csak hápogta:

– Sejtettem, hogy ilyen vad baromtól, mint te, csak vad baromság sülhet ki. Nagyanyámtól és a háztól megállhatok én egy purdéval? Vagy lelencbe adhatom?… Mert elveszel? Miből és mire? Máris nem találsz melót. A gyárak mind bocsátják el a munkásokat. Az építkezések beszűnnek. Magadat miből tartod el? Nem egy családot!… Az Istennel jössz nekem elő, aki csudát tesz a kedvedért? Nagyon szépen! Majd…

A kis szónoklat az Örök Kegyelemnek ocsmány szidalmazásával, becsmérlésével, kicsúfolásával, megkáromlásával fejeződött be.

De Vargát ez sem hozta ki a sodrából:

– Ne vétkezz! – vakkantotta Jucira komolyan. – Hívom nagyanyádat, és megtárgyaljuk a dolgot vele is.

– Meg ne moccanj, te átkozott marha! Ne csinálj nekem bajt! – állt elébe Juci. – Hagyd ki csak őt ebből a zűrből, amibe belelottyantottál. Elintézhetjük valahogy!

– Eressz, csak eressz! – hárította el szelíden Varga. – Ha megtudja, hogy megesküszünk, nem fog ő…

Juci dühe akkorára csapott föl, hogy körmével esett a Varga képének:

– Kivájom a két látó szemedet, ha elárulsz!… Menj a fatornyos hazádba vissza innet. Az a legjobb, amit tehetsz! Nem forgatod föl a butaságoddal az életemet!

Most már ingerültté lett kissé Varga Kettő is:

– Így fogadod, ha a tisztességes útra akarlak vinni?

– Vidd az öreganyádat! – legyintett tajtékozva Juci. – És vedd tudomásul, hogy más is akad, nemcsak te, aki beszáll nekem az orvosi költségbe. Honnan tudod? Hátha nem is a tiéd a gyerek?

Zsupsz! Varga egy akkora pofont mért oda leendő gyermeke anyjának, hogy a szalmazsákjára zuhant. Amikor pedig bömbölve, visítva felszökkent, nekirontott, még egy hatalmasabbat kanyarintott oda neki a másik oldalról, hogy Juci megint csak leesett lábáról. Ezúttal ágyára. És ott valósággal a haldoklást mímelő nyöszörgés, hörgés, nyögés hangjait hallatta.

Ez volt az első eset, hogy Varga kedves párjához ért.

*

A jelenet folytatása aránylag simán zajlott le.

Juci még ott vonaglott és aléldozott tovább az ágyán keresztbe fekve, amikor Varga odament az öreg Tulicsnéhoz. Nagy bocsánatkérések közepette, mert hogy ájtatoskodásában zavarja, beljebb hívta őt a konyhába, és a nyitott ajtót betette…

A vénasszony rémes kéztördeléssel, sopánkodással, szörnyülködéssel kezdte a Varga egyenes közleményeire. De hát a Varga komoly, tisztes szándékai végül annyira meghatották, hogy összecsókolta őt, mint édes fiát.

Aztán összecsókolta Jucit is. Persze róla azt vélte: a lelki válság nyújtóztatta ki ágyán, nem a babája súlyos ütlegei. És Juci meghagyta a nagyanyját vélekedésében. Nem tiltakozott, nem berzenkedett további sorsa ellen.

Ezzel elintéztetett minden erkölcsiekben. Sokkalta nehezebb a dolog anyagi, gyakorlati része.

Abban az évben történtek a sorozatos leépítések minden vállalkozásban. A munkanélküliek százezerszám lézengtek nemcsak Budapesten, de az egész országban. Sőt az egész világon.

Bődületes küzdelem következett Varga Kettőre családalapítási rögeszméjéért. Mint ezt Juci fő tanácsadója, a vén mozgóárus szövegezte meg. De Varga vállalta.

Pirkadatban indult el, és késő este vetette haza. De mégis fölhajtotta magának a leglehetetlenebb alkalmi munkákat, és hazahozta azt a pár nyomorult fillért, amiből eltengődhettek. Csomagokat cipelni járt ki a Keletihez, ha más keresete nem akadt. Olyan éhbérekért szegődött el megerőltető munkára, hogy az már valóban emberfölötti erélyről és életkedvről tanúskodott.

Csontvázzá aszott Varga Kettő. Hangja keshedten nyekergett. Aggosan mozdult. Már egy-egy mosolyra is nehéz volt fölhangolni elbárgyult vonásait… De nem engedett!

A vén Tulicsné volt egyetlen támasza ebben a harcban, nyomorú tehetségével.

Juci? Juci akkora áldozatnak érezte, hogy rávétette magát az anyaságra, a tisztességre, hogy ennek érdekében még külön erőfeszítéseket tenni? Azt már túlzásnak tekintette.

Hevert, olvasott, kényeskedett, cigarettázott. Előzetes pénzszerzési ügyeit dobta mind. Ellenben tetszelgett benne magának, és másoknak is kérkedett vele, hogy vőlegénye van, akinek csak írásait várják vidékről, hogy rögtön egybekeljenek.

De talán a továbbiak helyes érzékeltetése okából itt kell egyet-mást említeni a Kahán családról.

Kahán Béla hatalmas termetű, tagbaszakadt ember. A Kahánok Izrael papi törzse. De hát Kahán Béla jelleme és külseje inkább makkabeus, vagyis a harcos törzsből való zsidóhoz hasonlított. Felesége szintén szép szál, szelíd, édes zsidó nő. Jelenleg már többszörös nagymama. Nyolc élő gyerek anyja. Ifjúkorában elbűvölően szép nő volt.

Annak a kis csapszéknek, amiben a kültelkek legmélyén kezdték el Kahánék, Kahánné volt a csillaga, vonzóereje.

A csapszék mindenféle gyülevész nép tanyája volt. Betörők, boltnyitogatók, zsebmetszők sűrűn fordultak meg a kis lebujban. A rendőrség sokszor fogta körül az üzletet, és szállított el belőle bűnözőket.

Kahánéknak mégsem akadt semmiféle összekoccanása a hatósággal. Kahán semmi szín alatt nem paktált a söpredék néppel, orgazdaságra nem volt kapható, de éppúgy besúgásra sem. Vallásos és szigorú erkölcsű ember létére imakönyvvel a kezében, az imaszíjjal, a tvilemmel a homlokán és karján, a thalesszel a nyakában mérte ki néha a pálinkát. Kahánné szintén ott ült napestig az üzletben, és segített urának. Közben a háztartást is ellátta, és szülte egyik kis egészséges gyereket a másik után.

Szörnyű dolgokat kell ám látni és nyelni az ilyen züllött csapszék vendégeitől a tulajoknak. Kahán sokszor életét köszönhette erejének és bátorságának, amint bicskás, megvadult, őrjöngő alakokat kellett ügyesen eltávolítania az üzletből. Gyakorlata már akkora volt, hogy a duhajkodókat úgy nyalábolta föl, mint a csomagot, és amikor kihajította őket a boltajtón, már azt is ki tudta számítani, hogy ne fejjel, hanem veszélytelen hátuljokkal huppanjanak a kövezetre.

Ha gyarapodtak Kahánék, bizony napestig való keserves talpalásnak, idegmunkának, józanságnak, türelemnek eredményeül nyerték el ezt.

Az idő is kedvezett persze annak, hogy Kahánék fölkapkodjanak. Budapest külvárosai kiépültek, gyár gyárra alapítódott. A külső részeken és mindenütt a munkásnép a csapszékek legjobb fogyasztója. Kahánék kis üzlete bővült-bővült. Már kihelyezni való pénzük gyűlt. Már megvették a jelenlegi óriás telküket a rozoga egyemeletessel. Már ráépítették az új, remek bérházat. Már átköltöztek abba. Már Kahán egy villatelket vett meg a Budaörsi út mellékén. Azon szintén egy rozzant épület állt csak. De terve szerint a villának helyébe kellett épülnie hamarosan. És ebbe a villába akartak költözni aztán életük fogytáig teljes pihenőre az öreg Kahánék.

A gyerekeik ekkorra már mind fölserdültek. Legidősebb gyerekük, doktor Kahán Zoltán ügyvéd már saját szerezte vagyonnal bíró, gazdag, tekintélyes ember volt. Nagy műpártolónak ismerték.

Az öreg Kahánon, merthogy nagyon büszke volt erre a jeles elsőszülöttére, s úgy emlegette csak: fiam, a doktor!… rajta is ragadt ez a szólás. Na, mi van a fiad, a doktorral? Így gúnyolták az öreget.

Sajnos, a jeles jogtudós valami súlyos lelki bajt sínylett. Beteges hajlamúnak tartották. És minden moccanása erre vallott. Selypítve beszélt, finoman, halkan. Monokliját kecsesen igazgatta meg közben. Haját szépen kigöndörítette. De most már fürtjeiből csak két pamacs maradt a füle mögött. A családi életre nem vállalkozott. Családját magát sem igen látogatta. Minden szakítható idejét külföldi utazásokon töltötte el Kahán doktor.

A következő két Kahán lány férjnél volt. Éspedig az egyiknek férje a Thököly úti Kahán Szesznagyárudát vezette. A másik férje az eredeti kis csapszék helyén büszkélkedő szeszárudát kezelte a kisebbik Kahán fiúval, Arnolddal együtt.

Egy Kahán gyerek, Ármin, Amerikában volt, és ugyanoda ment férjhez a húga. A legkisebbik Kahán fiú, Jenő, alapvizsgáira készült még. A legkisebb lány, Kahán Márta, a család szemefénye, elkényeztetettje, szintén otthon élt még. Az érettségit már lerakta. Tizenkilenc évében járt, és álomszerűen, igézetesen gyönyörű teremtés volt. Talán még édesanyján is túltett. Sajnos, egészen mértéktelen és áldatlan érdeklődések harapóztak el a legkisebb Kahán lány lelkén. Az irodalom művelésére födözött föl erős hajlamokat és tehetséget magában, és egyelőre egy fél kötet kötetlen verset követett el. Több belőlük, szomorú hazai viszonyaink között, egészen jónevű sajtótermékekben napvilágot is láthatott. Ez még mind hagyján! De Kahán Márta, úgy, ahogy az élet minden jóval, széppel elhalmozta őt külsőben és belsőben, hát a világ legszörnyűbb, de azért nem ritka ellentétei értelmében szabályszerű, világmegváltó, forradalmi eszmék tántoríthatatlan híve volt.

Kahán Mártikának a meglevő világrend kényszerei és szokványai alul való kirontását mintegy megszemélyesítette egy fiatalember, név szerint Latyagos Ervin, szerkesztő.

Latyagos szintén a költészettel foglalkozott. Több kötetet adott ki már. De főleg a társadalomtudományban, újságírásban, szervezési munkálatokban tevékenykedett. Egy kis folyóiratot is szerkesztett. A „Földünk” címet viselte. És hogy teljességgel kifejeződjék a cím nem is enyhe nagyzási hóbortja, hát a borítéklapján jelrajzul, igenis a fellegek közt lebegő sártekénk szerepelt. A folyóiratocska nyílt és óvatosan adagolt fölforgató eszmék egyvelegét tartalmazta minden cikkében, tanulmányában, beszélyében, versében. De hát a kezdő és hátsó oldalai gyanúsan sok hirdetést hoztak olyan nagyvállalatoktól, amiknek a „Földünk” minden belső sora végítéletére esküdött. Az egyik Kahán fiú, aki rendes polgár létére rémségesen utálta Latyagos Ervint, nagyon szellemesen és találóan Vasból fakarikának nevezte folyóiratát.

Az utálatot úgy általában kiérdemelte Latyagos minden vele érintkezésbe kerülő felebarátjától. Ronda, pökhendi fráter volt. A szája nyáladzott állandóan, mert a széle zabolás volt, a termete nyápic, háta görbe, a hosszú haja és nagy, szarukeretes pápaszeme tiszta maskarává tették őt. Mégis bárkit olyan fölényes, veséző, szemtelen modorban kezelt le, akárcsak fordítva volna a helyzet, és mindenki nevetséges alak volna hozzá képest.

A Jóisten a tudója: honnan veszik az ilyen emberi korcsok azt a szinte érzékfölötti erőt, hogy náluk százszor különb felebarátaikat rongy és mételyező akaratuk alá kényszerítenek? De így volt.

Latyagos Ervin közfigyelem kikényszerítésével tartott másfél, kétórás beszédeket egészen rendes polgári egyesületekben éppúgy, mint munkásösszejöveteleken. És hát szörnyű személye a Kahán Márta, egy ilyen gyönyörű hajadon, ékes liliomszál szerelme, eszményképe tudott lenni.

Kahán Márta jelleme, lénye, igazán a végletek végleteit egyeztette ki magában. A szemérmetlen bujaságot, a fennkölt tisztaságot. A lelke csupa könnyes részvétet rejtett minden szenvedés iránt, csupa gyűlöletet minden embertelenséggel, gonoszsággal szemben, de mint a tó csillogó vízrétege alatt húzódik meg az iszap, és keveredik föl könnyen, úgy színezte Kahán Márta érzéseit minden kísértő benyomásra a féktelen érzékiség.

A Kahán házba Latyagos főként mint irodalmi nagyság, mint lapszerkesztő, mint Márta költőnői sikerének egyengetője járt. Férfiúi minősége? Hogy a Márta komoly jövendőbelijének számíthasson?… A Kahán család egyáltalán nem pályázott e tekintetben egy ilyen trágya alakra.

Ezzel szemben Latyagos és Márta igenis, nagyon is érdekelték egymást a szerelmieket illetőleg. Már rég vad csókolózásokba bocsátkoztak és mindenféle kisded játékokba, amiknél igazán csak a Márta műtéti ártatlansága maradt érintetlen.

A felelőtlen csábítás fogalmát Latyagos természetesen az anarchizált társadalom elvei jegyében szövegezte újra komolyan vagy élcesen, de mindenesetre teljes jogú jelenségként… Tőle származik például az az irodalmi alvilágban világrengető sikert aratott megjegyzés, hogy:

– Igazán nem értem, minek piszkolják be az édes, tiszta erotikát azzal az undok testi-lelki önfertőzéssel, amit általában szerelemnek neveznek?

*

De itt már át lehet térni egy kifejezetten irodalmi és művészeti jellegű uzsonna furcsa mozzanataira a Kahán lakásban.

Az idő hűvös, szeles, sőt darát szemerkélő kikeleti nap. Jelesen március eleje.

Latyagos egy szobrászművészt hozott Kahánékhoz. Berkenyési Gábor a neve. Lompos, kopott, nagyképű fiatalember. Olyan mancsai vannak, mint egy kovácspöröly. Hallgatag, de fölváltva azzal, hogy szinte prédikációszerűen nyilatkozik félórákat a művészetről. A kinyilatkoztatásai azonban lehetnek egészen lapos közhelyek, ennek ellenére Latyagos szerint: Berkenyési a fiatal szobrásznemzedéket egyenként és összesen zsebre vágja, mert nemcsak lángelmében, de tudásban is az utolsó húsz év egyetlen valódi nagy szobrásza.

Berkenyési a Márta szobrát akarja megmintázni. De nem zárkóznék el, ha akár az egész Kahán család megrendelné nála arcmását, mellszoborban vagy plakettben egyaránt, miután Berkenyésinek kisujjában van mind a kis-, mind a nagyplasztika. És tény, hogy kisujja, két bütyökkel, mint két dió, nagyobb más átlagos kéz nagyujjánál legalábbis.

Véletlen, egészen véletlen, a ház előtt doktor Kahán Zoltán kecses kis gépkocsija is ott áll. Műgyűjtő létére érdekli őt annyira Berkenyési, a vad zseni, mint amennyire undorodik Latyagos álforradalmáriasságától. Tehát Kahán doktor bizonyos latolgatás után szintén részt vesz a Márta húga uzsonnáján.

Kahánék nem fukarok. Olyan szendvicsek állanak a gördíthető zsúrasztalkának tálcáin, hogy minden darab külön egy irodalmi uzsonna. De ezenkívül édes és sós sütemények halmazában is turkálhat a pákosztosabb vendég. Sőt cukorka is van. Tea is van. Isteni illatú, tiszta ceylon-keverék italában válogathat a kávét kedvelő vendég. Pálinkák édes, keserű, erős, kontyalávaló tömegében keresheti ki magának a vendég a tetszőt. De ha bort akar inni? A könnyű asztalitól a súlyos ürmösig és a veszedelmes aszúkig mindent tölt neki a szobalány.

Berkenyésire kell csak bízni, hogy ne hagyja cserben a vendéglátók úri bőkezűségét.

Ilyen kiszólásokat hallat:

– Hát erre a szerény uzsonnára minálunk Erdélyben aszondik, hogy: itt csak a léféle hétféle, hát még amiben hús nincs!

Azzal tisztára mutatványnak is beillő gyorsasággal rak szájába Berkenyési egyszerre fél szendvicset, és már nyeli, és rak újat, és már nyeli, és rak újat, hozzá teát, citromosan, de rummal is, viszont az édes süteményre feketét is, tisztán is, tejszínnel is, aztán édes, aztán erős pálinkát, de úgy, hogy közben bort is, úgy nehezet, mint könnyűt…

Különösen a kényeskedő ügyvéd bámulja szinte babonás tisztelettel, leleffent ajakkal ezt az étvágyat Berkenyésiben. Annyira megfelejtkezik magáról, hogy le is ejti jobb szeméről monokliját, és aztán vissza a bal szemére teszi. Mire Berkenyési azt gondolja magában: micsoda csodamajom ez, hogy képes tönkretenni a két látó szemét csak azért, hogy áldzsentrit játsszék a monoklival?…

A társalgás?… Egyelőre csak abban merül ki, hogy doktor Kahán és Latyagos burkoltan vesézik egymást látszólagos tárgyilagos művészetről való vélekedések közben. Ha Kahán doktor olaszországi útján megcsodált Fra Filippo Lippi egyik ismeretlen remekének leírásával akar kérkedni, akkor Latyagos rásüti a remekre, hogy arról mint gyanús hamisítványról írt a párizsi sajtónak több szerve, és ha már ismeretlen remekről van szó, akkor Fra Filippo Lippinek van egy tanítványa, Arnoldo de Braganza, hát ennek a képei valóban fölbecsülhetetlenek valódi műértők számára, és nem olyanokéra, akik smokkságból, cipészmesteri műérzékkel és műértéssel harmadrendű, hamisítványgyanús fércműveken andalodnak el!…

Erre Kahán doktor arról kezd beszélni, hogy szegény, édes hazánk, Magyarország manap annyira melegágya és martaléka a toll akarnokainak, hogy az már patológia, az már epidemikus tünet, az már ott tart, hogy hatóságilag fognak bizottságokat szervezni az analfabéta firkoncok megfékezésére, a zugsajtó letörésére, amely nagyobbrészt zsebrákok zsaroló eszköze csupán, vagy önmaguk fontosságától megkótyagosodott szabályszerű eszelősöké!…

Mire Latyagos a rendőrségileg számon tartott beteges hajlamú egyének szintén példátlan elsokasodásáról kezd fejtegetésekbe, és külföldi óriás városok e nemű kinövéseit emlegeti, jelesen az értelemben, hogy odakünn egészen jelentős sajtója és irodalma van az egyneműség híveinek, és oly nyíltan folyik bizonyos közismert, néha ultraelegáns lokálokban az úgynevezett melegfiúk és meleghölgyek prostitúciója, hogy az már valóban túltesz szemérmetlenségben a jóízlés minden… izéjén!…

A külföldnek majdnem minden nagyvárosa egyetemét megjárt legkisebb Kahán fiú rosszmájúlag hü-hügött Latyagos mellett, és elmondott volna egy éjjeli saját élményt, egy külföldi úrral, ha szóhoz engedték volna Latyagos és bátyja. De azok már ott tartottak, hogy nemcsak egymás szavába vágtak, hanem egyidejűleg, mintegy kétszólamú hadarásban társalogtak.

Így Kahán Jenő Berkenyésinek mesélt. Berkenyési, mióta begördült az uzsonna, hallgatott és evett. Vagy ivott. Remek alanynak mutatkozott minden társalgásra. Mert csak igenlett, vigyorgott, falt, ivott, igenlett és vigyorgott…

Mártika szintén kimaradt jelenleg a csevetelésből. A vendégek kiszolgálása volt a fő gondja. A szobalánnyal intézkedett, ki- s beszaladgált.

Ugyancsak édesanyja, aki a társaság keblében oly teljes elhagyatottságban ült ott, akárcsak a pusztában egy remete hölgy volna. Unatkozott, hallgatózott, eltűnődött, és ha bárki pillantása ráesett, vagy csak tovasuhant rajta, már édes mosolyt öltöttek még mindig szép vonásai, sőt ezüstössé oxidált haja bodrait is megigazgatta a pillantás tiszteletére.

A ház ura, az öreg Kahán, vagy mint Latyagos nevezte élcesen, az Őskaján, nem jelent meg eddig, sem a fogadáson, sem az uzsonnán. Ezt a társaságot ő nem szívelte. Sem legnagyobb fiát, állandó fölényeskedése és fitymálkodásai miatt, sem Latyagos szerkesztő urat, sem a legkisebb fiát, Jenőt, sőt ebben a körben még édes szíve kislányát, Mártikát sem. Egyszerű, hézagos műveltségű üzletember létére az öreg Kahán nem szólhatott hozzá semmi beszédtárgyhoz ebben a társaságban. Mert akkor rögtön olyan idegen szavak halmazát keverték a családnak ezek a műveltjei a hadrikálásukba, amiket az öreg Kahán nem értett. És kínos volt ezt letagadnia, és kínos volt bevallania is. Hiszen akkor a gúnyos, ámuló kioktatást kellett elszenvednie.

Az öreg Kahán legszívesebben a családnak másik felével érintkezett. A sógorral, a szeszárus fiaival, a magafajta rendes, átlagos értesültségű és műveltségű üzletemberekkel.

Hát jelen pillanatban is az öreg Kahán, vendégei és uzsonnájuk mellőzésével, a bérház kertjében tartózkodott lenn. Ott a házmester, a vici és Varga Kettő szorgoskodtak az ágyásokkal, utakkal és rémséges ízléstelen kerti manók hovahelyezésével…

*

Tudnivaló, hogy az elülső Kahán bérház kertjét műsziklakövekbe illesztett magas rácskerítés határolta el a hátsó nyomortanyának kerítetlen telkétől. A kerítésen semmiféle hátsó kaput nem csináltatott Kahán, hogy a két ház két különböző népe teljes elkülönítettségét ezzel is jelezze. A két bérház közötti egyetlen összekötő személy a vici volt. Illetve a viciék voltak. Egy gyermektelen házaspár.

A viciék a hátsó nyomortanya egyik emeleti lyukában laktak. Éppen ennek a lakásnak fejében tartoztak az első bérház viciteendőit, az udvar, kert, lépcsőház karbantartását, söprését, súrolását ellátni. Meg a szeméthordást.

Persze, a méltányosság elvén Kahán Béla, a háziúr juttatott a viciéknek jövedelmeket. A viciné hetenként nagytakarított Kahánéknál, ezért külön díjat élvezett, és a viseltes ruhák meg ételmaradékok tömegét vitte haza. Azonkívül nagyobb munkáknál a háziúr rendes napszámra egyezett meg a vicivel. Ilyen sűrűn akadt a két ház körül.

Itt volt például a kertnek tavaszi rendbehozatala. Kahán előző évben sokkalta nagyobb összeget szúrt le egy alkalmi kertésznek, mint amennyiért most a vici átalányban elvállalta a kerti tatarozást, ásást, ültetést, díszítést.

A vici ebbe a munkába még a boldogtalan Varga Kettőt is bevette, mint ő állította, könyörületből…

De hát ez a kijelentés és körülményei tisztázásra szorulnak.

Varga Kettőék rettenetes ínséggel vészelték át a telet. Ahogy ez közeledett, mind kevesebb munka akadt Vargának. Koplaltak és fáztak szabály szerint a nedves, hideg konyhalakásban.

Varga Kettő már úgy föstött, mint saját maga kísértete. Juci pedig elidomtalanodva, nagy hasával, valamiféle búskomorságba esett. Nem érdekelte más, mint az, hogy békén hagyják a vackán kuporogni, rémregényeket olvasson, és cigarettája legyen. Az étkezést szívesen mellőzte. Kivéve, ha valami nyalánkságot hoztak neki. Édességet legkivált.

Varga Kettő sokszor sírt a kétségbeeséstől éjszakánta, és olyan fohászokat küldött a Mindenhatóhoz segítségért, erőért, csodáért, hogy néha ájtatos önkívületben telt el fél éjszakája. Olyanban, ami szinte mélyebb volt az álomnál is.

Az öreg, süket Tulicsné őrizte meg csupán szokott lelki-testi egyensúlyát. Ő ment el szomszédolni, kérencsélni. Ő látta el tanácsokkal Vargát. Ő vert lelket beléje, ha már a csüggedés teljesen összeroskasztotta.

Most, a tegnapelőtti hideg tavaszi reggelen is az öreg Tulicsné ment át a viciékhez mint jó barátokhoz: nem tudnak-e valami munkát vejének?

Kahán, a háziúr előző nap szólította föl a házmestert, hogy:

– Hozassa el majd azt a kertészt a kert rendezésére, aki tavaly volt itt. Magánál a címe. Mondtam: tartsa meg!

A házmesternél azonban elkallódott az olcsó, alkalmi kertész címe. A házmester rendes szerelői foglalkozását űzte egy vállalatnál. Feleségének szólt: firtassa a vicitől a kertész címét, hátha emlékszik rája.

A viciéket a vén Tulicsné éppen abban a tanakodásban találta, hogyan süssék ki a tavalyi kertész címét.

Erre a vén Tulicsné, a szükség merszével azt füllentette, hogy az ő veje a kerti munkálatok kész szakértője, tehát minek a kertész?

A viciék átszaladtak a házmesternéhez, és előadták neki a dolgot. Persze annak föltétele, hogy a háziúr a már ismert szakember helyett mással végeztesse el a kertje tatarozását, az volt, hogy tetemes összeggel olcsóbban vállalja el az új ember a munkát.

Összegezve az összegezendőket, a vici maga vállalta el háromnegyed árért a kerti munkálatokat, azzal a sötét mellékgondolattal, hogy társának veszi negyedáron Varga Kettőt. De ezt is csak azért, merthogy nem bírja már nézni rémes nyomorukat, éppenséggel az utolsó hónapi másállapotos Vargánéval!…

És Varga Kettő? Ő a hetedik mennyországban lebegett a boldogságtól, hogy a vici, szegényembertársa, megejti rajta ezt a hatványozott bőrnyúzást…

Nekidőlt Varga Kettő a kerti munkának. Az nem szó rá! Mohó szenvedéllyel, áhítatos buzgalommal, remegő aggodalommal vetette rá magát Varga Kettő a háziúrék kertjére, hogy csak megelégedésükre hozza rendbe. Rongyos hacukájában látástól vakulásig ásott, talicskázott, kövezett, ültetett, gereblyélt a fagyos szelen, a havas esőn két és fél napot…

A vici? Hát az úgy tett, mint általában a vállalkozók, a közvetítő elemek, az alkotó munkával szemben teszik. Ellenőrizte Vargát, hogy jól dolgozik-e? Megtette kifogásait, tanácsokat adott, és megdicsérte saját maga okosságát, ha Varga helyesen vitte véghez ötleteit a kert megszépítése körül.

Varga Kettő remekelt. A kert sokkalta káprázatosabb csínnal, mutatósabban pompázott, mint a másfélszeresen jobban fizetett szakkertész keze alatt.

A vici, a viciék, sőt a házmesterék maguk is dagadoztak az önérzettől, hogy lám, házilag sokkalta sikeresebben oldották meg a kertszépítést!… De hát Varga Kettő aztán kimaradt ebből az érdemből! Ő, a szegény, buta lelke, túl boldog volt, ha a kialkudott bérhatodot megkapja a vicitől… És kész!

A vici el is zavarta őt a kertből, amikor a háziúrnak átadta a munkát, és átvette tőle az érte járó díjat, valamint a dicséretét ráadásul. Ez érthető volt a vicitől, hiszen ha Varga ott van, akkor megtudja, hogy nem felesbe, nem is harmadosba, de negyedesbe serénykedett oly nagyon a kerti munkával a vicinek.

Ámde mi történt?

Kahán, amikor már kifizette a vicit és az Vargát, egyet gondolt: ha ez az ő vicije ilyen jól és főleg ilyen olcsón végzi el a földmunkát, akkor talán a Budaörsi úti villatelkén is hasznosíthatná őt!

Gyerünk csak: mindjárt értekezni lehetne a vicivel, ahelyett hogy az ostoba irodalmi népünnepélybe vegyüljön a lakásában.

Az emeleti folyosóról lekiáltott Kahán az udvarra a vicinek:

– Halló! Csicska! Várjon csak! Beszédem van még magával.

A vici már a kapu alatt vonult haza Varga társaságában. Kedélyesen hátba csapkodta őt éppen:

– Csak aztán jelentkezzék, jelentkezzék! Mindig akadhat valami! Lássa!… Ha, ha! Mi az? Visszaszólít a vén szeszkereskedő… Megvár?

– Meg! – felelte Varga.

Azzal a vici visszalomolt a kapuból a lépcsőházba.

*

Kahán a hideg időre való tekintettel a kikötött munkabéren fölül kiutalt naponta egy üveg törkölypálinkát is a szobalány útján a vicinek és ismeretlen társának a kerti munkához.

Az üveget csak úgy könyv nélkül húzogatták a kertben Vargáék illő időközökben. De első nap a pálinkának még mintegy negyede megmaradt estére az üvegben. Ezt a maradékot ott itták ki a hátsó ház udvarán búcsúzáskor, a napi munkára való áldomásképpen. Másnap szakasztott így történt. Most, harmadnap is ott kotyogott az üvegben a pálinka maradéka, Varga Kettő fogta kezében, és hát most, a munka teljes befejezésével, a fizetséggel a zsebben, leginkább esedékes volt, hogy elváláskor egymásra köszöntsenek, és egy jó korttyal vidítsák föl magukat.

Az ám! De bármennyire is be tud rendezkedni a Varga Kettő-fajta szegény ördög a türelemre, azt már sokallani kezdte, hogy annyit váratja őt a vici a kapuban, mint amennyit most, a háziúrral való vége nem szakadó tárgyalása alatt.

Merthogy Varga most nem foglalatoskodott semmivel, hanem unatkozott, hát az esti, harapós, szeles hidegben dideregni kezdett. Mormogott, tappogott. A fene ette legalább egy korty pálinkáért. De miután lopva egyet húzott az üvegből, valahogy nem merte megkockáztatni azt, hogy a vicire való köszöntés nélkül, ökör módra egyedül igya meg a maga részét… Sem odamenni nem futotta merszéből és zavarni a vicit, amikor akkora úrral tárgyal, mint a háztulajdonos.

Utoljára mégsem bírta már Varga Kettő béketűréssel. Egyelőre bizonytalan szándékkal, de a lépcső felé szívódott az üveggel a kezében. Majd az első lépcsőfokon is fölhágott, nézze legalább: mi a fészkes nyavalya fogja ott a háztulajdonossal a vicit, hogy őt a kapuban felejti?

Ekkor a Varga Kettő éles füle elleste annak a hangos szóváltásnak egy csomó mondatát, ami a háziúr és a vici közt zajlott.

A háziúr ingerülten kiabálja:

– Hát csak kalkuláljon maga aszerint, hogy mit keresett itt a kertben, és mit kereshet a villatelkemen. Itt másodmagával rakott zsebre tizenöt pengőt. Tehát jutott magára, mondjuk, nyolc… Mármost ha nem átalányban, hanem napibérre dolgozik, akkor ott a villatelken miért akarna maga sokkalta könnyebb munkával kilenc pengőt keresni? Hiszen azt a hatot sem érdemli, amit én ajánlok ezért a munkáért…

Üm!

Varga Kettő buta agyába belehasított ez az értesülés. Hát ez a gaz vici neki egyötvennel számítva naponta, három napért négy pengőt fizetett ki a kapott tizenöt pengő átalányból, és még az ötven fillért is lecsapta azért, hogy első nap csak délelőtt kezdték a munkát?… Üm!

A harag, a sérelme megtorlásának szándéka lustán kezdett kóvályogni Varga Kettő lelkében. Nagyon fékezte a gyáva meggondolás is, hogyhát: a vici mégiscsak segített rajta végeredményben ezzel a négy pengő keresettel, hiszen talán egyedül is elvégezhette volna a kerti munkát, és akkor a négy pengőt is zsebre dughatta volna…

Ejnye! Ez a vita, legalábbis elméletileg, meghaladta a Varga Kettő éleselméjűségét, és döntetlen maradt benne egyelőre… De már annyit mégis eredményezett, hogy fölrázta tétovaságából. Várakozzék-e tovább? A vice még meg is túlóráztassa?

A háziúr és a vici még mindig folytatták alkudozásukat. A háziúr szemrehányólag bömbölt. A vici ravaszul vinnyogott. De megegyezés nem jött létre közöttük. A vici már leszállott egy lépcsőfordulót, de megint visszamászott a háziúr hívására, hogy újra-újra-újra-újra megokadatolják egymásnak álláspontjukat az alkuban.

Varga Kettő már majdnem szétpukkant a bosszúságtól, türelmetlenségtől. Bátorságmerítés okából egyszerre nagyot húzott az üveg pálinkából. Aztán harsányan fölrikkantotta a vicinek:

– Csicska! Én már megyek, ne haragudjék!

– Menjen-menjen-menjen! – hallatszott le a vici kicsit hökkent, de annál gorombább és parancsolóbb utasítása.

– De a pálinkája! – kiáltotta Varga neki.

– Menjen-menjen-menjen! – dörgött le még barbárabbul a vici.

Hát erre Varga Kettő nekifohászkodott a maradék pálinkának, és kiitta az üvegből. Kicsikét ez is enyhített a csaló vicire horgadozó mérgén. A megrövidítése miatti számonkérést elhalasztotta. Illetve tanácsot akart kérni ebben a kényes ügyben anyósától, nejétől: mitévő legyen?… Ő magamagától legszívesebben a vici torkának alaposabb megmarkolászásával intézte volna el a kérdést… Viszont a viciék bizonyos hatalmat jelentettek a házban, sőt hát jótevőik voltak, ha áljótevők is, mint kisült…

Elég az, hogy Varga Kettő egyet borzongva a huzatos lépcsőházban, dolgára indult az üres üveggel.

Közben utoljára még hallotta, hogy a háziúr a vici után szalad, és már nagyon vészjóslóan kiabálja:

– Szóval nem gondolja meg?… Csak aztán meg ne bánja!

Mire a vici jajveszéklőn, esdőn kezdte szóözönét:

– De hát nagyságos úr! Csak nem tetszik nekem kívánni a munkámat ingyen?… És a többi meg a többi!…

*

Varga Kettő éppen a kapunyílásnál tartott, amikor az utána rohanó vice hangja megállította:

– Itt vagyok már, itt vagyok, koma!

– Nem győztem várni! Pedig… – kezdte Varga: – Pedig…

Hanem a vici a szavába esett:

– Meg kellett gyúrjam azt a piszok embert! Másképp lenyúzná a bőrömet! Ha úgy kerül, még magának is juttathatok újra valamit. Bár olyan melót ajánl, amit egyedül is elvégzek… Na! Hadd öblítsem le a torkomat. Kiszáradt a torkom is ebben a sok dumában!… – fűzte hozzá a vici még az iramodástól szuszogva Varga Kettőnek, és az üvegért nyújtotta kezét.

Hát az üveg fekete színe nem árulta el, hogy már kiürült.

Varga meglehetős elfogultsággal jegyezte meg:

– Én megittam… Isze kérdeztem… Azt kérdeztem éppen…

– Nahát azt a rongyos ragyogóját magának! – ordította erre a vici. – Így nem alkudtunk! Mit hazudik, hogy fölhatalmaztam volna magát: igya meg a gugyimat? Nekem töltse meg akkor az üveget addig, ameddig benne volt, amiből akarja. Így nem játszunk! Kegyelemből kínálom magát a nekem hozott gugyiból! Erre maga megissza…

Varga Kettőből legelőbb a vidéki magyar büszkeség tört ki.

– Nézze! Ha nem is ungorkodnék ennyire velem, szép szóra is elhoznám a pálinkáját. De a maga rovásán is van velem szemben… hogy nem a felibe dolgoztam itt magával! Pedig ezt mondta nekem!

Tyű! A vici rögtön észrevette, hogy Varga Kettő hallgatózott a háztulaj és közte zajlott tárgyalásánál. Kozmásnak érezte magát. De csak annál vadabb, fölvágóbb, hangosabb szóözön pergett elő szájából:

– Mi kell magának?… Még van pofája rajtam kereskedni azok után, hogy a ganéj legaljáról húzom ki a süket anyósa rimánkodására?… Ezt a szemtelen alakot!

Hiába! Az élő joggal szemben teljesen bizonytalan, buta Varga Kettőt tökéletesen meghunyászította a vici kifakadása. A vici megfogalmazásában valóban nem tarthatta magát másnak, mint hálátlan fráternek. Olyan koldusnak, aki amikor a kunyorált morzsát megkapja, az egész kenyeret akarja.

Varga Kettő megbutult, és hápogni sem tudott…

Minek is nem ragaszkodott eredeti szándékához, hogy anyósával és nejével beszélje meg előbb ezt a megrövidített munkabér ügyet?… Ej! Ej!

– Csak… csak… várjon… izé… – makogta.

– Mire? Mire? Mire várjak? Tessék! Nyögje ki! Várom! Tessék! – süvöltötte feléje a vici szúrón, fölénnyel, kajánul. – Mire?

– Hát semmire! – legyintett Varga ostobán, megfélemledve.

– Csak azért! – hadrált erre a vici Varga orra előtt mutatóujjával. – Csak azért!

– Jól van, semmi! – bólintott gyáván Varga.

– Talán nem kapta meg utolsó fillérig, amiben megegyeztünk? – olvasta rá a vici Vargára. – És nem fogyasztotta el nekem ezt a pálinkát is? Azt a hétfelséges csillagát a maga paraszt öreganyjának! Hogy még maga morogjon és pofázzék?…

Topp! Ez volt az a vonal, amelyiket a vici úgy lépett túl, hogy nem tételezte föl, az ilyen Varga-féle bárgyú alakoknak van olyan indulathulláma is, amely ha átcsap öntudatukon, akkor már a veszett állat vakmersze, gáttalansága uralja őket…

Varga Kettő szintén a vici orra elé tolta jobb keze mutatóujját, és apró szeme forgott, villogott:

– Azt már ne emlegesse! – vakkantotta fenyegetően. – Mert!…

Az éhomra fölhajtott pálinkának is okvetlen akadt egy kis része a Varga hirtelen támadt belső őrjöngése szításában…

A vici, mintha érezte volna, hogy itt már enyhe életveszélyt hívott ki fejére, ha ezzel a barommal összeakaszt… Elsápadt. A szája leleffedt. A szemében esdeklésszerű kifejezés jelent meg… Túl hosszú szünetre nyögte ki:

– Ez a köszönete?… Na várjon!

Varga Kettő legnagyobb dicséretére legyen mondva, a vici összeroppanását rögtön szánalommal vegyes utálattal vette tudomásul…

– Amit fölpanaszol, azt megkapja! Megtöltöm az üvegét addig, ahonnat megittam… Gyöjjön! Aztán nem muszáj szavunk legyen egymáshoz…

*

Varga megrántotta a vici karját. Az gépileg indult. Meg volt félemlítve határozottan… Éppen arra nyílt már a szája, hogy azt mondja kiegyezésül Vargának: jól van, lássa, kivel van dolga, majd ő fizet egy deci pálinkát fejenként, és legyen köztünk szent a béke!

De e pillanatban a kapunyílás mögül a háziúr hangja állította meg őket:

– Kitartás, emberek!

Kahán, ahogy a vice után sietett és észrevette, hogy a kapuban szóba eredt Vargával, odaállott a kapu mögé, meghallgatni: mit tárgyal ez a két rongyos?

És érdekes! Vargáék nem vették észre a háziurat még akkor sem, amikor hangosan odaköszönt neki a hátuk mögött egy hazaérkező lakó, és ő viszonozta a köszöntést, majd egy kisétáló házaspárnak ugyanígy…

Paffá lett egészen Varga is, a vici is. De különösen ez utóbbi.

Mégis a vici, annak ellenére, hogy jól hallotta, a háziúr többes számban szólítja őket, bírt annyi lélekjelenléttel, hogy erélyesen hátba taszítsa Vargát:

– Menjen hát előre! Velem még beszélni akar a nagyságos úr!

– Várjon csak maga is, jóember! – szólt Kahán Vargának.

És Varga, valami nagyon biztos előérzettel, szinte ujjongani kezdett lelkében a Kahán fölszólítására.

Nos igen. Odahaza a tanyán is úgy volt, hogy harmadába, negyedébe vagy leszorított napszámba a felelős gazdáknak dolgoztak, akik a kisbérlőknek fizettek, akik a nagybérlőnek fizettek, aki a jószágkormányzónak számolt el, aki fölött aztán a fényes fellegekbe vesző távlatban trónolt az érsek úr, a hatalmasságok hatalmassága… De egy bizonyos volt, hogy minél alsóbbrendű-rangú a munkáltató, annál könyörtelenebb a szipolyozása. Szegény ember a szegény társát legkevésbé kíméli, mert saját maga is mostohább bánásmódhoz szokott!

Varga Kettő mindenesetre legelőször is tisztességtudóan lekapta fövegét, mint a tanyán szokás a munkáltató nagyúr előtt, és vissza sem tette kobakjára, amint Kahánnak alázattal meghajolt:

– Tessék parancsolni!

– Maga volt neki a társa itt a kerti munkában? – érdeklődött a háziúr.

– Én, alássan kérem! – biccentette Varga. Sőt a vici is készséggel felelte vele együtt:

– Ő volt, igenis! Ő!

– Majd ővele! – csinált Kahán elhárító mozdulatot a vici felé. Majd Vargához fordult: – De tegye föl, fiam, a tökfödőjét, mert náthát kap ezen a szelen.

Hát Varga, kissé elvörösödve, visszacsapta lapótyáját a töksijére. És bosszúsan hallotta közben, hogy a vici szemtelenül jegyzi meg a háziúrnak, ahogy ezt tőle hallotta a kertben:

– Azon a vidéken még kezet is csókolnak az uraknak, ahonnan ő való! Aszondja!

– Jó! Hagyja csak! Az ő dolguk! – hárította el újra Kahán vicije bizalmaskodását. És Vargához fordult: – Legyen szíves és mondja meg nekem: mit számítana föl maga napszámnak ilyen könnyű kerti munkáért?

– A nagyságos úr! – kottyant bele láthatólag végsőkre szántan a vici. – Hászen azt sem tudja, merre van az a telek… És…

– Maga legyen szíves! – förmedt most már homlokráncolva Kahán vicijére. És külön is lövellt rá egy ádáz pillantást, amikor észrevette, hogy a vici, úgyszólván az elővigyázatnak a mellőzésével, hunyorog fenyegetőleg Vargára, hogy: ne merjen az ő alkuja rontására munkát vállalni közvetlen a háziúrral! De Varga bizony nem hederített a vicire:

– Hát én most itt napi egyötvenet kaptam! – kottyantotta ki. – De hát megérdemelnék…

A vici fújt, mint a megszorult vadállat. Színét váltotta. Majdnem elájult a dühtől, zavartól. Sőt átmenetileg reszketés és szívdobogás fogta el. Mert indulata arra ösztökélte: vesse rá magát Vargára, és fojtsa belé a szót, a lelket!…

Kahán mindkét emberének a lelkén úgy látott át, akár a vizesüvegen. De a vici gyötrelmeinél jobban mulattatta őt a Varga sutasága, marhasága. Hogy az neki elárulja a napi bérét, amivel őt társa kihasználta. Viszont a vicivel, kizsákmányolójával tartana a háziúr erszényének megvámolásában, és helyesli, hogy a vici az általános elv, a munkabér emelése érdekében ugrál és kapcáskodik… Kahánnak kedve lett volna elröhinteni magát. De nem tette. A Varga nyafogásszerű beszédébe vágott:

– Tudom, tudom, tudom! De hát azért ajánlok magának méltányosabb összeget, napi két pengőt… ha elfogadja!

– Azt el! – vágta rá Varga nem is titkolt mohósággal a háziúrnak. Mire Kahán gúnyosan, diadalmasan mutatott a vicire, és mondta:

– Őneki pedig ez kevés! Átalányban nem vállal el a villatelkemen munkát, mint itt tette a kertben. Mert ő nem tud kalkulálni! Három tucat gyümölcsfát kell ott megnyesni, meghernyózni, a törzsüket lekaparni és bemeszelni, a tövüket megkapálni és kétszáz négyszögölet fölásni… Ez a munka!… Hát legyen napibérre!

Varga boldogan, mindent jól értve figyelt a háziúr szavaira… Noha közben a vici is hadrált a háziúr beszédébe:

– Hát én igen, már ennyire utolsókig kihasználni magamat nem hagyhatom!… A villamos naponta negyvennyolc fillér, és még kutyagolj is föl a telekre… Most vigyél hideget magaddal délre, vagy ott egyél valahol korcsmában?… Arra rámegy az egész napszám!… Ingyen akar dolgoztatni a nagyságos úr?… És most akad ilyen emberre, mint ez, aki éhen halna már, hát elvállal mindent…

– Igen! És maga támogatja kegyesen őt, napi egyötvennel! – csapott a vicijére Kahán, közben jól fülelve szavaira.

– Hát csak egyezzen meg vele a nagyságos úr! – hadarintott karjával a vici elkeseredetten: – Úgy is fog kinézni az a munka, aminek nem adják meg az árát. Mintha a lovat abrak nélkül, vagy az autót benzin nélkül akarnák hajtani… Disznóság az!

– Elég ebből a csiricsáriból! – rivallt a háziúr vicijére. – Tartsa meg magának az oktatásait! Maga nem találja meg a számítását kettő kemény pengő napibérrel, ő pedig megtalálta még egyötvennel is, amit magától kapott… Én ezt fölemelem neki!…

A vicit, miután a lelepleztetése tökéletes volt, a szó torkára volt forrasztva, hirtelen vak indulat szállotta meg:

– Hát bújjanak egymásba! – dünnyögte a háziúr szavai alatt. És egy vállrándítással dolgára indult…

– Majd maga ezt megkeserüli még! – rivallotta utána Kahán. – Mert maga nem számítja, hálátlan követelőző disznója, hogy mi minden jót élvezett már tőlem és a feleségemtől, amióta a házamban van. De majd megsiratja még ezt a szemtelenséget!

A vici lassan, vontatottan, vissza-visszanézve oldalgott tova. Morgott értelmetlen válaszokat és szitkokat Kahánnak. Varga felé azonban szikrázó szemmel rázta öklét több ízben:

– Majd lesz magára is gondom!… Talpnyaló!… Kapcabetyár!… Paraszt kuvasz!… Csóválja csak a farkát!…

Varga meg-megrándult a sértésekre, és fenekedőleg viszonozta a vici fenyegetéseit.

De Kahán rászólt:

– Szót se neki! Hagyja csak!

Hát Varga Kettő engedelmesen maradt helyén:

– Tessék parancsolni!

– Holnap reggel, elég nyolckor, jelentkezzék nálam. Itt az első emeleten lakom.

– Tudom! – biccentett készséggel Varga. – Tudom!

– Hát maga honnan jön ide? Faluról jön be?

– Tanyáról! Leveles tanya. Utolsó posta Szik-Lajosfalva! – tagolta ki Varga a pontos címet.

– Hol a fenében van az? Pest környékén? Közel?

– Ajjaj! Dehogy! Heves megye. Messze. Két nap járó!

Kahán olyan jóízűt nevetett ezen a félreértésen:

– Hevesből jött valaha? Ahun Marci olyan jól élt. De hát nem értjük meg egymást. Nem a hazáját kérdem, hanem azt, hogy ha holnap jelentkezik, honnan jön ide? Messziről vagy közelről?

Varga bambán bámult. Merthogy Kahán nevetett, azt hitte, újabb tréfát csinál vele, hogy újra kinevethesse. Belement a játékba. Elvigyorodott, és azt mondta:

– Elég jó messziről! A házból.

– Ajjé! Vicces. Maga itt lakik a hátsó házban. Honnan tudjam én, ha nem mondja meg? De ez nagyon helyes! – mosolygott Kahán: – Kinél lakik? Főbérlő? Csak nem a viciéknél?

– Tulicséknál!

– Ehem! Ágyrajáró náluk! Nem sok jó hírét hallottam a kislánynak… Hát szóval náluk lakik?

– A feleségem!

– Komolyan? Ne mondja! – lepődött meg Kahán.

– Kisbabát várunk ebben a hónapban.

– Enye, enye! – csóválta a fejét kissé csodálkozva Kahán, miután a régebbi szóbeszédek egészen más színben tüntették föl az elzüllött Tulics Jucikát hallomásában, semhogy egy tenyeres-talpas paraszt neje váljék belőle. De hát tudomásul vette a dolgot: – Hát csak csöngessen be reggel nyolc felé hozzánk, és hívasson ki engemet. Megtárgyalunk aztán mindent. Isten áldja!

– Isten áldja! Köszönöm szépen! – búcsúzott Varga Kettő.

A leleplezett vici fortyogó dühvel várta Vargát a ház sarkán.

De Varga helyett a házban lakó gyári segédmunkás és felesége meg ezeknek lakója, egy kifutó és a viciné jöttek társaságban hazafelé.

A vici tajtékozva, hadonászva kezdte nekik elmesélni, micsoda aljasságot követett el ellene a Tulicsék parasztja, a Tulics lány vadházastársa.

– Az éhenhalásból rántottam ki őket. Részt adok neki a keserves keresményemből, és befújja a háziúrnak, hogy féláron is megcsináltathatja a kertjét, és féláron vállalja a telkén a munkát, hogy engem kitúrjon, hogy összezördítsen a háziúrral, ezzel a vérszopóval, hogy tönkretegyen… Hát nem ezek miatt az elvetemedett, piszkos parasztok miatt bocsátják el a pesti szegény munkásnépet építkezéstől, gyártól, mert odanyomják a munkabért, hogy abból csak éhen dögölni nem lehet éppen, de élni nem!…

Így háborgott, szónokolt a vici. És mivel az egész társaság vonult lassan közben a hátsó házba vivő ösvényen az udvarára, hát ő is vonult velük.

A társaság egytől egyig száz százalékban adott igazat a vicinek. Olyan mérvű aljasságnak minősítették a Varga Kettő viselkedését ezek az éhbérek cérnaszálán is bizonytalan csüngő nyomorultak, hogy az egyszerű halált kevésnek érezték volna Varga Kettőnek meglakoltatására… Kínpadot, ízekre szedését érezték számára jogos fenyítéknek.

A lármára előfutottak a földszintről a kocsisék, illetve a kocsisné, majd Tulicsné ajtaja is kinyílott, és megjelent óriás hasával Juci. Kezében rémregény füzetecske és szájában füstölgő cigaretta:

– Mi történt?

– Mi történt?

Az általános fölzúdulás zagyva lármája közül megint kivált a fősértett, a vici hangja. Újra fölsorolta Jucinak, hogy a párja mit művelt. Kicsikét már ferdített is a részleteken. Vagyis ráfogta Vargára, hogy ő maga sompolygott a háziúrhoz, és fújta be azt, hogy féláron is dolgoztathat, és most már a háziúrnak állandó besúgója lesz, ahogy jelenleg is ott pusmognak a kapuban…

A munkabér leszorítására a munkáltatóval szövetkezni munkástársai ellen! Hát ez szentségtörés, halálos vétek volt, valóban, Tulics Juci levitézlett gyári segédmunkásnő szemében is. Ő maga tátott ki legnagyobb szájat élete párjára:

– Magának van igaza, Csicska! Ez nem eljárás! De mit tehetek én egy ilyen sötét, alamuszi falusi paraszttal? Dögöltem volna meg inkább százszor, míg rávettem magam a hitegetésével, hogy ő majd így meg úgy, tejben-vajban fürdet, csak hagyjam meg a gyereket… A vén süket nagyanyám szájától sem maradhattam… És most itt van! Ezt teszi, hogy húzza le az orcám bőrét… Engem ne is kérdezzenek! Bunyózzák meg, hogy az a büdös, kemény paraszt feje szertehasadjon!

Így nyilatkozott, elfojtott mérge nyálát köpködve Tulics Juci élete párja ellen. A cigányok is, a mozgóárusék is előbújtak az emeleten, és hallgatták a zenebonát, és zajogták hozzá a maguk nézetét a tárgyban.

De a vici, a viciék tökéletes elégtételére és boldogságára, az egész udvar csakis Varga Kettő-ellenes hangokat hallatott.

Hát amikor legjobban örvénylik és kavarog a zsivaj, maga a tettes somfordál elő a ház szegleténél, az üres üveget lóbálva a kezében.

Azon nyomban észrevette, hogy ez a kis házi gyűlés miatta zajlik itten. És hát alaposan megriadt rá Varga Kettő.

De azért úgy tett, mint aki semmit sem vesz tudomásul. A fejét kissé lesunyítva, tartott a Tulics konyhalakás ajtójának.

Hogy teljessé kerekedjék ki a jelenet, éppen akkor nyitotta ki unokája után a vén Tulicsné is, és a kis csődület láttára nagy rikácsolva érdeklődött Jucitól:

– Jucikám, te! Mit tárgyaltok? Ide hallgass! Hát nem felelsz?… Itt jön az urad, Jankó!… Észre sem veszed őtet se?

Juci árulóan, gonoszul, készakarva fordult el Vargától is, és tette hallatlanná nagyanyja sipítozását. Ellenben drámai arcokat öltött, és a viciéknek, a segédmunkáséknak sziszegte:

– Üssék agyon! Részemről azt sem bánom! Megérdemli a piszkos kutya!

Igen ám! Csakhogy Varga Kettő, bár egy fejjel alacsonyabb volt a segédmunkásnál, és még két másik férfi is fenekedett ellene itt közvetlen útjában, a vici és a segédmunkásék kifutó ágyrajárója, aki markában éppen valami vaskampót is szorongatott… mégis sokkalta félelmetesebb ellenfélnek rémlett, semhogy most sundám-bundám megrohanják és elagyabugyálják, a közóhaj szerint.

Az egész ház tudta, hogy Varga Kettő a hörcsög erejével, fürgeségével és bátorságával bír. A kocsist, aki tréfás viadalt kezdett vele az első barátságos becsiccsentés alkalmával, Varga úgy gúzsba csavarta, hogy fél óráig sem találta meg lélegzetét… A hatvankilós zsáknak alig hajlott le Varga, úgy rántotta majdnem karból a vállára, s nem ereje fitogtatására, hanem napestig csinálta ezt… Az egész ház tudta!

Hát amikor megjelent, és már a társaság mellett haladt Varga Kettő, nemhogy valami tettlegesség robbant volna ki ellene, hanem az ellenkezője történt… az udvar, a ház megnémult. Csak az ádáz testtartásokból, ráforgó szemgolyókból vehette tudomásul Varga Kettő az iránta fortyogó gyűlöletet, dühöt, utálatot.

Legjellemzőbb, hogy ő maga ejtette ki az első hangot. Mégpedig a feleségéhez és teljes nyájassággal:

– Jucika! Hát nem hallod? Kiált nyanyó!

– Hallom, hallom! Mit halljak rajta? Menj csak be hozzá! Te vagy a kegyence! Bújjatok egymásba!

Varga kegyetlen megdöbbent neje magaviseletén. Megfeszített napi robotjára, a háziúrral és a vicivel történtekhez, a holnapi minden reménnyel kecsegtető munkaalkalomhoz… éppenséggel szüksége volt jó szóra, jó tanácsra, biztatásra, igazságtevésre otthonában. És maga a neje vállalkozik a galád vici által fölkavart ellenséges hangulat szócsövének itten ellene? Ez már sok!

– Hát te… hát te… be izé… maszlagoltatod magadat… ellenem Csicskával? – vakkantgatta ki nehezen ezt a külvárosi új kifejezést, amit Jucitól tanult.

És állott, és bámult nejére, és hordozta körül tekintetét a többieken.

De Juci már elkezdte csúnya lepetelését:

– Az nem maszlag, hogy nekem árulkodó, mószerer légy, és féláron dolgozzál a háziúrnak, ennek a bőrnyúzónak, és rontsad a helyzetét annak, aki segít rajtad, a Csicskáét… Ezt a büdös tanyátokon megteheted, ha ott tanultad. De itt majd elrántják a nótádat. És nekem is veled együtt kell elnyeljem, hogy mindenki leköpköd, mint a feleségedet…

A társaság persze hogy csupa édes, kárörvendő helyeslés lett rá, hogy Vargát maga az édes párja készíti ki szavaival… Már csak azért nem ordítoztak közbe, mert roppant talpraesettnek találták Varga ellen a vád megfogalmazását tulajdon neje által…

Varga Kettő szeme elborult a kétségbeeséstől, szorongattatástól. De akkora lélegzetek közepette, mint mély kutak szivattyúja dolgozik, végre mégis lélekre kapott Varga Kettő… Előbb is vad dühre torzultak vonásai. Aztán ezt is agyonszuszogta, és fagyos, rettenetes nyugalomra kényszerítette magát. Minden íze reszketett, amikor jobb keze nyitott tenyerét fölemelte Varga, de csak úgy, mintha neje szája elé akarná tartani a további szóáradata gátjául, és folyamatosan kiabálta:

– Tiszta, szín hazugság! A háziúr is megrótta azt, hogy Csicska egyötvenet ad nekem, ahol ő kettőt fizet… Hát akkor?

– Hát akkor sincs igaza magának! – üvöltötte a segédmunkás. – Csicska fölvállal egy munkát átalányban, egyedül is elvégezhetné, de jószívvel beleveszi magát, persze hogy kisebb résszel. De nem kapta-e meg tőle utolsó vasig, amiben megegyeztek?… Akkor maga hálából megfűrészeli őtet a háta megett a háziúrnál? Kíméli a gazdag erszényét, hogy fele béreket fizethessen, és kitúrja keresetéből a jótevőjét? Pffüjj!…

A segédmunkás köpött egyet. Köpött a kifutó is. A viciné is köpött.

Varga Kettő bambán, elkínzottan, összeomolva bámult rájuk. Azt érezte, igazuk van!

Ám amikor magát nejét is észrevette, hogy a köpködőkkel köp egyet rá szintén… Varga Kettőt az indulat túlsegítette lesújtottságán. Dühödten rohant neki az egész társaságnak:

– Hát az anyjok kínját köpködjék maguk! Nem engem! Mert föltörülöm rögtön akármelyikükkel az udvart! – ordította.

De mert a segédmunkás, akinek elsőül rontott neki Varga Kettő, megrettenve hátrált előle, csak a száját verte rá tovább, és az egész ellenséges karéj így tett, csak hadribált, de kitért a viadal elől, hát Varga Kettő beérte becsületének ennyi ártalmatlan orvoslatával, és nem ért hozzá senkihez.

Így állott most már a karéj végén magával nejével szemben.

Csakhogy Juci, amint előbb is, ő mert hangot adni a férje iránti közfölháborodásnak, most sem hagyta őt fölülkerekedni.

A terhességét Juci akkora mérvű áldozatnak érezte, hogy mögüle akár a várúrnő fellegvárából, uralkodásra, visszaélésekre is jogot érzett. Odapockolta magát Varga Kettő elé, és akárcsak nevetségessé akarná tenni vad fenekedését, Juci visszakézzel, ingerkedésszerűleg ütötte föl Varga állát:

– Fél tán tőled valaki, te mufurc? Csak bajt nem akar senki, hogy kitér előled!

Varga Kettő?… Hát erre a váratlan fricskára előbb megrebbent tényleg. A viciné már el is vihajogta magát papucshősi meghunyászkodásán. De hát elég korán.

Mert Varga nem erőből, nem is méreggel, inkább fenyítésszerűleg hirtelen képen vágta nejét. Csupsz! A másik oldalról is csattintott neki egy enyhe pofont.

Most aztán Jucikán lett az elmeredés sora. Varga azonban már megragadta vállát, megpörgette, és a farába rúgva, a lakásuk felé lódította.

A rúgást is inkább csak jelezte Varga a neje hátuljába, mint tényleg alkalmazta:

– Takarodj be! Ott a helyed! – förmedt rá.

Hát Juci ekkor valóságos füldobot hasgató visításba kezdett:

– Jaj!… Segítség! Gyilkos! Bevisz, megöl ebben az állapotban. Gyilkoooos, segítsééég! Ne hagyjanak!

Varga máris eleresztette nejét. Szinte megmeredt a megdöbbenéstől:

– Ne ordíts! Mit ordítasz! – hebegte. És aztán ott állt sötéten, sután, jóvátehetetlen, amíg nejét az udvarbeliek körülfogták, és eltámogatták a lakásig.

Ez az egész kíséret, gyámolítás csupa egyetértő álnokság, színészkedés volt a Varga rovására. A ledorongolására!

Juci egészen oktalan, szörnyű nyögésekbe, pihegésekbe ment át sivalkodásából. A házbeliek szintén csupa áliszonyat, csupa álátkozódás, álrészvét, álrémüldözés hangjait hallatták a Varga állati kegyetlenségén, akivel nejét viselősségében megnyomorította.

De az egész ház fel volt riasztva. Sőt a szomszéd házba is átloccsant a csetepaté némi hullámverése. A házmesterné éppen künn állt a lakása előtt, és magával a háziúrral tárgyalt, amikor a Vargáné éktelen, segélykérő üvöltözése és a kísérő lárma hasgatta meg a levegőt. Átszaladt hát rögtön a szomszédba, mi történt? Kit nyúznak?

Körülbelül ez időben a Kahán ház díszuzsonnája keretében az egymás zsigereit marcangoló két ellenfél, Kahán doktor és Latyagos kifulladt. Mint két egymásra köpködő kandúrnak, ha végkimerül mindkettő, és csak a szemök izzik a gyűlölettől, undorodástól, úgy gubbasztottak időleges hallgatásban, új erőt gyűjtve az újabb viadalra.

Közöttük a zöld egyetemista Kahán Jenő összes külországi élményének önmaga által nagyra tartott tömegével, hiába akarta fölvenni a beszéd fonalát. Senkit sem érdekelt, amit mond. Pedig már rettenetes, orcapirító, félig kitalált tapasztalatait is szőnyegre vetette. Hasztalan! Mint valami tapsifülesnek a többi állat között, nem volt semmi szuggeráló ereje, hogy komolyan vegyék.

Mártika is beszélt már. De hát neki minden szava szintén afféle uraságoktól levetett, tudományos folyóirat, színes ismertetés zamatúnak hangzott… hát legföljebb édes hangja és tökéletes félrevezethetőségének bűbája keltett kevéske hatást.

Kahánné?… Jaj! Dehogyis mert vagy akart volna ő vitákhoz szólni, amikor egészen konyhaszolgálóiasnak érezte műveltségét még a kis Mártikájához képest is, hát még a Jenőkéjéhez képest!… És ezek még hol voltak a doktor fiától és Latyagos szerkesztő úrtól tudásban…

Ha csönd lett, és kínos természetűvé lett, akkor Kahánné a maga csengő, éneklő, kellemes hangján annyit engedett meg magának a társalgásban, hogy így szóljon:

– Ó, hát nemcsak vitázni kell, hanem enni és inni. Parancsoljanak még! Ez minden házi! Bár elismerem, manapság már cukrászdák és bárok is tiszta anyaggal főznek… Parancsoljanak még! Igazán szégyenben hagynak mint háziasszonyt. Itt marad minden!

Valóban, amikor Berkenyésihez intézett ilyen és hasonló szavakat Kahánné, hát csak titkos gondolataira és érzéseire tapintott.

Berkenyési irtó mennyiségű fogyasztás után, már-már kirepedni készülő hasfallal, keserves pillantásokat lövellt az uzsonna maradékaira, hogy azon szinte meg sem látszott a dúlása! Fújt, böfögött, titkos tornagyakorlatokat végzett hasizmaival Berkenyési, de már sem enni, sem inni nem bírt semmit.

Akkor vágta őt mellbe a sötét lelkű Latyagos barátja és támasza, a lenézett színházi és más még lenézettebb közlönyökbe nagyon is beillő kérdéssel:

– És te hogyan látod a jövő, a közeljövő művészetét, a kollektív művészetet?

Berkenyési pontosan a disznónak nehézkes, de azért nagy erejű és hatású mozdulataival és tisztára röfögéshez hasonló hangon kezdett ekkor az emberiség jövő művészetéről lendületes beszédbe.

Mindenkit leigázott. Mindenkit elragadtatott a társaságban. Tűz és lélek sziporkázott szavaiból, noha merőben értelmetlen, új összetételű szavak sorozatából állt fejtegetése…

Munkaközösségek!… Kollektív lélek kifejeződése!… Általános emberibe olvadt fajiság élesztő szerepe!… Eszmei magatartás!… Emberi kiállás minden műalkotásban, mint egyetlen lényeg!… Szintetikus látás!… Az új művésznemzedék tudatosítása, a kollektív lélekkifejeződés jegyében és nem elkorhadt, régi, osztályművészetek pepecselő, egyénieskedő, vacakoló izéjében… vacakolásában, vagyis törekvésében… Ajvaj!

Ha Berkenyési belefáradt, belezavarodott, sőt komikus ellentmondásokba keveredett közlendőivel, akkor topp!… Latyagos tüstént megállította… Márhogy tisztázza a fogalmak zavarát?

Dehogyis! Latyagos ilyenkor egyszerűen és kényelmesen azt vetette közbe:

– Ez olyan érdekes, amit most mondasz, Berkenyési, hogy le kéne, kérlek, gyorsírnom… Mert esetleg kifelejted a „Földünk” jövő számába adott cikkedből… amit okvetlen elvárok tőled, kérlek…

Erre aztán Berkenyési némi szabadkozás után, hogy a cikket kiizzadja ugyan, bárha nem kenyere, de, illetve, pedig, azaz, azonban, csakis egy távolabbi számról lehet szó… folytatta még ki nem folyt mondanivalóit, a társaság teljes elbűvölésére.

Kahán Zoltán doktor ült ott egyedül a társaságban akként, hogy nem tudta: mulasson-e, dühöngjön-e, hőködözzék-e, végleg elhűljék-e az égrepesztő marhaságok ilyen példátlan összezagyválásán, amit Berkenyési lángolva zúdít a társaságnak!

Végre is Kahán doktor, hogy mégis szórakozássá avassa magának az unalmasodni kezdő művészeti előadást, megkísérelte, mintegy látomásos összegezésben, valószerűsíteni a Berkenyési szavait, hogyhát utóvégre mit is jelentenek?

Akkor a következő képet rajzolta, de minden torzításnak mellőzésével, maga elé.

A Föld jövendő emberi életének egyetlen nagy Munkaközösségében nincs csak egyetlen osztály: a Dolgozóké! Városban, mezőn, erdőn, levegőben, víz alatt, tojásszerűen egyformán Dolgozók, a Kollektív Lélek diadalmas Teremtményei, boldog lendületben végzik a rájuk kiszabott robotot. Akkor jön a Nagy Mester, vagyis egy ilyen Berkenyési, szobrász Lángelme, aki azonban egyúttal Kollektív Lélek is… Ahol megjelenik, minden működés megáll arra a hosszabb vagy rövidebb időre, míg a nagy mester a Dolgozók közül födfedez szobrászi elhivatottságúakat, és ezeket aztán, mintegy zsenije besugárzásainak révén az Új Szobrászat egyénietlenül egyéni megérzésének rögtönös beavatottjaivá szuggerálja, hogy megalkossák életük művét. De!… De!… De!… De!… De!… Közben semmi másnemű kilengést nem engednek szellemüknek, mint ami szigorúan, pontosan, megfellebbezhetetlenül az Általános Emberi Munkaközösség Lelkének kereteibe illik…

Kahán doktor nem bírta tovább hallgatással:

– Kérem! – rikkantotta közbe Berkenyésinek egy kisebb, de alapos szellemi összeomlását eláruló lélegzetszünetben: – Kérem! A maga elképzelése nekem, ha jól értem, az, hogy már a szülészeti klinikákon nagyon ajánlatos volna, a kollektív lélek tökéletesítése érdekében, minden emberi csecsemőnek kiszabni a pontos sírási időt is a pontos széklettétel mellett és a pontos és szabályozott rugdalózási időt, a pontos pislogási időt, szám szerint… stb., stb. És erről mind naplót fektetni föl külön segédhivatalokkal, megállapítandó, melyik csecsemő helyezkedik szembe a kiszabott rendszabályokkal?… Hát ez, tatuskám, ne haragudjék, de bárzalom! Bárzalom, nem ó-val, hanem á-val, ahogy maga mondja!

Kahánné rémülten, könyörgőleg meredt doktor fiára, Mártika és Jenő undorral vegyes haraggal, Latyagosban máris kialakult a kaján helyzetfölismerés, hogy most már az általa átvett vitában nincs az a súlyos gorombaság, amit Kahán doktorhoz ne vághasson úgy, hogy az egész társaság ne helyeseljen, és így ne győzzön… De hát magát a nagy Berkenyésit, aki érdekében kavargott ez a sok pártfogó izgulat, teljesen kikészítette a sok evéstől, ivástól, beszédtől való ideges elmefáradtságában a Kahán doktor orvtámadása.

– Naja! – motyorékolta rémes buta képpel. – Ön nem komolyan izéli… na, hogyismondjam?… e-e-e… szellemeskedéssel akarja megoldani az izé… e-e-e.

– Hát beszéljek egész komoly tárgyilagossággal erről a kérdésről? – igazította meg monokliját Kahán, a doktor: – Igen röviden szólhatok hozzá. Szerintem az összes művészetek igenis főleg a mindennel eltelt henyék szórakoztatásával érik el csúcsteljesítményeiket. A zsarnokok, akik fölveszik azonban a festők ecsetjét a műtermükben, a kegyetlen hatalmaskodó nemesek, a vérszopó nagypolgári osztály uralmának fénykora a művészetek fénykora minden társadalmakban. Az elkényeztetettség, elpuhultság, elfinomultság kiszolgálása lendíti legmagasabbra a művészeteket… A tömegnek a művészet csak ezekből a korokból lopkod és gyárt, és alkalmazkodik olcsó ízlésükhöz és alacsonyodik le… Mint ahogy ez ma van, vagy ma csak kezdődik. A maga nagy kollektívumainak, kedvesem, az érzelgősség, az ízetlenség, a giccs kell kizárólag minden művészetben! Mást mindent csakis ráerőltetni lehet, és értetlen áll előtte. Ne ámítsuk magunkat, apuskám, álmokkal, a tömegek fölemelése, tudatosítása ügyében, már ami a művészetet illeti, mivel még csak a szakácsművészet összes remekeinél is többre fogja becsülni a jó, kis, egyszerű, paraszti, polgári kotyvalékokat és itókákat… Szintetizálás, neoklasszicizálás, neoprimitivizálás csupa ügyetlen, szánalmas lopkodás azoknak a koroknak a művészetéből, amelyek iramát egy kicsi, hatalmas, agyonrafinált emberréteg diktálta… A maga elgondolásai, drágaságom, a jövő társadalmáról különben tudja, milyenek?… Hát kár, hogy az ósdi vallásos világnézetet olyannyira lenézik és megvetik maguk, kollektív lelkek, mert például a katolicizmus mennyországa, a boldog, hajszálra egyszabású angyalaival és üdvözült lelkeivel egészen azonos azzal az elképzeléssel, amellyel maguk az emberi nem szebb jövőjét föstik le… Hát talán nem?

Így beszélt szédületesen szellemesen és iszonyúan meggyőzőleg a beteges hajlamú Kahán doktor. Szinte legázolta, és maga alá temette szegény Berkenyésit…

Viszont Latyagos valósággal afféle lelki nekihuzakodásban leledzett. Förgeteges, huj-huj-hajrás lerohamozásra készülőben csak a Kahán doktor első kis szónoklási defektjére lesett, amikor is oldaltámadást intéz ellene.

Csakhogy mindent meghiúsított ekkor az, hogy váratlan beront a ház ura, az öreg Kahán:

– Isten hozta, Isten hozta mindnyájukat! Csak üljenek, beszélgessenek tovább. Nem zavarok. Hogy vannak? Jól? Csak beszélgessenek nyugodtan tovább. Én csak, mamuskám, neked akarom elmondani, micsoda gazfickó, lásd, ez a vicink. De szemenszedett! De milyen! Fölvállalja tőlem a kert rendbe hozását a tavalyi húszpengős ár helyett tizenötért, de hát a munkát ő kiadja a másik házbeli egyik lakónak, egy falusinak, napi másfél pengő napszámra, úgyhogy ez csak négyötvenet keres a vicink tizenötjéből. De amikor fölajánlom neki a villatelkünk ilyen átalányban való rendbehozatalát, hát nem hajlandó! Három pengő napibért követel! Képzeld! Már vérszemet kapott. Nem dolgozik nekem ingyen!… Hát erre én véletlen kihallgatom, amint a falusival osztozik a kapuban, és elfogom ezt a falusit, hogy fölajánljam hát ennek napi kettő pengő napszámért a villatelek karbahozatalát… Az persze boldogan vállalja! Erre a vicink, kérlek, kihívó, goromba velem, fenyegeti a társát, hogy éhbérekre nyomja le a napszámokat, és fölzúdítja ellene a másik egész házat… Én éppen ott tárgyalok a házmesternével a földszinten, hogy ezt a vicepárt simán kirúgjuk… Egyszerre rettenetes patália a másik udvarunkról. Kétségtelen, azt a jámbor, rendes falusit kezdik verni a viciék lázítására a házbeliek… Éppen átszaladt a házmesterné, megtudni: mi történt?… Hát ilyen sötét, aljas alakokat kényeztetünk mi el a nyakunkra, mamuskám?

Kahán Béla egyvégtében hadarta el mindezt. És közben, hangoztatott eredeti szándéka ellenére, odaült egy fotöjbe a társaság közé, megragadott egy szendvicset, enni kezdte, ivott rá, megdicsérte a szendvicset. És simogatta neje szép fehér, formás, de már kék visszerezettel tele kezét. Majd újabb lefetyelésre készült.

A Latyagos megfogalmazásában valahogy így szólott volna a ház urával megszaporodott társaság jellemzése: minden nagyobb távlatú szellemi érintkezésnek befűtöttek, ha egy otromba félállat zúdítja közéje a maga otromba valóságszemléletének vaskos és mocskos tényeit!

Kahán doktor és Jenőke is, Mártikával együtt, kényelmetlennek érezték édes jó apjuknak közibük tolakodását. Röstellték is a papa megpendítette közönséges hangot egészen érdektelen alávetettjeivel való krajcáros hercehurcáiról.

Az egész társaság csupa feszengéssé vált. És latolgatássá: meddig szerencsélteti őket az öreg Kahán? végleges-e maradása? hogyan lehetne megszabadulni tőle?

Latyagos az ismert módszerhez folyamodott. A doktorhoz fordult:

– Hát hogy reflektáljak előbbi elmélkedéseire. Sok múlik azon, hogy valakinek majdnem kóros averziói vannak ápriori minden evolúcióval szemben és beteges nosztalgiái minden porladó reakció iránt, ilyen lelkitabellával mindenekelőtt egy komoly pszichoanalitikushoz kell fordulnia az illetőnek, hogy az illető aberratív hajlamoktól befolyásolt világfölfogásának kóros libidóit megszüntesse…

Puff! Az öreg Kahánra került a kínos feszengés sora:

– Miről beszélnek? – firtatta rögtön halkan nejétől, miután a fejét idegesen kapkodva, semminemű értelmet nem bírt kihámozni a Latyagos szavaiból.

– A szobrászatról! Azt hiszem! – felelte Kahánné kissé elvörösödve öregének, az övével egyesíteni szándékolt ostobasága fölött.

Ámde ekkor a szobalány szólt át az ajtóból:

– A házmesterné! Beeresszem, nagyságos úr?

– Be-be-be! Jöjjön csak! – kiáltotta az öreg Kahán, illetve intette is kézzel-lábbal, mint egy karmester, mint egy hadvezér, aki mégiscsak átveszi a vezető szerepet a saját bandájában, és a torkára forrasztja a tudákos vendégeinek (mint itt a külvárosban mondják) a sok süket halandzsát.

A házmesterné tehát belebbent.

Még mindig szép asszony volt, amint mondják. Negyven és ötven között. Haját a barnából aranyszőkére oxidáltatta, és vízhullámmal bodoríttatta. Idevaló őslakos, kültelki kis lápvirág volt maga is, amikor szolgálónak, pesztonkának fogadták meg őt Kahánék, még a másik, nagyon is szerény lakásukba. Aztán az ő emelkedésükkel került jobb és jobb helyzetbe, hogy végre mint Csillik Ede, szakmunkás, szerelő felesége egy remek, kényelmes házmesteri alkalmazásban biztosítottnak érezze sorsát.

A kis Lujzikával annak idején viszonya volt az öreg Kahánnak. Majd egyik és másik fiának is. De ettől függetlenül az egész család tökéletes bizalmát bírta, mert eszes, ügyes, erélyes némber volt. Kahánné néha legjobb barátnőjének érezte. A ház legbensőbb ügyeibe is beavatta, és tanácsát kérte bennük.

Hát most itt állott Csillik Edéné szül. Zomántz Lujza a társaság előtt.

Nyugodtan, elfogódottságnak legkisebb jele nélkül üdvözölte a jelenvoltakat, és fogadta el a Kahán meg Kahánné által neki fölkínált ülőhelyet doktor Kahán és Latyagos között. Majd szintén a legcsekélyebb szabódás nélkül vett föl egyik tálcáról egy minyont, amikor kínálták, és majszolta, kecsesen, alátartva egyik markát az esetleg lehulló morzsának.

Valamikor ő bosszankodott, ha a vendég lehullatta a zsíros, vajas morzsát a szőnyegre, parkettára, és a fene őket!… beletaposták. De ugyancsak tőlük leste el a finom evés különféle tartásait.

Doktor Kahán titkolatlan lenézéssel és bosszúsággal fintorgott a házmesterné társaságának. Sőt, sőt, sőt a föltétlen evolucionista Latyagos szerkesztő úr is kissé sértődött és meglepett képet vágott rá, hogy a demokráciát Kahán és neje, vendéglátó gazdái, így átviszik a gyakorlatba, pont az ő jelenléte idején.

– Hogy mi volt? – meséli már a házfelügyelőné. – Egész jól tetszett sejteni, Kahán úr! A vicink és a felesége felbujtogatták ezt az egész Csudavárat a Tulicsék mufurca ellen. Mindenütt elbocsátások a gyárakban, mindenütt csak csökkentés a melózóknak, hát minden proli zabos, ha csak ilyet hall is, hogy benyalók és mószerolók jelentkeznek a góréknál, ahogy a viciék a Tulicsék mufurcára kenték ezt, Kahán úrral… Csakhogy a ruhát nem merték ám leadni a parasztnak, még inkább ők pucoltak előle, amikor fölpaprikázódott a köpködésükön.

Kahán doktor és Latyagos, valamint Berkenyési, sőt még Kahán Jenő is, bár a házmesterné sok kültelki tolvajnyelvű szavát értették, azért akadtak új képzésűek köztük, amikkel szemben bizony éppúgy állottak, mint az öreg Kahánék az ő tudományos terminus technicusaikkal szemben.

Az öreg Kahán érezte és élvezte ezt. Teljesen elemébe került, és biztatta a házmesternét:

– De hát nagyobb zrí volt, édes Lujzikám! Ki visított, hogy gyilkolják? Segítség, segítség!

– Juci! Tulics Juci! Akivel ez a paraszt összeállott. Csajnak kapta meg ezt Tulicsné minden ágyrajárója. És még hányan! Csak éppen rendőri bárcával nem sétált már ez az utcán. De hát úgy látszik, ezzel a mufurccal lelte meg a Juci zsákja a foltját. Egy fuvaros jasszkali meg egy falusi srác, úgy látszik, legjobban összepasszolnak. Mert Juci meghagyta a gyerekét is ettől a paraszttól, ha ugyan tőle kapta otthon, és nem a Mauthner-szállóban, ahová más palijait vitte. Úgy ejtik át ezt a falusi marhát ezek, ahogy akarják. A linkhadovájukat sem értette eleinte. Az orra előtt csapták be.

– Szóval a Tulics lány visított?… De minek bunyózta éppen őt ez a paraszt, az izéje?… – érdeklődött Kahán.

– Minek? – magyarázta a házmesterné. – Hát mert Juci a viciékkel tartott ellene, és ő is köpködte a parasztot, hogy lenyomott napszámért akar dolgozni a háziúréknak. Mit tudni, hogyan fejik meg Tulicsék a viciékkel egy követ fújva ezt a parasztot?… Hiszen most is, a vici el nem merte volna vállalni ezt a kerti melót, ha ezt a kerti szakmunkát értő parasztot be nem állíthatják…

– Disznók! – csóválta fejét Kahán. – Kirúgom őket!

– Mi az hogy? – helyeselt a házmesterné, aki sok okból kifolyólag utálta a viciéket. – A vici albérletbe adja ki a műhely munkáit is, a felesége egy takarításnál többet nem vállal… Az egész Csudavár prolitársaságából ők a legszájasabbak! Pedig úgy megy nekik, ahogy akarják!

– Szóval a paraszt azért bunyózta meg a Tulics lányt, mert keveslette a két pengő napibérét, amiben velem egyezett meg?

– Ahogy mondani tetszik! Kitört végre ez a paraszt is, mint a túlhóhérolt ló a hámból. Olyan, de olyan ruhát rakott a csajára!… Pufálta, rúgta, nesze neked, viciék! Az meg, értem a Tulics lány, most a kilencedik hónapban hordja már a kölykét, alig mozdul a nagy hasától, hát persze hogy ordít, mert el is vetélheti ezt a gyereket, egy rúgásra!… Ami talán legjobb is volna nekik, amikor olyan nyomorúságban vannak, hogy maguknak sincs kajára hétszámra… Csak ezen a nyomorult paraszton élősködnek!…

Kahán Mártikát legelőbb kicsikét kínosan, de nagyjában közönyösen érintette az egész hajcihő a Csudavárban. Az úgynevezett szociális érzékét sem tudta izgatni a vicijök kapzsisága, a parasztlakó árrontása, mert hisz mindez a körülötte zajló mindennapi dolgok jellegéhez tartozott.

Ám amikor a házmesterné ridegen, tárgyilagosan azt a jelenetet érzékeltette meg, hogy az otromba paraszt a terhes párját veri és rugdalja, Mártikát a fölháborodás, az iszonyat szinte ájulásszerű lelkiállapotba taszította:

– De hát hallja, Lujzi! – sikoltotta egyszerre a házmesterné előadásába. – Hogyan beszélhet ilyen szívtelen, ilyen részvétlenül egy gaztettről? Amikor egy kisbabát váró nőt egy gyalázatos emberi dúvad bántalmaz, és, és, és koraszülést idézhet elő nála!… Én telefonálok a rendőrségre, és elfogatom ezt a gyilkost!

Mindenkit szinte most rázott erkölcsi tudatára a Kahán Mártika érzékeny lelkének háborgása, hogy valóban mily szabadján dúl közvetlen orruk előtt a legförtelmesebb durvaság, míg ők, anélkül hogy beleavatkoznának, kényelmesen, felelőtlen, szégyenteljesen siklanak át rajta.

Persze mindenkiből más hatást váltott ki a helyzet.

Az öreg Kahán a fölszökkent Mártikáját visszanyomta hatalmas, zsírpárnás mancsával a fotöjbe:

– Te csak ne buzgólkodjál egy ilyen proli csetepatéban. Akkor csak ennek tarthatnánk egy külön telefont!

– Mi nem avatkozhatunk idegenek családi ügyébe, gyermekem! – kontrázott férjének Kahánné is.

De Mártika izgultan, vörösen, szinte pityeregve hordozta körül kétségbeesett tekintetét a társaságon, és végre is Latyagosnak, hű imádójának és mesterének fakadt ki:

– Lássa! Az én szüleim így térnek napirendre a legnagyobb szörnyűségek fölött is. Holott igenis segíthetnének néha, és kötelességük is volna ez!…

Latyagos, bár kitüntetésnek érezte, hogy fontossá, hangadóvá, szinte felsőbb ítélőszékké avatja ronda személyiségét a ház kisasszonyának hozzá való föllebbezése, nagyon is diplomatikusan szólt a kérdéshez:

– Szerintem – úgymond – az egyes esetek megkorrigálása az általános szociális bajokból annyi, mint egy óriás magtár rohadozó terményéből pár kilót megtisztogatni, promt használatra, és nem nyitni szellőztetésre ablakot, nem forgatni föl alapjában a rohadni indult egész magtárt…

Latyagos ezt a hasonlatot a „Földünk” egyik munkatársának értekezéséből csente ki saját használatra, és átlag két-három hónapig körülbelül minden szociális tárgyhoz vágó vélekedésébe beleszőtte.

Mártika is hallotta már tőle néhányszor. Hát csak egy megvető pillantást lövellt mesterére és szerelmére, mintegy legyávakutyázva őt vele, és bosszúsan legyintett is, gyönyörű fejecskéjét is megrázta, hogy kékesfekete, maguktól göndör, ondolálással mégis silánnyá nyomorított fürtjei csak úgy libegtek.

– Sőt ellenkezőleg! – vette föl a vitát Kahán doktor Latyagossal. – Egyetlen, amit bárki tehet a társadalmi bajok megszüntetése terén, ha a maga kis szűk vagy tág hatáskörében orvosol, ahol tud és enyhít… Itt van, húgocskám, kérlek, ez a néhány pengő! – vett ki mellényzsebéből Kahán doktor pénzt, és nyújtotta Mártikának: – Add ezt át valahogy annak az ínségeskedő párnak, akkor kevésbé marakodnak, mintha a rendőrséggel hurcoltatod el valamelyiket, hogy jobban megbénítsad nyomorúságukban őket…

Mártika mosolyogva, hálásan vette át az adományt, és puszit hintett bátyjának:

– Igazad van, Zoltika!

– Szerintem nem! Ez erkölcstelen! Könyöradományok szoktatják rosszra a dolgozó népet, a jótékonysági intézkedések egyenesen a legdemoralizálóbb ténykedések! – szavalta Latyagos.

– Minden szőrösszívű alak ezzel nyugtatja meg a lelkiismeretét, amikor elmegy éhenhalók mellett, és koldusoktól megtakarított filléreknél a cigarettaszámlájára gondol! – csattant vissza elég élesen a Kahán doktor hangja Latyagosnak.

Az öreg Kahán, bár semmi esetre sem helyeselte a megfizetett munkán fölül való kegyadományokat, jelen esetben büszke volt fiára:

– Talán, ha úgy éheznek ezek a Tulicsék, mégis legrégibb lakóink itten, hát küldhetünk át nekik valami ételmaradékot! De ne vidd, szokásod szerint, túlzásba az adakozást, mamuskám! – fordult nejéhez az öreg Kahán!

Mire Kahánné boldogan bólingatott:

– Igen-igen! És a padláson hányódik annyi régi babakelengyénk! Ebből küldünk a fiatalasszonynak!

Most még egy utolsó eszmecsere következett. Mert Mártika, aki hivatva volt édesapja és édesanyja kegyadományait összeszedetni a cseléddel Tulicsék számára, megjegyezte:

– Tessék! Most ez a kegyetlen barom lakójuk nyilvánvalóan részesülni fog Tulicséknál a küldeményünkben. De én teszek róla, hogy az meg ne történjék! Személyesen viszem át a szobalánnyal, amit szegény öreg Tulics néninek és a lánynak szántunk. De megtiltom nekik, hogy a lakójuknak adjanak belőle. Lássa a gazember, hogy nem ő lel irgalomra tőlünk!

Hát erre a beszédre az öreg Kahán és neje is fejét rázta. Valamint a doktor fiok is. Ugyanő csinált elvi kérdést a Mártika fölfogásából.

Kifejtette, hogy a parasztnak van igaza az egész viszályban. Kell, hogy megfegyelmezze hozzátartozóit, hogy ne ellenségeket tartson háta mögött is otthonában, akiért sanyarú életküzdelmét folytatja. Hogyan mert neje szembehelyezkedni vele? Épp akkor, amikor leütötte vetélytársa keresményét annak kezéről, miután az éppenséggel be is csapta őt előzőleg. A struggle for life elve örök érvényű. Ha valaki olcsóbban bír termelni, akkor nyer a versenyben. Itt nincs cáfolatnak helye! A nő érdeme szerint bűnhődött!

De hát ezzel szemben Latyagos éppen az ellenkezőt állította. A paraszt közönséges áruló, dezertőr. Mert nyomorgó osztályát hagyja cserben azzal, hogy munkabért ront. A nője igenis helyes szociális érzékű, ha ezért megrótta. A munkáltatóval szemben való szolidaritás éppen a struggle for life elvén, a dolgozók egyetlen lehető győzelmi záloga! Ezt az erkölcstelen tőke örök vágya letörni. De az idők, a javak helyes megosztásának fognak helyt adni abban, hogy munkát semmiképp se lehessen szabad verseny címén kizsákmányolni!

Most aztán külön és karban csaptak össze a hozzászólások.

És jellemző, hogy a társaság pontosan két részre szakadt. Az öregek és a fiok, a doktor, álltak szemben a fiatalabb nemzedékkel, hozzájuk értve Mártikát is.

Mártika amúgy is jóvá akarta tenni azt, hogy időleg összekoccant mesterével és bálványával, Latyagossal, sőt majdnem megtagadta őt bátyjával szemben.

A vitát bezáró általános búcsúzás kavargásában Mártika mindenesetre szerét ejtette, hogy Latyagos kérdő tekintetére, hunyorgatással és ujjmozdulat jelbeszédével tudtára hozza: várhat rá az utcán!

Világfájdalomra, huzamos lelki emésztődésekre, bánkódásokra, búsongásokra berendezkedhetnek jobb sorsú emberek. Szegények? Ha testi betegségben sínylődnek, inkább csak akkor szenvednek. A lelki bajokat kénytelenek hamar kiheverni, és minden alkalmat megragadni nagyobb-apróbb örömre, mulatságra.

Ha Tulics Juci üvöltözött párjára mint gyilkosára az udvaron, az nem jelentette azt, hogy odabenn a konyhában hamar ki ne békültek légyen.

Varga Kettő a keresett négy pengőt letette Tulicsné elé, a ház asztalára. A vénasszony rögtön rátette venyigeszerű mancsát két pengőre a pénzből. Ennyit tett ki a havi villanyszámla. Az Elektromos Művek beszedő embere már többször járt náluk, és irgalmazott a haladékkal. Most már csak az jött volna, hogy kikapcsolják a villanyt, és akkor a büdös, ronda petrollámpát szedik elő, mint nem először. Tulicsné már ki is takarította a petrollámpát, és új kanócot húzott bele. Befutott azonban ez az áldásos négy pengő a csaló vici jóvoltából, hát első kellett légyen belőle a villany kifizetése.

Mind Juci, mind Varga Kettő belenyugodott ebbe. Illetve Varga Kettő alig szólt bele a háztartási ügyekbe, még ha az ő bérére és bőrére mentek is azok.

Most is Juci markolta föl a kettő fölötti kettő pengőt, és Varga jelenlétében hangtalan szájmozdulatokkal értekezte meg nagyanyjával a következőket:

– Ne főzzön! Ne habargasson, ne rántson be most vacak leveseket. Együnk valami kiadósat. Mert munkába megy újra holnap ez a piszok paraszt. A háziúrnak megy. Hoz pénzt megint. Le vagyunk romolva. Zaba kell, komoly zaba. Hentestől hozok kaját, és cigit is kell hozzak.

Hát Tulicsné beleegyezett, hogy Juci induljon el vásárolni.

Addig Varga gyorsan szerzett egy kis kórót, deszkavéget, széndarabot a környéken. Befűtöttek, mert hűvös volt az este. Aztán Varga átadta magát a zeneművészet művelésének.

A kertben talált egy eldobott szájharmonikát. Előbb csak két hang jelentkezett benne a fúvásra és szívásra is. Aztán Varga addig mesterkedett a kis jószággal, míg már annyi hangot tudott belőle kicsiholni, mint ahány lyuk süketen nyávogott a harmonikából. Jucit idegesítették ezek a zeneművészeti kísérletek. De Tulicsné földsüketsége felől Varga nagyszerűen gyakorolhatott.

Ma este már ott tartott, hogy majdnem végig fújta:

A (lány ibo) kihagyott. De a vége:

Ment bizony! És Varga, tyű!… be boldog volt. Alig várta Jucit, hogy megmutassa neki, mire vitte a szemét közt talált hangszerrel.

Juci meg is érkezett némi késéssel. Mert mindig elpletykázott valahol. Elvásárolta a két pengőt az utolsó vasig. Viszont pazar dolgokat hozott. Egy óriás darab marcit, egy egész hatalmas csülköt, egy nagy darab szalonnát és parizert, két csomag cigarettadohányt és egy fél liter bort is.

Ez a bor foghúzósan savanyú, nyúlós, ragacsos lőre volt. Bicskát mellékelhetett volna hozzá a csárdás, hogy el tudja vágni a vendég szájától. De hát a zsíros csülökre vizet inni annyi, mint kész gyomorbajt szerezni. Pláne kiéhezett szervezetnek… Így még Tulicsné is okosollotta unokája kiadását az olcsó vinkóra.

Erre aztán gyúrjad!… Nekiestek a csülöknek, kenyérnek, és pofáztak istentelenül, rendületlenül, amíg már szusszanni alig bírtak… A zsíros húshoz a vén Tulicsné föláldozta négy főzni való vöröshagymáját. A hagyma rémséges szomjat idéz elő. Hát amikor a zabálásra kitöltötték a fél liter bort három repedt, csorba pohárba, nemcsak úgy ment le a torkukon, mint Glódánba a ménkű, hanem még szomjasabbak lettek rá.

Hármuk közt mindenha Juci képviselte a fönntartástalan könnyelműséget, felelőtlenséget, és hát így ő vállalta mindig a kísértő nőstény ördög szerepét is a családban.

Az Elektromos Művek számára félretett kettő pengő a Tulicsné rongyos szvetterének zsebében bizonyára kezdhetett már ijedezni Juci aljas szándékaitól. Már mondta is Vargának:

– Csak még egy fél lityi pia lenne! Mit szólsz? Mindjárt dilizni kezdek, ha ez a vén dög nem hajlandó letejelni abból a villanypénzből egy fél lityire valót. Rém piálhatnám! Hát te?… Ne tagadd, piszok!

– Inni innék én is! – nyámolygott, nyeldekelt Varga Kettő is keservesen. De hát ő sohasem merte megbontani a vén Tulicsné képviselte házi fegyelmet. Legföllebb bízott benne, hogy Juci majd fölforgatja, és lesz egy kis itóka a villanyravalóból.

Juci már kezdte is nyaggatni nagyanyját:

– Ha tegnapelőtt járt itt a beszedő, hallja, Nyanya, akkor holnap, holnapután nem tolja megint ide a képét. Addig pedig Jankó hoz gubát újra.

– Mit akarsz? Mit akarsz kihozni ebből? – firtatta nyugtalan a vénasszony.

– Kéne egy fél lityi pia még! – vallott Juci.

– Ezt ni!

– Ide figyeljen!

– Nincs vásár! A beszedőnek úgy rimánkodtam legutóbb, hogy ki ne kapcsolja az áramunkat, míg megkönyörült.

– Ejnye! – legyintett Juci. – Maga, Nyanyó, ne rimánkodjék! Maga követelje, hogy jár magának a világosság! Ingyen és bérmentve.

– Mi jár? Micsoda világosság? Micsoda ingyen?

– Az örökvilágosság!

Irtó tapintatlan, kíméletlen, tiszteletlen, durva élc! De hát ebben a körben másként robban az ötlet is, mint a jobbakéban. A vénasszony a halálára és a kenetességére célzó elmésségre nem ájuldozott, hanem elvigyorodott.

Ez semmi! De Varga Kettő rettenetes, rángó, fuldokló röhejbe tört ki. A fordulatos, kaján eszéért, készen kapott meg maga csinálta szellemességeiért imádta legjobban nejét Varga.

Most jóllakott dugig, egy kis szeszkót is löttyintett a hegyébe, meleg volt a konyhában az egész napi szelen, fagyon való vacogás után… Hát Varga Kettőnek ezek az órák körülbelül olyan lelkiállapotot jelentettek, mint amelynél különbet az Üdvözültek Honában sem képzelt magának.

Gyöngéden, szinte rajongással nézett Jucijára. Meghatották őt idomtalan vonalai. Hogy ilyen bűbájos teremtés lészen a gyereke anyja… Ó! Ó!

A könny is kicsorgott aztán Varga Kettő szeméből a féktelen jókedvtől, arra a huncut mellékgondolatra is, hogy neje eszessége majd sima módot lel kivágni nagyanyjából a kínzó szomjúság enyhítésére, egy kis újabb italravalót.

Juci a maga vásott élet- és emberismeretével nagyanyjával szemben ritkán alkalmazott egyenes módot a szándékai kivitelénél. Mert tudta, hogy azzal a vénasszonyt csak megnyakasítja. Könny se, veszekedés se, csapkodás se hat rá másként, minthogy megkettőzve fordítja vissza ugyanazt.

Ellenben jól alkalmazható a vénasszonynál a néma álszenteskedés, fájdalmas vagy mogorva visszahúzódás. Úgyszintén az élc. Megmosolyogtatni nagyanyját annyi, mint félig megpuhítani szándékának.

Ezenfölül aztán Vargán keresztül lehetett kitűnően zongoráznia Jucinak nagyanyja kedélyén és akaratán.

A vénasszonynak Varga a tisztességet jelentette. Bízott a tökéletes hűségében. Bízott benne, hogy Varga beváltja szavát, ha lesz módja rá, és törvényes hitvesévé teszi unokáját.

De nem bízott nagyanyja Jucikájában. Rettegett, hogy Juci szakítja szét a Vargával való viszonyt. Nem törődik a törvénytelen gyerekével! Nem a szégyennel, becstelenséggel… ha megvadul.

Hát ehhez képest a vén Tulicsné olvadozott a gyönyörűségtől, ha azt észlelte: veje és unokája jóban vannak, és remegett, ha összeakasztottak.

Juci ezúttal a kettő pengőből kizsarolandó újabb fél liter bor érdekében egyszerre dobta küzdőtérre mindkét módszerét.

Csinálta ezt a rossz élcet nagyanyja elvigyorítására, és rá rögtön macskaszerű mozdulatokkal Varga Kettő ölébe mászott, tépte a bajszát, haját, pofozta őt incselkedve, csókokkal fölváltva, és közben nagyanyjának mozgatta száját:

– Úgy imádom ezt a büdös gazembert! Bevált mint szakkertész! A háziúr viszi a villatelekre. A rosseb rágja ki a belét! Kisebb napszámot fizet Jankónak, mint a vicinek. Napi kettőt. Érti? De öt napig is dolgozhat… Ne féltse azt a villanypénzt! Hozzunk egy fél lityi piát még. Nem többet!

A vén Tulicsné már ott tartott, hogy fölváltva éldelgett az unokája fölvilágosításai fölött, és sápadozott a rémülettől, hogy Juci akarata letöri az övét, és megbontja a villanyravalót.

Kopp! Kopp! Kopp! Az ajtón ebben a pillanatban erélyes koppantások rezzentették össze Vargát és ölében párját. Az ajtó kicsapódott.

Miazistenhetedikcsudája?

A háziúrék gőgös, puccos, fehérszalag-bóbitás szobalánya áll az ajtóban egy marha nagy fatálcával. A tálcán csomagok. De ezenkívül a másik kezében is tart egy nagy motyót.

Ez is hagyján!

Ám a szobacica mögött maga Kahán Mártika áll. Mint az égből szállt angyal, édesen, gyönyörűen, szinte lebegve a légben. És az ő aranycsengőszerű hangocskája érdeklődik:

– Szabad? Nem zavarom magukat?

Ó, Mindenható, Mindenüttjelenvaló Örök Hatalom! Hát miként lehessen viselkednie egy rozoga, süket, öreg néninek, a nyomortanyája kellős közepében, félig utcalány unokájának és minden különösebb helyzet nélkül is otromba, félszeg, tanyasi parasztlegény lakójuknak?

A konyha megdermedt. Valóságos önkívületbe esett. Tulicsné sipítozott, hogy hová engedje be? hová ültesse le a nagyságos kisasszonyt ilyen piszkos lyukban?

Juci kiugrott a Varga öléből, és fölrántotta őt is, hogy ünnepies fogadó tartást vegyen legalább a két vendéghölgy előtt, ha már a kalapja nincs a fején, hogy alázattal lekaphassa előttük.

Tulics Juci egész-egész pici korában még játszott is egyszer Mártikával a mezőn, a német frájla felügyelete mellett. De hát azóta, mint a végtelenbe húzható szögnek két szára, egyre növekedett a köztük levő társadalmi táv.

Mégiscsak Juci volt, aki leghamarabb önmagára és hangjára talált. Mártika elébe ugrott, és tessékelte, fürgén hordva nagy hasát:

– Parancsoljon beljebb, kisasszony. Szűken és mocskosan vagyunk itt. De ez a szék elég tiszta talán. Tessék, foglaljon helyet! Megtisztel minket nagyon!

– Csak egy pillanatra néztem be magukhoz! – szabadkozott Mártika.

De azért leült. A szobacicus orrát fintorgatva árulta el, hogy nem mer hosszabb lélegzetet venni a nem éppen ámbra- és ózonillatú konyhában. Mártika bátorságát látva, szinte megszólólag, figyelmeztetőleg, sürgetőleg kérdezte tőle:

– Én hova rakjam ezeket a holmikat?

– Akárhová! – rendelkezett Mártika, és hangjában némi rendreutasítás is volt a finnyáskodó cseléd számára: – Láthatja, az asztal üres. Tegyen oda mindent.

– Jól van! – engedelmeskedett a szobalány. De nem adta föl előzetes fanyalgását, és tüntetőleg szemtelen nyerseséggel érdeklődött, amikor a csomagokat az asztalra csapta, és csak a tálcát lógatta kezében: – Én mehetek is? Vagy még maradjak?

– Mehet! Legföllebb nem szükséges azonnal mutatkoznia benn apuskáméknál a szobában, hogy már visszajött! – adta utasításait Mártika.

Mire a szobacicus még vásottabb és egészen szükségtelen nyíltsággal felelte:

– Én nem mutatkozom. De ha itt is tetszik időzni, és a szerkesztő úrral is tetszik sétálni még, az úr úgyis fölfedezi a kisasszony elmaradását, ha én el nem árulom is, és murizni fog!

– Mindegy! Mehet! – intett Mártika némi gőggel. De azért eléggé elvörösödött rá, hogy a párbeszéd bizonyos betekintést enged ezeknek a nyomorgó embereknek az ő tilalmasabb természetű szórakozásaiba.

– Jó estét! – köszönt el változatlanul olyan modorban a szobacica, mintha azt mondaná: na, tisztelem az ízlésedet, kedves kis nagyságám, hogy ilyen hagymaszagú randa népekkel egy levegőt bírsz nyugodtan szívni!

Azzal elpályázott.

Mártika kissé elfogultan nézett a Juci szeme közé, és a csomagokra mutatva, így szólt:

– Azért küldették apuskámék maguknak ezt a csekélységet, mert azt hallottuk, magát annyira bántalmazta az… izé… ő, a lakójuk!…

– Ez a bitang? Az uram? – nyerte már teljesen vissza nyelvét Jucika. És nevetve a Varga inas nyakára csapott, hogy csak úgy csattant: – Hallod, te vagány? Pofozni merj csak máskor!

Varga képe szinte tűzfényben lobogott a szégyentől. Még mentegetőzésre, megmukkanásra sem volt elég mersze. Amikor ilyen igézetes úri kisasszony kéri számon, hogy miért komiszkodott? Rettentő hálás volt Jucinak, hogy az röhög a vendégnek, és ezzel védi őt. Mert ártalmatlan incselgésre fordítja az egész összetűzésüket.

A vén Tulicsné szemét meresztgette csak. Semmit sem tudott az udvari botrányról. Benn szunyókált alatta a konyhában.

Mártika persze hogy kiesett a vállalt szerepéből, hogy Vargát megleckézteti.

A házmesterné előadása után valami szörnyű látványra készült ebben a nyomorlakásban. Az áldott állapotú nő talán vérében fetreng, és agyonrúgott csecsemője teteme fölött zokog. A gonosz párja zordul, mordul, esetleg részegen ordibál… A nyanyó a sírástól tikkadt szemmel gubbaszt…

És íme, előtte egy vigyorgó, eleven nénike. Egy jámbor, rásunyítni is alig merő, egészen rokonszenves fiatalember… Maga az áldozat pedig?… Hiszen láthatólag ő itt a ház úrnője, talán zsarnoka is…

Mekkora erőfeszítésbe került Mártikának, hogy legyűrje iszonyát, amikor ide készült! Most pedig?… Önkéntelen kottyantotta ki:

– Úgy látszik, a házmesterné túlzott. Mert ő tájékoztatott bennünket, hogy a viciék fölkésztették maguk ellen a lakótársaikat, és maguk közt is egyenetlenség támadt…

Minthogy Mártika elakadt, mert ki is fogyott a neki kényes mondanivalóból, Juci rögtön kisegítette:

– Ugyan – legyintett. – Köztünk semmi nagy zrí nem volt. A vici paprikázott föl engem is, hogy az uram éhbért kapna a háziúrtól. Azért muriztam. De éppen a házmesterné súgta meg nekem, hogy a góréék… izé, a nagyságos úrék, kirúgják a vicit, és ő csapott le az uram keserves keresményéből… Pedig ez ért a kerthez. Hiszen falusi mufurc! Ugye, te jószág? Az anyád térdét!

Megint beleragadt kedélyesen a Varga hajába, és cibálta.

Mártikának már sok is lett a nagy családi kedélyeskedésből. Hirtelen fojtogatni kezdte őt a konyha melege, hagymaillata. Rágyújtott, hogy a bűzt ne érezze. És fölkelt:

– Hát akkor fogyasszák el ezt a csekélységet. Én megyek. Isten velük. Jó estét! Jó estét!

Tulicsné odaugrott, és hálálkodó szavak özöne közepette kezet akart csókolni Mártikának az adományokért, a látogatásáért… Mártika zavarral és némi undorral is védekezett, és hátrált kifelé. Az ajtót pedig, ugyancsak a hálarebegő szavak tömegét zúdítva feléje és egymást félrelökdösve a vetélykedésben, Juci és Varga nyitották ki előtte.

Alapjában Mártika kitűnő hangulatban távozott a förtelmes konyhaalbérletből. Olyanhoz hasonlított ez a hangulata, mint amikor a panoptikum álrémségeinek átélvezése után lélegzett egy nagyot a friss levegőn. A nyomortanya meglátogatása előzetesen még csak oly irányúlag is nyomasztotta Mártikát, hogy legalábbis ízetlen lesz közvetlen utána léha szerelmi játékokba bocsátkoznia Latyagossal.

Most ez a lidércnyomása is eloldódott. Alig várta, hogy már szellemi eszménye karjába dőljön, és csókjait tűrje meg viszonozza.

A rúzst délutáni világításra kente föl vastagon amúgy is piros ajkára Mártika. A nyomorlátogatás izgalmai alatt elmulasztotta átkenni ajkát alkalmas, csókálló zsírral. Most kutyafuttában sikálta nyelvével, gyöngyfogaival két ajkát, és törülte át picike zsebbevalóival a ragadós rúzstól, bosszankodva rajta, hogy cigarettáját, retiküljét is kell fognia. És így rohant, rohant a szokott helyre, az első utcasarokra Latyagoshoz.

Ám őszerkesztő-urasága a hűvös, szeles, permeteges estére a naptár szerint öltött vékony, divatos ballonkabátot, és nem az időjáráshoz. Csudára kezdett vacogni a várakozásnál már az első öt percben. Pedig még vagy ötször öt következett utána szerelme és türelme teljes próbájára. Az utcasarkon nem bírta, mert a szél éppen ott húzott, dudált, sziszegett legjobban. Behúzódott egy kapu alá. De öt perc múlva az a szélmentes zug is didergette, gémbergette, dühítette…

– Hát tüdőgyulladást aztán nem érdemes kivárnom itt! – motyogta Latyagos szerkesztő úr magának. – Elmegyek! Csak hogyan értesíthetném a nőt? Goromba lennék, ha nem várnám meg. Viszont áthűlök. Dögöljek meg érette? Ezt nem óhajthatja tőlem!… Százig számolok lassan, és ha akkor sem jön, kénytelen vagyok elpályázni melegebb tájakra!

Számolt tényleg lassan harmincig. De akkor a harmincegynél eszébe jutott az, hogy doktor Kahán őt, nem is nagyon burkoltan, a társadalom piszkának nevezte, sőt a rendesnél is ragadósabbnak, aminek már a seprő sem használ, hanem csak a lúg és drótkefe… Az öreganyját is a meleg gazemberének!…

És itt Latyagos szerkesztő és társadalomtudós költő úr dühében észre sem vette, hogy megindult és jön, jön, jön az arcátlanul nekitámadó, kalapját lesodorni akaró szélben. Egyszer, amint kigombolkozik, előhúzni akart cigarettatárcája miatt, hát egy orv légroham tisztára szárnyakat csinált ballonkabátjából, és csaknem nekisodorta egy hirdetőoszlopnak. Ehhez véve azt is, hogy valami nedves permeteg szitált, és pápaszemét bemeszelte, amikor úgy is rövidet látott… hát nem csoda, hogy Latyagos szerkesztő úr egyszerre azon vette magát észre, hogy a házak elfogytak, a Kahán ház volt az utolsó, elhaladt előtte, és már a mezőkön hatványozottabban dúló szélvésznek tartana… Hohohó!

Visszafordult gyorsan, és azon iparkodott, hogy visszajusson eredeti várakozóhelyére.

Nade mármost vannak szerencsétlen pillanatok az élet mozzanatai között. Sőt azok egyenest azokat a helyzeteket választják ki jelentkezésük idejéül, amik nélkülök is válságosak… A baj csőstül jön! A póri kiszólás is tartja.

Mártika éppen mert nagyon sietett a szokott utcasarokra, nem nézett se jobbra, se balra a komisz szélben, és nem vette észre pár lépésre tőle, házukon túljutott és a mezőnek tartó eszményképét.

Ruháját összekapta, és még csak szaladt is Mártika egy verset, hogy hamarabb érjen a sarokra.

Püff neki! Ott senki sem várta. Mártika már iramodott is tovább Latyagos fölhajszolására. Csupán nem visszafelé, hanem tova. Le az utcán, be egy másik sarkon, be a következőn is, és így vissza körben.

De nem átkozott dolog? Hogy Latyagos éppígy jött mögötte sebes iramban, és éppígy haladt tova a szokott találkozási helyükről…

Szóval egymást kergették. És ez éppen most, ebben a keserves időben rabolt el együttlétükből hosszú perceket!

Végre is mi történt?

Mártika érte utol Latyagost, és sikkantgatott utána a szélzúgáson át.

Latyagos ingerült volt egyelőre. Elgyötörte a várakozás. Már nem fázott ugyan, de hát az ilyen áljólfűtöttség a didergés után az alapos áthűlés biztos jele. A szervezet, az olyan nyavalyás is, mint a Latyagosé, kifejti a magáért kifejthetőt, és lázat fejleszt védelmére.

Latyagos rögtön megállapította ezt magán. Hiszen mindig magát figyelte főleg, mint ahogy a kutya farkát akarja elkapni, és maga körül forog. Viszont mint általában az összes önelemzések félrevezetnek, úgy ezt a hirtelen támadt testi heveny állapotot Latyagos annak tudta be, hogy Mártika társasága varázsolja el őt, és felejteti el vele a testi gyöngeségeket.

Azonban lelkileg egyáltalán nem hatott rá a varázslat.

– Most mondja? Itt kelljen nekünk visszavonhatatlan, minden viszontagságban találkozni, az ég alatt, a maga érthetetlen makacssága vagy szeszélyessége folytán? Amikor ott a rendes, kényelmes, meleg lakásom.

Így kezdte a társalgást Latyagos. Ezúttal hozzávetőleg ötvenedikszer ismételte már ezt Mártikának.

– Jó! Csak veszekedje ki magát! – húzódott el tőle Mártika, míg előbb hozzásimult Latyagoshoz, oly édesen, oly ösztönszerűleg, ügyesen és a gyakorlat adta biztonsággal, hogy puha testének minden vonala mintegy kiegészítőleg érintkezett szerelmesével a térdétől a válláig.

Latyagos nem is kímélte a szemrehányásai kimeríthetetlen tárát. Rábeszélő, goromba, keserű, könyörgő, indulatos, higgadt, kétségbeesett, ésszerű és zavaros, köznapi és átszellemült, tényekhez tapadó és érzékfölötties lett sorban annak megértésére: miért nem szánja rá magát arra Mártika, hogy beteges izgulatokat gerjesztő és végső fokon kínokba és tébolyba kergető, korlátozott szerelmi játékaik helyett egészen az övé legyen?

– Hogyan lehet valaki ennyire intelligens és ugyanakkor ennyire ostoba is? – tárta őszerkesztősége kétségbeesetten karjait a végtelenbe. – Nem értem! Feleljen hát!

– Így! – hangzott a Mártika megátalkodott válasza.

– De hát ha helyesel valamit elvben, miért tér ki előle a gyakorlatban mint veszélyes, mint kivihetetlen elől? Mondja!

– Csak! Képtelen vagyok!

– Azt sem értem, hogy valaki teljes szellemi egészségben éljen, viszont természetellenes testiség sanyarúságát tűrje, és ne akarjon áthangolódni a helyes, nagyszerű összhangba önmagával. Miért van ez?

– Mit tudom én!

– És sohasem akar változtatni ezen az áldatlan állapoton?

– De!

– És mikor?

– Majd!… Talán!

– Hát miért majd?

– Azért!

– Értse meg, én már nem bírom ezt tovább!

– Akkor ne találkozzunk többé, csak társaságban.

– Megőrülök!

– Én nem tehetek róla!

– De magyarázza meg legalább, mi az oka, hogy vonakodik?

– Az, hogy nincs rá okom viszonyba kezdeni magával. És félek!

– És így?… Félig?

– Ez más!

– Ez más? Ez felelet? Félek, nem is más, de ez a képtelen női hápp, hogy elzárkózik még néhány kijelentéses okadatolástól is, ez kerget öngyilkosságba!

– Hát hagyjon föl az erőszakoskodásával!

– De hogyan? Ha imádom! Imádlak!… Drága!

Ilyen hang megpendítésén Mártikának rögtön felfüggesztődött minden eddigi nőietlen ridegsége. Hajolt oda. Dőlt Latyagos karjába, vonaglott a gyönyörűségtől, amikor csókjait viszonozta. Sőt kezdeményező is volt Mártika az édes játékaiknál. Önfeledtségében gügyögött, simogatta párját, ha talán némi lankadását észlelte. Észrevehetőleg fokozni szerette közös izgalmaikat egészen az önkívületig… De hát csak az elővigyázatos önkívületig!…

Ezúttal a pocsék idő miatt alig lógott egy-két járókelő az utcákon.

Hát hol egy homályosabb kapunak dőlve, hol egy kerítés párkányán ülve csókolóztak, meg hát… Elég az, hogy többször megzavarták kettesüket a lépcsőházból észrevétlen elősuhant lakók a kapuban, vagy váratlanul fölbukkant járókelők. Tehát légyottjukat a legkevésbé sikerültek közé számíthatták.

Így került a sor arra, hogy az előrehaladott időre való tekintettel is búcsúzni kezdjenek egymástól.

Akkor Mártika egyszerre esőkabátja zsebéhez kap:

– Oh! Folyvást gondolkoztam: micsoda pénz ez, ami a zsebemben csörög? Hát a Zolti öt pengője. Elfeledtem átadni a többi holmival együtt Tulicséknak. Ezt nem akarom magamnál tartani! Babonás vagyok! Kísérjen el már, míg beadom a Csudavárba nekik. Olyan kellemetlenül sötét van most a ház mögött!

– Megtehetem! – egyezett bele Latyagos ellenvetés nélkül. Bár a didergést újra tagjaiban érezte. Pontosan a háta közepe fázott. Úgyhogy föl-fölkulcsolta rá két karját.

De indult lovagilag a siető Mártikával gyatrábbik bérházukhoz.

Nos, a házból több ablakon esett ki fény az udvarra. Az udvaron álló társzekérre. Az eperfa lombjára. És az alatta rogyadozó padocskára is.

Ez éppen útjokba esett a ház sarkától kifordulóban. Hát Latyagos így szólt:

– Ide ülök erre a padra, míg végez.

Úgy tett. És Mártika sietett a Tulicsék konyhaajtójához. Már be is lökte. De hát a konyhában vak sötét ásított rá.

– Halló, kérem! Alusznak?

Semmi felelet. Semmi mocorgás.

Ezek elmentek?

Ahán! A mellettes ablak, a főbérlő kocsisék egyszobájáé világos volt. Bár függöny takarta az ablakot, mellette két-két oldalról is és magán a függönyön is át sugárzott kifelé a lámpafény.

Micsoda beszéd? Hatalmas zajongás, csörgés, danolás, csapkodás hallott ki a kocsisék lakásából. Mártika még csak a Tulics Juci duhaj visongását is megismerte a hangzavarból. Ezek itt vendégeskednek!

Bekukkantott tehát a függönyrésen.

Akkor hangosan elkacagta magát. És mint édes fiúskodással szokta, füttyentett egyet az eperfa alatt üldögélő Latyagosnak:

– Gyöjjön csak! Ezt figyelnünk kell! Őrült érdekes!

Latyagos az eperfa száraz törzséhez támasztotta fázó hátát, és nehezen, morogva tápászkodott föl, hogyhát: mi érdekeset nyújtana ugyan a vigadozó proletárság látványa?… De engedelmeskedett!

Aztán az ablakrésen bekukucskálva a Mártika példájára, szintén kénytelen volt, minden vacogása, unottsága, hazamehetnékje, ágyba rogyhatnékja ellenére hangos derültségre fakadni.

A függönyrés következő jelenet tanúivá segítette őket.

A kocsis, a kocsisné, Tulics Juci ülnek és vihognak rajta, hogy Varga Kettő táncol a szoba közepén, egyidejűleg azzal, hogy szájharmonikázik. A fején egy csipkés kisbaba fejkötő libeg. Ezt álla alá kötötte. Vagy kötötték. A nyakában is nagy, piros másni. Egy pólyakötő. Ez persze abból a gyermekkelengyéből való, amit Kahánné küldött át a világra készülő apróságnak, Tulicsékhoz. Az irodalmi zsúr maradék szendvicsei, tortái, minyonjai az asztalon tornyosodnak újságpapiroson. Közöttük egy nagy kristályvizesüveg, két hasas üveg vörös borral tele és poharak, szilkék.

A kocsis két pofára tömi magába a remek csemegét. A kocsisné is dülledt szemmel majszol.

És vigadnak, ordibálnak, röhögnek olyan szívbéli jókedvvel, mintha nem ismernék az ínséget, a robot fojtogató karmait.

– Mit gondol? Szabad most meglepni, megzavarni itt őket azzal, hogy átadom ezt a pénzt nekik? – súgta Mártika Latyagosnak.

Ekkor, minthogy közben még egyre leselkedtek a függönyrésen, a marcona kocsisnak az ajtó felé közelgető moccanására, hirtelen elhúzódtak az ablaktól, nehogy őket lepjék meg belülről leskelődésen és hallgatózáson. Ha pedig már ezt tették, akkor meg is indultak a ház szögletének, amerről jöttek. Mártika szorosan Latyagoshoz simult. Aztán az eperfa alatt, a padnál Mártika állt meg most és ült le váratlan:

– Talán mégis bekopognék? Mit gondol? Vagy ne?

Latyagos azt akarta előbb ötleteskedni: jó, jó, ugyanazt gondolom, amit maga, csak az nem az átadandó pénzre vonatkozik. De sajnálta vesztegetni jelen helyzetben a szót. Egyszerűen nekiesett Mártikának a padon, és vad csókolózásba kezdtek.

Legzavartalanabbul még aránylag itt érezhették magukat az este folyamán. Attól nemigen tarthattak, hogy a Csudavárból rajtuk üssön valaki az eperfa alatt. A pad és mögötte a fatörzs pedig megadta az elemi kényelmet is egymáshoz tapadásukhoz.

Mártika engedékenysége teljes lett Latyagoshoz. A szokott határokig persze!

Egyetlen, elég kárhozatos körülményt nem vettek figyelembe. A ház legközelebbi ablakának halvány fénypászmája az eperfa lehajló ágára esett. Ezt pedig a szélrohamok úgy ingatták, hogy a pad néha egészen kiszekusza árnyéka oltalmában maradt, néha egészen rávetődött a fénysáv.

Hát ha valaki, mint ők is, a ház szöglete felül jött az udvarra, akkor a sötétből bizony észrevehette az illető, hogy a kis padon közszemérem elleni kihágáshoz hasonló helyzetek vannak folyamatban egy szerelmes pár között.

És a legrosszabb, de teljesen indokolt véletlen folytán, ez az illető az öreg Kahán maga volt…

Hű! Az áldóját is neki!

Az öreg Kahán, miután három lányát tisztességgel férjhez adta, és többszörös boldog nagyapát tisztelhetett már magában, egyáltalán nem juthatott el addig fölvilágosultságában a haladó korral, hogy szemefényének, legkisebb lányának, Mártikának a független, dolgozó nő szabad szerelem elvében való életmegoldását helyeselje.

Hogy Mártika olykor a mételyező irodalmi és társadalomtudományi művek és ugyanily személyi összeköttetések befolyására megdöbbentő dolgokat hangoztatott öreg szülei megbotránkoztatására?… Hát ezt Kahán tata nem vette komolyan!

Mártika tőle hangoztathatta, hogy nincsen szándékában férjhez menni egyáltalán! Melyik hajadon nem beszél ilyen sületlenségeket? Éppen mert jóvérű, tüzes lány, és türelmetlen áhítozza a nászi örömöket, azért beszéli csupa dacból a fonákját annak az áhított helyzetnek, amiben máris szívesen nyakig lubickolna. Pszüha! Pont az öreg Kahánnak lehessen korán anyányivá érett libuskák lelki világával tisztában nem lenni?

Kahánné inkább aggódott Mártikáért úgy elvben is, az igazán ijesztő ferde elvei miatt. Neki, szelíd anyjának, Mártika vadabbakat is bevallott életszemlélete cikkelyeiből, az is igaz.

Hogy a főzőkanalas családanya hivatása alacsonyabb szellemiségű némberekre kell kiosztódjék a jobb jövő társadalmában. Emelkedettebb lelkiségű nők akkor és annak ajándékozzák szerelmüket, amikor és akivel kedvük szottyan. Az egy-férfiú élettárs éppenséggel meghaladott álláspont, már egészségi okokból is, és minek a jelen társadalmak házasságtöréseinek képmutatásos komédiái és tragédiái ebben a kérdésben, amikor a teljes nyíltság volna helyénvaló?

Rettenetes! Kahánné többször, nem is a szokott példálózgató modorában aggályoskodott férjének Mártikájuk merészen képtelen életfölfogásáról. De az öreg Kahán legyintett. Magyarázta, hogy majd elmúlik Mártikájuk lelkéről ez a bárányhimlő világszemlélet, ha férjhez megy, ha beleszeret valami rendes emberbe, akit esetleg kiszemelnek maguk az okos szülők a számára, és szépen összehozzák a paklit.

Ugyan már! Hogy Mártika gondolkozása valami veszélyesebb botlásig vinné őt?

Az öreg Kahán még azt sem tartotta érdemesnek, hogy az elemi ellenőrzésen fölül kémkedjék szemefénye után, és gyanúba fogja egy-egy kis esti vagy éppen éjjeli alibitlen elmaradásáért.

A mai lányok többet megengednek maguknak szabadságból táncteákon, strandokon, kirándulásokon, csónakutakon, mint a régiek. Viszont önállóbbak, gyakorlottabbak az ostoba csábulást illetőleg. A régi nevelésű hajadonoknál hamarabb kész volt a baj, éppen mert nagyobb kordában tartották őket, és esetleg egyetlen kettes együttlét fölborította megszédült erényüket, miként a tapasztalatlan hegymászó zuhan le inkább…

Hát Latyagos szerkesztő aztán, mint Mártikának termett szerelmi alany vagy állítmány? Egyáltalán kimaradt az öreg Kahánék számításából.

Ez az írásdüh, ez a költészeti működés a Mártika ártatlan háppja! Latyagos közli neki a firkáit? Közölje! Esetleg meg is vágja Mártikát néhány tízessel, hiszen minden ilyen éhenkórász ebből pénzel. Hát vágja meg!

De hogy Mártikának egy érzelemszikráját előcsiszolja ilyen görbe, csámpás, nyálas, vaksi fiatalember, mint ez a szerkesztő?… Na! Ilyen marhaságra adni sem lehet!…

És tessék! Az öreg Kahán a meglepetéstől ott eresztett majdnem gyökeret álltában, a sötétben, a Csudavár szögletén, és figyelte meg kislánya játékait Latyagossal, és látta rémült szétrebbenésüket, amikor elordította magát:

– Márta, te!

Hát ez példátlan izgulat, ingerültség, megdöbbenés hullámait kergette át az öreg szeszárus sokrétűleg edzett szívén és idegein.

Gyanútlan néz ki a konyhába, gyanútlan érdeklődik a szobalánytól, hogy ha már ő itthon van, hol hagyta Mártikát? Gyanútlan megy be, amikor megtudja, egy érdekes rémregényt olvasni az újságja folytatásában. Gyanútlan riad rá jóval később, hogy ha a cseléd azoknál a piszkos proliknál hagyta kislányát, ahol a poloska balhával és tetűvel vegyesen kiviteli cikk, és a szél zúg, csepereg is odakünn, hát ugyan hol maradhat el Mártika ennyi ideig?

No tessék! Most mindent megtudott atyai lelke nagyobb épülésére.

– Tessék, apuskám! Miért jöttél utánam? – futott oda gyorsan Mártika a Csudavár szögletéhez. És egész lényén még valósággal rajta illatozott a félnász izgulatainak forrósága.

– Ezért! – rikoltotta az öreg Kahán. És már ott csattant a kislánya izzó képén egy visszakézből, régi gyakorlottsággal elhelyezett pofon: – Ezért, te arcátlan utcalány!

– De mi? De mi? – visongott egyelőre a jogtalan bántott ártatlanság fölháborodásának szaggatott hangjain Mártika: – Mert leültem?

– Ültél? Még csak nem is ültetek! – harsogta nyomatékosan édesapja. – Talán mindjárt ki az utcára, az ívlámpa alá is vonulhattál volna ezzel a rongy nyikhajoddal. Várhatom is, hogy ezzel végzed! Az utcán, a körutakon sétálhatsz majd egyik saroktól a másikig, hivatalos engedéllyel. Ha már most így kezded. Te aljas! Te utolsó! Nesze!

Csupsz! Még egy és még egy csárdás Mártika gyönyörű arcocskájára. Na jó! Hát komoly ütleg számba nem jöhettek ezek a nyaklevesek. Legföllebb a megaláztatás fájdalma tehette, hogy Mártika zokogásban és zagyva tiltakozásban tört ki:

– Ehhez nincs jogod! Én… én… én… akárkivel…

– Még mukkanni mersz? – üvöltötte atyja rettenetesen. – Te, te, te, akárkivel?… Hát nem akárkivel! Ezzel a senkivel, egy szánni való nimolistával érhetlek szemérmetlenkedésen? Azért, mert megbíztunk benned szegény anyuskáddal? De most kuss! És befelé!

– Mit akarsz? – riadozott Mártika. Mert amikor édesapja szavaival egyidejűleg a sötétbe penderítette őt, azt hitte, hogy Latyagos ellen is büntető expedícióra készül az eperfa alá.

Kahán elértette kislányát. És az úgynevezett keserű nevetést hallatta:

– Félted uraságát, hogy összetöröm a nyiszlett csontját, amint megérdemelné? Mert visszaél a házam bizalmával és a gyermekem kótyagosságával! Piszok kapcabetyárja! Lásd, hogy lapít most szó nélkül. Hát csak lapítson is! Mert onnan egyenesen a kórházba szállítják a mentők, ahol még egyszer egymás útját keresztezzük. Ezt bátran mondhatom! És ő be is fogja tartani a tisztes távolságot közöttünk!…

– Ez igazságtalanság tőled! Őt semmivel sem vádolhatod! Mert csak beszélgettünk a padon – zokogta közbe Mártika. Mert társadalomtudományi művek sem ronthatják meg egy kislány egészséges ösztöneit annyira, hogy ne tartaná be az ősi, női fogást: tettenérés esetén is csak tagadni, tagadni, tagadni mindent.

– Hallatlan! Ebből látom, hogy a romlottság milyen mérvűleg hatalmasodott el terajtad! – fogalmazta meg remek szabatossággal drámai kifakadását az öreg Kahán, az éppen olvasott érdekfeszítő ponyvaregény irályában, és így folytatta: – Vagy azt hiszed, ha beismernéd előttem, amit a szememmel láttam köztetek, hát talán arra kényszerítem ezt a sötét csirkefogót, hogy megkérje a kezedet? Vigyázz! Csak még revolverezésre ne használja föl ellenünkben a könnyelműségedet… ahogy ezek az alakok szokták… ahogy Zoltán, a doktor fiam válópereiből tudjuk, és az újság hozza… Ennek szolgáltatod ki magadat, te ostoba liba, és bennünket… De ismétlem, az lesz neki az utolsó napja épkézláb, amikor ezután még egyszer összebotlunk, vagy azt tudom meg, hogy még érintkeztetek!… És most takarodj! Pffujj!

Az öreg Kahán nagyot köpött a szélben ringó eperfa felé, amely mögött Latyagos valóban félhalva reszketett a rettegéstől is és a többrendbeli áthűléstől is. De a lovagi föllépést mindenesetre elejtette, és néma maradt, mígnem az öreg Kahán, Mártikáját maga előtt hajtva, pofontávon kívül volt.

Akkor Latyagos sóhajtott egy nagyot, összerázkódott, és gyilkos gyűlölettel dünnyögte:

– Micsoda köpedék nép ez a polgárfajta!… De ezt megúsztam velük simán!

Azzal Latyagos óvatosan, de gyorsan suttyogott el a Csudavár szögletén, és minden különösebb bánkódás nélkül gondolt arra, hogy Kahán Mártikával, édes szerelmével, egyszer s mindenkorra megszűnik minden érintkezése. Utóvégre nem teheti ki magát tényleg ilyen vadállati erejű és indulatú bősz atya fenyítésének! Nem! Még egy ily bűbájos angyalért sem, mint Mártika…

És máris egy másik, kevésbé szép, irodalmi érdeklődésű honleányt vetett föl maga előtt Latyagos, mint akit újabb szerelmére méltat. Ez a nő rég esedékes volt neki már, és csak Mártika miatt nem fanyalodott rá. Bár erkölcsi aggálya egyáltalán nem volt a tekintetben, hogy két viszonyt vagy többet is folytasson párhuzamosan… De nem futotta az idejéből, hogy több nő után rendszeresen járhasson.

Hazafelé ezúttal kellemesen szélmentében loholva, Latyagos még csak azt is elképzelte, hogy Kahánék telefonszámát elfelejti, és helyette majd az új nő telefonszáma rögződik meg általában számokra nem nagyon fogékony agyában.

És Mártika maga?

Ó, hogy milyen aljasul igaztalanok a vádak és főleg az általánosítások a női szélcsapságról! Mártikának minden atyai rajtaütés és fenyítés és fenyegetés ellenére sem volt esze ágában sem kivégezni magában a Latyagos-barátságot. Dehogy, dehogy! Sőt, sőt!…

Mártikát még hazamenet is a megaláztatások egész sora érte. Igen! Édesapja készakarva, kiszámítottan szolgáltatta ki Mártikát a szégyennek.

A házuk kapujához ugyan kulcsuk volt, nem köllött becsöngetniök a házmesternének, hogy most, a tízórai kapucsukás régmúltával bejussanak a házba.

De az öreg Kahán a kapu előtt:

– Add csak ide a kulcsodat! – szólt Mártikára.

Amikor Mártika odaadta, az öreg mintha hirtelen elmezavarba kergették volna a történtek, benyomta a kulcsot is a zárba, és egyúttal csöngetett is a házmesternének.

– Hát mit csöngetsz? – kérdezte ijedten Mártika.

– Azt, kérlek, hogy neked letiltom a kapukulcsodat, és odaadom most a házmesteréknek! – felelte bemenet az öreg.

A házmesterék ajtója világított. Otthon volt a házmester is. Az jött elő az ajtajukból, és hagyta nyitva maga mögött, úgyhogy felesége is odajött kíváncsian a háta mögé: micsoda látogatás ez a háziúr és lánya részéről?

– Átveszik ezt a kulcsot. A Márta leányomé! – nyújtotta az öreg Kahán a házmesternek. – Ő csak hadd csöngessen maguknak, ha későn jön este. Bár egyelőre nehezen fog kimaradozni!

– De apus! – sikkantott közbe Mártika. – Ez mégis!…

– Neked csitt! – emelte pofonra az öreg Kahán tenyerét. – Még el sem számoltunk egészen!

– Undok kegyetlen vadállat vagy! – kezdte újra a pityergésen Mártika.

De atyja rá sem hederített:

– Azt is kötelességükké teszem maguknak – fordult a házfelügyelőékhez –, hogy bárki kíséri haza a lányomat, nekem jelentsék azonnal. Vagy ha az utcán, máshol látják bárkivel, de különösképpen azzal a nyápic, görbe, pápaszemes szerkesztővel, rögtön tudassanak. És ha ez az alak talán arra mer vetemedni, hogy itt maguknál alkalmatlankodik, kérdezősködik, akkor követelem, dobja ki, hogy hetet forduljon, és lekenhet neki akár nehány flemmet is, arra is fölhatalmazom…

– Hát erre már a nagyságos úrnak sem vállalkozhatik az uram! – vakkant közbe a házmesterné, aki roppantul megszánta Mártikát, és elítélte apja durvaságát: – Idejárt és udvarolt a kisasszonynak… Tűrni tetszett!

– Kuss! – forrasztotta a szót Kahán a házmesterné torkába. – A házam, a családom becsületéről van szó! Nem kevesebbről! Ezt vegyék észbe!

– De mit tartozik ez rájuk? – kesergett Mártika. – Mi címen őrizzenek engem?

– Úgy van! A javítóintézeti mamzelnek és a börtönőrnek volna több jogcíme ehhez, te utolsó! – kiabálta az öreg Kahán, és még egyszer rettenetes hangon förmedt a házfelügyelőékre: – Vagy ahhoz tartják magukat, amit meghagytam, vagy a legnagyobb bajok lesznek! Jójcakát!… Kotródj!

A civódás, a csetepaté ragadós. A házmester, a háziúr és lánya távoztával, elég nyersen akarta leckéztetni nejét:

– Te hülye! Feleselned muszáj vele, ha utasít valamire, amikor azt tehetjük, amit akarunk? Egész biztos attól lett ez ilyen zabos, mert filcelésen kaphatta a lányát azzal a nyikhajjal idekünn valahol. Tisztelem a gusztusukat ezeknek is ilyen időt választani a turbékolásra!… De hát a vén majomnak igaza van!

– Van az apád lelkét! – hadarta vissza a házmesterné. – Ő talán jobb a Deákné vásznánál? Az alma nem esik messze a fájától! Ő ugrál, a büdös vén kujonja?

A házmester neje hanghordozásának haragos biztosságán érezte meg, hogy ez csak saját tapasztalatok hangja lehet. A szóbeszéd, pusmogás Kahán, sőt Kahánok közbejöttéről Lujzikánál nem üres hazugság, ebből is kitetszik. A fölgerjedő indulattól sápadozva és hangját gúnyosra nyekergetve kezdte nejének:

– Na ja! Te aztán tudhatod, hány pénzt ér az öreg és még talán a fia is…

– Úgy dögölj meg az árokban, ahogy ez igaz!… – sikongta közbe a házmesterné.

És aztán Csillik Ede, vizsgázott szerelő és házfelügyelő, meg neje szül. Zomántz Lujza egész elalvásig, sőt még három kapunyitási fölriadás közben, a dupla hitvesi nyoszolyának paplana alatt is veszekedtek.

A Csudavárban a szomszéd kocsisékhoz áthurcolt vigalom természetesen a Juci mentőötletére keletkezett.

Amikor Mártika elment, és kibontják a csomagokat, hát az uralkodó érzés a Tulics konyhán szinte gyászos csüggedéshez hasonlított.

– De hát ez mind megromlik, megszárad, megkotyvad itt holnapra! – mutatta Juci a szendvicsek impresszionista színekben pompázó kocsonyáit. – Legföllebb ezek a torták tarthatók. A tejszínesek ezek közül sem, mert megsavanyodnak. Én pedig csak valami piáért döglenék meg! Tyű! Legyünk csak észnél. Most érkezett haza a szomszéd. Föl kéne ajánljuk nekik, hogy megkínáljuk ebből a remek kajából őket, ha ők meg borra pótolnak. Megyek át!

Így esett, hogy a Tulics Juci közvetítésével, piknikes alapon rendezték meg a kocsiséknál a házi murit.

Majdnem hajnalig ittak, ettek, ordibáltak, táncoltak.

Jucinak Varga Kettő iránti érzelmei a másik végletbe csaptak át. Szerelemmel, bizalommal csüngött rajta. Szüntelen nyalta-falta:

– Hát lehet nem imádni ezt az édes marhát? – ismételte átlag tízpercenként.

És szerepeltette, énekeltette, táncoltatta egész éjjel Varga Kettőt, boldog párját.

Ha nincs az öreg Tulicsné, meg a kocsisnak nem kell korán etetnie-itatnia, befognia lovait, talán le sem pihennek.

Tulicsné rázta föl másnap reggel hétkor Vargát.

Kialvatlan, csipásan, a sok italtól, dohányzástól főfájósan, zákányosan, de azért vígan ugrott föl szalmazsákjáról Varga Kettő.

A vénasszony rántáslevese már megfőtt a tűzhelyen. Mert szerinte csakis reggeli meleg lötty tart bárkit jó közérzésben egész nap. Ugyanő készítette el egy madzaggal átkötözött papírzacskóba Varga útravalóját.

Juci? Mint egy királynő, úgy hevert ott. Föl sem ébredt a körüle való motozásra. Sőt arra is csak álmában vartyogott valamiket, amikor Varga már megrántáslevesezve, hóna alatt csomagjával, ásítva, nyújtózva, vakarózva végre odajárult Juci ágyához, hogy csókot nyomjon búcsúzásra arcára.

Tulicsné arca ragyogott, amikor megsimogatta a tőle is illedelmesen elköszönő Varga képét. Aztán amikor egyedül maradt, és unokájára nézett, sírva fakadt boldogságában a vénasszony.

– Istenem! Istenem! Sohasem tudod megköszönni a Jóistennek, hogy egy ilyen derék embert ad neked, olyan ribanc létedre, amilyen vagy, hogy itt hortyogsz, és lustálkodol most is, és ez, ahelyett hogy szidna, verne, megcsókol. Bezzeg a kocsis a feleségével rázatja föl magát, és az én jó uram is, az Isten nyugtassa, megölt volna, ha nem lel helyemen, dologban napestig. Csókolni pedig? Bizony, az első évek után hajjaj!… Még az istenáldjont is elfeledte, ha ment és jött, nyugtassa őt Isten!… Hát csak meg tudnád becsülni, ribanc döge, ezt a fiút, akit lebutafalusiparasztozol mindig, és mintát vehetne róla akár egy úr is!

Így beszélt egyre a vén Tulicsné, mint egy szalmabábnak, alvó unokájának, veje dicséretében. Varga Kettő pedig ezalatt bizonyos szurkolással küszködve csöngetett be a Kahánék elsőemeleti négyszobás-hallos lakásába.

Némi meglepetésére maga az öreg Kahán nyitott előtte ajtót, és mögötte egy másik, termetes, elegáns, fiatalabb úr állott:

– Jó reggelt, jó reggelt! Ezt már szeretem, hogy pontos. Nyolc öt perc múlva! – nézte meg Kahán óráját, és így folytatta: – Hát most itt a vejem a kocsijával, elvisz bennünket ő a telekre, mert akarja már ő is látni. Menjen csak, és üljön be a sofőr mellé. Jövünk mink is azonnal!

Szentséges Ég! Varga Kettő számára még a villamos is idegizgalmakat jelentett. És most autón, ezen a förtelmes gyorsasággal surranó ördögszekeren viszik. Egyszer a tanyán egy teherautó sofőrje fölengedte járművére, és elvitte a faluba. Ekkor már megtapasztalta a gépkocsit. De a nyavalya bele! Hogy támolygott, zötyögött, ugrott, farolt, dőlt éles szögben száguldásakor a kegyetlen rossz tanyai dűlőúton az a teherautó. Vargát a hideg lelte rajta. Kapaszkodott kézzel-lábbal, hogy a rázkódás, szélvonat le ne sodorja a bolond benzinesszekérről, és itt-ott a nyelvét el ne harapja a döccenőknél.

Most aztán megint egy ilyen utazással kezdi a napot! Egyáltalán nem volt elragadtatva a megembereltetésén. Sőt még a villamospénz megtakarításán se.

De hát kellemesen csalódott.

A sofőr ugyan előbb nagyon úgy fogadta Vargát, nyilván kikeshedt ruhája miatt, mintha ótvart akarna ráragasztani a közelsége. De aztán összepajtáskodtak. A sofőr is vidéki parasztfiú volt. Tartalmas csevegésbe fogtak az üvegkalickában, és egész úton folytatták ezt. Varga sok értékes fölvilágosítást kapott Pestről a sofőrtől.

Na és az autózás? Azt a rézangyalát! Hogy ilyen járású alkalmatosságot tud kieszelni a mai ipar, mint amin ült!

Hogy valami így surran, mint az álom. És a vezetője nyugodtan beszélgethet és cigizhet, míg olyan sebességgel robognak, fordulnak a főváros utcarengetegében, mint a veszekedett fene? Hát ez Varga Kettőnek olyan új, olyan csodás, olyan élvezetes volt, hogy a nyugodt eszmecsere helyett rikkantgatni lett volna néha kedve.

Az biztos, elmondhatatlanul hálás volt Varga Kettő a háziúrnak azért, hogy ilyen élményeket szerez neki, és munkát ad, pénzt ad, reményt ad, hogy belekapaszkodhat mégiscsak ebbe a pesti dúsgazdagságba, és egy kis helyet kitapos benne magának is.

Nem nagyon helyeselte, hogy a sofőr ilyeneket beszél társalgásuk közben a gazdáiról:

– Annyi a pénzük ezeknek, mint a szemét!

– Csak lehessen élni tőlük! – volt a Varga Kettő véleménye.

– Hát nem rossz emberek! Csalni meg mindenki csal, ha tud! Igaza van, földikém! – dünnyögte vissza a sofőr.

Észre sem vették szinte, már megérkeztek a színhelyre.

A telekhez egy keresztút vezetett. Olyan, amilyenhez Varga volt szokva. Nyakig sáros, kerékvágásos.

A gépkocsit Kahánék nem akarták bemocskítani ezen a dűlőúton. A Budaörsi úton váratták. Gyalog tették meg a néhány lépés utat föl a telekhez.

A telken egy rossz vályogviskó állott. Kátránypapiros a hajzása, és egyik oldalán éppenséggel gerenda támasztotta meg a földűléstől. Az ajtaja lakatra járt, és csak kacat állott benne. Az ablakai fele kitörve, deszkával beszegezve.

Legelőbb is végiglépkedték a telket, hogy Kahán megmutassa és kiossza a munkát Vargának.

A facsemeték bizony gyatrán föstöttek. Nem a gondozatlanságtól, hanem mert sovány, márgás talajban kínlódtak. Így elférgesedtek, eltüskésedtek.

Varga már dolgozott gyümölcskertészetnek otthon a faluban. Jártassága megelégedésére szolgált a Kahánoknak.

– Amíg nem tetszenek kicsit följavítani ezt a földet, egy kis trágyával, műtrágyával, addig csakis sínylődni fognak itt ezek az ojtványok, hiába hernyózzuk, férgezzük, nyessük őket, és ássuk körül a tövüket. Lehetne keríteni itt egy szekér trágyát valahol a szomszédban! – tanácsolta Varga.

Hát az öreg Kahán teljhatalmat és nyílt költségszámlát engedélyezett neki a telek karbahozatalára.

Aztán amikor érdeklődött, hogy:

– Na és most már hozzávetőleg csak tudja, hány napot fog igényelni magának ez a munka?

Varga becsületesen kivágta:

– Négyet-ötöt kényelmesen. Szükségből három alatt is elvégezhetem. De akkor már csak össze volna hányva!

Kahán visszaemlékezett, hogy előző évben a vici tíz napot piszmogott a telken, másodmagával. Hát ezt ugyan nem tartotta szükségesnek közölni Vargával, de a becsülete hatalmasat szökkent előtte:

– Nézze! – szólt. – Maga még dicsérni fogja magát, hogy nem követelőző velünk szemben. Csak dolgozzon szépen, kényelmesen, alaposan itten. Az előleg a markában van, majd utólag elszámolunk. De azért minden este kukkanjon be hozzám, hogy tudjam, mit végzett, és esetleg egy kis étel is akad a konyhán magának vacsorára, vagy elvinnivaló. Hát most csak fogjon neki, és este jelentkezzék!

Ebben maradt Kahán Vargával.

És Varga szinte szerelmes hévvel dőlt bele a földtúrásba, növényápolásba, ősi mesterségébe.

Hát még attól milyen boldog lett volna, ha hallja, hogyan tárgyalja meg az öreg Kahán vejével lemenet, hogy ilyen rendes, megbízható falusi pofát kellene megtennie a föltétlen kirúgni való vicije helyébe. Még a sofőrt is belevonták lenn a kocsinál a Varga alkalmaztatásáról való tárgyalásba, és annak is az volt a nézete, hogy általában egy viceházmesteri bizalmi állásban a jellemerő és hűség fontosabb tényező, mint a könnyen elsajátítható vízvezeték-javítás, szemétösszeszedés, sikáláshoz való szaktudás.

Nejének Kahán rettenetes nyíltsággal és részletesen mesélte el, Mártika teljes megalázására, mit látott az eperfa alatt. És ugyancsak kilátásba helyezte, hogy ugyanezt az egész családnak tudomására hozza.

Kahánné annyi könnyet potyogtatott el, hogy két zsebkendőjét áztatta lucskosra, mint a leghevenyebb náthái idején.

De Mártika már nem sírt. Sötéten, gyűlölettel, konokul, védekezés nélkül tűrte szülei handabandáit. Sőt amikor már édesapja odáig ment, hogy méltóságteljes némaságáért is szidalmazta, hát fenyegetőleg jegyezte meg: mi lenne akkor, ha botrányt botránnyal viszonozva, ő is elkezdene mindenkinek – az illetékeseknek különösen – azokról az üzleti visszaélésekről fecsegni, amikről tud?

Hát ekkora mérvű elvetemültségre annyira elvesztette önuralmát az öreg Kahán, hogy újra tettlegeskedni akart Mártikával.

Kahánné szaladt közbe. Mártika pedig elfutott, és szobájába vette be magát. Az ajtóját belülről magára kulcsolta.

Következett, hogy édesapja, kevesellve még mindig a Mártika leckéztetését, és idegkimerültségbe akarván beszélni magát, elkezdett kopogni a Mártika szobájának ajtóján:

– Nyitod ki rögtön?

– Végeztünk egymással! – hallotta belülről.

– Ennye azt a szemtelen kölyke! Majd rád töröm az ajtót, és akkor lesz igazán nemulass neked, ha nem nyitod ki azonnal! – nyomorgatta hatalmas vállával némi reccsenésig az ajtót. Azért persze óvakodott attól, hogy fokozottabb erőfeszítéssel, valóban berendezésrongálásig menjen: – Hova süllyedsz még a züllöttségben? – ordította inkább.

– Mélyebbre nem taszíthatsz, mint amiben magatok éltek! – hallotta belülről.

– Én? És anyuskád? Elmegy az eszem! Hogyan merészelsz ilyen kijelentéseket tenni?

– Az igazság mindig fájó!

– Ezt te mondod? Te?

– Én már unom! Und meg te is, nagyon szépen kérlek!

– Tessék az ajtót kinyitni!

– Mivégre? Így is kicserélhetjük eszméinket, ha ennyire ragaszkodol hozzá. Tettlegeskedésekhez pedig nincs jogod! És figyelmeztetlek, semmit jobban meg nem bánsz az életben, mint azt, hogy hozzám értél, mint egy kényúr, egy rabszolgahajcsár, egy inkvizítor! Hagyj engem nyugton!

Mártika hangjából valami olyan elszántság érzett ki, hogy az öreg Kahán kissé meghökkent. De persze!

– Ezt megkeserüli a kisasszony! Ezt aztán nem engedi meg velünk szemben többé, arról én kezeskedem neked! – sustorogta nejének, aki szenvedő arccal tanúskodott az asztalhoz támaszkodva a jelenetnél.

Aztán hát az öreg Kahán mégiscsak belenyugodott abba a helyzetbe, hogy lányuk kizárta szobájából.

Ellenben Kahánné pihegte aggodalomtele:

– De nem csinál ez az oktondi lány valamit magával? A mai gyerekek, egész kis taknyosok, öngyilkosok lesznek egy kis fegyelmezéstől és képzelt bánatukban! Én féltem így hagyni, magára zárt ajtóval!

Az öreg Kahán szintén elhűlt kissé:

– Áhh! Azt nem hiszem! – fintorogta inkább, mint súgta nejének, és aztán vadoroszlánilag harsogtatott hangon nyomult újra Mártika ajtója elé: – Lakatost hozassak, aki majd rád nyitja az ajtót, vagy kinyitod?

– Se lakatost nem hozatsz, se ki nem nyitom!

– Nem? – harsogta Kahán. – Halló, Bözse! Csöngess csak, fiam, a cselédnek. Feltöretjük a házmesterrel az ajtót.

– Azt nem teszed! Mert akkor leugrom az emeletről!

– Jaj! Megmondtam! – sikoltotta közbe Kahánné. – Mártikám, gyermekem, hát ne légy ennyire rossz. Ne ölj meg engem! Úgy belenyilallt már a szívembe.

– Kérd apust, hogy hagyjon nyugton. Hagyjon lefeküdni, és ne tartson éjjeli családi üléseket! – felelte Mártika az ajtó mögül.

De hát közben már bejött a szobalány és kérdezte:

– Tessék!

– Semmi! – szólt Kahánné.

– Várjunk! – kiáltotta közbe Kahán. – Ha már bejött, menjen és szóljon a szakácsnénak is, jöjjön be szintén!

– Mit akarsz, fiam? – Kahánné.

– Az én dolgom! – Kahán.

– De nagyságos úr, a szakácsné már levetkezett és lefeküdt. Én is éppen arra készültem! – a szobalány.

– Semmi beszéd! Idejöjjenek egy percre! – küldte ki Kahán a lányt.

– Csak nem akarod közölni ezekkel is ezt a szép esetet? – találgatta Kahánné. – Az egész ház pletykájának dobod oda ezt a gyermeket és minket magunkat is?

– Bízd rám! Tudni semmit sem tudnak. Találgatni találgassák. Énnekem… minekünk meg kell tennünk ilyen haszontalan, könnyelmű teremtéssel szemben az összes óvintézkedéseket. Ez szülői kötelességünk. Na, itt vannak?

A szakácsné a Kahánné egykori, eléggé elpiszkolódott pongyolájában, és a szobalány ott vártak kihallgatásra az ajtó előtt:

– Mi történt? Ez megvadult? Mondja má! – súgta a szakácsné a szobacicának, és az vissza:

– Mittudomén! Vén hülye!

– Gyöjjenek csak errébb! – intette őket Kahán a Mártika ajtója elé, és aztán ott emeltebb hangon kezdte: – A lányom ezentúl a háztól csakis a maguk kíséretében távozhat el. Maguk jelentik nekem minden lépését. Főleg, kivel áll szóba. Sőt kinek telefonál, azt is. Megértették?! A házi telefonunk ezentúl le lesz lakatolva. A kulcs nálam vagy a nagyságos asszonynál.

– De hát hol van nekünk arra időnk, nagyságos asszony? – hallatta az első kifogás hangját a szobacica. – A kisasszony teniszre jár, uszodába jár, és ott mink őt kísérgessük? Akkor mikor dolgozunk?

– Béla, édes fiam, nevetségessé teszed magadat! – súgta jóakaratúlag Kahánné urának.

De hát mielőtt Kahán abból a hirtelen, de tökéletes zavarból kikecmergett volna, amelyet tulajdon magában keltett tulajdon magának képtelen rendelkezésével, egyszerre megszólalt a Mártika hangja szobájából:

– Hadd, anyuskám, kérlek! Tudod, amikor a törzsőrmesteri tudat alatti énje kezd uralkodni apuskán, akkor hasztalan rántod vissza a közönséges valószerűségbe. Ő most uralkodik, sőt zsarnokoskodik mindeneken!

Kahán Béla komolyan végigharcolta az 1914-es világháborút. Nagyezüstje volt kétszer, egyszer kisezüstje, kétszer bronza és egy német legénységi keresztje. Harcolt az orosz, az olasz, a román fronton, és végül fogságban is volt Olaszországban.

Bődületes tésztákban kevergett valóban, amint ezt a bakaszólás mondja. A világháború végére Zoltán fia, a doktor is bevonult, és hát föllebbvalója lett édesapjának mint tartalékos zászlós. De ő ki se szagolt a tűzvonalba. Az összeomlás éppen a menetszázadban találta.

Hát ez a kétségkívül visszás helyzet sok komoly eszmecsere, még több vidám elméskedés tárgyát képezte a családban.

Ha az öreg Kahán nagyon visszaálmodta magát a katonás fegyelemtartásba, és hivatkozott hőstetteire, akkor a család azzal élcelte agyon, hogy fia, Kahán Zoltán, tartalékos zászlós az egyesbe záratja!

Az öreg Kahán jelenleg is érezte, hogy a családi fegyelem túlhajtásával komolytalanságig ment.

Már végleg valószerűsödött előtte, hogy különösen a személyzet bevonása szerencsétlen, szánalmas, ostoba helyzetet teremt a családi egyenetlenkedésben. Hát valahogy anélkül kellett kivágnia magát a cselédség előtti pipogyaságból, hogy teljes érvényben maradhasson előttük tekintélye. Erre az öreg Kahán a sokszor bevált azon módszert alkalmazta, hogy azt kell mutatnia, akkora mérvű indulat rázta meg, amitől maga is fél, hogy rettenetességekre viszi, tehát ennek megelőzésében elejt, visszavon, hagy minden előzetes intézkedést a paszulyba.

Egyszerre feleségéhez fordult, és rémledezést, majdnem sápadtságot is színlelt. Így kezdte:

– Hát most mondd? Hatvan évemen túl vagyok, négy sebesülést hordok a testemen, unokáim vannak tisztességes lányaimtól és fiaimtól, kaszinóelnök vagyok és városi képviselőtestületi tag… és én mostan itten, egy megtévedt fruskalányomnak a viccelődése tárgya legyek?…

– De fiam, Béla! – könyörgött közbe Kahánné a megtévedt fruska kitételénél.

Ezt várta az öreg Kahán. Vagy ezt az alkalmat, hogy a felesége vág közbe: mi legyen a személyzettel? Vagy a személyzet maga szól végre.

Egyszerre, mintha észbe kapna, hogy nem tartozik minden jelenlevőre, amit közölni akar, nyersen rászólt a cselédekre:

– Maguk elmehetnek!

A szobalány megsértődött ezen a meg nem szolgált durva hangon és a hiábavaló behívatásán, és csak azért is szóvá tette:

– De hát akkor mit értsünk a nagyságos úr nagy…?

– Semmit! – förmedt rá Kahán. – Nem tartozik már magukra semmi! Menjenek dolgukra, köszönöm!

A szakácsné már az ajtónál volt, és onnén hívta a szobalányt:

– Gyöjjön hát! Mit okvetetlenkedik?

Mártika el nem fojtott vihogása hallszott az ajtó mögül.

Kahán Béla erényhadjárata már tulajdonképpen összeomlott. Utolsó kísérletet mégis tett:

– Bezárkózott ez az utcalányjelölt a szobájába? – mondta nejének. – Hát ott is marad egyelőre. A telefont lelakatolom!

– A telefont lelakatolod, Béla, amikor Mártát így is fogságra veted a szobájában, hát akkor minek az? – hangzott erre a Kahánné szelíd, mégis harapós figyelmeztetése.

– Nem lakatolom le! – vonta vissza hát az öreg Kahán már második eredeti rendelkezését is. A szobafogságra pedig Mártika jegyezte meg gúnyosan, fölényesen belülről:

– Van akkora talán a bűnöm, hogy el is sötétítheted a zárkámat, hogy étlen-szomjan feküdjem benne. A redőnyt így is le akartam ereszteni, a reggelizésig nem venni magamhoz semmi táplálékot, csak aludni!

– Hát ezt én nem bírom tovább! – markolt bele az öreg Kahán két fülébe, és mintha ezektől fogva vonszolná ki magát, otthagyta feleségét, átment a dolgozószobájába, részint higgadtabban vetni számot a Mártika lányával szemben követendő nevelési módszerrel, részint a ponyvaregénye abbahagyott folytatását folytatni az újságja mellékletében.

Mártika pedig tüstént kinyitotta szobája ajtaját. De így szólt ki rajta anyjának:

– Csak most mindenre kérlek, drága anyuskám, hogy ne jöjj nekem elő a siralmaiddal és oktatásaiddal. És egyáltalán ne zavarj most. Hiszen ezzel a Latyagossal, a boldogságomra esküszöm neked, egy cikket és egy verset beszéltünk át a Csudavár udvarán éppen, amikor apuska, mint egy tigris, ránk rontott, engem megpofozott, Latyagost fenyegette, és ezt a botrányt rendezi… Pukkadjon meg ő! Én most írni akarok! Ne zavarjatok!

Diktum faktum! Az áldott lelkű Kahánné mellére szippantotta, mint a kültelki szólás mondja, Mártikája önigazolását is, parancsát is, és hagyta őt írni.

Mit?

Mártika levelet írt Latyagosnak.

Így kezdődött:

Varga Kettő, miután lelkiismerete teljes megnyugtatására, ami nála sokat jelentett, elvégezte a munkáját a telken, vidáman érkezett meg a Kahán házba.

A konyhában jelentkezett, úgy mint azt Kahán meghagyta neki.

A szakácsné éppen a vacsoráhozvalókat szedte elő, és semmit sem tudott arról, hogy Varga Kettő esedékes volna vacsorára vagy maradékra meg jelentéstételre a munkáról. A szobalányt hívta. A szobalány pedig bevezette Vargát a háziúr dolgozószobájába.

Varga Kettő ritkán forgott ily finom illatú, aranyrámákban tarkálló képek, gyönyörű szőnyegek, ragyogó tükrök és finom bútorokkal tele szobákban. Tisztára bűvöletben, áhítatban, riadtságban kullogott a szobalány nyomában a dolgozószobáig. Már ott is állott a háziúr félelmetes színe előtt. Kalapját forgatta kezében és harákolt.

Kahán éppen nagyon rossz hangulatban leledzett.

Mártikájával öt perccel azelőtt hagyta abba a szóváltást. Tele volt bizonytalansággal és aggodalommal a lánykája jövőjét, atyai becsületét, sőt üzleti megkárosodását illetőleg is, amilyen árnyékhatalomnak érezte magát, amíg Mártikájával feleselt. Mivel fenyítse meg, mivel rendszabályozza meg ezt a megátalkodott és elszánt kölyköt? Legédesebb, legszebb, sőt hozzá más körülmények között leggyöngédebb gyerekét hogyan kezelje családja és önmaga javára?… Ezen tépelődött az öreg.

És most itt áll előtte ez az ügyefogyott, toprongyos paraszt beszámolójával.

– Elvégezte? – bökött rá fejével Kahán. – Jó, jó lesz! Rendben van. Most nem érek rá. Majd még tárgyalunk holnap. Isten áldja!

Varga Kettőt ez a beszéd aztán végleg kiejtette minden lélekjelenlétéből.

Megrekedt benne a gondosan összeállított tudósítás arról, mit végzett. Ez bántotta. Most mit tegyen? Pofátlankodjék, hogyhát az alkuban a munka utáni vacsora is benne volt?

Ilyesmitől visszariadt a Varga Kettő büszke, falusi paraszt lelkisége! Belenyugodott, hogy ha elfeledte az úr a vacsorát, akkor ő már nem alkalmatlankodik. Megy dolgára!

A szobalány ellibbent Varga mellől, amikor betuszkolta őt a háziúrhoz. Vargának magának kellett kitalálnia a lakásból.

Hát amint a történtektől elég kábolyogva kereste a lakás kijáratát, rossz irányba tévedt.

Egyik ajtón benézve, szemben vele csak ablakot látott a szoba falában, és az ablak alatti hencseren, lábait magasra húzva, cigarettázva és egy könyvet olvasva hevert a ház gyönyörű kisasszonya.

– Jaj! Bocsánat! – akart visszahúzódni Varga Kettő az ajtóból.

De hát Mártika hirtelen lelökte elég szemérmetlen mutogatott lábait a hencserről, a Varga Kettő megpillantására:

– Maga az? Jöjjön csak! – hívta be halkan Vargát. És amikor engedelmeskedett, Mártika betette az ajtót, kikukucskált még egyszer a nyílásán a lakásba, és sebten ezt hadarta:

– Tud maga hallgatni?

Varga előbb nem értette, hogy azt kívánják tőle, amihez legjobban értett.

– Meghallgatni? – makogta.

– Titkot tartani!

– Hogyne, kisasszony, alássan! – válaszolta most már készséggel Varga Kettő.

– Ezt a levelet kell eljuttatni erre a címre. Rajta van. Be is lehet dobni a postaládába. De jobb szeretném, ha ma még megkapná az illető. Megteheti?

– Hogyne, kisasszony, alássan!

– Akkor dugja csak el gyorsan ezt a levelet. Erről nem szabad senkinek beszélnie. Otthon sem szabad a feleségének sem. Senkinek. Megértett!

– Meg, kisasszony, alássan!

Varga Kettő eldugta a levelet. Rongyos mellényét kigombolta, s az inge nyílásába rejtette, ahol szoros nadrágszíja föltartotta a hasán, ha szőrös melléről alácsúszott.

Mártika jóízűen mosolygott ezen a műveleten. Aztán elővette a doktor Kahán adta öt pengőket, és a magáéból hozzátett öt pengőt. Így nyújtotta át Varga Kettőnek:

– Ezt tegye el! Öt pengőt át akartam adni maguknak az este, a bátyámtól, öt pengőt én adok, hogy a levelet elviszi. Ezt sem kell közölni majd otthon, hogy firtassák magától: honnan származik.

Hát amilyen tündökletes főnyereményt jelentett Vargának ez a könnyű és busás kereset, akkorát sóhajtott, amikor arra gondolt, el kell rejtenie az övéitől is a pénzt.

Juci állandóan kikobozta minden zsebét. Tíz fillér dugacs pénzt sem tudott tőle megőrizni soha. Szinte ennek elgondolása is ügyefogyottá tette Vargát. Irtó marhául kezdte a sok pengőt bekötni a piszoktól fekete zsebbevalója csücskébe.

Mártika újra jót mulatott ezen. Csak siettette Vargát: ne vegyék észre a szobájában, és gyorsan vigye a levelet.

Most már a Mártika útbaigazítására Varga Kettő hamarabb kitalált a kijárathoz. De hát ott a szobalány szól utána a konyhából:

– Hé, atyafi! Hát azt mondta a szakácsnénak, hogy az úr vacsorát is adat magának! Elszökik előle?

Varga Kettő most került igazán zavarba és tétovaságba. Mitévő legyen? A vacsora jár neki. A levél azonban a zsebében van. Sürgős az elvitele. Kinek fogadjon szót? Igazán nem tudta. Hápogott csak a szobalánynak:

– Hát az úr reggel, igen, mondta, hogy vacsorát kapnék, de mostan nem szólt!… Így aztán, hát…

– Ugyan! Hogy lehet már ilyen nyámnyila? Nem kérdezi meg, amikor benn jár az úrnál! Na várjon! Beszólok én hozzá.

Azzal a szobalány beugrott a Kahán dolgozószobájába, és némi idő múlva megjelent:

– Na lássa, maga csacsi ember, az úr még egy üveg snapszot is kiutalt magának a speizból! Gyüjjön!

Nos, erre Varga Kettő bevonult a konyhába. Kapott egy olyan finom vacsorát, hogy nem győzte nyalni a száját tőle.

A szakácsné, a szobalány, merthogy látták, ennyire beleesett a háziúrék kegyébe, hát barátkoztak, komáztak Varga Kettővel.

– Csuda egy édes, buta pofa! Nem is olyan rossz a Tulics kisasszony ízlése! – jegyezte meg a szakácsné a szobalánynak Vargáról.

A Varga Kettőnek pedig nem kis gyöngeségei közé tartozott a szesz. A kitűnő pálinkából megkínálta a szakácsnét és a szobalányt is a vacsora folyamán, és maga jókora adagot beszedett az üvegből.

Éjjel ricsajozni, napközben dolgozni, este pukkadásig belakni és rá szeszt zúdítani nem lehet büntetlenül.

Amikor elbúcsúzott a konyhából Varga Kettő, két címet látott lenn az utcán, a lámpa alatt a levélen. Végre bizonyos páros tánc után a két cím mégis eggyé olvadt össze. Kibetűzte: Királyi Pál utca… ennyi és ennyi.

Csak most azt kellett megtudnia: hol van a Királyi Pál utca. Megkérdezett egy járókelőt. Az rögtön készséggel tudatta, hogy közvetlen villamost talál a Zuglóból a Rákóczi útra, annak egyik mellékutcája, a Rókus kórházon túl, a Királyi Pál utca.

A derék útbaigazító egészen jóhiszeműleg tévesztette össze a Szentkirályi utcát a Királyi Pál utcával.

De hát Varga Kettő nyugodtan ült föl a mondott villamoskocsira, és kereste és találta meg a Királyi Pál utca azonos számát a Szentkirályi utcában. Sőt még abban is szerencsésnek tartotta magát, hogy a harmadik emeletre hágva, minden kérdezősködés nélkül meglelte a címen jelzett pontos ajtószámot is.

Becsönget bátran. Majdnem azzal a mellékgondolattal veregetve lelki vállán magát, hogyhát: lám, iszen nem is olyan ostoba egy ostoba tanyasi ember! Így vár ott egy hosszú darabot Varga Kettő. Végre kikémlel valaki az ajtó lyukján, majd kinyitja az ajtót is. Zsinóros otthonkában, szakállas öreg úr áll az ajtónyílásban, és aránylag elég barátságtalanul érdeklődik Vargától:

– Mi tetszik?

Varga Kettő kissé megretten erre a levéllel. Mert érti ő azt, hogy Mártika hangsúlyozta: annak a fiatal, nagy hajú szerkesztőnek szól a levél, aki hozzájuk jár, s Varga látta is őt a kerti munka alatt. Hát most ez a vén szakálltömeg az apja talán? Vajon illeti-e őt a levél?

– Ezzel küldtek! Izé… de csak a saját kezébe adjam! – tartotta bizonytalan az öregúr elé a levelet.

Az öregúr inkább álmélkodóan, mint elutasítóan, de szigorúan jegyezte meg előzetesen:

– Nem tévedt a címben? Itt én lakom csupán. Mutassa hát!

Azzal kikapta a levelet Varga kezéből. Pápaszemet tett, megnézte a címzést. És máris, most már bosszúsan adta vissza Vargának a levelet:

– Ez nem ide szól! Mondtam!

Már be is csapta Varga orra előtt az ajtót.

Püff neki! Most mit tegyen?

A pálinkásüveget, mert azt a konyhán a kezébe nyomták a cselédek elmenet, hogy az övé!… Varga ott fogta most is a markában, nyakától.

Jucihoz és anyósához nem vihette be, mert akkor megszegi Mártikának adott szavát, hogy otthon sem beszél küldetéséről, és mi ürügyre leljen, hogy este távozik valahová? Meg sem is ihatta az egész pálinkát, hogy az üveget földhöz vágja, ne legyen kényelmetlen neki a vitele… mert holtrészeg lett volna annyi pálinkától. Kívánta pedig egész úton a fokozottabb mámort. De megtartóztatta magát, a levél ügyes átszármaztatása érdekében.

De hát most, amikor ilyen tökéletes kudarcot vallott, mint Postillon d’amour Varga Kettő, a rendesnél is nagyobb megbutulásában, tanácstalanságában az üveghez folyamodott mégis.

Az első korty azt sugallotta neki, hogy kérdezzen meg még valakit a levél címe felől. De erre húzott még egyet az üvegből, és ez a második korty szinte ellenállhatatlan eréllyel azt parancsolta neki: ne bolyongjon tovább, ne kísérletezzék, fáradt, álmos, részeg, az elmaradása így is szemet szúrhat már otthon, és Juci, amilyen izgága és vakmerő, becsöngethet érette a háziúrékhoz: hol van?… Szóval, egyetlen helyes út a hazaút. Tulicsné, Juci nagyesküvel fogadják meg, hogy örök titoknak őrzik meg a levelet… Hohohó! De a tíz pengők! Mi legyen azokkal?

Varga a lépcsőn lemenet kioldotta a zsebkendő bogát. Öt pengőt beletett egyelőre a bádog dohányszelencéjébe. Ezt valahol el akarta rejteni övéitől, tartaléknak. Ötöt átszolgáltatni nekik.

Jucit mégiscsak elkápráztatja a Mártika jósága, bőkezűsége. Hallgatni fog! A levél címét pedig, és hogy mi legyen egyátalán vele ezek után, hogy nem akarják átvenni, Juci éles esze tüstént megfejti.

Varga Kettő visszavillamosozott a Zuglóba, és beállított a Csudavárba.

Hát Tulicsné, Juci, valóban erősen nyugtalankodtak a Varga túlságos elmaradásán.

Erre most betámolyog Varga Kettő egy üveggel, és dől belőle a pálinkaszag.

Mit hihessenek róla? Ez bedanolta az előleget, és hozza a békeüveget nekik.

Juci már ki is nézte a Varga fején azt a pontot magának, ahová a pléhbögréjüket vágja. Egyelőre vészes visongással rontott Varga elébe:

– Te átkozott pálinkásflaskó! Felszedted és elpiáltad a gubát?

Varga megrémült, és elfeledte azon nyomban a belépő szónoklatát, amelyet ügyesnek, hatásosnak kerekített ki útközben. A nagyobb vész elhárítása céljából azt tette, amit különben a szónoklata végére, csattanónak akart kivágni. A zsebkendőjét vette elő, a belekötött öt pengővel:

– Ezt még külön kerestem! – kiáltotta, és az üveget magasra tartva, hozzáfűzte: – Ezt meg ingyen kaptam!

Supp! Juci lecsillapodva ült vissza székére, és várta, hogy Varga Kettő odajáruljon hozzá hitvestársi csókra. Tulicsné is földerült, és szemmeresztve érdeklődött.

Varga ekkor gyorsan elmesélte Jucinak a levélügyet. De azt is fordított sorrendben, mint tervezte.

Ugyanis előzetesen meg akarta esketni Jucit a két szemére, a boldogságára, hogy amit hall, titkuk marad! Most ezt a tudósítása végére hagyta.

– Bízd rám! – hallatszott a Juci fölényes és nem túl megnyugtató ígérete: – Hoci csak azt a levelet!

– De megfogadod, ahogy a kisasszony parancsolta, senkinek egy mukkot nem ejtesz! – próbálta kikötni Varga, miközben az inge hasítékán a levélért nyúlt be.

Juci rántotta ki gyorsabban a Varga karját, és csapott rá, mint a karvaly a kismadárra, a levélre.

Aztán miközben Varga tovább motyogta aggályait, hogy így-úgy a kisasszony titka, Juci ráförmedt:

– Aggyan! Egy rüfke! Hányan koslatnak ez után az apja szeme láttára, csak téged akar ezzel a maszlagolással begazoltatni! Majd megnézzük, mi van a levélben!

– Jézus Úristen! Agyonütlek, ha fölszakítod, és észreveszik. Vagy ne adjuk oda?

– Azt kéne hát! – szólt Juci. – Odaadni a vén kopasznak, mit fizet, ha a lánya szerelmes levelét kézbe kaphatja?… De bánja is azt egy ilyen kivénült csárdás, mint a háziúr. Hiszen a feleségét is ott tartotta a boltban valaha csaléteknek, úgy tódultak a csapszékébe. Hallotta nyanya is.

– Én meg akarom tartani a szavamat! Hát vigyázz! – emelte öklét fenyegetőleg Varga Jucira.

– Megtarthatod afelől, te faluk hülyéje! – mondta Juci. – Én vizes késsel úgy felbontom ezt a levelet, hogy nyoma se marad rajta. Aztán ha belekukkintottunk, elvisszük. Merre kerested, hogy nem találtad ezt a címet?

Juci kérdésére Varga leírta a kérdéses utcát, házat.

Juci ügyeskedett közben a késsel és egy pohár vízzel a levél ragasztékánál, és szidta Vargát:

– Na! És mit nyertél vele, te nagy ló, hogy magad szakállára, tudtom nélkül akartad elvinni a levelet, annak a rüfkének a rendeletére? A Királyi Pál utcát a Szentkirályi utcán kerested. Azt már tudom! Most pedig, így nagy hassal, késő este vagyok kénytelen kísérni el téged, bár a hekust érdemled kíséretnek csak.

Közben Jucinak sikerült majdnem sértetlen bánnia el a Mártika levelével, hogy tartalmához jusson. Akkor aztán hangosan, nagyokat röhintve tartotta meg felolvasását a levélből úgy, hogy ocsmány megjegyzések tömegével tűzdelte meg.

Varga sem tudta elfojtani kíváncsiságát, és ő is kacarászott Jucival, legföllebb kérencséléseivel fölváltva, hogy maguk közt maradjon a levél titka.

Végre Juci visszaragasztotta úgy-ahogy a levelet, és öltözött utcára.

A kapucsukás ideje már rég elmúlt. Hát amikor Juci és Varga Kettő újabb hosszú villanyosozás után a valódi címhez érkeztek, be kellett csöngetniök a házba, és a különös, kései látogatás okát is fölfedni a gyanakvó házmester előtt.

Vargát Juci fölkísérte a harmadik emeletre. Ott a lépcsőfordulóból kinézegetve várta meg, míg becsönget a Latyagos lakásába.

De mi az? Varga hiába nyomta egyre-másra az ajtó csengőgombját, nem jelentkezett senki. A csöngetés nem hallatszott ki, még berregésre hangfogózottan sem.

Juci is odajött az ajtóhoz. Ő is nyomott egyet a csengőgombon. És tüstént mellbe lökte Vargát:

– Na lásd, ilyen a falusi félnótás, mint te. A csengő nem szól, mert le van kapcsolva a lakás villanya. Itthon lehetnek. De nem akarják, hogy háborgassák őket. Tán valami tyúk van a pasasnál! Dörömbözz csak az ablakon, bátran!

Megverték az ablakot. És tényleg, két másodperc múlva fölkattintották az udvari lakás villanyát. Majd kicsoszogott Latyagos, és átvette a levelet Vargától.

Álmából zavarták föl. A hangja rekedt volt, amint a levél átvételekor kiszólt:

– Rendicsek! Jócakát!

Azzal becsapta az ajtót.

Juci Varga véknyába bökött:

– A piszok alak! Adhatott volna neked mint küldöncnek, pláne szerelmes levéllel, pláne ilyennel, ahol tálcán kínálja magát neki a tyúk, legalább egy ficcs borravalót, egy cigit, egy köszönömöt! Köpj az ajtójára a piszoknak!

Hát a levél átszolgáltatódott mégis annak, akit illetett. Varga rém elégedetten távozott életpárjával a házból.

Egy korcsma ablakai világoltak az utcasarkon, és rádiózene hallatszott ki az utcára. Juci rendelkezett:

– Szomjas vagyok. Bepattanunk ide egy pohár sörre. Te már ittál így is nélkülem.

Bevágódtak a korcsma söntésébe. Ott előbb állva a csapostól ittak két sört. Aztán mivel Jucinak ízlett, még kettőt rendeltek. Ezekkel már leültek. Akkor Juci hagymás parízert látott enni egy szomszéd asztalnál. Állapotában pípet ne kapjon, bevágott egy hagymás parízert. Erre még kellett inni két pohárral és még kettővel… Éjfél után az utolsó villamossal vetődtek haza. Juci belekarolt Vargába, és az egész Budapest visszhangzotta slágert danolta. A küldöncdíj óriási összegét elmulatták az utolsó vasig.

De Varga boldog volt.

Úgynevezett alapvető téveszmékből születtek már terjedelmes tudományos munkák, és ezekből ezer kötet újabb hozzászólásos mű fejlődött ki már, minthogy a tévedés, mint az álom, valahogy a lélek ünnepi hangulatai közé tartozik inkább, az igazság, a száraz való, a leverő hétköznaphoz viszonyítva. Következésképpen a tévedés körül határozottan több az egészséges izgulat, öröm, meglepetés, remény stb.

Az öreg Kahánnak, ennek a minden hájjal megkent, remek üzletembernek ilyen ellenállhatatlan biztosságú tévedése az volt, hogy a nők általában nappal nem olyan esendők, mint a sötétség közeledtével vagy beálltával, ahogy a hadinyelv szövegezi meg.

Ezt az alapvető tévedését erősítette csak meg az is, hogy édes Mártikáját késő este csípte meg azzal a szerkesztővel.

Másnap Mártika részint kényszerű, részint önkéntes szoba-, illetve lakásfogságban maradt. Késő délelőttig henyélt ágyában Mártika. Aztán legloncsosabb pongyolájába bújt, és abban fityegett egész nap. Nem ment a fodrásznőhöz, nem lakkoztatta ki körmeit, nem is festette, nem is púderozta ki magát, ahogy egy valódi rableányhoz illik. Ellenben segített édesanyjának Mártika gyapjúfonalat válogatni és egy szvettert megtervezni divatos mintákkal, hogy Kahánné megkezdhesse kedvenc munkáját, a horgolást.

De ez mind tüntetés volt Mártikától, az nyilvánvaló. Az öreg Kahánt vérig bosszantotta ez. Többször, illetve minden alkalommal összetűztek, ahányszor csak összebotlottak a lakásban. Sértegették egymást, minden kiejtett szavuknak éle, célzata volt. Tűrhetetlen és undok lett az öreg Kahánnak a lakása, ahogy Mártika dacosan, ridegen, gyűlölködően, faképeket vágva fityegett benne.

És este? Hát az öreg Kahán határozottan buta rémképek áldozata lett. Egyszerűen belevette magát agyába, képzeletébe az a rögeszme, hogy Mártika azért játssza meg egész nap ezt a háziduciságot, mert este, éjjel tervezett ki valamiféle kilengést a jó erkölcsök alól. Mit tudni? Még az ablakon is kimászhat éjjelre, vagy bemászatja magához azt a gazembert. Vagy míg mindenki alszik, Mártika kisurran a lakásból. Hiszen fiatal lények nem ismernek fáradtságot, félelmet vágyaik kielégítésénél.

Az öreg Kahán nyugtalan, idegesen tért pihenőre. Keservesen hánykódott, többször fölriadt lidércnyomásos álmokból, ostoba neszekre figyelt, mászkált. Szegény feleségét is egészen fölzaklatta bárgyú beszédeivel.

Így folyt le Mártika rabsága jegyében az első huszonnégy óra.

De másnap Mártika rendesen, szokott időben kelt, kicsinosította magát, elment az uszodába, elment teniszezni, elment édesanyjával, ahogy szokta, a kávéházba. Majd otthagyta őt a bridzsszalonban rendes vénasszonyokból toborzódott körében, és Mártika átment a másik kávéházba, a maga vegyes társaságába, ahol többek között Latyagos is törzstagként szerepelt. Az öreg Kahán értesült telefonon erről feleségétől.

De hát maga sem tudta, mit tartson ama rettenetes fenyegetéséről, hogy annak a szerkesztőnek testi épsége bánja, ha még lányához közelít. Utóvégre üzletileg, hivatásilag közösködni, ha már Mártika ilyen áldatlan szenvedélynek hódol, mint a költészet, és fényes délután, egy kávéházban! Hát ez elnézhető! Más az este!

Ide módosult már Kahán rettenetes tilalma.

És Mártika pont hét órára otthon volt. Bement szobájába, le se vetette utcai öltönyét, irataiba temetkezett.

Az öreg Kahán valahogy megkönnyebbült, sőt határozottan jókedvű lett. Mivel indokolta magának? Különböző, eredeti tévhitének keretében sarjadó melléktévhitekkel. Mártika észre tért, megszívelte a fenyítést, föladta a dacot, majd még tovább is fog puhulni, míg olyan jámbor, engedelmes kislány válik belőle, mint a pinty. Néha használ egy kis bűntudat annak, hogy a javulás teljes legyen. Lám, máskor mindig, átlag másnaponta kapucsukás után tért haza Mártika. Mindig veszekedni kellett vele anyjának, hogy künn vacsorál, nyalánkodik, vagy farkaséhesen falja tele magát a kimaradása alatt odakotyvadt vacsorából.

Most pedig íme! Mártika hét óra után már itthon van.

Az öreg Kahán lelkéről eloldódott nyomás azt is eredményezte mindjárt, hogy visszakapta türelmét, érdeklődését szokott dolgai iránt.

A szobalány Vargát jelentette be neki:

– Kérem, kéretem! – biccentett vígan. És Varga Kettő egy egészen kicserélt háziurat talált a dolgozószobában, aki így kezdi vele a beszédet: – Hát csak halljuk, kedves komám, mit végzett?

Mire Varga Kettő pontosan, egyre jobban belemelegedve elsorolta: hogyan hozta rendbe az ojtványokat, hogyan fogadta meg a trágyás szekeret, mit alkudott le a követelőző kocsistól, hogyan őrizte ellen a trágyát, hogy lócitromokat ne keverjenek a tehénganajba, és túl sok szalma ne rontsa a trágya minőségét, mert a lógané kiégeti a gyümölcsfa gyökerét, csak üvegházba való, a szalmás trágya meg gizgaz értékű csupán… Ésatöbbi meg a többi… A hernyófészkek sokasága jó termést ígér, mert a féreg érzi meg legjobban a természet munkáját. És a meszelés bizony nem biztosítja a fákat a rémisztő sok veres hangya ellen, egy kis kátrányos kötés kell majd a facsemetékre…

Nahát Kahán most teljes érdeklődéssel hallgatta meg mindezt Varga külön bámulatára. Végül így szólt:

– Hát most ide figyeljen! Tizenötödikétől, amikor már rég befejezte ezt a kerti munkát, átveheti a viciséget. Maga ne törődjék azzal, mit ugrál, mit nem a vicim. Legföllebb rendőrt hozatok és lefogatom. Ő köteles lesz magának átadni mindent. Megmutatni mindent. A házmesterék is útbaigazítják. A felesége is bejárhat hozzánk, úgy mint a viciné, takarítani, hetenként egyszer, és ha bírja ebben az állapotában, ő is beszegődhet tizenötödikétől.

Vargának a torka szorongott a megilletődéstől. És amikor már Kahán utasítására kitámolygott a konyhába, hogy még a kitűnő vacsorát is bekebelezze, egy üveg nerángasst is megszopogasson, és így vigye haza családjának az örömhírt, hát künn az esthomályban Varga Kettő legszívesebben egy olyan hálaadó énekre gyújtott volna, amilyet körmenetekben fújnak a hívek, a mindennapi kenyeret adó Úr dicséretére.

Az öreg Kahán is fokozottabbul jó közérzésben maradt a villatelek meg a vicikérdés elintézése után. Már azon gondolkozott, hogy ha Mártika nem vitetné be, mint tegnap, szobájába a vacsorát, hanem öregei társaságában fogyasztja el, hát megkísérli megpendíteni vele szemben azt a hangot, amely a teljes kiengesztelődésük nyitánya lehetne.

Hát Mártika?

Mártika aznap este öttől fél hétig a Latyagos lakásán tartózkodott…

Ilyen a téveszme!

Az öreg Kahánnál akkor okozta a legjobb hangulatot, amikor kislánya jó erkölcseinek teljes vesztébe rohant. Mi több? Magát a Postillon d’amourt, a találka közvetítőjét, teljes bizalmába akkor fogadta.

Varga Kettő, az ostoba lelke, mindenesetre jól járt. Sőt csakis ő járt jól az egész családi és szerelmi bonyodalomból. Latyagos, a gonosz csábító sem, Mártika sem.

Majd ez kiviláglik mind, hamarosan itten!

Latyagos lakása, egyúttal a „Földünk” szerkesztősége, kiadóhivatala, pénztára, raktára, irattára, egy kis garzonszobából állott. Valóban nem terjedt ki nagyobbra, mint az állatkerti majomketrec, beleértve az összkomforttal járó fürdőszobát, teakonyhát.

A legnagyobb helyet a szobában a „Földünk” kevés évfolyamának visszaküldött példányai foglalták el. Több négyszögmétert tett ki garmadájuk egyik sarokban.

A másikban összehajtható pamlag állott. Az ablaknál egy íróasztal. Egy szekrény a fal hosszában. Két karos, két egyszerű szék. Ezzel készen állt a berendezés.

Igaz, hogy a „Földünk” példányain a szerkesztőség és kiadóhivatal telefonszáma, sőt telefonszámai is föltüntetődtek. Ám ezt az alkalmatosságot a Latyagos szobája nélkülözte. A két telefonszám ugyanis a Latyagos törzskávéházáé volt.

Ez a kávéház rabolta el ennek a nagy embernek az összes többi tartózkodási helyétől idejének úgy nyolcvan százalékát. Itt reggelizett Latyagos, itt ebédelt, itt uzsonnázott, itt kártyázott éjjel, itt tartotta meg a szerkesztőségi órákat munkatársaival és megbeszéléseket elvbarátaival meg barátnőivel. Ez a kávéház egészítette ki két telefonjával Latyagos otthonának berendezését.

Azaz pardon! E berendezésből ki lett felejtve a legfontosabb darab.

Az íróasztal mellett, lötyögős állványon öreg Remington írógép tornyosodott. Valóban tanulmányt érdemlő, ipari múzeumba illő példány. Ám kultúrtörténeti nevezetességének minőségén kívül, meg azon kívül, hogy a kezelése határozottan zenei készséget is igényelt, mert több betűje csakis bizonyos leütéssel szuperált, így tehát szinkópásan kellett játszani rajta… még egy más különlegessége és szerepe is volt ennek az írógépnek. Szerelmi csapdának szolgált.

Miképpen?

Hát Latyagos gépírókisasszonyokat fogadott. Aprót hirdetett perfekt magyar–német gépírónőre. Az áldozat megjelent. Akkor Latyagos a hivatalos tárgyalásnak bizonyos fordulatában megtette erkölcstelen ajánlatát a nőnek. Az vagy hajlamosnak mutatkozott a felelőtlen szerelmi kalandra, vagy nem. Ha igen? Akkor Latyagos fölfogadta havi hatvanért, amiben benne volt odaadásának a jutalma is. Azaz Latyagos elvárta, hogy a nő őt mint főnökét, mint szellemi kiválóságot, mint férfiszépséget szerelemből szeresse. De ha a nő nem állt kötélnek, akkor Latyagos máris odaültette a géphez, és egy próbadiktálást végeztetett vele. A boldogtalan nő lehetett akár bajnoknő is a gépírásban, ezen az öreg, szinkópás Remingtonon megbukott, és kétségbeeshetett az elemi képességei fölött is. Latyagos szinte szadista, inkvizítori kajánsággal élvezte, hogy a tüntetően lassú diktandójánál a nő ujjai hiába ügyeskednek a hibás betűk átütéseinél, s végül is ernyedten, csüggedten föladják a versenyt. Erre könnyű volt a nőt sajnálattal elbocsátani.

De ha a nő mindenképpen megfelelt, vagyis engedékenységet árult el mint szerelmi alany, úgyszintén hajlandó volt a szörnyű masinán a szinkópás előtanulmányokat megejteni és tönkretenni mesterségbeli tudását azzal, hogy hozzászoktatja magát ilyen képtelen ütemű kopogtatáshoz… a szerencsétlen teremtésnek akkor is megszámláltattak napjai a „Földünk” szerkesztőségében. Latyagos átlag három havonta sorozott gépírólányokat, és fordította őket idült szatiriázisának céljaira.

Természetes, hogy a Mártikával való kísérleti viszonya mellett is futott párhuzamosan Latyagosnak egy komoly viszonya is jelenlegi elég csinos gépírónőjével.

Mármost a Mártikával való atyai tettenérést annyira végzetesnek vette Latyagos, hogy még akkor éjjel, próba szerencse alapon, fölhívta azt a bizonyos másik irodalmi érdeklődésű hölgyismerősét, akit Mártika utódjának szánt. Mivel pedig a gépírókisasszony délután kettőig tartott hivatalos órát, tehát Latyagos új barátnőjével négy órára beszélt meg találkát a lakásán. Azért négyre, mert kettő és négy között a takarítónő jelent meg a lakásban. Ez volt a házirend.

És mindez mind szépen, mint kültelkeken mondják, vajon siklott volna. Csak azt hagyta ki számításából Latyagos, hogy az esti hűlés leverheti két csámpás lábáról.

Ez történt pedig. A bujkáló influenza a legalattomosabb kórok közé tartozik.

Latyagos, amikor reggel, vagyis háromnegyed tizenegyre délelőtt fölébredt, olyanfélét érzett, akárcsak saját maga elevenen kőszobrává kezdene válni. Nehéz volt minden nyavalyás tagja, borzongott, csikordult szinte minden íze, ha megmozdult. Gyomra émelygett, feje fájt.

Az esti lehűléstől legyen ez az állapot? Hiszen sem nem tüsszög, sem nem köhög, sem nem rekedt.

Ő mégiscsak így képzelte el az influenzát. Míg mostani gyalázatos közérzése csak általános, nyomasztó, kínzó bénultságban jelentkezett. És lelkileg is határozottan az öngyilkosságig való életutálatban.

Eh! Megpróbált kimászni az ágyából. Beleült a forró fürdőbe. Hát ez hatalmasat enyhített rossz kondícióján. Szinte úgy érezte, ki is kergette nyavalyáját.

Viszont amikor fölállott a fürdőkádban, egyszerre szédület húzott át agyán, és visszatottyant a vízbe. Ajjaj! Agyszélhűdés, szívroham, mi ez?

Latyagos, a gyáva fráter, most már komolyan megrémült. A felöltözést már meg sem kezdte. Szédelegve, karikákat hányó szemmel ment vissza nyoszolyájába.

Most aztán már érezte, hogy a takarója alatt láz kezdi remegtetni gyönge dongáit. Kitört rajta az influenza.

A gépírólány ott találta Latyagost ágyában. Neki is kulcsa volt a lakáshoz. Hát amikor belül volt már az ajtón, a kulcsot megforgatta a zárban, és kedves mosollyal lebbent a hencser felé.

Latyagos azonban nyöszörögve ábrándította ki a helyzet felől:

– Rém rosszul érzem magam! Azt hiszem, lázam van!

A kisasszony igen puha szívű kislány volt. Rögtön Latyagos mancsáért nyúlt, és pulzusát tapogatta ki. Majd fölkajtatta a hőmérőt, és Latyagos szájába dugta, a nyelve alá. Aztán gyorsan teát főzött rummal, és a tálcára, amin behozta, kombinált port tálalt föl Latyagosnak. Végül elszaladt telefonálni a Latyagos orvos barátjának és hűséges olvasójának. Mert a nagy ember egyre kutyásabbul lett. Nem is csoda! A lázmérő harmincnyolc-héttizedet mutatott neki a szájában délben. Hát estére még nagyobb hőemelkedés volt esedékes.

Dehogyis mozdult el a rendes gépírónő főnöke mellől a hivatalos idő után. Ott vett magához táplálékot papírból az ágya mellett és ápolta.

Amikor pedig a takarítónő is befutott, akkor ketten ápolták a lakás urát. Hozzájuk érkezett meg pontban délután négyre a Latyagos új barátnőjelöltje, Nóbel Nemere Kata, költőnő.

Végül az orvos is megjött. A vizsgálat megejtése után csak a hölgyek előzetes intézkedéseit hagyta jóvá. Mert hát mi a kutyafülét ismert egyáltalán az orvostudomány jobbat az influenza ellen, mint amivel házilag kuruzsolják ki? Feküdni kell, és izzadni kell. Kész!

A nagy ember estefelé tüzet fújt, hánykódott. Utána pedig elszenderedett.

Három ápolónője, miután mindent keze ügyébe készített, lábujjhegyen elosont tőle. De föltétlen számítottak arra, hogy az ápolónői tisztet másnap is vállalják a nagybeteg mellett.

Latyagost aztán álmából fölriasztotta valami téves csöngetés. Erre lekattantotta a villanyórát, hogy ne zavarhassák ki többé álmából és ágyából. A Varga Kettő ablakon való kopogása mégis felköltötte újra. De hát a levél Kahán Mártikától megért egy újabb fölriadást és ágyból kikelést Latyagosnak.

Visszafeküdve futotta át a levelet. És mindenekelőtt roppant elszégyellte magát a gyávaságáért és kishitűségéért.

Íme, az angyali Kahán Mártika rajongva, sóvárogva szeretheti. Neki van szíve vad örege ellen is, azaz vad örege durvaságára, odaajándékoznia magát szerelmének.

Latyagos szerkesztőnek, először életében, határozottan az elvileg megtagadott szerelem érzetei kerekedtek az állati érzékisége fölé. Egyetlennek kívánta Kahán Mártikát, és maradandóan egyetlennek, talán végleg egyetlennek.

Elvágta magát az ágyán, és boldog ábrándozásba merült. De nem arról, hogyhát hol van itt a szabad szerelem iránt szerte kérkedett elvszilárdsága? Szó se róla! Akárcsak egy vasárnapi regényfolytatás nyájas olvasója, a szenvedély, a hűség szépségéről álmodott Latyagos. Meg önnön feslettségéről és aljasságáról elmélkedett.

Jutalma, valószínűen a „vázomotorikus” alapon, három prüszkölés lett. Tudnivaló, hogy szokatlan érzelemhullámok különféle testi elváltozásokat idéznek elő szintén. Latyagosnál jótékony hatással jártak. A gyötrő, fenyegető száraz influenzájából a három bevezető tüsszentés közönséges náthát csinált. Aztán egész éjjel izzadt.

Másnap, ébredéskor, mintha valamivel könnyebben érezte volna magát. De azért gyönge volt, és ágyban maradt Latyagos. Legkellemetlenebbnek tarthatta állapotában azt, hogy folyvást trombitálnia kellett zsebkendőjébe orrából. Meg hogy még jobban berekedt. Alig suttogni bírt csak. De hát ő nem készült operaénekesnek, hogy hangszálai sorsa különösebben érdekelte volna.

Kahán Mártika, amikor otthagyta édesanyját a bridzsnél, tulajdonképpen nem akart a Latyagos kávéházának tájékára sem menni. De arra már nem volt elég lelkiereje, hogy föl ne hívja a kávéházat. Viszont megint csak óvatosságból, nem a bridzsszalont rejtő kávéházból telefonált, hanem egy körúti trafikból.

– A szerkesztő úr ma még nem jött be! – hangzott a telefonos válasza.

Mit jelentsen ez? Latyagos a szerkesztőségi órák alatt nincsen a kávéházban! Ez csak egyet jelenthet. A szerelmes levél marasztja őt otthon. Hátha hamarabb is ellátogat hozzá szerelme, mint a levélben jelezte?…

Mártikának ez volt az eszmemenete. És hirtelen számot vetett a helyzettel. Annak így is, úgy is ki van téve, hogy édesapja vagy édesanyja utána telefonálgat, akár most, akár később. A bridzsszalonba édesanyja távozta előtt visszatérhet!… Nosza hát! Vagy-vagy! Tessék dönteni! Megy a Latyagos lakására!… Mártika hirtelen egy taxinak intett.

Amikor már robogott vele, Mártika, bár még mindig, mindenre elszántan ült a taxi sarkában, de hát egészen nem tudta leküzdeni remegő izgulatát, szűzies szorongásait… Mégiscsak a teljes elbukása pillanatához közelgett most, ha mind közönséges megfogalmazásban veszi a helyzetet!

Kínosnak érzett minden pillantást már az utcán is, ameddig a taxit kifizette. Kellemetlen volt találkoznia akárki ismeretlennel is a kapun bemenet, a lépcsőn fölmenet, a ház rácsos, udvari folyosóján végigmenet.

De most már ott állt, elég alapos szívdobogást és némi fulladozást lenyomni igyekezve a:

„FÖLDÜNK” SZERKESZTŐSÉGE

nagy táblával és külön a kisebb Latyagos névjeggyel ellátott ajtó előtt.

És becsöngetett.

Hát akkor, rettenetes kellemetlen meglepetésére, Latyagos helyett egy dancs háztartási alkalmazott nyit ajtót neki. Mártika elvörösödött, és hebegne valamit. De a némber, ahogy közönyösen szemügyre vette őt, már meg is fordult, és az ajtót nyitva hagyva, megy be.

Ellenben az előszoba mélyéből egy ifjú, üde, elég csinos hölgy bukkan elő. Ez már határozottan firtató, elutasító, barátságtalan pillantással méri végig Mártikát:

– Latyagos úrhoz?

– Igen! Hozzá!

– Tessék!

Ez a nő, a gépírólány is megfordul, hogy maga után engedje be Latyagos szobájába. Amikor pedig Mártika már behatolt az ajtón, akkor még egy harmadik hölgyet is lát, méghozzá ismerőset. Latyagos társaságából ismeri futólag Nóbel Katát, és tudja, hogy szintén irodalmi becsvágyak üldözte társnője. Ott ül a Latyagos ágynak vetett pamlaga előtt, és ujjával fenyegeti:

– Pisszt! Elaludt! Hagyjuk őt. Nagy beteg!… Tessék! De hol is foglalhatna itt már helyet?

Valóban, az összes karosokon és székeken csüng és halmozódik valami női holmi, sál, kalap, kabátka vagy tálca vagy üveg… Mintegy már ez jelzi, hogy itt túl fölöslegesnek is tartottak újabb látogatót.

Hát az tény, hogy Kahán Mártika kevés ilyen undok és kegyetlen percet élt még át, mint ezek lettek.

Hiszen ahogy nők, éppenséggel szerelmes nők, vetélytársnők tudnak közömbös, sőt édes csiricsárézás ürügyén gyilkolódni egymás kedélyén!… Ó! Ó! Ó!

Már ahogy a susogó csicsergés megkezdődött közöttük:

– Hát maga nem is tudta, hogy ő beteg? Úgy jött föl?… Érdekes! – fordult Mártikához Nóbel Nemere Kata, talán a színművészet számára örökké utánozhatatlan, gonoszul ártatlan kifejezésekkel kísérve a célzások remeklése által szinte zenei művé változó hangsúlyát.

Ó! Ó! Ó!

Erre megszólal a gépírókisasszony Nóbel Katának:

– Hát maga sem jött föl tegnap másként! Én túlóráztam itt akkor is a szerkesztő úr ápolásával. És a takarítónő.

– Igen! A kisasszonyt találtam itt egyedül, a szerkesztő úrral, amikor feljöttem! – biccentett Mártikának, aránylag műveltségi fokához mérten elég finom élű gúnnyal a takarítónő.

A helyzetet Mártika nagyjában eltalálta. A két hölgynek Latyagos a szeretője. Esetleg a konyhaszolgálóé is. Még ezt is föltette róla. Nóbel Kata valószínűen már, a gépírólány még bírja a nagy férfiú kegyét. Most az ő személyében az igénylő is megjelent a vetélytársak szaporítására. Micsoda beszéd! Ez már vetélytársaság itt!…

Mártikában akkora mérvű undor kerekedett fölül, tulajdonképp nem is Latyagos és háreme, hanem saját maga ellen, hogy kis híja, föl nem ugrott, és minden jó modor és okosság fölrúgásával rögtön el nem távozott, hogy egyszer s mindenkorra rácsapja az ajtót erre a szennybarlangra.

Szerencsére győzött fölkavargó érzésein az ésszerűség, sőt némi kíváncsiság is.

Legelőbb is az jutott eszébe: legkisebb bátyja, Jenő, aki eleve is tudott a Latyagossal való flörtjéről, és ugyancsak nem helyeselte, mit szólna, ha itt látná őt? Jó, hogy Jenő még az irodalmi uzsonnáról távozott doktor bátyjával, annak kocsiján a vasútállomásra, hogy külföldre, egyetemére utazzék.

A rája való gondolás szállította mindjárt az ötletet Mártikának, hogyan vágná ki magát ügyesen a vetélytársnők karának gyanúsításai alól:

– Bátyám, Jenő, idejönne utánam mintegy negyedórán belül. Mivel itt adtunk egymásnak találkát! – jegyezte meg, csak úgy melleslegesen. – De hát nem is tudom, várjam-e be őt itt? Mert rettenetes ez a levegő. És ő legjobban az influenza fertőzettől fél.

Így Mártika! Azzal fölkelt.

De hát abban a pillanatban megmozdult ágyán a beteg, és fölnyitotta szemét:

– Mártika? Maga is eljött? Hát ez gyönyörű, ez édes magától! – susogta valóban, mert rekedt volt.

– Sajnos, már el is kell rohannom. Tudja, Jenő bátyám jönne ide érettem, és ő hogy fél a náthabacilusoktól. Ellenben, ha már fönn van, akkor lenne szíves ide adni nekem azt a kéziratot, amit este küldtem a lapnak. Bátyám kiviszi. Olaszra fordítják. Épp azért jöttünk magához. Azaz jöttünk volna! De ő még nincs itten.

Mártika úgy érezte, valami csodás szellem mozgatja nyelvét ezekre a szavakra. Sőt arcának vonásait is ilyen egyengeti, hogy tökéletes valószerűséggel hasson viselkedése mindenkire.

Latyagos persze elértette, miről van szó. Mártika fél, hogy levele valamelyik nőnek a markába jut itten. Valamiféle rossz filmszínész kifejezést erőltetett arcára. A tökéletes lovag, az ultraravasz diplomata, a szenvedő beteg egyesült ebben a kifejezésben, amikor susogta:

– Pedig elolvastam, és őszintén mondom, el voltam ragadtatva tőle. Persze, ha még jobb helyen közölheti!… Itt van!

A párnája alá nyúlt. Onnan vonta elő a levelet, és nyújtotta Mártikának.

De közben az egész jól fölépített komédia összeomlott. Még a takarítóné is nyilván látta, hogy ez a kézirat szerelmes levél, és nem más! A helyzet összeroppanásának mintegy durva visszhangjaként, a gépírónő a sarokból elkacarászta magát.

– Mi az? Szólt valamit? – emelte föl a párnáról főnöki szigorral a fejét Latyagos.

– Semmi! Semmi! – jött a válasz.

– Na azért! – ejtette vissza fejét Latyagos a párnára.

De hát mindez nemhogy oszlatott volna valamit Mártika számára a helyzet kínosságából, inkább még fölkavarta. Észrevehető zavarral hajtogatta bele a levelet retiküljébe, hogy közben keshedt, valószerűtlen hangon dadogja Latyagosnak:

– Köszönöm!… Nem haragszik!… Ugye? Isten vele! Viszontlátásra!

– Kezét csókolom! Pá! – emelkedett föl Latyagos a Mártika gyors és nagyon ügyetlenül mohó búcsúzására. És nem tagadhatta meg magától azt, hogy minden különösebb ok nélkül egy olyat nyögjön, mintha a búcsúra nyújtott karjának mozdulata fájdalmas nyilallásába kerülne.

– Legyen jobban! – kívánta erre Mártika. De már fordult is az ajtónak, egészen részvétlen arccal.

– Mikor látom? – akarta tudni Latyagos.

– Majd benézek a kaffába! – biccentett Mártika. Viszont az ápolónői karnak üdvözléséről teljesen megfeledkezve, kilibbent a szobából.

Távoztával aztán Latyagos amit lehetett, még elrontott a Kahán Mártika tisztességét illető látszatokon. Mintha mérsékelni sem akarná, hogy hisztériásnak tűnjék a jelenlevők előtt, fölkönyökölt, és kutyamód herregve vonta kérdőre gépírókisasszonyát:

– Maga mit mulatott itt, hogy ezt a hölgyet, a munkatársunkat zavarba hozza nekem? Az azt hitte, hogy velem való gáláns összeköttetéssel gyanúsítja. Micsoda szemtelenség ez magától?

– Én? Tán álmodik! – felelt kitérőleg, de töredelem nélkül és élesen a gépírólány.

– Ezt kikérem magamnak! – herregte Latyagos. – Utóvégre is micsoda alapon érzi magát jogosítottnak, hogy rendes munkatársaimat sértegesse? És karban vihogjanak rajta!

Hát erre már a gépírólány kitört:

– Sértegette őt a frász! Azt sem tudtam, hogy munkatársa magának! Nem szabad nekem nevetnem, amikor akarok? Mi címen tiltaná meg ezt is? Hát nem nevetség? Szeretem az ilyen munkatársat!

– Szerintem is egészen érthetetlen, szinte gyanús érzékenység forog fönn itt! – jegyezte meg a Latyagos másik munkatársnője, Nóbel Nemere Kata.

– És ezzel hálálja meg a szerkesztő úr nekem, hogy mellette maradok? – fordult háttal a szobának a gépírólány, és bámult ki drámailag az ablakon.

Mire Nóbel Kata is lesújtó pillantást vetett a betegre, így szólván:

– Ha nem haragszik, kijelenteném magának, hogy van neki valami igaza!

És a gépírólány mellé állott az ablakot vagy hát a szemközti egészen üres tűzfalat bámulni.

Ez a párbeszéd olyan gyorsan pergett le a Latyagos rovására, hogy ha akart volna, se vághatott volna közbe, éppenséggel ilyen hangja híjason.

Ámde e pillanatban a fordulatoknak eddigi néma figyelője, a takarítónő állt Latyagos ágya elé szemrehányó tartásban és kezdte:

– Így van, szerkesztő úr! Akik segítünk itt a szerkesztő úron, mert beteg, azokat fumigálja egy ilyen vacak affektáért, mint ez volt. Ah! Ah! Félt, itt ráragad a nátha, és az orrát fintorgatta, hogy büdös a szoba, pedig az a parfüm büdösítette be csak, ami áradt róla. Pláne, mikor előrántotta zsebkendőjét!…

Latyagos képtelen volt többé uralkodni magán. Kultúremberi mivoltát, társadalomfinomító hivatását feledve, vadállati ádázsággal csapott a paplanára:

– Elég! – ordította rettenetes magas falzettben. – Elegem van ebből a csiricsáréból. Takarodjanak el. Nincs szükségem semminemű szolgálatukra, semminemű vacak gyöngédkedésükre!… Pakoljanak!

– Na-na-na!

– Ez aztán szép!

– Piszok fráter! Rávall ez a viselkedés! – hangzott a női kar utolsó legsúlyosabb megbotránkozása a gépírókisasszony ajkáról.

Míg Latyagos őrjöngve csapott újra az ártatlan paplanra.

– Még itt vannak? Még itt vannak? – fisztulázta hozzá.

Azzal most már egy mukk nélkül, csupán ideges rángások és sötét, merev tekintet jelezte indulattal várta meg, míg a három ápolónő szedelőzködött, és gyilkos pillantásokat lövellve, valamint maróbbnál maróbb, kíméletlenebbnél kíméletlenebb, nyíltabbnál nyíltabb zokszavakat ejtve kivonult a szobából.

Mártika künn az utcán eltépte kettőbe, négybe, nyolcba, tizenhatba Latyagoshoz írt levelét, de óvatosságból még egy csatornaaknába is dobta a sok papírdarabkát.

Aztán édesanyja után ment a bridzsszalonba, majd vele haza, és otthon nekifeküdt egy új levélnek Latyagos számára.

Ez a levél csupa célzás volt, csupa mellébeszélés, és csupa magyarázkodás. Minden mondata akként szövegeződött, hogy: „Bárha én nem zárkózom el, mint előző levelemben is említettem, attól, hogy más embertársam teljes szabadságát respektáljam, viszont egyéni érzésem tiltakozása miatt, magam ellen, magam bántására nem hozhatok olyan áldozatokat…”

Vagy pedig: „Én koncedálom, hogy a szerelmi féltékenység bizonyos alacsonyrendűség jele, és nem ismerem el létjogát, ennek dacára amikor jóízlésem szól közbe, olyan helyzeteknél, amiknél én egész magamat viszem, minden érzésemmel a játékba, míg a másik fél érzéseit többfelé is osztogatja…”

Avagy: „Mégsem lehet elképzelni, hogy egy kapcsolatban az egyik fél részéről csak a szórakozás legyen az irányadó érzés, míg a másik részéről minden felelősség, kockázat, kiszolgáltatottság igénybe legyen véve…”

Mártika éppúgy súlyos idegkimerültségbe és az ezzel párhuzamban jelentkező hamis fölzaklatottságba firkálta magát, mint az előző levelénél. Még többször is tisztázta le a szabatosságmentes oldalakat, mint az első levelénél. Az összeszaggatott levélpapír egész garmadáit hordozta a vécébe, a vízvezetékszerelők örömére, mert csakugyan félő volt, hogy a kis üzem eldugul.

De végre is elkészült a másik levél is. És egyelőre az is az előbbi irigylésre méltó sorsára jutott. Azaz Mártika keblébe rejtette.

Másnap Mártika szokott napi programja után benézett a Latyagos kávéházába. És a nagy szerkesztőt ott lelte.

Latyagos még nem heverte ki nyavalyáját. Még láza sem szűnt meg. Legföllebb alábbszállott harminchét s néhány fok körülre. Szipogott, szortyogott, prüsszögött, orra-szeme vöröslött neki, köhögött. Szánalmas volt. Rekedtsége tiszta ugatásszerű. És hát meg is játszotta az önfeláldozót, a vértanút.

Amikor Mártika beült a társaságba, és elővette a levelet, melyet talán álszerelmes levél műkivonatának is lehetett volna nevezni, így szólt:

– Nem ülnénk félre? Elolvasnám ezt magának. Bizonyos kísérleti műfajt próbálok ki benne. Meghallgatná?

– Készséggel! – kelt föl Latyagos, és a kávéház úgynevezett baromkereskedő zugába vonultak. De a fölolvasást megelőzőleg Latyagos az utolsó stádiumban vergődő epedés tartásában így kezdte Mártikának: – Sejti, kirúgtam azonnal maga miatt mind a három arcátlan bestiát. Egy teát nem volt aztán, aki megfőzzön nekem.

– Ez kár volt! – ingatta fejét Mártika.

– Nem volt! Nézze, mit beszéljek? Sejtelmem sem volt addig, hogyan imádom magát. Amikor elment, egész este, egész éjjel, szavamra, egy fél gondolatban nem tudtam foglalkozni mással, mint magával. Ez valami egészen messzi, mondhatnám állati, tudat alatti szenvedély visszaütése bennem. Most már szinte félek tőle!

– Nincs oka! – ingatta bájos fejét Mártika.

– De igen! – folytatta Latyagos. – Ekkora mérvű, egészen eszelősségbe kergető érzést nem bír meg a napi elfoglaltságom. Mondjak egyebet? A lázam reggel meghaladta a hőemelkedésnek azt a fokát, aminél ki szabad kelni az ágyból. És itt vagyok!

– Sajnálom, hogy miattam történt, és éppen azt akarom mondani magának, hogy… De különben hallgassa meg, elolvasom, mit írtam ebben a levélben, mert tulajdonképpen nem is akartam többé találkozni magával. Szóval hallgatja?

– Tessék!

Egy órát vett igénybe a levélolvasás, a közbeszólásokkal, vitaszünetekkel, és egy másik órát tartott egy másik megbeszélés. Mártika őszintén és szelíden megmondta Latyagosnak, hogy teljesen kiábrándult személyéből, bár ez nem érinti változatlan becsülését, sőt ragaszkodását a szellemi nagysága, a kiváló szerkesztői és szervezői egyénisége iránt, amely randa porhüvelyében lakik. Latyagos ebbe nem akart belenyugodni. Oktalan és igaztalan női szeszélynek tartotta Mártika képtelen hangulatváltozásait. És küzdelembe bocsátkozott ellene.

Ezt a merőben meddő tereferét mintegy négy ellenőrző telefonhívás szakította meg. Egyszer Kahánné azért hívatta lányát a telefonhoz, hogy figyelmeztesse: fél hétre okvetlen utána jöjjön! Aztán édesapja hívta Mártikát, először azzal, hogy nem emlékszik, hova tette ebéd után ponyvaregényét, mert elkallódott valahová. Másodszor tudatta, hogy a regény megvan, Mártika ne aggódjék és tanakodjék magával miatta! Harmadszor, hogy telefonált-e már Mártika édesanyja Mártikának, hogy fél hétre okvetlen várja, mert haza azt telefonálta, hogy telefonálni fog!… Pokoli!

Mártikát végre is annyira kihozták a sodrából ezek a telefonok és a Latyagos orrszortyogásos, köhögéses, konok udvarlása, hogy kereken megmondta neki az igazat:

– Hát nem hiszi, hogy engem maga többé mint férfi nem érdekel?… Na ne nyomuljon hozzám! Ezt a föltűnő összebúvást máskor nem engedhettük meg magunknak itt a kávéházban…

– Jó! De ide figyeljen, Márta!

– Nem figyelek! Vegye el a kezét a karomról!

– Undorodik tőlem?

– Undorodom!

– És eddig?

– Mit tudom én?

– És eddig tűrni tudta, hogy megérintsem, nemcsak így? Sőt maga is kezdeményezte!

– Nem emlékszem! Hagyjuk ezt!

– Én nem hihetem, nézze, hogy ez végleges! Semmi jel sem vallhat rá, kivéve a mai ingerültségét!

– De ne közeledjék, és ne tunkolgasson!… Mindentől független is, dől a lélegzetéből a bacitömeg. Ez illatnak sem a legkellemesebb, és az ujjai is ragadósok a náthájától… Kár egyáltalán még jobban elundorítania személyétől, mint már úgyis…

Ó, borzalmasan kemény szavak! Ilyen csupa puhaság, csupa édesség, csupa buja álmot keltő, csábos, bűvös tündér ajkáról, mint Kahán Mártika.

Latyagos rémesen kínlódott.

Ezt a forró, odaadó ajkat szinte fitymálta már, ha naponta odakínálta magát neki! Most, hogy elesik a hozzáférhetőségétől, most riadhat rá, milyen szenvedés a nélkülözése!… Jaj! Mit játszott el?… És éppen akkor, amikor hol tartott már ennek a bűbájos női csodának az engedékenységében!… Latyagos rémesen kínlódott lelkileg, és szipákolt, trombitált, borzongott, tüdő-sípolt, köhögött, nyavalygott testileg.

Máskor is támadtak már a kávéházban nézeteltérések közöttük. De azért következett aztán a séta, hol a Duna-parton, hol a Városligetben, hol a Margitszigeten, hol a Zugló külső telkein, vagy azért bújtak el kis korcsmák mélyébe, eszpresszókba, hogy a szerelmes játékocskáik, cirógatások, csókok, összetapadások minden ellentétet elsimítsanak köztük… Az ám!

Most fél hét előtt öt perccel Mártika búcsúzott. De így:

– Nem kísérhet el, értsen meg! Legföllebb, ha azt is akarja kockáztatni, hogy eztán soha, sehol ne találkozhassam magával. Észlelhette a délutáni ellenőrző telefonokat… Éppúgy figyelhetnek innen elmenet is!…

Mit lehetett Kahán Mártika ésszerű, de mégiscsak szívbe csikaróan rideg elutasítása ellen tennie Latyagos őszerkesztőségének?

Egyedül kutyagolt haza. Útközben találkozott egy régi hölgyismerőssel. Ez életének még abból a korszakából volt, amikor bizony csak szabott árú ölelések jutottak osztályrészéül. Ez a hölgy, akkor még sokkalta üdébb, kezdő utcalányka volt. Nehány év alatt kissé már összelöttyedt, összevánnyadt. Latyagos akkoriban hosszú ideig némileg lelki kapcsolatban is volt vele. Majd később kikerülte, elfordította róla tekintetét. Csakis a lány tartotta egyoldalúlag a régi, kedves barátságot. Most is ő jött csüggedetlen mosollyal Latyagos felé.

Hát ezúttal Latyagos kegyesen észrevette őt. Sőt el is kísértette magát a nővel egy darabon. Csakis azért, hogy elmesélje neki, na egy kicsit beleköltve a tárgyilagosságba: micsoda átkozott szerelmi bonyodalmak martaléka!…

És az utcalány meghallgatta őt. Méltányolta gyötrődéseit. Még tanácsokat is adott a kibontakozásra. Majd azért sem haragudott, hogy Latyagos elég érdesen utasította el egy átmeneti nászi órára való ajánlkozását…

És a női hűségről gyártanak élceket!

Kahán Mártika és Latyagos nagyon megnyirbált összeköttetése talán mégis állandósult volna. Csakhogy következő szövevényes esetsorozat ártotta magát közbe.

Negyednapra rá Varga elvégezte a villatelken a munkát. Ha valami remekbe készült el, hát ez a munka az volt. Varga Kettő még saját adminisztrációjában megjavította a telekhez vezető utat is. Kövecses homokot lopott egy szomszédos épülő ház udvaráról, és kosarakkal az útra hordta, ott elegyengette, ledöngölte. A villatelek viskója körül is pompásan kiirtotta a burjánt, gizgazt, és azt is megszórta homokkal. Az ojtványokból megtakarított mésszel kimeszelte a viskó homlokzatát. Ugyancsak az építkezéstől lopott a bontási anyagokból két ablakot, és azokat beillesztette a viskó deszkával beszögezett ablakkereteibe.

Kahán maga vette át a helyszínen a munkát. Meg volt elégedve?

Elkápráztatta őt az a becsületes iparkodás, gondosság, túlmunka, amit Varga telkébe fektetett.

A napszámokat megpótolta az átadás napjával. Egy üveg pálinkával. Azonkívül, nem sok felelősséggel, a következőket helyezte kilátásba az öreg Kahán Varga Kettőnek, mintegy a jutalmak koronájául:

– Hallgasson rám, Varga! Ez a telek már nem soká marad így üresen. Mink magunknak akarunk ráépíteni egy kis családi házat, és ide vonulunk feleségemmel, a nagyságos asszonnyal. Még a legkisebb fiam végezi iskoláit. Az is doktorátust tesz. És a kislányomat adom férjhez. Akkor mink, öregek, egyedül maradunk. Ide költözünk erre a gyönyörű kis telekre… Nade, mi érdekli magát az egészből? Hát nekünk itt is szükségünk van megbízható és a kertben szakértő emberre. Akkor magát vesszük ide házmesternek a telekre. Itt a kezem rá!

Úristen! Hát csak el kell képzelni, hogy Varga Kettő a legfeketébb nyomor és koplalás legfenekéről először munkát kap, aztán viceházmesteri állást nyer, most meg hamarosan előtte ragyog a házmesteri tisztség egy úri villában, kényelmes szegődvénnyel, paradicsomi helyen, aranyszívű emberek szolgálatában!…

Ezt a rohamos boldogulást, emelkedést már igazán csakis templomian áhítatos megilletődéssel fogadhatta Varga Kettő együgyű lelke a Kahán Béla nagyszeszes képviselte Jóságos Gondviseléstől.

Az az év igen-igen sanyarúnak ígérkezett a szegény karimunkás népre. A gyárak további elbocsátásokat hajtottak végre. A lézengő munkások tömege akkorára hágott, és ínségük oly félelmetes mérveket öltött, hogy az állam, a főváros kénytelen volt kiterjeszteni jótékonysági üzemeit. Teméntelen népkonyha nyílt meg és virult. Ingyenkenyér, ingyentej osztogató zugok szaporodtak, szaporodtak egyre.

A Csudavárban már a második munkáscsalád került leépítésre a gyárától. Mit tegyen, mire rendezkedjék be ilyen szerencsétlen, legjobb körülmények közt is napról napra tengődő segédmunkás pereputty?

Miután megkíséreltek mindent, hogy munkát találjanak, de nem sikerült, hát csakis a tarháláshoz meg jótékonysági akciókhoz folyamodhattak, a bűnözésen kívül. A családfőn kezdve a legkisebb porontyig, rongyos szatyrokkal és csorba lábasokkal ingyenebéd, ingyenkenyér, ingyentej és minden más könyöradományi intézmények látogatásával telt napjuk.

A sors gúnyja gondoskodott róla, hogy tulajdonképpen az ellátás tekintetében nagyobb bőségben poszogtak ezek a szegények, mint amikor keservesen dolgoztak a betevő falatjukért. Förtelmes gondjaik csak a lakbér és ruházkodás terén ölték őket. Máskülönben a henyélésben, zabálásban meg is hízhattak, ha ügyesen, élelmesen, mozgékonyan nyüzsögtek a jótékonysági intézmények körül.

Megesett, hogy a laza ellenőrzés felől olyanok is eltartatták magukat a jótékonysággal, akiknek nem volt rá különben jogcímük.

Tulics Juci és nagyanyja természetes, hogy szintén igénybe vették a népkonyhát, ingyenkenyeret, tejet és minden mást. Sőt a kocsisék is, a viciék is, a szakmunkásék is ugyanúgy rákaptak a könyörfőztekre, cipókra, ruhákra, cipőkre, mint a teljesen mentségtelen tarhás, csürhe nép. És aztán a kényszerű vagy kényszerűtlen potyázásra való lehetőség összehozta ezeket az árva lelkeket. Megsúgták egymásnak: hol micsoda rohanható meg! Összetartottak a közös martalóckodásban. Állandó szomszédolás folyt, üléseket tartottak, és mint a kültelkeken nevezik egymás támogatását, falaztak egymásnak a hatósági éberség kijátszásában.

Aznap éppen, amikor Varga Kettő a háziúrral a villatelekre vonult ki a munka átvételére, Juci végigszomszédolta a Csudavárat, és bekukkant hozzájuk is az egyik segédmunkásné és lakója meg annak valami lógósa. Ez egy kétes pofa volt, leginkább valamiféle zsebmetsző lehetett, mely foglalkozás űzőit Rajzolónak keresztelte el a külváros tájnyelve.

Varga Kettő nem nagyon rajongott általában ezekért a csudavárbeliekért. Ezt a lógóst pedig egyenesen nem szenvedhette. Ezeknek az embereknek vakmerősége, szabadossága, erkölcsmentessége a modorukban, hol mulattatta őt, hol riadalmakat gerjesztett benne.

De mert Tulicsné és Juci a visszavonásig, összekoccanásig szívesen közösködtek velük, hát Varga, lehetőleg magának félrehúzódva, elszívelte a társaságukat.

Amikor hazajött, kezében az ajándék pálinkásbutykossal, Varga Kettő nem tartotta szükségesnek, hogy az egész társaság előtt dobra verje a háziúrral való csevegését.

Csak arról számolt be, hogy a háziúr a mai munkaátvételnek a fél napját is egy napszámba vette, és áldomásnak kiutalt neki a konyháról egy üveg gugyit.

– Tán ők is ihatnak velünk egy kortyot! – fejezte be előadását Varga a vendégekre utalva, és az asztalhoz telepedve, arra rakta a pénzt, pálinkásbutykost. – De én előbb falnék valamit, mert kiesik a bélem az éhségtől! – tette hozzá.

– Itt van, kész az ebéded. Még meleg. Mink már kajoltunk! – hozta Juci párja elé az ingyenkonyha egészen rendes föltétes főzelékjét, amiért délben odajárt. Majd ezt firtatta: – Másról nem értekeztetek?

– Majd azt később!… – dünnyögte Varga nejének jelentősen, s két pofára csámcsogott tovább.

Mire a Rajzoló gúnyosan jegyezte meg Jucinak:

– Zárkózott jellem! Nem hajlandó nyilatkozni. Előbb kiürítteti a termet!

A segédmunkásné és lakója elröhögték erre magukat. Sőt az időközben szintén átszívódott segédmunkás is kacagott velük.

– Mi az? – esett erre párjának Juci, rosszat sejtve. – Tán visszavonta a vén piszok a viciséget?… Vissza?

– Dehogy! – rázta fejét tele szájjal Varga. – Még egyéb is van, jobb is! – szólta el magát akaratán kívül, és hogy elkenje, hozzátette: – Tizenötödikétől rendben van. Holnap én a vicivel és a házfelügyelő úrékkal, te meg a vicinével mindent átveszünk, szeméthordást, negyedpénzt, az úrék lakását… Mindent!

– Hát nem csap be a vén kujon? Nem is hittem! – jegyezte meg Juci megnyugodva. – Igyunk hát erre!

Töltött mindenkinek a pálinkából, és ittak. Közben a Rajzoló észlelhetően ugratásnak mondta:

– Jól benyaltátok magatokat! Jól kitúrtátok Csicskáékat! Nem vagytok olyan kis dacosak, mint ők!

Varga Kettőt már az is ingerelte, hogy ez a Rajzoló, kétségkívül régi keletű bizalmasság alapján, a tegezést alkalmazza föltűnően Jucival szemben. Belemordult:

– Túrtuk a maga öreganyját! Hallja-e!

A Rajzoló erre szánakozó pillantást vetett rá.

– Viccelek, édesapukám! Maga csak kajáljon, és ne hadováljon közbe. Mert látja, megfúl, kis falusi vadvirág!

Vargának a falat cigányútra tévedt torkán. Nagyot köhintett. Az étel kiprückölt szájából az asztalra. Aztán fuldoklóan köhögött.

Hát ez újabb, fokozottabb derültséget támasztott. Juci pedig közben nagyon is mentegetőzésszerűleg mondta:

– Hát tréfán kívül, Csicskáék még most sem tudják elhinni, hogy őket majd nélkülözhetik a háziúrék, és mást raknának a helyükre. Én aztán pusziszkodásban állok most is velük. Csicskánéval pláne. De Csicska is kamel engem, már ahogy ő… szóval a maga módja szerint…

A Rajzolónak már két élce sült el eddig. Benne volt. Most tehát megjegyezte Jucinak:

– Nannne!… Tán valami új figurát ad le neked a Csicska?… Ez az, hogy a maga módja szerint kamel téged?

Irtó, harsogó röhejben tört ki a társaság. Még Tulicsné is vigyorgott, bár nem tudta, micsodán? Ezen pedig külön is mulatni lehetett.

Csak Varga Kettő állt értelmetlen a vigalommal szemben. Legföllebb azt figyelhette meg, hogy Juci, bár igyekszik belehangolódni a társasággal a kacagásba, azért kicsikét el is vörösödött, mint akinek rovására vigadnak.

Már ezt nem tudta tűrni Varga a Rajzolótól. Nyersen, hangosan ordította bele a zsivajba Juci felé:

– Min röhögtök!… Na mondd? Mi az, amin röhögnek? Mondd?

– Áhh! Mit érted te! Hagyjál élni! – legyintett bosszúsan Juci.

De Varga Kettő most fölugrott, és egyenesen a Rajzolónak indult.

– Mondjad csak még egyszer, mit mondtál?

Most már visszás helyzet támadt. A társaságnak újabb anyagot szolgáltatott volna ugyan a nevetéshez a Varga Kettő buta kérdezősködése. Viszont ismerték őt már annyira, hogy ha kijön a sodrából, nem tanácsos a vele való kukoricázás.

A Rajzoló is némileg nyavalygós pökhendiséggel vigyorgott Varga képébe.

– Hallhatta, mit mondtam! Mit akar többet tudni?

Vargát semmi esetre sem szerelte le a Rajzoló válasza.

– Azt akarom hallani, mit mondott? – ismételte, bele a Rajzoló képébe. – Micsoda figura…?

– Ülj le! Nem tartozik terád! – rikoltotta, éppen újabb töltés közben, Juci Vargára.

Mire a rajzoló, még mindig nyakig lubickolva az ötleteskedésben, visszaröhögte a Varga képébe:

– Juci-Juci taníthatja ki magát az összes figurákra, nem én! Mit jön ellenem, mint egy riadókészültség?

Hát erre még vadabbul robbant ki a vihar. Varga Kettő pedig valami felemás indulatkavargásban, medveszerű esetlenséggel tappogott, hümmögött, révedezett. Nehéz forgású agykerekei már földolgozták annyira a helyzet mibenlétét előtte, hogy a vigalom tárgyát neje előéletének ledérkedései adják. Többek között köztudomású lehet ezzel a Rajzolóval való félrelépése is. Talán a vici is osztozott ugyanakkor Juci kegyeiben? Ezen kacagnak?

A Rajzoló rettenetes közel volt ahhoz, hogy Varga Kettő a pofájába másszék. De hát tétovázott. Mert Juci mint hangadó, nem kívánta, hogy afféle fonák szünet keletkezzék a csevegésben, meg valahogy a Varga kedélyének is más irányú hullámzást akart adni. Szigorú tárgyilagossággal förmedt hát rá:

– Mindenbe ütnéd a csőrödet, csak amire kíváncsi vagyok, az elől kukulsz meg! Mit tárgyaltatok még?

– Tárgyaltunk bizony. Örülhetnél neki, ha tudnád! – kottyant ki erre Vargából. Mert a megbutulásai, okumlálásai perceiben mindent ki lehetett belőle szedni, amit különben nem tartott közlendőnek.

– Hozzak harapófogót, hogy kihúzzam belőled? – csapott rá Juci.

– Hát a kertben, a villatelken, mert olyan csinosan végeztem el a rendezést, a háziúr kezet adott rá, hogy ha megépítteti a villát, akkor engemet visz ki oda házmesternek.

– De bele is telhet még az építkezésbe egy-két-négy-öt-hat-tíz-tizenegy év! – élcelt rendületlenül a Rajzoló.

– Maga jobb, ha betartja a száját! – szólt rá Varga fenekedően a Rajzolóra. Mert az, miután senkit nem kerített meg többé szavai szellemessége, hát mintegy saját hahotázása túlharsogtatásával csinált nekik önműködő propagandát.

– Na-na-na! – intette le Juci Vargát. – Holnap költözünk tán oda a villába? Mikor lesz az kész? És nem maszlagolt már egy háziúr olyan szerencsétlen búgónak, mint te, hogy féláron dolgoztassa? Igaza van, ha valaki kiröhög, hogy mellre szippantsz minden maszlagolást! Kezet adott rá a háziúr neked négyszemközt? Attól még olyan „alma lehet neked a leves”, hogy a szemed kopog!… Hát ez volt az a nagy dumálnivalód velem?

Varga meghunyászkodott ugyan kissé. De már a visszafojtott indulatok motoszkáltak erősen a begyében.

Dühös lett, hogy folyvást oktatják, és most is mindenki, Juci is helyesel jótevőik, a háziúrék elleni becsmélkedésnél, holott az ajándék pálinkáját fogyasztják éppen. Itt-ott hogy kitört: hagyjanak békét neki! mi közük az ügyeihez? takarodjanak az öreganyjukba!!

De megint Juci lépett közbe:

– Na! Miért nem nyitod ki a szádat? Jelezte valamikorra az építkezést? Idén? Jövőre?

Varga úgy érezte, lelkiereje utolsó szemerkéjébe került, hogy megfékezi magát, és szinte csikorduló szájizmokkal kezdi:

– Hát izé… a fiára hivatkozott, hogy az is doktor legyen… Meg ha legkisebb lánya, Mártika kisasszony férjhez megy. Akkor az öreg háziúrék egyedül költöznek a villába. De az építkezést tán az idén, tán jövőre kezdik azért előre… Ennyit tudok!

– Szóval nem linkel ő! – vette védelmébe Vargát a Rajzolóval szemben a segédmunkás. – Kár pimaszkodni minden szavánál. Veled kevésbé tárgyalna így a családi ügyeiről. Akárhogy röhögsz! A hülyeség és linkség nem soknak imponál!

A Rajzoló határozottan leszorult Vargával szemben a szóvivőségről. A munkásné és lakója is komolyan helyeseltek. A Rajzoló nevetése elfanyalodott.

Ekkor Juci újabb kört töltött a pálinkából, és hirtelen nagyon fölélénkülve, így ragadta magához a szót:

– Hát ezt a kis szajhát aztán hamar fogják ők elsózni valakinek. Most is rajtakapta az apja a babájával, és olyan zrít csapott, hogy még! De ő murizzék! A lánynak az bliktri! Mi az hogy? Dafke, másnap a pali lakására ment!…

– Üjja! Üjja! Honnan szoptad ezt ki? – kottyant be a Rajzoló erővel szerepelni akarva. – Te csak úgy tudod elképzelni: minden lány vőlegényének sort állanak a tanúk bizonyítani, hogy ők szűznek találták, amikor kikezdték?

Varga Kettő feszülten, idegesen figyelt a Rajzoló közbeszólása alatt. Ő akart belerikoltani a Juci aljas fecsegésébe, hogy kímélje azt az édes, jószívű kislányt, a háziúrék Mártikáját! Ha gazdagok is, ha kizsákmányolók is, nem lehet szavuk ellenük, hiszen csak jóval voltak tőlük, a nyomorgás aljáról kaptattak föl általuk!

A Varga Kettő idegessége uralta az egész társaságot. Senki sem nevetett a Rajzoló hitvány élcelődésén. Mindenki tudta, hogy Jucinak babái közé tartozott, sőt az elsők közé, akiknek Juci még érintetlennek játszotta meg magát. De micsoda ízetlenség ez itt, a gyermeke apja előtt hánytorgatni?

Juci megrökönyödése villámgyors szóáradatba oldódott. A Rajzolónak fordult:

– Muszáj beleugatnod mindenki dumájába? Vakulj meg úgy, hogy nem láttam a szememmel azt a levelet, amit a háziúrék lánya írt a szerkesztőnek, hogy lefekszik neki, a lakásán?… Na?

Varga Kettő már fölugrott. Már Jucinak ugrott, és száját betapasztotta egyik kezével, a másikkal a Rajzolót ragadta mellbe, összefogott ingével, kabátjával, és megrázta:

– Verjed a pofád, ahun akarod! Innen kotródj el!

Azzal supp! Nekilökte az ajtónak a Rajzolót. És még nagyobb lendülettel kivágta az ajtón.

Összevissza sikkangatások kavarogtak. Juci, a segédmunkásné kárhoztatták Varga tettlegességét, a lakó szintén fölhördült. De a segédmunkás vastag hangja a Varga jogai mellett foglalt állást:

– Hát itt a saját lakásában fog pofátlankodni?… Megkapta, ami járt neki!

Érvek pro és kontra, aztán a helyzet némi általános megtárgyalása következett még. A vendégek szedelőzködtek. A butykos úgyis kiürült.

A Rajzoló egyenest a viciékhez ment át.

Először nem sok érdeket keltett beszéde. Mert bevezetőnek elsorolta a Jucival való sorozatos kalandjainak és azok anyagi ellenszolgáltatásainak kissé meg is nagyított történetét.

A vici egy ószeresnek tajkolt holmikat. Fő foglalkozása ez volt. Éppen unta már a Rajzoló handabandáját, és arra készült, hogy a Varga példájára barátságos távozásra szólítsa, mert útjában van!

Hanem a Rajzoló akkor tért át egyszerre a tulajdonképpeni pletykára. Márhogy a jelenlegi tizenötre való fölmondás a háziúrtól nem ijesztés többé, mint több azelőtti! Vargáé a viciség, és feleségéé a Kahánék nagytakarítása!

Csicska erre már fölugrott a székéről.

Felesége éppen Kahánéknál nagytakarított aznap hajnaltól. A vici át akart rohanni rögtön a feleségéhez, hogy csapjon akkor oda rögtön parkettarongyot, beeresztőt, mindent, ha tizenötödikétől nem ők a vicik!…

– Na, várjon csak! Ne pucoljon el! – állt a vici elébe a Rajzoló, és föltárta előtte, mintegy ráadásul, a háziúrék lányának leveléről, a szerkesztő lakásán történt találkájáról való tudósítást, hogy így fejezze be éles logikájával: – És ha Juci, ez a piszok ká, látta a levelet, akkor csak ők lehettek a kisasszony postásai… Nem gondolja? És ha maga ezt fújja be a vén zsidónak, akkor a parasztot rúgja ki, nem magukat!…

– Igaza van! – fogadta el kegyesen a vici az állása visszaszerzéséhez való remek tanácsokat! – Gyerünk hát! Majd elintézzük őket! Maga beülhet addig egy fröccsre itt a szögleten. Vendégem persze. Majd odajövök.

Ezzel elindultak. A vici a Kahán lakásba és a Rajzoló a sarki csapszékbe.

Csakhogy a vicit tökéletes csalódás érte Kahánéknál. A felesége, amikor előhívatta őt az előszobába, már maga újságolta neki a megváltozhatatlan fölmondásuk hírét:

– Kár volt mégis ugrálnod, én azt mondom! – vélekedett a viciné. – Több jóval voltunk ezektől, mint bárkitől.

A viciből erre izgultan böffent ki:

– Ide hallgass! Én megtudtam, hogy a kislány a szerkesztő lakására jár, és Tulicsék viszik a leveleket neki. Hát ha ezért se rúgja ki őket, és nem tart vissza engemet vicinek? Akkor nem érdemes csak arra, hogy köpj ide neki a lakására… Eredj csak be, és add elő neki, amit mondtam. Ha kell, tanút hozok rá, hogy Juci kérkedett vele: ő olvasta Mártika levelét! Itt a Rajzoló!…

– Hű! Ez nem marhaság! – kacsintott kajánul ura szemébe a viciné. – Sepeteltek valamit a házmesterék is, hogy a kisasszonytól bevonatta apja a kapukulcsot. A cseléd is kibökkentette nekem, hogy az úr murizott a kisasszony esti farsangolásáért…

– Menj már, és ne pofázz annyit! – lódította nejét a vici.

Az öreg Kahán éppen akkor tette le a telefonkagylót az ellenőrző fölhívástól. Mártika a kávéházban ült. Mártika fél hétre édesanyjáért megy. Fél nyolcra már itthon vannak. Fél kilencre szüleivel indulnak egy úri családhoz vacsora utáni feketére. Sőt az úri családnál ott van az a Salgó nevű fiatalember is, akit, ha Mártikának esetleg megtetszik, és Mártika őneki, akkor lehet csevegni gyors és komoly egybekelésükről is. A fiatalember már zongorázott és énekelt édes, könnyű kis dalokat, és Mártika is fölolvasott két költeményt ugyanezen úri család ugyanilyen vacsora utáni estélyén. És Mártika egy szó vonakodást nem ejtett most ellene, hogy ilyen szép, családias kimaradásra szüleivel tartson. Máskor? Máskor Mártika undorral és csakis kényszereszközök alkalmazásával volt néha elcipelhető ilyen vacak, polgári összejövetelekre.

Ilyen körülmények között vállalkozott arra a viciné, hogy loncsos munkaöltözékében betolakodjék a háziúr dolgozószobájába, és mint a család régi jóakarója, kötelességszerűleg előadja neki, miben sántikál Mártika a Tulics Juci és párja segítségével.

Az öreg Kahán szörnyű bosszús lett a viciné közléseire. Dehogyis a teljes hitelük miatt! Hanem hogy egyáltalán szóbeszéd tárgyává válhat kislányának erénye, ilyen ronda, prolinép száján! Viszont észrevehette, hogy ennek tisztán maga az oka. Ő mozgósította a házmesteréket és a házicselédséget Mártika ellen első, ostoba indulatában. Hát ez lehiggasztotta az öreg Kahánt, és fölvetette vele azt a kesernyés, gunyoros hangot, amit üzleteinél használt leginkább:

– Ugggyan kérem! Ilyenekkel jönnek maguk nekem elő Tulicsék ellen? Levelet vittek a lányomtól, egy lapszerkesztőnek? Na mondd már! Most is ott ül a lányom, sajnos, ezekkel az alakokkal a kávéházban. De este nem marad ki, azt igenis megtiltottam neki, éppen ilyen szemtelen ráfogások kikerülése végett. Fölbontották a levelet, és elolvasták Tulicsék? Ezt a nokedlit maga nyelesse le mással! Hogy egy levélbe egy úrilány direkte beleírja, hogy egy ballépést akar tenni, és ezt annak küldi el, akivel folyton, naponta érintkezik? Hát csípje meg csak maga, Csicskáné, a tenyerét, és ébredjen föl, hogy micsoda marhaságokat karattyolnak össze maguk. Sőt bátor vagyok figyelmeztetni, hogy szüntessék be ezeket a beszédeket, mert többel kötik be!… Megértette?

– Hát én csak elmondtam, nagyságos úr, amit hallottam!

– Hát maga csak ne mondja el az összes buta pletykákat, amiket hall… Menjen csak dolgozni!

Paff! Valósággal az történt, hogy ennek a kis párbeszédnek a folyamán nemcsak önmagát győzte meg az öreg Kahán a viciné tudósításainak teljes képtelenségéről, hanem magát a vicinét is.

A viciné ingerülten ment haza. Nagyon hibáztatta urát, hogy túlzott kapzsiságból elveszteti vele is a háziúrék kiadós támogatását. És ilyen ostoba szóbeszédnek ugrik be, hogy mindkettejüket még jobban cégérezze.

Erre a viciné a lakásuk ajtóját zárva találja. Csicska még a sürgős és most kétszeresen fontos munkáját is hanyagolja!… Hol lesz? Csakis a csapszékben.

Odarontott.

Hát tényleg, ott leli Csicskát Csicskáné, amint már kínaiul beszél a negyedik fröccstől, és olyan szemenszedett, ürülék-alakkal pajtáskodik, mint a Rajzoló. Ettől ered hát a Mártika–Tulics pletyka is?… Azt a kutya!…

A viciné rájuk csapott. Összecsaptak.

Ordítva tálaltak ki mindent az egész csapszék mulatságára. A szomszéd kisemberek, akik idejártak, mohó érdeklődéssel hallgatták a gazdag háztulajék megtévedt kislányának, Kahán Mártikának esti sétái, szerkesztők lakásán való találkái hangos emlegetését.

Végül pedig összeverekedtek. A viciné esett neki a Rajzoló hosszú fürtjeinek, és kirántott belőlük egy jó pamatot. Csicska felesége ellen pajtását védte. Neki egy szódavizes üveget csapott a fejéhez a felesége.

Hajjajjaj! A rendőr véletlen arra járt. Fölírta mindhármukat közcsendháborítás, közbotrány okozás, hatóság becsmérlése címén.

A csapszékből az utcán végig a rendőr kíséretében támogatta haza Csicskáné tökrészeg, ordítozó férjét. A Rajzolót, miután ő szidalmazta legjobban a rendőrséget, és be sem volt jelentve a Csudavár albérleti lakói sorába, a rendőr bevitte az őrszobába, hogy előállíttassék a kerületi kapitányságon.

Világos, hogy az egész csetepaté lefolyása több kerülő úton eljutott Kahánékhoz. A sarki hentes elmesélte a házmesternének, úgyszintén a fodrász a házmesternek, ezek elmesélték a Kahánék szobalányának, az a szakácsnénak, a szakácsné Kahánnénak, és Kahánné férjének.

De éppen az öreg Kahánon tört meg a pletykahullám. Ő volt a kozmás abban, hogy Mártikának szerencsétlen esti kimaradását a szerkesztővel egyáltalán megtudták a házbeliek. Ő kellett tehát jelentéktelennek deklarálja a vici és viciné Mártikájukat cégérező mulatását, a felesége szemrehányásaival és mindenkivel szemben.

Hogy a Mártika körül zajló botrány mégsem maradt következmények nélkül, azt egészen más oldalról, egészen más személy okozta.

Nóbel Nemere Katának már több nyíltan bevallott viszonya volt. De átmeneti, futó kalandra nem kaphatta meg őt senki. Ezt ő maga állandóan mint lazíthatatlan erkölcsi elvét hangoztatta.

A Latyagossal való előzetes telefonbeszélgetés során is, Nemere Kata kereken kijelentette, hogy semmi kifogása az ellen, hogy már másnap Latyagosé legyen a lakásán, de ez az egyesülés aztán csakis huzamosabb természetű lehet, ezt kiköti!

Latyagos ebbe belement. Még a viszonyuk hónapjait is megállapították okvetlen háromban, amely idő után kölcsönösen további hónapokra egyeznek meg, vagy szétmennek. És Latyagos ezután dobta ki Nemere Katát lakásából, Kahán Mártika miatt.

Katát rém dühítette ez az eljárás.

Ő nem járt a Latyagos társaságába a kávéházba. Vagy csak nagy ritkán, kikerülhetetlen alkalmakkor fordult meg ott. Nemere Kata zeneimádó volt, műkedvelősködött maga is, zenészekkel érintkezett legtöbbet, minden hangversenyen jelen volt. Latyagosékat pedig csakis a betűk varázsa tömörítette össze.

Mármost Nemere Kata Latyagos elleni jogos bosszúból a következő üzelmekbe bocsátkozott.

Kahán Márta Olaszhonban tanuló legkisebb bátyja, Jenő, bensőséges barátságot tartott fönn egy zenész jó barátjával. Többek között havonta leveleztek is. Hát Kata ennek a közös zenész barátnak mesélte el többek között:

– Én szemtanúja voltam egyszer a Kahán Márta egészen hülye züllöttségének. Meglátogatom Latyagost, amikor nagybetegen fekszik. Erre teljesen váratlan és hát már nem is gyanús, de világos szándékkal betoppan Kahán Márta. Azt hazudja, persze vérvörösen, hogy a bátyjának, Jenőnek is a Latyagos lakásán adott találkát. Mire a Latyagos gépírónője, aki ápolására túlórázott, nyíltan elröhögi magát. Sőt a Latyagos takarítónője is úgy viselkedik, mint akinek hasonló köze van Latyagoshoz. Tisztára kékszakálli jelenet, képzelheti… Kahán Márta zavartan el a balfenéken. Latyagos ordít, ahogy rekedten tud, és kidobja szemtelenkedésükért két áldozatát, a gépírólányt és a takarítónőt…

Így számolt be Nemere Kata a közös jó barátnak. És aztán széljegyzetszerűleg fejtette ki a továbbiakat:

– Tudja, azt én megértem, ha egy mai lány nem zárdaszüzeskedik. De annyira kelljen neki süllyednie, hogy egy közismert, aljas szoknyavadász rongy kis tyúkjai sorában legyen egy szerény eset, és ilyen jelenet után is további érintkezést tartson fönn vele?… Hát ha ez nem minősíthetetlenül buta dolog? Akkor semmi! Részemről azt hiszem, hogy ká kötelesség volna például a Márta bátyjának, Jenőnek írni, hogy mégiscsak be kellene avatkoznia ilyen buta helyzetbe a húga érdekében!…

Ez az! A közös zenész jó barát bizalmasan megírt mindent Olaszhonba Kahán Jenőnek. Kahán Jenő pedig szórul szóra elhitt mindent. Hiszen jól ismerte Latyagost, viszonyaival, elveivel, kávéházi társaságával, mindenestül.

Azon nyomban nekiült, és előbb egy okos, kedves, tapintatos levelet fogalmazott édesanyjának. Tartalma az volt, hogy bár ő mai fölfogású és nem nagyképű fiú, mint édesanyja is tudja, de viszont Mártika húga, mint Pesten mondják, annyira belepistult abba a nyomoronc Latyagos szerkesztőbe, hogy valamit nagyon tapintatosan és nagyon ügyesen mégis tenni köllene, hogy Mártika ettől az alaktól elszakadjon, vagy legalábbis a túl bizalmassá fajult barátkozásuk ellenőrzésében történjék valami…

Noshát!

Akkor Kahán Jenő elővett egy másik levélpapírt. Arra minden különösebb szövegezési gond mellőzésével Latyagosnak írt.

A levél érdekes kitételei közül talán kiemelhetők a következők:

„…ajánlom neked, te disznó, hogy hagyd ki a húgomat ronda aszfaltbetyári üzérkedéseidből, mert hülyére pofozlak!…”

Továbbá:

„…figyelmeztetlek, Latyagoskám, hogy amennyiben egy büdös mukk, egy fél mukk ebből a bizalmas sorokból a mocsok szádon át valaki fülébe jut, nem véve ki húgomat se, akkor összetörlek prézlivé!…”

Aznap reggel, amikor a két levél Budapestre érkezett, egészen véletlen undorító idő volt. A fagyosszentek alaposan kitettek magukért. Havas esővel, szélviharral hasadott a rózsaujjú hajnal és a reggel, a délelőtt még fokozottabban dühöngő fergeteget zúdított a világra. A Duna annyira áradt, hogy már-már a parti villamosforgalmat fenyegette. A körutakon minden második fát kitörte részben vagy egészben a vihar. Halálos szerencsétlenségek hírét hozta a lapok déli kiadása. Egy öreg anyókát egyszerűen levegőbe emelt a szél, és a Dunába csapta szegény fejét.

Kahánné, amikor megkapta a postát, és átfutotta Jenő fia levelét, sikeresen letagadta az érdeklődő Mártika előtt, és bevitte férjéhez.

Kahán Jenő meglehetős tekintélynek örvendett szülei előtt. Bár kicsikét őt is fertőzöttnek tudták az ifjúságot megmételyezett koreszméktől az öregek, de felényire sem tartották őt olyan megkótyagosodottnak, mint Mártikájukat.

Az öreg Kahán erősen megdöbbent a levél olvastán. Még azt az eszelősségét is föladta a hatása alatt, hogy a kislánya fényes nappal egy kávéházban nem tántorodhatik meg jó erkölcseiben.

– Édes fiam! – mondta feleségének. – Én már mindent fölteszek a Mártikádról. Van abban valami, hogy az ember, ha rosszról van szó, nem eszelhet ki olyat, hogy a valóság túl ne licitálná. Mit tudhatni, hogy ez a szerencsétlen nem talál a könnyelműségének kielégítésére egy olyan helyiséget, ahol a telefonhívásra azonnal értesítik őt, és így egészen nyugodtan szórakoznak azzal a sötét gazemberrel délután öt és hét között? Jenő utóvégre szintén tagja ennek a – szót se találok rá, milyen – társaságnak, és ha ő figyelmeztet bennünket, akkor már baj van!

– Gondolod? – hüledezett Kahánné. – Hát hogyan segítsünk ezen a szörnyű dolgon? Mert utóvégre ez a fontos!

Kahán Béla több pillanatig szinte egy hindunak is mélységes önkívület hatalmába látszott kerülni. Majd hirtelen ilyen furcsa hadarásba kezdett:

– Pillanat, pillanat, pillanat, megvan! Megvan, pillanat, megvan, pillanat, pillanat, megvan. Kitaláltam!

– Nos? – várta Kahánné. – Mondd hát, édes szívem!

– Itt nálunk rettenetes az időjárás. Tavaly pont így volt. Te is emlékszel?

– Én? Igen! – felelte bizonytalan Kahánné. Mert annyira nem bírta követni férjének a beszédtárggyal össze nem függő megállapítását az időről, hogy egyelőre egy kis hibbantságot tételezhetett föl csak róla.

– Akkor Márta követelőzött tőlünk, hogy ő el akar utazni Abbáziába, mert ő hallotta: az Adrián a tavasz a legszebb, és inkább lemond a nyári Lidóról, ahová a családdal jönne! Én erre tiltakoztam, és le is fújtam az egész tervét. Duzzogott? Duzzogjon! Emlékszel?

– Igen-igen! – értette meg végre Kahánné urát.

– Arról volt szó: ki kísérje el őt Abbáziába? – folytatta a vén Kahán. – És egyedül, egy serdülő lány, tengeri strandolásra? Ez egy kicsikét kényes volt nekem, bár akkor még igazán bíztunk benne, ha emlékszel?

– Szóval elengednéd most? – akarta tudni Kahánné, és máris helyeselt: – Okos, okos! Eltávolítani őt.

– Így lesz! Én kísérem el magam. Te pedig esetleg telefonálsz rögtön Salgó Edének, hogy hova utaztunk, és ha tud időt szakítani az üzlettől, szívesen veszem, ha lejönne szintén utánunk, akár csak pár napra!

– Értelek! Ez remek!

– Na és most a legfőbb! Majd az ebédnél én mindjárt megpendítem az ügyet, mégpedig úgy, hogy két hónapra utazunk el rögtön, akkor a nyúl is kiugrik a bokorból.

– Kiugrik a nyúl? Beszélj világosabban.

– Ha Márta vonakodik most az utazástól a tavalyi nagy abbáziázhatnékja dacára, akkor ebből aztán biztosat tudhatunk arról, hogy ezzel a szerkesztővel tényleg összeszűrte itt már a levet. És én nem állok akkor jót magamról… hogy… hogy…

– Béla! Béla! Én azt mondom, az indulatoskodásod vezet a legrosszabb dolgokra! Ezt az ügyet nyugodtan, vigyázva kell elintéznünk.

– Hát rendben van! Hívjad csak Mártát ide. Rögtön kisül, hogyan tiltakozik az elaljasodott, szemtelen, elkapatott kölyök! De egy szót se neki előzetesen!

– Jó, hívom! – fordult ki Kahánné. És Mártika szobájába ment.

Éppen egy áldatlanul hosszú szabad verset tákolt össze Mártika a „Földünk”-nek. Ötödször másolta le már. Az idegfáradtság enyhe szimmetromániát fejlesztett ki elméjében. Abban nyilvánult, hogy az es betűvel kezdődő sorokat nem bírta bennhagyni a versben. Az ef és az em betűk kellették magukat. Meg a ká-k. Az er-rek, mint az es-ek, úgyszintén az en-nek valami iszonyatot ébresztettek Mártikában mint sor-, sőt mint mondatkezdő betűk is.

Mártika ideges volt a háborgatásért. Anyjának szóval is kifejezte bosszúságát. És édesapja is láthatta jól arcocskáján, amikor bejött.

Annál nagyobb meglepetést okozott, hogy Mártika az abbáziai kora tavaszi fürdőzést kitörő örömmel fogadta. Mint utóbbat már csak a legritkább esetekben, édesapja nyakába szökkent, összecsókolta, ujjongott, és akár tüstént csomagolni akart.

Hát ez egészen paffá tette az öreg Kahánt feleségestől. Micsoda szerelem, szenvedély, micsoda titkos légyottozás legyen ez azzal a szerkesztővel, ha kislányuk ilyen boldogan rúgja föl egy hosszú, édesapai ellenőrzés alatt maradó utazásért?

Az öreg Kahán már kezdte sajnálni magában ilyen kettőzött nyaralás költségeit, illetve az utazás által elhanyagolt üzleteinél meghatványozódó kárát. De Mártikának már semmiképp sem illett volna visszaszippantani ajánlatát. És ott volt még a Salgó Ede, a vőlegényjelölt véletlen odatoppanása is!

Hogy mégis kihasználja a Mártika érthetetlen örömét, hát az öreg Kahán egészen szükségtelen nagyképűsködéssel így szólt:

– De egyet kívánok tőled, kislányom. Utazás előtt már nem mégy abba a társaságba!

– Megtehetem! – egyezett bele egykedvű vállrándítással és szülei csodálatára ebbe is Mártika.

Holott még nem is tudta, micsoda rémek és kétségek és dühök martalékának veti oda ezzel a Jenő bátyja szörnyű levelének birtokában elcsapott barátját, Latyagost.

Varga Kettő minden előzetes kétséget agyonbunkózva vált be új tisztségében, a viciségben. De alaposan rá is vetette magát.

Azelőtt bizony megesett a Kahán bérpalotában, hogy a kikötött takarítások időközeiben összeszemetelődött az udvar, a lépcsők, és napokig csurgott egy-egy vízvezetéki csap. Meg több efféle megróni való dolog fordult elő elég gyakorta.

Most? Varga a kikötésen fölül is összejárta a házat, vigyázott minden hibára. Micsoda beszéd?

A Csudavár szomorú ápolatlanságára is kiterjesztette gondját Varga Kettő. Nemcsak az udvart takarította, porondozta csinossá. Hanem Kahánné engedelmével veteményeskertet kerített el az udvar hatalmas területéből. Ágyásokat csinált paszulynak, paprikának, káposztának. Napraforgót ültetett kerítésképpen a kertje köré. A vackorkörtefát beoltotta nemes vajonccal. A vad belekenyérfákat, amiből három volt a telken, megnyeste, a tövüket megkapálta. Még a hulladék gerendákból és deszkákból, jóreménység fejében, egy disznóólat és föléje rácsos tyúkketrecet is ácsolt össze saját használatra. Fúrt-faragott, lótott-futott egész nap Varga Kettő, hogy magát új pályáján kellőleg hasznosítsa.

Kahánnénak aztán egyenesen kegyencévé tornászta föl magát szorgalmával és becsületességével.

Az öreg Kahán zsugoribb volt feleségénél. Távollétében aztán Kahánné kielégítette jótékonykodó hajlamait. Ebből az új viciék élvezték az oroszlánrészt.

Jucinak eleve úgy kellett volna bevonulnia szegénységi bizonylattal a szülészetre, hogy ott házimunkával törleszti le a betegágya kezelési számláit. Kahánné elküldte vele a szobalányt, és kifizettette a lebetegedés összes költségeit.

Tulics Juci aztán minden baj nélkül, szinte percek alatt megszülte gyerekeit. Ikret szült. Két fiúcskát. Varga Kettőt többen látták, hogy hazajövet, amint nagyanyósának mesélte Juci babázását, hát egyszerre ugrált-tapsolt, és a könnyeit csorgatta az atyai örömtől és büszkeségtől.

Kahánné az ikerszüléshez újabb babakelengyét guberált elő kimeríthetetlen padlásraktárából. Majd ugyanonnat egy-két porontynak is elég széles babakocsit hordatott le Vargával.

Végül pedig igazán szép cselekedettel tett tanúságot Kahánné jó szívéről.

Kahánné egy nap, a csudavári pöcegödrök és a nagybérházi kerti locsolásról értekezve Varga Kettővel, a hivatalos eszmecseréjük után, magáncsevegésbe bocsátkozott.

Aznap volt esedékes a Varga ikrek anyakönyvi bejegyzése. És hát Varga elszólta magát Kahánné előtt, hogy őt nagyon fájdalmasan érinti az, hogy Juciját hidegen hagyja, ha két kis porontya nem kerül a szent keresztvíz alá a templomban, és bizony ő maga az anyakönyvi hivatalos iktatás ellenére addig pogánynak tartja két kisfiát, amíg a keresztelőmedence előtt a pap nem hinti meg őket vízzel, és látja el a szentelt olaj kenetével!

Kahánné helyeselt Vargának. Szintén roppantul elítélte Jucija vallási közönyét. Mire Varga neje mentségére akarta hozni, hogyhát Juci azért is idegenkedik a gyerekek egyházi keresztelőjétől, mivel még nem is az ő neje hivatalosan, és a lelkész bizonyára megrója majd ezért.

Ezt aztán még jobban nehezményezte Kahánné:

– Jaj, Istenem! Hát nem lett volna szabad össze nem kelniök a kicsikék születése előtt. Hiszen így törvénytelenek! Ez kihat majd az életben való elhelyezkedésükre is. Az emberek bizony kikapnak mindenki legkisebb hibáján, még ha nem is ő maga tehet róla. Hát minek nem esküsznek meg?

Varga rettenetesen elvörösödött, és nehezen hebegte mentségükre:

– Hát nagysága kezét csókolom, a télen jobban evett minket a nyomorúság, mint a kivert kutyát… Az iratokra… a magaméira is költség volt… míg beszereztem a falumból. De már Juci… ha előteremtettünk az ő irataira is keservesen néhány fillért, ő elizélte… halogatta mindig, hogy összejöjjünk törvényesen is… Mert ő így is bízik énbennem, hogy én el nem játszom a becsületét… Hát mindig ő majd, majd, majdolja el inkább a kiadás miatt a meghütölésünket…

Kahánné majdnem a hangos elérzékenyedésig meghatódott a Varga hebegésén. Kicsit elcsuklott a hangja is, hármat is nyelt, míg válaszába fogott:

– Majd ezen én segítek! Mennyi volna szükséges, mindenestül, hogy egybekeljenek anyakönyvileg és egyházilag is?

– Hát kéne vagy… vagy… vagy.

Kahánnénak egyszerre enyhe szigor küszöbölte ki megilletődését, és nyomatékosan, tagoltan ezt mondta Vargának:

– Nézze csak, Varga fiam! Magának ezentúl jobban, jobban, sokkal jobban a sarkára kell állania nejével szemben. Maga arra is gondoljon, hogy maga egy felelős alkalmazást tölt be nálunk, és előfordulhat valami, hogy nagyon is elbírálják azt, milyen a családi élete… Még miránk is rossz fényt vethet, hogy eltűrjük maguknak ezt a balkézről való viszonyt… Hát most maga nekem rendszabályozza meg a felesége laza gondolkozását, és én csak magán keresztül intézem el az ügyüket… Tehát maga elszámol nekem minden fillérről, mit költött… Most itt adok magának egyelőre húsz pengőt… Ez elég lesz?

Varga nem bírta el szívének boldog elfacsarodását. Elpityeredve omlott rá Kahánné kezére, és összemaszatolta könnyeivel.

Kahánné pedig még a kiadásokra való előleget megszerezte azzal is, hogy férje ruhatárából kiválasztott Vargának egy teljes öltönyt, úgyszintén a maga viselteseiből Juci számára egyet, hogy illően jelenjenek meg világi és egyházi egybekelésükön.

A nagy termetű, pohos Kahán ruhájába két kis termetű Varga Kettő belefért volna. A nadrágot legföllebb hóna alá köthette, hogy még úgy is meg ne tapossa a végét. A lötyögéséről nem is beszélve. A kabát pedig? Ajhaj! Az meg amikor Varga Kettő fölvette, és leeresztette két karját, hát lelógott legalább tíz centit az öklein túl.

Ezt meg kellett csináltatni, szétszedetni, újra szabatni.

Volt egy tajkoló szabósegéd albérlője a szomszéd házmesteréknek. Egy öreg mókus. Már Tulicsnak is foldozott, fordított, alakított ez. Tulicsné tehát azt ajánlotta: meg kell ezzel alkudni a ruhaalakításra.

És valóban zökkenő nélkül lebonyolódott minden. A házmesterpár és a másik két jobb sorsú lakó vállalta a Vargáék házassági tanúságát, úgy az anyakönyvvezetőnél, mint az oltár előtt.

Még egy szerény, piknikes alapú vacsora is lezajlott lakodalomképpen a házmesterék lakásában, az esküvő után. Táncoltak is a rádió cigány- és dzsessz-zenéjére. Az estély főattrakciója pedig az volt, hogy Juci nyilvánosan megszoptatta a vendégek előtt két kebléről egyszerre két fiát.

A templomi keresztelőt is ily ünnepi keretek közt tartották meg. Azon Kahánné maga is szerencséltette a társaságot megjelenésével. Félkomasági ajándékul húsz-húsz pengős, tíz évig kivehetetlen takarékpénztári betétkönyvet ajándékozott az ikreknek. Varga Kettő számára pedig minden adománynál becsesebbet, végleges alkalmazást szerzett Kahánné vejénél a szesznagyárudában, egészen tisztességes heti díjazással, a keresztelő emlékére.

Hát igen! Aki látta aztán, hogyan vonul vasárnaponként, finom angol szövet ruhában Varga Kettő és ugyanolyan jó minőségű kelmékben, a törvényes hitestárs önérzetével Tulics Juci, az Ég kettőzött áldásával, ikerjükkel, tolva a csinos gyerekkocsit… hát igazán azt vélhette volna róluk: legalábbis jobb középosztálybeli pár, a Zugló nagy százalékban kopott, rongyos népe között.

És Varga Kettő csak azt fájlalta, hogy nem tárhatja föl másként, mint levélben tanyán maradt övéinek föllendült sorsát. Holott lelki üdvéből heteket odaáldozott volna, ha a tanyai pereputtya szemtől szembe szemlélheti őt mint rendes fővárosi polgárt.

Beszéli minden regény, hogy a vágy, a szenvedély, ha tárgyat talált magának, ahhoz való vak és vad ragaszkodása drámai mozzanatokba sodorja. Kevésbé említik a regények a személytelen, önmagukban is hatalmas hullámzatú érzéseket. Vagy ha igen? Legalábbis enyhe megrovással érintik.

Kahán Mártikát, az egészséges, ifjú lányszívében zsibongó vágyak meg tudták keríteni olyan hatodrendű férfipéldánynak, mint Latyagos. Áttörtek lelkében erős lakatokkal lezárt ajtókat, kielégülésük felé. Eltökéltették vele, hogy felelőtlen nászban átengedi gyönyörű lényét, remegő érintetlenségét egy olyan göthös majomnak, mint Latyagos… És akkor a bálvány ledőlt előtte. De hát az az érzés, ami feléje hajtotta, dehogyis senyvedt el ezzel együtt! Dehogyis! Csakúgy lobogott minden ízében, mint előbb. Sőt még fokozta emésztő voltát az, hogy már eltökélte lecsillapítását.

Mindezt az öreg Kahán nem hagyta ugyan ki egészen a számításaiból, csak egyszerűen rossz szisztémával kalkulált. Kihagyta például a görbe út kedvéért az egyenest. Pedig az esetleg jobb lett volna. Jobb lett volna, ha egészen nyíltan megmondja Mártikának, hogy az abbáziai előnyaraláshoz esedékes egy fiatalember társasága, a Salgó Edéé, akinek személyét, úgy vette észre, valahogy elszívelte Mártika, néhány együttlétük alatt.

És ez így is volt. Salgó Ede, úgy mint férfi, egészen tűrhető, sőt rokonszenves volt Mártikának. Hézagos vagy más oldalú műveltsége alig vont le ebből. Modorát szerénységében, simaságában is elég talpraesettnek találta. Külsejére nézve éppenséggel megnyerő volt Salgó Ede. Elegáns, kisportolt alakja ellen kifogást egy divatlaprajzoló sem tehetett. Amellett jól beszélt két európai nyelvet. Másfél évig élt külföldön, főleg Párizsban.

Szóval, az öreg Kahán egészen okosan azt tette volna, hogy amikor beültek a trieszti gyorsnak a második osztályába, és Mártika gyönyörű szemét valami bágyatag, sóvárgó, unott, szenvedő borulattal jártatta a kocsi ablakán át a távolban, a századikszor hallott atyai bölcselkedések, élcek, tanácsok, történetkék hallgatása közben… hát ha az öreg Kahán esze és szíve sugalmára hallgat, inkább azt közölte volna vele: nézd, gyermekem, a közeli napokban sokkalta jobb társaságod lesz a Salgó Ede személyében, mint a mostani, atyádé, egy vén, totyakos, divatból rég kiment szempontokkal teli öregé.

És aztán azon lett volna az öreg Kahán, hogy Mártikája minden lépését őrizze a Salgó Ede megérkeztéig. Igen bizony!

Akkor egészen biztos, hogy másként történik minden. De nem! Az öreg Kahán ahhoz ragaszkodott, hogy olybá tüntesse föl a dolgot: ennek az utazásnak semmi más célja, mint kiragadni kislányát, szemefényét abból a méltatlan és egészségtelen légkörből, amiben Budapesten kevereg, és főleg elszakítani őt egy lehetetlen barátságból vagy flörtből, vagy hát ördög tud már kiokoskodni, miből is?…

Ötvenszer legalábbis elismételte Mártikának különböző változatokban azt a biztatást, hogy:

– Majd én nem lógok rajtad, ne félj! Majd itt mulatsz, táncolsz, strandolsz, kirándulsz, bridzselsz, és amit akarsz, mint más úrilányok. Én nem sajnálom tőled a szórakozást, sőt jobb szeretem, mint amikor a hátadat görbíted, és a szemeidet rontod ostoba irkafirkák mellett, meg olyan társaságban forogsz, mint… Szóval, amilyet rendes emberek, mint mi is, a hülyék és csirkefogók és éhenkórászok gyülekezetének tartunk. Naná, majd másnak! Még fogsz te vigadni azon, hogy valaha ilyen környezetben mozogtál! Mert akad elég rendes gyerek a társadalomban, amit úgy ostorozol, azoknak a hülyéknek a befolyására… Szóval rendes fiatalemberek akadnak, akiktől dehogyis tiltalak!…

Mártikának nem akadt semmi ellenvetése ezúttal édesapja világnézetével szemben. Hagyta az öreget érvényesülni. Legtöbbször azt sem értette, mit vartyog. Csak mint az ének érte dobhártyáját az édesapja nem sok változatú és hát a Carusóéhoz sem hasonlítható hangrezgése.

Abbáziában az első szállóban béreltek polgárilag szerény, harmadik emeleti, egymás melletti, két szobát.

Jobbról mégis egészen előkelő szomszédjuk akadt. Bizonyos báró Betzőzdy őméltósága. Egy magyar fiatalember, úgy huszonöt-harminc év körül. Balról egy förtelmesen csúf, rozoga, de siralmasan megifjított szerb asszonyság lakott. A modern kozmetika valósággal dzsingiszkáni diadalokat ült személyén, leginkább a koponyahalmokra emlékeztetően. Fölvarratta ráncait nyakán, arcán, sőt hát gyaníthatólag majdnem csitris öltözéke takarta más testrészein is. Haját vörösre föstette. Erős belső nyögdécselések közepette fiatalosan vickándozott, selypegett, nyájaskodott, kacérkodott. Röhejt és iszonyatot támasztott.

Ezzel a banyával és a báróval megismerkedtek Kahánék első nap. És csak jellemző, hogy a nővel Mártika, a férfival pedig az öreg Kahán.

A vacsoránál együtt ültek. Vacsora után együtt vonultak a szálloda keleti kéjodúnak álcázott bárjába.

Kahán maga biztatta Mártikát, hogy perdüljön táncra őméltóságával, és érezze jól magát, mintha ő ott se volna.

Hát Mártika táncolt a báróval.

De tánc volt ez egyáltalán, amit ez a fiatalember művelt? Nem! Ez a hideg eleganciának és a forró bujálkodásra való bujtogatásnak mozdulatokkal végzett remeklése volt. Mártikát ellenállhatatlan gyöngeség lepte meg minden porcikájában, hogy ennek a különben szűkszavú és kimért modorú fiatalembernek mindentodaengedően omoljék az izmos karjai közé.

Amint ez a báró hosszú, erős ujjait lenge estélyi ruháján át, tánc közben, csupa tökéletesen kiszámított véletlenből a Mártika karcsú derekán váltogatta, és ahol váltogatta!… Meg ahogy, meg amikor véletlen súrlódott, nyomódott hozzá a kifogástalanul szabályos tánc közben!… Meg ahogy a lélegzete a szerelmes önkívület lihegését mímelte tánc közben, bele a Mártika fülébe!… Mártika számára egyszerűen a gyönyör olvatag bódulatába omlott össze az egész erkölcsi világrend.

A bárból néhány csigalépcső vezetett egy kis dézsás délszaki növények körítette teraszra. A langyos tavaszi éjben több pár vonult ki szellőzni ide. A terasz édes hangulatvilágítása épp elég diszkréten homályló zugot hagyott a pálmák közt bizalmas suttogások alkalmának.

Egy ilyen árnyfolt mélyébe vitte Mártikát táncosa. És ott egy mukk nélkül egymásba omlottak. A báró ugyanazzal a példás ügyességgel vagy szakavatottsággal vagy gyakorlattal esett Mártika ajkának, amihez oly szükségtelen a szó. Mártika pedig teljes aléltságában engedte át ajkát, és viszonozta a fiatalember csókját.

– Akar bejönni hozzám aztán? – kérdezte szinte ijesztő természetességgel a báró Mártikától két reszkedelemes csók között.

– Talán! Meglátom. Apuskámtól félek! – suttogta Mártika.

– Várom! – szorította meg erre karját a báró. Majd szinte ridegen, okosan hadarta hozzá: – De most gyorsan gyerünk be, és üljünk az öregekhez. Mulattassuk őket. Csak hadd igyanak ők! Ez a maskara nő is. A bólé gyönge lőre. Koktélt kérünk. Iszunk mi is. Nem? Hát gyerünk!

Mártika csakis helyeselt, és csakis a báró rendezkedésére mozdult.

A bárban az öreg Kahán már majdnem elaludt a bársonylócán a szintén laposakat pislantó és gyűrűkkel rakott ujjai mögött ásítozó szerb banya társaságában. A báró nyomban táncba vitte a szerb nyanyókát, és szinte érzékfölötti beszéd volt hunyorgása Mártikának, hogy tartani, tartani, fölélénkíteni apuskát, húzni az időt, koktélt rendelni és rummal fröccsentett feketét!

Erre a befolyásra Mártika maga előtt is bámult lelketlenséggel pacskolta meg idegösszeomlásnál tartó örege arcát, és ujjongta:

– Ó, tudod, be fönségesen érzem magam? Ó, tudod, milyen hálás vagyok, hogy elhoztál Pestről?… Azok közül! – tette hozzá tisztára ördögileg.

Hogy az öreg Kahán ereje utolsó maradékával éledjen föl ernyedtségéből, és belemenjen a vigasság folytatásába, konyakozott-feketézésbe, koktélezésbe, akármibe… Úgy van! Egy bosztonkeringőt is táncolt lányával, valósággal anakronisztikus lötyögéssel a dzsessz dobütésekkel háromnegyedelt zenéjére, amit egyenesen az öreg kedvéért rendelt a báró, merthogy csak régi táncot tudott lejteni az öreg.

Fizetésig félhullára készült el a vén Kahán, nemkülönben a szerb nénike is. Ezzel szemben a liftben a báró utolérhetetlenül jól színlelte a kissé pityókos, de annál jobban összeroppant egyént. Egyenesen kikényszerítette az öreg Kahánból, hogy a mai nemzedékek hamaros lejáratú erejére célozgasson, és a régi világ fiataljainak háromnapos-hároméjes helytállóságát emlegesse, tűzvonalbeli hőstetteivel elegyen.

A szerb mamuska vonult szobájába elsőnek, mint illik. Aztán Mártika, hogy tüntetésszerűen forgassa meg belülről a kulcsot szobája ajtózárjában.

Az öreg Kahán még hajókirándulást beszélt meg a báróval másnapra. Így a viszontlátásra búcsúztak el.

De hát mintegy félóra múlva Mártika igenis visszaforgatta csöndesen, izgalomtól fulladozva szobaajtója kulcsát. És igenis hálóköntösben átsurrant a báróhoz. Az eleve, biztosra ment. Nyitva hagyta neki szobaajtóját résre.

És aztán Mártika igazán elenyésző teketóriával a báróé lett. Talán el is alszik az oldala mellett, ha a báró nem serkenti szobájába térésre.

Másnap ébredéskor azért elég élénk bűntudatot, sőt elég heves önutálatot is kellett leküzdenie Mártikának. Az életében beállott fordulat mégiscsak nagyobb megrázkódtatást jelentett erkölcsi énjének, mint elvileg vélekedett róla. A fényes nappal józanságát, tárgyilagosságát nem bírták el olyan egyszerűen a történtek. Mártika lehunyt szemmel hevert sokáig ágyán, és nagyon kínlódott. Agyában egyetlen gondolat feszengett: hát tényleg elbukott visszavonhatatlan? Hát tényleg végleg odatartozik a mind közönségesen züllött teremtéseknek nevezett némberek sorába?

És micsoda képtelen körülmények közt bukott el! Hát ez valóban így is megtörténhetett? Szinte hinni sem tudta!

De vajon lesz-e elég ereje, rugékonysága, vállalni a következményeket?

Délben hajókirándulásra mentek. Az idő gyönyörű volt. A tengerpart a ragyogó napködben olyannak tetszett, mint a tündérálom. A hajóról delfincsapat játékát figyelték meg egészen közelről. A csöpp tengerparti faluban, ahol kikötöttek, madárfészekszerű, sziklatetőre épült kis osztériában ebédeltek. A kilátás egyként szolgált onnan a parti hegyekre, a tengerre és a kanyarodó tengerpart gyönyörű tájképére.

Mártika kedélyét a kirándulás egészen helyrebillentette. De valahogyan csak közvetett vonatkozásokban. Mintha vidám társasága közepette úgy érezte volna, hogy: ej, hiszen a köznap egyáltalán nem rendezkedik be a lelki rémek kibogozására! Hiszen a köznap önmagában is csupa csalás, ámítás, külszínesség, csupa önzés durva vagy kíméletes érvényesítése mással szemben, esetleg más rovására.

Ez a megvigasztalódás azonban nem terjedt ki odáig, hogy azt az igézetet is visszaadja Mártikának, amiben elbukása estéjén leledzett.

A bárót rettenetesen közönséges, jelentéktelen, üres fejű, műveletlen alaknak látta a nappal hangulatában. Sőt egyenesen valószínűtlenségeket fedezett föl a viselkedésében, modorában… A szerb vénasszonyt még inkább elbírta mulattató pipiskedésével. Az egész kiránduláson végig így is szakadtak két párra. Kahán a báróval, Mártika Mocsidlovitsnéval társalkodott. Így hívták a szerb banyát.

Az öreg Kahán jókedve mutatkozott közöttük a legkimeríthetetlenebbnek, legfönntartástalanabbnak.

Visszatérett a szálló portása sürgönyt adott át az öregnek. Szövege következő volt:

Az öreg Kahán aránylag elég gyatrán játszotta meg Mártikának az örvendetesen meglepettet. Ölelgette, ráncigálta, hátba pufálta Mártikát:

– Mit szólsz? Salgó megtudta anyuskától, hogy ideutaztunk. És szintén lejönne. Mi az, hogy szívesen vesszük? Még egy fiatalember, aki szórakoztat! Árthat ez? Azonnal telefonon beszélek anyussal, hogy csak nosza, nosza, küldje Salgót minél előbb.

Mártika az első szempillantásban tisztában volt az utazás Salgó Edével kikerekített egész csinálmányával. De egy kis meghökkenést leszámítva, inkább örömére, mint ellenére volt neki is ennek a rendes pesti ismerősének közbejötte.

Az öreg Kahán a közeli postahivatalba akart sétálni, ahonnan legjobban telefonálhat, vagy sürgönyt adhat föl nejének. Mártika fáradtnak nyilvánította magát, és fölment szobájába kissé pihenni, Mocsidlovitsné és a báró kíséretében.

Amint Mocsidlovitsnét lerázták, a báró szobájának kicsapódott ajtójába rántotta be Mártikát, és vadul csókolózni kezdtek nyomban.

Ez természetesen az éjjel történtek jogán és folytatásukképpen történt. Mártikának annak ellenére, hogy az utolsó pillanatig, amíg a báróval egyedül nem maradt, és az hozzája nem ért, határozott ellenérzületei sarjadtak csak iránta… most nem volt ereje a tiltakozásra. Az érzékiség akkora lázával tudta megtölteni minden ízét a fiatalember puszta érintése, hogy előzetes ellenszenvei pillanat alatt szétfúvódtak, és már csak elbírhatatlan gyötrelmek sorát jelentette volna számára, ha megtagadja magától ezt az olcsó nászt, és kitaszítja magát ebből az egész csúf varázslatból.

A báró bevonta őt fényes nappal a szobájába. Mártika nem tudott ellenállni neki. A vörösen lángoló késő délutáni napsugarak özöne világította meg ölelkezésüket.

Aztán Mártika, megint csak a báró okos intelmére, szobájába surrant. Gyönyörre csigázott érzékeinek utórezgései is képesek voltak rá, hogy minden aggályt feledtessenek vele, hogy semmit se bánjon könnyelműségéből.

Cinikus kacajra ingerelte legföllebb, ha elgondolta, hogy most már kettőződik becstelensége azzal, hogy apján, családján kívül esetleges jövendőbeli élettársa rovására váltja ezzel az előkelő nyikhajjal csókjait.

Attól fogva, alig más változatokban, ez ismétlődött meg. Mindössze a veszélyesebb nappali nászuk perceit hiúsította meg a Salgó Ede megérkezése.

Oldalkocsis motoron jött. Az oldalkocsi bőröndjeiből díszkiadású könyvekkel kedveskedett Mártikának, meg virággal.

Az öreg Kahánt tökéletesen kielégítette annyi kedvesség, amennyivel Mártika Salgót fogadta. Salgó természetesen velük csatangolt aztán egész nap, egész este. A bárót minden látszat szerint mindjárt kiemelte a nyeregből Mártikánál. A báró azért csakúgy velük lógott. De Mártika sokkalta-sokkalta kevesebbet foglalkozott vele, mint Salgóval. Hozzácsapódott a társasághoz még egy gazdag pesti ügyvéd a feleségével és középkorú sógornőjével meg egy barátjukkal. A báró és Mártika remekeltek abban az ügyességben, ahogy, mint egymásra nézve teljesen közönyös emberek, csak a szokványos udvariasság és kellemeskedés keretein belül érintkeztek.

De éjjelente Salgó Ede levonult egy emelettel lejjebb, magányos szobájába. Mártika pedig besurrant a báróhoz…

Az abbáziai tartózkodás legkevesebb négy hétre kontemplálódott.

A báró kezdettől fogva emlegette, hogy egy dúsgazdag nagynénjét várja. De az nagyon gőgös mágnásnő, és kizárt dolog, hogy itt bárminemű társasággal érintkezni akarjon! Akkor neki persze nagynénije foglalja le minden percét.

A negyedik hét végén a nagynéni megérkezett. Hát ami az előkelőséget illeti? Az nem nagyon rítt le róla. Inkább föstött egy ízléstelenül kiöltözködött szakácsnőnek. Csúnya volt, kövér volt és gyanúsan fiatalabb, inkább harminc és negyven, mint negyven és ötven között, semmint a báró jelezte életkorát.

Az első emeleten bérelt nagyon drága lakosztályt. És unokaöccse, a báró maradt az egyetlen személy, akivel közösködött. Ez egyértelmű volt azzal, hogy keléstől fekvésig állandóan együtt lehetett látni őket. Sőt!

Sőt a báró azt állította Mártikának, hogy nagynénije beteges, eszelős, éjjeli fönnmaradó, csakis hajnalonta tér nyugovóra, tehát megérkezése után aligha találkozhatnak.

Ámde harmadnap este azután, hogy a báróné őméltósága szerencséltette megérkezésével a fürdőhelyet, a véletlen folytán a szálló zsúfolt bárjában egymás közvetlen szomszédságába kényszerült a báróék meg Kahánék társasága.

A báró átköszönt. Majd néhány szívélyes szót is váltott Kahánékkal. Erre nagynénije néhány perc múlva tüntetőleg kivonult vele a lokálból. És még váratlanabbul másnap délben elutaztak.

Hát igen! De másnap egy bécsi család érkezett a fürdőre. A családfő ismerősként üdvözölte az étteremben a Kahánék társaságában levő ügyvédet. Később pedig, amikor az étteremben összetelepedtek, a bécsi úriember fölvilágosítással szolgált a báróról és a nagynénijéről.

A báróné bárósága hiteles. Sőt egy hatalmas magyar vidéki vállalat tulajnője is egyúttal. Dúsgazdag, vénülő hisztérika.

Az unokaöcs nem báró, és nem unokaöcs. Hivatásos táncos volt eredetileg. De csak abból a fajtából, amit Pesten gyűjtőnéven parkettstrigóknak neveznek. Második éve, hogy alázatos kiszolgálója a nőnek. Különböző címekben járnak együtt. Hol a nő magántitkára, hol rokona. De adta ki már őt a vőlegényének is és férjének is túltengő önámítások napjaiban, míg észre nem vette, mekkora kínos föltűnést kelt ezzel. Azóta jobbadán a leginkább beváló unokaöcs és nagynéni minőségénél maradnak.

A bécsi úriember annyira beavatottnak mutatkozott, hogy azt is tudta: a parkett-táncos rémesen unja, utálja a nőt és az egész selyemfiúskodását, vad jelenetek, egész a verekedésekig, naponta játszódnak le közöttük, úgyhogy már nyilvános botrányokat is rendeztek lokálokban és egyebütt…

Legutóbb a fiú, hogy legalább időleg lerázza a nő tűrhetetlen vámpírkodását, betegnek teszi magát. Megvesztegette valami módon a háziorvost, tüdőnyavalyát állapíttatott meg általa magán, és a következő módszerrel dolgozik a gyógykezelésénél: amikor biztos benne, hogy a nő üzletileg teljességgel lefoglalt, és lehetetlen kárvallás árán tudna csak elmozdulni a központi üzletéből, akkor a parkett-táncos egyszerre művészi vérhányást vagy köpést produkál előtte, és az orvos rögtöni tengermelléket vagy havasi levegőt ajánl, ahová a parkett-táncos éppen vágyik…

Tehát ebben rejlik magyarázata, ha itt Abbáziában, a nő által veszélytelennek vélt évadelőben, a parkett-táncos egyedül tartózkodott, és a nő aztán toppant ide!

Minderről pedig Kahán Mártika is értesült…

Amikor hazajöttek az előnyaralásból, az öreg Kahán maga volt a megelégedés. Nem is hitte, hogy minden olyan remek kerékvágásba térjen a családi ügyekkel.

Salgó udvarlását szívesen vette Mártika. Hetenként háromszor látogatást tett Salgó Kahánéknál. Azonfölül mászkált még Mártikával hegyek közt, turista fölszereléssel, és csónakázni rándultak ki a Dunára. Ötórai teákon táncoltak. Éjjeli bárokban táncoltak. Motorbiciklis körutakat tettek… satöbbi…

Kahán Jenő is otthon tartózkodott már. Az ő aggodalmai is szélnek eredtek azt illetőleg, hogy húga rossz útra térhet. Sőt barátja és barátja barátnőjének tudósításait a Mártika Latyagossal való ballépéséről is ostoba pletykának vagy agyrémnek minősítette már a Salgó közbejötte után.

Salgó Ede maga egyáltalán nem talált semmiféle féltékenykedésre, gyanúra, rosszallásra alapot azon sem, ha Mártika Latyagos társaságába jár. Sőt! Salgó hódolattal méltányolta Mártika írónői működését. Elkísérte maga is a „Földünk” kávéházi szerkesztőségébe Mártikát, és kitüntetésnek vette, hogy bemutatja őt Latyagosnak. Végig unatkozott teljes mellőzöttségében a Mártika kedvéért néhány hülye társadalomtudományi és irodalmi szalmacséplést. Salgó Ede valódi lovagként hozott meg minden áldozatot szerelméért. Vagy mint az üzleti szólás mondja: lefedezett mindent Márta körül. A Kahán család miatta megrendült lelki békéje tökéletes egyensúlyba billent vissza.

A kedves szülőkkel nagyjában már meg is állapodott Salgó Ede a Mártikájukkal való házassága erkölcsi és anyagi részletei felől. Kahánék száz százalékig megbíztak Salgóban. Nem is hogy nem szorgalmazták, sürgették a házasságot, de kifejezetten ajánlatosnak, okosnak tartották, ha Salgó huzamosabban udvarol kislányuknak, és összeszoknak, megismerik egymást egy életre való társulásra, hogy eleve elsimítódjanak közöttük az előadódható súrlódási felületek.

Salgó ennek ellenére becsületesen nyilatkozott Mártikának.

Tényleg nagyon megvesztegető szerénységgel, komolysággal, kedvesen, könnyedén tette ezt.

Taxin hajtattak éjjel haza. Salgó megfogta a Mártika kezét, és Mártika nemhogy hagyta, nemhogy nem vonta el, de visszaszorította a Salgó szorítását. Akkor Salgó azon kezdte, hogyhát:

– Nézze, Mártika, tagadjam-e le maga előtt, hogy én már megpendítettem a szülei előtt a kettőnk esetleges jövőjét. Sőt minek hazudjam magának, még a piszkos anyagiakat is elintéztük félig-meddig, bizalomra. Most már csak arról van szó, vajon egy ilyen szimpla egyéniség, mint magam is, tudnék magában csak egy picike rokonérzést ébreszteni?… Akkor engedje meg… hogy…

Salgó közben enyhén maga felé húzta a Mártika kezét a robogó taxiban. Mártika szíve körül pedig határozottan a rokonszenv, sőt megilletődés édes, langy hullámait verték föl a Salgó szavai. Lassan dőlt feléje egyúttal, ahogy a kacsóját engedte Salgó húzásának. Aztán nyugodtan, mohóság nélkül összeborultak egy hosszú-hosszú csókban.

Csak tisztán Salgótól függött, milyen eredményt akar elérni Kahán Mártikánál. Ha teljes érvényű előleget akart volna kizsarolni Mártikától a jövendő házastársi gyönyörökre? Egészen simán hozzájutott volna ehhez! Ha azt kéri Mártikától, hajtassanak lakása felé? Máris kopoghatott volna a sofőrnek.

Mártika szinte szájába rágta édes mozdulataival, hogy többet, mindent merhet nála Salgó. Néhány szóban is elsusogta, hogy fönntartástalan odaadását remélheti:

– Én mindenben, teljesen megbízom magában, Ede! Értheti, ahogy akarja!…

Nem, nem! Salgó Ede kifogástalan lovag volt. Tudta, mivel tartozik egy föddhetetlen család föddhetetlen gyermekének. A pillanat kerítő hatalmának való engedést a legnagyobb aljasságok közé sorozta Salgó. A visszaélés gondolata sem forgott agyában.

Újra csak kedves csacsogást rögtönzött Mártikával, hazáig. Legföllebb közvetlen Mártikáék háza előtt, még egy bensőséges, de az elsőnél rövidebb tartamú, ildomos csókot váltottak.

Az Erény szigorú szelleme kegyes mosollyal, elnézőleg bólintott erre a taxizásra, hogy izéishát: az egészen szó szerint vett tisztesség pontosan ennyit engedhet meg magának, amennyi a Salgó Ede Kahán Mártikának tett forró vallomását követte. Igen, igen, bizony!

Rákövetkező napon Mártika uszodába ment fél tizenegy és fél egy közötti déli órákban.

Strandolni, napozni, csónakázni Salgóval vagy Jenő bátyjával és annak menyasszonyával meg a sógorékkal járt el Mártika délutánonként. De uszodába délelőtt járt télen-nyáron, de mindig egyedül. Hatalmas távokat úszott a nagy medencében körözve. Majd minden tagjában kéjesen zsibongó bágyadtsággal hevert hosszúakat.

Aznap az uszoda kongott az ürességtől. A személyzet lézengett csak benne úgyszólván. Mártika magányosan szelte a medence vizét. Aztán az uszoda megszokott sarkába ment pihenni egy összecsukható vászonszékbe.

Amint így szendereg, mélázik behunyt szemmel, lépteket hall a szék mögött. De hát nem tartotta érdemesnek hátra kíváncsiskodni: kicsoda csetlik-botlik körülötte? Teljesen váratlanul érte a tréfás merénylet. Valaki hátulról befogta szemét, és lekuporodott közben a szék támlája mögé:

– Kukk!

Ezeknek az ujjaknak érintésére Mártika egész testében összerángott, és tudta: Betzőzdy szorítja fejecskéjét a szék támlájához!

Vadul vetette föl magát Mártika a széken. Hegyes körmeit belevágta a parkett-táncos csuklójába, hogy az csak úgy szisszent, és eleresztette fejét.

Akkor Mártika fölugrott. Ott álltak szemközt a sarokban. Egy lélek nem tartózkodott kívülök az egész nagy, visszhangos helyiségben.

Betzőzdy gyors szökkenéssel Mártika előtt állt már:

– Én vagyok! Nem ismer meg? – mondta vigyorogva.

Mert Mártika szeméből félelmes gyűlölet, utálat lövellt rá. Szónak nem volt ura. Lihegett csupán, és tiltakozó mozdulattal tartotta maga elé karját, mint aki sikoltaná: ne közelíts hozzám!

Viszont Betzőzdy mindezt csak a meglepetés hatásának akarta tartani Mártikától. Hát villámgyors, ügyes, mindent leszerelő mozdulattal elkapta Mártika két csuklóját, szétlendítette két karját, és a falnak nyomta őt, hogy így a keresztre feszítés tartásában kényszerítse őt a viszontlátás remélhetően édes csókjára.

Mártika azonban jótehetetlen dühében arcul köpte, és teljes erejéből rugdosta meg Betzőzdy mindkét lába sípcsontját, hogy csak úgy reccsent. De ha még mindig hagyott volna félreértést Betzőzdy számára a viselkedése, hát indulatos sustorgó szavai eloszlatták:

– Szélhámos, dzsigoló!… Rendőrért kiáltok, ha nem takarodik!

Betzőzdy bálvánnyá meredt egy pillanatra. De valami rettenetesen bután őszinte jelleg költözött tekintetébe, vonásaiba, tartásába, amint Mártikához visszaközeledve arcába vinnyogta:

– De miért bánt? Miért bánik így velem?

– Ezért! – süvöltötte Mártika. És arcul ütötte őt.

Betzőzdy egy fia mozdulatot nem tett védelmére. Rettenetesen kifejező szemrehányás, töredelem, fájdalom váltogatódott vonásain, amint lógatni kezdte férfiasan szép fejét:

– Jó! Üssön! Megérdemlem! Üssön!… Mégis imádlak! – rezegte hozzá hangja.

Mártika félig már leszerelődött. Zavarba jött. Az arculütés minden dühét kiadatta vele. És már megbánás, sajnálkozás érzete tolakodott nyomába lelkében, amikor rászólt Betzőzdyre:

– Menjen el! Arra kérem!

Betzőzdy térdre rogyott előtte, összekulcsolta kezét, majd ahogy Mártika hátrálni kezdett előle, a kőpadlaton kúszott utána, és lábát csókolta:

– Mártikám, édesem! Bocsáss meg!

– Menjen! Álljon föl!… Észrevehetnek!

– Öngyilkos leszek, ha meg nem hallgatsz!

Két percbe sem telt, hogy Mártika megtört.

A medence szélére, egy oszlop mögé telepedtek, és tárgyalni kezdtek.

Betzőzdy mindent megvallott, és mindent elismert. Még olyanokat is, amikről Mártika nem értesült a bécsi hírhordótól Abbáziában. Betzőzdy kártya miatt sikkasztott. A báróné simította el ügyét, már a rendőri eljárás során. Tehát teljességgel zsírpárnás markában tartja ezzel Betzőzdyt. És még egyéb ügyletek révén is… Ennek ecsetelése után Betzőzdy arra tért, hogyan epesztette őt a vágy Mártika után a randa vámpír rabszolgaságában, és hogyan ragadta meg az első alkalmat, hogy abbáziai megbeszélésük értelmében a megadott kávéházi telefonon fölhívja Mártikát fél hat és fél hét között. De hiába! Interurbán is hívta többször, külföldről is. De bár a kávéházi telefonos tudott Mártika kilétéről, sohasem találta ott a kávéházban Betzőzdy hívásakor.

Amint mesélt a parkett-táncos, a szemét többször fátyolosították el könnyek. Ez Mártikában erős szívszorongást keltett. Sőt rá rögtön akkora mérvű érzékies színezetű ingert, hogy szinte erőszakkal kellett féken fognia a karját, ne induljon önkéntelen a Betzőzdy simogatására. Úgy érezte, ez a fickó igazán nem más, mint egy csinos állat, mint egy remek nagy kutya. Ennek nem ugyanazon elbírálás alá eshetik a maga korlátolt szellemiségű és erős érzelmiségű lénye, mint tudatos egyéneké. Ezt olyannak kell vennie, amilyen!

Negyedórán belül már csókolóztak az oszlop oltalmában. Követőleg pedig megbeszélték, hogy Mártika teljesen veszélytelen járhat föl Betzőzdyhez hetenként akár hétszer is, mégpedig az uszodaidőben, mint mindkettőjüknek legalkalmasabban.

Mártikától még csak külön időbeosztást sem igényelt az édes, könnyelmű, első botlásának újrafölvétele. Kockázataival számolnia? Már akadt alkalma előzőleg. Csakis a gyakorlatát öregbíthette még…

Kánikula előtt valamivel kellett csak megszakadnia huzamosabban a viszonyuknak. Akkor az egész Kahán család, Salgót is beleértve, Siófokra készült nyaralásra. Addig igazán remekül folyhatott Kahán Mártika és Betzőzdy között a hagyományos házassági háromszög előjátéka, hacsak valami egészen különös balság nem avatkozik közibe.

Sajnos, azonban ilyesmi szokott közbeavatkozni. Mégpedig nem is különös, hanem a legbutább, leglehetetlenebb, legközönségesebb módon.

Varga Kettő a Kahán és Tsa szeszraktárban nagyon jó beosztást kapott. Egyik nap reggeli öttől déli egyig dolgozott. Másnap déli egytől este tízig.

Ahogy Varga bírta a munkát, a szabadon hagyott délelőttök és délutánok nemcsak viciteendőire futották bőven, hanem azonfelül is vállalt bárminő haszonhajtó foglalatosságot.

Így például neje helyett ő végezte el Kahánéknál a heti nagytakarítás vastagját.

Közvetlen kánikula előtt járt már az idő. Kahánéknál az utolsó nagytakarítást végezték aznap, mielőtt két hónapra siófoki nyaralásukra rándulnak.

Juci, mint eddig is, megjelent reggel a gyerekkocsival és benne az ikrekkel. A Kahánék szobalánya és szakácsnője egyenesen követelték, hogy Juci a takarítás alatt hozzájuk, a konyhába, illetve a konyha melletti porolóerkélyre tegye a gyerekkocsit. Ők vállalták a két édes, pufók, rugdalózó apróságra való ügyeletet. Kahánné maga is eljátszogatott a pirinyókkal, és osztogatta tanácsait Jucinak a maga gyermeknevelésben szerzett tapasztalatai nagy tárából.

Juci inkább csak mórikálta a takarítást a szobákban, addig, míg férje déli egy után megjelent. Akkor dültek neki istenigazában! Márhogy főleg Varga.

A rekkenő hőség elugrasztotta hazulról a Kahán családot. Mártika Salgóval már délelőtt a Dunára indult csónakázni. Majd közvetlen ebéd után megjelent a sógor autója, és elvitte a strandra az öreg Kahánt és nejét, sőt a szobalányt is. Ő maga, a sógor pedig Jenővel szintén a szabad Dunára rándult. Csónakházuk vendéglőjében beszéltek meg Mártikáékkal találkát.

Otthon a szigorúan vett háziakból a szakácsné maradt a lakás őrizetére.

Ő is strandolást rendezett aztán Juciékkal karöltve a lakás fürdőszobájában. Megeresztették a hidegvíz-csapot és megfürödtek sorban. Majd a szakácsné egy ingben kiült a Kahánné remek, bőrpárnás hintaszékébe az árnyas, szellős erkélyre. Varga Kettő meg Juci pedig félmeztelen folytatták a parketten a sikankozást. Így is, pucéron, légvonatban, két perc alatt ömlött róluk a verejték. És óránként esedékes lett újabb lubickolás a fürdőkádban.

Már alkonyatra hajlott, hét óra körül, amikor a sok pletykázással, fürdésekkel, kényelmeskedéssel megszakított takarítás még mindig nem fejeződött be egészen.

Varga Kettő az ebédlőben aggatta a képeket a falra, Juci pedig a Mártika szobájában működött.

Mártikának volt egy kis fehérre lakkozott, régi, értékes fésülködőállványa. Két nagy fiókja az aljában és tetejében kerek, tengelye körül billenthető tükör.

Ez a finom, kecses kis alkotmány bicegett egyik lábára, mert kiesett egyikből az a domború fejű szög, amin csúsztatni lehetett. Juci, amint a szögletbe állította, lemosása, letörülgetése után, észrevette, hogy biceg. De ahelyett hogy megnézte volna a lába alját, türelmetlenül, barbárul lökdöste ide-oda a szögletben, hogy egyensúlyba állítsa. Miután pedig a szögehíjas állvány nem engedelmeskedett, Juci vad dühvel, mint ahogy vásott gyerekek személyesítenek meg tárgyakat, ráordított az állványra:

– Állsz meg már, vagy összetörlek? Az anyád tejét!

Közben rázta két kézzel, teljes erejéből az állványt, és rugdosta a lábát, hogy csak úgy reccsent. Majd utoljára fölkapta magasabbra, és lecsapta a padlóra.

Akkor a heves zökkenéstől kipattant az egyik állvány régimódi, záros fiókja, és ahogy a fiók a megdűtött állványból kiszaladt, a tartalma szerteszét gurult a szőnyegen.

Varga Kettő már a dobogásra és Juci káromkodására bekukkant a szobába, nyitott ajtóján:

– Mi a nyavalya lél?

– Áhh! Zötyög ez, nem tudom odahelyezni…

– Akkor is! – feddette párját Varga Kettő. – Ne csapdosd így! A kisasszony ezt a tükröt félti legjobban… Hogy vigyázzunk rá!… Mondta!

– Féltse csak ő a!… – legyintett mérgesen Juci, és egy ocsmánysággal egészítette ki mondatát. – És féltsed te is azt! Van mit!… Gyere inkább, és segítsd összeszedni itt ezeket a vackokat. És próbáljuk meg visszakattantani a zárat. Mert kitör a balhé, ha észreveszi a rifke, hogy kinyílt ez a büdös fiók, és kihullt belőle valamije… Gyere!

Hát Varga Kettő szó nélkül hajlongani kezdett a fiókból széthullott holmikért. Míg Juci ezalatt az üres fiókkal végzett kísérletet, hogy a kipattant zárat miképp lehessen visszaugrasztani helyére. Persze nem sikerült neki! Megunta:

– Hát mit? Legföllebb megmondom neki, hogy kipattant ez a vacak fiók! Aci csak a vackokat belőle, rakjam vissza bele.

A fiók összeszedett tartalma már a Varga ügyesen tartott fél karján halmozódott, és darabonként adogatta Jucinak, hogy a fiókba rakja. Egy legyező, vízfestékes képekkel. Egy kis bőrkötésű album, fényképekkel. Egy tiroli nemzeti viseletű, sikító bábu, amilyet bárokban, korcsmákban árulnak éjjel. Több talmi kövekből fűzött nyaklánc. Végül egy retikül. Ez alkotta a fiók tartalmát.

Amikor Juci az egyes tárgyakat átvette, és a fiókba helyezte, egyúttal megnézegette, és megjegyzéseket fűzött ehhez:

– Ki legyezi magát ma? És az istállóját neki, izzadt kézre ez a festék lejön, ni! Bálban meg izzadnak, ajjaj, alul-felül!

Varga röhögött. Mert Juci meg is játszotta a legyezést, a táncot és azt, ahogy az izzadság csípi, idegesíti a bálozó hölgyeket. Ezt a komédiázásra való készséget imádta Varga Kettő. És egy megröhintésért néha kavargó bántódásait is elfeledtette vele Juci.

– Tyű! Lásd! Hogy ki van öltözve, kulimántozva mind! És milyen gyönyörű helyekre mehetnek ezek! Most is a tengernél, Abbáziában jártak!

Így lapozgatta Juci a fényképalbumot Vargának az orra előtt, aki különben ki sem merte nyitni. De most kíváncsian, gyönyörködve szemlélte a képeket.

Most a tiroli bábut nyiszergette meg Juci. És megjegyezte:

– Ezt el kén csórjam a kissrácoknak. Játszanak nemsokára vele!

– Letöröm a kezedet!

– Jó, ne fázz! – lökte bele a fiókba Juci a bábut.

Majd a nyakláncokat próbálta magára:

– Ebbül meg egy nekem volna jó! Hogy áll?

– Akárhogy! Akárhogy! Tedd csak bele!

– Gyáva gané vagy! Észreveszi ez, ha megcsapok egyet tőle? Hány van ennek?

Varga kiszedte a nyakláncokat sorban neje kezéből, és maga illesztette szépen őket vissza a fiók holmijai közé.

Juci már a retikült kattantotta szét:

– Hát ebbe mi van? Uhuhu! – vijjogta diadalmasan.

Egy kis kerek dobozt tartott a tenyerén a retikülből. És folytonos artikulátlan vijjogások közepette vizsgálta a doboz fölírását. Aztán fölnyitotta. De üres volt.

– Mi-mi-mi? Mit nyivogol? – érdeklődött bambán Varga Kettő.

– Mit? Hát itt a bizonyíték a markomban, ez a katulya, hogy olyan szűz ez a kis ká, mint én!

Varga Kettő állt éppen az ajtóval szemközt. De annyira elmerült a kíváncsiskodásban, és úgy hajolt a Juci tenyerén tartott dobozkára, hogy csaknem az orra hegye érte.

Pedig hát a legutóbbi kis teljes hangú párbeszéd alatt a szoba ajtójában Kahán Jenő jelent meg és mögötte a sógor. Ezek hazarobogtak valami okból.

Kahán Jenő éles szemét és fülét az első pillanatban megragadta a viciék különös, izgult működése a húga fiókos tükre előtt, és a sógorral együtt merően, csöndben figyeltek rájuk.

Varga Kettő halálsápadttá lett és megbénult, amint fölpillantott. Az ajtóban a háziúr fia. Homloka szigorúan ráncolódik. Szeme villog. És ugyancsak a szemfüles, autós sógor, az ő főnöke:

– Az úrék! Dugd el! – rebegte Jucinak.

Későn! Kahán Jenő gyorsan odalépett Jucihoz:

– Mit matatnak itt? Mutassa csak! Mi az?

Jucin alig-alig mutatkozott egy kis meglepődés és zavar.

– Tessék! – nyújtotta oda a kis dobozt Kahán Jenőnek, és mentegetőzésbe fogott: – Kiugrott ez a rongy zár. Nehogy azt tessék hinni, srenkoláson tetszettek megcsípni bennünket. Itt van minden vacak a fiókból. Inkább vissza szeretnénk zárni, hogy a kisasszony ne murizzon velünk.

– Borzasztó! Mit mondtam? – mutatta a dobozkát Kahán Jenő a sógornak.

– Gyalázat! – csóválta az a fejét.

– De most már ennek végére járunk. De azonnal! De ma!

– Ahogy mondod!

– Húgom, nem húgom! Nekem nem fogja tönkretenni egy egész család hírnevét. Én megfojtom inkább a két kezemmel. Vagy keresztüllövöm a babájával együtt.

Kahán Jenő egész izmos testében reszketett. A szája rángott. A szeme szikrázott. Egy cigarettát dugott szájába és rágyújtott. Közben hatalmas tüdeje szinte kovácsfújtatóként zihált.

– Csillapodj, csillapodjál! – ütögette vállát a sógor, és még mindig rá-ránézett a dobozkára: – Majd kinyomozzuk! Hátha?…

– Fenét – kiáltotta Kahán Jenő. – Azért nem bírok éppen lecsillapodni, mert biztos vagyok, hogy Salgó rendes! Itt nem ő… a…

Ez alatt a párbeszéd alatt Juci ördögi kajánsággal villogott Vargára. Ám Varga nem viszonozta egyetértően hunyorgását. Ellenkezőleg, tele rosszallással, tele fenyegetéssel villant vissza tekintete a Juciéba.

– Majd! – bökte oldalba a sógor Kahán Jenőt, figyelmeztetőleg.

– Hiába! Hiszen tisztában vannak! – biggyesztette száját Juciékra utalva Kahán Jenő. Majd hozzájuk fordult: – Remélem, be tudják fogni a szájukat? Sőt elvárom maguktól!

– Mitőlünk nem fut ki szó! – felelte Juci ármányosan, szenteskedve, hogy Varga ilyenkor széttépte volna az utálkodás mián.

– Ezt eltehetik! – vett elő Kahán Jenő egy tízest, és a Varga Kettő markába nyomta, aki hozzá közelebb állott.

Úgyszintén a sógor is Varga Kettőnek mondta:

– Gondolhatják: menyasszony, vőlegényről van itt szó. Hát nem éppen gyönyörű, de megesik. Baj azért nem lesz!

Varga boldogan vigyorgott máris, és helyeslőleg biccengetett a sima megoldásra a főnökének.

Ámde Juci szólalt meg:

– Nekünk tetszett mondani? Mi még akkor tudtuk, kihez megy a kisasszony, amikor…

– Vered a pofád, kéretlen, te utolsó! – bömbölte közbe Varga Kettő, és vészjóslót lendült inas, meztelen karja Juci felé.

De Kahán Jenő ugyanolyan karlendítéssel fenyegette meg Varga Kettőt, mint az Jucit, és rámordult:

– Magát nem kértük közbenjárásra! Nos csak, halljuk, menyecske! – fordult Jucihoz. Sőt a sógorának is újra indulatosan kacsintott: – Látod?

– Mit tud? Mit tud? – firtatta erre a sógor is Jucit.

– Hát nem tudom, hogy a kisasszony kihez járt? – vonta vállát a külvárosi modor tökéletes lendületével Juci. – Amikor az első levelet mi vittük a kisasszony szerkesztőjének!

– Mi közünk hozzá! Ne árulkodjál! – lépett közbe Varga Kettő.

Mire Kahán ráordított:

– Magát nem kérdezte senki. Kotródjék el innét a fenébe!

Varga Kettő talán életében először akasztott össze úrfélével. De megbicsakolta magát. Odapockolta a nála fejjel hosszabb és kétakkora széles Kahán fiú elé magát erélyesen:

– De ránk nem tartozik, nagyságos úrfi, hogy mi…

Kahán minden türelmét elvesztette erre. Megragadta Varga Kettőt vállától, és nagyot penderített rajta az ajtó felé:

– Lódulsz, ha mondom! Vagy a fene esz meg rögtön. Mars ki! – ordította magánkívül Vargára.

Zumm! A befelé nyíló ajtót Kahán Jenő úgy bevágta a küszöbön álló Varga Kettőre, hogy hátratántorodott, majdnem hanyatt esett az ebédlő padlatára.

Akkor már abbahagyta a konok tiltakozást. Ment, magára kapta az előszoba sarkába hányt culáit, a konyha erkélyéről kihúzta a gyerekkocsit.

Azzal elpályázott édesdeden alvó ikerével a Kahán házból.

Juci pedig azalatt így maszlagolta el Kahán Jenőnek és a sógorának a levélügyet:

– A kisasszony erre a tanyasi mufurc uramra bízta akkor este a levelet a szerkesztőnek. Hát ez a buta uram hozzám hozta a levelet, hogy ő nem igazodik el a címén. Én pedig azt mondtam: a nagyságos úréknak mi felelősek vagyunk, hogy a tisztességes úri kisasszony lányuk ne küldözgessen titkos leveleket senkinek. És láttam, hogy a levél le sincs jól ragasztva, hát felizéltem egy kis nyállal, és el is olvastam, csakis azért, hogy beszámoljak az úrnak és a nagyságának, mit akar a kisasszony ettől a szerkesztőtől, akitől tiltják. És vakuljak meg a két látó szememre, ha nem olvastam a levélben, hogy így írta: „Azért, mert apuskám kezet mert rám emelni, éppen az ellenkezőjét éri el velem jutalmul, mert most már magának adom magamat!”

– Hallatlan! Hallod ezt? – krákogta Kahán Jenő a sógornak. – Így kétkedj tovább a húgomban! Hiszen nekem Páduába írták meg, hogy a húgom Latyagos lakására járt!

– Folytassa csak! – biztatta a sógor Jucit.

– És hogy több napon át várja őt ez a szerkesztő a lakásán, este öt és hét között! – folytatta Juci.

– Na és maga? – faggatta Kahán.

– Én az úrhoz akartam fölszaladni a levéllel. De ez a hóhér uram fenyegetett, hogy a belemet a földre ontja. Mert őtet lepénzelte a kisasszony húsz pengővel. És úgy nem adott nekem belőle egy vasat, mint ebből, amit most, bár csak tízet, neki tetszett adni.

Kahán elértette a szerény célzást, és kivett egy húszast.

– Fogja! – dobta oda Jucinak. – De most arra kérem, senkinek, senkinek, senkinek egy mukkot ne ejtsen erről az egész ügyről. Megígéri? Nemcsak a húgom, de az egész ház becsülete forog kockán!

– Értem én, nagyságos úrfi! – hajolt meg Juci. – Hamarább lenyelem a nyelvemet, mint egy szót dumáljak erről az egészről valakinek.

– Hát tartsa magát ehhez! És Isten áldja! – fejezte be Kahán a tárgyalást. Azzal karon fogta a sógorát: – Most pedig gyerünk, fiacskám, de egyenesen! Belemászunk a gyomrába annak a sötét gazembernek. Még ilyenkor ott tanyázik a kaffában. Aztán sorban elintézzük az ügyeket.

Varga Kettő dúlt-fúlt magában. Úgy érezte, ha ezt a férji és férfiúi becsületén esett szégyent, hogy kutya módra kikurgatják valahonnan a felesége helyeslése mellett, megtorlatlanul hagyja, akkor belebetegszik. Az epeömlés fogja talán meg is ölni.

A vén Tulicsné a ház előtt foltozott, egy széken.

– Mi az? Hol hagytad Jucit? – érdeklődött Vargától.

– Hol? Benn elmondom! – utalt szemével Varga arra, hogy a kocsisék közvetlen mellettük szintén az ajtóban ülnek, és fölöttük a görbült rácsozatú erkélyen is künn van a lakók nagy része.

Tulicsné rémülten tette le a foldozását, és szökdécselt szaporán Varga után a konyhába:

– Csak nem mondtak föl nektek? – bújt ki a Tulicsné kérdésében állandó félelme, hogy Juci valamiképp elrontja, mint szokta, a háziúrékkal való nagyszerű összeköttetést is. Hát még arra hogyan hűlt meg az öregasszony pálladó vére, amikor veje, bár egy kis túlzással, igenis bólintott rémledezésére.

– Még az is lehet belőle!

– Írjad le, mi volt? Hogy veszett össze ez az átkozott szajha ezekkel?

Varga Kettő rettentően nem szívesen firkált. Otromba, munkától kérges markában keservesen fogott a ceruza. Pedig a téli munkátlan napok alatt Juci is, nagyanyja is nyaggatták Vargát annyit a betűvetéssel, hogy rémes hibákkal, de már haza is írt levelet. Az elétett, kettészakított liszteszacskó papírjára végre leírta Varga nagyanyósának:

„A kisasszonyra vádaskodott… testvére engemet kilökött… majd a nagyságos úrék is mérgesek lesznek… ha megtudják, én hiába intettem…”

– Jézus Mária! – sikoltotta a vénasszony. – Hát ez a gyalázatos a halálomat akarja. Amikor már két kisgyermekkel is vert meg az… Jaj, ne vétkezzek! Ez a két kis ártatlan istenáldása is itt a nyakatokon. Mit akar ez? Eljátssza még a te becsületedet is? Nemcsak a magáét játszotta el már mindenütt? Mit akar ez?

– Úgy igaz ám! – biccengetett Varga.

Akkor a vénasszony a siránkozásból egyszerre ádáz képet vágott. Elszántat, inkvizítoriasat. Két szőlőtőszerű karját Varga arca elé tartotta, és ezt sziszegte:

– Azt mondom, Jankó, törd össze neki a csontját! Más nem segít. Itt előttem törd össze neki a csontját!

– Szoptat! – mutatta Varga karjával, ahogyan az anya emeli emlőjéhez a kicsikéjét.

– Szoptat? Értem! Sajnálod! Nem baj! Ne kézzel üsd, ne bottal. Vedd a bikacsököt. Ez kell az ő hátára. Üssed addig, amíg könyörög és megfogadja, hogy teszerinted tesz. Megkéritek a háziúrékat. Üssed addig, míg kinyúlik. Majd akkor megteszi! Más itt már nem segít. Az Istenre kérlek, Jankó, ezért a két kicsiért, a magzatodért kérlek, addig üssed most ezt a szajhát, ameddig kivered belőle az átkozott makrancát! Addig üssed!

Az öregasszonynak még urától maradt emlékbe egy kopott bikacsöke. Előkotorta a szekrény kacatjai alul, és megsuhogtatta Vargának, mintegy jó példaadásképpen. Aztán a sarokban álló kondérba vizet eresztett az udvari vízvezeték csapjából, abba állította bele puhulni a bikacsököt. De közben azt motyogta, hogy sót kellene tenni a vízbe, hogy csípje a Juci hátát, ahol fölvérzi a bikacsök ütése, és csak a sót sajnálja, nem őt.

Zokogott egy verset a vén Tulicsné. Átkozódott egy verset. Istenhez fohászkodott egy verset, hogy engedje megfenyíttetni a családja kárhozatát illően! Majd buzdította kegyetlen haraggal vejét újra, hogy szíve ne ismerjen irgalmat olyasvalakivel szemben, aki a gyerekét nem szánja, az urát nem szánja, hogy miatta kiessen a mindennapijok a szájukból.

Ebbe a szép kis levegőbe toppant haza Juci.

Már jövet az bűzlött neki, hogy nagyanyja és Varga gyerekkocsistól bevonultak a konyhába. Ilyen langy estén csakis az ajtó előtt szellőznének, ha nem koholnának semmit ellene.

Hát Juci azt tette, hogy előrántotta kebléből a Kahán fiútól kizsarolt húszast, és azt lengette a kezében, amikor harsogó kacajt hallatva heppent be a konyhaajtón:

– Hahháháhá! Ide süssetek, még ezt nyomtam ki a zsidókból!… De mit ültök itt, mint a gajdeszban!

Varga a gyerekkocsinál állt merev faképpel.

Tulicsné kelt föl, ment az ajtóhoz, és így szólt:

– Csak tegyük be ezt. Nem az udvar számára kell tárgyaljunk veled, te istencsapása!

– Ugyan! Hagyjon föl nekem a sápításával, maga vén tasak. Már teledumálták a fejét! Nyissa ki az ajtót!

Juci is, nagyanyja is megragadta az ajtót. Egyik is rántott rajta kifelé, a másik is befelé. Tehát az ajtó ide-oda ráncigálódott. Amíg Juci durván meg nem ragadta nyanyója egyik ujját az ajtón, és egyet nagyot nem tekert rajta, hogy lefejtse róla.

A vénasszony elsikoltotta magát:

– Jaj! Kitörte az ujjam! Jankó, Jankó, vedd a bikacsököt, és hegedülj rajta, míg kinyúlik, mint a béka! Jankó, állsz? Jankó, hagyod ezt, hogy még engem is bántson?

Így sipítozott a vén Tulicsné! Míg közben a gyerekkocsi előtt Juci és Varga szóváltása kezdődött.

Ám közben a nagy lepetelés fölköltötte egyik, majd másik fiúcskát, és egyszerre kezdtek keserves óbégatásba.

Jucinak pedig éppen húsz érv jutott eszébe a Varga beszéde közben, amivel letorkolja őt. Hát az iker éles ordítása, a nagyanyja rikoltozásával vegyesen, és még a fejében forgó érvek sorakoztatása már sok lett idegeinek.

Ingerültsége ott tört ki, hogy a gyerekkocsit ragadta meg, és rázta meg szörnyű visítással:

– Elhallgassatok! Az anyátok… ne sirasson!

Varga Kettőnek pokoli dühére szolgált mindig, ha Juci az anyai türelmében mutatkozott gyöngének. Ha rápaskolt a pólyán át a sivalkodó porontyaira, Varga rögtön tigrissé vált.

Most éppen ez a gyerekkocsi rázogatás a Mártika szobájabeli tükrösfiók csapdosását idézte Varga elé. Agyát elborította a vértolulás. Kikapta a dézsából a bikacsököt, és aztán ijesztő némasággal húzott egy olyat a Juci hátára, hogy fülrepesztő visítása csúnya hörgésbe fúlt. De már Varga meggondolás nélkül, gépszerűen csapott rá másodszor, harmadszor… Csápolta megállás nélkül és úgy, hogy Juci, ha elugrott, ha visszafordult védekezésre, Varga Kettő már egy állatidomítónak is dicséretes gyorsasággal előzte meg, lódította háttal csapásainak nejét, és vágta, vágta, vágta a bikacsökkel.

Juci a padlóra zuhant. Ott is ütötte Varga tovább. Elájult. Karja, lába kínszenvedősen, reszketve nyúlt ki…

Akkor hagyta abba Varga Kettő a verést.

Leült, eldobta a bikacsököt, és rágyújtott egy cigarettára.

A vén Tulicsné közben többször kiment a konyhából. De ahányszor visszajött, szikrázó szemmel ismételte vejének késztetését:

– Üssed, csak üssed, míg egyet rúg! Ezt érdemli! Csak így bírsz vele! A gyerekeidért ütöd! Üssed!

Ezalatt Kahán Jenőék Latyagos kávéháza elé hajtattak. A nagy ember éppen vacsorált a teraszon.

Amint a két termetes alakot maga előtt látta, szó szerint bénává vált. A kés, villa megállott kezében a levegőben. Halotthalvánnyá lett ábrázata.

– Egy-két szót kívánnánk cserélni veled! Megengeded, hogy ideüljünk az asztalodhoz? – kezdte Kahán Jenő.

Latyagos erre fölszökkent. A tányéra csörrent, a kés meg villa még kezében, mint egy fordított Kinizsi, azzal hadarászott és vickándozott is közben, hogy nagykeserves megtiszteltetésén boldognak mutatkozzék, és a pincérre ordítson:

– Széket adjon, pincér!

– Van itt! – kapott föl a sógor a szomszéd üres asztaltól széket magának.

Míg Kahán Jenő már le is csapta magát a Latyagos asztalánál üresen álló székre, és már ő kínálta hellyel Latyagost:

– Parancsolj hát! Nem zavarunk soká. Sejtheted, mi hozott ide bennünket.

Kahán Jenő halkan beszélt, egészen közelről meredt Latyagos arcába, az asztalra könyökölve. Ezt a karmozdulatát Latyagos rémületében annak vette, hogy Kahán máris nekitürkőzik annak a horogütésnek, amely horpadt mellét bezúzza. Elhalóan makogta:

– F-f-fogalmam sincs!

A szíve úgy dobogott, hogy valósággal rángatta egész nyavalyás testét. A sógor egy kis szánalommal nézte mát őt, és elvetette magában azt az eleve hihetetlen hiedelmet, hogy ez az alak más nő csábítására is képes legyen, mint aki maga rántja őt keblére.

– Hát én megmondom neked! – susmorgott Latyagos arcába Kahán Jenő. – Mártára, erre a buta, önfejű, könnyelmű libára olyan mérvű szerencsétlenséget zúdítasz, ami kihat egész életére és az egész családjára.

– Én? – ugrott föl Latyagos.

– Ne csinálj itt föltűnést! – sziszegte vészjóslóan Kahán Jenő. – Mert akkor másképp beszélek veled!

Erre Latyagos visszatottyant székére. Aztán valami éneklő, kétségbeesett nyiszergéssel kezdte tiltakozását:

– Hát mire esküdjem meg? A becsületem szentségére?… Hát az anyám emlékére is esküszöm, hogy Márta és közöttem már hónapok óta kizárólag az az érintkezési mód, hogy idejön a kávéházba, elolvastatja velem az írásait. És ha megfelelnek? Közlöm! Ha nem? Visszaadom… De utóbb már többet marad ki innen is, mint megjelenik. Hát mit tegyek? Utasítsam el őt? Légy nagyon szíves, és világosíts föl!

Kahán Jenő és a sógor előtt is mindinkább jóhiszeműsödött a Latyagos mentegetőzése. De bizalmas összevillanások után Kahán Jenő mégis így szólt:

– Meg fogod szakítani Mártával még a mostani összeköttetésedet is!

– Utasítsam ki a kávéházból, az asztalomtól? – nyöszörögte Latyagos.

– Nem! – felelte Kahán. – Adsz egy névjegyet. Ráírod nekünk: nagyon kéred, a saját érdekében, a húgomat, mentsen föl téged szerkesztői minőségedben is a személyes érintkezéstől, és kizárólag írásbelileg bonyolítsátok le a lapot érintő ügyeiteket. Nos?

– Kérlek! Ha követeled? Megtehetem! Bár…

– Szépen kérlek. És ajánlom neked. De nagyon!

– Kérlek!

Latyagos megírta tehát a névjegyet. Azaz hármat is írt. Egyet, ahogy kivette, bepocázott a töltőtolla. A másiknak megszövegezésébe belezavarodott, és nemcsak tőmondatokban hibázott, hanem elfeledte a nál-nél és nak-nek képzők közötti különbséget. Végre a harmadik névjegy szövegének megfogalmazásában a sógor, a maga egyszerű, szesz-szakemberi józanságával segítette meg a nagy embert.

A névjegyet Kahán zsebre tette, megköszönte, és aránylag már szívélyes búcsút vett a sógorral Latyagostól.

Amikor már a gépkocsiba ültek, és a sógor rákapcsolt, a könnyed surrogás zenéje a Kahán Jenő következő szavait kísérte:

– Mit szólsz hozzá? Ez az alamuszi Salgó sokkal nagyobb csirkefogó, mint az ember kinézné belőle.

– Mondd már! – ingatta fejét a sógor. – Ha elveszi Mártát!

És nevettek.

– Már meg voltam ijedve. De így teljesen tisztázódott előttem a helyzet pszichológiailag is.

– Szóval gondolod, hogy ez a proli bestia, a takarítónőtök találta ki ezt az egész levélhistóriát? De mi érdeke volna neki ez?

– Szó sincs róla! – legyintett Kahán. – A levelet ez láthatta és elvihette…

– Affene! De meséld hát, hogyan képzeled a levelet?

– Következőképp! És a nyakam rá akármikor, hogy tévedés kizárva. Az öregem, állítása szerint, megcsípte Mártát csókolózni ezzel a Latyagossal egy zsúrunk után. Erre Márta dafke elhatározta, hogy most már a Latyagos szeretője lesz! Ismered őt, milyen?! Az öregem pláne szobafogságra vetette. Erre Márta megírta Latyagosnak levélben, hogy várja őt, az övé lesz, és amit akarsz… ahogy az asszony elmondta. Igen ám, de amikor fölment tényleg Latyagoshoz, ezt a kékszakállt egy egész sereg nője ápolta. Ezt pontosan megírták nekem Páduába, azzal együtt, hogy Latyagostól Márta egy kéziratot követelt, és ő azt párnája alul húzta neki elő, és nem az íróasztaláról vette le, a többi közönséges kézirat közül… Hiszen ezen tört ki a botrány éppen. A vetélytársnők röhögtek a Márta pirulásán…

– Érdekes!

– Biztos! Márta természetesen halálra sértődött. Dobta azon nyomban Latyagost, és boldogan utazott Abbáziába apussal, aki az én levelem hatására szállította el őt a veszélyes környezetből. Viszont amikor Salgó, a Mártának szimpatikus udvarló megjelent Abbáziában, Mártát már olyan elhatározás után találta, hogyhát bukni akart őnagysága. Érted már az összefüggést?

– Lángész vagy!

– Csak a legegyszerűbb pszichológiai folyamat gördül az egészben simán tovább… A fontos, hogy a vész elmúlt… Salgó? Salgó más eset!

– Naná! – helyeselt a sógor is ravaszdi vidámsággal.

– Azért kérlek, ha már így benne vagyunk a dologban, intézzük el csak az egész ügyet Salgóval is.

A sógor kocsija elvitte Kahán Jenőt a Körbe. Ennek a Polgári Körnek alelnöke volt apja. Itt szokott az öreg esténként alsózni. Nagy néha bakkozni is.

A hazárdjáték példátlanul föllendült akkoriban. Alig volt szinte ház, amiben kártyabarlang ne működött volna. A kártyaüzemek a kétes egzisztenciák egész seregét tenyésztették ki és foglalkoztatták, az úgynevezett sleppereket meg falazókat, akik kártyaasztalhoz csábították a gyakorlatlan áldozatokat, és a zsúfoltsághoz járultak a kártyaasztalok körül, nehogy az áldozatok visszariadjanak attól, hogy a bank csak néhányukat kopasztja.

Salgó Ede maga is estéről estére itt ült a Polgári Kör valamelyik kártyaasztalánál. Na, nem mint a kárhozatos játékszenvedély rabja. Nem! Salgó rendesebb gyerek volt, semhogy bármiféle szenvedélyt el engedett volna hatalmasodni okos mérsékletén. Hanem oszlopos tagja volt annak a kft-nek, amelyik a kör kártyabankját finanszírozta, és busás osztalékot rakott zsebre a pinkából.

Amikor Kahán Jenőt megpillantotta, eléje rontott:

– Értem jössz már? Korán jöttél, azt hiszem. Vacsora utánra vagyunk hozzátok esedékesek.

Kahán Jenőnek fogalma sem volt néha a házuk népünnepélyeiről. Őneki is megvolt a maga külön érdekeltségi és érzelmi köre. Menyasszonya volt, és egészen másféle társaságokba is járt el vele, mint a szülei körüliek.

Szóval Kahán Jenő annyit tudott, hogy a másik, úgynevezett Kis Sógorék jönnek este hozzájuk feketére. De hogy Salgó is? Ezt nem tudta! Azt pedig éppenséggel nem, hogy a vacsora utáni látogatás keretében meg fog jelenni náluk Berkenyési, a szobrász.

Mert Salgó születésnapi ajándékul megcsináltatta Berkenyésivel Mártika plakettjét és hozzá meglepetésül a saját magáét is megrendelte a művésznél.

Ma este kellett Kahánékhoz Berkenyésinek elhoznia a két plakettet, bronzban.

Kahán Jenő örült a dolognak. De már előzetesen azt vallotta Salgónak, hogy tiszta véletlen hozta föl a Körbe. Hát szívesen fogadta, amikor Salgó rögtön terítéket rendelt a magáéhoz, hogy együtt vacsoráljanak, és együtt várják meg a szobrászt a Körben, hogy vele Kahánékhoz induljanak.

A sült és a tészta között hozakodott aztán elő Kahán Jenő Salgónak mondanivalójával.

Ecsetelte, hogy az a szemét társaság, amelyik a „Földünk” körül zsivajog, egyre-másra legaljasabb szóbeszédeket eregeti el Márta húgáról. Számonkérés hiába! Szétugranak, mint a brekegő békák. De hát Salgónak se kellemes ezeknek a piszok szátyároknak a sugdolózása. A Kahán család már rég fortyog a dühtől, hogy Mártika nem akar tágítani az írónői becsvágyaitól, és így kénytelen ilyen utolsó csürhével közösködni. Itt már csak egy segítene, és tenne végleg szájkosarat minden szemtelen pletykás pofára, ha Salgó és Mártika nyilvánosan és hivatalosan dokumentálnák együvé tartozásukat. Éspedig minél hamarabb!

– Hát rajtam múlik? – hallatta Salgó az önérzetes méltatlankodás szavát. – Én részemről akár ma este megtartanám Mártikával az eljegyzésünket. Vagy akár a lagzinkat. De ha ő halogatja, nem erőszakoskodhatom!

– Na és mit szólnál, ha én említeném meg Mártának, hogy…

– Kérlek! Ez csak kedves volna tőled!

No dehát hiszen ez a Salgó tiszta puha vajember és csupa édes mézember és csupa csengő acélember volt jellemileg.

Abban maradtak, éspedig szerencsésen éppen a Berkenyési megérkezése előtti másodpercben, hogy Salgó rábízza szívügyét Kahán Jenőre, vagy hát hagyja őt is egyengetni annak útját.

Budapesten az 1920-as és 40-es évek között jöttek nagyon divatba a vacsora utáni feketére való meghívások. De tulajdonképpen, ha az eredeti elgondolás érvényesült volna ebben, vagyis az, hogy a vendéglátó háznak túlterheltetés egy csomó vendég vacsorára való hívása, hát talán annak kellett volna kialakulnia ebből a szokásból, hogy a vendégeket a vacsora utáni fekete utánra hívják. Mert ez a vacsora utáni fekete meghívás azt jelentette, hogy gyöngébb étvágyú embernek egyáltalán nem szabadott előtte vacsorázni, máskülönben a legsúlyosabb megpróbáltatásoknak vetette oda magát gyomorilag.

Jobb polgári családoknál már magához a vacsora utáni feketéhez annyi gezemicét adtak föl, hogy bárki ezzel is teljes éhét csillapíthatta. Édes és sós sütemény a legszegényebb ellátásban is jött be a feketéhez. Likőr természetesen, esetleg többfajta más, jogerősebb, tömörebb szeszek is jártak a feketéhez.

De ez csupán a kezdet kezdete volt. A vendégek meg sem nyalhatták a szájuk szélét, már újra berobogott valami csemege. Kocsonyák, halak, sonka, marhanyelv, pástétomok, hidegsültek, házi és cukrász tészták. Hozzá sörök és borok.

A smucigság vádját zúdította magára az a ház, amelyiken az ilyen vacsora utáni vacsorát aztán, amikor már a vendégek dugig gyömöszölték meg magukat… lehordták. Nem! Ott állt minden, és a vendégek, büfé alapon, összevissza zabáltak folyvást, önkiszolgálással, ha a személyzet nem bírta már a sürgést, vagy lefeküdt a másnapi korán kelésre.

Sőt jobb helyeken éjfélkor vagy valamivel éjfél után, mint azt régi, magyar úriházaknál reggelinek csinálták, jött a vacsora utáni feketéhez járó hideg vacsora utáni meleg korhelyleves. Bab csülökkel és káposzta édesen meg savanyúan, belefőtt disznóhússal. De forró tormás virsli és csíkleves meg savanyúan készített halleves szintén megtette. Ehhez sör, bor és pálinka, utána fekete másodszor. És hát aki még bírt, az olyan jó vendég számára a háziasszony szívesen kisütött natúr nehány szelet húst, vagy kirántott nehány szeletet hirtelen, és esetleg palacsintát is begyerintett túrósan, ízzel, darált sonka, esetleg tojásos hassé töltelékkel.

Puhh! Nem lehetetlen, hogy repedt már meg gyomorfal ilyen vacsora utáni meghívások végén Budapesten az utóbbi évtizedekben.

A Kahánok általában nem rossz étvágyúak voltak. Apuskának kétszer volt egy kis gyomorsava életében. Akkor egy kissé diétáztatták őt. De különben még azt sem nagyon szerette, ha övéi közül valaki nem szerette a hasát. Hát náluk megállani a sarat egy vacsora utáni feketén, olyan ember legyen a talpán, mint Berkenyési volt is.

Ami a plaketteket illeti, azok az előszobában az egyik szekrényen várták egy ügyesen szerkesztett dobozban, hogy Berkenyési a ház asztalára tegye majd őket.

De úgy egyeztek meg Salgóval, hogy majd ő ad jelt a művésznek az alkalmas, ünnepies pillanatban, hogy behozza műveit.

Hát Berkenyési, ahányszor a csemegék pusztítása közben Salgóval összepillantott, egyúttal kérdő hunyorgást eresztett szemébe! Hozzam? Mire Salgó nemleges hunyorgással válaszolta, hogy ráérünk!

Kahán Jenő szórakozottan, nyugtalan figyelte húgát: hogyan és hol és mikor környékezze meg súlyos mondanivalójával? Végre is nem akarta halogatni a dolgot. Amint Mártika éppen javában buzgólkodott a vendégeik kiszolgálása körül, Jenő odament hozzá és belekarolt:

– Akarok valamit mondani neked, Márta! Gyere!

Mártika utóbb egészen kutya-macska barátságot tartott Jenő bátyjával. Eleve föltette most is, hogy a vele való társalgás nem hozhat kellemeset. Amikor Jenő belekarolt, és ki akarta vinni őt a szobából, megállt az ajtó előtt:

– Nos, itt is közölheted velem, amit akarsz!

– Nem! – rázta fejét Jenő. – Meg kell mutatnom neked valamit!

– Ó! – lökte el erre bátyja tessékelő karját húga. – A plakettek künn vannak az előszobában. Berkenyési már megsúgta, ha nem tudtam volna meg sokkal előbb a szobalánytól. Kitűnők nálunk az összes titkos távírók, légy nyugodt.

– Még mindig szolgálok neked meglepetéssel, ha a szobádba jössz. Vagy már láttad a tükrösfiókodat?

Mártika elhalványult:

– Itt tartunk? Betörőnek csapsz már föl?

– Csak a véletlen! De itt akarod tárgyalni ezt a kérdést?

Mártika most már maga sietett előre.

És bátyja közben tövéről hegyére elmagyarázta délutáni élményüket a sógorral és a vicéékkel neki.

Már a fölpattant zárú, de betolt fiók előtt álltak, amikor Jenő odáig jutott tudósításaival:

– Ha a viciék nem jártatják a szájukat, rendben van minden. Én is veszélyesebbnek véltem a sógorral együtt előbb az ügyet. De ha nem Latyagos, hanem Salgóról van szó, akkor ez sokat változtat a leányzó fekvésén!

– És ha nem Salgóról? – nézett Mártika elkínzottan bátyja szeme közé.

– Nézd, ne túlozz, és ne csinálj tragédiát egy vígjátéki anyagból! – mosolygott Jenő. – Az, hogy valaki előlegben van a menyasszonyával a házasságra? Megsúghatom neked, én is abban vagyok. De most aztán ma este el kell dőlnie annak, hogy Salgó vőlegényed, vagy sem.

Mártika ájuláshoz közel fogta meg egy szék támláját. Elfordult. Nem bírt egy mentő, egy fölvilágosító igét kiejteni bátyjának egyelőre.

Szörnyű lelki gyötrelmeket állott ki. Már átlátott mindent. De hogy mit tehetne? Merje ezzel a becsületes Salgóval végigcsinálni ezt a szörnyű komédiát. Vagy tegye ki magát családja fölzúdulásának? Mintha valóban a kínpadra feszítették volna. Itt a legkisebb bátyja, a könyörtelen hóhér. Ott a sógorai és nénjei, a kaján inkvizítori nagytanács. Élén szülei az okvetlen pálcát törő bírák! Itt nincs irgalom és menekvés!

Agyán csakis a kétségbeesés szélvésze húzott át. Szívét gyötrelmek hasogatták. Enyhe veríték gyöngyözött homlokán. Zokogás talán enyhített volna kegyetlen szorongásán. De nem jelentkezett.

Ezzel szemben a Jenő bátyja jókedvű sürgetését hallotta:

– Rám bízol mindent, hogy hozzak rendbe remekül mindent?

– Rád! – kókadt le Mártika fejecskéje elgyötörten.

– Akkor semmit se búsulj tovább! Én intézkedem! Rohanok és telefonálok, hogy vonuljanak át hozzánk a Nagy Sógorék is. Nekik is vendégeik vannak. Fúzió és konfúzió lesz! Kihirdetjük az eljegyzésedet Salgóval. Majd még imádni fogsz engem!

Kahán Jenő, láthatólag nem színlelt, szívbéli, testvéri szeretettel nyomott egy nagy puszit Mártika képére. Magához szorongatta őt. És rohant.

Varga Kettő még mindig kábultan, bambán tűnődött magának a sarokban.

Juci már magához tért, úgy-ahogy. Nyögve, nyöszörögve, fulladozva tápászkodott föl. Segítség nélkül. Noha nagyanyja mellette állott, és végignézte ezt. Az iker torkaszakadtából bőgött a bölcsőben.

Mondhatatlan dühét és bosszúvágyát visszafojtotta Juci egyelőre. Leült az ágy szélére, és kibírhatatlanul hamis nyivákolásba kezdett. Mert valódi szenvedését valószerűtlenre túlozta.

– Mi lesz velem? Megölt!… Megölt!… Jaj! Sírtok, kis maszatjaim? Mi lesz veletek?… Hogy szoptassalak meg benneteket?… Nem bírok moccanni sem!… Megfulladok! Ehe! Ehe!

Varga Kettőből nagyon is erős bűntudatot váltott ki ez a nyivákolás. De nem moccant. Merően bámult egy pontra az üres falon.

Tulicsné figyelte szúróan unokáját. Hangját nem hallotta, és egyetlen mozdulat sem árulhatta el neki Jucitól, hogy nyöszörgése a kicsikéivel foglalkozik. Úgyszintén az iker sírását sem neszezhette. Legföllebb hát azt, hogy arcuk vörös az eltikkadtságtól, és hánykolódnak pólyájukban.

Mégis a vénasszony Juci elé állott, és így szólt:

– Segítsek? Ezeket meg kell etetned. A cicidnek semmi baja sincs!

– Bárcsak elevenen rohadnál meg, vén boszorkány! Jaj!… Ha nem fulladnék el minden moccanásnál. Hogy a pokol minden átka szálljon a kebelébe annak, aki így megnyomorított! Ehe! Ehe! Adja a kicsiket!

Az öregasszony leült unokája elé a zsámolyára, és tartotta a csöppségeket, dédunokáit, míg szopnak.

Közben mukkot nem beszéltek. A vénasszony szeme komoran, szúróan kalandozott el a levegőben. A Jucié pedig szinte vadászta, hogy összeakadjon a tekintetük, és akkor nagy ádáz fenyegetést lövellt a vénasszony szeme közé, hogy az összerezzent, vagy pedig az elbírhatatlan fájdalom esdeklő, drámai, csinált rebbenéseivel riasztotta meg az öregasszonyt.

Végére mégis vetettek oda néhány szót is, vagy inkább vakkantást egymásnak. Ilyeneket:

– Ha nem érdemelted volna meg, még sajnálnálak is. Kivált ezért a két porontyért, akkor is.

– Ha perzselnének, te vén ká, akkor sem engedném, hogy egyszerre égessék le a húst rólad, hanem külön, minden tagodról. Te undok!

– Legalább megtanulod, hogyan kell az urad kenyerét veszélyeztetni neked, mulatságból! Jó volt ez!

– És ha a tejem megsavósodik, és ezek a kis ártatlanok hasmenést kapnak és rámennek? Bár úgy lenne!… Figyelsz a számra, vén becstelen? Meg-sa-vó-sod-hat a tejem. Itt-itt! És ko-por-sóba kerülnek a picik. Érted? Érted! Dögölj meg!… Akkor futhatsz a vacak rózsafüzéreddel, leimádkozni, hogy agyonverettél, és elpusztítottad ezeket az ártatlanokat. Családirtó! Csa-lád-ir-tó! Az maga!

– Bár ilyen korodban tekerték volna ki a nyakadat! Átkozott!

És így folyt tovább a szép kis társalgás.

Varga nem moccant. Oda se nézett a két nőre. Sodorta a cigarettát. Szívta, és zord képpel mélázott.

A kicsikék már jóllakva, békén szunyókáltak. A vénasszony papírvirággal piszmogott a lámpánál. Varga még mindig egy helyben ült ott.

Juci az ágyán heverve is folytatta sirámait, átkait, szidalmait.

Már jól az éjjelbe hajlott az idő. Egyszerre kopogás az ajtón. Benyit a Kahánék szolgálója:

– Jó estét! Fönn vannak? Jól van! Magáért jöttem, vicikém! A felesége is kéne. De tudom, nem mozdulhat a kicsiktől. Nagy muri van nálunk. Tán huszonöt vendég. A Nagy Sógor úrék, a maga főnökéék is itt vannak. Holnap behelyettesítik magát a szeszraktárban, ha most az éjjel segít nekünk a konyhán… És kapja a rendes járandóságát… Hát ugorjék, öregem, és pucoljunk át mihozzánk… De gyorsan! Jójcakát, mámika! Jójcakát, menyecske!

Már vissza is rántotta az ajtót a szobalány és ellomolt.

– Baj van? Elbocsátanak mégis? – érdeklődött halálra rémült arccal a vénasszony vejétől.

– Segíteni hívnak átal! – tagolta ki száján fejrázás közben nagyanyósának Varga Kettő. – Mulatnak!

Azzal vette ujjasát és sapkáját, hogy sebtiben átugorjon a háziúrékhoz éjjeli napszámra.

A Kahánék konyháján irtó sürgés-forgás volt.

A házmesternét is mozgósították segítségre. A kamra óriás jégszekrényéből előszedtek minden tartalékolt sonkát és nyelvet és libamellet. A tűzhelyen már süstörgött a hús. Az asztalok gyúródeszkáin nagy metélőkések kattogtak, és tésztaformák pöffengettek. A szakácsné arca izzadságban úszott, és minden pillanatban a vízvezetéknél szappanos szivaccsal hűtőzött.

Magától értetődőleg Varga Kettőre a durvább vagy piszkosabb munkák vártak. Egy szakajtó hagymát kellett fölvágnia. A csípős leve annyira orrába bűzölt, hogy csorgani kezdett a könnye. Erre a tormareszelést is rábízták mindjárt, hogy sírja el egy füst alatt a sírnivalóját! Aztán füstölt húst kellett darálnia a konyha irdatlan gépén.

Enyhítőszerül kapott pálinkát, bort, sört, amit kért, és amennyit meg bírt nyakalni. A nők sem tartózkodtak a szesztől. Koccingattak, vihogtak.

A nők csiricsáréjából Varga Kettő mindent megtudhatott.

Egy ízben aztán a szobalány nagy izgatottan újságolta a vendégektől kijövet a konyhán:

– Ide hallgassanak! Hát itt ez a Mártika eljegyzési estéje. Ezzel a holdvilágképű Salgóval, aki mostanság érte jár ide.

– Nanne izéljen!

– Értse meg! – magyarázta tovább a hitetlenkedő személyzetnek a szobacica. – Ez a művész azért van itt, hogy ővele csinálják a zrít! Képzeljék, ez a majom behozza az előszobából a dobozt, amiben a Mártika és a Salgó képe van. Nagyszerűen megszerkesztette, az biztos. A képek állanak a dobozban, mint egy állványon, és le vannak takarva egy selyemkendővel.

– Szóval gondolja, hogy így rendelték meg az úrék előre?

– Dehogy!

– Hát akkor mesélje.

– Azt akarom! De ha nem hagy. Szóval a művész tartja a dobozt, és elordítja magát: hollá, hollá, Hölgyeim és Uraim! Most pedig hulljon le a lepl! Így rikkantotta svábosan: a lepl! Na erre nagy tolongás, röhögés: lássuk, lássuk! De én hallottam, hogy mindenki csak a Mártika képét várta. Ezt kapta születésnapi ajándékba Salgótól. Erre, amint a művész lerántja a leplet, hát két képet látnak egymás mellett a dobozban. Nagy csevetelés, kíváncsiskodás indult meg. Akkor, a legnagyobb lárma kellős közepén, Jenő úrfi fölugrik egy székre, és ordítja: Hölgyeim és Uraim, nem véletlen, hanem szédelgés! Tessék gratulálni a párnak! Én fedeztem föl ma a legnagyobb szemtelenségüket, hogy titokban akarják eljegyzésüket megtartani. Majd ilyesmit tűrünk el? Tessék csak, Salgó úr és kedves húgom, előjönni a farbával! Hulljon le a lepl rólatok is!… Azzal Jenő úrfi leugrott a székről, és összenyomta Mártikát Salgóval, a nyakuktól fogva a fejüket is, hogy muszájjon nyilvánosan csókolózniok. De ez a Salgó olyan finom, mint egy illemtanár, és még így is, miután Jenő összenyomta Mártikával, megkérdezte tőle: – Megengedi? És aztán tényleg nagyot cuppantottak egymás szájára… Rá aztán nagy gratulációk és ivás, nagy koccintásokkal… A nagyságos asszony szemét törülte. Még az úr is!

– Ne mondja! De szerettem volna ezt látni! Szépen megrendezték ezt az úrék!

– Dehogy! A nyakam rá, hogy nem! Az úrék nem tudtak róla az utolsó pillanatig, hogy mi készül. Hiszen mindenki összevissza susmogta, kérdezte, hogy: mi ez? csak zrí ez? De még mennyire nem zrí! Én abba vagyok, valami csakis sürgethette ezt a hirtelen eljegyzést, hogy így csapták össze, és Jenő úrfi kiprovokálta egyszerre. A kisasszony, tudjuk, hogy abba a majom szerkesztőbe volt szerelmes, nem ebbe a Salgójába. Azért vitték az úrék Abbáziába, ehhez a Salgóhoz, hogy összehozzák így őket. De lehet, hogy itt Pesten Mártika megint elkezdte a trafikálást a szerkesztővel. Ezért lett sürgős az eljegyzés. És most viszik el újra a kisasszonyt ennek a majom szerkesztőnek a közeléből Siófokra, a jegyesével együtt. Ezeknél így megy ez!

– És máshon nem? – vélte a szakácsné. – Engem is csak úgy hozzáerőltettek az első uramhoz… Isten nyugtassa!

– De aztán magának sikerült, hogy hamar elnyűjje! – nevetett a szobalány. – A második ellógott…

A szakácsné vihogott. A szobacicus pedig már annyira beletüzelődött a csacsogásba, tréfálkozásba, hogy odalibbent Vargához, és annak a fejét belenyomta a tojáshabba, aminek fölverését rábízták.

– Maga meg mitől ilyen szótyós máma? Szavát se venni!

– Mit szóljak? – vont vállat Varga.

– Maga? Hátsz’ a maga felesége újságolta azelőtt, mielőtt a kisasszonyt Abbáziába vitték, fűnek-fának, hogy maguk hordták ketten a kisasszony postáját a szerkesztőnek! A régi vici be is vádolta magukat, és dobra is verte a butikban… Nem akar emlékezni tán?

Varga Kettő külön, kelletlen rezzent össze a szobacicus minden szavánál.

– Hát éppen azon zördültem össze vele ma, hogy mit húzogatja, mint a falánk jószág, mindig a más szénáját? Meg is vertem! De most nagyon bánt! Szoptat. Elapadhat a teje! – motyogta el komoran Varga Kettő.

– Ó, máskor is elrakta! Legyen nyugodt, lerázza a Jucikája, mint a kutya a vizet! – vélte a szobalány.

A másik két némber, a házmesterné és a szakácsné, hasonló buzgalommal akarta Varga Kettőt a pletykálkodásba, viháncolásba vonni. De sikertelen. Varga komoran és konokul állta incselgésüket, mint a szikla a patak locsogó hullámaiét.

Együgyű esze még mindig nem bírta kibogozni a helyzet összefüggéseit.

Hogyan lehessen ez? Juci a szép lányka igazi szeretőjéről, a szerkesztőről vádaskodik, és mégis az indítja arra a jelenlegi udvarlót, hogy kézfogót rögtönözzék a leleplezett kisasszonnyal, úgyhogy az is boldogan áll kötélnek… Mi ez?

De hát akárhogyan van, akárhogyan nincsen, egy biztos: Juci aljassága visszafelé sült el. Hiszen íme, ez okozza, hogy a ház örömmámorban tobzódik…

Minek hóhérolta el hát Jucit? Őt, az édes társát a nyomorúságban, küzdelemben, és a gyerekei anyját!… Ajj! Majd agyonverte!…

Egy mentsége lehetne! Ha Juci az ő áldott szívű, bűbájos jótevőjüket, a Mártikát úgy mártotta volna be, hogy az rossz következményekkel járt volna erre az égi angyalkára!…

De így? Hüm! Hüm! Hüm!… A Varga sötét tépelődésének és eleven lelkifurdalásának teljességgel fogas maradt a kérdés…

Tartják, hogy mondvacsinált muri sosem sikerül úgy, mint amely véletlen, hirtelen begyeredik.

A legkisebb Kahán lány hirtelen összecsapott eljegyzési ünnepsége keretében valósággal nekivadult a vigasságnak ez a rendes polgárcsalád.

A szalon, az ebédlő összbútorzatát a sarokba tologatták, a szőnyegzetet hozzárugdosták, és veszett táncforgatag kerekedett a szobák középső tisztásain. Jégbe hűtött szeszes italok dühös nyakalása váltotta csak ezt föl, elég sűrűn.

A Kahánék óriási rádiószekrénye egyúttal gramofonlemezeket is harsogtathatott egyik rekeszéből, villanykapcsolásra. Hát ez a szekrény szakadatlan fortisszimóban működött.

Éjfél már rég elmúlt. Ám a ricsaj nemhogy csillapult volna, de ha még lehetett, fokozódott.

Az alsó lakó már tizedszer üzent föl, hogy a veszett hangzavar és ménesnek is túlbomlott lábdobaj nem hagyja őt pihenni családostul. Végre a rendőrségre telefonált. De hát onnan azt a feleletet nyerte, hogy a hatóságoknak csak az utcai vagy udvari botrányt okozó zajongáshoz van köze, a ház lakói legföllebb fölmondhatnak a zavarkodásért, vagy összeállva fölmondhatnak a zavarkodó lakónak… Persze mi legyen akkor, ha a zavarkodó maga a háziúr, a saját házában?… Természetesen semmi! Kahánék vígan recsegtették tovább a zenét, és tomboltak a hangja mellett.

Egyetlen személy dőlt ki az előreszaladt időben. Ez is nyolcvan s egynehány éves öreg hölgy volt. A Nagy Sógor édesanyja. Kész csodának számíthatott, hogy eddig is bírta.

A Nagy Sógor odaszólította a szobacicust:

– Hazaviszik mamát a kocsin. Fölkísérik a lakásba.

A szobalány egy igenis!-sel szaladt volna. De a Nagy Sógor visszakiáltotta:

– Várjon csak! Egyúttal visszaútban hozhatnak a raktárból egy kis gyógyitalt. Majd felírom, mit. A vici, az emberem, itt van magukkal a konyhán. Ő tudja, mi hol áll. Vigye magával. A kulcsaim itt vannak magának!

Hát Varga Kettő lekísérte a lépcsőn a szobalánnyal az öreg nénikét, főnöke anyját. Botra támaszkodva, aránylag még csuda fürgén vitte kiszáradt tagjait az öreg hölgy.

A sofőrt jól meg kellett riogatniok odalenn, míg lelket vertek bele. Este jól bezabált a Kahánék konyháján, és alaposan be is nyalt a házi ünnepség alkalmából. Megágyazott magának a hatalmas kocsi belsejében, és mélyen húzta a csöndest. Elég súlyos becsületsértéseket dörmögött a volán mellett a hozzá telepedő Vargának a gazdáira fölzavartatása miatt.

A Nagy Sógorék a szesznagyáruda fölött laktak. Mire Varga Kettő megvárta lenn a szobacicust, hogy fölkísérje a lakásba a vén úrhölgyet, a sofőr már újra elszundított ültében, a kormánykerék mellett.

Varga Kettő egészen jól bírta a virrasztást így, csöndes pityókosságával. A szobalánynak az éjjeli futkosástól, viháncolástól és jó nehány pohár szesztől támogatott vidám láza változatlan tartott. Elevenen mozgott, csacsogott…

Amint behatoltak a raktárba, Varga kissé huzamosabb ideig tapogatta a falon a villanykapcsolót. A szobacicus mögötte a sötétben a nyakába csüngeszkedett hátulról, és mint aki elővigyázatból teszi, lefogta Varga karját:

– Maga gazember! Ne merjen itt fogdosni… Azért nem találja a villany kattintóját?… Csináljon már világot!

Közben csiklandozta, bökte Vargát és vihogott. Varga is röhögött, és a biztatásra ő is kezdett nyúlkálni, kaparászni a lány idomain, amerre elérhette.

A szobalány egyáltalán nem tartozott a hozzáférhetetlen erényű hajadonok közé. A sarki henteslegény volt legutóbb babája. Az éppen bevonult. De ha ezen tartósabb viszonya megszakításával nem hevert volna parlagon a szobacica, akkor sem zárkózott volna el neki tetsző, átmeneti vagy alkalmi kalandtól.

Varga Kettő például igen tetszett neki. Ezt már többször értésére is adta szóbeli évődéssel, kacérkodással, törleszkedésekkel. Ám Varga kitért az incselkedései elől. Sokkalta csinosabbnak, finomabbnak ítélte a szobacicát, semhogy komolyan vehetné biztatásait. Buta ugratása tárgya nem akart lenni. Ez tartotta vissza eddig merszét.

Itt a sötétben már-már egészen nekibátorodott. De közben a falon matató keze meglelte a villanykapcsolót, és a teljes világítás mintegy elijesztette a további merszét.

A lány kezében tartotta a Varga főnökének jegyzőkönyvéből kiszakított cédulát, és olvasni kezdte:

– Láda sör… Ringli, nagy doboz, kettő… Pezsgő, kék védjegy, kisláda… Tojáskonyak, megkezdett láda, hátul a polc alatt…

Varga szedte össze a rendelést, és cipelte ki az autóba.

Amikor a tojáskonyak nagy ládájából előszedett pár üvegnek keresett Varga Kettő alkalmasabb kis ládát, amiben elszállítsák, a szobacicus szeleverdin elkapott egy üveget:

– Ezt a tojáskonyakot csudára szeretem! – mondta. – A szakácsné is. De sosem jutunk hozzá. Az úrék is mindig utolsó csöppig megisszák, ha bontanak. Pedig minket sem a gólya költött, igaz-e, Jankó? Az anyja gyereberózsám! Ki felelne érte, ha egy üveg eltörne?

A szobacica közben nézegette, bontogatta az üveg szalmafonatát. Aztán a Varga orra elé tartotta és várt: mit szól? Varga elvigyorodott. De ijedten makogta:

– Csak éngem vesz elé az úr!

– Hátha véletlen eltört volna egy?… Ha így odavágnám! Pakk!

A szobalány úgy csapott az üveggel a fölrakott ládasor szélére, mintha le akarná törni az üveg nyakát. De akaratlan-e, vagy készakarva, reflexmozdulatképpen, vagy a szalmaburkából csúszott ki az üveg?… elég az hozzá, hogy tényleg nekivágódott a ládaszögletnek, és fröcskölt, csurgott kifelé tartalma:

– Hijj! Vigyázzon! – rikkantotta későn Varga.

– Hijj! Adjon csak gyorsan poharat! Ki ne folyjék legalább potyába, ha már eltört! – rendelkezett a szobalány.

Hát erre aztán némi megbeszélés keretében ízlelgetni kezdte a szobacicus és Varga Kettő a remek tojáskonyakot.

Ez affajta szesz, amiről azt mondják: nagyon itatja magát! Aki issza, észre sem veszi, hogy megszédíti. Az üvegnek fele sem ömlött ki. Hát már pityókos állapotra fél üveggel ketten beszedni?… Könnyen megtréfálhatna!

A sofőrt is meg akarták hívni a véletlen adta külön pityizésre. De ha elaludt?… És előbb is morgott a fölzargatásáért?… Békén hagyták! Elkortyintgatták ketten a fél üveg tojáskonyakot.

– Hú! A nyavalya!… Forog velem a világ! – hunyorgatott Vargára keresztbe villanó szemmel a szobalány, amikor kifelé indultak a raktárból.

Varga lehúzta a redőnyt, bekulcsolta. A szobacicus addig fölrikoltozta álmából a sofőrt. Beugrottak a kocsiba az italosládák mögé.

Berrrrr! Az autó még csak a kezdő berregését hallatta, amikor a szobacica, mintha élni akarna az alkalommal, hogy a berregéstől a sofőr nem hallja meg szavát, a Varga nyakába akasztva karját így pöntyögött:

– Hallja, hallja, maga kis disznóm!… Csudára be vagyok csiccsentve!

Ezen pillanatban már Varga Kettő karja is a szobacica engedékeny dereka alá csúszott, és egymáshoz tapadva vad csókolózásba kezdtek.

Varga legföllebb:

– Édes angyalom!… Kis gyémántom! – susmorogta a lány fülébe. De annál mohóbb és lázasabb kívületben szorította karjába a lányt.

Úgy rebbentek szét, hogy a sofőr dühös káromkodásba fogott. A kocsi megállt.

Az utat keresztező vasútvonal sorompója leereszkedett előttük. Éjjeli hosszú, kivárhatatlanul hosszú tehervonat robogott át a pályán.

A szobacica erőseket szorított a Varga kérges mancsán, s ezt akadozta fülébe fojtottan:

– A sofőr… ez a dög… hazamehet… A Nagy Sógor úr kulcsa nálam van a kocsihoz… Mondta, ha akar a sofőr, mehet lefeküdni… Hát meglássuk!… Mi?…

Varga Kettő csak fél füllel hallotta, és félig értette a lány szavait, hogy az későbbi zavartalan együttlétükre vonatkozik… Máskülönben a vonatzakatolás, a veszteglés egészen más irányba zökkentette gondolatait és érzéseit. Teljes, édes kábulatból ocsúdtatta föl őt ez a szünet.

Eszébe jutott felesége. Talán kínok közt fetreng az érdemtelen agyabugyálástól. A két kis apróságot nem bírja megszoptatni. Esetleg mozdulni sem bír, hogy süket nagyanyjának segélyét kérje! Aj! Aj! Aj!

Varga Kettő a vonat dübörgéséből szinte kihallotta felesége jajgatását, jogos átkait, gyerekei sivalkodását… És ugyanakkor szörnyűségesen visszás ellentétképpen a szobacicus forró kacsójának szorítását éreznie, buja suttogását hallania!…

Eleresztette a szobacicus kezét, elhúzódott tőle az ablakhoz, és bosszúsan morogta:

– Meddig megy má ez a vonat?

– Mit bánod? – nyomult Varga Kettő után a szobacica. Kigyulladt képével a Vargáéhoz simult, és hozzányomta puha keblét.

Egy pillanatra Vargát itt olyan indulat rázta meg, hogy a lány közel volt hozzá: megragadja és kivágja a kocsi üvegén át! De szinte átmenettelen borította el az ellenkező érzéshullám. Az új nő csókjának új varázsa, a titkos gyönyör fokozott igézete teljes bódulatot loccsantott rá. Még vadabbul esett neki a szobacicának, mint előbb.

A sofőr a késedelem miatti dühében a sorompók fölemelkedése után úgy rákapcsolt gépére, hogy ugrásszerűleg rontott át a vasúti pályán, és vészes száguldással surrogott tova az éppen már búcsújára készülő éjben.

Amint a Kahán ház előtt megállt a kocsi, a szobacicus, még benne ülve, szólt előre a sofőrnek:

– Ha akar, mehet maga aludni. Én majd bezárom a kocsit.

– Megyek is! – felelte a sofőr. – Majd még utakat tetessenek velem a randa vendégeikkel. Vigye ő őket! Ő dögölhet délig! Jójcakát!

Dzumm! A sofőr bevágta a kocsi ajtaját. Egy nagyot köpött, s máris útnak eredt.

Benn a kocsiban a lány vihogni kezdett. És amikor Varga is a kocsiajtó gombját kereste, hogy kiszálljon, a szobacica egy erélyes mozdulattal visszarántotta kezét:

– Várj! – szólt Vargára. – Ráérünk! Hadd haladjon a fenébe a sofőr!

– De hát!… – akarta aggályait hozni Varga Kettő többrendbelileg, hogy járnak az utcán! hogy a házból előjöhetnek az autó megérkeztének neszére!…

Ám a szobacica karja, mint egy édes sorompó, nem tágított útjából. És közben félreérthetetlen komédiázva a minden adakozásra kész önkívületet, ezt nyüszögte:

– Berúgattál!… Csibész!… Nem visz föl a lábam a lépcsőn… Viszel majd az öledben?… Na-na! Vigyázz kicsit!… Na-na!… Ahhh!…

A pirkadat ecsetje javában kezdte kevergetni az ég alján halvány színeit, amire Varga Kettő előmászott a kocsi mélyéből a szobacicussal.

A lány vihogott, és annak a dalocskának ütemére forgatta meg a kapu kulcsát a zárban, amit dúdolt. A lankadásnak, ittasságnak nyoma sem maradt már rajta. Fürgén szaladt föl a lépcsőn a legkönnyebb csomaggal.

Varga hóna alatt egy ládával és vállán is eggyel, lomhán cepekedett fölfelé a lány sarkában.

Csak annyit neszeztek egyelőre, hogy a ház gyanúsan csöndes. Arról fogalmuk sem volt, micsoda bolond dolgok játszódtak le távollétük alatt a Kahán bérpalotában.

A Kahánék alatt lakó nyugdíjas főtisztviselő nagy kocavadász volt. Lakását teleaggatta agancsokkal, vadgereznákkal, fegyverekkel, vadászkésekkel meg más öldöklő szerszámokkal. Persze a vadbőrök, agancsok meg vaddisznófők eredeti hordozóit más puffantotta le. Az öregúr inkább csak apróbb vad, nyúl, fogoly, vadliba irtására vonult ki nagy néha. Sőt ebben a kisvad állományban is kevés kárt okozott vadászi vérszomja.

Tulajdonképpen másik, jóval veszélyesebb szenvedélynek hódolt az öregúr. Épp az ellenkezőnek, mint a vérengzés. Műkedvelő hegedűs volt. Alkalmi zenekarokban, egyesületi együttesben játszott állandóan, valamint házi hangversenyeken meg nyilvános, elrettentő műsorokban szerepelt sűrűn.

Szent meggyőződéseül rögződött meg benne hajlott korára is, ha annak idején nem a hivatali szamárlétrán való emelkedésnek, hanem a hegedűzésnek durálja neki magát, hát világhíres, világjáró, kincseket halmozó művész vált volna belőle.

Utóbban a zeneszerzésre is ráadta kopaszságtól fénylő fejét. És mint ahogy az összes tönkrejutott kártyások szenvedélyét az lobbantja föl, hogy kezdetben nyerni szoktak későbbi vesztükre, úgy az öregúrnak is későbbi áldatlan kínjaira, az első kontárkodmányai egyikét elfogadta a rádió. Szövege saját volt, zenéje saját volt. És természetesen egy nyúlós, nyálas, álmagyar és műnépi dal volt ez a tákolmánya. De ezzel az öregúr lelki életének iránya koporsójáig elpecsételtetett.

Gyakorolt és zeneszerzett minden üres idejében. És hát akinek csakis üres ideje van, mint neki?… Ha nem ezt tette? Akkor arról ábrándozott, és azon emésztődött, és azon bomlott és háborgott, hogy a rádió sem, a zeneműkiadók sem harapnak többé bele semmi újabb, tökéletesített szerzeményébe!… Nem!

Rémesen sok az őrült, az eszelős, a meghibbant éppen a nagy tudású, tekintélyes, rendes polgáremberek között.

Az öregúr lassan valami borzadályos idegnyavalyába zeneszerezte bele magát.

Ezeknek a műmagyar álnépdaloknak akár a szövegbeli, akár a dallambeli lehetőségeik igen korlátoltak. Az öregúr beleveszett egy-egy, kezdetben csodálatosan tetszetős hangfoszlányba, amit aztán szerzés közben agyonvariált, míg úgy kopogott, nyiszergett, kattogott, hasgatott, karmolászott, püfögött elutasíthatatlan, agyonverhetetlen, megfékezhetetlen, megjavíthatatlan tolakodóként ez a hangfoszlány hallóideg gócaiban, hogy az öregúr egyszerűen hidegvíz és elmegyógyintézeti kezelést igényelt volna ellene.

Hát ebben a magasztos lelkiállapotban találta az öregurat földszinti lakásában a háziúrék hirtelen kerekedett örömünnepsége.

Az öregúr amúgy is esküdt ellensége volt a dzsessz-zenének. Hát agyonzúzott hallóidegeire halálos kínlódást hozott a föntről hangzó gramofonálás és hozzá a hasonlóan förtelmes ütemű lábdobaj. Miután azonban hiába üzent föl, hiába folyamodott hatósághoz, hiába dugott vattát fülébe, hiába tett két párnát fejére ágyában a gyötrelmes hangzavar elől… az öregúrra szó szerint őrjöngésrohamok támadtak.

Már éjfél után volt. Egyszerre csak elviselhetetlenné lett számára a további tűrés. Tisztára a dühöngéses esetek állapotában, az öregúr kiugrott ágyából, lekapta a falról vadászfegyverét, megtöltötte, és az ablakhoz rohant.

– Dirr! Durr! – két lövés a nyitott emeleti ablakokra a lankaszter két csövéből. – Dirr! Durr! – még két lövés: – Dirr! Durr! – a harmadik kettő, föl az égbe.

Azzal az öregúr reszketve, fújva visszaakasztotta a fegyvert.

Odafönn Kahánéknál már a második kettős durranás megszakította a gramofonálást. Az eddig kibírhatatlanul ütemes lábdobajból pedig ütemtelen topogást csinált. Ugyancsak a fönti zajból idétlenebb hangzavart.

Ennyi eredmény elég volt az öregúrnak. Visszafeküdt ágyába, és dühösen kiparancsolta rémülten előrontott családját: bízzák rá, mit tesz, mit nem!

Tény, hogy a ház óriási botrányra, igazoltatásokra, beidéztetésekre számított. Maga az öregúr is ilyenekre készült.

De különös, nem különös, a három vészes, páros durrantás tökéletesen hatástalan verte föl a házon kívül az éjszaka csöndjét.

Megesik az a békének, biztonságnak éveiben, hogy a legvadabb dolog sem kavar érdeklődést, izgalmat. A legmélyebb álom idején, ha fölriadt is nehány ember a környéken, azt gondolta: vajon mit marháskodik valaki ezzel a durrogtatással? Azzal a másik oldalára fordult, és folytatta alvását. Egy-két hazabotorkáló korhely éppenséggel utcagyermekek riasztópisztolyának, autókerék-pukkanásnak hitte a durranásokat. Vagy akárminek tartották a tökéletes éji csöndbe hasító dördüléseket, nem csődült össze kíváncsian kivizsgálásukra senki… A szomszéd utcában a rendőrőrszem éppen ordítozó, verekedő részegekkel bajlódott, hát nem hallotta, vagy különösebb ügyet nem vetett a durranásokra…

Az öregúr remekül, simán elérte célját.

A háziúrék és vendégei először összevissza közveszélyes kihágásról, büntetendő csöndháborításról, életveszélyes fenyegetés megtorlásáról hadrikáltak. A karakánabb vagy részegebb férfiak közül többen az öreg nótaszerző megleckéztetésére akartak kerekedni, és a szemtelen terrorja ellen háborogtak egyöntetűen.

De hát végeredményben a mulatság pont ott tartott, amikor már mindenki dugig ette, itta, lankadásba táncolta, rekedtre vihogta és ordibálta magát, és a fáradtság követelhette már jogait. A fölvonulás, az ellenintézkedések foganatosítása helyett elkezdtek a vendégek taxiért telefonálni.

Öt perc, tíz perc, tizenöt perc. A vendégcsoportok közül az elsők némi félsszel, óvatosan surrantak le a háziúréktól, és aggodalmasan haladtak a lépcsőn: hátha az őrjöngő, vén kocapuskás előtör, és pufogtatni kezd rájuk?

Ugyan – ugyan! Semmi merénylet nem fenyegette őket! Szinte dicsérték aztán magukban a távozó vendégek az öregúr erélyes föllépését, és majdnem az okos, polgári mérséklet diadalára durrant üdvlövéseknek tartották lövöldözését.

Már mindenki távozott. Csak a Nagy Sógorék lebzseltek még az agyondúlt lakásban. Na persze az ő kocsijuk üdítőkért járt oda. Arra vártak. Éspedig több ideje már, mint illette volna a kocsi késlekedését. De hát gyanakodtak volna? Sejtették volna, hogy a kocsijuk már rég megérkezett a ház elé, de a szobacica meg a vici szerelmi kettősének ad tanyát a bontakozó pitymallat csöndjében?

A Nagy Sógor alaposan berúgott. Csukladozott, handabandázott. A dörrenések körül támadt izgulatok heveny szomjat keltettek újra benne. Aztán a várakozás még inkább. Hát ivott.

A felesége utoljára is megsokallotta. Szidta, és elkapkodta előle az italt. Szelíd anyósához is hiába folyamodott a vendégjog címén. Az is csak a mérsékletre igyekezett rábeszélni őt. Apósa sem támogatta őt a túldisznólkodásban. Az egész család összefogott a letörésére.

Hiába dühösködött, hiába dacoskodott a Nagy Sógor, nem adtak neki semmi szeszfélét. Így végül is morcosan bevágta magát egy karosba, és magányosan viaskodott az unalommal meg a lerészegedhetnékkel.

Itt tartott a helyzet, amikor a szobacica és Varga Kettő fölérkezett a konyhába.

A villany égett. De különben egy lelket sem találtak benne. A szakácsné horkolása kihallott a cselédszoba ajtórésén.

A konyhaasztalon egy halom pengő. Mellette cédula. Ráírva: a kettőtök része, mink megkaptuk.

– Hát akkor elmentek! Itt a borravalónk! – állapította meg a szobacica. Aztán mindjárt kettő egyenlő részre kezdte osztani a pénzt.

– Ajhaj! – nyögte mögötte Varga Kettő. – Ennyit kapunk… hű, hű!

Mert valósággal elhűlt és megilletődött azon, hogy még ekkora összeg pénz is jutalmazza meg ennek a könnyel, vérrel, kacajjal, féktelenkedéssel, gyönyörűséggel, mámorral összezagyvált éjszakának koronájául.

A szobacica ezzel szemben meg sem hatódott, amikor számba vette részét:

– Tizennégy ficcs fejenként? Nna! Nagyon aztán nem erőltették meg magukat. Igaz, a házmesterné és a szakácsné be is csaphattak minket az osztozkodásnál. De én nem sajnálom, hogy nem voltam itt… És te, kis bivalyom?

Szerelmesen kereste a Varga Kettő tekintetét. De Varga Kettő szeme a levegőben kalandozott. Az érzelmeskedés helyett tárgyilagos hangon utalt a padlóra helyezett két sörösládára:

– Ezekkel meg most mi legyen? Meg lenn a kocsiban a többi rakománnyal? Felhozzam? Vagy ezt is levigyem? Ha nincs már vendégség, marad itt ez akkor is?

– Majd én azt mindjárt megkérdezem bent! – felelte a szobacica. – De tedd el először a dohit.

A pénzt fölmarkolta, és ő dugta bele Varga Kettő nadrágzsebébe. Ugyancsak rá is omlott mellére, és ajkát kínálta csókra. Míg Varga a teljes világításban aggódóan makogta:

– Kinézhetnek!…

– Alszik a vén ká! Horkol… Bár külön cselédszobám volna… Jó lenne, mi?… Felszökhetnél hozzám ide!… – susmogta a lány, és mindenképp erőszakolta az enyelgést.

Végül hirtelen, tréfásan képen legyintette Vargát lanyhasága büntetéséül, és mellbe lökte:

– Maradj itt, míg jövök!

Azzal besurrant a lakásba.

Varga Kettő letelepedett egy konyhahokedlire.

E pillanatban erős és egyre növekvő erkölcsi elémelyedés és bűntudat egyesült mardosását érezte. Legjobb kedve szerint fölugrott volna, és rohant volna haza. Rémképek kínozták… Felesége holtan, hidegen, mereven fekszik azóta ágyán. A szoptatás idején minden anya, az állatoknál is, nagyon sokat veszít ellenállóképességéből. A tejláz veszedelme fenyegeti őket, még kímélet közepette is… Hát még akkor, ha agyba-főbe bántalmaznak valakit ilyenkor?… Ó, hogy az ina szakadt volna meg, amikor élettársára emelte két átkozott kezét! Micsoda szörnyű gonoszságra ragadtatta magát?… Hozzá, míg a hitvestársa kínokban fetreng, sőt talán halállal vívódik, ő könnyelmű szajhákkal éldeleg!… Ez förtelem! Nem más!

Varga Kettő levegőben ténfergő tekintetében bamba öniszonyat csillogott.

Hát egyszerre nyílik a konyhaajtó.

Összerezzent, és dühvel vegyes undor kergetőzött érzékein annak hiedelmére, hogy a szobacica ugrik vissza hozzá az alvó lakásból, hogy a kínálkozó édes kettest újra kihasználja, és enyelgés közepette vesztegeltesse itt őt tovább…

De nem! A szobacica helyett Varga Kettő főnöke, a Nagy Sógor úr támolygott ki a konyhába.

Amikor megpillantotta Varga Kettőt, fölcsillanó szemmel kiáltotta:

– Jó, hogy itt van! Egy kis sör, most… hukk, hukk, hukk! – csuklott nagyokat. – Mint a tűzoltófecskendő psu-susu… eloltja a… az izé… Ég a bendőm!… És ezek a piszok nők, benn, nem hagynak, csak szódavizet inni… Az meg hukk, hukk… Bontsa ki gyorsan a ládát… Gyorsan!

Varga Kettő már ugrott is, és teljes szakértelemmel, egykettőre fölfeszítette a sörösládát, kivett egy üveget, megtörülgette, kihúzta dugóját, poharat hozott… Hát hogy a fenébe ne szolgálta volna ki teljes gőzzel urát és parancsolóját?

A Nagy Sógor pedig közben kifigyelt a konyhaajtón: vajon nem ütnek rajta övéi bentről és hiúsítják meg a sörözését?

De hát odabenn a szobacica fejtette ki Kahánnénak a késlekedés okát… Kezdte a sorozatos baleseteken, hogy elpattant egy tojáskonyakos üveg… félórát kellett költögetni az álmos sofőrt… félórát kellett várni egy tehervonatot…

Mire Kahánné, Kahán és lányaik a földszinti lakó pokoli merényletét mesélték el a szobacicusnak hüledezésére és mohó érdeklődésére részletesen…

Ekként a konyhában a Nagy Sógor kényelmesen helyet foglalt egy másik hokedlin, és így szólt Vargának:

– Csak vegyen maga is magának poharat. Hagy koccintsak magával… Mer ökör iszik magába… hukk! Nem úgy tartják a faluban is?…

– Hogyne! Alássan köszönöm a nagyságos úr… a főnök úr szívességét! – vigyorgott Varga Kettő, és odatett magának is egy vizespoharat az asztalra, és teledűtötte sörrel.

A Nagy Sógor fölkapta a maga poharát, és magasba emelte:

– De várjon! Hukk, hukk, hukk! – csuklott, és röhögni kezdett ugyanakkor: – Tudja, ki egészségére illik, hogy igyunk? Hukk, hukk, hukk!… Aki összehozta ezt az estét, a sógornőmnek, ennek a kis mákvirágnak, ennek az édes, büdös, remek kis angyalnak az eljegyzését… Akibe én is szerelmes vagyok… Mindenki… Maga is!… Ne tagadja!… Maga is védte a délután, mint egy lovag… Hehehe! Hukkk! Hukk!

A Nagy Sógor söre löttyent kifelé a föltartott poharából, ahogy egyszerre csuklott és vihogott. A vörös képe gutaütésesen kékült már.

És Varga? Varga kezében a pohár szintén tétován, zavartan billegett, amint a főnökével való megtisztelő koccintásra és félig értett szavainak befejezésére várt.

De a Nagy Sógor a koccintás és ivás helyett egyszerre elkomolyodott, és így papolt tovább:

– Hukk!… Én nem haragszom magára… magának igaza volt. A hölgyek kisiklását egy rendes férfi takargatja, ha nem az ő bőrére megy… De hát egy családban mégiscsak tudni kell a szülőknek, hogy miben sántikál a kislányuk… Mert baj lehet belőle! Na nem igaz?

– Hát… Bizony…

– Na ugye?… Most nem lett. Most minden jó lett. A fiatalok kicsit előrerúgtattak és botlottak, mint a jóvérű csikók… Már minden rendbe jött! Vőlegény és menyasszony lettek… Pász!… De azt tulajdonképpen mégis a maga feleségének lehet köszönni, hogy ilyen simán, gyorsan összecsaptuk a dolgokat… Azért igyunk az ő egészségére! Isten éltesse őtet!

A Nagy Sógor hozzákoccintotta vígan, barátságosan a Varga Kettőéhez poharát. Majd egy hajtásra meg is itta. De Varga Kettő szörnyűséges döbbenetben, megrendültségben, kábulatban, jótehetetlenségben küszködött azon, hogy szájához tudja vinni a söröspoharat, és külön erőfeszítéssel néhány kortyot igyék is.

A főnöke szájából borzalmas vádként hangzott neki felesége dicsérete. Szeme kínban akadt föl, és remegni kezdtek alatta lábai.

A Nagy Sógor pedig a megtiszteltetés egyszerű zavarának vette raktármunkása tátogását. Nagyot csapott a Varga Kettő vállára, és kedélyesen, szinte atyailag mondta:

– Becsülje is meg azt az asszonyt. Mert megérdemli. Helyén van a szíve és az esze is! Abbiza!

Varga arcvonásain együgyű megindultság küszködött a rémülettel. Hiszen ha főnöke tudná, miként becsülte meg felesége okosságát és jó szándékát!

Szerencsére a betett konyhaajtón át erélyes, éles női hang érte fülüket:

– Fiacskám! Hol vagy? Hova tűntél, fiacskám?

Varga Kettő mindenható főnöke kelletlen rezzent össze:

– Kapja le az üveget! Nem kell lássa nőm, hogy ittunk! – mondta.

Varga gyorsan a konyhaszekrényen fölhalmozott mosatlan közé csempészte a sörösüveget és a poharakat. Míg főnöke közben föltápászkodott a hokedliről, és az ajtónak kiáltotta:

– Jövök, fiacskám! Igen!… Csak rendezkedem az emberemmel.

– Mi legyen hát evvel, nagyságos úr? – mutatott erre Varga a sörösládákra: – Itt marad? Levigyem? A kocsiban is van még holmi.

Mielőtt főnöke válaszolt volna, a konyhaajtóban neje jelent meg. Ő adott mindjárt utasítást Vargának:

– Csak vigyük-vigyük vissza a kocsiba. Egyáltalán szükséges volt ezt ide hozatni?… Gyerünk, gyerünk már!

Erre Varga buzgóan kapta föl a ládákat, és vitte le a kocsihoz. Közben pedig hallotta, amint mindenható főnökével így zsörtölődik neje:

– Mi ez újabban veled, drágaságom?… Oda fogsz süllyedni, hogy naponta lerészegszel nekem? Talán arra pályázol, hogy a szeszfogyasztóknak szolgáljál élő cégérül?… Gyönyörű!

– A… a… amiért ez egyszer, ma… az édes kis húgod eljegyzésén… hukk! hukk!

– És tegnap? És tegnapelőtt? Tisztára idült alkoholista vagy már!… Tartsd vissza a lélegzeted, ha ennyire csuklasz!…

– Miért… hukk… hukk… nem parancsolod… hukk… mindjárt, hogy megfúljak?

Az épületes hitvestársi társalgást Varga kérdése szakította meg, amikor már elhelyezte a ládákat a kocsiban:

– Én mehetek?

– Hogyne! – felelte Varga főnöke, nagy nyögések közepette foglalva helyet a volán mellett. Aztán egynéhány pengőt nyújtott ki Vargának, és elindította a kocsit.

Abban a pillanatban az első emeleti ablakból a szobacica hajolt ki, és fojtott hangon, de annál erélyesebben süvítette a hajnal álomittas, bűvöletekkel terhes levegőjébe:

– Jankó! Jankó! Lenn vagy? Hova a mamádba tűntél? Jankó!… Komolyan! Kellesz még a konyhán… Nem hallod! A fene ett volna meg!

Varga Kettő a kapu alá húzódott. Undor és düh feszengett benne a szobacica hívására… Egy vágy remegtette csak, hogy minél előbb hazatérjen, és megbizonyosodjék felesége állapotáról. A fülébe szinte kattogott a főnöke nehány szava: „Becsülje meg azt az asszonyt, mert megérdemli!”

Most a szobalány utolsó szavára valószínűleg azt tartotta, utána indult az ablakból. Meggondolás nélkül előugrott rejtekéből, és a fal alatt futtig-futva indult el. Részegsége mintha most érte volna utol jogerősebben, neki-nekicsapta a falnak, és kabátja ujja, háta csak úgy porzott a ledörzsölt mésztől.

A Csudavár szegleténél megállott és visszafülelt. Mert a szobacica kiáltozását visszhangozta az utca:

– Jankó-ó! Jankó-ó!… Na megállj! Hazamentél, gazember?

A hangsúlyozásról ítélve, a szobacica elállt az üldözéstől. Varga Kettő rohant a lakásuk ajtójához.

Az tágra-végre nyitva állt. A szürkületben kísértetiesnek hallik amúgy is minden nesz, minden motozás, hát Varga Kettő minden íze egyetlen reszkedelemmé vált a lakásuk ajtóján kirémlő hangokra…

Ilyen áldatlanul kínzó lelkiállapotban még sosem volt. Az egész napi fáradtság, izgulat, részegség teljes súllyal nehezedett minden tagjára. Csak éppen érzékei maradtak a rendesnél is éberebbek, fölcsigázottabbak, józanabbak.

Mielőtt az ajtón belépett volna, a falhoz lapult. Akárcsak a bentről tisztán tagolt nyöszörgéses szavak lökték volna vissza:

– Ó… ó… Vérmérgezésben fogok megdögleni… Jujj! Vigyázzon! Belera-ha-ga-hadt az ing… A hajam is… Vigyá-há-házzon! Orvoshoz fogok menni… Én bezáratom ezt a hóhért… Úgy vesszem el a két szemem világát!… Ju-hu-hujj!… Nyomorítson meg, pusztítson el az Isten benneteket! Átkozottak!

Varga Kettő még arra is nehezen szánta el magát, hogy beleskelődjék végre a saját otthonába.

Jucija háttal fordulva, félmeztelen ült az ágyán. Nagyanyja a pléh mosdótálban párálló meleg vízbe a törülközőt mártogatta, és mosogatta Juci csúnya, vörös meg kék kolbászokkal, nyers hegedésekkel tele hátát.

Varga Kettő borzadozva hőkölt vissza az ajtóból. Két pillanatra azon tétovázott közben, hogy előrántja bicsakját, és elvágja a gigáját!… Majd vad menekülhetnék ösztökélésével kellett viaskodnia magában… Neki a világnak! Vissza tanyájába!…

Eltámolygott az udvaron át az eperfáig. Ott leroskadt a padra. Aztán egyszerre irgalmatlan zokogás szakadt föl melléből. Könyökével a fának dőlve és arcát ráfektetve rángott-rángott-rángott a zokogástól.

Amikor valamelyest csillapodott, akkor kezét összetéve imádkozni kezdett Varga Kettő. Buzgó, könnyes fohásza visszaadta lelkinyugalmát.

Ült a padon, és merően, sötéten bámult a hajnalba. Közben pedig agyán lomhán húztak át a gondolatok.

Most megfogadja az Élő Istenre és a Boldogságos Szűzre, hogy soha, soha, soha többé el nem ragadtatja indulata, miképp kezet emeljen élettársára! Neki van igaza! Ő buta falusi! Itt más ésszerűség kormányozza az emberek lelkét, mintsem ő eligazodhatnék rajta együgyűségével. Juci ismeri jobban ezt az itteni világot. Juci életének a szerencséje. Két édes kis férgének anyja. Jucié legyen ezután mindenben a parancsszó, és maradjon az engedelmeskedés és türelem azé, akinek esze ügyefogyottul jár, hogy ostoba cselekedetekbe és következményül orcapirító helyzetekbe sodorja…

Úgy legyen!

Varga Kettő szempillája lassan lezárult, és már aludt is azon nyomban. Feje mellére kókadt, két karja lecsüngött, lába kinyúlt, és egyszerre lecsúszott a padról. De nem ébredt föl erre sem. Oldalvást fordult, és aludt az eperfa alatt a földön. Dicstelen igazán! A pad mellé ásott kis tócsába kirohantak a kiskacsák és kotló mamájuk a kocsisék nyitott ketrecéből. A kocsisné rekedtre nevette magát azon, hogyan ráncigálják a kiskacsák Varga bajuszát, és ne adj’ isten, hogy fölébresszék!

– Ilyen holt-halálos disznóra igya le magát valaki?… Bár igaz, ha maguk a háziúrék járnak jó példával, mint az éjjel is.

A Kahánék ricsajáról és mindennemű mellékkörülményeiről sokáig csevegtek nemcsak a házban és a Csudavárban, hanem környékszerte.

Annyi furcsán jellegzetes, példázatos, emlékezetre méltó akadt ebben a mulatságban, hogy később is, sokszor felemlegették úgy, akárcsak egy tovasodródott kornak betetőzése, fordulópontja és jelképe lett volna.

Magában Varga Kettőben is valahogy a háziúrék Mártikájának váratlan összecsapott eljegyzési murijának emlékével azonosodott vagy keveredett össze mindig annak az elgondolása, hogy szerencsepróbáló, szegény vidéki paraszt létére oly alaposan és biztosan sikerült megvetnie a lábát a főváros ridegségében, könyörtelen forgatagában. Igen! Mert a mulatságtól fogva tarthatta számon, hogy mégiscsak minden addigi elképzelésén és reményén túli élet örömeiben és kényelmében poszogott.

Munkája könnyű volt. Mit? Játék volt, szórakozás volt ahhoz képest, amilyen keserves robothoz szokott a tanyán. A jövedelme éppenséggel annyi lett, hogy gond és nélkülözés nem fért hozzá. Kis családját remekül ellátta mindennel. Atyai büszkesége csak úgy dagadott a kisfiai cseperedtén. A ruháit kihízta a jólétben. Ahhoz képest, amilyen piszok meg rongy ragacsolódott életéhez a tanyán, itt tiszta, elegáns polgár módjára élt. Határozottan bizonyos, állásán fölüli tiszteletet tudott kikényszeríteni magának. A kiskorcsmában, ahová megengedhette magának, hogy naponta benézzen egy-két fröccsre és durákra rendes társaságával, bizony házmesterurazták őt. Merthogy itt csak vice volt a Kahán bérházban? De tudták, hogy az öreg Kahánék házmesternek, villájuk, kertjük gondnokának szemelték már ki őt, és kegyükben ül nyakig.

Na és még mindehhez jöttek a Varga Kettő titkos, édes kilengései. Arról nem tehetett, hogy a nőknek tetszett. A Kahánék szobalányával viszonyt folytatott. És mivel a gyakorlat döntő a hajlamokon kívül az ilyen ügyekben, hát a szobalány után került más felelőtlen szerelem is Varga Kettő számára. A szeszraktár fiatal menyecske takarítónője ajándékozta meg vonzalmával, amikor a szobacicával elcsapták egymást. Sőt közben maga a házmesterné kezdett már akkora mérvű kacérkodásba Vargával, hogy őt is esedékesnek lehetett tartani a szerelmei sorában.

Hogy egy kicsikét nem berzenkedtek volna Varga Kettőben felesége megcsalása miatt az erkölcsi aggályok?… Annyira semmi esetre sem, hogy zavarták vagy megakadályozták volna csapodárkodásában.

Végeredményben senkinek fájdalmat nem okozott félrelépéseivel. Feleségével, Jucival majdnem példás férj és családapaként viselkedett Varga Kettő.

Azon az emlékezetes hajnalon fogadott szavához tartotta magát. Bárminemű összezördülés, vita akadt aztán közte és neje közt, Varga Kettő soha el nem vesztette türelmét és higgadtságát annyira, hogy kezét élettársára emelje.

Másnap alázattal kiengesztelte őt. Még a töredelem könnyeit is hullatta Juci előtt.

Jucinak ez elég volt. Majdnem meghatódott párja viselkedésén. Éppenséggel hogy Varga maga hívott orvost neje sebei gyógykezelésére, és vállalta teljes-mérvűleg a bűnhődést és jóvátételt. Juci maga védte meg őt az orvos fölháborodásával és szidalmával szemben, hogyhát inkább a nagymama szerencsétlen félreértésére és késztetésére lehet hárítani férje megvadulását!

Jucit is erősen megváltoztatta az anyaság. Külsőleg is, belsőleg is. A szülés után pozsgásabb és vidorabb lett, mint valaha. Kezdett törődni öltözékével és modorával is. Elvégre, történt, ami történt valaha, most már rendes, két állást is betöltő ember felesége lett és két gyönyörű, pufók apróság anyja.

Ez a két csöppség az egész utca, az egész negyed becéje lett szinte. Jucinak csoda élvezetes órákat ajándékozott az, amikor már a szomszéd tér gyerektanyájára gurította fiaival a gyerekkocsit, hogy a kicsikék szépen sütkérezzenek, ő maga pedig elpletykázzék az anyákkal, dadákkal, és fogadja rekordokat fejlődő magzatainak dicsérgetését mindenkitől.

Varga Kettő tüzetesen elmesélte neki az eljegyzési ünnepségek folyamán rátört lelki válságait. Na, nem a szobacicussal való enyelgéséről vallott. Nem! Hanem például arról: mekkora lesújtottságot keltett benne főnöke szava, amikor a Juci okos közbeléptének tulajdonította a könnyelmű Mártika hirtelen, szerencsés eljegyzését.

Hát ezzel aztán Varga Kettő nagy sípot adott a neje szájába. És az fújta is istenesen!

Hogy a maga szerepét Juci mint az erény mentőangyaláét kellőleg kiemelje és fontossá tegye, hát alaposan fölcifrázta és kiforgatta az egész ügyet. Meghökkentőbbnél meghökkentőbb új történeteket eszelt ki arról, mekkora feslettség felé zuhant már a háziúrék Mártikája, amikor ő visszarántotta őt a tisztességbe. Már több, annyira ellentmondó változatot koholt össze Juci végül a tárgyban, hogy aztán saját maga gyöngítette meg a valóban megtörténtek bizonytalan hitelét is.

Ám máskülönben mit értek holmi rongy, budapesti, külvárosi pletykák és pusmogások a világszép Kahán Mártika nyomába?

Salgó, a férje bálványozta őt. Üzletember nem mutathatja ki jobban szerelmét, mint hogy érette üzleteit is hajlandó fölrúgni.

Az eljegyzést követő hatodik napon Salgó és Mártika férj és feleség lett. De Mártika kívánságára a legszűkebb családi körben zajlott le a szerény lakodalmi ebédjük. Nehány óra múlva pedig már a Déli Expressz száguldott velük. És nem Siófokra, és nem Velencébe, hanem újra csak a Mártika kívánságára Párizsba. Sőt oda is csak ideiglenes tartózkodásra. Mert aztán, megint csak a Mártika óhajára, hónapokra európai körútra kerekedtek.

Salgónak minden hazai üzletét, kötéseit le kellett építenie a világcsavargásos mézeshetek miatt. De boldogan vállalta.

Eltelt azonban egy év. Akkor az öreg Kahánék azt az értesítést kapták Párizsból Mártikájuktól, hogy nagyon szépen, békésen válik az urától, de nem jön haza, hanem beiratkozott a Sorbonne-ra, francia és magyar nyelvszakos egyetemi hallgatónak.

Tulics Jucinak megint alkalma nyílott volna, hogy mint a női erények hathatós védnöke, kifejtse véleményét a háziúrék Mártikájának javíthatatlanságáról.

De ezúttal a háziúréktól semmiféle bizalmas családi hír nem szivárgott ki közvetlen környezetük tudomására sem. Az idők különös változása járult hozzá bizonyára, hogy zárkózottabbakká legyenek.

Ha Varga Kettő nem viseltetik annyi tisztelettel a tulajdonai közül hiányzó Szellem iránt, beleértve ebbe az ő korában különösen eluralgó Bicska-Szellemet is, úgy ez egészen a sárga földig, a képtelenségig máris lejáratta volna magát előtte édes párjának, Jucinak adminisztrációjában.

Juci? Ő aztán nem zárkózott el attól, hogy ne csak szenvedőleg, mint Varga, de tevőleg is bele ne vesse magát a világnézleti elkötelezettségekbe. Juci igenis színt vallott, teljesen kifejtett világnézleti alapon. Őneki megadatott szóbősége, előadókészsége is ehhez.

Mindössze abban lehetett találni egy kis bibit, hogy Juci az összes lehető kísérleteket megejtette az összes lehető világnézletekhez való teljes azonosulásával. Mégpedig a legaljasabb hasznossági elvek jegyében.

Varga Kettő a legtarkább észleleteket tette Juci jól megindokolt világnézleti színvallásainál. Így végül is bizonyos együgyű kép alakult ki benne e tekintetben a Juci gyakorlati és elméleti énjéről, amin eligazodott valahogy.

Ha Juci így beszélt:

– Mégiscsak ezeknek a cociknak van igazuk. Egy bőrnyúzó burzsujnál egy fene, ha keresztény vagy zsidó…

Akkor Varga Kettő tisztában volt, hogy Juci a szervezett munkásékkal kötött valami csereügyletet, vagy fogadta el valami szívességüket.

Amennyiben pedig Juci azon kezdte, hogy:

– Nekem aztán nyolc, hogy valaki milyen vallású, de az tótzicsi, hogy ameddig a zsidók a dohányukkal és megszervezettségükkel a markukban tartják a világot…

Ahán! Varga Kettő rögtön tudta, hogy Juci a zöldingesekkel paklizik valamiben.

És hogyha Juci azzal érkezett haza, hogy elkezdi:

– Ide hallgass! Én vagyok az utolsó, tudod, akinek büdös komázni akármilyen éhen kujtorgó prolikkal! De én nem rendezhetem be másnak a világot, amilyen. És abból hamarabb lebukik valami az embernek, ha fejesekkel tart, és kivonja magát a nimolisták közül. Azok így is csak hálátlansággal fizetnek mindenért az embernek…

Topp! Varga Kettő jól sejtette máris, hogy Juci valami viseltes ruhát, cipőt, kalapot húz elő ezek után a szatyrából. Kahánné megajándékozta…

Ám máskülönben Varga Kettő a neje leghosszadalmasabb elvi fejtegetéseinek okosságát és helytállóságát minden esetben csakis változatlan bámulni tudta. Egészen úgy, akár valami remek mutatványt. Hiszen nem is azért tartották általában Varga Kettőt buta embernek, hogy ne őszinte tisztelettel fogadja a szellem legvadabb maszlagját is.

Egyebekben az eszmékkel vajúdó kor és a belőle kirobbant világháború eseményei majdnem semmi válságot, semmi változást nem hoztak a Varga Kettő sorsára. Legföllebb jót.

Katonai sorozáson kidobták. A jobb keze nagyujjából egy ízet és a gyűrűsujjából két ízet szakított le annak idején a tanyán a darálógép. Ujjcsonkjaival azért egész jól megmarkolt akármit. De katonai szolgálatra alkalmatlan volt vele.

A sorozatos zsidótörvények sem jártak Varga Kettőre nézve mással, mint mérsékelt előnyökkel. A volt vici ószeres lett, jobb lakásba hurcolkodott át. Vargáék költöztek át az ő elsőemeleti, tágasabb, szellősebb, világosabb lakásukba.

A Varga Kettő főnöke és üzletvezetője keresztény kereskedőknek adták át a szesznagyárudát. Az új főnököt aztán alig látták többé az üzletben. A heti elszámolásokra jelent meg csak az irodában. Az üzletvezető lett teljhatalmú úr helyette. Ez sokkalta komiszabb alaknak mutatkozott kezdettől fogva, mint a régi. Gorombáskodott, ordítozott, mindenkit elbocsátással fenyegetett folyvást, és ingyen túlóráztatta a személyzetet. Ennek megtorlásául Varga Kettőék törtek-zúztak, henyéltek, csakliztak, és mellékjövedelmeket csináltak maguknak az üzlet rovására. Mivel az új vezetés nem volt annyira jártas a szakmában, hogy pontos ellenőrzést gyakoroljon az üzletben, a háta mögött vígan csapták be, ahol akarták. Varga Kettő keresménye csak bővült némi zugügyletekkel.

Juci az ikrei világrahozatalát követő évben újra anyává lett. Ezúttal egy kislányt szült Varga Kettő örömére. Aztán egy év múlva megint egy fiúcskát. Akkor egy veszedelmes gyulladás véget vetett Jucinál a további gyermekáldásnak. Sikeres operáción ment át és méregdrága utólagos gyógykezelésen. Előbb lefogyott és megsárgult, majd rohamosan hízni kezdett, és pozsgásabb, szebb menyecske lett, mint valaha is… És aztán élte világát!

Hát igen! Varga Kettő nem ejthetett zokszót, hogy viszonyaihoz mérten az élete, meg a családjáé, ne volna teljes és kiegyensúlyozott élet. És mégis, rettenetesen hiányolta bizonyos vonatkozásban.

Varga Kettő nem volt kupori természetű! Dehogyis akart volna megvonni magától és családjától bármi örömet! Csak az viszolygatta kezdettől fogva Varga Kettő lelkét, hogy ha jövedelméből valami fölösleg gyűlt volna, azt is szinte eszeveszetten fecsélték el. És ennek az oktalan fecsélésnek a szellemét teljességgel Juci képviselte.

Varga Kettő elejétől fogva számot vetett azzal, hogy ha csak az egészen oktalan, egészen szükségtelen kiadásaikat szüntetnék meg, már akkor annyit tehetnének félre, hogy valahol egy telket vásárolhatnának majd, és gazdálkodhatnának, gyarapodhatnának… De nem! Juciban mintha valami ördögi bűbájosság, megszállottság lakott volna, hogy meghiúsítson minden olyan moccanást az életükben, ami másfelé vinne, mint arra, hogy máról holnapra mindig elvágják utolsó vasukat.

Határozottan úgy volt, hogy Varga Kettő szinte kísérteties észleleteket tett a tekintetben, hogy Jucit valami rossz szellem mozgatja a takarékosság elleni érzületében. Varga Kettő megkísérelte több ízben, hogy saját szakállára rak félre pénzt. Akkor Juci valósággal a nyugtalanságnak önkívületébe esett, hogy mindenképp rajta legyen a félretett pénznek előszedésén és elherdálásán.

Végül is Varga Kettő belátta, hogy minden egyéni kísérlete, álljon az önmegtartóztatásból vagy munkáján fölüli erőfeszítésekből… hiábavaló! Jól élhetnek, de félretenni nem tudnak! Hát megadta magát a sorsának. Berendezkedett maga is arra, hogy a szentírás és a külvárosi nyomortanyák szellemében csak a mának éljen, és a holnapot bízza a jó sorsra!

Ám ezt csak gyakorlatban vitte végbe Varga Kettő. Elméletben rettenetesen ellene volt ennek az életnek. Minden magányos óráján, néha fél éjszakákon át azon emésztődött: hogyan lehetne változtatni költekezésük esztelenkedéses felén? Cseperedő kicsikéire gondolt, és düh meg aggodalom szorongatta őt, hogy lelkiismeretlen apa, ha nem tesz arról, hogy legalább jövedelmei fölöslegét takarítsa meg a kicsikéi számára, és valami biztos értékbe fektesse… Persze hogy tanyasi paraszt létére itt leginkább egy darab föld szerzésére keltek ábrándjai.

Jucival teméntelen értekezést folytatott e tárgyban. De szörnyen meddőeket, sőt vereségeseket:

– Na jó! Értelek! – beszélt Juci. – Jó lenne az embernek öregségére megtakarítani egy kis gubát és ezeknek a srácoknak is, ha fölnőnek… De ezt a buta háppodat, hogy pont egy telekre akarsz spórolni?… Hát mit gondolsz, hol vehetsz te egy telket, ha tíz évig spórolsz rá? A tanyátokon?

– Ha messzibb is, de az megvan! – hangzott Varga Kettő válasza. – Majd aztán gazdálkodni lehet rajta…

– Ki fog gazdálkodni rajta? Mikor gazdálkodol rajta? Feladod itt a melódat? Elcsapod a viciséget? Hol laksz? Kijársz száz kilométerre a telkedre vonaton? Gunyhót építesz rá? Lesz öt tyúkod meg egy koszos malacod? Abból élsz, és tartasz el minket? Vagy hogy képzeled ezt?

– Ki lehet adni minden földet felesbe vagy bérbe!

– És mit kapsz egy olyan telek bérében vagy terméséért, amilyenre tíz évig raksz félre, és elvonod a kaját és piát magadtól érte?

– De legalább megvan!

– Megvan? De bevétel nincs belőle. Adóval pedig megterhelik rögtön. Azt nyögheted! És ha nem fizeted? Akkor megeszi a nagybirtokodat. Elárvereznek! A hiénáknak kuporgattál.

– De fizethetnénk mindent! És mindig szerezhetnénk egy keveset, minden évben a telekhez. Akkor öregségére lenne hová húzódni az embernek.

– Hogyne! Majd én neked ott kuksolok veled a pusztádon, és onnan küldjük majd a gyerekeket iskolába?… Mások éppen a városba költöznek, ha tudnak a kölykeik miatt, és mink fordítva… Ugyan hagyj föl nekem ezzel a marhaságoddal!

Ilyen eszmecserék néha teljességgel le is szerelték Varga Kettő ingatlanszerző, ősi ösztöneit. De csak időleg. Újból előtörtek belőle.

Számításokat végzett: ha ő abbahagyná a korcsmázást, és otthon inná meg a napi fröccsöket a raktárból negyedáron szerzett vagy ingyen csaklizott borból, és ha Juci nem költene heti hatszoros mozizásra és rémregény füzetekre, meg a cigarettából megelégedne az olcsóbb minőséggel… akkor naponta, akkor hetente, akkor évente… szinte elhűlt Varga Kettő, mekkora összegre rúgna az, amit jobbra fordíthatnának, mint hogy most kidobálják.

Egy Szent Istvánra fölszármazott Pestre Varga Kettőnek bátyja és sógora feleségestől.

Varga Kettő szívbéli örömmel fogadta őket. Ott szorongtak náluk szálláson, és ami szerény körülményeiktől tellett, Vargáék fényesen ellátták a rokonokat. Juci maga is kedves volt nagyon hozzájuk. De aztán végül mégis csúnyán összezördült a rokonokkal. Ha előbb már megbeszélték, hogy karácsonyra visszaadják a látogatást Vargáék a tanyán, aztán a soha viszont nem látásra váltak meg tőlük a rokonok.

Az összetűzés oka azt volt, hogy bizony a Varga Kettő övéi is a Varga nézete mellett fogtak, amely szerint legfontosabb volna, a költekezés némi mérsékletével, a mentségtelen öregkorra és gyerekeik jövőjének gyámolítására kuporgatniok!

Juci rémisztő jeleneteket csapott Varga Kettőnek a bugris rokonai miatt. Válással fenyegetőzött, családirtással fenyegetőzött, ha Vargának eszébe jut még valamiféle közösködést tartani fönn tanyasi pereputtyával. Addig nagy ritkán, két-három hónapban egyszer kapott és menesztett levelet Varga övéinek a tanyára. Juci most ezt megtiltotta neki. Varga erre a szeszárudába próbálta címeztetni tanyasi leveleit. Jucinak befújták egy alkalommal, amikor a raktárban járt, és szörnyű botrányt csapott Vargának.

A családi béke kedvéért Varga Kettő alávetette magát neje akaratának. De hát csak tevőlegesen. Szenvedőleg annál többet foglalkozott aztán rokonaival, miután azok az ő gazdasági ábrándjai mellett nyilatkoztak.

Végül is lassanként kicsikét eszelősséggel határolódó hiedelem alakult ki benne. Jelenlegi környezete érthetetlen és talán meg is valósíthatatlan társadalmi újításoktól várja minden üdvét, és oktalan, féktelen tobzódás lelke kormányozza. Föl kell keresnie régi környezetét, rokonait, ha csak egy-két napra, egy-két órára is. Ezeknek valóságérzése azonos az övével, és eszük élesebb. Megtárgyalja velük a lehetőségeket, és megállapodik velük a teendőkre nézve. Esetleg pengőnként származtatja hozzájuk a holdacskára valót… A cél ez!…

Varga Kettő attól fogva arra feszítette lomha értelmét: mi ürüggyel, mi fortéllyal, mi módon juthatna el tanyájára? Egy kettős ünnepen vonatra ül, és megeszközli látogatását. Ugráljon Juci, ahogy akar. Ettől nem tartja vissza! Mindenesetre le kell csapni keresményéből az útiköltségrevalót jó előre, és tartogatnia a kedvező alkalomra. Beleértve a rokonainak szánt nehány egyszerű ajándékot is, amint ők is hoztak himmihummit a tanyáról látogatásukkor…

Az egész terv roppant egyszerűnek rémlett. A kivitelénél tűnt ki, hogy már kiindulása áthághatatlan nehézségekbe ütközik.

Juciba mintha fokozottabb boszorkai megérzés költözött volna Varga szándékaival szemben. Meghiúsította Varga Kettő minden moccanását az útiköltség megszerzése körül. Azt is, hogy apródonként rakja félre. Rájött Juci, akárcsak titokzatos igézet segítené, bárhová rejtett Varga pénzt. Rájött, amikor egy komájának adta őrzésre. Jeleneteket rögtönzött. És ezek során magától kitalálta és ráolvasta Varga fejére titkos szándékát.

Varga Kettő megint csak megtört, és elejtette valameddig tervezgetését is.

Sóvárgásainak és álmainak azonban nem lehetett ura. Ezek, akár a jogtalanul bebörtönzött rabok, tomboltak lelkében, és újra meg újra a napvilágra szöktek, ha egy kis rést találtak.

Varga Kettőnek munkáscimborái, félig-meddig alárendeltjei közül egyik kerékpáron járt be Kőbányáról az üzletbe. Küldöncnek is őt használták, és ez borravalókat jelentett neki. Gépére nagyon rátartott. Sokszor dicsekedett Vargának: mekkora utakat karikázott be mekkora idő alatt, és hogy a kerékpárját már réges-rég ajándékban használja, mert a napi villamospénz megtakarítása egy fél év alatt kifizette a vételárát.

A kutyairgalmát is!… Varga Kettőnek tanyalátogatási ábrándjai egyszerre összekapcsolódtak a kerékpárral. Ha egyet szerezhetne? Akkor nyitva állana előtte a világ!

A legérdekesebb a dologban az volt, hogy még Varga Kettő házasságának első évében a Csudavár egyik megszorult lakója ócska biciklijét potom pénzért ajánlotta Vargának. De Varga Kettő akkor idegenkedett a kerékpározástól. Holott maga Juci is rá akarta beszélni. Hazulról a szeszárudáig a napi kutyagolás vagy a villamospénz megtakarítása busásan, hamar kifizeti a bicikli árát. Ez volt a Juci érve is!

Hát most Varga Kettőt tűzbe-lázba hozta eszméje: kerékpárt kell szereznie, és egy csapásra minden álma valóra válhat!

Az ám! Csak jelenleg a viszonyok változásával került nagy bökkenő a bicikliszerzés elé. A második világháború második évében tartott. A biciklik ára ötszörösére emelkedett. Kézalatt is nehezen lehetett venni. Az olcsó havi és heti részletek megszűntek. Örülhetett akárki, ha készpénzért jutott rendes szerszámhoz!

Cimborája tanácsára Varga Kettő az üzemvezetőhöz fordult: előlegezzen neki egy kerékpárra való összeget, és vonja le a heti béréből!… De az üzemvezető megtagadta Varga Kettő kívánsága teljesítését.

Hát ezzel újra ott tartott Varga Kettő, hogy kegyetlen töprengései és enyhületes ábrándozásai tárgyává válhatott a kerékpár…

Az öreg Kahánékat utóbban csapás csapásra érte. A két vejöket és fiokat besorozták munkatáborba. A Nagy Sógor halálos nyavalyával került haza. Egy költséges szanatóriumban ápolták. A Kis Sógor hivatalos veszteséglistán szerepelt. Kahán Jenő, mindhárom közül legszerencsésebb, havat lapátolt jelenleg a főváros utcáin.

Mártika Párizsban átélte a háborús borzalmakat, menekülést, visszamenekülést. Nélkülözésről írt és legutóbb arról, hogy talán Ármin bátyja segélyével Lisszabonon át Amerikába juthat.

Az öreg Kahánt egy nap éretlen ifjoncok támadták meg az utcán. Bántódás nem érte. Sőt ő maga csapott szét alaposan botjával a suhancok közt, míg a járókelők és az odatoppant rendőr szét nem rebbentették a galád fickókat. Ám az öregurat megbetegítette az izgulat. Ágynak dőlt. Aztán amikor lábadozva, legénykedően sétára indult hazulról, lezuhant a lépcsőn, és oly szerencsétlenül ütötte meg a bal lába forgócsontját, hogy fölgyógyulása után is csak két boton bicegett.

A viszonyok folytán sok öröme amúgy sem tellett sem az öregnek, sem a család többi tagjának a hazulról való kimozdulásban. A Kis Sógorék családja föladta háztartását, és hozzájuk költözött. De a megszaporodott család is alig mutatkozott a házon kívül.

A legutóbbi évben Varga Kettőék közül csak Varga érintkezett a háziúrékkal, viceházmesteri minőségében és változatlan tisztességtudással.

Juci az idők másulásának megfelelően pökhendiskedett, követelőzött, majdnem nyíltan lopkodott a heti nagytakarítások alatt a háziúréknál. Így szépszerivel kidobták. Attól fogva halálos ellenségükké vált, és bosszút esküdött a háziúrék ellen.

*

A több napos dühöngő hóförgeteg nemcsak a főváros utait hordta meg járhatatlanná fehér áldásával, hanem a gyöngébb háztetőket is fenyegette a hótömeg óriási súlya.

A Csudavár rozoga bordái összeomlással fenyegetőztek. A rendőrőrszem csöngetett be a háziúrékhoz, hogy az épület tetejéről azonnal le kell kotorni a havat.

A háziúr a házmestert és a házmester Vargát vezényelte ki a hóletakarítási munkálatokra, Varga pedig a házból toborzott segítséget, a háziúr költségére.

A ház körül eltakarított hó már maga akkora hegyeket alkotott, hogy a földszinti ablakokig emelkedtek. A hajzásról alázuhanó hó még növelte a jégsarki hangulatot.

Kahán maga is lesántikált figyelni a munkát. Aztán végeztével Varga Kettővel jó ideig tárgyalt a Csudavár udvarán, a kora téli estében, Juci, utcának öltözve, ki-kikukkant az emeleti folyosóra. Onnan hallgatózott, és figyelte őket.

– Mit tárgyaltál a vén jakheccal? – volt első szava Vargához, amikor benyitott, és gémberedett kezét dörzsölte a vaskályha fölött, meg a havat rugdosta le otromba bakancsairól.

– Munkát adott! – felelte kurtán Varga.

– És mit, ha szabad érdeklődnöm? – firtatta Juci.

– Ezt, amit itt! Csak künn a telkén. Hát ott a viskója össze is rogyhat a hó alatt, de sok zsák cement van benne, az mind tönkremegy. Fölvállaltam, hogy egyedül lehányom neki a havat a viskójáról. Legföllebb több napot dolgozom! – hangzott ezúttal Varga tüzetes fölvilágosítása.

Az iker ezalatt összeveszett a szoba sarkában. Egyik fejbe vágta a másikat egy kis puha játékmackóval, amit Kahánéktól kaptak annak idején. Arra a sértett bőgni kezdett. De közben nem mulaszthatta el, hogy alapos rúgást ne ejtsen a másikon. Mire az is rákezdte a bőgést. Mellettük játszott a kis húguk főzőcskét, az is visítani kezdett ijedtében. Megriadt az általános jajveszékeléstől a legkisebb, ölbeli baba fiúcska. Ez egy rongyszőnyeg sarkát rágta éppen, és nyivákolni kezdett a hangverseny kiegészítésére.

Tulicsné súlyos betegen feküdt az ágyon. De a szeme az apróságokon csüggött. Hiszen ő dajkálta legtöbbet őket. És ő is rikácsolni kezdett a zenebonára:

– Jánoska! Te rossz kutya! Nem férsz Lacikától? Hát te, Juci, mit bőgsz? Ki bántott? Elhallgassatok! De rögtön!

Juci egy ugrással kicsikéinél termett. Szinte úgy, mint a virtuózok futamoznak a zongorabillentyűkön, máris sorba pofozta magzatait.

– Csujj lesz közöttetek, büdös gazemberek? – rivallt közben rájuk. Aztán beteg nagyanyjára vetett egy görbe pillantást, és feléje dünnyögte: – Mer ez a vén dög is most tud kólikát kapni, hogy ne vigyázhasson rátok!

– És te, az anyjok, mire való vagy? – morogta Varga a kályha mellől. – Egyszer már a körmödre ütök, csak bántsd az árvákat!

Juci lesajnáló fintort vágott és legyintett. Majd így beszélt:

– Bár te gondolnál rájok! És aszerint mozgatnád a dolgodat! Akkor ez a vén ember nem kétnapos melókkal, hólapátolással szúrná ki a szemedet!…

Varga Kettő hamarjában nem értette teljesen, csak sejtette, mire céloz neje. Juci vakmerőségében, kapzsiságában mindenáron martalóckodni akart a zsidótörvények hozta zsákmányból. Már azon is háborgott Vargának, hogy volt főnöke megtehette volna üzlete megmentésére Varga Kettőt utódának, és nevére írathatta volna idejekorán a szesznagykereskedést…

Varga Kettő most vállat vont. Válasz helyett a legkisebb fiához lépett, és zsebkendőjét elővéve, kifújatta vele csurgó, szipákoló orrocskáját és megtörülgette.

Juci tudomásul vette a férje cselekedetében a célzatosságot. Tokásodó, csinos arcát vörösre lángoltatta a pulykaméreg. Ilyenkor indulata arányában toldotta meg képzelete lefetyelései tartalmát, egészen a képtelenségbe:

– Persze, erre családapát és kis süketnémát játszol? Pedig mindenki az orrod előtt háppol most a zsidóktól. A házmester bedughatta az öccsét a háziúrék régi üzletébe?… Csak teneked nem lehet semmi? Te ütődött állat. Eddig mindig telket akartál venni? Most, ha nem volna két bal lábad, utánajárhatnál, hogy a vén zsidó adja el nekünk a villatelkét!… Igen!… Törlesztésre!

– Itten? Ahol ezer pengő négyszögöle a teleknek? Majd marha lesz! Miből törlesszük le valaha?

– Az nem az ő gondja! Ő csak írassa ránk! Így is elvesznek mindent a zsidóktól. Üzletet, földet, mindent! Hát akkor nem mindegy neki: kinek jut a telke? Az új törvény szerint majd a házat is igényelni lehet akárkinek a zsidó háziuraktól!

– Asse igaz! Házat, telket nem vesznek el a zsidóktól. A háziúr éppen építeni akar a tavasszal. Már ott a sok cement a kis házba zárva. Éppen azt félti!

– Ujjé! Te szerencsétlen jámbor! Még mindig a házmesterségre számítsz nála? Hiszen mindenki tudja, hogy még szigorúbb és még szigorúbb törvényt hoznak a zsidók ellen. Madagaszaba, vagy hogy hívják… Edd meg! Oda telepítik őket!…

– A’ nem biztos!

– Neked nem biztos? Mindenkinek biztos! Mindenki most kaparint meg tőlük, amit lehet. Teveled jóban vannak. Barátkoztok. Eléggé leköpdösteted magad azért sokak előtt… Hát nem tudod kinyitni a szádat, hogy adjon valamit neked? Adja nekünk a telkét! Én, úgy, mint mások, rámásznék és fenyegetném, ha neked volnék! Nem a süvegemmel a kezemben állanék előtte most is…

– Te csak tedd meg! És tegyék meg! Én nem teszem!… Legyen elég ebből!

Jucinak már csaknem a szája habzott az őrjöngő hadrálásban. Férje rendreutasításának fenyegető nyersesége inkább tüzelte, mint meghunyászította. Nekiugrott, két öklét összeszorítva rázta arca előtt:

– Mitől félsz? – sziszegte. – Mi?

– Az Istentől!

Itt már merően, vészjóslóan villant egyet Varga szeme a neje vadul forgó szemgolyói közé. Azzal hátat fordított neki, és megint melengetőzni kezdett a kályhánál.

Juci tudta, hogy ezek után már nem tanácsos túlfeszíteni a férje türelmének zsinórját. Hát hangjának a kétségbeesés gyöngülését kölcsönözte inkább oda, mint a düh vijjogását:

– Na! Majd mit nem mondok az Istenedre!

– Nee!… Ne!… – fordult meg egyszerre Varga. – Nagyon ajánlom! Tartsd a szádat! Tartsd a szádat! Mert ígértem már, ha még egyszer beverem… akkor…

– Igen! – váltott át Juci újabb hangra, a harag sirámára. – Igen! Ezt tudod! Mint a vadállat!

– Kinek köszönjük, hogy hála isten, valahogy megélünk? A háziúrnak és a családjának, akár zsidók, akár nem zsidók!… – kezdte Varga.

De Juci színpadias, keserű hahotával vágott szavába:

– Hogy az a koszos nyakad nyúlt neked és nekem a nekik való melózásban?… Hahhaha!… Ezért örök hála nekik és népünnepély?… Dögöljenek meg!… Meg akik velök tartanak is!

– Adj valamit falni! – utasította itt váratlan, teljes családfői méltósággal Varga Kettő nejét. És hozzáérdeklődött: – Minek vagy kicicomázva?

– Mer’ jegyünk van a fél hetes moziba… Tán kifogásod van ez ellen is? Bunkó vett hármat. Vett vón négyet is, neked is, ha el tudnád egyszer mulasztani a Vitrint.

*

A Vitrin azt a kis csapszéket jelentette, ahol Varga Kettő taccsot meg durákot játszott, fröccsszó mellett, nehány magafajta alakkal. A találó Vitrin név úgy ragadt a kis korcsmára, hogy eredetileg sötét kis lyuk volt, rozzant, régi ház alján. Ám a házat renoválták, két emeletet húztak a hegyébe, és az alatta levő szatócsüzlet meg kiskorcsma óriási, fényes kirakatablakot kapott. Hát az azelőtt a korcsma sötét odvában kuksoló vendégek közül egyik azt az elmésséget eresztette meg, hogy most már úgy ülnek a korcsmában, közszemlére kitéve, mint egy vitrinben! Innen ragadt a helyen a Vitrin név.

Bunkó a Juci jelenlegi benső barátnőjének az udvarlója, állítólag vőlegénye volt. Vargáék második szomszédjában rongyos cigányzenész lakott feleségével, fiával, két lányával. A szobájukat kiadták ezek a nagybőgösék a lakbér fedezésére albérletbe. Ők maguk a konyhájukban zsúfolódtak össze. Mostani lakójuk, egy negyvenhez közeledő, Riza nevű, magányos özvegyasszony, eredetileg gyári munkásnő, kenyereskisasszony volt és végül árucsarnoki nagykereskedés kiszolgálónője. Jövedelmeit nyilvánvalóan megpótoltatta hosszú és rövid lejáratú barátságainak hőseivel. Röpült a cicomától, haját hetenként bodoríttatta a déltengeri pápuák divatjára fodrászánál, és bűzlött az olcsó illatszerektől. Mostani, állítólag legkomolyabb szándékú barátja, egy nála kissé fiatalabb, harminc körüli egyén volt. Jól mehetett neki nagyon a háborús zugkereskedelem jóvoltából. Pokoli eleganciát fejtett ki öltözködésével is. Hupizöld szalagos tiroli kalaphoz gyermeksárga télikabátot viselt és barna cipőt. A ruhája és ingei pláne rikítottak. Összeillő pár volt.

Varga Kettő, neje terrorja alatt is, nehezen szenvedhette el ennek a két embernek a társaságát. Oka főleg abban rejlett, hogy a nő kereken elutasította Varga udvarlását. Míg Bunkó szemlátomást tetszett Jucinak. Varga Kettő sokszor észrevette, milyen laposakat és szívdöglesztőeket pislant rá neje.

– Mehetsz felőlem! Ki tart vissza? – dünnyögte most neki Varga megvetőleg. Aztán sandán, undorral figyelte, hogyan keni Juci ajkára vastagon a rúzst, és nézegeti magát zsebtükrében, meg pöfékeli ki vastag sugárban a cigarettájából mellére szívott füstöt:

– Már úgy beszéltük meg, hogy idetolják a pofájukat értem! – magyarázta Juci. És miután Varga semmi megjegyezni valót nem talált a tudósításra, némi szünetre így folytatta: – Te mit csinálsz? Már hatra jár. Kopanek elsírja minden könnyét érted a fél szeméből a Vitrinben.

Kopanek, egy félszemű, öreg asztalossegéd, a Varga leghűbb kártyacimborája a Vitrinben, halálpontosan megjelent a munkából.

– Itthon maradok! – jelentette ki Varga. – Ha nem sül le a képed beteg nagyanyádra hagyni a gyerekeket, hát én majd itt maradok mellettük!

– Ó, te kis angyal! Elmulasztod a Vitrint a kölykeidért? Ha több időm volna, úgy sajnálnálak! Kis mártír! Igazán! – verte száját Juci, és busa szemöldökét ráncigálta ki közben egy csipesszel. Aztán, minthogy Varga nem reagált gúnyos szavaira, kis szünetre így folytatta: – Csak ott kezdem: nincs is szükség rá, hogy ramazurit csapj nekem itthon a srácokkal. Bekajáltattam őket. Kicsit játszanak még, és feküdjenek le. Ne verd ki az álmot belőlük. Ne szoktasd nekem őket éjszakázásra!

Varga hosszú hallgatás után így szólt:

– Jó! Hát nem adsz enni?

– Ott van a lábosban. Tálalj magadnak. Minek piszkítsam be az egyetlen rendes ruhámat? Mást nem tudsz venni.

Juci útmutatására Varga Kettő a szoba kályhájára hozta a konyha hideg tűzhelyéről vacsoráját. Ráült egy zsámolyra a kályha mellett, míg melegszik. De társalgásra nem mutatott hajlamot.

Újra Juci kezdte:

– Pedig úgy beszéltük meg Rizával, hogy mozi után bekacsintunk hozzád a Vitrinbe.

– Akkor éppen nem kívánkozok oda! – hangzott Varga válasza.

– Nem kell fizess! Nekem se! Ne fázz! Fizet Bunkó! Tele van gubával! Ez nem élhetetlen marha! Meghív téged is!

– Hívja meg az öreganyját! – köpött ki Varga Kettő. – Ha inni akarok, van itthon. Két üveg rumot csaptam máma a raktárból. Inkább is főzök teát magamnak. Összefáztam. És holnap hajnalban kell kimenjek a Budaörsi útra. Azért kérlek, gyere te is haza idejére!…

Jucit a két üveg rumnak említése érintette csak komolyabban férje beszédéből. Kiment a konyhába, hogy kivegye a két üveg rumot Vargának munkába hordott kis vulkánfíber kofferjéből.

Közben kopogtak az ajtón. Varga ment nyitni. De már a szomszéd Riza be is tolta pápuafrizurás fejét, és így szólt:

– Nem megyünk be! Nem vetkezek le. Nem akarom, hogy rám melegedjék a bunda. Itt várunk a folyosón Bunkóval.

Azzal behúzta az ajtót.

Az iker és a kislány kiabálni kezdett a sarokban és fölugráltak:

– Rica néni!… Hoztál cukrot? Rica néni! Adjál cukrot!

– Csitt! – állott eléjük Juci. – Majd hoz Riza néni, ha visszajöttünk. Most nincs! A játékból is elég volt. Pucoljatok rögtön lefeküdni!

Juci kabátját vette föl közben. A vén Tulicsné pedig felült az ágyban, és intett az ikreknek:

– Gyertek imádkozni!

Az iker letérdelt a vénasszony ágya elé, és hadarni kezdte az esti imát. Közben Jucinak nem sikerült sietségében kellőleg bedugni a ruhagallérját a télikabátja prémje alá. A harmadik próba után ingerülten kiáltott Vargának:

– Gyere már! Elnézed, hogy kínlódjak itt ezzel, amikor ezek künn várnak. Dugd be!

Varga elég kajánsággal jegyezte meg:

– Kéne már neked egy szobalány!

De azért szófogadóan ment oda, hogy a neje engedetlen ruhagallérját hátához nyomja, míg a kabátját ráveszi.

Hanem a csöpp Jucika játékába mélyedt nagyon. Így az iker megelőzte őt az imádkozásban, és a nagyanyjok már azoknak vetkőzésükben segített. Elhanyagoltságában Jucika elpityeredett, és anyjához futott. Már az is földühítette anyját, hogy maszatos kis markával rántja meg a télikabátja szélét. Hát még az, hogy így nyafogott:

– Anyuka! Te vetkeztess le! Nyanyó nem akar. Én neked imádkozok!

Azzal a kislány anyja elé térdelt a rongyos szőnyegre, és elkezdte nyögdécselni az esti imát. Azaz elkezdte volna. De anyja mérgesen rúgta őt tova lába mellől:

– Jól van! Hagyj most engem! Menj csak nyanyóhoz!

A kislány bőgni kezdett azon nyomban. De ugyancsak azon pillanatban apja tenyere hátulról egy hatalmas pofont mért édesanyja ábrázatára.

Ez olyan önkéntelen mozdulata volt Vargának, hogy szinte maga is megmeredt rá a csodálkozástól, hogy elkövette. Éveken át állotta híven fogadását, hogy nem bántalmazza feleségét! Igazán kegyetlen megkínozta az önmérséklet sok esetben, amikor Juci szinte pályázott rá, hogy kikényszerítse tettleges megfenyítését. És most elbődül a bornyú!…

Juci először is boszorkány módra fordult vissza, és csapott öklével Varga arcába. De minthogy az lesunyította az ütése elől arcát, és a kemény kobakjára zuhant Juci ökle, ez mintha tudatára hozná, hogy egyenlőtlen így a küzdelem, a megtorlás… Juci, bárha időszerűtlen már, egyszerre veszett visításba fogott:

– Jaj! Megütött! Vegyetek ki a kezéből!… Jajjajjaj!

Szokásaként Juci ágyára borult kalapostul, kabátostul, és hisztériás görcsrángásait túlozva zokogott.

Varga már vissza is vonult közben a kályha mellé. Fölvette cigarettáját, szívott egyet, és ételét kavargatta.

Riza berontott, és szintén drámai tartással, karja kiterjesztve óbégatta Varga felé:

– Szégyellje magát, barom!… Micsoda dicsőség nőt ütni?

– Ne avatkozz bele! – hallott be a nyitva hagyott ajtón Bunkó úr intelme. – Menjünk, vagy itthagylak benneteket.

– Kérdjék meg csak őtőle magától, miért kapta? – morogta Varga Kettő mély hangján a sarokból. – Kisgyerekét elrúgni, mert imádkozni akar? Szabad ezt?…

Egy egészen kis darab időre általános hangzavarba fulladt a szép családi jelenet. Az iker, a kislány, a kisfiú bömböltek a rémülettől. Nagyanyjok csitításuk okából rikácsolt és helyeselt az ágyból unokavejének, és kergette fekhelyükre a gyerekeket. Bunkó a kibontakozást és a távozást sürgette az ajtóból. Juci vegyesen jajveszékelt, és rettentő bosszúfenyegetéseket sziszegett Varga felé. Barátnője pedig hol fájdalmában vigasztalta, hol indulásra noszogatta Jucit…

Végre mégiscsak elvonultak.

Varga fél füllel nagyanyósa összevissza sápítását hallgatta, félig mély tűnődésbe merült, amíg megvacsorált. Utána bőségesen megrumozott teáját szürcsölgette. És rakta a kályhát.

Vargán a történtek utóizgulata olyképp jelentkezett, hogy elemi vágy kezdte sarkallni: menjen el hazulról rendes társaságába, a Vitrinbe.

De leküzdötte. És ez a lelki erőfeszítés mintegy visszazökkentette teljes lelki egyensúlyába és önérzetébe.

Kellemes, nyugodt merengésben kuksolt magában a kályha mellett. Gondolatai lomhán foglalatoskodtak ügyebajaival…

Hüm!… Hogy Juci szerint a háziurat rá lehetne bírni…

Ejnye!

A valószerűtlen lehetőségek közé egyszerre teljes valószerűségűnek csöppentek Varga Kettő elé félig már eltemetődött vágyának gondolatsorai a kerékpárról. Az öreg Kahánt vagy Kahánnét arra valóban könnyűszerrel rábírhatná, hogy előlegezzék neki törlesztésre a kerékpár árát. Hogy nem jutott ez előbb eszébe? Hiszen nekik egyre végez külön munkát külön díjazásért…

Varga Kettőt rettentően fölvillanyozta ötlete. Föl is ugrasztotta ültéből.

Az iker ágyketrece mélyén hancúrozott. Jánoska ezt rikkantotta éppen a kis Jucinak:

– Kapsz-e flemmet, mint anyuka!

– Na te! – akarta rendreutasítani Varga fiát.

De közben Lacika fölugrott, és az ágyketrec léceibe kapaszkodva kiabálta apjának:

– Apa, apa, apa. Hamruskázzál nekünk!

– Hamruskázzál! Hamruskázzál! Hamruskázzál! Nincs itthon anyuka! – kiáltozták magzatai Varga Kettő felé. Még az ölbeli fiúcska is sipítozta a karba: – Hamma… ma… apa!

Varga Kettőt kölykös vidámság fogta el. Elővette szájharmonikáját, és fújni kezdte. A gyerekek táncra perdültek az ágyukban, és énekeltek, viháncoltak. A vén süket nagyanyjok is engedékenyen vigyorgott a házibálra… És Varga Kettő közben a háziúrék kölcsönpénzén beszerzendő kerékpár esélyein ábrándozott.

Ha Varga Kettő összeveszett Jucival, ameddig a kölcsönös fenekedés állapota tartott, addig Juci a legálnokabb háztartási szabotázzsal mutatta ki gyűlöletét. Hogy a Varga ételét odakozmáltatta, és a bevásárlásnál nem tudott semmi rendes táplálékot beszerezni?… Na ez mind az enyhébb fajta bosszúeszközei közé tartozott. Ellenben tört, zúzott, tépett, piszkolt a Varga rovására. Fehérneműjébe belemosott irtó bűzöket, a vasalóval kiégette férje ingeit. Az ünneplő ruháját összekente zsírral, kulimásszal. És hát ezt mind tiszta véletlen gyanánt kellett elfogadnia Vargának.

Aznap éjjel Varga édes álmából riadt föl, hogy a konyhában részeg társasággal mulat neje. Kártyacsapkodás, röhejek, öblítetlen társalgás zajlik a konyhában, és a tűzhelyen víz sustorog. Nyilván a két üveg rum elfogyasztására hívta meg Juci a korai korcsmai záróra után Rizát és Bunkót.

Varga alig gurult dühbe. A rumot, tüzelőt nem sajnálta. Juci mulatságát sem kárhoztatta. Azt így is tudta, hogy Juci nem kel föl az ő hajnali elmenetele miatt reggelit készíteni. Csakis álmát sajnálta. Merthogy másnap kétszeres robot várta, hát szüksége volt a pihenésre!

De Varga Kettő higgadtságot kényszerített magára. A párnájának egyik felébe rázta tolltöltelékét, és a másik felét szorosan fejére borította. Ezzel tompította vagy némította el maga számára a konyhából hozzá tolakodó neszeket. És valóban, némi haladékkal, tovább aludt békén.

Vaksötétben rázta föl őt álmából a vén Tulicsné. A vénasszony évtizedes beidegződése folytán, másodpercnyi pontossággal ébredt föl hajnali háromkor. Aztán újra szundikált pont ötig. Akkor megint fölriadt.

Varga maga készített magának reggelit. Majd elvinni való elemózsiát. Nagy választékkal nem rendelkeztek e tekintetben a háborús korlátozások idején. Kicsikét jobban az foglalkoztatta inkább Varga Kettőt, hogy észleletei szerint dermesztő, csikorgó fagy lehetett odakünn.

Varga Kettő új, szőrmével bélelt, kurta bekecset vett egy éve. Tanakodott magával, hogy a förtelmes fagyban, a szabad levegőn, hóval dolgozva, ne óvja-e magát a meghűléstől, hogy magára vegye bekecsét? De sajnálta! Rongyos, foltos munkaruhájának kiskabátja fölé, mint a raktári munkára szokta, felöltötte másik kopott, foltos, rongyos kiskabátját.

Ebben az öltözékben indult el. Ebben vacogta, topogta végig a villamosmegállókat a kegyetlen, zúzmarás, fagypárás sötétben. Aztán az utolsó villamosmegállótól még alapos bandukolás várta a Budaörsi útnak hosszú darabján. Onnan a villatelek viskójához éppenséggel méteres, szűz hóban kellett fölcubakolnia.

Hát az biztos, hogy itt megszolgálta munkabérét Varga Kettő.

A viskó szó szerint alig látszott ki a hóból. Egyik oldalán a hófúvás úgy betemette, mintha óriási, fehér hullám loccsanása merevedett volna meg fölötte. A viskó ajtajához valósággal körömmel kellett árkot ásni. Aztán, hogy a viskó födeléről lehányandó hótömeg az ereszéig ne halmozódjék föl, és a viskó falát ne fenyegesse benyomással olvadáskor, Varga Kettőnek el kellett körüle lapátolni a havat.

Ennyivel lett kész délelőtt tizenegy óráig, amikor a szeszraktárba kellett indulnia.

Irtón összegémberedve kárhozott le a telekről az országútra újra. A raktárig már nem bírta éhen-szomjan. Bevágódott egy korcsmába. Ott kebelezte be ebédjét, és pihent, melegedett meg kissé, a csaposlegénnyel beszélgetve.

Ezek után azonban még raktári teendőit kellett ellátnia késő estig.

Hazafelé erős, belső borzongás rázta a villamosban. Úgy tetszett neki: minden hajszála töve külön viszket, és csípi feje bőrét. Torka száraz volt, szeme égett, tagjaira erőtlenség nehezült.

Hogy a fészkes fene nem eszi meg! Tán csak nem éri utol valami komoly nyavalya, hogy ne bírja elvégezni munkáját a háziúr telkén?…

De hát Varga Kettőnek vasszervezete volt. Otthon bezabált, utánaöntötte, ami szeszfélét hazacsaklizott a raktárból. Azzal ágyba bújt. Egy darabig vacogott, míg el nem aludt. Aztán arra ébredt, hogy rémesen izzad. Dunyhája, minden ágyneműje, inge, csuromvízzé ázott.

Reggelre tűrhetően érezte magát. A beosztott munkarend szerint másnap reggel héttől egyig dolgozott a raktárban. Annak a kis torokfájásnak, rekedtségnek, náthának, ami reggel óta kitört rajta, oda sem nézett Varga Kettő. Megint csak dupla kiskabátban kerekedett föl a hótakarításra.

Súlyosbodott pedig helyzete azzal, hogy reggel óta vad szélvész dühöngött. Zúgva, üvöltve, nyivákolva, sziszegve hordta a sóporszerűvé fagyott havat. Majdnem lerántotta Varga Kettőt a viskó födeléről, amint ott lapátjával hadakozott… Mégiscsak elkészült becsülettel kitűzött munkájával.

Erősen alkonyodott, amikor Varga Kettő odavágta a lapátot. Minden íze csupa láz, csupa remegés, csupa lankadás volt. Alig vonszolta tagjait lefelé a telekről a hóban a maga törte, szélbefútta ösvénykén az országútra. A betegségét, kimerültségét leküzdő képtelen erőfeszítés megizzasztotta a munkájában. Most a fagyos szél újra áthűtötte. Szinte a csontjait járta keresztül. Melegre, pihenésre vágyott, és szörnyű szomj gyötörte.

Beült a korcsmába.

Külön szerencséjére a korcsma mélyén álló nagy vaskályha melletti asztalvégről éppen akkor kelt föl egy bakatársaság. Varga Kettő helyükre telepedett. Teát rendelt, dupla rummal.

Az asztalokon pléhkosarakban hadipogácsa állott. De hát ételre Varga Kettő sajnálta a pénzt, amikor otthon neje főztje várta. Csak ivott és cigarettázott.

A jó melegben a szesznek minden csöppjét külön élvezte. Vészes, belső didergésén enyhített. Hát ivott, ivott, ivott. A teára tömény szeszt kért. Szilvát, törkölyt. Két decinként hozatta, és nehány hajtókával leküldte a torkán.

Már egyetlen kellemes zsongássá lett öntudatának a világ. A korcsma visongó rádiója mennyei hangúnak tetszett…

Mi ez? Mi ez? Tökrészeg!… Körüle a korcsmának minden asztala zsúfolva vendéggel… Az ő asztalához is odatelepedett egynehány idegen ember. Kettő bőrkötényes fuvaros. A harmadik fekete bundás, kövér pofa, valami kupecféle… Azon röhögnek, amit beszél…

A háziúr kell neki adjon kölcsön egy kerékpárra!… Munkára járni és messzibb munkára, csudára jól beválik egy kerékpár az embernek!… A tanyára, ahonnan Pestre jött, szintén a kerékpárral akar eljutni!… Mer a felesége ellenzi, hogy a büdös paraszt rokonaival érintkezzék! Pedig a sok oktalan elherdált pénzen a rokonainál bizony gyűjthetne egy-két holdra… Ennek érdekében és a kisgyerekeiért a korcsmázást is elhagyná… Hiába röhögnek!… Mert most egy kicsit benyalt?… Hát havat hányt ezen az átkozott szelen, és összefázott… De már fizetett itt, és indul is haza…

Indulna is haza!… Már fizetett és fölállt… És áll az asztal sarkába kapaszkodva, ide-oda lengedezve, mint egy kóró a szelen… Közben pedig motyogása visszatér a kerékpárra… Hát nem remekül karikázna most rajta hazáig, innen a messze Budaörsi útról a Zuglóba?…

Ezen röhögnek irtózatosan az asztalnál. Még a szomszéd asztalnál is. A korcsma összes vendégeinek nevetsége tárgya… Ej!

Viszont az eszmélete kihagy… Alakok, tárgyak összekavarodnak, összekuszálódnak előtte… Visszarogyott a padra?…

Nem! Zuhan valami sötét mélybe?… De ezt akarja! Akárhová zuhanni. Csak pihenni!…

– Hagyják! Ebben a döglesztő szélben dolgozott egy háztetőn, itt, egy gyümölcsösben… Embertelenül összegémberedve jött be… Kialussza magát zárásig itt a melegben… Rendes embernek néz ki… Kicsit olyan ütődött alak… Csudára muris volt, hogy ő biciklire ülne, amikor nem áll a lábán se, és amikor az autók is elakadnak a Körúton a hótorlaszok között… Csuda egy pofa!… Húzzuk ide a kemence mögé. Itt nincs útjában senkinek.

Ezek az emberséges csaposlegénynek a szavai… Tegnap is komáztak. Falusi gyerek ő is!… Ő ráncigálja a lábától fogva…

*

…És ez megint a csaposlegény arca. Vigyorog rá. De amellett istenesen rázza, hogy:

– Gyerünk, gyerünk, koma! Záróra! Szedje össze magát!… Le ne bukjék valahol most a hóban, mert hóembernek lelik meg!…

Jót akar neki ez a csaposlegény. De tuszkolja, tuszkolja kifelé… Mögötte a góré, a csapláros már nem olyan barátságos…

Vuhh! Milyen hideg csapja meg! Még mindig ordít ez az átkozott szél!… Ez kavarja föl ezt a fehér poklot?… Vagy az égből is hull?…

Varga Kettő riadtan állt a mögötte becsapódó korcsmaajtó előtt. Nagyon-nagyon nagy kedve volt letérdelni, és a könyörtelen Égre fohászkodni, hogy ne engedje gyámoltalan állapotában a pusztulásba!… Hogyan vergődik hazáig? Megy még villamos?… Ajjaj! Hiába kotorász zsebében! Utolsó fillérig megitta pénzét! Ajjaj!… Gyalog a Zuglóba innét? Amikor minden tagja rogyadozik az erőtlenségtől!… A nyaka félrefitult… Rosszul feküdt rá… Megnyomta… Fáj, ha forgatja, és anélkül is sajog…

De mit áll itt? Annál rosszabb, minél későbben vetemedik útnak, és a fagy átjárja a két rongyos kiskabátban.

Varga Kettő nekiindult. Csak előbb a korcsma sövénykerítése előtt egy kisdolgát akarta még elvégezni!

Már ott is állt előtte.

Akkor az útról, messziről, egy autó hosszú fénysávot vetett a sövényre és előtte Varga Kettőre. Bosszúsan hátrált előle önkéntelen…

De mi ez? Az autó reflektorának fényében egy kerékpárt látott a sövénynek kisze-kusza ágai között ezüstösen csillogni…

Káprázat ez? A fénysáv már elvonult. De rebegő szeme a fehér homályban is kiveszi a sövényen a kerékpár körvonalait.

Már odalépett. Már fogja a kerékpár kormányát. Mint valami tréfás, élő lény, a kerékpár el akar szaladni, a hóra akar terülni gyakorlatlan markából… De különben is visszatámasztja a sövényhez, hogy rendezze érzéseit, gondolatait Varga Kettő!

Csak nem engedhet annak az erőszakoskodó, részeg hiedelmének, hogy égi csoda helyezte útjába ezt a gyönyörű ezüstös gépet?… De honnan kerül ide? Ki hagyta itt?… Akárhogy néz körül, és fülel körül, egy lélek nincs a közelben!… Itt feledte valaki? Lehet ez? A korcsmába tartozik valakihez ez a gép?

Varga Kettő még zajt és beszédet neszezett a korcsmában. Meggondolás nélkül ment a bezárt, bevaslécezett ajtóhoz, és dörömbözni kezdett rajta:

– Ki az? Mit akar? – hallatszott bennről a csapláros goromba hangja.

– Gyöjjön ki, kérem! – kezdte Varga. – Valami gépet…

– Kotródjék el! Nem vagyok kíváncsi semmire!

– De hát értsen szót!

– Ne dörömbözzön! Zárórán túl van! Ki akar kapni? Vagy rendőrkézre akar kerülni, magánlaksértésért?… Hordja el magát!

A durva, haragos elutasításra és fenyegetésre Varga Kettő tanácstalanul vonult vissza a korcsma bejáratától.

Mi legyen hát ezzel a géppel? Itt hagyni csak nem lehet gazdátlan!… Ellopja?… Vegye úgy, hogy találta?… Talált tárgyat vissza kell adni!… És hátha tetten érik, amikor fogja és viszi a gépet?… Éppen akkor rohanhat ki utána valamelyik útféli házból a gép gazdája… Viszont védekezhet: magával vitte a gépet, hogy átadja rendőrnek, más ne tulajdonítsa el!… Bizonyítja, hogy bezörgetett a korcsmába!

Önmagához szóló fejtegetései megnyugtatták Vargát. De mintegy csak lelki énjét. A testi énje továbbra is tétován, bágyadozva tappogott, lengett a vad szélrohamok közepett, a korcsma udvarán…

Szinte rá kellett egyszerre hangtalan ordítania ernyeteg testi énjére: hát döntsél! Hát mozdulj! Hát itt nem állhatsz a végítéletig!

Odalépett a kerékpárhoz. Eréllyel ragadta meg kormánya szarvát, és elrántotta a sövénytől.

– Csirricsincsirriri! – szólalt meg a gép csengő szava.

Éppen a csengő nyelvét nyomta meg Varga hüvelykje. Rémülten rezzent össze. A kerékpár kiesett markából a sövény alá. De abban a pillanatban Varga Kettőnek agyán valóban kínban fogant eszme cikázott át.

Lehajolt a géphez, és most már készakarva kereste kormányán a csengőjét. Berregtetni akarta. A gépe csengőjének szava a leghamarabb előcsalja a gazdáját, ha itt tartózkodik valahol.

Ha nincs úgy elkényszeredve Varga Kettő, okvetlen kacajra fakad azon, hogy most meg már csak azért sem találta a gép berregtetőjének nyelvét! Ellenben most észlelte, hogy a kegyetlen fagy valósággal hozzáragasztja és égeti tenyere bőrét, ahol a gép ércvázához ér. Ne teketóriázzon hát!…

– Csirricsincsirrirri! – hallatta végre szavát a csengő. És Varga Kettő, jóakarata és jóhiszeme bizonyítására, buzgón, hosszan berregtette a szélsivításba, hócsapzásba, sötétségbe.

De eredmény? Semmi!… Lélek sem moccant semerre!

Hosszú, ideggyötrő pillanatokig várt Varga Kettő. Akkor aztán elhatározólag ragadta meg a kerékpárt, és kivonszolta az útra. Az alsóbb kiskabátja ujja hosszabban lógott ki a fölső alul. Ezzel borította be markát, mint egy kesztyűvel, hogy a tenyere bőrét le ne rántsa a gép kormánya a fagyban… Így is elég vesződségesnek mutatkozott a hazáig való rettentő nagy távra a gép elszállítása…

De a korcsmától húsz-harminc lépésnyi távolban, a rosszul takarított, keréknyom dúlta úton bukdácsolva, már titkolatlan, szívdobogásos örömriadalom vitte Varga Kettőt tova… Ellopta ezt a gépet?… Hát ellopta!… Dehogyis van esze ágában is, hogy talált holmiként beszolgáltassa a rendőrségen!… Felverte már ennek érdekében a korcsmát!… Csörögtette a helyszínen a gép csengőjét bolondjába eleget a tulajdonosa után!… Megkínlódik ebben a szörnyű időben az elhurcolásával…

Ez a gép, ez a csillogó, gyönyörű, kecses, lepkekönnyedségű jószág az övé!… A Jó Ég ajándéka!

Így igen! Varga Kettő lelke homályos zugaiban nem bűntudat feszengett, hanem hittel teli, hálaadó zsolozsma szárnyalt az őt jó szándékaiban és jó reményeiben csoda által is megsegítő Égi Hatalom felé.

A lankadás első hulláma akkor borította el Varga Kettőt, amikor már leért a Szent Imre herceg útjára. Ezen a környéken csak egyszer járt gyalog. És akkor roppant egyszerűnek rémlett az útvonal. Mindig egy irányban jött, úgyszólván a Rákóczi úttól föl, egészen a Gömbös Gyula útig. Itt csapott nagyon keveset jobbra, úgy emlékezett, és már újra egyenesbe került a Budaörsi út torkolatához érve. Hát most jövet, nagyon helyesen, balra fordult a villamossínek mentén… De már úgy rémlett neki, az az utca, amelyikhez valami terebélyfákkal tele tér sarkán ért, nem olyan távlatos út, mint amilyennek a Hegyalja utat tartotta meg emlékében.

A fás tér?… Az vágott tájékozó ösztönével. De az utcát, amelybe betért a Gömbös Gyula útnak egy kis emelkedője után, keskenyellette, és a folytatását, a Győri utat éppenséggel ismeretlenellette Varga Kettő kettős házsorával és egymásba bomló fasorával. Balra ferdülő iránya sem stimmelt neki.

De hát a förgeteg most tombolt legduhajabbul. Egy árva lélek nem járt az éjszakában, akitől útbaigazítást kérjen… Hát egy-egy csüggedt szusszanatot tartva Varga Kettő, vánszorgott tovább a csoda adta géppel.

Hohó!… Amikor már mind erősebben kezdte környékezni a kétség, hogy tévúton halad, egyszerre a Déli pályaudvar hídjához ért a Márvány utcában. Megremegett szinte az örömtől. Mégis csak jól megy! A hídra jól emlékezett, hogy áthaladt rajta, és végigbámulta róla a sínpárokon tolató vonatokat… Csakis ez lehet az!

Új erőre kapva, bátran fordult rá a hídra.

Akkor, amint már a túlsó végénél tartott, a Márvány utca falához lapult csuklyás rendőrőrszemet ismerte meg a leborított utcalámpa fényénél a hóförgetegen át.

Varga Kettő kis híja össze nem roskadt a rémülettől. Bűntudata első pillanatban azt akarta elhitetni vele, hogy őt várja itt az a rendőr a lopott kerékpárral!

Menekülnie, visszaszaladnia mindenesetre késő. A rendőr is fölfedezhette őt a hídon, úgy, mint ő a rendőrt. Meg kell őriznie a nyugalmát. Össze kell szednie magát, ha netán kérdőre vonná: hova tart ebben a rémes éjszakában a biciklivel?… Meg ne álljon! Haladjon, haladjon, haladjon előre bátran a rendőr előtt!

A pillanat vakriadalmában Varga Kettő éppen az ellenkezőjét cselekedte annak, amit cikázó gondolatai sugallottak. Képtelen volt egyenest a Márvány utcának tartani, a rendőrőrszem felé. A Pálya utcán tért le, gyanúsan, menekülésszerűleg.

Valami ostoba dac tartotta kábulatban: jöjjön utána, és fogja el a rendőr őt, ha akarja, ő nem keresi ezt!

Bukdácsolt tovább, hátra sem nézett. Mígnem odaért, ahol kettéválik az utca, lefelé a Krisztinába és egyenesen a pályaudvar mellett…

Hát hova jut itt tulajdonképpen?

Varga Kettő bambán megállott. És most fordult végre hátra is: követte-e őt a rendőr?

De az utca előre, hátra, balra néptelen volt. Csak a pályaudvaron, alant csörömpölt egy vasúti szerelvény, mozdony füttyentett egy éleset a förgeteg zúgásába, és vasutasok ordítozása harsant bele…

Varga Kettőt akkora gyöngeség lepte meg hirtelen, hogy megingott a lábán. Aléltság húzott át agyán kétszer is. Önkéntelen a fal mellé húzódott a sarkon, és odatámasztotta a gépet…

Számot akart vetni magával: meggebed-e ezzel a géppel bajlódva, ebben a szörnyű útban?… vagy bírja-e?… Rendőr akadt elébe! Nem kellene-e átszolgáltatni neki a kerékpárt mint talált tárgyat?… Úgy mindenképpen megkönnyebbül!… Menjen vissza az őrszemhez? Ne menjen?… Kitől tudakolja meg itt: merre tartson? Ez a hely nem lehet a Gellérthegy oldala, ahová a vasúti hídról került, és ahonnan egyenest az Erzsébet hídra vághat le!… Hol van tulajdonképpen?… Nem bolyonghat egész éjjel vaktába!… Mit tegyen?

Varga Kettő szinte észre sem vette, hogy közben gyöngesége a gép mellé kucorogtatta le a fal tövébe… Ott két könyökét térdének támasztotta, két öklét a homlokának, és hagyta, hogy erőt vegyen rajta a csüggedés, tanácstalanság, magára hagyottság érzete…

Felkecmeregjék-e egyáltalán még ebből a pihenőjéből?… Számot sem vetett vele!… Megfagy itt a fal tövében?… Megfagy…

*

– Hé, atyafi! Maga itt vesz szállást magának?

Ez a csuklyás rendőrőrszem!

Varga Kettő tökéletes fásultsággal vette tudomásul, hogy esettségében a véletlen gondoskodott a megoldásról: mi történjék vele.

– Csak pihenek! – emelte szemét a rendőrre. És őt magát is megdöbbentette hangja színtelensége meg az, hogy még egy-két szót kiejtenie is külön erőkifejtését igényli.

– Csak pihen? És majd odaragad hullakocsi tölteléknek! – szólt rá erélyesen a rendőr. – Keljen-keljen föl!

Az utóbbi noszogatás már szükségtelen volt. Varga Kettő már nekifohászkodott, hogy a fal párkányába kapaszkodva föltápászkodjék.

A rendőr közben megfogta a kerékpárt, és valószínűen a Varga Kettő rongyai és a remek, csillogó, drága gép közötti gyanús ellentét hatására, szigorú hangon firtatta:

– Magáé ez a gép?

Varga Kettő ide-oda támolygott. Halásosan fáradtnak, részegnek, bambának érezte magát. Kezével a falnak támaszkodott végül is. Így nyögte ki:

– Hátha találtam?!…

– Majd jobb időre a vicceket! – ripakodott rá a rendőr. – Mivel tudja igazolni magát?

– Én?

– Nem! A római pápa! Van munkakönyve?

– Az van! – felelte Varga, és az örökké nyakában lógó piszkos vászonzacskót előkaparászta, kihúzta belőle az éppen nemrég újított munkakönyvét… Közben megint akkora mérvű gyöngülés fogta el, hogy háttal a falnak dőlt, úgy nyújtotta át a munkakönyvet a rendőrnek: – Tessék!

Szemét behunyta, és valami szívfacsaró minden mindegy érzésével készült rá, hogy őszintén elmeséli az egész esetet, hogyan jutott a géphez, és ha hiszi a rendőr, hiszi, ha nem?… hát, hát… így is legjobb volna megdögleni már!

A rendőr pedig közben kézi villanylámpájával előbb a gépre világított. Kerekén ott fityegett az emailozott táblácska:

VARGA JÁNOS

Mexikói út 54.

16.857.

Aztán a munkakönyvbe pillantott. Ez is Varga János névre szólt. Sőt még a Mexikói utat is lakóhelyéül jelölte a Zuglóban. A számot már figyelmére sem méltatta a rendőr. Tovatűnt máris belőle olyan föltevésnek árnyéka is, hogy akivel itt összebotlott, nem rendes egyén.

– Rendben van! Rendben van! Dugja el a könyvét! – adta vissza Vargának. Aztán sokkalta enyhébb dorgálás hangján tette hozzá: – De minek issza így le magát?

– Nagyon fáztam! És nem ettem! – tagolta ki végre az első épkézláb mondatot Varga Kettő.

– Hát micsoda mesterember maga?

– Én?… Vici.

– Vici?

– Meg szeszraktárban dolgozom!

– Ahán! Ott szopta le magát!

– Nem!

– Nem?

– Havat hánytam.

– Hava-a-at? Hol?

– A háziúr telkén! A Budaörsi úton. Egész délután! Meghűltem!

– Nem gyerekjáték! – méltányolta a rendőr. – Szóval azután itta le magát. Most már értem. De hát ennyire? Nem gondolt rá, hogy otthon is megteheti vagy közelebb, ha már olyan messze lakik. Persze, kerékpárra ülni, most… ebben az istentelen szélben!… ha arra számított?…

– Én nem ültem rá! – kezdte volna Varga Kettő a vallomását, hogy mennél hamarabb átessék rajta, ne álligáljanak itt, társalogva.

Csakhogy a rendőr, mert jószívű, értelmes ember volt különben, így vágott közbe:

– Hát ide hallgasson, ember! Hogy maga nem jut el haza ilyen állapotban se biciklin, se gyalog, ha itthagyom, arra mérget ihatnék! Itt az őrszobában, az utcában megmelegszik egy kissé. Van egy kis paszulyleves maradékom a vacsorámból, azzal megkínálhatom, ha annyira éhes… Jöjjön velem…

– De, de, nézze…

– Sose szabadkozzék! Gyöjjön csak!

Megfogta Varga Kettő vállát a rendőr, és nógatni akarta. De Varga Kettő a gépre mutatott:

– A gépet én a Budaörsi…

– Majd azt csak hagyja! Tolom én. Maga inkább vigyázzon a lábaira, hogy ki ne szaladjanak maga alul… Induljunk csak!

Varga Kettő most már abbahagyta az ellenkedést. Támolyogva, a falnak lökődve, szótlan ment a rendőr mellett. Teljes ostobaság ülte meg agyát a helyzet felől.

A rendőr magatartása semmiképp sem vallott arra, hogy valami fondorlatra készül ellene, látszólag kegyes szavai mögött. De hát a bűntudat Varga Kettővel rémeket láttatott. Az alatt az ötven lépés alatt, amit némán tettek meg együtt az őrszobáig, Varga Kettő nem tudott parancsolni képzeletének, hogy úgy ne fesse eléje a helyzetet: amikor a bicikli miatt dörömbözött a korcsmaajtón, a bicikli gazdája benn ült, és amikor berregtette a bicikli csengőjét, mind-mind annak vették odabenn, hogy ő is be akar hatolni tovább inni vagy pihenni… és hát amikor a bicikli tulajdonosának nagy elképedésére a bicikli eltűnt, akkor rögtön telefonált a rendőrségre! Hiszen a telefont ott látta a söntésasztal mellett… A rendőr viselkedésére pedig az jutott eszébe: hányszor mesélte a Rajzoló, hogy a vallató rendőrök angyali szelídséggel beszélnek az elcsípett gazfickókkal, és egyenesen azt színlelik, akárcsak szó szerint hinnék védekezésüket… de aztán egyszerre lecsapnak az áldozatra, és annál keservesebb a nemulass…

Varga Kettő közvetlen az őrszoba előtt, szokása ellenére, maga szólalt meg:

– Ezt a gépet én…

– Jó! Ne féljen! – vágott szavába a rendőr. – Behozzuk! Be! Eltűnhet őrizetlen nagyon könnyen…

– Az őrszobáról?… – makogta Varga.

– Mi az hogy? Csak innen leginkább! Csak a mi környékünk csinál ilyen éjjel is forgalmat. És micsoda alakok fordulnak meg nálunk?… Nem a papnöveldéből… Menjen csak előre. Itt vagyunk! Nyisson be!

Varga engedelmeskedett.

Benyitott az őrszobába. Egy rendőrt látott háttal ülve az íróasztalnál. Meg sem fordult az ajtónyitásra. Mögötte az ő rendőrje a biciklit gördítve tuszkolta befelé:

– Üljön le csak oda! – mutatott a fal mellett egy székre. És a gépet a fal mellé állította. Majd a kartársához ment, és azt mondta neki: – Ez a szerencsétlen itt a sarkon gebedt volna meg. Behoztam, hogy melegedjék, és odaadom neki a levesemet, mert éhes!

A másik rendőrt láthatólag nem érdekelte a Varga személye. Egyáltalán rá sem nézett.

– Randa szél van! – ennyit mondott rendőrtársára pillantva. Aztán újra belemélyedt egy rikító rajzos födelű könyvecskébe.

A másik rendőr aztán bement a másik szobába, és huzamosabb időre maradt ott.

Varga Kettő összegunnyadt a széken, az édes, életmentő melegben. Belenyugodott, hogy elfogták a biciklivel, de egyelőre a félelmetes rendőrmarok nem szorítja. Mit tehet egyebet, mint hagyja a dolgokat menetükre? Már-már bóbiskolni kezdett…

De a másik szobából étvágyingerlő levesillat gomolygott ki emebbe. Ez ébren tartotta. És némi várakozásra a rendőr egy tálcát hozott ki, rajta gőzölgő lábas, benne kanál és mellette egy darab kenyér is.

– Lásson neki, ha ízlik! – kínálta Vargát, és a térdére rakta a tálcát. Azzal elfordult tőle.

Varga Kettő mohón kapott a kenyér után, nagyot harapott belőle, a paszulyleves meleg folyadékából szájába löttyintett egy kanállal, és habzsolt, csámcsogott. Így még nem ízlett neki soha étel, mint ez!

Ejna! Közben jutott eszébe, hogy legalább annyit illett volna az étel átvételekor mondani az emberséges rendőrnek, hogy köszönöm! vagy mi?… Mekkora muflonc! Most már hagyja! Majd a végén megköszöni neki, ha bekebelezte az ételt, és visszaszolgáltatja a tálcát. Mivel jelenleg a rendőr odaülve társához, halkan cseveg vele… Úgy veszi ki, szolgálati ügyekről!… A másik rendőr hol érdeklődést mutat, hol több kedvet arra, hogy könyve olvasását folytassa…

Éppen amikor Varga Kettő az utolsó morzsalékot szedte föl körmével a tálcáról és dugta szájába, nagy riadallal vágódott ki az őrszoba ajtója.

Egy behavazott, csuklyás, fiatal rendőr véres fejű, micisapkás pofát lökött be az ajtón. Mögötte egy hatalmas termetű ember és még egy másik, finom, városi bundás egyéniség.

A két rendőr az íróasztalnál rögvest fölugrott.

– Lakásnyitogatás! A padláslépcsőn csípték el! – tudósította őket az újon jött rendőr.

– Biztos urak! – nyávogta szívet tépően erre a véres fejű micisapkás. – Ne lássam az édesanyámat, ha srenkre mentem. Fáztam, behúzódtam egy házba, a padláslépcsőre, hogy meg ne fagyjak…

– És ez a kis csomag kulcs, a sperhaknival? – csörgette a rendőr a micisapkás véres arca elé a betörőkészségét: – Amit eldobtál?

– Nem érti meg, apucikám! – hadarászott kezével erre a másik rendőr a vinnyogó micisapkásnak. – Ez kötél, az elsötétítés alatt!

– Azt is érdemel! – bömbölte bele a termetes egyén. És fújt és hadonászott. De láthatólag készakarta fölháborodása nagyobb felét, mint önként gerjedt föl benne.

Az elegáns bundás mérsékelten helyeselt neki. Úgy rémlett, enyhítene az úgyis összepüfölt betörő sorsán.

– Fölvesszük a jegyzőkönyvet mindenesetre! – mondta az egyik rendőr.

– Telefonálok! – mondta az újonjött és ment.

Varga Kettő halálra váltan bámult a jelenetre. A kerékpárlopás is kötél, az elsötétítés ideje alatt… Most már tisztáznia kell ezt a gépügyet itten!… A tálcán az üres lábasban csörgött a kanál, annyira reszketett a keze, amint fölkelt, és az ő rendőrjéhez ment:

– Alássan köszönöm a szívességét!… De mármost hallgasson meg engem!…

– Jaj, barátom! Most útban lesz itten nekünk maga! – vette át a rendőr idegesen Varga Kettőtől a tálcát, és tette le a székére: – Menjen most már dolgára. Evett, melegedett… Pucoljon!

Közben taszigálta Vargát az ajtó felé.

– Hát ez a gép!… – kezdte volna Varga, és már a rendőr utolsó taszítására elment volna mellette.

De a rendőr ragadta meg a csodagépet kormányánál, és így nyomta a Varga kezébe:

– Nahát, itt hagyja a gépjét? Ne marhuljon! Mi őrizzük magának?

– Nem maguk, hanem… – akarta mégiscsak megértetni Varga a helyzetet: – Értse meg…

Hiába! A rendőr dühbe gurult ennyi makacsságon:

– Bánom is én! – ordította Vargára. – Akárhogy cipeli el. Rá tud ülni? Nem tud? Itt nem babusgathatom! Vagy azt akarja, vigyem a sitibe? Ott akar aludni? Nem akar hazajutni? Nem?

– De, hogyne!

– Akkor meg lóduljon hát a frászba! – lökött egyet a rendőr Varga Kettőn, hogy gépestül kigurult az ajtón az utcára.

Nos, itt már nem akadhatott kétsége, hogy a tündéri csillogású kerékpárt hivatalosan tulajdonába erőltették. Miféle csoda, miféle félreértés van emögött?… Keresse? Azon legyen inkább, hogy szedje össze ereje minden morzsáját, és gördítse haza ezen a süvöltöző fehér poklon át a gépet.

Varga Kettő a melegtől, a levestől mégiscsak jóval felüdültebben ereszkedett alá a Krisztina körútra. Tájékozódni most sem tudott egy szemernyit sem: merre jár. De haladt az orra után a továbbiakig.

Végre valamivel az Alagút előtt feltűrt nagykabátos éjjeli kóborló keresztezte az útját.

– Jól megyek én a Zuglóba, alássan kérem? – vette le előtte Varga a fövegét.

– A Zuglóba? – ámult az éjjeli csatangoló. – Jól!

– Csak egyenest? – érdeklődött Varga.

– Hát nem éppen! Itt végigmegy az Alagúton és át a Lánchídon, aztán tovább, ki az Andrássy útra…

– Akkor már tudom!

Ettől fogva Varga Kettő már csak azért küldött nyomorú fohászokat a szélvész dúlta ég felé, hogy össze ne rogyjék a hazaútban.

Vitte a gépet! Dehogy! A gép vitte őt. A varázslatos tudat, hogy a hőn óhajtott vasparipát magáénak mondhatja! Mint az új idők Táltosát, amit szegénylegény létére mégiscsak elköthetett a Kegyes Gondviselés kifürkészhetetlen akaratából.

Hányszor hagyta el ereje?… Az utolsó kilométert rettenetes útjából Varga Kettő már úgy tette meg, hogy neki-nekiiramodott, míg egy csöpp szusszal bírta, aztán nekidőlt egy falnak, egy fának, egy padra ült le, és megint nekiiramodott a következő megroskadásig…

*

Hajnali háromkor a vén Tulicsnénak ébredése előtt rémes álma volt. A hentesboltban járt, és amint fölnézett a húsakasztó kampókra, hát azon kettévágott és még kínlódó emberek lógtak… Akkora mérvű iszonyat szorította össze öreg szívét, és verejtékeztette meg beteg, vénhedt testét, hogy hangos sikolyt hallatott a szoba csöndjébe…

Juci is fölriadt édes álmából:

– Mi leli? Hallja! – csapott át a nagyanyja ágyafájára.

– Jaj, de borzasztót álmodtam! – mondta a vénasszony. – Hol van Jankó? Itthon van?… Soká maradt el… Te elaludtál. De én figyeltem.

Juci fölkattintotta a villanyt, és elhűlve látta Varga üres fekhelyét.

– Evvel valami történhetett!… Hogy a kutyák húzzák ki a belit ennek a disznónak, hogy ilyen időben küldi ki… Mit kéne tenni?

Juci és nagyanyja égő villanynál tanakodtak, szorongtak: hol maradhatott el a család fönntartója? Juci már pityergett egy verset, és öltözött, hogy a háziúrékat fölveri, és telefonáltat velük a rendőrségre: netán tudnak valamit férjéről?

A nyugtalanság forrpontján, amint Juci hálórongyaira kapott télikabátban irgett-forgott a szoba közepén… csoszogást, matatást neszez az ajtónál…

Odaugrik. Hát a nyíló ajtóval együtt bukik be férje, havasan, hullafehéren, ájultan a két karja közé.

Sikítozva, dülöngélve húzta be ágyáig és döntötte le rá. Aztán sírva, jajveszékelve rázta, simogatta, élesztgette, míg végre magához tért. Akkor Varga legelső szava:

– Menj le! A ház szegleténél egy gép!… Az enyém! A mienk!

– Félrebeszélsz?… Micsoda gép?… Magadnál vagy? Drága kisapám!

– Menj a gépért! Ne lássák meg! – mondta nejének, nyöszörögte inkább, irtózatosan koszlott hangon Varga Kettő: – Majd elmondok mindent!

Hát Juci kiinalt az utasítás szerint. És kisvártatva begördítette a ragyogó, gyönyörű kerékpárt az ajtón.

Közben a vén Tulicsné, betegségét feledve, kelt ki ágyából. Sürgött, gyöngédkedett veje körül. Alágyújtott a kályhába készített langallónak…

Varga Kettő reménytelenül késznek látszott. A két nő kétségbeesve forgolódott körülötte. Kifűzték bakancsát, leráncigálták havas ruháját. Dörzsölték tagjait. Itatták meleg levessel. Míg valami kevés lelket vertek bele. Akkor szaggatott, keshedt szavakkal elmesélte nekik a képtelen, magának se hihető esetét a kerékpárral…

– Csak azt, csak azt, mondom, mondom… jól megértsék!… Tesz, tesz az Isten csodát!… Csodát! Olyanoknak, akik… nagyon-nagyon fohászkodnak Őhozzá! Higgyék ezt, vagy nem?… Én tudom!

Künn még mindig bömbölt a hóvihar. Az ablakokra fantasztikus jégvirágokat rajzolt a csikorgó. Minden pirkadat tele fogékonysággal a bizarr, a rendkívüli iránt.

Varga Kettő ábrázatán együgyű rajongás önkívülete torzult. Szeme az öreg Tulicsnén csüggött, aki teljes hittel, szájtátva igenelte veje szavait…

De különös! A hitetlen, vásott szellemű Juci is elfeledte szokott gunyorosságát, kicsinylését, vihogását. Döbbenten bámult, mint akit időleg szintén hatalma alá kényszerít a megszállottság hangja…

Végül is, amint Varga Kettő ziháló tüdővel visszahanyatlott a piszkos párnára, és kimerülten, csöndesen pihegett… Juci ráhajolt, megigazította feje alját, megsimogatta homlokát, és gyöngéden susogta:

– Csak durmolj most jól, drága kicsi szívem! Jobban leszel majd!

Szeretetteljes csókot nyomott Varga borostás képére. Úgyhogy boldog mosollyal szenderült el…

*

De pár óra múlva Varga Kettőn kegyetlen láz tört ki. Hánykódni, forgolódni kezdett. Lelökte magáról takaróját. Fölült az ágyán, és vértolulásos arccal, összevissza kiáltozott.

Sándor bácsiját hívta… Túzokot látott a mezőn… És árvizet… Ó…

Ki akart ugrani az ágyából és elrohanni. Amikor visszanyomták, akkor egy kis szundítás után hanyatt fordult, és tátott szájjal kapkodott levegő után. Végül megint felkönyökölt, és énekelni kezdett. Valami zsolozsmát fújt zagyva szöveggel, amit búcsúkon énekelnek a hívek…

Juci felöltözött, hogy a szeszraktárba indul, bejelenteni férje betegségét, és kihívatja hozzá az OTI-orvost.

A ragyogó gépet a Varga ágya alá dugta. Eléje a dagasztóteknőt húzta. És elpályázott.

De már a lépcsőn lemenet okosabbat gondolt: Kahánéknál kopog be, majd telefonáljanak ők a szeszraktárba, mert az ő munkáltatásuk közben betegedett meg férje, és gondoskodjanak ők orvosról!…

*

Varga Kettő két kegyes önkívület között ébredt föl keserves bosszankodással. Juci és nagyanyósa összevissza ráncigálják, hengergetik ágyán. Nem hagyják pihenni. Tiszta ágyhuzat miatt vacakolnak vele. Hideg, tiszta ingbe bújtatják. Minek ez?

Amikor másodszor zuhant mélységes, ájulásszerű álomba, abból újra fölrázták.

Az orvos tapogatta, kopogtatta hátát, mellét, és hallgatta gumicsöves kagylót nyomva melléhez a szívverését. Juci és nagyanyja segítettek az orvosnak ülve támogatni a beteget. És sírtak hangosan, két szólamban…

Nekik szólt az orvos:

– Hagyják! Készen vagyunk. Takarják be!

Varga Kettő a párnán visszahanyatlottan, furcsa félálomban hevert most. Nem érzett semmi gyötrelmeset vagy kellemetlent. Csupán az is nagy erőfeszítésébe került, ha szeméről föl akarta húzni szemhéját. A szempillái sövényén át látta csak, hogy az orvos kissé távolabb inti ágyától övéit. De ott áll a sarokban az öreg Kahánné, mellette veje, a Varga volt főnöke és a Kis Sógorné, a legidősebb, nagyon szelíd Kahán lány… Az öreg Kahán is mögöttük krákog…

Ezek miatta látogattak ide. Ezért húztak ágyat, és vertek port, és riogatták ki a gyerekeket a konyhába.

Az orvosnak Varga Kettő hiúz füle minden fojtott szavát hallja:

– Hát sajnos, tüdőgyulladás! Amellett még mellhártya komplikációk is fölléphetnek. De remek szervezet! Ki fogja bírni. Csak kedves menyecske, pontosan betartani aztán minden utasításomat. Maga pedig, nénikém, feküdjék ágyba. És ne nagyon ugráljon ki. Nem ajánlom!…

– Ó, hát kár is értem, doktor úr? – hallatszik erre a vén Tulicsné szipogásos, pityergéses hangja. – A vejem álljon lábra. Ő ne hagyjon kenyér nélkül ennyi szájat itten.

– Tégy meg, Simonkám, amit lehet, kérlek! – szólal bele itt a Varga Kettő volt főnökének érces basszusa. – Ennél jóakaratúbb, szorgalmasabb, becsületesebb embert én nem találtam még az egész gyakorlatom alatt…

– Tudjuk azt mi, doktor úr! – hangzik itt közbe az öreg Kahánné megindultságtól reszkető hangja. – Minket is kétségbeejt ennek a derék embernek az állapota. Bár, ugye, nem hibáztathatnak bennünket, hogy fizetésért munkát bíztunk rá, és ő maga hajtotta magát erején felül…

– Még így is, ha tudom, hogy ez a következménye, dehogy küldöm a villatelkünkre! – dörmög bele az öreg Kahán. – Rogyott volna össze a hó alatt a fenébe az a kaliba ott nekem… mint ezt az áldott, jó gyereket baj érje!

Juci ezalatt folyvást hangosan bőg. Neki mondja Kahánné:

– Nekem aztán Jucika átjöjjön, ha akármire van szükségük! És tudasson minket, hogy van az ura.

Most az orvos kezdeményezésére általános búcsúzás, csoszogás következik.

Aztán az ajtóból Varga János Kettőné született Tulics Judit még mindig hangosan bömbölve jön vissza az ágyhoz, és kezét tördelve ezt hebegi:

– Ó, Édes Jó Istenem! Mindennap imádkozok inkább Hozzád, csak ne engedd, hogy ez a drága lelkem itt hagyjon minket!…

– Most ne háborgasd már, hadd aludjék! – inti a vénasszony unokáját. És a konyhaajtón besettengő dédunokák felé süvölti. – Künn játsszatok! Csöndesen! Mert nagy beteg apuka!

Varga Kettő félálomszerű gyöngületben neszezi mindezt ágyán. Olyannyira nem sínyli a betegsége súlyát! Majdnem áldja! Mert tanúja lehet, hogy környezetének mennyire kegyében, szívében van. Meghatottságát éppenséggel megkoronázza a nejének vásott szellemében való megtörése és őérette susogott ájtatos, alázatos fohásza az annyiszor esztelen vakmerőséggel megtagadott, megcsúfolt Mindenek Urához!… Hát ez a tény Varga Kettőnek együgyű, durva vonásait szinte megdicsőíti, átszellemíti!…

(Műhelyszabatosság mellett maradva, ezt az utolsó részt inkább

függelék

címével illetheti.

Mert maga a történet tulajdonképpen az előző részben lezárult. A befejezés ugyan kissé szokatlannak tűnhet, de okvetlen a megnyugtatóak közé számítható. Főként is a kornak szellemében.

Korunk szelleme, ugyanis a maga remekbe csinált szavával, az emberi lélek legmagasztosabb érzését úgy nevezi: „hivatástudat". És lehet, hogy tökéletesen igaza van ebben.

Emberi lélek, az élet csúcsán vagy mélyén, nem érezhet dicsőségesebbet, mint azt, hogy ezen a sárgolyón hivatását kellőleg, tisztességgel betölti!

Na jó! Ez nem azonos azzal, ahogyan éppen a mai időkön harapózott el az a divat, hogy több, kétségek közt tisztelt nagyság csapkod a mellére saját magának és hirdeti: Én! Én! Én vagyok az Idők Lelkiismerete, és Magamat nevezem ki Tulajdon Nagyságom biztos megállapítójának.

Ne-ne-nem! Ezt a ténykedést és a mögötte fortyogó hiedelmet az orvostudomány egyszerűen megálo- meg cézáromániának minősíti. És az illetőkkel nem azonos szellemiségű embertársak hogyan reagálnak rá? Hát ha szerencsétlen az illető, akkor szánalommal. Ha kártékony, akkor dühvel és utálattal. Ha ártalmatlan, akkor kacajjal. Mint a bohócok működésére! Kivéve, hogy azok helyükön vannak hivatástudatuk tekintetében is.

De hát másról van szó!… Azokról van szó, akik akár jó nevelésükből, akár keresztényi alázatukból kifolyólag szerénységükben esetleg maguk is alábecsülve magukat végzik munkájukat az életben, nem foglalkozva folyton hivatástudatukkal, hanem betöltve azt. Hát hogyha ilyen egyéneket, akár Varga János Kettők is az illetők, egy a sok-sok-sok szürke Vargából… valódi megbecsültetés ér, hivatástudatuk méltánylata ér, amit valósággal kikényszerítenek példájukkal embertársaikból, és azok szívbéli szeretetén is így ujjonghatnak… akkor bizony ezt bármi körülmények között is, életük fénypontjának, sőt értelmének és minden happy end happy endjének tekinteni okvetlen lehet.)

*

De hogy következzék végre maga a „Függelék” is…

Hát Varga Kettő, amint bamba és boldog megindultságban hevert ágyán, annak tudatában, hogy környezete így megbecsüli, félti, szereti őt… egyszerre újabb társalgás hangjai érték fülét.

– Alszik ez vajon, vagy nem is tud magáról? – hajol feléje Juci.

– Hagyd őt! Így gyógyul, ha pihen! Inkább mondd el csak még egyszer, csak félig értettem meg, hogyan jutott ehhez a géphez?… Mert ezért maradt el! – érdeklődik a vén Tulicsné.

– És ha csórta! Mondd má! – felel Juci.

– Csapta? Elcsapta?… Mondod!

– Igen! Ott felejthették valahol. Részegen elejthették az úton ebben a ronda zegernyében, és ő megtalálta, elhozta. Így jobb magának?… Felőlem legyen nem szajré!

– Találta… találta! De mintha aszonta volna, hogy a rendőrségen ráírták!

– Egy fenét!

– Egy fenét? Nem igaz?

– Ide hallgasson! A rendőrségen, ahová bevitték őtet részegen a géppel, és a munkakönyvét kérték, látták, hogy a gép címkéjén az ő neve van!

– Az ő neve van?

– Igen! Varga János!… Véletlen!… Itt lakik ez is az utcában. Ez stimmelt!… De Jankó meg se nézte a címkét. Azért tartja égi csudának, hogy a rendőr kezébe nyomta a gépet, és kilökte az őrszobáról. Mikor volt az uram nem marha?

– Haj! Haj!… Értem! Értem! De nem sülhet ki utólag, hogy ez lopott gép?

– Majd arról teszünk! Hozok marató savat és vaslakkot. Azzal megagyusztálom a gépet, hogy a gyártója sem ismer rá!

– De nem félsz az Istentől? Akié volt, az keresi. Talán valami szegény ember!

– Frászt! Ilyen kerékpárt nem tart szegény munkás magának. Tudja, kié lehetett ez? Valami kényes burzsuj kölyöké. Most mind ezen járnak, mert elvették az autójukat, és motorost is nehéz tartani és venni a benzinkorlátozás meg a rekvirálás miatt.

– Értelek!… Lehet!

– Az uramnak pedig kell szegénynek a gép. Villamospénzt takarítunk vele!

– Azt elhiszem! Én csak egytől tartok! Benned nem áll a szó, Jucikám! Majd egyszer, ha összevesztek, utcahosszára fogod sipítozni az urad után, hogy biciklitolvaj!

– Mi az?… Hallgasson!… Fenn van ez?… Nem?… Mintha nem is lélegzenék!… Ájult?… Ó, Istenem!

– Igen! Most odavagy érte! De máskor hajtod, szidod és gazemberezed!… De úgy segítsen meg az Isten, ha ezzel a biciklivel bajt csinálsz neki, hát én adom kezébe a szekercét: üssön agyon!…

*

Varga Kettő ezalatt a párbeszéd alatt a felmagasztaltatása érzeteiből a legfertősebb valóságba esett vissza… Kínigézettel érte őt a két nő minden szava. És szörnyű szorongattatásában, védtelenségében szabadulásért az Úrhoz fohászkodott…

*

Hát talán meg lehet kísérelni annak leírását, hogyan tett az Ég csodát, a Varga Kettő együgyű képzelete szerint, az ő keserves lelki gyötrelmének eloszlatására…

Az eszes, önképzett kifutó Varga János Egy-nek Lelke ott ocsúdik föl az Üdvözültek Honában.

Visszás, döbbent fejcsóválással állja körül őt a többi Lélek. Mert hiszen míg más üdvözült búcsúztatójának a földről sírás hangzik föl az Égbe, Varga Egynek búcsúztatója a gúnykacaj. A Halál sem volt kíméletesebb hozzá, mint az Élet. Nem fukarkodott az sem rúgásaival iránta.

De most, szokás szerint, Varga János Egy Lelke, a többi Lélekkel együtt, lefigyelt az Égből: vajon mit váltott ki még továbbra a földi élet zajgásában a Varga Egy emlékezete.

Lakásadói, akiket majdnem családjának tekinthetett, a halálhírre buzgóan szedik össze Varga Egy holmijai közül a megkaparinthatót. De egyöntetű és heves a bosszúságuk, hogy kedves lakójuk legértékesebb holmija, a kerékpárja, vele tűnt el, megboldogultakor.

Varga Egy igazán jót nevethet az Üdvözültek Honában álcsaládi köre fölsülésén, a többi Lélekkel együtt.

Hát az a személy, akinek szíve legbensőbb érzeményeit ajándékozta a kifutó Varga Egy? Az is éppúgy dúl-fúl, kesereg és teszi a szemrehányást önmagának, hogy minek is eresztette biciklistől útnak a paliját?

Ezen a piszkos lelkű, feslett némberen aztán egyenesen élvezetes a Varga Egy mennybéli hahotázása.

De mi legyen hát valójában azzal a remek kerékpárral, amely immár gazdátlan, ott áll egy korcsma sövénykerítéséhez támasztva?

No ni csak!… Hiszen előzőleg a korcsmában Varga János Egynek egy névrokona vartyogott közröhejre, hogy mennyire sorvadozik egy kerékpár után!… Szent hite a toprongyos fickónak, hogy egy kerékpárral, mint egy táltosparipával, a szerencséjét éri el!… Könnyelmű feleségének és megkergült környezetének légköréből a tanyasi atyafiai társaságába akar látogatni a kerékpáron… Egy darabka föld az ő álma! Arra kuporgatna. Oda akarna vonulni öregségére családjával, arra a darabka földre!

Ejnye hát! Varga János Egy, a boldogtalan életű, de eszes, tanult kifutó, az üdvözülésben megvilágosodva, másként ítéli meg már a dolgokat, mint odalenn a földön. Már tudja, hogy a tudás, a Szellem, az emberi lélek üdítése és megbékítése helyett kiábrándítására szövetkezett a Gonosszal. Névrokona, Varga Kettő, az Úr kegyeltje. Mert ha neki nullán aluli a fogékonysága a szellem minden megnyilvánulása iránt, annál több hitet és szeretetet rejt szíve. Lám, ő a méltatlan némbert is jobban tudja szeretni testi-lelki szeplőivel, hibáival, hogy jobb útra térülvén mint hitvese gyermekeket szüljön neki. És ezekről vele együtt gondoskodjék.

Hej, ti Jó Égi Lelkek. Én, Varga János, aki a földi élet siralomvölgyében mint legutolsó, mint beteg szívemmel agyonhajszolt proletár fejeztem be pályafutásomat… nem tudok méltóbb egyént a Másik Vargánál, akire egyetlen kedves, becses jószágomat, a kerékpáromat hagyjam! Segítenünk kell őt, vigyáznunk kell rá, együgyű lelkére Nekünk, Égi Fényben Élő Lelkeknek. Ne érje őt baj, és megvalósulhassanak igénytelen álmai… Áldás, békesség mindeneknek, és tisztesség Annak, akit megillet!

Az Olaszfasor hátánál, egy kis bájos előkert mögött, ékeskedik a Lüghey-villa. Ékeskedik? Kecseskedik, kelletőzik, cikornyáskodik. Mert építészeti stílusa az ékesítésnek valóban megrázó, megdöbbentő kísérletezése. A szomszéd mérnök szakember úgy nyilatkozott róla, hogy ilyen házak miatt nem sajnálna szép fővárosunkra zúdítani egy kiadós földrengést!

A Lüghey-villa a múlt század végén épült, abban az úgynevezett szecessziós művészeti áramlatban. Minélfogva egyik tornya kirgiz jurtát utánoz, a másik valami bizonytalan, sisakszerű kupola. De van a villának római stílusú ablakok előtt korinthuszi oszlopok tartotta verandája, kínai eresszel, és a födele elöl manzardosan dupla, hátul gótikusan hajló, és a falai részint talitarka zománccal vannak díszítve, részint barokkos cirádákkal… Elég!

A villát a jelenlegi tulajdonosnak az édesapja vette a vágóhíd egyik kiskirályától, aki fütyült az építészeti stílusra, csak mutatós legyen a hajléka. Aztán, bár Lüghey művelt, jó ízlésű egyén volt, nem szánhatott rá költséget a villa átépítésére.

Lüghey Arnold többé-kevésbé ismert név. Az Akadémia és egy sereg irodalmi társaság koszorúsa. Költő és nyelvtudós. Utcanév is örökíti meg nagyságát, bárha igen szerény méretű és elég dicstelen helyen.

Fia, Lüghey Zoltán doktor, a jelenlegi tulajdonos. Őszintén táplált keblében atyja példájára irodalmi becsvágyakat. De hát ezek összeomlottak. Mindössze egy füzetke verset tákolt össze Lüghey Zoltán egyetemi hallgató korában. A legutolsó verse töredéknek maradt. Éppen az otthona közelében fekvő városmajort akarta megénekelni. Hogy azt zengte:

Itt aztán következett volna annak leírása, hogy a költő mily sok édes gyermeki és ifjúi ábrándja kelt a városmajor százados fái alatt. Viszont a költő belesült egy vacak hasonlatba a vers eme kezdő szakának kikerekítése közben.

Az ötlött csodaszépnek a költő agyába az ihlete első lendületében, hogy bár a városmajor a zakatoló, füstös, komisz nagyvárosnak úgyszólván a szívében húzódik meg, mégis elhárul tisztaságától minden zavaró szenny.

Mármost ez a tény egy költői hasonlatot rántott elő a költő agyából. Hogyhát a városmajort, mint egy kis fehér, remegő nyuszikát tartja szájában a nagyváros piszkos, vad ebe. De miután ezt a képet mégis kissé durvállotta, és szertelennek érezte Lüghey Zoltán, hirtelen helyettesíteni akarta egy másikkal. Vagyishogy: a városmajor az a kis liliomos tisztás a nagyváros undok fertőjének a gyomrában, azaz gyomra fertőjében, azaz, illetve… Attyarattyatyatya! Kész volt a képzavar. Sőt kész a kényszerképzet Lüghey Zoltán elméjében… Mert az életéért sem ejthette volna el azt a meggyőződést, hogy a költeménynek eme szakát okvetlen hasonlattal kell kikerekítenie. Viszont minden hasonlat majdnem őrjöngéses makranccal rúgkapált az ellen, mint egy vad szamár, hogy a költő verse szekerének rúdja elé foghassa…

Lüghey Zoltán, mint költőietlen nyelven mondják: hülyére töprengte magát ezzel a hangulatos és oly gyönyörűen indult költeményével, és egy életre elémelyedett a versfaragástól.

Nem baj! Azért a tanulmányát „Sub auspiciis regis”, vagyis az elérhető legnagyobb kitüntetéssel végezte el. Írt több kiváló prózai művet társadalmi, irodalmi kérdésekről, valamint temérdek cikket szakfolyóiratokban és napilapokban. Jelenleg egyetemi magántanár Lüghey doktor úr, úgyszintén egy óriási műintézet ügyvezető igazgatóseregének egyike. Legeslegutóbb méltóságos úr lett. Aránylag fiatalon, negyvenöt éves korában, ezerkilencszázharmincötben érte ez a legmagasabb helyről jövő kitüntetés.

Jelen pillanatban Lüghey Zoltán a gyönyörű tavaszutóban a villája verandáján ül és reggelizik. Szemben vele felesége. Eszményien szép arcú és szép termetű fiatal hölgy, húsz és harminc között. Az asztalnál Suzanne francia kisasszony mellett rémesen ildomtalan nyalja a lekvárt zsömléjéről ifjú Lüghey Zoltán.

Édesanyja most másodszor emeli rá finom, gyűrűs kezét:

– Zolti! Ne idegesíts! Ne majszolj, és ne csámcsogjál. Suzanne! Üsse pofon helyettem!

– Zoltika! Ne idegesítsd anyuskádat! – hallszik közbe Lüghey úr tisztára esengő csengésű intelme.

A méltóságosék hatéves, eleven fiacskája a fenyegetések és kérések ellenére semmit sem változtat előbbi kínos lakmározási modorán. De már végére jutott az evésnek. Tehát eltolja maga elől, nagy csörömpölve, a reggelizőkészséget, és csuda szemtelenül néz föl, és néz körül szerettei társaságára. Majd felugrik:

– Allon Züzán! – mondja jó magyaros hangsúllyal és roppant rendelkezőleg a francia kisasszonynak.

Suzanne szót is fogad. Már nyúl munkakosaráért, retiküljéért. Rúzsozza magát, közben szívja az utolsó szippantásokat cigarettájából.

A verandán csönd van. Csak egy dongó zümmög az egyik ablaknak röpdösve. Meg egy feketerigó fütyöl a ház esőcsatornája sárkányának bóbitáján ülve. Édes, illatos, májusi hangulat!

Lügheyné szólal meg. Hangja tárgyilagos, majdnem üzletszerűen száraz és parancsoló:

– Az ebédhez ma mindenki pontosan van itt. Vendégünk is jön. Pihenni is akarok, mert föllépek a délután. Fél háromra itt van mindenki…

– Vagy ütök! – rikkant változatlan pökhendiséggel Zoltika az utasítás végszavába.

Anyja kedvenc, még hazulról, faluról hozott szójárását, sőt mozdulatát és fintorát is utánozza Zoltika.

De Lügheyné ezúttal nem nehezményeli fia szabados viselkedését. Komolyan és egyszerűen fordul hozzá:

– Neked nem szólt ez anyucitól, babuskám! Te pontos szoktál lenni Suzanne-nal az ebédhez.

Üm! A teremburáját! Hát akkor a szigorú rendelkezés csakis egyedül a ház urának, a család fejének kellett legyen címezve.

Valóban a méltóságos úr kávéja szürcsölgetése közben kissé megrezzent. Pillantása rémséges zavart és nyugtalanságot árul el. Az asztalkendőt szükségtelen gyűrte össze és simította ki.

Suzanne már indulásra készen áll összes fölszerelésével, és cigarettáját elnyomta a hamutartón. Zoltika leplezetlenül maró gúnnyal néz édesapjára. Határozottan úgy vesztegel még a verandán, mint aki kíváncsi arra a várható szóváltásra, amely most megindul nemzői között.

Ám Lüghey úr észrevette a fia kis kan kígyó pillantását. Csak azért sem reflektál neje sértő, sőt cégérező, megalázó oldalvágására. Hiszen a keletkezhető vita csak szenvedőbb alannyá változtatja őt. Suzanne-hoz fordul, idegállapotától telhető kedvességgel:

– No, vigye hát a gyereket, Suzanne! És amint mondtam, hogy amennyiben nem veszi észre, hogy túlterheli a gyerek agyát, foglalkozzanak egy kicsit a nyelvtannal is és az új módszerű…

– Mozgás-mozgás! Tudunk mindent, Suzanne! – kurjant apja szavába Zoltika, és nekiesik két ököllel a francia kisasszony hasának.

Suzanne francia nyelvű rendreutasítást hadar Zoltikának. De engedelmeskedik. Fordul a veranda lejáratának.

Zoltika ennek dacára folytatja a kisasszonya lökdösését. Csak most már hátulról.

Így vonulnak el.

Közben Lüghey úr az asztalnál láthatólag annak a szemrehányó beszédnek a szavait rendezgeti agyában, amit nejéhez akar intézni arról, hogy helyénvaló-e a személyzet és a gyerek előtt tenni gúnyos megjegyzéseket a családfői tekintély még mélyebbre való lejáratására?

Lügheyné szórakozottan gyújt cigarettájára. Gondolatai messze kalandozhatnak. Gyönyörű metszésű, érzékiesen vastag ajkai közül magának motyogja:

– Fodrász után… ennye! Ne pukkadjak? Mit is akartam! Nem jegyeztem föl!

– Édes szívecském! – kezdi elszántan Lüghey úr. – Már hozzászoktattál ahhoz, hogy méltatlan és megalázólag becsmérelj a kisasszony előtt, a fiam előtt…

– Ugyan! – vág ártatlan, csodálkozó képet Lügheyné. – Mert ebédre pontosan kérlek haza?

– Igen! – bólint Lüghey úr. – A helyzet azonban ma az, hogy részvénytársasági nagygyűlésünk van a vállalatnál.

– Értem! – biccent Lügheyné. – Késned kell!

– Mert éppen ma kimerítő, hogy úgy mondjam, összegező, összefoglaló indítványra készülök a vállalatnak.

– Értem! – biccent Lügheyné. – Késni fogsz!

Lüghey urat egészen paffá teszi nejének jelenlegi viselkedése. Mert ismeri már annak száz változatát, hogyan köt bele neje, és aztán a kiprovokált szóváltásukat hogyan vezeti, mintegy elnöklőleg, kezdeményezőleg. Maró, ideges, durva, vagy ami legrosszabb, a szenvedőt, az áldozatot játssza… És most? Enyhén kedves és tárgyilagos. Egyáltalán, férjét hagyja beszélni. Holott Lüghey úr utóbb ahhoz van szokva, hogy neje sosem engedi befejezni komolyabb mondandóját, és legjobb esetben azt tűri el, hogy Lüghey úr Suzanne-nak vagy éppen fiának fejtse ki azt a jelenlétében.

Hát ez most mi? Ezt bontsd ki, kedves méltóságos uram! Hát Lüghey úr kellemes meglepődéssel így folytatja:

– Hiszen ha egyszer azzal is megtisztelnél, hogy munkásságom érdekelne. Jelesen az, amilyen nehézségek közt, szinte egyedül szolgálom egy olyan nagy hazai vállalatnál, mint a Jupiter irodalmi és nyomdai műintézet, azt a helyes elvet, hogy üzletileg is jobban beváló és nagyobb távlatokat nyújtó, eltekintve ember- és nemzetnevelő hatásától, a száz százalékos irodalom…

Mi az Isten csudája? Lüghey úr lendületes szavai közben tisztára hüledezik magában. Neje nemcsak hogy nem szakítja meg, nem inti le, hanem figyelően, majdnem értően hallgatja őt. Ez legföllebb mézesheteik korában történt meg, amikor neje végigandalogta verseskötetének a felolvasását, sőt szavallotta egy-egy versét is.

Lüghey úr tehát megragadja az alkalmat, és tovább értekezik nejének arról, hogyan építette föl a Jupiter irodalmi és nyomdai műintézet r. t. nagygyűlésének egyedül helyes javaslatait.

És különös! Lügheyné türelme nem csappan az érdeklődésben. Legföllebb hébe-korba kissé félretűnődik valamin. De ezt Lüghey úr megbocsátja, hiszen már szinte maga is sokallja, hogyan él vissza neje jóindulatával, és hadarja egy nő számára mégiscsak kevés érdekű fejtegetéseit.

Egyszerre Lügheyné legyint, és ezt makogja:

– Már rájöttem!

– Nos? Mire? Talán van valami ellenvetésed a nézetem ellen? – firtatja Lüghey úr.

– Dehogy!

– Hát?

– Nem ide tartozik! – feleli kedves mosollyal Lügheyné. – Hogyan bírálhatnám én fölül a te szakvéleményeidet? Csak eszembe jutott, amit nem jegyeztem föl tegnap. A fodrász után kalapdíszért kell menjek, hogy ott próbáljam föl én magam, a pimasz kalaposnőnél.

– Aja! – hebeg Lüghey úr.

– Haragszol, Mókus? – cibálja meg az asztalon át Lüghey úr füle cimpáját pajkosan, édesen neje. – Folytasd csak! Hallgatlak! – buzdítja.

Hát ha egy parányi csalódást jelentett is Lüghey úrnak neje gyarló közbeszólása, azért haragról szó sincs. Lüghey úr egészen őszintén egyengeti vonásait szerelmetes mosolyra, és paskol neje fehér kacsójára, miközben így szól:

– Semmi több! Nagyjában mindent kifejtettem. És el kell ismerni: nem mindennapi érdekességű ez a téma. De lomolok. Mindjárt kilenc.

Lüghey úr egészen boldog, kiegyensúlyozott lélekkel hagyja ott a reggelizőasztalt. De neje szintén felemelkedik, és összes eddigi kedvességének látható betetőzésére férje nyakába lódul. Nagy csókot cuppant szájára. Majd hamiskásan megrázza, és így beszél:

– De van hozzád egy ellenmondást nem tűrő követelésem. Te is meghallgatsz engem máma ezen az ötórai teán, ahol föllépek. Mindenki azt mondja, ez a szám bűbájos, ahogy csinálom!

Lüghey úr ábrázata abban a szent pillanatban csupa riadalom, elsavanyodás, kétségbeesés, utálat, gyűlölet. Rettenetesen nem szeret jelen lenni ilyen műsoros összejöveteleken, ahol neje föllép.

– De drágám! – kezdené.

Viszont neje királynői fönséggel taszít egyet tenyerével a levegőn, és lesújtóan szól:

– Jó! Ne gyere! Köszönöm!

– Hát legyen! Legyen! Legyen! – adja meg magát Lüghey úr vértanúi tekintettel.

A Lüghey úr pontosan körülhatárolt nevelési elvei szerint: gyereket nem ajánlatos fogékony lelkületével züllött utcagyerekek befolyásának kitenni, viszontag a magához méltó társaságot okvetlen szükségeli a gyerek, mert folyvást felnőttek közt tartózkodva, kedélye azokéhoz idomulván, bizonyos korai fásultságot és kiábrándultságot szív magába.

– Hogyha egyenesen kiválasztja maga a piszkos, büdös, rongyos, öblítetlen szájú kölyköket az egész ligetben, akkor majd mellettem ül! – fogalmazza meg Suzanne Zoltikának a maga nyelvén a szülői rendelkezést.

De aztán ez minden, amit Suzanne a gyakorlatban véghez visz Zoltika fegyelmezésére.

Zoltika e pillanatban is éktelenül rongyos kis kölykökkel futkározik. Egyik közülük pláne folyvást és látható élvezettel vakarózik. Pontosan azokat a helyeket karmolássza magán, ahol orvosi nyelven a scabies, köznapilag mondva a rüh atkái telepednek meg a bőrön.

De ezek a rongyos fiúcskák remek játékot találtak ki. Egyiknek van egy kötele. Ezt a kötelet egy vékony fatörzs körül kötik. Aztán a kötél végét marokra fogja, és a két lábát nekiveti a fa tövének. Így élő kis körhintát csinál magából, úgyhogy maga hajtja magát a fa körül. Hátulról pedig belekapaszkodik két kis pajtás.

Ez igen! Ez mulatság Lüghey Zoltikának, és nem a képeskönyv meg a francia nyelvtan. Édesatyja elájulna, sőt még édesanyja is magánkívül lenne a rémülettől, dühtől, ha látná őt itt kis pajtásaival.

Baj volt előbb mindig azzal, hogyha Suzanne szabadjára hagyta Zoltikát, rémesen összemaszatolta, összeszaggatta csinos kis ruháját. Viszont ha maga mellett tartotta, akkor Zoltika csintalankodásától Suzanne-nak szinte percenként borult föl testi-lelki békéje. Hát Suzanne, hogy nyugton olvassa regénye folytatását vagy kézimunkázzék, esetleg pletykázzék, egyszerűen abban egyezett ki Zoltikával, hogy lehúzza róla a félteni valóbb gúnyát, s úgy ereszti játszani.

Jelenleg is Zoltika aranygombos tiroli kabátkája, mellénye, sőt inge, cipője, kalapja is ott hever Suzanne mellett a padon. Zoltika mezítláb, kis elnyűhetetlen tiroli bőrnadrágjában rugaszkodik neki a körhintázásnak, ha rákerül a sor. A szünetekben pedig ott tülekszik, verekszik, cicázik a többi kis maszatossal. Egy nála fővel nyurgább kislány a legkomolyabb ellenfele. Ez akarja kitúrni őt mindig a sorrendből, úgyhogy Zoltika esetről esetre vad szóbeli és tettleges csatározást folytat vele.

Suzanne a padról láthatja, ha akarja, ezt a por- és gyerekgomolyagot a fa körül, amelyben a méltóságosék Zoltikáját már igen nehéz megkülönböztetni a forgatag többi tagjától. Ám Suzanne nem is pályázik most semmi felügyeletre. Pillantása átsiklik a körüle zajgó dolgokon.

Egy német frájlával szokta Suzanne utóbbat ezt a padot elfoglalni. De a frájla nem jön vagy késik. Suzanne a csevegés helyett, horgolásával kezében, ábrándozik.

Miért lenne csoda ebben a langyos, orgonaillatos, verőfényes május végi hangulatban, hogy a ragyogó, barna szemű, dundi, harmincas, csinos Suzanne tűnődésének tárgya egy igazi, hozzá méltó férfi?

Igen! Csak úgy személytelen: az igazi férfi. De milyen legyen ez? Azt meg kell hagyni, Suzanne, mint nem egyetlen a nők közül, aránylag elég nagy feladatot ró erre az igazi férfira atekintetben, hogyan lenne méltó és használható egyéniség a számára. Például a mostani, komoly vőlegényéhez egyáltalán nem hasonlít ez az igazi férfi mint műfaj sem.

Viszont ennek megértéséhez szükséges a Suzanne eddigi pályafutásának rövid ismertetése.

Suzanne kisvárosi francia lány. Pesztonkának kezdte egy több gyermekes fodrásznál. A fodrász, mint egyúttal ügyes kozmetikus is, filmeseknek kezdett dolgozni. A filmesek elhozták Budapestre a fodrászt és a fodrász Suzanne-t.

Budapesten aztán Suzanne önállósította magát. Azaz akadt egy tehetősebb barátra, és ez egy nem éppen elsőrendű és nem túl jó hírű szállóban tartott neki éves szobát. Amikor már Suzanne-t barátja faképnél hagyta, volt annyi félretett pénze, ékszere, ruhatára, hogy ne eméssze el a búbánat csalódásáért.

Közben szert tett egy barátnőre. Egy magafajta, Julie nevű francia lány személyében. Ennek szerényebb nevelőnői állása volt. Vele együtt szórakozott Suzanne átmeneti, hosszabb, rövidebb lejáratú barátkozások keretében. Julie volt az okosabb, a műveltebb, a kitanultabb és merészebb kettejük közül. Suzanne igen sokat köszönhetett neki kipallérozódását illetőleg.

A Julie-val való kalandozások közben ismerkedett meg Suzanne egy furcsa budapesti úrral. A jelenlegi vőlegényével, név szerint Rezek Ottóval.

Rezek Ottót a Julie fölcsípett barátja hozta a négyesük kiegészítésére a kávéházba. Suzanne akkor már remekül beszélt magyarul, és kellemesen csevegett Rezekkel uzsonna közben. Miazhogy? Suzanne egészen hallatlan meglepetésére, Rezek a következőket közölte vele. Őneki meglehetősen jó állása van a Jupiter irodalmi és nyomdai műintézet terjesztési osztályán. Nős, sőt három gyermek apja. De feleségével eleve rossz, erőltetett a házassága. Válófélben vannak. Suzanne egész lénye, modora, mindene annyira tetszik neki, hogy a lehető legkomolyabban és legünnepélyesebben feleségül kéri, mint akit gyermekei anyjának is jobbnak tekint az édes, vérbeli anyjoknál. Tehát ha Suzanne igent mond az ajánlatára, akkor ő, Rezek, nem akar könnyelmű kalandot vele, hanem menyasszonyának tekinti, míg válópere lezajlik, és egybekelnek. De az a föltétele, hogy Suzanne-nak föl kell hagynia ezzel a szabadúszó élettel, és el kell foglalnia valami állást, esetleg nevelőnőit, egy tisztességes családnál. Ha Suzanne akarja, ő maga, Rezek szerez neki ilyet.

A Suzanne igenjének és előző életmódja fölszámolásának csekély két éve múlott. Rezek révén jutott a méltóságosékhoz állásba. A Rezek válása és egybekelésük azonban egyre halogatódik. Rezekkel találkozik hetenként kétszer, uzsonnálnak, vacsorálnak, moziznak, színházaznak, olykor bároznak is. De Rezek tartja magát eredeti elvéhez: a tisztességes emberpárok házasságon kívül teljes szerelmi önmegtartóztatásban mutatják ki, hogy méltóak a majdani tisztességes egyesülésükre. Pont.

Most Suzanne horgol a padon, és az eszményi férfiúról mereng. Olyanról, aki egyáltalán nem azonosítható Rezek Ottó személyiségével.

Az eszményi férfi, Suzanne álmai szerint, nem szabályozható, korpacibere vérmérsékletű. Dehogy! Csupa vad és vak szenvedélytől lobog minden porcikája az iránt a nő iránt, akit szeret. És a tárgyra tér, a tett embere, nem a szempontos halogatásé. Mert hiszen ez lehet az egészen langy érzelem jele is, amit csak holmi érdek, kényelemszeretet fűt.

Viszont az eszményi férfi a maga lángolásának mását nem óhajtja a nőtől. Nincsen rondább az olyan majmoknál, akik a nők által imádtatják magukat. A nő szabadságát hagyja meg érzelmiekben az eszményi férfi. Hódítsa meg újra mindennap magának az eszményi férfi a nőt. Legyen kifogyhatatlan férfiúi gyöngédségek terén, hogy a nő ne is tudjon mással foglalkozni. De ha mégis elhajlanék tőle a nő vonzalma új, még eszményibb férfi felé? Akkor harcolja vissza őt! És ne alantas, kémkedő féltékenységgel, hanem hősi kiállással, a vetélytárs legázolásával. Ezzel szemben az eszményi férfi a nővel szemben legyen tántoríthatatlan hűségű, bőkezű, kedves papucshős, a nő szeszélyeihez alkalmazkodó, a végtelenségig engedékeny, még abban is, hogy a nő simán dobhassa ki, ha többé nem felel meg szívválasztottjául…

Hát íme! A horgolva merengő Suzanne körülbelül ilyennek ecsetelte maga elé az eszményileg hozzá méltó férfi képmását. Csekélység!

Suzanne álmodozásának azonban legkülönösebb átmenete az volt, hogy az eszményi férfiról való bizonytalan káprázatai egyszerre határozott alakot öltöttek. Mégpedig nem másét, mint a Lüghey úr őméltóságáét vették föl.

Igen! Suzanne valami anyás gerjedelmet érzett gazdája iránt. Ez az ember nem boldog. Ezt az embert nem érti meg felesége, ilyen csupa cicoma és szereplési hóbortjaitól megkergült nő. Ez az ember úgy-úgy-úgy rászorulna egy valódi, értő barátnőre, akinél együtt találná meg sivár élete a lelki és testi enyhet…

Suzanne itt tartva tűnődésében, egyszerre lehunyta két nagy, barna szemét, és élvetegen dűlt a padnak karfájára. Azt képzelte el, amint szerencsés, óvatatlan és elkerülhetetlen pillanatban őt Lüghey úr két karja öleli magához, és ő csókra hanyatlik hátra…

Ekkor rikkantás rezzenti össze:

– Suzanne!

– Mi a fenét akar? – feledkezett meg Suzanne nevelőnői hivatásáról, jó modoráról ezen kérdése által, amelyet a hozzárohant Lüghey Zoltikához intézett.

– Jó, hogy nem látta, hogy elmentünk a villamoshoz! – mondta Zoltika.

A tudósításra Suzanne visszanyerte egész nevelőkisasszonyi lelkiségét. Kicsikét elsápadt ijedtében. És hisztériásan vijjogta a gyerekre:

– De nem csüggeszkedett a kocsira? Mon dieu! Inkább én csapom agyon magát, csirkefogó, gazember!

Megragadta a kisfiú rémségesen szutykos kezét, és nagyot rántott rajta.

Ugyanis a szegényebb sorsú utcagyerkőcöknek mulatsága közt a fasorban robogó villamosok hátsó ütközőjére való kapaszkodás is egyik főszámként szerepelt. És Suzanne egy ízben az eltűnt Zoltika nyomába rohanva, ott találta őt a villamossínek közt, amint a rongyos fiúcskákkal potyautasnak akart szegődni egyik kocsira.

Zoltika a rángatásra kajánul vihogott:

– De nem csüggeszkedtem! – közölte. – Szavamra mondom!

– Szavára?… De hogy néz ki!… Parbleu! Egy pórkölyök!

– Majd lemosdunk! – legyintett Zoltika. – Hanem ide hallgasson, Suzanne, maga édes! Akar máma velem szórakozni? Akar?

– Mi? Nem értem!

– Hát azért hallgasson végre ide! Egész a fogaskerekűnél jártunk. Ott egy ekkora plakát, mint ettől a padtól a fáig. Már van cirkusz elsejétől a Városligetben. És maga nem szól! Ilyen buta maga!

– Figyelem is én a maga cirkuszát! Az a legnagyobb gondom! – rántotta bosszúsan vállát Suzanne Zoltika szemrehányására. – Különben is randevúm van Ottó bácsival máma délután hatra. Se előtte, se utána nem érek rá cirkuszozni magával. Majd visszatérünk a dologra holnap.

– Az kizárt! – rázta fejét Zoltika. – Ma megy utoljára ez a műsor. És máma van fél ötös előadás is fél hétig és félnyolcas is este. Abba sajnos apuci nemigen enged magával. Csak egyszer voltam anyucival a tavaly. Akkor is azért, mert ő akart menni! Engem csak falazni vitt magával.

– Hát én pedig legföllebb este szabadulhatnék Ottó bácsitól. Akkor talán lehetne beszélni arról, hogy Julie-vel együtt elvisszük magát.

– Kész a kocsi! Én olyan bőgést csapok, én mindenre képes vagyok, ha apuci nem enged máma ezt a műsort megnézni! – fenyegetőzött Zoltika. – Ide hallgasson, mi van a plakáton.

– Mindig van jó műsor! – kapcáskodott a lány.

– Ilyen? Először is egy gondolatolvasó kutya van festve a plakátra. Így áll, és egy táblát néz. Foxi, de nem drótszőrű. A táblán fölírva 2 × 2 = 6. Érti? De ez csak… izé… zríből rajzolták. Minden srác röhögött rajta. Ez semmi! Azonkívül van egy női fakír, ekkora nagy a képe. Krokodilokat meg csirkéket altat el. Nem tudom: hogy jön ez össze? De lángot eszik, üvegcserépre fekszik, és képzelje, úgy törnek nagy sziklákat a hasán össze. Azonkívül élve eltemetik… Mit szól ehhez?

– Hogy humbug!

– Nanne! A cirkusz közepén, a közönség előtt? És orvosokat hívnak oda!… Ez nem humbug! Hanem izé… hi-hi-hipo… izé… noti…

– Jó, hipnózis! Ne kínlódjon a kiejtésével. Máma nem tanultunk egy büdös betűt sem a nyelvtanból…

– Maga ne legyen öngyilkos azért! – használta édesanyja kedvenc kifejezését Zoltika Suzanne nevelőnői aggályai csillapítására. – Ha én apucinak azt mondom, hogy ez a nehéz ragozás terheli az agyamat…

– Gyerünk mosdani! Fél kettő múlt!

Suzanne kézen ragadta Zoltikát, és elvitte a közeli vízcsaphoz. Ott közös erővel lesikálták hátáról, karjáról, lábáról a szutykot. És Zoltika fölváltva azon erőszakoskodott Suzanne-nal, hogy hagyja részt venni őt a szomszéd vízcsap előtt folyó gyerekcsata fröcskölésben, vagy pedig a cirkuszi előadás ígérkező gyönyöreiről regélt.

Balatoncsöke kis falu a tó partján. Kajmo György kántortanítójának egészen kínos meglepetésére, más színű lánykát szült a felesége, mint amilyenek a kedves szülei. Kajmo tatárképű, fekete ember, neje éppenséggel vöröses hajú és szintén barna. Diószemű, mint nevezik. Erre világra jön nekik egy lenhajú és kék szemű gyerekük.

Persze hogy a dolog a kiismerhetetlen természetnek a játéka. Hiszen Kajmóné született Tandler Jolán asszonynál tisztesebb, hűebb hölgyet a földgolyó keveset hordott a hátán. De hát egy falu népe nem ismeri a visszaütés, átöröklődés tudományos megállapításait. Ha tehát fekete és barna házastársaknak másmilyen a magzatuk, akkor azt egy falu tudatlan, jámbor népe vagy olyan csudának számítja, mint egy kétfejű borjú meg ötlábú malac esetét, és ámuldozik, vagy borsos tréfákat ereszt meg az ártatlan anya rovására és az atya dühfortyogására.

A kis Kajmo Jolánka ilyen furcsa bélyeget viselt mivoltán szülőfalujában. De hát minden csoda három napig tart, és ha három vagy harminc évig, akkor is elkenődik az élet zajló eseményei közt végezetül.

Jolánka kellemetlen gyanúkat ébresztő aranyhaja és kék szeme pláne, minél jobban cseperedett, annál gyönyörűbb lett. A szemének színe különösen valami egészen bűvös csillogású. Mint a holdvilágé, teleholdkor, az ég magasában, valami túlvilágias, csodás fényt lövellt. Mindenki úgy érezte a faluban, hogy ilyen különös teremtésnek különös síkon kell majd tovafusson az élete pályája is, semhogy azt a faluban, pereputtyához hasonlóan, főzőkanál, tyúkültetés, kerti gyomlálás, mosogatás közönséges foglalkozása töltse ki.

Kajmo Jolánka anyai nagybácsija Budapesten elég jól menő cipészműhely és készáru üzlet tulajdonosa. Hát a polgári iskolát meg a felsőbb kereskedelmit Jolánka Budapesten végezte a cipész Tandler bácsiéknál, teljes ellátásban és szigorú felügyeletben.

Eddig elég szabályos, illetve átlagos ívben tartott életpályája. Tandler bácsiék révén bekerült volna gép- és gyorsírónőnek nyugdíjképes állásba egy állami gazdasági vállalathoz. Ez volt az előirányzat a továbbiakra életében.

De Jolánka a Tandler bácsiék üzletében megismerkedett véletlen Horvay Károly fiatal, epizodista színésszel, és rettenetesen egymásba habarodtak.

Horvay többek közt azt is kitapogatta Jolánka lényében, hogy erős színésznői tehetséget rejteget. Mire Jolánka tenger könny, megszámlálhatatlan könyörgéses és szavalásos és fenyegetőzéses és alkudozásos jelenet során meglágyította előbb a nagybácsijáék, aztán szülei szívét annak, hogy színiképzőbe iratkozhassék az állás helyett vagy mellett.

Egy évfolyamot el is végzett már Jolánka, a hangzatosabb Kajmótzy Jolanda néven mint színinövendék, Budapesten. Akkor a szünetre lerándult szülőfalujába, Csökére.

Csökén fekszik a Lüghey család szerény birtoka. Csinos nyaralójuk, csónakkikötővel és horgászpaddal a tündéri Balaton partján áll, parányi fenyvespark előtt. Csöke legelső urasága, büszkesége Lügheyék. Lüghey Arnold, a költő bronz mellszobra ott díszeleg a csökei nyárfaligetben. Kicsikét előnytelen helyen. Mert arra hajtják el a disznócsürhét meg tehéncsordát meg kecskenyájat a ciheres legelőre a faluból. De ezt üsse kő!

Özvegy Lügheyné őméltósága az évben is csökei birtokán töltötte a nyarat. Hozzá rándult le fia, Zoltán doktor, akkor még legényember, a nyári szabadsága alatt két hétre és aztán minden hétvégen, sőt néha hétközben is kocsijukon, az egész ugorkaévad folyamán.

A picike csökei strandon Zoltán naponta összekerült a gyönyörű Kajmótzy Jolandával. Mint a színpad leendő dicsősége, Jolánka csak úgy szórta szerteszét kacér pillantásait minden rendű-rangú strandolóra, csak nadrágot viseljen. Így jutott bűbájából Zoltán doktor úrnak is. De hát részint ott volt az öreg méltósága, aki hamarabb vízbe fojtotta volna Zoltán fiát egy zsákban, semmint eltűrje, hogy Kajmo Jolánhoz komoly szándékkal közeledjék, részint pedig Jolánka körül akkora vetélytársaság mozgott folyvást, hogy nehéz volt köztük hozzá rést találni.

Lüghey Zoltánnak, ha szerelemre gyulladt Jolánka iránt, azt jégre kellett tennie.

De az évben, kánikula elején meghalt Zoltán édesanyja. Egyetlen és független tulajdonosává vált a csökei birtoknak, a budai villának, egy csomó értékpapírnak, bankbetétnek és az akaratának.

A hagyatékrendezési hercehurcák alatt, az augusztus végi utóévadban, amikor már elszállingol minden jobb nyaraló Csökéről, Lüghey Zoltán gyöngéd barátkozásba kezdhetett Kajmótzy Jolánkával. A tanítóék szívvel-lélekkel, kézzel-lábbal, tűzzel-vassal rajta voltak azon, hogy a község díszével, a fiatal urasággal elmélyítsék leányuk barátságát. Főleg ennek eredménye lett a Jolánka hatalmas lendületű nagyravágyásán kívül, hogy Lüghey Zoltán doktornak menyasszonya lett még az évben, és a kötelező gyászév leteltével felesége.

Színésznői álmait ezzel Jolánka föladta. Ezt egy parázs botrány is elősegítette.

A nyaralásból Jolánka Horvayval, szívszerelmével tízoldalas levelekben érintkezett. Ugyanígy közölte Jolánka a színésszel a sorsában történt változást… Szülői kényszer… álmatlan éjek, könnyek, öngyilkossági tervek… de kifogástalanul rokonszenves, gazdag kérő… „Feledned kell, édesem! Ha szeretsz, meg kell tenned!… Én nem tudlak. Mindig az lesz ezentúl a legboldogabb percem, ha emlékeddel foglalkozom…” Ésatöbbi.

Erre a gyönyörű levélre Horvay rémisztő durva szóáradattal válaszolt. Ismételhetetlenül nevén nevezte a helyzet minden körülményét. A levél végén pedig ádáz fenyegetéseket helyezett el.

Jolánka szüleinek és vőlegényének közös megbeszélésére nemcsak elejtette a színitanoda második évfolyamába való iratkozást, de férjhezmeneteléig a faluban, családi körben tartózkodott. Legföllebb napokra, egy hétre rándult Pestre, a házasságától, szerencséjétől olvadozó Tandler bácsiékhoz.

Hát egy ízben, ahogy Lüghey doktor kocsiján Jolánkáért megy a cipészmesterékhez, és egy kellemes, elegáns uzsonnázóhely előtt szállanak ki a gépkocsiból, véletlen eléjük toppant Horvay, a színész.

Minősíthetetlen tartalmú ordítás, a Jolánka-féle hölgyek műfajának meghatározása, és a színész két borzalmas pofont mért Jolánka gyönyörű ábrázatára a nyílt, forgalmas utcán. Lüghey úr halálra váltan, szívdobogástól szinte dróton rángó bábuhoz hasonlítva támolygott és ámolygott a járdán. De mégis erőt tudott venni magán, hogy aranygombos ébenfa sétapálcáját emelje a támadóra. Mire Horvay egy kézlegyintéssel kiütötte Lüghey doktor kezéből botját, és a másik ökle egyetlen taszítása elég volt arra, hogy Lüghey az utcafal tövébe zuhanjon. A következő percben már a színész sarkon is fordult, és nyugodtan eltűnt a legközelebbi mellékutcán. Isszonytató!

A párbajt Lüghey Dénes nyugalmazott huszárőrnagy vezette. Vontcsövű pisztollyal durrantott volna egymásra a két ellenfél nehány lépésről. De Lüghey doktor a fölállás előtt akkora szívrohamot kapott, hogy elájult. A párbajorvos életveszélyes harcképtelenséget állapított meg rajta. A viadalt beszüntették. Sőt Horvaytól a segédek kicsikarták a jegyzőkönyvbe az összetűzésen való úgynevezett „mély sajnálkozást” a Lüghey doktor úr javára. Pász!

A mézeshónapokat külföldi utazáson, isteni helyeken töltötték Lüghey doktor és ifjú, álomszép neje. Egybekeltük első évében már meg is született, szabályos időben, életerős fiacskájuk.

Ekként telt négy év, zavartalan boldogságban. Már ahogy ezt társadalmi regények szövegezik meg.

Akkor Lügheyné arra eszmélt, hogy roppant kár volna, ha újra csatasorba nem állana, a házasságával elfojtott előadóművészi becsvágyaiért.

Hát ez aztán alaposan fölforgatta a Lügheyék otthonának „zavartalan boldogság”-át.

Ott lehet kezdeni: vajon az előadóművészetek Múzsája nagyon zokogott-e, amikor Kajmótzy Jolanda otthagyta a szentélyeit férjhezmenetele miatt?

Hát Jolánka nem tehetségtelen, nem is féltehetség volt, hanem akit a szakmegjelölés antitalentumnak nevez. Annak is a reménytelen, javíthatatlan fajából.

Egyébiránt a Kajmótzy Jolánka szereplési vágya, sőt eszelőssége, tébolya nem választott rossz időt magának. Etekintetben a kor képe valóban kórkép, és torzképnek minősíthető az összes művészeteket, sőt talán a szellemi élet minden terepét illetőleg. Más időkben is ellepi a pipacs és konkoly a tiszta búzát. Ám a tehetségtelenség tobzódásában is vannak fokozatok. Ez a kór ott tartott, hogy esetleg, elvétve, a tiszta búza is senyvedhet a pipacs és konkoly közt.

Hogy Kajmótzy Jolánka föltörése még ennyire kedvező talajban is csakis kudarcok sorát érte? Annak egészen különös, személyi adottságban rejlő oka volt.

Ha ő netán prózai színésznői koszorúkra pályázik eleve, talán minden álmát megvalósítja. De Kajmótzy Jolanda énekelni akart.

És talán nem rendelkezett elég hanganyaggal? Dehogynem! Jóval többel, mint amennyit az üzemek átlagban szerepeltetnek. Sőt a Jolánka hanganyaga a jobbak közé tartozott.

Ámde valami ritka, áldatlan és meggyógyíthatatlan szellemi megépítettség, talán az úgynevezett faji emlékezetnek külön rendellenessége tette a Jolánka hangját bizonyos változatban kínzóan elviselhetetlenné.

Közepes, sőt gyatra hangú egyének olykor lendületben, hangulatban meglepetésszerűen élvezhető zengzeteket produkálnak. Általában minden embert bizonyos ihletettségnek az izgalma jótékonyan befolyásol arra, hogy embertársainak gyönyörködtetőt, mulattatót nyújtson. A kivétel ez alul a szabály alul nagyon ritka.

Ilyen kivétel Kajmo Jolánka.

Amíg vigyázva, aggodalmasan, iskolásan énekel, addig legföllebb egy kis csináltságnak enyhén bántó, de megbocsátható hatása érzik a hangján. Abban a szent pillanatban, amikor a fölszabadultság, biztosság édes izgulata szállja meg őt éneklése közben, akkor a hangjába valami szinte iszonyatot, gyötrődést, dühöt, menekvést keltő jelleg lopózott. Hamisan énekel? Igen is, nem is! Hangját a géplemezről ismételten visszahallgatva sem lehet megállapítani, micsoda átkozott rezgés, mellékzönge hatja át.

Megesik a legremekebb énekesnőknél is, hogy kissé alácsusszan helyenként hangjuk, de az átmenet, ahogyan visszaszárnyal teljes tisztaságúvá, egyenesen kellemes a hallóidegnek. Kajmo Jolánkánál nem erről van szó. Hanem nála valami titokzatos folyamat által hirtelen olyan jelleget ölt minden hangszálának munkája, akárcsak a merőlegesen tartott villa karcolja a zománca hullott bádogtányért. De azért közben ezt a förtelmes, csikaró, közönségszöktető hangot mintha túl igyekeznék zengeni az alapjában nem kellemetlen másik hang a torkából, és a kettő elleshetetlen összevegyülésben árad ki ajkai közül.

Hát ilyenfajta lelki alkattal indulni a szórakoztatóiparban, maga a képtelenség! Ezt nem lehet alkalmassá gyúrni az énektanárok tömegének sem. Utóvégre minden tanítás réme a visszaeső tanuló. Hát még az olyan, akinél pont a művészi önkívületben, minden teljesítmény kibontakozásának, ragyogtatásának legkedvezőbb állapotában jelentkezik a visszaesés?

Mi lehet ennél a helyzetnél reménytelenebb? Itt nem segítenek a befolyásos pártfogók, a legügyesebb könyöklés, a legádázabb és leghályogosabb szemű önbizalom, a csüggedetlen, a törhetetlen, az ugrodjjancsiként minden bukásból talpra szökkenő erő és erély. Egyszóval mindaz, amit Kajmo Jolánka, illetve Lügheyné őméltósága szereplési rögeszméjének és szenvedélyének érdekében mozgósított.

A fél háromra legkésőbb pontosan leszögezett ebédhez Lüghey úr maga érkezik meg. Jellemző! Pedig villamoson jött. A gépkocsit a Műintézet elől eltelefonálta felesége a saját sürgős délelőtti útjaira. És Lüghey úr sétált föl a villamosmegállótól villájáig.

Útközben Suzanne-t is megpillantotta távol a fasorban, egy telefonautomata előtt, és fiacskáját, amint Suzanne-nak gibicel a telefonálásnál. Lüghey úr tehát azért is nem sietett hazafelé a fasorból, mert arra számított, hogy Suzanne utoléri a fiacskájával.

Ehelyett negyedórai magányos várakozás után Lüghey úr nagy sebbel-lobbal és a késés miatti nagy szabadkozással vendégüket fogadhatta.

Marczinkay Pál a vendég. Becenevén Cinka Pali. Zenetanár. Sőt a legnagyobb budai áll. eng. zenede helyettes igazgatója. Több tankönyvet írt. Egyiket a Jupiter jelentette meg. Innen kelt Marczinkaynak a Lügheyékkel való ismeretsége. Azóta elválhatatlan házibarátjok. Persze hogy különösen Lügheynének jár kezére Cinka szerepléseinél. A jelenlegit is ő szerezte. Ő fogja kísérni zongorán Lügheyné két énekszámát a jótékony teán.

– Na látod! Te kétségbeesve érkezel, hogy elkéstél az ebédtől. Engem pláne Jolika sértegetett is a fiam és Suzanne előtt. Eleve, hogy az ebédhez esetleg elkésem. És ki nincs itt? Ő!… Ez Joli!

Így háborog Lüghey úr barátjának. Cinka Pali kedélyeskedik:

– Én, kérlek, rendesen csak háromnegyed óra múlva kezdek nyugtalankodni, ha nő tűz ki pontos időt megjelenésére.

– Talán igyunk egy pohár étvágygerjesztőt!

– Benne vagyok!

Lüghey úr étvágygerjesztő szeszeket hozat. És voltaképp nem elégedetlen az ebédhaladékkal. Legalább elmesélheti barátjának a Műintézet mai nagygyűlésén történteket.

A Jupiter Műintézet, minden hagyománya, minden tekintélye megcsúfolására, egészen piszkos kapzsiságból kifolyólag, elkezdett külföldi gyártmányú félponyva rémregény sorozatokat nyomni. Ugyancsak nem átallotta a vállalat érdekeltségéhez tartozó folyóiratban meg három napilapban szemérmetlen hirdetni egyre-másra ezeket a szennyes nyomdatermékeket. Mert hogy ezek szellemi terméknek nevezhetők? Ugyan már!… De hát az üzlet fényesen bevált. Az első sorozatnál az egyes fércművek példányszáma tízezrekkel szökött föl. Így ment a húsz-huszonötödik kötetig. Akkor az egymás után következő, nagy példányszámokban nyomott, de már a vállalat nyakán maradt irodalmi szemétre ráfizette a vállalat azt a hasznot, amit az előző sorozatokon keresett… Nevetni való is!

A vállalat kebelében dúló, úgynevezett „kereskedelmi érzékkel bíró” vezetőemberek a fércsorozatok bukásának magyarázatára a legkülönfélébb indokokat rántották elő. A könyvek nagysága, külalakja, a hirdetési rajzok elsilányodása és így tovább… Egyet nem akartak csak akceptálni, hogy az üzlet eleve erkölcstelen volt, és méltatlan a sok évtizedes tisztes Műintézet előző kiadványaihoz, tehát a kiadóvállalat olvasótábora végre is csömört kapott az eleinte mulattató fércektől.

Ezt fejtette ki a gyűlésen Lüghey úr. Remek hasonlattal, a közönséget százezerfejű nagy gyermeknek nevezte, akire igenis vigyázni kell, mert a helyesen adagolt és tápláló és soha meg nem unható, jó minőségű szellemi étek helyett kapva kap a szirupon, a gyomrát megfekvő, elémelyítő csemegén. Ám meg kell maradni, igenis, a Jupiternek a régi elveinél. Üzletiekben is. A részvényekre kevesebb, de biztosabb osztalék a helyes és tiszta üzlet. És egy nagy vállalatnak évtizedekre, évszázadokra illik előre gondoskodnia, nem szatócsias háppolásra rendezkednie be.

Itt Lüghey úr hivatkozott arra, hogy az ő diákkorában a legnagyobb magyar írót, Jókai Móricot kísérelte meg a buta üzleti szellem valami Abonyi nevű utánzójával leversengeni, és minden könyvkereskedésben ennek az irodalmi Pityi Pálnak díszkötéses művei feszítettek. De a ráfizetés ennél sem késett. És Jókai Móric ma is aranyat ér! Abonyi pedig?…

A méltóságos úr szinte vérmérsékletétől föl sem tételezhető, vad kifakadások közepette folytatta aztán, hogyan hurrogta le a Műintézet részvénytársasági gyülekezete őt előterjesztésével. Hát persze a tagok legtöbbje cipőfénymáz és gabonaszakmában harácsolta pénzét, és vett rajta Jupiter részvényeket, éppúgy, ahogy műtrágyagyári papírokba fektette volna. Az ő nagyvonalú üzleti előirányzata helyett Lüghey urat egy erkölcstelen kijárási ügylettel bízta meg a Jupiter választmánya, mivelhogy neki vannak jó baráti és családi összeköttetései bizonyos hivatalos hatalmasságokkal.

– Igen, kérlek alássan! – dörögte Lüghey úr barátjának, a terített asztal mellett állva, kezében a pálinkáspohárral: – Igen! Kiadóink ponyvát árulnak. És ha így tart, a klasszikusok helyett kizárólag dzsesszoperetteket és végül bohócmutatványokat fognak tálalni a közönségnek színházaink is…

– Kukk!

Fülsiketítően éles rikkantás szakította meg Lüghey úr szavalatát.

Zoltika, míg Suzanne a szobájában lerakta a szerelvényét, és az ebédhez csinosította magát, kisettenkedett a verandára, felugrott egy székre, és hátulról befogta édesapja szemét. A pálinka kilöttyent az abroszra Lüghey úr kezéből. Ő magán keresztül pedig szinte nomád őseinek vad öldökölhetnékje reszketett végig egy pillanat hosszat. Majd jogos családfői dühöngésre módosult indulata, amely azonban még mindig azt sugallotta, hogy szó nélkül egy fegyelmező pofont cserdítsen oda csintalan kölyke képére. Aztán jól nevelt és nevelési elveihez ragaszkodó úriember tárgyilagos korholása kezdett szövegeződni agyában a modortalankodó csemetéje számára.

Csakhogy itt a kis imposztor hátulról apja nyakába vetette magát, és egy őszinte, nagy, forró gyerekpuszit cuppantott a képére. Ezzel fuccs lett Lüghey úr minden fölfortyanásának. Megpaskolta fia képét és visszapuszilta:

– Te rosszcsont! – feddette gyöngéden.

Zoltika erre a széken állva, mintegy helyzeti fölényét tartva, így beszélt nemzőjének:

– Ez új, nem? Színházakban is föllépnek bohócok? Igaz ez, Pali bácsi? Vagy csak apus találja ki?

– Valószínű! – bólintott hamiskásan a zenetanár.

Mire Zoltika két kis tenyerével összenyomta édesapja képét, és így kezdett neki a rimánkodásnak:

– Apuci! Édes aranypofa! Éppen arra akarlak kérni, hogy eressz el ma este cirkuszba! Délután Züzán kimenőzik a bácsijával, anyu föllép, te nem szenvedheted a cirkuszt, ki vigyen el? Este Züzán elkísérhet. És ez az utolsó előadás.

Hát ez a kérelem mégiscsak túlhaladta Lüghey úr minden szívjóságát. Éjjelezni engedje gyerekét, és éppenséggel az imént gyalázott bohócmutatványok megszemlélése érdekében?

– Édes fiacskám! – kezdte komolyan. – Már intett téged apuskád, hogy ilyen külvárosi kiszólásokat nem szabad használnod, mint: aranypofa! Akárkitől hallod, neveletlen embereknek kell tartanod őket!… Ami pedig azt az…

– Jó! Soha többet nem mondom! De a cirkuszba elengedsz?… Köszönöm!

Mielőtt Lüghey úr egy mukkal folytathatta volna és befejezte volna közléseit, szeleburdi Zoltikája leszökkent a székről, és rohanvást tart a belső szobának:

– Fogadott! Elvesztette! Apus elengedett! – hallszott a verandára a fiúcska éles hangja, amint tudósítását kétségkívül Suzanne-hoz intézi.

Lüghey úr pedig összekoccintva Cinka Palival poharát, igen-igen borúsan, kedvetlen jegyzi meg:

– Sajnos, a gyerek félreértett. Semmi esetre sem engedhetem el este. Nyáron kilenckor aludnia kell. A fejlődésben hátráltatja a virrasztás a zsenge szervezeteket. Ezt orvosunk is határozottan állítja.

Cinka azt akarta megjegyezni, hogy egy fél éjszakai virrasztás nem teszi tönkre a gyereket, ha kedvét tölti egyúttal. De a verandára a szakácsné jön föl és sopánkodik:

– Méltóságos úr! Minden odakotyvad. Negyed háromra főztem be a tésztát. A méltósága úgy rendelte. A csirke olyan lesz, mint a kő. Mindent elhúzok, visszateszek. Minden túlrotyog, minden elapad, odakozmál. Én nem lehetek hibás! Tessék tanácsot adni, mit tegyek?

– Mit? – nézett hülyén Lüghey úr. – Fogalmam sincs!

– Tálaljunk – vélte a szakácsnő mögött a fehér bóbitás szobacica.

– Abból is baj lehet! – vélte a szakácsné.

– Ez az! – böködött fejével, és csóválta is Lüghey úr. – Mit gondolsz? Kezdjünk ebédelni Joli nélkül talán? – fordult a vendéghez. – Elvégre!…

– Hát talán várjunk még tíz percet, és akkor! – döntött diplomatikusan Cinka.

A személyzet visszavonult. Lüghey úr okosabb híján megint telelöttyintette a pálinkáspoharakat, és újabb adagot mesélt a Jupiter kifogyhatatlan bűnjegyzékéből vendége szórakoztatására.

Még az volt a szerencse, hogy a sok étvágygerjesztő teljességgel elvette étvágyukat, és nem szenvedtek a keserves várakozástól.

Lüghey úrnak már kissé keresztbe állt két jóságos, vaksi szeme. Cinka hol ásított, hol bosszankodott, hol mulatott magában a helyzeten…

Navvvégre mégiscsak itt van a háziasszony! Csupa tűz, csupa lihegés, csupa mosoly és bocsánatkérés. Hát lehet egyáltalán közönséges nehezteléssel vagy akármi más érzettel illetni ily bűbájos, szépséges teremtést? Már csak azt a kis negyedórát kell kivárni, amíg a ház úrnője átöltözik az ebédhez.

Itt a leves az asztalon. Van is ennek a túlfővés miatt kutya baja! Az illata mindenki orrába ínycsiklandóan párolog. És a vagdalt csibehús? Meg a csigatészta az aranysárga lében? Egyenesen festői, költői!

A baráttal kiegészített, szó szerint kikerekített kis család, a veranda kihúzatlan, tojásdad ebédlőasztalát illő sorrendben üli körül. A háziasszony jobbján kedves férje, balján kedves vendégük, szemben velük Suzanne Zoltikával. Ők jöttek legkésőbben az asztalhoz. Előbb a Suzanne szobájában alaposan meghányták-vetették, hogyan találkoznak az esti cirkuszi előadásra. Zoltikának többek közt nem szabad egy mukkot sem ejteni arról, ha esetleg Suzanne barátnője és vele egy rokonszenves úr szintén a társaságukba kerül. Zoltika repes és lángol az örömtől. Huj, huj, huj! Ez lesz az igazándi, muris mulatság. Esti cirkusz, éjjeli taxizás! Pokoli gyönyörök!

Zoltika és Suzanne egyetértő hunyorgásokat vált a leves bekebelezése alatt. Itt-ott suttognak is, ha tehetik.

Egyébiránt a szót megérkezte, illetve második megérkezte, vagyis az ebédhez öltött észbontó pongyolában történt megjelente óta a háziasszony viszi.

Regél, kifogyhatatlan lelkesedéssel, egy bizonyos Richardson Béla nevű úrról. Mutatja névjegyét is, amelyen így ékeskedik neve: professor Adalberto Richardson.

Az illető énektanár. Külföldről jött Budapestre, és nyitott elegáns, drága énektanodát. Milyen előkelőség! Az is mutatja, hogy házhoz, növendékhez egyáltalán nem jár, legyen az bár herceg vagy hercegnő. Ellenben azt, bizonyos felemelt díjazásért, megteszi, hogy a növendékegyüttesek tömegoktatásán kívül egyeseket magánórák, illetve csak félórákon képez külön is. Viszont ehhez is az kell, hogy ő maga érdemesnek lássa az illetőket erre a kegyre. Pénzre fütyül. Azzal nem lehet őt lekenyerezni! Öt garnitúra növendékét kell nyaggatnia reggeli kilenctől esti nyolcig. Csak akiben bízik, hogy tehetséges!

A háziasszony rajongását tulajdonképpen nem méltóan méltányolja az asztal. Lüghey urat jéghidegen hagyja neje tudósítása az énekmesterek királyáról. Cinka Pali is többnyire hallgat, fanyalog. Magától alig kapcsolódik bele a témába. Akkor is száraz, kétkedő, majdnem gúnyos, ha nyilatkozatra kénytelenedik.

Mint most. A méltóságos asszony ugyanis így aposztrofálja:

– Érted, Pali, aranyom? Akiben bízik! Csak azzal különórázik!

– És benned bízik? Felemelt díjazásért!

– Rosszmájúskodhatsz, angyalom! Előttem utasított el már tehetségtelen pasast, aki kétszeres óradíjat szúrt volna le azért, ha külön foglalkozik vele. De kifejtette, hogy miért nem tette. Akarod hallani?

– Nos? Kíváncsi vagyok!

– Azt mondja: nyilvános, tömeges tantermét senki elől nem zárja el, ha mindjárt bot is a füle. És a módszerét itt is alkalmazza. De hát csak tömegoktatásra való módon. Ezt is megindokolja, miért teszi.

– Mint mindent.

– Igen! Mint mindent. Nagyon helyes a felfogása, hogy az éneklés alapelemeit, úgy mint a zenéét vagy rajzét vagy számtanét tanítják az iskolákban, úgy az éneklést is mindenkinek el kell sajátítania, szakképzett mestertől. Ez hozzátartozik a műveltséghez. Másként bírálja el olyan közönség az éneket, amely szakoktatást kapott saját maga is, és másként is élvezi, mint amelyik csak úgynevezett műérzékével hallgatja.

– Ez meglehet!

– Na lám! Már Richardson egy álláspontját végre akceptáltad. Majd még fogod a többit is.

– Ha így fenyegetsz vele? Mióta is tanít? Három hete? Az előző énekmesterednek három hónapig bizonygattad nekem a csalhatatlanságát. Ne haragudj, hogy emlékeztetlek rá! Mert mire meggyőztél, akkor rosszul jártam. Akkor rúgtad ki szegényt ezért a Richardsonért.

Cinka Palinak kaján beszéde gyönyörű pírt varázsolt a méltóságos asszony arcocskájára. Sőt Lüghey urat is enyhe mosolyra bírta. Mert hazatalált, mint mondják.

– Szemtelen dög! – fricskázta meg édesen a háziasszony vendégét egyelőre. Az pedig alamuszian szólt:

– Ez én vagyok! Ez is érv! Háziasszonynak ellentmondó vendég, ámol szemtelen dög!

– Igen! Mert én most sem mondom, hogy az előző énektanárom, sőt a többi is, csupa vacak, tehetségtelen fráter volt. Csak Richardson toronymagasan áll velük szemben.

– De voltaképp micsoda nemzetiségű ez a titokzatos ember? Adalberto? Ez olasz név. Richárdson? Ez skandináv, ha á-val ejted. Ha Ricserdzönnek? Akkor angol. Fantasztikus egyéniség már összetételében is, azt kalapemelintésig ténynek ismerem el.

– Olasz anyja volt. A neve Akkó Lika. Híres énekesnő volt. Apja pedig angol volt. De Amszterdamban operai karmester, Dániában.

– Hollandia fővárosa Amszterdam.

– Hát Hollandiában.

– Mellékes! De honnan tud magyarul? Mert mondod, hogy magyarul oktat.

– Mert bár az apja amerikai angol származású, a nagyapja magyar eredetű és a nagyanyja is. Innen, Budapestről vándoroltak ki New Yorkba. Illetve apja mint zenész ment ki oda.

– Á! Most már kezdem érteni… De mindegy! Inkább arra vagyok kíváncsi, hogy mégis, a mai délelőtt, amikor már előzőleg vele is, sőt velem is átpróbáltad ezt a két dalt, hát micsoda zseniális észrevétele fordít ki így a művésznői mivoltodból?

– Ha nem gúnyból és arcátlanságból és féltékenységből és irigységből kérdenéd, elmondanám! – sziszegte halkan, de igen-igen érdesen, szúróan, utálkodóan, lesújtóan a gyönyörű háziasszony.

Míg Cinka Pali erre hangosan elkacagta magát. Sőt elkacagta Lüghey úr is. Mire Zoltika is megragadta az alkalmat, hogy kinevesse magát Pali bácsinak édesmamája által való, alapos megleckéztetésén.

Éppen lehordták a levest. A szobalány, mert új lány volt, második helyen szolgált csak itt a tanyasi neveltetés után, hát bizony elég ügyefogyottul mozgott, csörömpölt, míg a levesestányérokat elszedte, és a csonttányérokat kicserélte.

A méltóságos asszony a derültség alatt egyre-másra adta az utasításokat a lánynak, és korholta bosszúsan ügyetlenkedéseit. Majd távozása után így szólt:

– Na, figyeltétek ezt a tramplit? Hát ne cserélgessem inkább fél havonta az ilyen két balkezű szerencsétleneket is, míg végre aztán egyik beválik?

– Értjük! – kockáztatta meg a derűs hangulatban Lüghey úr is ártatlan megjegyzését. – Szolgálót és énektanárt nem győzöl eleget szerződtetni abból a célból, hogy hetenként kidobjad.

– Állj csak, állj őmellé, szívecském! És marjatok duettben! Szép együttes vagytok! – bólogatott művészileg tornyozott aranyfürtjeit rezegtetve a háziasszony.

– Szabad egyet kérdenem? – vetette föl Cinka. – Mi legyen akkor velem, ha ugyan mind rászolgáltam előbbi titulusaidra, irigy, buta, féltékeny alak vagyok, de kifelejtetted egy minőségemet. És az a valódi! Nem? Édes tündérálom!

– Mi? – pöccent ki a háziasszony enni való ajkai közül.

– Hát a komoly érdeklődőt! – szólt Cinka. – Elvégre elfelejted, hogy ha ez a mesterdalnokmesterekatyamestere kezel tanodájában, viszont én kísérlek a nyilvánosság előtt, és együtt bukunk vagy győzünk, bárha akkor is az ő felemelt díjakkal méltányolt büszkeségére.

Lüghey úr nevetésébe már Suzanne is belehangolt és Zoltika is. De hát a méltóságos asszony lelkét úgyszólván marokra foghatta rögtön bárki, még ha csak jelezte is, sőt csak félkomolyan is jelezte, hogy énekének sikere foglalkoztatja. Tárgyilagos kifejezésre egyengetődtek angyalian szép vonásai:

– Szeretnéd átpróbálni velem a számokat? Így is kérni akartalak rá.

– Miért ne! Ha lesz még időnk hatig. De azonkívül elméletben nem hallhatom-e meg, miben áll ennek a danatanóriásnak a mai észrevétele, vagy…?

– Ide hallgatsz? Elmondhatom! Végeredményben akármilyen kitűnő zenész vagy, az énektanhoz annyit konyítasz, mint a prepák a logaritmushoz.

– Beírom magamnak a dacit. Csak halljuk!

– Részletesen?

– Hogyan értsem? Hát talán csak egy varázsigével igézi ki ez a danatanár belőled a fokozott teljesítményt?

Cinka Pali olyan mulatságos skandálással ejtette ki ezt a dana-ta-nár szót, hogy Suzanne a szájában majszolt kenyérmorzsát kiprüccentette az asztalra. Ezen Zoltika harsogó kacajra fakadt. Ugyancsak édesapja is.

Lügheyné két szép szeme azonban zordonan, ádázul kezdett forogni. Aztán ahogy a családi összetűzések legelmérgesedettebb mozzanataikor férjének szokta tenni, egészen belehajolt Cinka képébe:

– Mindenre imádkozom neked, Palikám, hagyd abba ezt a divatárus segédektől levetett szellemeskedést. Vagy nem bírod el, hogy itt körülöttem a karzatot mulattasd a rovásomra?… Meg akartok ríkatni? Eléritek!… Köszönöm nektek!

Borzalom! A háziasszony gyönyörű, túlvilági ragyogású szeméből gyöngyözik a könny!

Cinka arca hüledező, a Lüghey úré rémült, Suzanne komor, fenyegető homlokráncolással mered Zoltikára, hogy szüntesse be pajzán fintorgását!

Csönd. De milyen vészektől kavargó!

De a háziasszony leitatta máris a könnyeit apró zsebbevalójával. Ennek illata leng az asztal fölött. Már púderozza kicsikét elvörösödött orrocskáját a háziasszony. Már ő maga kényszeríti, szabályozza révedő tekintetét enyhültté!

Lüghey úr lovagias feddésbe kezdene barátjának. Vagy inkább kérelembe:

– Kérlek, ha Joli ilyen túl érzékeny!…

– Csak ne végy védelmedbe! Nem szükségelem! – hangzik közbe felesége parancsa.

És Cinka makogása:

– Hát ezt nem akartam! Hát erre nem készültem! Én! Én! Én!… – elakad. Helyette a háziasszony selypegi fájdalmasan:

– Igazad van! És hagyjuk az egészet! Nekem nem kellett volna bizalmas közlésekre vállalkoznom, olyanoknak, akiknek ez közömbös, és akik más dolgaimmal szemben is érzéketlenek… Térjünk napirendre az eseten!… Micsoda udvariebéd szünetekkel tálal ez a… a… a… a lány!

A háziasszony fagyosan, előkelően húzza ki magát székén. És csönget. Megint csönget. Megint csönget a lánynak. De az nem jelentkezik.

Cinka komolyan fordul a háziasszonyhoz:

– Elismerem, komiszkodtam, Jolikám, veled. De ne haragudj, ha ezúttal a mea-kulpám után mégis visszatérek a tárgyra, és ragaszkodom hozzá, hogy tudósíts róla, mit tanított neked ez az énekmester? Mert azt csak neked is koncedálnod kell, hogy sem közönnyel, sem érzéketlenséggel nem viseltettem eddig a szerepléseid iránt… Sőt!… Hát ha elejtettük a buta csipkelődés hangját, térjünk vissza, arra kérlek, komolyan a…

A háziasszony merev pillantása e szavak alatt nem csináltan, nem illendőségből enyhül, enyhül, enyhül. Már kedves, már mosolygós. Majd hirtelen valami durcás jelleget ölt és közbevág:

– Rendben van… Egyszerű! Négy szóba foglalható az egész. Richardsonnak módszere az, hogy nincs egyetlen módszere, amit minden esetre ráhúz. Mindenkivel szemben külön módszert alkalmaz. Azt állítja például, hogy velem ma délelőtt jött rá, mi az a mód, amivel a legkülönbet hozhatja ki eztán belőlem, minden alkalommal.

– Na mégis! – firtatja teljes komolysággal Cinka.

A háziasszony már buzog, már lázzal ejti ki a szavait:

– Azon alapszik Richardson észrevétele, hogy mindenkinek énekhangjában van egy törési pont. Férfiaknál körülbelül az eff-nél, nőknél inkább a gé táján.

– Ezt hallottam én is! – bökdös fejével Cinka.

– Na mármost mindenkinek másként kell eldolgoznia ezt a törést az éneklése közben. Legfontosabb természetesen az, hogy levegőt tudjon rá venni eleget az ember… Akkor aztán vagy előrehozza ezt a hangot, vagy pedig csak bármi helyen… nyelvtartással…

A háziasszony hirtelen rémesen idegessé vált. Oka nem más, mint az, hogy a cseléd végre behozta a két nagy tálat, és sorban kínálni akarja, vendégtől vendéghez tartva. Azért nem jelentkezett eddig, mert a tálat rakták éppen a szakácsnéval.

– Tetszik? – kérdi a háziasszonynál kezdve. – Nem siethettem jobban.

– Tegye le csak az asztalra most a tálat. Majd mindenki vesz. És mehet! – rendeli a háziasszony. Aztán amikor a szolgáló a két nagy tálat átemeli Lüghey úr és Suzanne közt, akik sietve hárítják el a tálak útjából az asztalról a holmikat, a háziasszony így kínál: – Vegyetek csak, ahogy jön. Zolti! Neked majd ad Suzanne!

– Nekem sok gombát! – rikkant a fiú, és majdnem éri kinyújtott mutatóujja a körítéket a tálon. De nem utasítja rendre senki mohóságáért.

Általános önkiszolgálás. Csörög az edény. Cinka túlhajtja ügybuzgóságát, és míg húst meg körítést szed tányérjára, szólítja föl a háziasszonyt!

– Azért most már folytathatod, hallgatom!

– Jó! – bólint szintén kés-villa-kanállal dolgozva a háziasszony: – Szóval Richardson észrevette, hogy nálam éneklés közben nem az a baj, hogy nem hozom előre a hangot a törésnél és kritikus helyeken…

– Hogy értsem? Magasságban? – kérdezi Cinka már majszolva. – Milyen kritikus helyen?

– Nem! – rázza fejét a méltóságos asszony finoman csámcsogva. – Bizonyos hangzóösszetételeknél. Mit tudom: isz, ük, ül satöbbi. Hiszen az is külön módszer, hogy kinek-kinek milyen hangzót, milyen fekvésben, hogyan kell kiénekelni. Ez a Richardson fő titka, hogy mindig pontosan eltalálja a gyakorlásnál, mi hova való…

– Hát ez kissé zavaros nekem azért, bevallom! – mondja Cinka nyeldekelve. – Említs valami konkrétumot.

– Nos, ebben a dalban. A-víz-tük-rén-a-hold-vi-lág! – tagolja énekkel halkan a háziasszony. De a szobacicus megszakítja:

– A szakácsné kizavart, méltósága, még ezzel az izé… mustárral, hogy feladjam!

– Tegye le, vagy hordja vissza, ahogy akarja. Csak pusztuljon most már! – förmed a lányra ingerülten a méltósága. – Ilyen ostobák! Utótálalásokkal ne zaklassanak. Hozzon föl mindent, cseréljen edényt, és hagyjon békén!

A szobalány rettenetesen visszanyelvelő kedvében lenne. Szeméből csak úgy rakétázik a dühöngés az igaztalan leckéztetés miatt. De elnyeli feleselhetnékjét. Csak valamit dünnyög a foga közt. Áll és vár az üresedő tányérokra, hogy váltson, a háziasszony széke mögött.

Lügheyné láthatólag afféle önigézetben van. Most nyelte le az utolsó falatot tányérjáról, és rakta keresztbe rajta az evőeszközt. Odafordul Cinkához:

– Minden énektanár vagy előbömböli az embernek a tudnivalót, és aztán újráztatja vele a kidöglésig, a hányásig, vagy agyonmagyarázza az embert. Richardson így az ember mellé áll éneklése közben, és az ember torkán vagy hasán mutatja ujja bökésével, hogy kisiklott-e, átsiklott-e a kritikus részeken. Jól? vagy rosszul? Így hoz rá a helyes éneklésre. Nálam az ük szótag volt kritikus ebben a dalban. Richardson erre feladatnak elénekeltette velem máma csupa ük-kel a sort, és így megtalálta azt, hogy most már nem riadok meg a kritikus rész előtt, hanem egyenletesen veszem a levegőt rá is, akárhol… Minden nagy dolog ilyen egyszerű! Érzem, remekelni fogok!

– Lehetséges! – bólint Cinka, és szusszant is. Mert szintén végzett tányérjával: – Hű de bezabáltam! Mert remekeltek ezzel a körített hússal is. Gondolom, ki is dőltem a továbbiakra!

– Kihi-tühünő! Pompás sza-hakáhácsné! – biccenget Lüghey úr. Már csak ő egyedül piszmog a fogással. Más mindenki kész. A szobacicus éppen mozdul, hogy rácsapjon végre a tányérokra.

Ámde a szobacica útjába a méltóságos asszony ugrik föl székéről. Lüghey úr kissé döbbenten hunyorít rá pápaszeme mögül. Ő tudja, hogy ebben a pillanatban neje a legtökéletesebb bódulat rabja. Ilyenkor nem törődik semmivel és senkivel, nem röstell semmit, és akarata ellen szegülni annyi, mint kihívni a vészt és gyalázatot.

A méltóságos asszony Cinka mellé áll, és bájosan kezdi:

– Na, figyeljed meg magad a lélegzésemen, hogy mi a különbség aközt, ahogy eddig énekeltem ezt a dalt, és ahogy most. Csak ezt a sort fújom el, ahol az ük-nél mindig belső zavar, lélegzési gátlás támadt bennem. Nos! Tedd ide gyöngén rám a tenyeredet…

Vérfagyasztó pillanat. Az a hely, ahová a méltóságos asszony mutat Cinkának, pontosan a hasán köldöke tája. Még meg is fogja a zenetanár bátortalankodó kezét, hogy oda helyezze a kellő érzékleti pontra.

A szobalány elhűlve bámul. Suzanne és Lüghey úr egymásra képednek. Zoltika szeme ragyogása egyedül a természetes. Figyelő és dévaj.

– Na! – vakkant Cinka kínban, gyorsan, hátha botrány nélkül mentheti át a keserves mozzanatot jobb hangulatba.

– Aa ví-íz tü-ü-k-rén a holdvilág! – énekli a méltósága. És hasával, keblével észrevehetőleg hullámoztatja a kellő lélegzetvétellel Cinka tenyerét, mint egy tótágast álló csónakot. – Érezted? Itt egy rezdületnyi elakadás volt, az ük előtt. Ez rossz! Ez a régi!

– És? – sürgeti Cinka. – Csak folytasd, aranyvirágocskám, mert nekem mint laikusnak oly csekély a különbség egyik lélegzés és másik közt, hogy ha még nem is gyorsan, egymás után észlelhetem, akkor semmit sem állapíthatok meg.

A méltóságos asszony elfogadja a Cinka ésszerű okadatolását. Bár érzi, hogy csak mihamar túl akar esni a kísérleten. És így oldja meg a dolgot:

– Helyes! Hát egymás után ismétlem neked gyorsan. Előbb rosszul, aztán jól.

– Rajta! – reszket Cinka a kibontakozás miatt.

– Hát akkor… Aa-ví-íz tü-ü-k-rén a holdvilág!… És most… Aa-víz-tühükrén a holdvilág! – énekli a háziasszony. Majd firtatja: – Nos?

– Van különbség! Határozottan az utóbbi előnyére, ahol jobban is kötötted a szótagokat! – válaszolja Cinka bölcsen, gyáván, föllélegezve és titkon szinte viszkető röhöghetnékkel.

Általános enyhület a lelkekben. A feszültség eloldódott. A szobalány szinte vadul esik neki a tányérlehordásnak. A háziasszony leült újra, és nem tűnik föl semmi olyas viselkedésén, hogy ne lenne megelégedve a helyzettel.

Lüghey úr vált csak szorongó pillantásokat Suzanne-nal. Ezekben szinte fényjelzéses alapon cserélik ki azonos gondolataikat. Hát szabad, hát illő, egy előkelő úrhölgynek, egy családanyának ilyen cirkuszra ragadtatni el magát a leves és a hús közt, és várhatólag a többi fogás szüneteiben is?

Zoltika egyszerre vinnyogni kezd. Aztán csúnyán fintorgatja Cinkára arcocskáját:

– Mi a, bikfic? – kacsint vissza neki Cinka kedélyesen.

Mire Zoltika leplezetlen gúnyvihogás közepette, bátran, hangosan mondja:

– Miért nem csiklandta meg anyucimat? Itt a hónya alatt csak hozzá kell érni, úgy visít, mint a zongoránál.

Hű! A kirelájzumát. Ez aztán bajzúdítóan vesékbe csikaró beszéd volt. Hamar elhengerelni valamivel! Cinka megkockáztatja, hogy kedélyesen kacagni kezd a gyermeki bohóságra. Példájára Lüghey úr is szepegő vigyorra húzza száját.

Viszont Suzanne eréllyel mordul neveltjére:

– Na! Csak most kell magának anyucival neveletlenkedni! Mikor tanulja meg már, hogy gyereknek kérdezetlen hallgass a neve?

A jelentőségteljes fenyegetés célzata persze az, hogy ha fölbosszantja anyucit Zoltika, akkor lefújhatja az esti cirkuszozást.

Zoltika el is érti ezt. Sőt válaszol is rá:

– Anyuci nem kifogásolja, ha apuci elengedett!

A méltóságos asszony a jelenet alatt láthatólag egészen vegyes, egészen bizonytalan, találgató lelkiállapotba került: hogyan vegye ő maga fiacskája szemtelen szájaskodását? Most már meglelte. A szigorú anya mindig csak a teljes fölényt élvezheti:

– Miről van szó? Miről titkolóznak? – fordul Suzanne-hoz.

– Arról, hogy teneked, édes anyucikám, nem lehet kifogásod, ha apuci estére enged el Suzanne-nal a cirkuszi előadásra!

Így kotyog Zoltika kedvesen, elfogulatlan édesanyja érdeklődésére.

– Erről nem is tudok! – tartja meg egyelőre szigorú föllépését a háziasszony. És közben jó kicsikét nagyképűen, eltúlozva adja a meghökkent édesanyát férje felé: – Mit nem kifogásolhatnék?

Lüghey úr nem is zavarba jött, hanem dermedt bávulás ütközik ki vonásain. Ilyenkor Lüghey, ha megszólal, szórul szóra kipötyögi, mit gondol. Nincs színlelési tartaléka.

Neje egész ebéd alatti viselkedése alaposan kihívta Lüghey úrban az erkölcsbírót. Most, hogy még neki álljon föllebb, már Lüghey úr galambepéjét is fölkavarta.

– A helyzet az, édesem! – felel meglepő határozottsággal és nyomatékkal nejének. – Bár a fiam engem félreértett az esti kimaradási engedéllyel, viszont fölhívhatom bé figyelmedet arra a körülményre, hogy a múlt nyáron, egy napon, te kardoskodtál velem szemben a gyerek pártján, hogy nem csinálhatunk száraz és csámpás könyvmolyt belőle, és elvitted magaddal egy cirkuszi előadásra, este, az én hangsúlyozott helytelenítésem és tiltakozásom mellett.

– Az más és kivételes eset volt! – vitatja ellenvetést nem tűrő pillantással a háziasszony.

De hát Lüghey úr ezúttal nyugodtan, sőt élesen pislákolt szemüvege mögül neje szikrázó szeme közé:

– Más és kivételes eset? Talán a te szempontodból kifolyólag, mert te magad akartál elmenni a cirkuszba és meghallgatni valami divatos női énekegyüttest. Viszont elfelejted, hogy a gyerek szempontjából jogos akkor a kérés, hogy amit egyszer jónak lát számára a szülő, azt máskor se tartsa kivételes, ismételhetetlen esetnek! – dörgi Lüghey úr. De neje is remeg kissé már az indulattól:

– Ámen! Deo gratias! Majd az effajta kenetes prédikációkkal fogod agyonnevelni, elméleti elvek belegyömöszölésével, ezt a taknyos kölyköt. Persze hogy mehet cirkuszba. De akkor és olyan előadásra, amire engedélyt kap tőlünk. Egyébként kuss neki!

Édesanyja villogó tekintetéből most már biztosra vette Zoltika, hogy csak azért is lefújja mulatságát. Kis szíve vadul kezd kalapálni. Egész kis lénye olyan, de olyan kavargó indulattá válik, hogy mint a szélvész söpörne el akarata elől minden ellenállást, ha úgy lehet.

Fölugrik és bömböli:

– Ne vesszetek össze, kérlek szépen, rajtam, csak azért, hogy visszavonhassátok, amit ígértek. Ez aljasság!

– Csitt! – kiált rá fiára a háziasszony, és gyönyörű jobb karjáról hónyaaljáig csúszik a borjúszájú pongyola, ahogy fenyegetőn ráemeli.

Ám Zoltikát nem félemlíti meg. Két kis tenyere rápaskol az abroszra, hogy csak úgy csörömpöl rajta az edény. És ádázul rikkantja:

– Ez aljasság!

Csupsz! Édesanyja áthajolt az asztalon, és éppen telitalálatban éri fehér, finom tenyere Zoltika harciasan előreszegzett töksijét.

Hujj! Az éktelen sivalkodás szinte a villát rendíti meg alapjaiban, és megállítja az égen a felhőket, elröppenti a kert feketerigóját a szomszéd kajszibarackfáról.

– Agyonüthetsz, gyilkos, nyomorult!… Az Isten verjen meg! Apuci elenged… és te, hogy fellépjél…

– Csisss! – ragadja kézen, és rángatja attól fogva neveltjét Suzanne. – Majd még kap, ha ilyeneket mer kiabálni anyuskára!

Zoltikát ugyan csitíthatja. Mint az ostor, úgy hadrál szabadon maradt kis karja a levegőben, és bőgése az értelmes szavak helyett artikulátlanná, csuklásoktól megszakított üvöltözéssé fajul. Közben toporzékol és érzi, hogy ha nem sikerül ezzel a tombolással ráerőszakolni ezekre a gaz, álnok, zsarnok felnőttekre akaratát, akkor kis szíve megszakad a sóvárgástól, a fájdalomtól, az örök boldogtalanságtól abban, hogy a fakírnő és a gondolatolvasó kutya meg Gerard meg a humoros nyújtótornászok csodaszámait nem láthatja a ma esti utolsó alkalommal.

De ha a háziasszony elintézettnek tekinti a pofonjával a kérdést, és csak fenekedő szeme meg baljóslatúbb némasága inti édes fiacskáját, hogy csak nagyobb fenyítékkel köti be, ha el nem ejti makrancoskodását, és ugyancsak Cinka Pali, a vendég bácsi is lapít a viszály közepette gyalázatos semlegességben… hát Lüghey úr emelkedett föl szótlan, méltósággal ültéből. Elkapja kisfia szabadon hadarászó karját, lehajol hozzá, és gyöngéden arcába néz:

– Anyucid ütlegét, bár nem szabad lett volna kihívnod, tekintsed, fiacskám, meg nem történtnek, és most hallgass szépen apura: mivel jóhiszeműen vélted, hogy elengedtelek az esti cirkuszi előadásra, el is fogsz menni.

– Csodaszép nevelési rendszer! – bólint gúnypillantással Cinkának a háziasszony. – Engem, az anyját dezavuálni egy vakarcs, piszok kölyök előtt.

– Te igenis meg akarsz feledkezni arról, hogy tavaly te olvastad apuka fejére, hogy ha engem fölbiztattál a cirkuszra, nem vonhatod vissza! Szabad ez? Szégyelld magad! És te légy jobb a fiadhoz.

A kis korholó szavalatot, elmaszatolódó könnyei közepette Zoltika tartja édesanyjának. De tulajdonképpen csupa fortély az egész kis ember. Mert érzése szerint inkább ujjongana, tapsolna diadalmán. Mi az? Egy anyai pofon! Mi volna tíz anyai pofon annak elérhetése feltételéül, hogy megy egy esti cirkuszi díszelőadásra!

– Hagyjad! Most én kérlek! – teszi tenyerét Cinka az asszonyéra az asztalon.

De a háziasszony arca engesztelhetetlenül merev egyelőre. Sőt most kaján villanás cikázik a levegőbe mennyei ragyogású szeméből. Suzanne-nak sziszegi:

– Maga, Suzanne, különben nem viheti a gyereket este sehova! Magára szükségem van a kimenője után. Kérem, legyen pontosan nyolcra itthon.

– Akkor ki vigyen el? – intézi tompa kétségbeeséssel kérdését apjához Zoltika.

Paff! Lüghey úr most lett csak tanácstalan. De már nem engedhet. Suzanne-hoz fordul:

– Szabad tudnom, kisasszony, jelezte-e kegyednek a feleségem előzőleg, hogy ma este valamiben szükségeli? Mert ha nem? Akkor én fölmentem attól, hogy engedelmeskedjék a jelenlegi rosszhiszemű rendelkezésének. Viszont ha jelezte magának a feleségem, hogy ma este lefoglalja? Akkor én engedek!

Suzanne rém kényelmetlen feszeng. Lüghey úr fogadta őt föl, és fizeti mint a ház ura, viszont ha nejével kiköt, akkor ez kilöketi őt pipogya urával a legelső órában, amikor összebékültek, és ez tíz percen belül is esedékes lehet.

Hogy súlyosbodjék szegény francia kisasszony lelki válsága, a háziasszony rettenetesen nőies, boszorkányos negédességgel kacsint oda neki. Hát persze hogy kacsintása azt parancsolja: Suzanne, megtréfálni ezt a családfői hóbortjában megbokrosodott papucshőst, és hazudni neki, a női összetartás szent kötelmei szerint!

Suzanne bár egyelőre csak így kezdi feleletét Lüghey úrnak:

– E-e-e-e-e-e-e-e-e!…

És Lüghey úr hiába várja, hogy értelmes nyilatkozattá fejlődjék nyögése, már látszik, hogy Suzanne válaszával elárulja a jóságos gazdáját, édes fiacskáját, és gonoszkodó asszonyának kész a füllentésre.

Visszakozz minden! Lüghey úr gavallér a végletekig. Egy nő kínos zavarával, ha még alantosa is, vagy akkor pláne, nem él vissza! Csak vegye észre! És ez megtörtént ebben a pillanatban. Tehát Lüghey úr kezét, mintegy válasza visszatartásául, Suzanne szája elé tartja és szól:

– Megálljon különben, kisasszony! Maga ne kerüljön semmiféle felelősségbe a kenyéradói között fölmerült vitában! Tessék, csak rendelkezzék magával estére a méltóságos asszony!

Hohohó! Zoltika vakkant erre rémülten:

– És ki jön velem a cirkuszba?

– Én! – jelenti ki Lüghey úr. És hogy félre ne érthessék, hozzáteszi nyomatékkal: – Én kísérlek el, fiacskám!

Az asztal körül a lelkekben olyan félelmetes érzéshullám lendül meg, mint amikor nagy csodák szele húz át a köznapokba poshadt életen. De hát sem a föld nem indult meg, sem az égitestek nem kezdenek zuhanásba, sem döghalál nem következik egyelőre a Lüghey úr példátlan elhatározása nyomán. Éhínség éppenséggel nem. Tekintve, hogy a szobalány éppen az újabb fogással, a csirkepaprikással jelent meg, és a háziasszony rendelkezése szerint az asztal közepére helyezi.

– Orgyilkosok! – kiáltja erre Cinka Pali. – Meg akartok ölni egy gyomorbajos, szegény zenészt a személyemben. Most adjátok be ezt a paprikáscsirkét, mikor előbb tele engedtétek falni a bendőmet a gombás hússal. És tudjátok, hogy a paprikás csirke harmadik adagjának bírok csak kivételes alkalmakkor ellenállni. Jaj!

– Fohászkodj csak neki! Ne lármázz! – nevet a háziasszony édesen a házibarát komikus hadonászásán és nyöszörgésein, amivel szavait kíséri. Aztán csípősen teszi hozzá: – Az affektálás, a különcködés, a mártírkodás, a fönnhéjázás szerepére van ki vállalkozzék az asztalnál!

– Mármint csekélységem! – dörmögi Lüghey úr, míg az asztal közepén párolgó tálhoz csúsztatja tányérját, és kotorász a tejfölös lében úszó csibetetemek puhája után.

Suzanne közben aggodalmasan, keservesen súgja Zoltikának:

– Julie-ről és a bácsijáról csitt apuska előtt. Le kell telefonáljam őket, amikor meghíttam már! Sül le a képem!

– Azt mondjuk, ott ismerkedtek meg! – tanácsolja Zoltika. – Hozza csak el őket bátran!

– Amikor én magam sem mehetek? – sopánkodik Suzanne.

– Ugyan már! – súgja vissza Zoltika. – Apuci felől maga is jöhet! Mert anyu hazudja csak apu truccára, hogy neki kell maga este.

– Bahh! – dünnyögi Suzanne. – Impossible! Csitt!

Mert hát Suzanne azt az ártatlan fogást alkalmazza az ilyen cirkuszozásnál, mozizásnál, hogy Lüghey úréknak drága páholyjegyeket számít föl, de valóságban olcsóbb helyekre vált. Viszont a különbséget nem dugja zsebre, hanem kitelik belőle még egy-két jegyrevaló, és erre vendéget hív.

Az isteni ihlet megszállhat, az ötlet megfoganhat virágillattól, szerelem bűvös érzetei hatására, holdfény varázsán, stílusosan. De kipattanthatják egészen köznapi dolgok is.

Lüghey úrnak a paprikás csirke rágcsálása sugallott egy remek eszmét. Neje magával cipeli őt ma erre az undok jótékonysági, álelőkelőségekkel tűzdelt műsoros teára. Holott hát ez nemcsak azért keserű önfeláldozás Lüghey úrtól, mert a teán és műsoron unatkoznia és utálkoznia, sőt bosszankodnia kell, hanem azért is, mert fontos munkáját mulasztja általa. Lüghey úr napi programja az, hogy rövid ebéd utáni szundításra dolgozószobájába vagy a kerti asztalkájához vonul, a rózsalugasba, és privát műveit írja, illetve gépeli. Ezek az órák Lüghey úr életének gyönyörű fénypontjai. Mint egy diák, ábrándozik társadalomtudományi gondolatainak világsikerén, a nagy külországi akadémiák meghívásán, és szövi-szövi-szövi embermentési álmait. Néha még dúdol is magában. Néha meghatja saját magát gondolatainak fennköltsége, és könnyezik édes könnyeket magában, munkája közben… Hát ezektől a percektől fosztja meg őt az, hogy felesége ostoba műsorokra hurcolja!

Lüghey úr képén egyszerre alamuszi ragyogás visszfénylett. A Gondviselés útjai különösek. Ha édes jó fiacskája cirkuszba való kényszeredett kíséretét vállalta el, ennek jutalma az lehet, hogy nejét nem kíséri a műsorára azon az ürügyön, hogy fiát kíséri a délutáni és nem esti cirkuszi előadásra. De viszont, ha neje már elmegy a teára, és a fia így is este készült már az előadásra, akkor Lüghey úr ártatlan csalással elkési a délutánit, helyette munkájába temetkezik, és este megy fiával cirkuszba. Hahh! Ezzel meglakoltatja némileg nejét is a mostani sorozatos pimaszkodásaiért!

– Szabad, édesem, valamit mondanom? – ütötte föl fejét Lüghey úr tányérjáról.

– Tudtommal szólásszabadság van! – feleli ridegen a háziasszony, és tüntetőleg habzsol, rág, turkál tányérján.

– De mindig csak „betörik a fejed” alapon! – viccel közbe Cinka. De Lüghey úr rendületlenül folytatja:

– Szóval, édesem, én megoldottam ezt a cirkusz problémát következőképp. Én az esti előadást kifogásoltam, és újabban te is. Hát ha délután viszem a gyermeket cirkuszba, akkor ennek csak az a föltétele, hogy lemondasz arról, a te társaságodba menjek. Punktum, pauza, porzó! – fejezte be Lüghey úr édesapja nagy szellemének múlt századbeli szójárása fölidézésével.

– De van délutáni előadás ma? – kérdezi a háziasszony.

– Van! – feleli édesapja tanácstalan tekintetére Zoltika. – Legföllebb az nem díszelőadás. De olcsóbb helyárakkal megy.

– El van intézve! Erre megyünk el! – használja Lüghey úr úgynevezett vitazáró hangját és kézmozdulatát.

– Az nem számít neked, hogy már piszkos suttogások özöne éri a személyedet és személyemet, mert nyilvános helyen folyton Pali kísér nélküled? Ez a szálló, ahol ez a tea lezajlik, éppen a legtipikusabb pletykafészek! Állandóan e körül portyáznak az összes botrányszimatoló álhírlapírók és más hiénák, minden revolverújságtól.

– Ez nem érdekel! – hallszik Lüghey úr hideg válasza. – A nyilvános szereplés nem az én… izé… szenvedélyem! Sőt! Hát csak viseld el, angyalom, ami ebből rád háramlik!

– Így beszél minden pipogya alak! – pusmogja a háziasszony Cinka Pálnak, persze úgy, hogy Lüghey Zoltán is értse.

Csakhogy ezúttal Cinka érzi jobban találva magát. A gyönyörű háziasszony közös útjaikon őt is, sorozatosan, be akarja ugratni lovagi karakánkodásba, néha görbe pillantások miatt is. Cinka Pali pedig jámbor zenész és óvatos agglegény. Kitér minden affér elől. Inkább elszenvedi a gyávaság vádját is. De csak a sima vígjátékok és nem a drámák híve, ha nők körül tolja a szelet. Kedvenc szójárása, hogy: „Nő hajlamát azzal még nem szerezted meg, ha vágytársad belét kiontod, így tehát egy hagymáért érdemes, de egy tündérért sem érdemes viadalra kelned!”…

Cinka tehát Lügheyné susmogására hangosan és elméskedően felel:

– Oroszlán sem védekezhet légycsípés és egyetlen ember sem a szóbeszédek ellen. Egyet érhet el, hogy nevetséges duhajt csinál magából.

Lüghey úr szinte boldog átszellemültségben vált pillantást okos, nyugodt férfitársával. Míg Lügheyné ajakpittyesztésében hallatlan megvetés fejeződik ki, amint két lovagjára emeli gyönyörű szemét. Kis híja, hogy ki nem ejti hirtelen jött ötletét: soha közös járom nem passzolt jobban két ilyen nyálas ökör nyakára, mint ti ketten!

Az orvostudomány nyakatekert görög szóval jelöli azt a lelki betegséget, amelyben Lüghey úr valóban két különböző szellemi emberre oszlott. Magyarul hasadtlelkűségnek hívják ezt. A tünetei megszámlálhatatlanul különbözőek.

Lüghey úrnál főleg gátlások, oktalan riadalmak és valami jelképszerű gondolkodásnak rémesen szövevényes rendszerében való komoly megátalkodottság jelentette ezt a lelki félrecsúszottságot.

Ételek milyensége, étkezései mennyisége szorosan megszabta Lüghey úr egyik énjében, mit jósolhat magának hosszabb vagy rövidebb időre cselekedeteinél, vagy pedig a vele történő dolgokban. Azonkívül személyiségeknek egyénileg és osztálybeli hovatartozásuk szerint, ugyancsak helyeknek, ugyancsak helyzeteknek mind-mind-mind megvolt a maguk babonás, jelképes külön jelentőségük a Lüghey úr külön énje számára.

Ám úgy ezt a furcsa másik ént csakis saját magának tartotta számon. A helyes, köznapi ésszerűséget, a normális logikát, kiváltképpen más embertársaival szemben, soha föl nem függesztette Lüghey úrban ez a másik, sajátos, árnyék énje. Legalábbis tevőlegesen nem! Viszont szenvedőlegesen ez a másik én kiterjesztette figyelmét más halandók ténykedéseire is, és ráhúzta a maga torz szabályait.

Példának okáért? Már az ebéd végénél tartanak. Asztalbontási joga a háziasszonynak van. Az asztalra a szobalány egy pités tálat hoz. És aztán úgy határoztatott, hogy a feketét később, a méltóságos asszonynak és Cinka úrnak a szalonba, a zongoránál való próbához adja be a lány, Lüghey úrnak heverőhelyéhez viszi. Suzanne igya, ahol akarja. Zoltika mint gyerek természetesen nem élhet izgatószerrel, amilyennek a feketét deklarálja Lüghey úr.

Mármost a következő történik. Lüghey úr váltig izgul: hogyan paklizza ki újabb szóváltás nélkül nejénél azt, hogy lemarad a cirkusz délutáni előadásáról? Töpreng erősen: szabad-e Zoltikát is belevonnia az édesanyja elleni cselbe, vagy csak egyedül játszani meg az egész komédiát?

Amikor a pités tál befut, Lüghey úr éppen akként döntött magában: most ő kivételes engedelmet kérve fölkél az asztaltól, és visszavonul pihenni, hogy majd ezt a pihenést nyújtsa ki addig, míg neje és Cinka elpályáznak hazulról, és akkor már a helyzet ura atekintetben, mit közöl fiával, mit nem a cirkuszba menetelre nézvést.

Remek! De valahogy Lüghey úr hasadténűségéhez tartozik az is, hogy folyvást megállapítja, bizonyos körülmények közt, majdnem minden gondolatát valahogy kitalálja a környezete, és aszerint reagál.

Lüghey úr például most a régidivatúlag mellényzsebében aranyláncon függő óráját készül előrántani, hogy kezdje: bocsássatok meg nekem!… Hát egy fél pillanattal előbb Cinka néz karórájára, és így szól:

– Jolika, aranyálom! A pitét már föl kell áldozni, ha még az öltözésed előtt át akarjuk venni a számaidat. Vagy elkéssük a teát. Negyed öt múlt.

Lüghey úr megremeg. A pite föláldozása a délután érdekében szoros összefüggésben áll hasadtlelkiségi rendszere fölfogásával. Feszülten várja: mit akar tenni neje? Mert őrá is vonatkoztatja azt, hogy nem az ötpercnyi késés, míg egy pitét bekebelez, de a bekebelezés ténye szimbolikusan dönti el azt, hogy a próbája, esetleg szereplése kudarcba fúl!

A háziasszony habozik. Már fehér kacsója kinyúlt a pite után. De ott marad állva a levegőben. És pont akkor mukkan meg így Lüghey úr jóakarólag:

– Azt hiszem, nem érdemes ezért a nyalánkságért lekésnetek, valóban!

A mondat Cinkához van intézve. Lüghey úr egyidejűleg emelkedik székéről. Cinka is példáját követné. De a háziasszony az intő szavakra bosszúsan remeg össze, és csak azért is kikap egy pitét a tálból, és csak azért is majszolja, és dacosan selypegi:

– Mi ez a gyámkodás ma folyvást fölöttem? Vegyetek tésztát és egyetek! Másfél perc már ide vagy oda!

Lüghey úr szinte megrendülten áll és szól:

– Részemről már visszavonulok. Megengeditek? Köszönöm az ebédet. Kedves egészségünkre!

És megy Lüghey úr.

Cinka megragad két pitét egyszerre, nyilván időtakarítás okából, és befalja, alig rág, már nyel is, és telezúdítja vizespoharát borral, azt is fölhajtja.

A háziasszony is fölemelkedett már, mire Cinka száját törli. Suzanne-nak szól a háziasszony:

– Mi megyünk! Adjon még, ha kér süteményt, ennek a rosszcsontnak!… Különben még számolunk! Megállj!

Zoltika oda se füttyent édesanyja fenyegetésének. Majszolva, halkan csacsog Suzanne-nal. Aztán amint magukra maradnak az asztalnál, hangosan mondja:

– Sajnálhatja, hogy ezt a remek műsort kihagyja a randevújáért! Rezek bácsit aztán mindig megkapja! Ajjaj! – hallgatózik közben a villa belsejébe: – Mindjárt kezdi anyuci a nyivogást.

Valóban a lakásból zongorafutamok hallszanak. De egyelőre csak zongorafutamok. A szakácsné cselédszobabeli rádiójából énekel egy gyönyörű olasz női hang, hasonlíthatatlan bűbájossággal, lágysággal, könnyedséggel. Suzanne szinte ijedten várja, hogy mindjárt a ház úrnőjének üvegreszelésszerű orgánuma hamiskodja túl ezt a rádióéneket. Zoltika mintha érezné ezt, vásottul vihog Suzanne hallgatózásán.

De csak a zongorázás hallszik tovább is bentről.

Igen! Mert Cinka és a háziasszony kocódnak odabenn a próba halogatásával, sőt talán mellőzésével is.

– Hogy te nem tudtad volna nekem tenni szabaddá a mai estét, amikor együtt lépünk föl? – ingatja fejét a zenetanár keserűen. – És még mindig le nem tudnál mondani a báróéknak?

– Kizárt! Ötödszörre tenném! Ez már sok lenne!

– Föltéve, hogy náluk vagy!

– Hát?

– Hát esetleg jelenleg a nagy Richardsonod a báróék! Ővele van randid.

– Határozottan az agyadra megy a féltés! Ez az ember nekem soha nem lehetne semmi körülmények között az esetem. Tanulok tőle, megfizetem, elég borsosan, és kész! Szüntesd be képzelődéseidet!

– Be fogom! Ez lesz a legokosabb!

– Nem kergetsz öngyilkosságba a fenyegetéseiddel.

– Tudom! Nem is akarlak!

– Hülye állat vagy! Kezdjük a próbát, vagy nem?

A melodráma módjára zongorakísérettel zajló párbeszéd megszakadt. Cinka belecsap a billentyűkbe, és csak feje bökésével jelzi, hogy próbálnak. Aztán míg a háziasszonyt kíséri, szórakozottan tépődik a maga ügyén.

Ez a báró valódi honfoglalás kori magyarok raccsoló monoklis ükunokája. A felesége volt színésznő szintén. De nem telefonszínésznő és műkedvelő, hanem, mint mondják: üzemben van. Színháznál szerződése, filmezik. Persze nyúlfarknyi szerepekben.

A két asszony barátsága még színinövendékkori és egészen sajátos. Ugyanis a báróék egyes-egyedül Kajmótzy Jolandát vállalják százszázalékos barátságukba. A férjét unalmas hülyének tartják. Nemkülönben a Jolanda egyéb összeköttetéseit. Köztük Cinka Pált sem szenvedhetik. Egyszer-kétszer összejöttek. Akkor a báró, sőt a bárónő is olyan kellemetlenkedést vittek véghez Cinkával, hogy Cinka utólag lángot-tüzet okádott rájuk a haragtól, sértődöttségtől, és kijelentette, hogy többé semmi szín alatt nem hajlandó ezzel a kíméletlen, gonosz, pimasz, randa majompárral érintkezni! Ebben a vélekedésben tökéletesen egybehangolódott Lüghey úrral is.

Azóta a méltóságos asszony érintkezik csak a báróékkal. Éspedig oly sűrűn és olyan hajnalokba futó mulatságokon, hogy Cinka azzal gyanúsítja őt, a báróék csak alibi a méltóságos asszonynak. Csak falaznak neki más látogatásaihoz, mint a pesti csibésznyelv szövegezi meg.

Cinka magában mélázik zongorajátéka közben: vajon nem kellene-e mégis megkockáztatni, hogy összejöjjön a kellemetlen báróékkal? Hátha társalgás, pláne beszeszelt állapotú társalgás közben elejtenek valamit a Lügheyné esetleges kalandozásairól?

Közben Cinka csak fél füllel észleli, hogy az ének többet siklik ki a tiszta zongorajátéka mellől, mint a nagy Richardson bűvtanítása előtt. Ezzel szemben amikor a háziasszony az éneklése támasztotta teljes eksztázisában rákérdez:

– Na! Milyen vagyok?

Cinka összerezzenve, példátlanul táglelkiismeretűleg vágja rá:

– Meg fognak zabálni, ha így adsz elő, mint most.

– Ezért kapsz egy nagy puszit, édesem!… Édes!

– Hohó! Vigyázat!…

A szomszéd szobába betört Zoltika. És Suzanne-nak számol be valami csínjéről, mert nagyon ujjong hozzá. De aztán kivonulnak. Nem lehet elkapni a csacsogásukból semmit.

A háziasszony sietve libeg öltözni. Cinka kihatol a verandára. Az asztalt már leszedte a szobalány. De az egyik óriási pálmadézsára tett tálcát, egy üveg kitűnő, saját termésű máslással, otthagyta.

Nosza, Cinka Pali búfelejtőnek zúdít magának a borból egy nagy vizespohárral, és magába dűti! Fújja cigije füstjét. És mélázik.

Érdekes, hogy Lüghey úr imént kinézett szintén a verandára. De hirtelen vissza is vonult. Cinka háttal ült neki, nem nyert neszt barátja kikukkantáról és eltűntéről.

Mi ez, hogy Lüghey úr nem óhajt eszmecserézni kebelbarátjával?

Lüghey úr, amikor ebéd utáni sziesztájára pamlagján elnyúlott dolgozószobájában, kínos előérzet martaléka lett. A mai napot, ezzel az ebéddel, ezzel a neje szereplésén való kényszermegjelenéssel mégiscsak bizonyos ismert légkörben töltötte volna. De mi kegyetlen lelki zökkenőt-bökkenőt készít számára az, ha egy közönséges csepűrágó előadáson vesz részt? Ez új, ez kiszámíthatatlan távlat! Hátha balságos távlat?

Lüghey úr munkalendülete, szellemi fölmagasztalódása jelöli ki számára a kellemes vagy kellemetlen mindennapi közérzést. Ha gátlás nyivasztja őt munkaihletében, akkor Lüghey úr nagyon tud kínlódni. Az öngyilkossági gondolatokig üresnek, céltalannak érzi az életet, és testileg is szenved, émelygésektől, álmatlankodástól, idegcsikarásoktól.

Mármost Lüghey úrnak hasadtlelkiségi megfigyelései pontosan számon tartják a mindennemű gátlásait előidéző helyzeteket, személyiségeket, sőt ételeket, italokat… A legközvetlenebb eset említésénél maradva, ha Lüghey urat neje egy-egy műsoros estére, színházba vagy csak hangversenyre cipeli, akkor annak hatása kísértetiesen jelentkezik másnap Lüghey úrban dolgozóasztalánál. A társadalomtudományi gondolatok komoly ritmusa Lüghey úr agyában komolytalan zökkenőket szenved. Még komolytalanabb tanácsokat sugall neki ugyancsak egy műsoros est hatása. Vagyis hogy kezdjen dalszövegeket ötleni, amit majd Cinka Pál vagy más zeneszerző megzenésít, és neje előadja.

Ez nem vicc! Lüghey úr néha igen-igen nyűglődik, míg összpontosítani tudja gondolatait, és visszaterelgeti előbbi menetükre.

Most, a díványán heverve, határozott szepegés, riadtság fogja el Lüghey urat: mi lesz, ha a cirkusz kiejti mostani művének remekbe épített eszmemenetéből? Hiszen sajnos arra is volt már eset, hogy egészen sikerültnek rémlő művét bizonyos behatások végleg bezápították. Nem lehet ez a cirkuszlátogatás következménye?

Csak áldásos volt Lüghey úrra nézve, hogy az ebéd előtt több pohárka étvágygerjesztőt kapott be, és a jó ebédre is fölhajtott egy-két pohár bort. Tépődése, rémledezése mind zagyvábbá vált, és végül is egészséges szendergésben oldódott föl.

Már javában és elég erősen horkol Lüghey úr, amikor Zoltika setteng be szobájába.

Kissé tűnődik. Nézi édesapját. Ugyanis azért már több ízben kikapott, éspedig alaposan, hogy ebéd utáni alvásra visszavonult szüleinek nyugalmát megháborgatta. Viszont küldetése nem tűrt halasztást.

Zoltika hirtelen elhatározással kimegy a szobából. Aztán a gyerekszobájának kis stelázsiján gyorsan turkálni kezd egy csomó kacat közt.

Végre előránt egy parányi riasztópisztolyt. Ezzel elvágtat a cselédházba. A sofőrnek vele egykorú fiát kiáltja elő, aki termetre kisebb és nyápicabb nála:

– Misuka! Gyere velem! Itt a pisztoly. Töltést tettem bele. Kétszer elsütheted. Itt a másik töltés is, nesze. Odamégy amaz ablak alá. És durr! Te ne fuss el. Téged nem bántanak. Mit tudtad te, hogy nem szabad ott most lövöldöznöd. Én bemegyek… Ha mered, mindennap jelentkezhetsz és lövöldözöl… Na? Megteszed?

Misuka vállalja a megbízatást. Zoltika besompolyog a házba, és megáll apja dolgozószobájának az ajtója előtt.

– Durr! – hangzik künn a lövés. – Durr! – a második.

Akkor Zoltika az ajtó mögött erősen figyel a várható szobabeli neszekre. Hát tényleg harákolás és díványreccsenés vegyes zaja hallszik ki.

Zoltika benyit. Rettenetesen jó kis színész:

– Ja? Fönn vagy, apuci? – érdeklődik.

– Nos? Mit akarsz?

– Csak néztelek! – mondja Zoltika. – Mert ha anyuciék viszik el a kocsit, akkor nekünk már készülni kell, hogy autóbuszon elérjük a félhatos előadást.

– Anyuciék már távoztak?

– Éppen most indulnak. Mit akarsz tőlük?

– Semmit! Vagyis ide hallgass, édes kisfiam. Apuskádnak halaszthatatlanul sürgős írnivalója van ma délután!

– Hát becsapsz? – ordít föl Zoltika.

– Nem-nem-nem! – tiltakozik Lüghey úr. – De ha eredetileg így is este akartunk menni a cirkuszba, akkor talán…

– Értelek! – kiált vígan Zoltika. – Dolgozol estig, és a díszelőadásra viszel. Aranypofa vagy!

Zoltika apja nyakába csimpajog, és puszilja, simogatja. De Lüghey úr feszeng és elvörösödik. Végre nyögi:

– Viszont, kisfiam, szavadat kell adnod nekem, hogy anyucinak izé… sohase… el nem… izé… árulsz… illetve, ő erről az esti előadásról azt kell majd higgye…

– Ajjaj! Bízd rám! Elkéstük a délutáni előadást! Ccc! Egy cseppet sem akarsz hozzám bizalommal lenni, mihelyt anyuciról van szó. Ő pedig hányszor vesz rá, hogy félrevezesselek téged!….

– Ez az, fiacskám, ami helytelen! És amit nem szabad gyakorlatba venni… Mert…

– Nahát csak most egyszer! Ne szurkolj! És mit gondolsz? Ha már este megyünk, nem kéne Suzanne-t is hívnunk? Ő úgy tud mulatni minden marhaságon. És szeret cirkuszba járni! Beszéljem meg vele?… Megyek!

Suzanne-t Zoltika, hűséges kis neveltje, már hiába kereste. A francia kisasszony kirúzsozta magát, kicsinosította, és távozott hazulról.

Hadd szövegezze meg maga Suzanne érzelmeit a vőlegényével való találkájáról és általában a helyzetről. Mi sem alkalmasabb erre, mint kihallgatni azt a telefonbeszélgetést, amelyet Suzanne Julie-vel folytat egy utcai automatából.

– Az esti cirkusz, drága szívem, tárgytalan. Miért? Hát olyan értelemben, hogy jegyet adhassak nektek rá. Mi történt? Az, hogy az én buta háziállatom, ez a szobatudós, mert a gyermek félreértette, hogy elengedte velem cirkuszba, összeveszett ezzel a borzadályos hiszterikával, és képzeld, ő vállalta a fia cirkuszba kísérését, csakhogy délutánra. Így már csak a saját zsebünkre mehetnénk. Nem-nem-nem-nem-nem! Se te, se a palid nem költtök egy vasat sem cirkuszra és respektíve rám is. Semmiféle viszonoznivalótok velem szemben. Azután meg nyolcra haza vagyok rendelve a méltóságámhoz, még hogyha tudom, truccból tette, de jöhet szeszélye ennek a bestiának, hogy számon tartja hazajövetelemet. Hát szervusz! Mulassatok jól ketten. Megyek ezzel a szerencsétlen féleszűvel találkozni. Ez a két óra, amit együtt töltök vele, a gyomromra, az agyamra megy. Ilyen kivételesen unalmas és hülye marhát nem lehetne kitalálni egy regényfigurának sem. Nem bírok mulatni sem már rajta! Úgy jövök el minden találkozásunkról utóbb, hogy idegösszeomlás környékez, fáj a fejem, reszketek minden ízemben, meg vagyok butulva, és csak egy pontos érzésem van: ez a düh, hogy egyszer a mafla pofájába köpök, és úgy kirúgom, hogy fölakaszthatja magát bújában, csakis, mint egy háziáldás, egy szögre, a falra. Hát esküszöm, nem vágnám le a köteléről… Könnyű neked! Ezt nem lehet bírni. Pá, pá, pá, édesem. Pá!

Íme! Ez a helyzetkép Suzanne megfogalmazásában.

Most már ott ül Rezek Ottó és ő egy jobb budai cukinak a belső kertjében. Öreg nénikék nyaláci társaságain kívül majdnem minden lugasban ilyen szerelmespárok szürcsölik a málnaszörpöt, nyalják a fagylaltot, és forró, ragacsos kezük egymásban.

Suzanne ott ül Rezekkel, és szó szerint ezt gondolja: „Milyen angyali is egy valódi, eredményes, kiadós légyott, ilyen édes helyen, persze az összes utómozzanataival egyetemben. Ó, hányszor ültem így boldogan más épeszű egyénekkel. Míg ez a valláserkölcsös, jellemerőjében megtántoríthatatlan tökfilkó megőrjít!… Mit beszéljek vele? És folyton én beszéljek? Ilyen buta alakkal még akkor is, ha komoly, szép viszonyunk volna, homokpuszta az agyam, amilyenről zuáv őrmester nagybácsim annyit mesélt, nem terem benne semmi!”

Nos igen! Ilyesmi nehezen bírható ki. A franciákról általában, még ha nadrágot hordanak is, világvélemény, hogy a csacsogás mesterei és imádói. Hát még ha vízhullám frizurát és szoknyát viselnek, mint Suzanne is?

De hát ezzel a Rezekkel kedvesen társalogni maga a képtelenség. Ha Suzanne valami szellemeset, valami pletykát, valami csiklandósat dob be csevegésük táplálására? Rezek erkölcsbíróilag letorkolja. Szárazon vagy közönyével nyomorítja agyon Suzanne ötleteskedő kedvét, de agyonnyomorítja.

Rezek egyetlen kedvencebb beszédtárgya az ő nyomdatermékterjesztői hivatottsága. Ilyenkor előadásában még színessé is válik:

– Tudja, ha az én szaktudásom és tapasztalatom latba vetődik egy üzletnél, a cég meg lehet nyugodva. A főnököm nyíltan mondja is az irodában: Ottókám, egy ördög vagy, hogy ezt a boltot összehoztad.

És itt Rezek harsogó nevetésbe tör ki a diadalma fölött. De mit tegyen szegény Suzanne? A humora is besavanyodott már. Azon sem tud mulatni magában, mint eleinte, hogy Rezek milyen hülyén tud nevetni, abszolúte semmi nevetni valót nem rejtő dolgokon.

Aztán még egy igazán utálatos témája van Rezeknek. Suzanne-nak szokta eldicsekedni, mint tisztességes menyasszonyának, hogy ő mennyire nem ciberevérű fajankó, és mekkora sikerei vannak nőknél mint férfiúnak, így feleségénél, és utóbb, mióta feleségével megszakították a hitvestársi viszonyt, hát más nőknél! De különös, hogy Rezek ezekről a hölgyekről csakis a legnagyobb megvetéssel tud nyilatkozni, még akkor is, ha ellenszolgáltatás nélkül, valódi vonzalomból kifolyólag engedték át magukat neki.

Suzanne-nak el kell fogadnia ezt a kegyetlen életszemléletet, vagy Rezek inkvizíciós papolását, hurrogását zúdítja fejére.

Arról, hogy mikor fognak egybekelni, és mennyibe fog kerülni világi és egyházi esküvőjük, eltekintve a válóper költségeitől… Rezek persze hogy tüzetes előirányzatokat készít egy-egy találkájuk keretében.

Aztán egyszer az ősszel, amikor hamarabb sötétedik, Rezek Suzanne-nak a hazakísérése alkalmával, a villa kapujában a búcsúzó kézfogásnál így szólt:

– Na, most itt talán, ha megengedi, megcsókolhatom!

Mire Suzanne:

– De miért itt? – kérdezte.

Mire Rezek:

– Mert az ördög nem alszik. És másutt, négyszemközt az ember esendőbb volna! – felelte.

Mire Suzanne:

– Ahogy gondolja! – vont vállat.

Mire Rezek csókolta a kapuban, és Suzanne hagyta, sőt egészen buzdítólag viszonozta a csókokat. Rezek azonban ezen elismerő szavak keretében hagyta abba összeolvadásukat:

– Ó, maga milyen édes teremtés! Nem is tudja! De én sosem tévedek a választottaimban!

Ezzel búcsúzásba fogott Rezek, és nagyon elégedett volt. Kifejezett öndicsérettel nyilatkozott is róla, hogy ez tisztességes szándékú mátkapár viselkedése! Suzanne pedig minden porcikájában szerelemre ajzottan, remegő lábbal sietett be, és átkozta vőlegénye túlzott erényességét.

Következő találkájukon ugyanez gépies egyformasággal ismétlődött meg. És mindaddig ismétlődött, míg Suzanne megszabadításáról, úgy hitte, maga a változó évszak nem gondoskodott. Hiszen hat és nyolc között tavasszal és nyáron világos van. Az utcán nem lehet csókolózni.

Viszont akkor fedezte föl Rezek ezt a kis sűrű lugasos cukit. Itt megint lehet összebújni és csókolózni. Csak a diszkrécióhoz szoktatott kiszolgáló kisasszony kukkanhat be rájuk.

De hát Rezek itt sem él vissza a helyzettel. Csakis a búcsúzásuk előtti perceket használja föl a rendes módon, hogy menyasszonyát szívére szorítsa, és izzó csókot váltson vele.

Ma Suzanne a szokottnál idegesebb és türelmetlenebb Rezekkel a cukiban. Folyvást azon jár az esze, hogy miután eleget tett a tisztességnek a vértanúi találkán vőlegényével, legalább az üdítő, szükséges szórakozásnak is megadja a magáét. Mégiscsak elmegy a cirkuszba, esetleg Julie-vel és barátjával. Sőt Suzanne már eltökélte magát arra, hogy kockára veti a Rezekkel való összeköttetését, vagy sem, de fog magának egy rendes barátot.

Suzanne elvi döntéseit rögtön követni szokták gyakorlati kivitelük.

Telefonálnia kell Julie-nek, mégpedig most a délután folyamán, hogy otthon érje. De hogyan? A cukiban sajnálatosan éppen az ellenkező periférián van a telefon, mint a vécé. Mert ha odamegy Suzanne, akkor Rezek nem ragaszkodik hozzá, hogy kövesse. Míg, ha azt mondja: telefonálni fog barátnőjének, akkor Rezek okvetlen akarja tudni, sőt végighallgatni: mit telefonál Suzanne bárkinek arról a találkáról, amelynek tisztességes égisze alatt együtt vannak?

Nincs más mód. A háromnegyed hattól háromnegyed nyolcig kijegecesedett találkát rövidebbre kell fogni, hogy Suzanne még idejekorán beszéljen hazulról Julie-vel telefonon.

Most fél hét.

Suzanne, bosszúságára, nem jelezte semmivel a találka elején, hogy közben rosszullét érheti őt utol. Pedig fájt a feje a cukiba jövet. Máskor, amikor kutya baja volt, tudott panaszkodni. Most, amikor joggal tette volna, letagadja!

Eh! Egyre megy! Nem spekulál. A tárgyra!

– Nem tudom, mi bajom! Rosszul érzem magam!

– Rosszul? Szent Isten. Mi tekintetben?

Rezek arca őszintén rémültnek tetszik. Már fogja Suzanne ütőerét egyik kezével, másikkal gyöngéden homlokát simogatja, tapogatja visszakézből.

– Nem tudom! De szeretnék hazamenni és ledűlni. Fáj a fejem! Rosszul lettem!

– Érdekes! És semmi láz!

– Menjünk!

– Elmúlik! Talán a meleg? De hiszen kellemes hűvös van itt. Vagy a fagylalt? Gyomra émelyeg talán?

– Igen!

– Na, akkor ez semmi, édes kis szívem! Szokott ez jelentkezni bárkinél, és egy perc múlva tovatűnik! Semmiség! Ne gondoljon rá. Igyék egy kis szódavizet. Na!

– Köszönöm! Nem szomjas lettem, hanem rosszul vagyok!

Suzanne már azt sem bírja idegességében, türelmetlenségében, hogy elfogadhatólag alakoskodjék. Az arcán is ott torzul a határtalan gyűlölet, utálat, amit Rezek költ benne.

– Hát ez különös! Talán gyöngélkedett a héten?

– Nem! – vágja rá daccal Suzanne. – Csak most vagyok rosszul. Mit tudom én! Gyerünk! Fizessen!

– Éppen a velem való találkozására tartja magát a rosszulléte! Nem tudom, mire gondoljak!

– Amire akar! Én nem bírom már itt. Én megyek! A kisasszonyt ideküldöm magának. És megvárom künn az utcán. Lassan megyek. Utolér!

Suzanne fölkelt, és az asztaltól elpályázóban adja utasításait Rezeknek. Rezek paff! De azt gondolja, hogy nem jó itt letörni a Suzanne makrancát, mert majd séta közben visszatérnek a dologra. Kiabál a fizetés miatt sürgetően:

– Kisasszony, fizetek!… Legyen szíves!

Suzanne pedig halad át a kerten. Vissza sem néz. Már az üzletbe nyíló ajtót taszítja gombjától. A kisasszony ott áll az ajtó mögött. Szólhatna neki, hogy Rezek utána kiáltozik a kertben. De nem szól egy mukkot sem Suzanne a kisasszonynak. Hagyja, hogy üres tálcákkal a kezében csacskáskodjék egy három fiatalemberből álló társasággal.

Ezzel szemben Rezek a lugasban vérig sértetten már szintén fölhagyott a fizetőnő sürgetésével. Komoran és elszántan annak a leckének a szövegét fogalmazza, amit Suzanne-nak szánt az utcán. „Vagy arra számít, hogy magamfajta tisztességes, rendes állású embernek tisztességes felesége lesz, és akkor mellőzi az ilyen minden jónevelésből kivetkőzött nőszemélyekhez illő viselkedést, vagy aztán!…”

Rezek már nem siet. Sőt ellenkezőleg! Magában kajánul élvezni tudja elképzelését, hogy künn az utcán Suzanne hiába várja, talán toporzékol, talán fúj, talán ajkát rágja, ahogy nagyon idegesen szokta!… De csak puhuljon ottan konoksága, hisztériája, amely ilyen utolsó szeszélyeskedésnek veti oda őt és ugyanennek áldozatául tisztességes vőlegényjelöltjét.

A kisasszony már ott számol a Rezek asztalánál. Ő pedig készakarva húzza az időt. Kényelmesen szedi föl felöltőjét a szék karjáról a karjára, lassan veszi botját, aktatáskáját, és húzni kezdi kesztyűjét az asztal mellett, holott ezt menetközben is megtehetné. De csak hadd várjon, pukkadozzék Suzanne az utcán. Az akaratos döge!

Rezek méltósággal indul, és pávakakasként lépked kimérten, csak éppen a farkát nem terjeszti ki legyezőnek… De mindenesetre ezzel a jogos garral és gőggel akarja már megjelenése is lehengerelni a Suzanne újabb vagy folytatólagos makrancát az utcán.

De mi a patvar? Hol van Suzanne? Suzanne nincs!

Az utca, a hazafelé való útjok irányában, fél kilométerre végiglátható. Rezeknek, hálaisten, kitűnő a szeme. Járókelő gyéren mutatkozik itt az utcán. Viszont Suzanne eltűnt. Kárbaveszett a nagy megrebbentési manőverre készülődés.

Rezek paff! Gyors számításokat kezd végezni magában. Ha Suzanne teljes vagy mérsékelt sietséggel haladt tova, még akkor sem érhetett annyira a cukitól, hogy ne pillanthassa meg a távolban… Még ha futott is, ami hát képtelenség, a dundi Suzanne kényelmes, lusta lényével… akkor se juthatott volna láttávolnál messzebb! Mi ez?

Csak az, hogy Suzanne a cukiból szabályos léptekkel a közeli autóbuszmegállóhoz ment. Ott fél perc múlva elkapta a járatot. Habozás nélkül föllépett rá, és pá neked, Rezek, pá menyasszonyság, puszi másnak!

Rezek nyomdatermékterjesztői pályáján kipróbált alapossággal végére akart járni mégiscsak a dolognak. Elejtette a halogatásos magaviseletet, nyakába szedte lábát, mint kezdő könyvügynök korában tette, és mérte a járdát sebbel-lobbal mind a Lüghey méltóságosék villájáig.

De Suzanne-t a rácsos kapun bekémlelve a villa környékén sem látta.

Becsöngessen? Megálljunk! Más eszméje, jobb eszméje támadt Rezeknek. Vajon nem eshetett meg, hogy Suzanne tényleg rosszul volt, rosszul lett az utcán, és valahova bevitték, vagy a mentők elszállították?

Hát mindez ugyan teljesen valószínűtlennek rémlett. De viszont jó ürügynek arra, hogy Rezeknek igenis kötelessége az érdeklődés a villában Suzanne után, éspedig telefonon.

Nosza, Rezek odament egyik utcai telefonautomatához, és föltárcsázta a Lüghey lakást. Hosszú ideig kellett várnia, mert a szám mással beszélt.

Na, végre jelentkezik.

– Halló! Itt Rezek Ottó beszélek. Ott?

– Lüghey Zoltika! Tessék?

– Otthon van a nevelőkisasszony?

– Itthon!

– Talán nagyon rosszul van? Mert ugyanis velem izé…

– Szó se róla! Én megmondhatom magának nyíltan, Suzanne azt mondta: tesz az Ottó bácsi fejére! A házmesteréknek is kiadta Suzanne, hogy utasítsák el magát, ha utána szemtelenkedik, és ha telefonon tetszik őt hajszolni, akkor ő lecsapja a kagylót!… Ha ezt akarja tudni, én is tudósíthattam.

– Nahát ezt a mértéken túli aljas!…

Kakk! A telefon lekattant. Zoltika sem volt kíváncsi a helyzet kommentálására, főleg az elfogult, szenvedő alany előadásában.

Lüghey úr íróasztalánál ül. Ül pediglen siralmas csüggetegségben. Az írás nem megy. Azaz ennek pontos, tüzetes lefolyása nem ilyen egyszerűen megszövegezhető valami.

Lüghey úr délutáni szundítása után kedvező alkalmakkor úgy szokott heverni díványán, hogy a készülő munkája szinte magától kezd fogalmazódni agyában. Ez valóban isteni érzés! A teremtésnek fönséges kábulata. Majdnem kéjes boldogság… Igen! Kedvező körülmények között.

De most? Amikor Lüghey úr fölriadt álmából, és rá rögvest a kisfia látogatását fogadta, és párbeszédük lezajlott, hát Lüghey urat hirtelen parancsoló ellenérzület fogta el minden szellemi erőfeszítéstől. Ez az érzés egészen fura. Nem valami pozitív iszony, fáradtság, kiábrándultság készülő munkájával szemben. Ellenkezőleg! Lüghey úrban vad vágy ordít fel, hogy folytatnia kellene munkáját, mert az remek, érdemes munka, és ha ez a lelki bezápultság százezerszer is rá akarja disputálni ilyen rossz percekben, hogy munkája gyatra tákolmány, ez hazug, ostoba, gonoszindulatú befolyás…

Minek a befolyása?

Itt Lüghey úrnak lelkét piszkos áradatként borítják el beteges képzelődések.

Kereshetné állapota megfejtését tíz ésszerű jelenségben is. Így például! A Műintézet gyűlésére másnemű eszmefűzésű dolgozattal készült tegnap, ami nemcsak kimerítette, de ki is zökkentette munkája hangulatából. Azonfelül elég súlyos idegmunka volt a délelőtti ülésen való szereplése és az ott benne előidéződött, erős erkölcsi háborgás. Azonkívül sok étvágygerjesztőt hörpintett föl éhomra. Azonkívül az ebéd alatt feleségével való évődése sem használt lelki összhangjának. Attól eltekintve, hogy emiatt és a vendége miatt is, több pohár bort hajtott föl, mint szokta… Azonkívül… Ejnye! Hát hány indok kelljen még Lüghey úr társadalomtudósi lelki fölfektetettsége időleg való összekuszálásának magyarázatához?

Hiába!

Ő, amint ott ül íróasztalánál, egészen bizarr rémledezések martaléka. Zoltikának megjelenése döntötte őt szellemi csődbe. A kisfiú ártatlan személyisége, valamiféle transzcendentális folyamat eszközletével, hatalmas, ellenséges, erőszakos rémmé növekedik Lüghey úr fantasztikus másik énje elképzelésében. Az összefüggés groteszk vonalát tisztán látja Lüghey úr fia és maga közt, mint holmi szellemi őslények képviselői közt, amiknek nincs koruk, és a valóságba évmilliók, származástanilag is fölfedezett különös tendenciáit állítják szembe egymással. A kisfiú lelkisége a cirkuszba vágyódásával, az ősi ösztönök tombolásának csökevény maradványához húzó nosztalgiák kárhozatos uralmával, mintegy hipnotizálni tudja gátlására az atyját, aki viszontag a magasztossá csiszolódott emberiességi eszmék harcát képviseli a betűsorok hadseregével…

Zavaros az egész? Ez meglehet. De úgy különben minden egymásba függő jelenség a tárgyban meghökkentőleg kvadrál Lüghey úr titokzatos ikerénje aprólékos megfigyeléseiből alakított rendszerrel.

Egy kis megalománia is színezi elgondolását olyanformán, hogy munkája gondolatait világrengető távlatnak érzi. Ugyancsak enyhe üldözési rögeszme is érvényesül Lüghey úr mássá hasadt énjének fölfogásában. De ez a tény viszont mit jelent? A sötét indulat, az ösztönélet harcos kegyetlensége nyugodtan választja az alakoskodásnak minden fegyverét üzelmei leplezésére. A jámbor jóhiszeműségnek állítja éppen csapdáit az álnok színlelés. Őkörüle pedig így mozog környezete!

Lüghey úr elméje kényszerképzetek egész sorát állítja csatasorba, hogy a mai napnak eseményei nem voltak igenis csupa véletlenek! Neje démonikus ravaszsága vezette rá a kisfiokat arra, hogy pont ma, pont az utolsó cirkuszi előadásra akarjon kéredzkedni, pont úgy, hogy Lüghey úr kénytelen legyen nevelési elvei szerint sarkára állani a gyerek védelmében, és következésképp az egész neje bosszúja, mert őt nem akarja kísérni!…

Zavaros ez? Az meglehet! De Lüghey úr agyában már úgy összegubancolta hasadt énje minden tudatos és tudatán kívüli gondolatát, sejtelmét, hogy tehetetlen ezzel az állapottal szemben. Ül báván, merev tekintettel az íróasztala előtt, és annak valami homályos tudatában, hogy őrültségnek, eszelősségnek adja meg magát… nem küzd ellene!

Ez a kínzó lelki összeroskadás testileg is visszahat rá. Nehezére kezd esni a széken való ülés. Visszamegy a pamlagjához, és búval, keserűséggel, lázadó dühvel végigveti magát rajta.

Alig hever valamicskét. Egyszerre, mint a villámcika fényében az addig rejtelmes sötétben búvó tájék… Lüghey úr készülő munkájának elakadt eszmesora remek tisztaságban kínálkozik eléje. Lüghey úr boldogan szökken föl a díványról, és rontana íróasztalához. De közben már érzi, hogy a rontó varázs, amely gyötrelmes gátlását dirigálja, teljes erejével lepi el újra eszméletét. Előbb frissen pergő gondolatsora megint csupa gubanc, ostoba szimbólumok láncolata.

Nem hajthat erre! Nem engedhet! Odaül íróasztalához, és már kopog is a gépén. A lelki gátlás határozott testi elváltozásokat vált ki szervezetében. Szeme káprázik, a karizmai elpetyhüdtek. Külön kell küzdenie szemtelenül tolakodó helyesírási hibák ellen is. Nem enged! Kopácsolja a sorokat, ahogy imént világos értelemmel sorakoztak agyában a gondolatok… De hát, de hát, de hát!… Most ez a belső gonosz bűvölet szorongásával egészen kiforgatja mivoltukból Lüghey úr eszméit, ferdít rajtuk, mondatfűzési hibákon töprengeti őt, míg elsikkad ebben az utána jövő képzetsorának lendülete… Határozottan buta szószerkesztési viccek kaján tüskéi görögnek Lüghey úr elmejárásának útjába… Bámulatos!

És borzalmas!

Most olvassa végig éppen, mit írt le. Merő marhaság! Túlhajtott részletpepecselés az egész, amit leírt.

„Vedd ki a gépből, és tépd el! Hagyd félbe most az egész munkát, mert rosszabbal kötöd be. Az egész rovására megy, ha belenézed magad a részletekbe ilyen átkozott órákban.”

Ilyen egyszerű és ésszerű bővített mondatokban inti Lüghey urat köznapi énje. És kezei lecsúsznak a gépről. Csüggedetten lóg két karja. Mert rettentő kínszenvedésnek érzi a haladékot, ha ma nem dolgozik! Sőt emésztő felelősségérzet nyivasztja, hogy ha abbahagyja most a munkáját, akkor végleg fuccs annak! Micsoda tanácsnak engedelmeskedjék hát? Hiszen éppen ez az! Ha tudná!

Ekkor a második szobából, ahol fél kilométer hosszú zsinóron a telefonkészség áll, valaki tárcsázik, és beszélni kezd.

Lehet az, hogy neje hazajött? De ez nem az ő hangja, inkább a Suzanne-é. Akkor meg pláne stimmel hirtelen ésszerűségének visszatérése!

Mert Suzanne személye nem képviseli Lüghey úr előtt azt a rontó démont, aki betevő szellemi munkájától akarja megfosztani. Nem! Suzanne inkább valahogy Múzsaként inspirálni szokta a munkára személyiségével, közelségével Lüghey urat. Hiszen azokat az eszmefuttatásokat, amiket neje belérekeszt, és amik megtorlódása szintén Lüghey úr kegyetlen kínjai közé tartozik, Suzanne-nak szokta kiönteni magából.

Lüghey úr mindenesetre fölkél a gép mellől, és hatol kifelé a szobájából.

Már tisztán neszezi, hogy Suzanne hangja a telefonáló. De Lüghey úrban a diszkréció határtalan. Valósággal önbénítást végez hallóidegein, hogy ne vegye tudomásul: kivel és mit beszél alkalmazottja! Harákol, forgatja fejét, és a kertbeli meg más külzajokra ajzza hallását.

Azt mégis jól tagoltan hallja, hogy Suzanne így végzi telefonálását:

– Most már jön ki őméltósága! Majd személyesen a többit. Jól mulassatok! Pá, pá, puszi!

Lüghey úr pedig nem akarta egyáltalán megzavarni Suzanne-t. Kifordult a verandára szolgáló kijáraton a szomszéd szobából, és most ott ténfereg.

Egyszerre észreveszi azt a borosüveget a tálcán, a hozzáállított három pohárral a pálmadézsán, amit a szobacica ott felejtett. Elemi szomj rohanja meg Lüghey urat. És tanakodik: igyék-e, nem-e? Az ivás néha jótékonyan hat idegeire, atekintetben, hogy megkönnyíti fogalmazókészségét, néha nem!

Eh! Amilyen súlyosan ránehezedett most lelki gátlása, ez ellen minden csakis fölszabadítólag hathat.

Lüghey úr szolgáld ki magad alapon ügyesen leemeli a tálcát a pálmadézsáról, és az asztalra teszi, mellé ül és tölt. Úgyszintén leharap egy finom szivart és rágyújt.

A bor első hatása üdítő. De ez csak általános, bizonytalan, körvonalazatlan érzés. Lüghey úr nem is meri szinte megpróbálni, hogy elméjét visszakényszerítse ebbe az enyhe kis mámorában munkája rommá dőlt eszmeépítményének megpiszkálására… Pedig úgy érzi: Suzanne hazaérkezte varázsoldó hatású lehet.

Ül és mereng egyelőre a semmin, a semmibe.

– Mi a? A méltóságos úr itt ül künn?

Ezt Suzanne kérdi. És az asztalt megkerülve már ott áll Lüghey úr előtt.

– Igen! Nem vagyok képes dolgozni. Ez a fiamnak való mai szerencsétlen ajánlkozásom tökéletes stokkungba kerített a munkámban. Maga ezt talán meg sem tudja érteni!

– Dehogynem! – vágja rá Suzanne. – A mai napja aránylag elég zaklatott volt önnek. Zoltika mondta már nekem, hogy estére méltóztattak halasztani a cirkuszba menetelt. Viszont addig már kevés is az idő, hogy ön, mint szokta, belemelegedjék a munkájába, hát ez teszi, hogy idegesen, kedvetlen nem bírja koncentrálni magát!

Ó, micsoda áldott balzsam ez a nehány mondat Lüghey úr kedélyére!

Suzanne pláne azzal akarja befejezni: talán, miután ő hazajött, fölmentheti Lüghey urat a cirkuszlátogatástól, csak viszont Lüghey úr fölmenthetné-e őt attól, hogy nyolcra a méltósága rendelkezésére álljon?

De Lüghey úr Suzanne szavába vág. Mintegy bevezetőképpen teszi ezt, azonos gondolatból kifolyólag:

– Igaza lehet! – bólint. – Na és kegyed, hogyhogy ily korán hazacsöppent? Úgy volt, nyolcig marad el! Nemde?

– Megvan az oka! – legyint Suzanne és sóhajt.

– Talán foglaljon helyet! Iszik egy pohár bort? Ez nem árthat!

– Ó, merszi bien! Nem árthat! Sőt!

– Hát parancsoljon!

Lüghey úr tölt Suzanne-nak és magának is. Koccintanak és isznak. Lüghey úr csemcseg. Suzanne határozottan olyan jelleggel nyalja száját a bor után, mint egy kecses, forró, édes nőstény fenevad, és lehunyja szemét, hogy új, enyhe sóhajban emelkedjék dús, formás keble.

– A-a-ahh!

– Na mi van, Suzanne? Ez csak nem jelenti azt, hogy nem szuperál a vőlegény?… Vagy igen?… Kicsit talán hosszullani lehet már a házasságuk halogatását. De csak nem vetemednék arra ilyen rendes egyén, hogy kegyedet felültetné?… Vagy igen?… Hisz ez szédelgés volna tőle!…

Suzanne játssza a fájdalomtól megtört lelkületű nőt. Rá-ráemelinti nagy, sötét szemét Lüghey úrra. De nem nyilatkozik mindeddig egyenes faggatására sem.

Most egyszerre így pakol ki:

– Rezek? Ez egy piszkos és szabályos hülye. Ez egy olyan szélhámos, aki érthetetlen erénycsőszi allűrökkel dolgozik, talán szadisztikus hajlamainak a kielégítésére. A jóságos Madonnám nem tudom, miért engedte meg, hogy ezt a rongy pasast föl ne rúgjam az utamból, amikor belebotlottam.

– Összevesztek?… Nagyon?… Végleg?…

Miután Suzanne az előbbi pózában ül és némáskodik, kivéve, hogy nem fájdalmas, hanem dühszikrás pillantásokkal és boszorkai arctorzulatokkal… Lüghey úr vár. Majd csak közli Suzanne, mint előbb, magától, ami a begyében forr.

De Suzanne ezúttal marad egy hatalmas sóhajnál és legyint:

– Hát mindegy!

Erre Lüghey úr fölteszi, hogy csak nagyobb szabású csetepaté lehetett a szerelmesek közt, és igyekszik bizonyos enyhítő, békítő hangokat megütni a következőkben:

– Csodálnám, ha komoly volna maguk közt ez az összetűzése, Suzanne, megbocsásson! Megesik az ilyesmi. Majd kiengesztelődnek. Hiszen Rezek biztos, hogy szerelmes kegyedbe, és hát kegyednek sem kivetendő egy ilyen jó állású, jó külsejű, komoly egyénnel az élettársi viszony. Ezt merem állítani.

Suzanne konokul hallgat. Csak néha-néha emeli nagy szemét Lüghey úrra, mintegy ösztökélőleg szelíden, bájosan: csak beszélj, te édes, jó ember!

– Én nem tapasztaltam – veti itt közbe végre Suzanne. – Egyáltalán nem az ideálom semmi vonatkozásban ez a szörnyű tökfilkó, ez a kényes, az aggodalmas, a nagyképű, a képmutató filiszterek külön kiadású díszpéldánya. Ez a Rezek!

– Hogyhogy? – hüledezik Lüghey úr. Aztán hirtelen felülkerekedik humorérzéke, és okosnak tartja, ha Suzanne bizonyára jelenlegi lelkiállapotában túlzásokba ragadtatott kifejezéseinek leszerelésére megereszti finom, jóságos mosolyát, és így szól: – Hát mégis, micsoda jellemű volna az a férfitípus, amely kegyednél kifogástalan ideálként szerepelhetne?

Suzanne erre egyszerre szinte a vadászó sirály gyorsaságával moccan, egyenesedik föl ültéből, hajol kissé Lüghey úrhoz, és nagyra nyitott szemét belemereszti becsületesen, őszintén, rajongólag a Lüghey úréba, és halkan, szinte buján vijjogja:

– Mint ön!

Hu! A nemjóját!

– Én?… Ééén?… Na dehát… na dehát!… – hebegi Lüghey úr.

– Igen! – néz, ahogy lehet Suzanne Lüghey úr erre-arra kapkodott két szeme közé: – Ön egészen megközelíti, sőt tökéleten födi azt a férfit, akiben, ha egy nő fölolvad, azt kapja meg, amit tőle várt… De ne értsen félre természetesen engemet. Hiszen ez a vallomás nem kötelezi önt semmire irántam… Nemcsak mert nős, családos és nagy úr hozzám képest… hanem izé, mert önnek szempontjai érthetőbbek, hogy könnyű és felelőtlen viszonyokat nem szükségel… Nyíltak lehetünk egymáshoz! Azaz, csak én vagyok. Sajnos!…

Tyű! A teremburáját! Suzanne vörös lett a zavartól, és elakadása közben szemérmesen lesütögeti nagy, barna két szemét. Ám igaz! Amikor közben-közben fölveti őket, akkor akárcsak bűvpányvákat dobna Lüghey úr érzéki lénye köré, újabb, újabb és vágygerjesztőbb hurkokkal.

Lüghey úr rendezi gondolatait. De még készen sincs vele, már nyílik a szája szóra:

– Hát a helyzet az, drága Suzanne, hogy még hogyha én, e-e-e-elvetném, mondjuk, a nevetségesen túlzott aggályokat, hogy… e-e-e… hát köztünk valamiféle szövődjék, mert kegyed nekem, amit talán nem is tagadnék, rokonszenves…

Topp! Suzanne szép, puha, hosszú ujjú kacsója előrerándul, és már ott pihen a Lüghey úr barna szőrös mancsán, és így kérdi lázban, elborult tekintettel:

– De ez nemcsak udvariaskodás? Nemcsak áltatás? Mert én arcátlan kihívtam, kierőszakoltam önből!

– Nem! Egyáltalán nem! – hallik Lüghey úr felelete, és másik keze leborítja a Suzanne kacsóját, mintegy foglyul ejtve azt.

– Ó, be boldog vagyok! – suttogja Suzanne, és egész lénye gyönyört lehelő izzás, hívás, ígéret, odaadás…

Viszont Lüghey úr köszörül egyet láz szárította torkán és kezdi:

– Viszont, sajnos, nem táplálhatunk semmiféle reménységet, hogy… izé hát… esetleges egymás iránti vonzalmunknak más folytatása is legyen, mint hogy itt kifejeztük… Hiszen, ha magát egy kis összezördülés el is tántorítja érzésben a vőlegényétől, nekem ezzel visszaélni képtelen aljasság lenne… Hiszen szavam köt neki, hogy nemcsak mástól, de önmagamtól is óvom magát a tisztességes egybekelésükig… Hát!

– Ez a nehézség elesett! – rázza fejét Suzanne.

– Hogyan? – firtatja Lüghey úr. – Kegyed előtt adtam a hivatalszobámban.

– Ön mégis föl van oldva a szava alul, amit ennek a piszok gazembernek adott! – mondta Suzanne. És hirtelen áradozóan, hullámzó kebellel folytatja: – Ó, én akkor igazán, ott a hivatalban, úgy-úgy-úgy-de úgy tudtam imádni önt, mikor ez az undok állat Rezek fölvitt önhöz mint igazgatójához, hogy szerződtessen nevelőnőnek. Talán emlékszik? Rezek, ez a randa állat, véletlen akkor egyszer életében szépen fejezte ki magát, hogyhát ő megtalálta bennem azt a nőt, akit gyermekei gyámolítójának is különbnek tart, mint az édesanyjukat, és én oly elhagyott vagyok, messzi idegenből ideszakadt szegény, francia lány… Erre én sírva fakadtam, és egyszerre látom, hogy önnek is könnyek gyűlnek a meghatottságtól szemébe… Hát én úgy imádtam önt ezért, mint egy nagyszerű lelket, egy igazi férfit!… Bezzeg Rezeknek a fapofáján egy ránc elérzékenyülés nem jelent meg… Úgyhogy ön restelkedett előtte a lágy szíve miatt… Hát nem emlékszem jól? Ön azért fordította hirtelen tréfára a tárgyalást.

Lüghey úrban a legvisszásabb érzések dúlnak egyszerre. Bűbájt lehel számára ennek az érzelmes, szép lánynak minden moccanása és szava. De egyúttal félelem szorongatja, hogy felelős, ha ily nagy szenvedélyt gerjeszt ebben az enni való teremtésben maga iránt, és azt nem lohasztja, hanem szítja kedvességével… Mi kavarodhatik ebből?

Lüghey úr összeszedi minden higgadtságát, és így szól:

– Maga jobban kitüntet, Suzanne… izé… szeretetével és elismerésével, mint érdemelném!… Khe!… Ehe!… Hee!…

– Ön talán fél, hogy én más viszonzást is kívánok cserébe, mint hogy egy picikét, nagyon picikét… ne legyek ellenszenves önnek, és nagyon picikét törődjön velem. És semmi mást! Ez már nekem túl is sok. És elég. Én olyan messze vagyok attól önnel szemben, hogy valami számítás is, érdek, vagy mi, akármi keveredjék érzéseim közé… Megértheti! Bármi történnék valaha közöttünk, önnek semmi felelősséget nem kellett vállalnia ezzel… Ön megtart, míg akar, és kirúg, amikor tetszik…

Még csak most döbbent meg igazán Lüghey úr. Hiszen itt már olyan felajánlkozás forró szavait hallja, ami elől szégyenteljes kitérnie nyomós indok nélkül, mindenképp. Pipogya, sőt ostoba, sőt lelketlen, kíméletlen fráter lenne, ha megtenné.

Közelebb zökteti egyszerre székét a lányhoz, és fölemeli kezét, csókot nyom rá egyelőre szótlan. Suzanne-t a gyönyörűség reszketteti meg, hogy Lüghey úrnak csak egy ily mozdulatán is tapasztalni véli: ez egy minden ízében férfi, sőt világfi viselkedése! Hát nem minden elkényeztetést, minden odaadást megérdemel egy nőtől? Ó!

Sajnos Lüghey úr megszólalása rácáfol Suzanne minden édes hiedelmére. Ezeket mondja a várható szerelmes szavak helyett:

– De hát Suzanne! Becsülni tudna-e engem, ha én magát, egy hivatalnoktársam menyasszonyát…?

– Téved! Ma délután kirúgtam!… És végleg!…

Suzanne szinte diadalmámoros tudósítása megint dermeteg döbbenetbe ejtette Lüghey urat. Hátha ezek után sincs két vállra fektetve óvatoskodása, aggályoskodása?…

Csőr-csőr-csőr-csőrr!

A telefon berreg odabenn. Lelki kavarodás kapva kap egy ilyen köznapi zajon:

– Na, a telefon! – állapítja meg maflán, de szinte boldogan Lüghey úr, hogy megfontolásai valami haladékot nyertek. És állana föl helyéről, hogy a szobába siessen.

Ám Suzanne megelőzi:

– Ez nekem szól valószínűleg. Most szemtelenkedik a pasas! De akarja hallani, mi a válaszom neki? Jöjjön! Telefonáljunk együtt.

– Ha valóban meggondolta jól… akkor csak intézze el!

Suzanne-t már az ajtóban érik Lüghey úr szavai. Hiszen nem várathatják a telefon dühös, makacs bőgését.

Helyette azonban Zoltika ront föl a verandára a kertből, ahol a hülye Misukával papír repülőgép eregetésével szórakozott eddig. Lüghey úr egyáltalán nem rendezheti el kellőleg lelki egyensúlyát.

– Apuskám, ha autóbuszon megyünk, akkor készülhetünk! Háromnegyed hétre mindjárt. És az előadást fél nyolckor kezdik pontosan. Jegyet is kell váltanunk.

– Jó, fiacskám! Csak Suzanne hazajött és telefonál… Te csak öltözködjél… Indulunk… De most hagyjál! Suzanne-nak fontos megbeszélnivalója van velem a telefon után.

– Tudom! Phű! – legyint Zoltika. – Szemtelenkedik Ottó bácsi. Pedig én, míg Suzanne pongyolába bújt, átadtam az üzenetét a telefonba Ottó bácsinak, hogy mehet a fittyfenébe!

– Hogy-hogy-hogy? Honnan értesültél te efféléről?

– Én? – von vállat Zoltika. – Hát a házmesterék, a sofőrné, Misuka és még a szomszédasszony lánya, Rézike is ott álltak az udvaron, amikor Suzanne kihirdette, hogy kirúgja a vőlegényét, Ottó bácsit, és nem szabad egyáltalán beengedni őtet a kapun!

Lüghey úr minden porcikája egyetlen rettenetté vált kisfia közléseire. Úgy érzi, ez az ártatlan fecsegő kis száj kárhozatos mélység széléről rántja vissza, amibe már belefele zuhant. Suzanne, ez a szabadszájú, elszólós lány egyáltalán nem aggályoskodik, ha bármi dolga, akárkik tudtával, kirakatban folyik le… Hát szabad engednie vele szemben egy gyönge órájának?…

Nahát most aztán erélyesen! Kiábrándítónak, ridegnek, ha kell, még durvának is kötelessége lennie ezzel a bármily édes, de szemérmetlen némberrel szemben.

A szálloda Budapestnek egyik legelegánsabb gyógyszállója. Egy köszvényes egyiptomi urat is őriz egyik emelete feleségével, és egy nippszerű japán házaspár is lakik a szállóban, hogy az egzotikus sötét és sárga színek is képviselve legyenek a vendégek koszorújában.

A szállónak hatalmas előadótermében terítettek a jótékony teára, és aztán következik a műsor, és aki bírja, még a tánc is.

A terem zsúfolt. Az elnöklést egy volt közéleti hatalmasság vállalta. Mellette az alelnöki tisztet doktor Prizmáné született Csengeleghy bárónő őméltósága látja el.

Az előadók között a művészszobában már ott van Patyók Lajos, ismert humoristánk. Ő fogja konferálni a műsort. Várják Hetsepech Lili, közkedvelt operaénekesnőnket. Két szavalónő, egy szavaló még a műsor kétesebb értékű támasztékai. Valamint L. Kajmótzy Jolanda dalénekesnő őméltósága.

Cinka Pali éppen e pillanatban dühöng és utálkodik rajta, micsoda hangot enged meg magának Patyók, Lügheyné egykori növendéktársa, a méltóságos asszonnyal szemben, a három szavalófenomén jelenlétében. Legenyhébb gesztusa, hogy megmarkolássza a méltóságos asszony gyönyörű nyakát, és fitymálkodva mondja:

– Szorítsz, mamuskám, az énekednél, az a bajod. Ha erről leszoktál, és nem csikarod a nagyérdemű fülét, akkor puszilnivaló leszel.

A karját, akár egy zsákon, úgy veti át a méltóságos asszony karcsú derekán, hogy fölkapja őt, és megcsókolja a nyakán!

Cinka? Ha nem volna az a gyáva fráter, aki? Akkor már Patyóknak régen odacserdítette volna azt a nagy pofont, amitől viszket a tenyere. De hát csak Lügheynének súgja, amikor Patyók kimegy a művészszobából:

– Nem sokat engedsz meg ennek a piszok bohócnak? Akár növendéktársad, akár nem…

A méltóságos asszony azonban édes, csiklandós kacajt hallat a Cinka dohogására. És aztán igen rendreutasítóan mondja:

– Nem mindenki olyan fanyar és fenekedő, mint te a művészkollégáidhoz!

– Kollégái ezek a frásznak! – adja vissza Cinka. – Hogy deklarálódnék én ilyen vacak ripacsok és műkedvelők kollégájának? Az együtt szereplés még nem kötelez semmire. Tartsuk csak meg a három lépést. Én be sem mutatkozom soha ilyen csőcseléknek, ha nem kötelező, vagy más nem teszi, vagy ő nem tolakszik rám!

Cinka, mint a mérges kandúr, köpköd. De fortyogása csak mulattatja a méltóságos asszonyt:

– Jó-jó, csak pukkadozzék, kedves tanár úr! – bólogat.

– Pukkadni? Én? Min? Ilyen szörnyűségen, mint egy ilyen hebrencs műsor. Tegyek neked, szívem, egy vallomást? Nem sértődsz meg?

– Tőled nem! Semmin! Hülyék handabandázását nem szokás komolyan venni.

A méltóságos asszony szívélyesen mosolyog Cinka szemébe, és kacsójával is megsimogatja maró szavai enyhítésére Cinka képét. De Cinka sustorgó indulatait ez nemhogy leszerelné, hanem szítja.

– Hát ide hallgass! Én nem mulatok Budapest legjobb kabaréin, színházaiban, dalszínházaiban. A potyajegyeket már utánam hajigálták, és megnehezteltek rám ezerszer, hogy nem érdekel előadóművészetük. De miért nem? Mert lapos, hazug, ötlettelen a számomra, a régi nagy példákon nevelődött kultúrember számára, a mai összes emelvények terméke. A humor szentélyei is ilyenek. Elcsépelt, patronos, nyomorú elménckedés és ennek ugyancsak agyonvariált parodizálása az egész!

– Püha!

– Igen! A próza fejlődött és fejlődik, a vers is, a zene is, a bohócmutatványok is a cirkuszban, csak a színház, a mozi mutatja a mai szellem kiskorú dadogását, a valóságból való kiesését, megkímélt, érzékeny emberrétegek nyaláci vagy durva csőcselék durva ízlésének kiszolgálását.

– Rendben van! Ezért nem szerencsés a színház és mozi, hogy látogassad. Hanem?

– Hanem általad szerzek magamnak lelki üdülést másutt.

– Általam? Na ne mondd! Hol?

– De mondom! Ilyen műsoros esték, amikre veled megyek, ha nem is a legetikusabb alapon, de úgyszólván helyreütik napokra, hetekre kedélyemet. A karikatúra nagy művészet. Talán a művészetek teteje. Hát élvezni a valódi és nem gyártott karikatúrát, szintén emelkedett lelki procedúra. Ezzel vigasztalom magamat, és… olyan röhejek, szinte görcsök fognak el…

A méltsás asszony csak most kapiskálja, hova lyukad ki Cinka barátjának értekezése. Gyönyörű két szeme máris elborult, és düh, gyűlölet lövell belőlük leplezetlen a Cinkáéba.

– Piszok! – bökte ki megvetőleg.

– Miért kellene magadra venned okvetlen kijelentésemet? Egy énekes…

– Nem érdekelsz! – vág közbe a méltsás asszony. – Már észrevetted, hogy egy kis hangulatban vagyok, hát megfúrod. Amikor jól tudod, hogy trémás vagyok, reszketek minden föllépés előtt, hogy kifütyölnek, nevetséges figurává válhatok… Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm neked!

Nagy könnycsepp tündököl meg a méltsás asszony szép szemében, és gördül alá arcocskáján.

Cinka legszívesebben lyukat fúrna magának enkörmével a talajba, hogy belebújjék, és a mélyben elmetssze a nyakát, mivelhogy gégéjéből előtörhetett az iménti gúnyszónoklat.

Ám a párbeszédet megszakítja a teremszolga. A telefonhoz hívják Lügheyné őméltóságát.

A telefonnál, künn a folyosón, a méltsás asszony. Minthogy minden nő született zsonglőr, egyik kacsójának kis- és gyűrűsujjával szorítja a púderdobozát, míg hüvelykje és mutatóujja közé szorítja a púderpamacsot. Így szárítja imént lekönnyezett ábrázatát. Ugyancsak másik kacsója kisujjára akasztva retikülje, hogy ugyanazzal a kezével fölvegye a telefonkagylót:

– Halló!

– Itt Béla!

– Richardson? Telefonálsz? Mi az? Talán nem akarsz meghallgatni?

– De igen! Okvetlen. De nem kések el, ha most indulok taxin? És beeresztenek? Mert valahová eldobtam a jegyedet, én hülye.

– Nem késel, öregem! Dehogy! Rám soká kerül a sor, és el sem kezdték még. A jegyszedőnél pedig elintézem azonnal, hogy bebocsásson. Vagy gyere be a művészszobába.

– Nem! Ez fölösleges. És kínos nekem!

– Hát akkor Richardson névre jegyed van a pénztárnál. De a számom után csak bejössz megmondani, milyen voltam?

– Sajnos, nem időzhetek aztán ott, ha meghallgattalak. Randevúm van, tanítvány ügyében. Hiszen ráér, ha holnap délután beszéljük meg az órán a dolgot.

– Nem! Én nem akarok izgulni addig, huszonnégy órát, hogyan tetszettem neked? Akarok veled találkozni. Hol van a randevúd?

– Hát izé… Otthon, nálam. De…

– Akkor odamegyek. Szakíthatok időt ma. A vénségem nincs velem. Cinka Palit már leráztam, ezt az aljas dögöt, majd elmesélem neked, hogyan viselkedik itt. Látni akarlak ma este. Igazán megváltoztathatod egyszer miattam a programodat.

A telefon körül egy úr somfordál idegesen. Bizonyára fontos, sürgős üzleti ügye van. Már a másik telefontól jött ide. Annál az egyik szavalóművésznő végevárhatatlan csacsogásától undorodott el. Most mégis visszamegy. Mert az a telefon látszik reményteljesebbnek neki. A telefonból Richardson hangja jajong a méltsás asszony pici fülébe:

– Nem tehetem, drága kincsem! Olyan meghívásom van, amelynek elmulasztása minden érdekem húsába vágna.

– Hát akkor otthon addig mégis fölkereshetlek, amíg arra a vacsora utáni feketére mégy?

– Nem tudom, hogy merjelek biztatni, nehogy hiába jöjj, drága szívecském. És most már soká tart ez a csevegésünk. Nem gondolod?

– Nézd! Maradjunk hát annál, hogy én mindenesetre fölugrok hozzád egypár percre, ha innen szabadultam. Most pedig az jut eszembe, hogy elküldöm érted a kocsinkat, az öt perc alatt ott van és elhoz.

– Tedd azt! Jó! Kezed csókolom!

– Szervusz! Illetve a viszlát, ha…

Kakk!

A lekattant telefonkagyló összerezzenti örömében a másik még mindig elfoglalt telefontól visszaszívódott urat. De a következő pillanat már őrjöngéses átkát és káromkodását hallaná, ha nem fogai közt dünnyögné csupán.

A méltsás asszony újra tárcsázik. Tárcsázza pedig saját otthonát.

– Halló!

– Lüghey lakás. Nem a méltóságos asszony?

– Én vagyok, Suzanne. Hogyhogy maga nem ment az Ottójához?

– Vissza is jöttem.

– Ja úgy! És most mi a szituáció? Férjem elment csakugyan azzal a kis gonosszal a cirkuszba?

– Nem! Elkésték az előadást. Este mennek. Illetve hát most én is elkísérhetem a gyereket, ha nincs szüksége rám a méltóságának nyolckor.

– Nem lesz! Sőt mondja apusomnak, hogy egyáltalán nem jövök haza vacsorára. Ellenben ajánlok valamit. Maga ne vállalja egyedül, hogy cirkuszba kíséri a kölyköt. Csak hadd vigye az apja. Aztán kérje meg őt, hogy cirkusz után üljenek be a Stockholm kávéházba, és ott várjanak rám, ha én már ott nem lennék. Mert én a báró úréktól jövet útba ejtem ezt a kaffát.

– Értem! Átadom!

– Helyes! Okom van rá, hogy kényszerítsem őméltóságát a fia gardírozására, ha egyszer olyan fönnen szembeszáll velem, és megaláz maguk előtt.

– Értem!

– Ja! És a kocsi nem kell nekem. Húsz perc múlva ott lehet a ház előtt innen, és éppen jól viszi őket az előadásra. Hát most a viszlát!

Kakk! A telefonra váró szegény üzletember ezúttal nem csalódott. A készség szabaddá vált.

Van olyan lelkiállapot, aminek fölborításához elég a legparányibb kellemetlenség. És van olyan, amely mindent elbír, és fölénye, derűje csorbát nem szenved.

Ilyen a Suzanne-é most. Amikor visszahelyezi a kagylót, az egész lány csupa boldog kajánság.

– Bestia! – dünnyögi halkan. De kacag hozzá, és mintegy valami láthatatlan saját magának kacsint a légbe, akárcsak ezt mondaná: most majd kibabrálunk őméltóságával! ezzel a…!…

És míg Suzanne lassan visszamegy Lüghey úrhoz a verandára, szinte egész életén vet számot magában, bizonyos vonatkozásban. Mégpedig következőképpen.

Amikor sanyarú életpályáját elkezdte, tapasztalnia kellett, hogy kenyéradóinak férfi részével szemben csakis két eshetőség között választhatott. Vagy engedett szerelmi ostromuknak! Vagy nem! Ha igen? Akkor tűrhető dolga volt, és odaadása viszonzásául néha egészen alapos érvágásokat is tehetett gazdáin. Ha nem? Akkor sora rossz lett, és különböző szekálások, kellemetlenkedések után kidobatott helyéből csúfosan, sommásan.

Hát Suzanne az egészség, az életöröm, az okosság gyermeke. Ha már tapasztalta, hogy sora így is, úgy is gazdái bajadérává kényszeríti, akkor igyekezett nemcsak minél ügyesebben csikarni ki tőlük az ellenszolgáltatást gyöngéd odaadásáért, hanem eleve bizonyos autoszuggesztióval nevelte rá saját magát, hogy a kényszerű bukásain ne érezzen különös utálatot és gyötrelmet. Ellenkezőleg! Próbálja fölfedezni csábítóinak jellemében és külsejében a rejtett vagy nem is létező szépséget, kedvességet.

Lüghey urat első pillanatban gyönyörű férfipéldánynak ítélte Suzanne külsőleg. És belsőleg? Az első öt perc együttlét után ellenállhatatlanul, minden odaadásra érdemes léleknek találta. Na és a sors különös kegyetlensége folytán pont egy ilyen ritka, nagyszerű egyéniséggel essék meg, hogy eleddig hozzáférhetetlen volt Suzanne minden abbéli áhításának, hogy bármi gyöngéd közük legyen egymáshoz. A szörnyű üvegfal összetört közöttük ma délután! Ez Suzanne-t magasra csapzó érzelmi és érzéki eksztázisba hozta. Szinte új lazúrral vonta be előtte a világ egész megfakult képét.

Azt is előre élvezte, hogyan fogják most Lüghey úrral a verandán bizalmasan, eszesen megtárgyalni és megcselezni felesége rendelkezését.

Hát ezzel szemben a Lüghey úr kedélye Suzanne-nak éppenséggel kívánatlan másik végletbe vetődött, és vergődött benne. Nem bírja széken ülve az izgalmat. Fölszökken, és két kezét hátra téve tomporán, mint különös izgulatban szokta, föl és alá kezd sétálni a verandán Suzanne telefonálása alatt.

Sétája közben éppen háttal fordult az ajtónak, ahol Suzanne most kijön.

Kijön, és kedvesen, bohókásan ezt rikkantja Lüghey úr hátának:

– Nem az én palim! A méltóságos asszony jelentkezett.

Lüghey úr már megfordult. Suzanne szinte beleremeg, milyen sötét a tekintete. Nadehát ezt a változást nyilván neje jelentkezése váltja ki Lüghey úrból. Gondolja egész joggal Suzanne. És amint Lüghey úr afféle állig begombolkozott vigyázz tartásban érdeklődik:

– Üzen talán valamit?

– Ó, igen! – mosolyog Suzanne. – Parancsa van az ön számára, azaz kettő is van!

A mosoly elhervad Suzanne arcán, hogy tréfás rosszmájúsága, ami olyan sokszor hatott előnyösen Lüghey úrra, ha neje túlkapásait tárgyalták, most csak szigorú, kimért vakkantást vált ki belőle:

– Nos!

– Hát a méltóságos asszony első kívánsága önhöz, hogy ha én itthon is vagyok, és ajánlkoznék is, hogy a gyereket cirkuszba vigyem, ezt ön ne fogadja el, illetve, hogy én ne vállalkozzam rá…

Suzanne szinte esengve várja, hogy Lüghey úr komorsága csak egy kissé is fölenged végre vele szemben a történtek után. De nem!

Lüghey úr nem bírálja fölül neje utasítását. Nem szól. Nem ad okot semmi meghitt tárgyalásra. Vár.

De rém undokak is tudnak lenni férfiak! Suzanne majdnem azon vacillál magában: nem lenne jó megoldás, ha odaugrana Lüghey úrhoz, hozzátörleszkednék, és ezzel radikálisan olvasztaná föl fagyosságát? De nem meri! Lüghey úr vakkant:

– Nos? Ezenkívül?

– Ezenkívül! – sóhajtja Suzanne. – Kéreti önt, hogy cirkuszi előadás után nézzen be a Stockholm kaffába, és ha ő még nincsen ott, kegyeskedjék várni rá, biztosan berobog!

Ahán! Suzanne, szavai alatt élesen figyelvén minden gazdáinak legimádottabbját, észleli, hogy ezúttal vészes indulatot kotort benne tudósításával. Mi az hogy? Lüghey úr egyszerre a düh reszkető paroxizmusában legyint öklével a levegőbe:

– Ez már sok! Hát hogyan képzeli, hogy én a gyerekkel egy éjjeli előadás folytatásaképpen még lokálokba telepedjem be?

Lüghey úr fúj. Sétára indul, tomporára rakott manccsal. És míg elfordulásakor csakis haragtorzulat és elszántság honolt Lüghey úr ábrázatán, visszafordulva már valami idétlen rémületféle, tanácstalanság, harcirtózat lövell jámbor szemeiből pápaszemén át Suzanne-ra. Hiszen ő egy drága jó papucshős!

Ámde ezúttal Suzanne hallgat és vár. Bizonyos ösztönszerű kajánság ez tőle, hogy csak törjön meg egészen szerelmes gazdája, és folyamodjék hozzá tanácsért. Így szegény Lüghey úr hátat fordít neki, és ellép egy sort, hogy újra sarkon forduljon. Suzanne megszánja, és így szól:

– Talán a méltósága úgy gondolta, hogy miután a Stockholmot útba méltóztat úgyis ejteni a kocsival hazafeléjövet, tehát csak föl kell szednie önnek a méltóságát.

– Akkor is! – toppant Lüghey úr, hirtelen megenyhülve, és most már csak színleli a fölháborodottat.

– Van egy jó megoldás! – szól erre Suzanne. – Méltóztassék magával vinni engemet, és akkor én hazahozom a gyereket a kocsin, ön pedig, ha nem lesz őméltósága a kaffában, megvárja, ha ott lesz, hát hazahozzuk.

– Pompás! Suzanne-nak van esze! Gyöjjön ő is! Remek lesz!

Ezt a dicsrikkantást ifjabb Lüghey Zoltán ejtette ki. Hiszen már ott állott a verandán, amikor Suzanne beszélt.

Lüghey úr pedig ott tart, hogy a kitörni készült förgeteg csillapultával, éppenséggel szabadon kezd ömledezni jósága, befolyásolhatósága.

– Nincs kifogásom! – szól.

– Hát akkor ne álljunk már itt, mint a hülyék! – vezényli Zoltika. – Pucoljunk, mert elkéssük az előadást. Mozgás!

– Jó, fiacskám! Indulhatunk! – egyezik bele Lüghey úr és szedelőzködnék.

De Suzanne ártja magát közbe:

– Kitartás! A méltóságos asszony ígérte, hogy húsz percen belül utánunk küldi a kocsit. Neki nem kell!

– Az más! – bólint Lüghey úr.

– Dehogy más! – nyűgösködik Zoltika. – Anyuci ígérete, pláne föllépésekor, annyi, mint a semmi. Elfelejti ő!

– Telefonálta! Most! Most!

– Akkor most, most felejti el! Gyerünk, gyerünk! – sürgetölődik Zoltika vadul. Suzanne-t már hátba lökte buzdításul. Most apját vonszolja kezétől. Az csak enyhén korholja:

– Várj! Várj, édes fiam! Mit mond Suzanne?

– Azt, hogy a méltóságos asszony még véletlen sem intézkedik úgy, hogy simán megoldható legyen, és ne csináljon kavarodást. Honnan szopjam én ki, hogy küldi a kocsit, vagy elfelejti, mint Zoltika hiszi?

– Hát menjünk! – dönt Lüghey úr.

És indulnak gyalogszerrel. Elöl Zoltika vígan. Utána Suzanne-nal édesapja a legkétesebb kedvben, szótlan. Míg Suzanne csupa szerelmes álmatagság, ahogy néha-néha Lüghey úrra sandít, és ahol lehet, és ahogy lehet, haladóban hozzászédül, hozzásimul. Lehetőleg a Lüghey úr könyökének támolyog lépegetés közben puha keblével.

Még jó, hogy a villamosig való út egyenes, és nem kerülik el így a szemberobogó autót.

Amikor a méltsás asszony otthagyja a telefont, már az előadás bevezetőjébe belekezdett az elnök. Csekély nyolc-kilenc sűrűn telegépelt oldalra becsülhetni azt a papírköteget, amit fölolvasásra szánt. A közönség soraiból azok, akik unják ezt az egész műsort, és csakis rokoni vagy baráti vagy jó összeköttetési alapon csődültek ide, főleg ilyesmikre feszítik a figyelmöket. Nos, egyelőre az elnök még szabadon beszél, vagyis vezeti be a felolvasandó bevezetőjét. Éppen azon rágódik rém hosszadalmasan, hogy ő miért nem lett soha jó szabad előadó, és miért kell neki minden beszédét, bárhol, ülésen és akármi megnyitón otthon szabatosan megszerkeszteni…

A méltsás asszony sietve adja ki utasításait egy szállószolgának, hogy továbbítsa sofőrjének. Aztán jön vissza a művészszobába.

Abban addig Cinka csupa merő aggodalom és lelkifurdalás: minek kellett megríkatnia hőn imádott barátnőjét? Megjelentére fölcsillanó tekintettel, minden bocsánatkunyorálásra, töredelemre hajlamosan mozdul feléje.

De a méltsás asszony az ajtón belépve durcás arccal, gyorsan félbalt csinál, és leül a fal mellett egy székre. A másik széken egy újság hever. Fölkapja, és szokásaként kezdi átfutni a vastag betűs címeket. Kivéve a politikát. Az egészében érdektelen számára. Átlapozza, és hátul a színház és művészet rovatnál vesztegel.

Cinka már odasuvakodott melléje. De egy szó nem sok, annyit sem szólt. Viszont erősen töpreng, mi legyen az a téma, amit gyönyörű barátnője ellenállhatatlan érdeklődésére megpendítsen, és belőle ügyes átmenettel megteremtse kettejük között a szívélyesség hangulatát? Már kezdi is:

– Úgy rémlik, a terem már nem zsivajog! Csak egy hang makog. Tehát megkezdték. Becsülöm másfél órára, míg ránk kerül a sor. Mit gondolsz?

Semmi válasz. A méltsás asszony, mintha nem is hallaná. Pedig közönye mögött ugyancsak erős hatással érik őt Cinka szavai. A telefontól jövet már utolérte szokott lámpaláza.

Ez mindenkinél más. Olyik művésznél észrevétlen mászik az idegeire, és aztán fokozatosan emelkedik emésztővé. Másnál, mint a méltsás asszony is, hirtelen rohammal érkezik a szurkolás. Aztán mint a fogfájás, szakadatlan és egyforma erővel nyilallik egyre-másra kedélye kínjára.

Ha hangot adna most érzésének, körülbelől ezt mondaná: ó, milyen kegyetlen szenvedek! És éppen a huzamos várakozás, amit most Cinka említ, ez fogja a végletekig nyűni idegeimet. Nem is értem magamat, hogy mi örömöm van nekem ebből a kínszenvedésből. De borzasztó így, amint belém vájja vaskarmait!

De hát a méltsás asszony néma. Az újság betűit böngészi. Bár azok félig-meddig értelmetlen cikáznak csak gyönyörű szeme előtt, és tudatáról akkor is úgy peregnek le, hogy egy irgalmas szót nem jegyez meg az átfutottakból.

Cinka szólal meg újra:

– Ez a műsor aránylag rövid. Ennek a végefelé kerülni valóban előnyösebb. Mert ma már megváltozott a régi gyakorlat. Régen tényleg megbecsülésnek számított az a szám, amit utoljára hagytak. De hát ma a távműsorok korát éljük, és a legjobb számok előre vagy a közepe felé tülekszenek. Nem tapasztaltad?

A méltsás asszony mellőzi a feleletet. Fölveti ugyan fejét a hírlapból, de valahogy eszelősen, csak a levegőbe bámul. Nincs más öntudatán, csak a drukkolásnak átkos gyötrelme. Mint a kínpadra feszítettség azt a gondolatot sugallja neki: még az sem volna baj, ha elmaradna föllépése, mint ez valóban megesik ily marathoni műsoroknál!

A méltsás asszony helyett egyik szavalóművésznő hallgat oda a Cinka szavaira. Iszonyúan csinos. Elöl-hátul alaposan kivágott, habkönnyű öltözék takarja istennői bájait. Azaz háta tiszta pucér, le egészen a csípőjéig, és dereka karcsú vonala valóban észbontó. Cinkára vetett szeme határozottan kacér, hívó, ingerkedő. „Szeretnék magával megismerkedni! Minek oly tartózkodó, tanár úr?” Efféle vibrál Cinka felé tekintetében.

De Cinka most érzéketlen minden lányos bűbájjal szemben. Annyira marja begyét az, hogy helyreüsse a szokott kedves, meghitt viszonyt barátnőjével.

Hosszabb, most már kissé ingerítő szótlanság után Cinka bizonyos daccal kockáztatja meg:

– Nagyon zokon vennéd, ha magadra hagynálak itt? Miután úgyis újságot olvasol? Beülök, és meghallgatom a műsort. Ha netán előbbre kerülsz, és kellenék, rohanok vissza.

– Semmi kifogásom ellene! – szólal meg itt végre a méltóságos asszony. – Sőt! Jótékonyan hat rám, ha faképnél hagysz. Belém verted a komiszságoddal a drukkot imént, és jobb, ha eltűnsz közelemből, mert csak fölvájkálod bennem a félszet, amit sosem tudok különben leküzdeni.

– Na! Némi ellentmondás keveredett ugyan zokszavaidba. De hát egyre megy. Ha idegesülsz tőlem, akkor elpárolgok tényleg a közeledből, mert tudom, hogy ez a legidegkimerítőbb valami. Szevasz, drága!

Cinka már oldalogna. De abban a pillanatban lép be… Micsoda?… Kavarog be Hetsepech Lili, az operacsillag. Itt egy óriás műcsokor a fején, ott egy másik a fél vállán, ott egy harmadik az övén, sőt még egy a hátsó tojásidomán. Ajjajj! Finom illatszerpára árad szét a művészszobán. A Hetsepech taftöltözéke zizeg, és mint a föleresztett sárkány után a dupla farka, sodródik utána ruhafodra. Sarkában zongoristája, egy nagy hajú, frakkos bácsi, és öltöztetőnője ennek nyomában. Nahát! Ilyen királynő kíséret nélkül hogyan képzelhető el?

– Ajjaja! Te is szerepelsz, Palkó, te drága rajkó? Láttalak különben a műsoron! – sikkantja a csillag Cinka felé.

És egyenesen odatart hozzá. Cinka kezet csókol. A művésznő édesen fél pofiját is odatartja neki csókra. Cinka puszit lehel oda is. Azzal:

– Hetsepech Lili, Lügheyné őméltósága! – mutatja be egymásnak a két hölgyet.

– Szervusz! – nyújtja kezét olyan túl boldogan a méltsás asszony az operacsillagnak, ami már több is, mint tüntető.

– Pá! – biccent az operacsillag. De a tegezés helyett valahogy sértő alázattal jegyzi meg: – Érdekeseket hallottam már méltóságos asszonyról. Örülök, hogy együtt lépünk föl ma.

A méltsás asszonyban, mint a forró vízből hólébe mártott hőmérő higanya, úgy szalad le fagypont felé kedve. És főleg önérzete. De egyelőre kedvesen érdeklődik:

– Ki legyen az, akitől rólam hallottál?

– Közös ismerősünk, Sanyó Jenő. Vele korrepetáltam évekig.

– Hallottam! De nekem most új, sokkal kitűnőbb énekmesterem van: Richardson!

– Várjon csak! – tart ki a most már bántó magázás mellett az operacsillag. – Ez egy szélhámos, ha jól tudom! Professzor-uraztatja magát, és valaki Bécsből fodrászsegédnek ismeri őt. Vigyázzon, méltóságos asszonyom, ezekkel az alakokkal!

Cinka más körülmények közt diadal-gúny-hahotába kezd a vetélytárs ilyetén kikészítésekor. De most arra ragadja meg az alkalmat, hogy visszaszerezze Lügheyné rokonszenvét:

– Pesten mihelyt valakinek jól megy, a legkevesebb, hogy ráfogják: apagyilkos vagy volt mittudommi! – jegyzi meg Cinka. – Én ugyan nem ismerem különösebben ezt a Richardsont, de ha esetleg érti az énektanítást, akkor nem hinném, hogy valamit levon érdemeiből az, ha akár kutyapecéri pályán működött.

– Ebben is van valami! – biccent az operacsillag.

– Van ám! Ez az ember a mesterségének fenoménje! – kezd lelkesedni a méltsás asszony. – Utóvégre én nem vagyok műkedvelő. A színiképző éveim alatt az opera hivatalos énektanárának növendéke voltam. De az ő avult módszeréhez képest a Richardsoné ég és föld! Cinka Pali ma délben meggyőződött állításomról.

Cinka a tanúságtételre készségesen vállalkozik egy bólintással. És mondja is:

– Nem értek hozzá túlzottan, de kielégítőnek találom a tanítása eredményét.

Közben Cinka szeme belekapcsolódik az operacsillagéba, és az a becsületesen igenlő jelleg a szemében egy árnyalatra, csak egy parányi, pillanatnyi árnyalatra megjátssza az álszenteskedőt. Ugyanoly képmutató komolyság villan vissza az operacsillag szeméből. Mintha azt mondanák a méltsás asszonyról egymásnak: hagyjuk rá, mert hiszen elmegyógyintézeti gyógykezelés sem segíthet rajta, és aztán főleg: miből élne a sok énektanár, zongorista, ha a szereplési viszketegeket leszerelnék a fizető műkedvelőkben?

Közben a Hetsepech Lili fehér üstökű kísérője, mint talán régi nevelésű gavallér, illőnek találta, hogy sorban bemutatkozzék a művészszoba jelenlévőinek. Kezdte az egyik, a rútabbik szavalóművésznőn. De tovább sem juthatott rajta. A nő belecsimpajog szavaival, és nem ereszti. Már ott tartanak, hogy távoli rokonságot állapítanak meg egymás közt.

Végre is a csinos szavalónő libben oda. Szinte lerántja tapintatlan kérdésével a zongoraművészről kolléganőjét. És már mögötte kísérője, a szavalóművész is.

A zongorás gyorsan megejti a bemutatkozást a nő és utána lovagja között is. És már vonul is tova, mentegetőző szavak kíséretében:

– Még nem ismerkedtem meg ott!

– Talán mi is mutatkoznánk be! – javasolja a szavaló.

Azzal a fehér üstökű zongoraművész mögött vonulnak az operacsillag társasága ellen.

Zsibvásár. Még véletlen sem esik meg, hogy csak egy valaki beszélne a csoportban, hogy a többi hallgassa, míg rákerül a sor. És amikor már általános a zsivaj, berobog Patyók Lajos is a szobába. Na ő aztán az ellenkező végletben csakis magához ragadja a szót:

– Hát kérem! – kezdi prepotensül, ágálólag pöffeszkedőleg, undorítóan. – A bevezető már ledarálódik. Jövök én. És most már aztán gyorsan végleg állapodjunk meg, hogyan következzünk. Esetleg kiről mit mondjak, ha külön kívánsága van. Tehát utánam bejelentem…

Cinka a Patyók fölfuvalkodott viselkedését kritizálandó, enyhén ingatja fejét, és néz közben merően a méltsás asszonyra egyetértésért: micsoda rongy frátertől kell tűrni itt, hogy mint a fikákkal bánjék érdemes felebarátaival.

Ám a méltsás asszony bosszús a Cinka rendbontó izgágaságáért:

– Mit vársz itt, ha nem tetszik neked ez a pofa? Mit zúgolódsz folyton? Azt mondtad: végignézed a műsort odabenn, és idején jelentkezel. Tedd azt!

– Kérlek! Inkább! – áll rá Cinka. És miután várt kissé: nem vonja-e vissza száműzését gyönyörű barátnője, és nem marasztja-e mégis maga mellett?… De hát Lügheyné már el is fordult tőle, hát Cinka elsompolyog.

A műsor meghallgatása tényleg vonzza. Az igazat bökte ki az imént, hogy néha hallatlanul mulat a salakos előadóművészetnek ilyen orgiáin, mint amilyennek ez a műsor is ígérkezik.

Ezalatt Lüghey úr és Suzanne robognak a Városliget felé. Zoltikát előre rakta Suzanne az autóba, a sofőr mellé. Hadd töltse kedvét. Persze azonkívül, hogy a sofőrt zavarja csacsogása, és ne őt és Lüghey urat.

Lüghey úr áldott jó lelke nem bír el semmiféle merevséget, ha arról van szó, hogy ez csak fikarcnyit is fájdalmas lehet más számára. Az a vészes válság, amely fölkavarta kedélyét a verandán, azt illetőleg, hogy baj és botrány kerekedhet a Suzanne-nal való gyöngédebb természetű közösködéséből?… Már elszelelt. Kimért akart lenni Suzanne-hoz? Vagy pedig kíméletesen, de hathatósan tudtára akarta hozni neki, hogy ő reménytelen eset számára? Hát ezt már Lüghey úr elejtette.

Igen-igen kedvesen csacsognak, mégpedig arról, hogy ha Lüghey úrra rossz hatást tesz mindig az a szórakozás, amelyre felesége kényszeríti operettek, hangversenyek, operák és a maihoz hasonló műsorok meghallgatásával, esetleg a cirkusz nem biztos, hogy mint rokon műfaj, ugyanazt a kedvezőtlen hatást váltja ki Lüghey úr lelkéből… Sőt, hátha épp ellenkezőleg fog történni? A cirkusz nem szellemi élvek szentélye, vagy ha igen, alacsonyrendűeké, kezdetlegeseké, tehát kikapcsolódást jelenthet Lüghey úrnak, pihenést, üdülést!

Suzanne emellett kardoskodik. De hogy!

A kocsi párnáján egyre közelebb nyomul Lüghey úrhoz. A fejtegetése hevében kemény, rugalmas csípeje térdével fölváltva érintkezik egyre a Lüghey úréval. És Lüghey úr legeslegesleginkább azon révüldözik magában, hogy milyen ellenállhatatlan delejességű hullámokban gerjed föl minden porcikájában az érzéki inger!… Elboríthatja-e a józanságát ilyen elemi erejű sóvárság veszedelem nélkül, akár engedjen neki, akár megtagadja magától, és elbírhatatlanul senyvesztő, sorvasztó szenvedéllyé fajuljon?

Már az is meghökkentő, hogy néha egy-egy feleletét úgy makogja Suzanne-nak, minden meggondolás mellőzésével.

– Ha ön észrevette, hogy az én befolyásom, illetve társaságom az ön munkaképességére nem előnytelen, hát akkor szerét fogjuk ejteni egyszerűen több ilyen és más alkalomnak, ahol együtt tölthetjük el kellemesen az időt. Vagy nem?

– Miért ne! – löttyen ki szinte a válasz azon nyomban a Lüghey úr ajkán. Míg magában szánalmasan hüledezik óvatossága. Mi lesz, ha ez így megy? Majd végre is a legnagyobb horderejű ígéreteket is kicsikarhatja belőle ez a lány. Ez a latin könnyedséget, bűbájt, de egyúttal könnyűvérűséget és a vele járó veszedelmeket megtestesítő dundi tündér.

De hát Lüghey úrban azon pillanatban, amint valamicske ellenállás jelzésére is határozta el magát a Suzanne baljóslatú varázsával szemben… megszólalt a gavallériája. És így felesel vele: hát férfias volna megszégyeníteni bármiként egy szegény édes teremtést, aki rajongását, föltétel nélkül való, alázatos odaadását kínálja neked, mint a rabszolganő urának, és nagy fekete szeméből szinte áhítat parázslik, ha rád emeli?

Lüghey urat a gépkocsiban valósággal egyszerre fojtogatja a megindulás meg a paráznaság ördöge francia kisasszonyuk mellett. Természetesen annak tetejében, hogy értelmes, sőt magvas csevegésre kell összpontosítania közben gondolatait.

Végül is abban egyezik ki magával, hogy ezen a helyzeten valamiképpen tapintatosan kell segítenie, és ennek kitalálását elhalaszthatja. Talán elutazik a lány közeléből. Hiszen így szokták érzelmes regényekben is széttépni a lehetetlen szenvedélyek szálait!…

Így értek a cirkuszhoz.

A második csöngetés már elhangzott. A zenekar már az első mutatvány elé zendített odabenn.

A tolongás még alapos volt az olcsóbb jegyek két oldalsó pénztára előtt. De benn a cirkusz előcsarnokában alig lézengett pár ember. A drágább pénztárablak elől az utolsó jegyváltók, egy elegáns párocska sietett jegyével a bejárathoz.

– Gyorsan válts jegyet! Ne mulasszuk el az első számot se! – vezényelte apjának Zoltika. – Meg aztán dühösek a palik a későn jövőkre, hogy elállják a nézőteret. Már verekedést is láttunk ebből. Mi, Suzanne?

Lüghey úr szófogadóan rontott a pénztárablakhoz.

– Kérek három jó jegyet!

– Páholyt méltóztat esetleg?

– Páholyt?

Lüghey úr tanácstalanságába belerikkant fia a pénztárablak felé:

– Három első hely! Van?

– Van az is.

Hát Lüghey úr leszúrja a pénzt, és vonulnak befelé.

A jegyek az első sornak pont a végére szóltak. Oda, ahol a cirkusz istállómestereknek címzett szolgahada ácsorog, illetve alkot díszsort, zsinóros díszruhában a berontó artisták elé.

Hát amikor már a jegyszedőnő a nézőtér félkaréján átvezette Lüghey úrékat, és megmutatja helyüket, Suzanne kifogásra fakad:

– Butaság volt ezt a helyet elfogadni és nem érdeklődni, hova szól. Hátulról fogunk látni minden produkciót. Nem lehet kicserélni a jegyeket?

– Dehogynem! Esetleg páholyra. Az van elég. De az első hely, méltóztassék körülnézni, megtelt! – válaszol a jegyszedőnő.

Lüghey úr bambán áll. Fia segíti ki:

– Hagyjuk, Suzanne! Jó hely ez is. Leülünk!

– Ha magának jó? Nekem jó! – szól Suzanne.

Tehát helyet foglalnak. Éspedig a következőképp. A legeslegutolsó székre eresztik Lüghey urat, mellé ül fia, mellé Suzanne, hogy közrefogják a gyereket. A Suzanne melletti szék üresen marad. Egyetlen üres szék körös-körül az első sorban.

Zoltika izeg-mozog és magyaráz:

– Így hátulról már egyszer láttam egy bűvészt, hogyan csal. Ordítottam is rája: héhéhé!

– Ezt ne tedd, fiacskám! – feddi Zoltikát Lüghey úr. – Egy ilyen művésznek az a kenyere. Gondolkozzál csak! És diszkreditálni, izé… hogy mondjam… őt, a véletlen ügyetlenségért…

– Hogyne! Miért? Tanulja meg a mutatványát, az Isten pofozza meg őtet! Mi, Suzanne? – hangzik a Zoltika kegyetlen gyerekvéleménye.

De hát ő itt, mint kártyásnyelven mondják, a „vesd ki”. Suzanne is csak enyhe szigorral szól rá franciául:

– Betarthatná a száját! Illendőbb!

– És főleg nem használna olyan illetlen kiszólásokat egy jól nevelt úri gyerek, mint az: Isten pofozza meg! – hallik a Lüghey úr dorgálása.

– Hát anyuci? – ránt vállat Zoltika. – Ő mondja ezt!

– Csitt! Elég! – förmed ezúttal jogerősebben rá Suzanne.

A harsogó csinnadratta miatt így is kiabálni kell.

Lüghey úr valamilyen bódulatba került. A zsivajgás, csillogás, furcsa szagok, szokatlan, új, ismeretlen összevisszasága határozottan kiejtették önmagából tökéletesen. Feszeng. Szeme izzik. Ez a lelkiállapot minden, csak nem kellemetlen. A várakozásnak ilyenfajta eleven bizsergését Lüghey úr még élete semmi szakában nem érezte. Ha szokott önfigyelése jól működnék Lüghey úrban, akkor vaskos tényként állapítaná meg magáról, mint különleges érdekességet: milyen kitűnő médium! A tömegérzést úgy veszi át lénye testileg, lelkileg, tőle idegen, sőt lenézett szórakozás előtt, akárcsak valami inasgyerek volna. Hát mi ez, ha nem a környezete általános hatása?

Apjához képest Zoltika most egy józan, sőt rideg kis úr. Suzanne-ról nem is szólva. Ők ketten a rá nem szedhető nagyérdemű közönség, aki számba veszi, pénzéért mit tálalnak eléje, és komoly produkciókkal hagyja csak magára kényszeríteni a szórakozást, fölvidulást. Illúziót ők nem hoztak magukkal. Mert elélték azt már sorozatos előadások átélvezésével.

De már megjelent egy csinos ifjú leányka a porondon. Azaz a cirkusz porondját övező garádra szökkent föl, és táblát hurcol körül, amire nagy 1-es van pingálva. Öltözéke fürdőruhának sok, estélyinek kevés. A két formás combja, illetve lába szára mindenesetre födetlen.

A közönség megtapsolja őt. Ez elpirítja őt örömében. Noha nyilvánvalóan kissé gúnytaps a taps, és szólhat mutogatott idomain kívül a műsor pár percnyi késésének is.

Suzanne-nak mindenesetre ezt jegyzi meg Zoltika:

– Ez aztán jó közönség! Semmire is tapsolnak!

Ugyanekkor az öltözőből kettes sorokban nagy sereg félmeztelen, kéményseprőnek és cukrásznak álcázott leányzó iramodik be a porondra. Táncot ropnak, keringölnek, figurákba vonulnak föl és énekelnek.

Suzanne és Zoltika közönyös vagy kritikus szemmel figyelik a leányzók lejtését. Maga Lüghey úr is halavány csalódást titkol a látványon. Ilyen görlicecsoportokat sokat lát színházakban, filmeken, ahová felesége hurcolja el őt. Kedves neki ez a sok fiatal, ugrabugráló teremtés. De nem egészen összhangzatos szimmetriaérzéke számára mozgásuk, alakjuk. Hogy pedig uniszónó énekkel is kísérleteznek táncuk közben, az egyenesen zavarja illúzióját.

De hát a bevezető, begyújtó szám hamarosan elkavarog. A taps mérsékeltebb utána, mint amilyen fogadta.

A magányos görlice körülfut a 2-es számot jelző táblával.

Bejött két matrózruhás pofa. Egyik hatalmas termetű, vállas fickó. A másik véknyabb, szinte nyápic gyerek.

Azzal kezdik a produkciót, hogy befutás közben a nagyobbik előreszalad, a kisebbik hátulról gáncsot vet neki, mire keresztülbukik a fején, és úgy marad, tótágast álló lábbal, mintha nyaka tört volna, míg a kisebbik hátulján nem rúgja.

Lüghey úrnak oly groteszk, oly mulatságos ez a bevonulás, hogy hangosan elröhinti magát rá.

Suzanne csodálkozóan mereszti rá oldalról szemét. Zoltika éppenséggel rendre is utasítja atyját:

– Áó, ez mi? Ezen kacagsz már?

De hát Lüghey úrnak szinte csiklandóan fura, kedves, szellemes, ahogy a két pofa, kék matrózruhában, ott mozog a szőnyegen, mint holmi kecses fenevadak. Őneki nem műfajként, hanem elsődleges, egyéni teljesítményképpen hat a két akrobata mutatványa. Lélegzete eláll, amint a kicsike a másik kinyújtott jobbjába tenyerelve, fél karral áll a levegőben. Aztán amint lefordul a nagyobbik lába között úgy, hogy csak centiméterek, vagy azok sem választják el őt a koponyaalapi töréstől… Hát Lüghey úrban megáll az ütő.

Mondhatatlanul bámulja ezt a két pofát. Ilyen fölényességet, felsőbbrendűséget mozdulatokban kifejezve nem látott még. És ahogy viccelnek egymással közben? Lüghey úr kénytelen szívéből röhögni rajtok.

A kisebbik például, amikor fél karján tótágast áll a másik fején, legfőbb gondja neki, hogy beporosodott sipkáját lerázza. Hát ilyen nyaktörő humorizálás Lüghey urat tikkadásba tudja nevettetni.

Zoltikát és Suzanne-t alig kergeti elragadtatásba a két akrobata legügyesebb mutatványa is. Kiszaladásukkor alig verik össze a tenyerüket. Míg Lüghey úr lázban, tűzben tapsol. És roppant igaztalannak becsüli fia és Suzanne lekicsinylését egy ilyen nagyszerű mutatvánnyal szemben.

Ez aztán így tart számról számra.

A zsonglőrcsapat mérhetetlen ügyessége, egy biciklis csoport, egy magányos hordóugróbajnok, táncoló paripák… mind-mind Lüghey urat kergetik hármójuk között a legőszintébb elragadtatásba.

Különös! A cirkusz hivatásos humoristái, a bohócok, inkább Zoltikát meg Suzanne-t bírják ellenállhatatlan hahotázásra. Lüghey úr valahogy épp azért tud helyes ítéletű lenni műfajokkal szemben, mert a szellem embere. Megérzi, hogy a cirkusznak, főleg a bukfenc, a testi ügyesség, a lélegzetelállító vakmerőség művészetét kell képviselnie. A szóval kifejezett, bármi találó vagy vaskos tréfa csak másodlagos, átvett szórakoztatási eszköze, hát nem uraloghat itt, csak hézagpótló a szerepe. A cirkusz humorizálása is mutatvánnyal való legyen, és nem kiagyalás!

Csoda ide, csoda oda, ez így van! Lüghey úr a tömött könyvespolcok, percegő toll vagy kattogó írógép, csöndes elmélyedések embere, üdül és izgul, sőt épül lelkében az eddig rettentően alacsonyrendűnek tartott cirkuszi produkciókon. Megízlelte az élet különös forgatagának, az értelmében meg nem fejtett földi tenyészetnek egy új változatát, és íme nem nagyképűsködik, hanem érzi és élvezi zamatát, sőt ami még több, értékeli is.

Viszont jutalmul Lüghey úr, bizonyos megaláztatása után, ezen a cirkuszi estén különösképpen élvezhette itt szellemének és tudásának fölényét. Majd ez ki fog tűnni!

Cinkának, mint mindenkinek, megvannak a maga érzékenységei. Ő például nem irtózik a nyilvános szerepléstől. De a nyilvános föltűnést nem szereti. Kínos neki magára vonnia a közfigyelmet, pláne holmi rendzavarásért, a legkisebbért is.

Példának okáért, amint kilép a művészszobából, aggodalmasan latra veti, hogyan fog besurranni a díszterembe, és suttyan a legközelebbi üres helyre, szerényen és serényen? Ám amint kikukkan a folyosóra, máris megkönnyebbül. A terembe hatolása aztán igazán nem ütközik semmi nehézségbe, illetve föltűnésbe.

A folyosóra oldalajtók nyílnak a díszteremből. Ezek ki- és becsapódnak. És már egész tömeg ember tartózkodik idekünn a folyosón a teremből.

Cinka éppen elfog egy kihatoló párt. Még az ajtót is fogja nekik udvariasan, hogy zajjal be ne csapódjék, amint aztán beugrik a terembe.

Dehogyis néz oda rá valaki. A terem fizikai és szellemi levegője egyaránt fülledt, nyomasztó. Az emelvényen az alelnöknő bárónő és a főrendező titkár között ül az elnök, Csipcsák őkegyelmessége, és olvas.

A közönség egy része, az ildomosabb, félénkebb, lágyabb szívű része halálos unalomtól szenved. Ugyanezt sínyli a közönségnek az a része, amely sem nem tapintatos, sem nem érzelgő különben, ellenben okos, könyöklő, akarnok. Ez javarészt az első sorokat szállotta meg. Szörnyű képmutatással erőszakolja a mozdulatlan figyelőt magára. Legföllebb egészen bizalmasan vált egymás közt egy-egy fintort.

Akad egy nagyon kis rész a közönségből, talán majdnem rendellenes lelki alkatú vagy nevelésű, amely valóban figyel a felolvasásra, és megért is belőle ezt s amazt. Ezek közé lehet számítani azokat, akik szintén szereplői becsvágyaktól fűtöttek. De nagy részük ezeknek is agyalágyulttá vált már a fölolvasás tökéletesen szellem- és kellemmentes tartalmától.

Általában a felolvasónak főleg csak maga a hangja mint hang éri már az összes dobhártyákat. Élvezhető is volna esetleg az, ha olyan hang volna, mint a Carusóé vagy Galli-Curcié. De hát nem olyan. És még ha olyan volna is, sok volna már belőle.

Cinkának külön érzéke és azonfelül gyakorlata is van abban, hogy pillanatok alatt érezze a szituációt, és ezzel együtt bizonyos ártatlan szadizmussal élvezze is. Komoly pofával ül le, és nézi a felolvasót, és forgatja a fejét a közönségre. Tanulmányokat végez rajta. Arc- és tartástanulmányokat végez a szerencsétlen egybegyűlteken. És magában röhög, valamiféle vickándozó röhejjel. Hozzá dünnyögi magának egyre:

– Ezt a marhacsoportot! Ezt a baromcsordát! Ezt a birkanyájat! Hogy kínlódnak! Hogy nyűglődnek!

Különlegesen pikáns Cinkának a helyzete bizonyos mozzanatokkor.

A felolvasó ugyanis afféle torha-fahangon darál általában. De tökéletes nyugalommal és teljes önérzettel, hogy érdekeset olvas. Úgyhogy Cinka többször így szól magához:

– Honnan veszik ilyen emberek az erkölcsi bátorságot, hogy elhiggyék magukról: érdemes meghallgatni minden sületlenségüket? Vagy ennyire nem képesek odaemelkedni eszméletben, hogy fölismerjék a helyzetet? Viszont ilyen romlott valóságérzéssel hogyan kerülnek olyan polcokra, ahol vannak, emberek vezetésére és irányítására?

Szóval a fölolvasót nem untatja fölolvasása. Sőt helyenként, mégpedig Cinka már azt is megfigyelte, hogy a felolvasásnak olyan szakaszaiban, ahol a felolvasó önmagát aposztrofálja, éspedig szerénységből enyhén humorizálva magán, ott a felolvasó láthatólag mulat a tréfás átmenetek hangján, és az is megesik, hogy kissé a hatás kedvéért szünetet tart, megigazítja szemüvegét, fölpillant a közönségre…

Hát erre az elülső sorok akarnok kara készséges vihajgásba tör ki. Még lökdösik is egymást a túlbuzgóbbak, és dobognak is, hogy a felolvasó szinte üdvözülten mosolyodjék el, a közhangulat nyomása alatt szintén…

Hajh! Ez a Cinka eleme! Tisztára fojtogató pukkadozás rohanja meg. Hangosakat hahotázik. Valóságos előröhögőnek vállalkozik. És aztán könnyeit törölve, szuszogva mormogja magának:

– Hát ne dögöljön meg az ember ilyen hülyéktől? Hát ne?

Míg Cinka emitten élvezi a maga egyéni módján az előadást, a művészszobába egy halavány, szép arcú, ábrándos tekintetű ifjú lép be. Ez a Szivárvány nevű színházi, művészeti és filmújság kiküldött munkatársa. A főszerkesztője a Cinka kebelbarátja. Cinka kérésére küldte ki a főszerkesztő ezt az ifjút a fotóssal. Az ifjú megbízatása Lügheyné őméltóságát lekapatni a fényképésszel, aztán Marczinkay tanár úrtól megkérdezni: mi legyen a kép kísérő szövege?

A művészszoba, különösen a szavalók csoportja, rácsap a szép fiúra és a fotografusra. Nyüzsögnek köröttük, törleszkednek hozzájuk.

– Én már kétszer jelentem meg a Szivárványban!

– Az össz-szereplőket leveszik?

– A nevek is rajta lesznek?

Csak úgy donganak a kérdések. És a fotós hajlandó minden fölvételre, miután neki üzlet a megrendelt egyes vagy csoportkép, akár lehozzák a lapban, akár nem. Sajnos az újságírócskát egyedül Lügheyné őméltósága érdekli a főszerkesztői utasítás szerint.

Patyók rögvest goromba megjegyzést tesz arra, hogy ő tesz arra, megjelenik a Szivárványban, vagy nem, egy ilyen műkedvelő esten?

Hetsepech Lili is elejt duzzadt ajkai közül valami csípősséget arról az ártatlan újságfirkoncnak, hogy róla piszkos protekciók nélkül is szoktak közölni elég cikket a képes és képtelen lapok, egyáltalán nincsen rászorulva a reklámra ezúttal.

A méltóságos asszony határozottan érzi, hogy jogos közutálat tárgyává vált. Csak ez hiányzott még kínszenvedéses szurkolása tetejébe. Oly betegnek, oly nyomorultnak érzi magát! Ágyba, koporsóba, sírba feküdnék legszívesebben.

Elfehéredő ajakkal pihegi az angyalképű újságírónak:

– Talán Hetsepech művésznő és Patyók úrral együtt csinálhatna rólam képet. Hiszen a szöveg hozza úgyis, milyen alkalommal szereplek ebben a műsorban.

– Szükségtelen, anyuci! – rázza fejét a nagy Patyók.

– Szó se róla! Egyenesen magáról akarnak csak hozni képet, méltóságos asszony! – tiltakozik közbe az operacsillag is.

Jujj! Ezzel zúdult csak le szegény Lügheynére a valódi sértés. Hivatásos nagyságok nem kívánnak műkedvelőkkel egy képen tündökölni, ha mégolyan rangos és előkelő is az illető.

Maradnának hát még a méltsás asszony képe mellékalakjainak a szavalók. De ezeket ő nézi le.

Még szerencse, a tejbeesett-rózsa-arcú újságíró nem teketóriázik, hogy megnyújtassanak ezek a kínos pillanatok. Már beállíttatta a fotósával a méltsás asszonyt, és a gép elkattant.

Most következnék a kép szövegéhez való információ Cinka tanár úrtól. A méltsás asszony közli, hogy Cinka a díszterem nézőterén ül valahol, és a műsort élvezi.

Hát igen!

Ott most fejezte be végre az Elnök fölolvasását. Talán nem is dübörögne a taps olyan szívből, ha a szellem legcsodásabb malasztját árasztotta volna a fölolvasás a mélyen tisztelt hallgatók lelkére, mint így a megkönnyebbüléstől, föllélegzéstől, hogy a száraz makogás végre elhangzott.

Előfityeg a pódiumra Patyók. Újabb tapsförgeteg.

Kezdi a konferanszát. Aránylag elég lapos és uraságoktól levetett elmésségeket sziporkázik. Most a nagyérdemű vidul, és Cinka unatkozik. Legföllebb azon a megállapításán épül valamicskét, hogy ha netán elvétve a konferanszié valami jobb minőségű szellemességet is beletűzdel zagyvaságai közé, hát ennél a jó közönségnél okvetlen megbukik vele. Míg elkoptatott, szokványos, útszéli bemondások rögtönös kacajt váltanak ki csodálatosképpen.

Elszomorító!… Cinkában írói vágyak kezdenek serkenni. Meg köllene egyszer írni, egy egészen őszinte tanulmányban, az igazi tömeglélek tanát. Nem a karzatra tolni mindent, amikor az olcsóságról van szó az előadóművészetben. A vasalt inges csőcselék azonos fölvevőképességét is ábrázolni köllene, az igazságosság jegyében. Ilyeneket gondol magában Cinka.

Mígnem Patyók bejelenti a következő szavalatot X. Y. előadóművésznőtől.

Már ki is libbent őnagysága. A divat szerint zsebkendőjét fogja egyik finom kacsója. A másik egy könyvet.

Üdeség, szépség, tavasz, verőfény és minden, ami édes, ami elbájoló az életben, valóban, mint valami élő, mozgó virág!… Úgy föst az emelvényen a szavalóművésznő. A vén, kopasz, fehér bajszú elnök éppolyan mozdulattal figyeli ültéből az ifjú lánykát, akár kandúrok görbítik hátukat szerelmes vihánckor a házfödelen.

Hallga! A lányka, miután édes pukedlivel köszönte meg a fogadó tapsot és a bűbájos személyének szóló várakozásteli, pisszenéshíjas csöndet, most csengő hangon a szavalandó vers címét és szerzőjét mondja már.

És most már szaval! Hogyan? Gyalázatosan?

Ez a szó nem födheti azt a szörnyű gyatraságot, ahogyan ez a gyönyörű teremtés a verset szavalja. Már a hangsúlyozása állandóan szinte természetellenes. Megnyom szavakat, amiken át kellett volna siklania, elhadar szavakat, amikre a szerencsétlen költő verse hangulatát, értelmét, hatását építette. Az idillikus levegőjű költemény strófájánál minden ok nélkül kiabálni, üvölteni, ájuldozni kezd…

Cinka elveszti nevethetnékjét is. A jelenet fájdalmas, csikaró, átkos, undorító, bőszítő, buta, szánalmas, groteszk…

– Irtózat, irtózat, irtózat! – susogja magának Cinka Pali, valósággal úgy, mint a kétségbeesés fohászát eregetni égnek.

Hanem a taps annál förtelmesebben robban ki a teremben, és harsog végevárhatatlan. Tessék!

A szavalóművésznő, az édes, ártatlan tündér, nekikészül a második költeménynek. Ez hosszú, majdnem elbeszélő költemény. A nő hittel, gőzzel sikong, selypeg, hadrál.

Cinka behunyta a szemét, és csak a pengő, kedves hangot szeretné élvezni. De hát a verset véletlen ismeri, a szavalat által kificamított, agyongyúrt szavainak értelme zavarja meg ebben is.

Akkor mellette, minthogy a széksor szélén ül, megjelent a szép képű újságíró. Odahajol és súgja:

– Marczinkay tanár úr. Ha méztatna a kísérő szöveget… A Szivárványtól Dabassy!…

– Üljön be, kedves uram! – költözik Cinka tovább egy székkel. – Majd itt megbeszéljük.

– Kérem! Köszönöm! – foglal helyet az újságíró. – Le méztatna esetleg írni?

– Cseveghetünk arról is. De nem várnánk meg talán, míg a művésznő befejezi? Ne zavarjuk meg a…

– Boldogan!

Hát hallgatják a művésznőt. Cinkának úgy rémlik a csinos ifjú arcáról, hogy a nő cudar nyafogását szinte áhítatos helyesléssel, gyönyörűséggel hallgatja. Lehetséges ez? Egy ilyen színházi lap riportere, akinek ezer alkalma értékelésre, összehasonlításra, jónak minősítse ezt a példátlanul vacak szavalatot?

Az ifjú megérzi Cinka rajta reflektorozó tekintetét. Odafordul. És véleménye a szavalatról:

– Remek!

– Remek? – ámul rá Cinka. – Önnek tetszik?

Az ifjú kicsikét, de nagyon kicsikét bizonytalan:

– Sokszor hallottam már őt! Mindig nagyon tetszik a közönségnek.

Cinka önkéntelen visszasandít a publikumra. És valóban, minden ábrázaton ugyanolyan tetszés tükrözik, mint a szomszéd ifjoncén. Képtelenség! Föladja ép eszét, egészséges érzékletét a közmegbutultság szuggesztiójára? Vagy maga tévedne? Képtelenség!

Hiszen csak pillanatra kell odapillantania, odafülelnie a hölgy borzadályos ripacskodására, máris berzenkedni kezd minden testi-lelki műszere attól, hogy a nő áldatlan, fonák óbégatását az előadott vers helyes megérzékeltetésének, szépségei megragyogtatásának vehesse.

– Ön jobban ért hozzá! – súgja az ifjúnak. – Szerintem a hölgy jobban kihozná még akkor is a költemény minden értékét, ha nem szavalná így, hanem csak hangosan, tagolva fölolvasná vagy elmondaná.

Az ifjú zavarba jött:

– Na ja hát! – feleli. – Na ja hát!… Üüüm… De a közönség zabálja őt. Hát… üüm… rossznak nem rossz!

Ajjaj! Cinka valamiféle erkölcsi hányingerrel gondolja magában: najahát, ha a hivatásos bírálat, ennek a fiatalembernek a személyében ennyire saját érzék, saját koncepció nélkül szűkölködik, akkor hogyan legyen jobb, a merőben véleménytelen és teljesen bizonytalan ízlésű közönség?…

Reménytelenség! Vigasztalanság! Kietlenség! Ebbe lehet sajnos belenyugodni, mert ez a szilárd valóság!

A gyönyörű szavaló lányka, miután a lebunkózás helyett ünneplik és újrázzák, még a következő két versre három ráadást is ad. A mérték nem tudása, az adagolás helytelensége is a kontárság fő jellemvonásai közé tartozik. Az utolsó versnél még a legvadabb rajongók is elfanyalodnak, lekókadnak a nézőtéren. Az idegek fölvevőképessége mégsem végtelen. A gyönyörű teremtés az utolsó két ráadásával mindent leront, amit előbb fölépített. A nézőtéren már csak émelygő arcokat látni. Még olyanok között is, akik előbb epedően, imádattal tapadtak a lányka virág lényére.

Alig szól már taps is a szavalóművésznő kimenetelekor. Mégis megrettentő, hogy még egyszer visszatér!

Nem! A derék Patyók ugrik be az emelvényre fölvidítani a termet. De hát a szó és szó és szó és megint csak szavak hatásán tönkresilányult lelkekben már iszony van akár hangulatos, akár víg, akármilyen szavak iránt.

Valóban legfőbb ideje, hogy más műfaj következzék. A Hetsepech Lili száma.

Cinka erre nem kíváncsi. Meg aztán egy szavalat múlva saját szereplése jön. Fölkelnek az újságíróval, és kivonulnak a folyosóra. Ott Cinka egy kiszakított noteszlapra következő sorokat rója:

„Mindig többen és többen figyelnek föl egy énekművésznőre, aki különben a főváros előkelő köreiből való úrihölgy. Teljes neve Lügheyné Kajmótzy Jolanda őméltósága. Úgy az előadása, mint orgánuma, újabban szinte tündökletesen bontakozik ki. Nem csalódnak, akik sokat várnak további pályafutásától. A Szent Imre Szállóban rendezett jótékonysági teán lépett föl legutóbb, és valósággal elbűvölte művészetével annak közönségét.”

Egy szokatlanul szellemes konferanszié így konferálta be a műsor első részének berekesztését:

– Most pedig, hölgyeim és uraim, a legkritikusabb szám következik. A szünet. Ilyenkor kritizálják meg önök a büfében cigarettaszó mellett az eddigi számokat. Legyenek kegyelmesek!

A cirkuszi előadás első része lezajlott. A frissítőkkel szaladgáló és ordítozó árusok veszik át az uralmat a nézőtéren. A közönség nyugtalanabb vérű része tolong kifelé a kijáratokon.

Érdekes, hogy Lüghey úr ugrik föl fürgén és érdeklődik:

– Kimegyünk?

Suzanne és Zoltika meg sem mozdulnak helyükön.

– Minek tapostassuk le a lábunkat? – véli Suzanne.

– És mit találsz odakünn? Sört itt is kapsz, és nem nyeled hozzá a büdös füstöt, mint a büfében! – véli Zoltika.

Hát erre Lüghey úr egyet ropogtat derekán, kirugdossa két lábát, és visszaül engedelmesen. De valamiféle olyan fölzaklatottság uralog idegein, mint amikor a gépkocsi begyúlt motorja durrog, és rázza a kocsit.

Lüghey úr jó termetű, majdnem atlétatermetű egyén. De hajh! Ez a daliás termet csupa álság, csupa látszat. Lüghey úr inai, izmai rongy, ernyedt, petyhüdt, legföllebb gépies munkára való műszerek. Lüghey úr testi szerkezete szinte olyan rugótlan, mint a kitömött bábu.

Az ő neveltetése még abba az időbe esett, amikor az úri, jobban mondva művelt társadalomnak egy nagy-nagy hányada még teljességgel abban a tévhitben leledzett, hogy az emberből a lélek az egyetlen rész, amire gondot kell fordítani, a fizikum mellékes, elhanyagolható, sorsára hagyható, vagy hát a háziorvos gyógykezelésére, ha benne zavar támad.

Lüghey úrnak szülei éppenséggel csupa megvetés, lenézés voltak olyan haszontalanságokkal szemben, mint a testnevelés, testgyakorlat, sport. Az „ép testben ép lélek” klasszikus elvét úgy értelmezték, hogy a gyerek, az ifjú ne csüngeszkedjék a tornaszereken, akkor nem ficamítja ki tagjait, ne ugráljon, fusson, ússzék és így tovább… akkor nem töri ki kezét-lábát-nyakát.

Lüghey urat csakis abban fegyelmezték tehát kedves szülei, hogy lehetőleg semmifajta ildomtalan, szilaj mozgásra ne vetemedjék semminemű hangulatában. Lüghey úr ifjú teste szó szerint elnyomorodott az agyongondozástól, elkényeztetéstől. Étellel agyontömték, szellemi értékekkel agyontömték, remek kis szervezete elsatnyult. Azazhogy pirospozsgás kappanháj borította be külsejét, és szinte ilyen egészségtelen kappanháj a lelkét is. Mint egy kis aggastyán, tötyögött. A kis szíve korán sínyleni kezdte testi-lelki állapotát. De mindenféle más nyavalyák is sűrűn rohanták meg szervezetét, éppen elkényeztetettsége miatt. A tornából fölmentették szülei iskoláin végig. Kirándulásokon, hancúrozásokon sosem vett részt kis pajtásaival. Még az alsó gimnáziumi osztályokba is nevelőkisasszony meg szobalány kísérte, és zegernyés időben hintón, holott úgy becsomagolták otthon kucsmába, bundába, csizmába, kalucsniba, hogy bátran a hóra fekhetett volna aludni, mint egy eszkimó…

Aztán a sok-sok évi rendszeres ülőmunka betetőzte azt, hogy Lüghey úr atlétatermete tisztára csak jól fejlett őseinek hagyatékaképpen és kitűnő szabói ügyességéből kifolyólag szemfényvesztett azzal, hogy egy erős dalia. Máskülönben? Rokkant és nyavalyás volt minden íze a feje búbjától le a talpáig.

Hát ez a cirkuszi előadás, a maga ismeretlen varázsával, főleg azt idézte elő Lüghey úrban, hogy Istentől teremtett és fajától örökölt, eredetileg kitűnő, csak jó nevelésével megnyomorított szervezetében felébresztette és megzsibongatta a szabad mozgás, vickándozás rég elsorvadt idegvezetékeit. Ez maga valami édes, ősi gyönyör volt, csak érzékcsalódásilag, képzeletileg bizseregve Lüghey úr közérzésén. Ha ennek az érzésnek a szavára hallgat, akkor egyet nagyot rikkant: – ujjuju! És nagyot ugrik! Földhöz csapja pápaszemét. Nekiszalad a ligetnek, vakon, rugódozva, és az első pázsitfolton elkezd cigánykerekezni, bukfencezni… Úgy, ahogy ezt elmulasztotta gyerekségében, illetve kiölték belőle nevelői. Most kopaszodó és szürkülő fővel menti, ami menthető!

Ennek a hatalmas fölszabadultságnak a hatására szökött föl, tőle szokatlan hévvel, Lüghey úr az első helyről, és végzett tőle még szokatlanabb rugódozást zsibbadt lábaival. Persze Suzanne és fia máris megfegyelmezték őt. Akárcsak ahajt jó mamája és apukája.

A cirkusz köröndjében azalatt az egyenruhások egy óriás, kör alakú ketrec alkatrészeit hurcolták ki, és kezdették el az összerakását.

A második rész első száma a világhírű Mister Prick volt, az állatidomítók királya tigriseivel, jegesmedvéivel, oroszlánjaival, pumáival és medvéivel. Egyes-egyedül jött be sombrerójában, kockás ingében és hosszú csövű pisztolyával az övén. Kezében csak egy hosszú korbács.

A fenevadjai vicsorogva, bömbölve rontottak be, és kuporodtak föl zsámolyaikra. Aztán valóban bámulatos mutatványokat végeztek.

Lüghey úr határozottan verejtékezni kezdett ennek a bátor ostorosnak az életéért. És egyre-másra hallatta a bámulat nyögéseit és nyöszörgéseit. Égő, szurkos karikákon ugráltatni át ilyen hatalmas fenevadakat! Leküzdetni vélök legnagyobb iszonyukat. Még hagyján. De az állatszelídítő láthatólagos kedvence, a királytigrisek legszebb példánya, mint kötéltáncos produkálta magát. Hát ez már szinte képzeletet meghaladó teljesítménynek rémlett a Lüghey úr számára. Végül pedig az a pillanat, amint a királytigris föltátott óriási torkába bedugta fejét ura…

– Hát az emberi vakmerőségnek, ügyességnek, sőt eszességnek ilyen példáiról, bevallom, Suzanne, nem volt fogalmam! – emelte föl szavát Lüghey úr, az idomító dicséretére, pont a mutatvány számára előkészített csöndben, amelyet csak kísértetiesebbé tett a zenekar halkan pörgetett dobja.

Ekkor éppen a hátuk mögött, a második sorban, egy gúnykacaj víjjan. Majd következő jól tagolt szavak hangzanak:

– Hogy bedűl ez a sok hülye ilyen hajmeresztési alkalomnak. Azt hiszik, ezeket a vadállatokat egyenesen az őserdőből fogdosta össze ez a pofa. Hiszen ezeknek még a hetedik öregapja is a fogságban született már, és cuclin meg főzelék-föltétes menükön nevekedett. Ha hasuk fáj, az orvos fél kiló darmolt rendel nekik, a fogorvos beplombálja a fogukat. Annak az öreg oroszlánnak is ott hamis fogat látok a szájában. És külön leckét kapnak az ordításból és vicsorgásból, mert már elfelejtenék. Figyeljék, hogy döföli őket a pasas, hogy vicsorogjanak rá. Különben a kezét nyalnák.

A beszédet harsogó nevetés jutalmazta a közvetlen környezet részéről. Lüghey úr annál megrökönyödöttebben húzza nyakát gallérjába. Nem mer visszapisszenni sem a szemtelen hátsó Hangnak.

Suzanne rikácsolta helyette harciasan:

– Na azért szeretném látni, hogy valaki ahelyett, hogy itt a padon henceg, bemerészkednék a szelídített vadállatok ketrecébe! Tartsa meg magának a bírálatát.

– Joga van általánosságban véleményt mondani! – jegyzi meg erre ijedten Lüghey úr. Azaz a viszály elhárítása végett. Míg fia közben így dorgálja:

– Minek szólsz? Azért irányozzák neked mindenféle alakok a szurkálódásukat!

Hát ez a kis incidens elég kellemetlen hangulatot teremtett egy darabra Lüghey úrban. Csak a következő mutatvány hatására kallódik el benne elsavanyodása.

A cirkusz frakkos játékvezetője nehány szóval vezeti be a következő számot. Signore Caro, a zenehumorista következik. Jól megkülönböztessük: nem zenebohóc, hanem zenehumorista, virtuóz és füttyművész, akit fülemüle-embernek is neveznek. Ő nem akrobatamutatványokat tálal föl zeneszó mellett, hanem magával a hangokkal, hangszerekkel viccel. Mutatványai utánozhatatlanok és egyedülállók az egész világon!

Erre kitántorog, mintha részeg volna, hegyes álorral, egy nyurga alak, zenészzekében, kezében fényes karmesteri pálca, mint látszik. Miután meghajtotta magát a közönség felé, a zenekarnak fordul, és vezényelni kezd: forte, fortissimo, majd fokozatosan crescendo, végül piano, pianissimo…

Akkor előveszi a karmesteri pálcát, amiről kisült, hogy nem pálca, hanem tilinkó, és játszani kezd rajta. Majd elővesz egy újabb pálcát, illetve tilinkót a nadrágzsebéből, és megmutatja, hogy ugyanolyan alakú, hangolású, mint a másik. Összeteszi a kettőt, és elkezd játszani rajtok két szólamban, egészen nehéz kromatikus átmenetekkel, és végül fölmutatja külön a tilinkókat. A tapsra, a mutatvány végén előad egy könnyű kis olasz darabot úgy, hogy a két tilinkót kíséretnek használja csak egy vokális, tilinkót utánzó falzetthez…

Amikor kijött, egy szolga széket tett ki a porondra, egy pikkoló billentyűs harmonikával. A székről a művész most vállára kapja a harmonika szíját, de fordítva, mint ahogy a harmonikások játszanak rajta. Közben pedig, míg megfordul, a szolga elviszi a székre helyezett két tilinkóját.

Úgy tesz, mintha kétségbeesne: hogyan játsszék tovább tilinkó nélkül? Hirtelen szájába dugja ujját, mint a gyerekek füttyentenek, és elkezd egy szólamban tökéletes tilinkó hangon fütyülni.

Már eddigi mutatványai is az ügyességnek és zenei érzéknek csodái. Most megmutatja, hogy falzettben tartott dúdolással két szólamban is tud fütyölni. Majd úgy dúdol hozzá, mintha gordonka kísérné füttyét. Végül a nyakába fordítva akasztott harmonika basszus gombjain játszik kíséretet a füttyhöz. Tökéletes zenekart mímel…

A nézőtér elképed és gyönyörködik egyszerre. Végül förgeteges taps. De a művész oboaszerű mély füttyel búcsúzik. Újrázzak? Visszajön és egy oktávval följebb fogott füttyel búcsúzik. Kacagás és újrázás? Erre még egy oktávval emeli búcsúzó füttyét. Hahota és újrázás? Kijön, és még egy oktávval magasabban fütyöl… Azaz két hang után, elhihetetlenül vékony üveghang után a harmadik, legmagasabbat már nem tudja kifújni. Úgy tesz legalábbis.

De mi történik? Amikor már mindenki, mint előbb is, fokozhatatlannak véli a mutatványt, akkor kisül, hogy csak most következik… A művész üveghangon elfúj egy kis zengeményt. Így búcsúzik.

Nem hagyják elmenni? Hát ráadásul szájával, torkával csinált kasztanyett utánzással ad egy valóban utolsó hangversenyt.

Lüghey úr nem bírja elnyelni Suzanne-hoz intézett halk megjegyzését:

– Bámulatos! A gégének, a pszichének és kézügyességnek ilyen összjátéka. Szó szerint önmagából csinál zenekart. Hány hangot és mozdulatot kell ennek egyszerre, sőt folyamatosan számon tartania agyában? Ez nehezebb, mint a szimultán sakkozás tíz táblán.

Hát még mindig akadhatnak az estének lepetései?

Lüghey úr a műsornak többi számára pillantva, mégiscsak kétli, hogy ez lehetséges. Pedig téved. Csak most jön egy valóban tudósnak való mutatvány.

Ez az indiai fakírnő száma. Mint hirdetik: a világ egyetlen női fakírjáé!

Szoborszép termetű, sötétbarna bőrű, fiatal hölgy az illető. Csak ágyék- és kebeltakarót hord gyönyörű testén. Két alárendeltjével, egy férfival és egy nővel dolgozik. A cirkusz lámpái vakító fényt sugároznak minden mozdulatára. Az első sor üléseitől úgyszólván kéznyújtásnyira végzi mutatványait.

Kezdi, hogy hosszú tűket szurkál bicepszébe és pofijába. Körüljár, és biztatja a nézőket, hogy tapogassák meg bőrét, és maguk szúrják a tűket izmába. Nem csalhat.

Élő lángot dug szájába. Előbb papírt éget el vele.

Közben sörösüvegeket törnek össze kalapáccsal egy asztalon. Senki sem kétkedhet az üvegcserép preparálatlanságában. És a fiatal lány ráveti mezítelen háttal magát az asztal üvegcserepére. Csörömpöl csikaróan súlya alatt az éles cserép, amint hánykolódik rajta ide-oda. Amikor egy percre leszáll, az egész háta csupa vörös ákombákom a cserepektől. De nem vérzik, és nem hasgatódott föl. Most már hátborzongató, ami jön!

Egy hatalmas terméskövet emel a két szolga. Megtapinthatja és megemelheti bárki. Két pöröllyel ütik a követ, csak úgy koccan és kong-bong. A nő újfent a cserépre fekszik, és a hatalmas kőkoloncot a gyomra tájékára helyezik. Hát lehet ez? A két pöröllyel kalapálni kezdik rajta! Rossz nézni is!

De a nő, ahogy leemelik róla a kőkoloncot, rugékonyan szökken le az asztalról, és édes mosollyal fogadja a zúgó tapsot.

Most állólétra fokait helyettesítik éles kardokkal, amikkel előbb fadarabot szeleteltek föl. A nő fölmászik meztelen talppal a kardéleken, sértetlen. Már szinte abban nem hisz senki, hogy ennek a nőnek van lehetetlen.

Most a szenvedőleges mutatványai után hipnotizáló erejét mutatja be. Baromfiakat, nyulakat, több kifejlett alligátort terelnek be a köröndbe. A nő egyszerű rátekintéssel és néhány kézmozdulattal merevgörcsbe hipnotizálja ezeket az állatokat. Az alvó alligátorokat farkuk és orruk hegyére helyezik, két szék karjára, mint a deszkákat. A baromfiak nyakát, lábát gúzsba tekeri, hogy csak úgy recsegnek csontjaik, de nem törnek. És pillanatok alatt újra mozgó, eleven lényekké változtatja menazsériáját a nő.

Legutoljára saját magát ejti merevgörcsbe. Két hüvelykje füle tövén, és két mutatóujja halántékán. Így zuhan önkívületben szolgái karjába. Őt is odahelyezik, deszkaként, két szék karjára. Tarkóján és sarkán függ mereven, mint az alligátorok. Ládát hoznak be. A nőt gyolcsba burkolják. Berakják a ládába, és homokot lapátolnak rá. A valóban halotti csöndben valami keleties változatú darabot játszik a zenekar.

Lüghey úr könyvekből jól ismeri kelet varázslóinak csodáit. Tudományos munkák egész sorát olvasta arról, hogyan tudták a mai emberiség előtt évmilliókkal járó nemzedékek a természet erőit szolgálatukba, az életük, a jólétük valódi tökéletesítésének szolgálatába állítani. De arról nem volt fogalma, hogy ezek a csodák, az általa lenézett csepűrágás mutatványai között beléptidíjért láthatók.

Lüghey úrnak valóságos döbbenet ülte meg eszméletét. A tudós teljes öntudatával támadt föl benne. És amint Suzanne így lelkendezik mellette:

– Szűz! Te boldogságos! Hogyan csinálja ezt ez a néger kisasszony? Különben én is láttam már hisztériás nőt, aki merevgörcsben és tetszhalottságban feküdt órákig. És csak magától ébredt föl. Orvos nem tudta fölriasztani… Vagy ez csak csalás lenne?

Lüghey úr szinte ünnepiesen szól:

– Ez nem csalás! A magyarázatát akármely…

– Nem csalás? Hehhehehehe! – röhögi kajánul ekkor közbe Lüghey úr mögött az ellenőrző Hang. – Szemfényvesztés! Hehehehehe! Maszlagolás! Hehehehe!

Hohó! Ezúttal a Hang nagyot téved, hogy Lüghey úr komoly véleményével meghunyászkodik előtte. Sőt, hirtelen fölemeli hangját, amint Suzanne-nak felel:

– Van egy közmondás: az ostobaság szívesen nevet azon, amit nem ért. Ezek a mutatványok voltaképp nem idevalóak. Ezek évszázezrek, esetleg évmilliók előtt tenyésztett emberi kultúrákból erednek.

Suzanne? Suzanne-t elbűvölik ezek a szavak! Nagy, fekete szeme ragyog-ragyog-ragyog a boldogságtól, ahogy odavág pillantása Lüghey úrra. Majdnem azt tartalmazza pillantása: ó, be imádlak, te valódi férfi, te hősöm, aki fölveszed a hitvány támadó kesztyűjét.

Persze ehelyett Suzanne csak így csacsog:

– Régente valóban előbbre lehettek az emberek sok dologban, mint ma. Kinek lenne erről több fogalma, mint önnek, aki annyi tudást hordott össze a koponyájába?

– A helyzet az, hogy az emberiség társadalomalakító készsége valaha sokkalta jobban állt, mint amely a mi népi és állami közösségeinket szervezi meg. Az emberiség ifjú volt és jóhiszemű az első, ősrégi testvériesülési hajlamaiban. És valóban a jóság és okosság és egymás megbecsülése jegyében mozogtak közösségei, mint az emberiség emléke mindenütt megőrizte ezt a paradicsomkert mondákban. A mai kultúrák voltaképp csak a testiség külsődleges fejlesztésének szolgálatában sínylődnek. A technikát fejlesztik és a higiéniát. De tulajdonképpen csakis azzal a végcéllal, hogy minél sikeresebben tenyésszenek ki egymás öldöklésére nevelt nemzedékeket. Minden más aztán csak képmutatás. A ma emberének lelke ellentmondások, sőt képtelenségek kaleidoszkópja.

– Igaza van! – bólint Suzanne. – Egy mai gyereknek minden tanórán az előző óra állításainak ellenkezőjét tömik a kis töksijébe. Mást mond a hitoktató, mást a történelem-, mást a természetrajz-, mást a tornatanár és így tovább. És maga a gyerek is mást figyelhet meg az életben, a szüleiről, és mást hall kis pajtásaitól, mint amit elméletben tanul meg. Én sokat gondolkoztam ezen!

– Ez az! – helyesel Lüghey úr. – Mert hiányzik az összhang erkölcsi világunk és a világban való életünk mozzanatai, lehetőségei, álmai, jogai, indulatai között. A nevelés letért arról az útról, amely az emberi lélek igazi művelését tartotta szem előtt az egészséges emberi vágyak kielégíthetése és az egészségtelen túlkapások megfékezése fő elvével. Íme! Mi kórházak és gyógytárak és gyógyszergyárak és egyetemek sokaságával oldjuk meg azt, hogy testünk egészséges legyen. A régi kultúrák egyszerűen kifejlesztették a lélekben azt az akaraterőt, amely őt a test abszolút urává avatta. Ez a nő itt, előttünk megmutatta, hogy egyszerűen érzésteleníteni, a fájdalommal, sérüléssel szemben immunizálni lehet testét. Hol tarthatott ez a nevelés a mienkhez képest? Meglehet, hogy iskolákban, közönségesen, mindenkinek hozzáférhetőleg tanították akkor az akaraterőnek olyan irányú nevelését, hogy az életet a jóság, az egymás szeretete, megbecsülése keretében érezze boldognak és a munkát játéknak, valamint a halált fájdalomtalannak.

– Igaza van! – bólint Suzanne. – Ilyesmit nem lehet kiröhögni.

– No jó! – felel Lüghey úr. – Együgyű és műveletlen emberektől már azért sem kívánhatunk mást, amikor egészen kitűnő tudósaink a legkétségbeejtőbb fölfuvalkodottsággal hiszik, hogy a mi nyomorult társadalmunk és minden vívmánya a tökély, a fejlődés tetején mozog, és babonaságoknak minősítik régi kultúrák csodáit.

Mi van eközben ifjú Lüghey úrral? Hogyhogy ő nem ártja bele magát a társalgásba?

Az történt, hogy a Suzanne melletti üres székre egy úr telepedett le közben. Borotvált képű, zsirardikalapos, fehér gamásnis fiatalember ez. De van valami vasárnapi kiöltözöttség, túlontúl divatos az eleganciájában.

Mivel Zoltika kíváncsian megméregette őt, rámosolygott. Erre Zoltika megszólította:

– Ilyen későn jön? A legjobb számokat kihagyta!

A pofa franciául feleli, hogy nem ért magyarul. Mire Zoltika franciául válaszol. És azóta társalognak.

A nagy Richardson megérkezett.

Egészen furcsa jelenség ő. Nagyon szép fiú, nagyon előkelő arcéllel, tartással. Hajdani királyokra gondol a ránéző. Öltözékének kiszámítottan hanyag eleganciája is kivételes helyzetű egyénre akar vallani. Semmi őrajta nem szokott. A kalap kissé szélesebb karimájú, mint az utolsó divat előírja, a kabátjának szövete egzotikus lenne, ha nem éreződnék finomsága és művésziessége a színeiben, úgyhogy egyszerre diszkrét és rikító is. Cipője is például régi divatú, gombos cipőnek hatna, ha fölépítésén nem látszanék, hogy modern, varrott talp az alapja. A nyakravalója színe mint egy lámpa világítja meg nemes arcát.

Igen! Richardson mester föltűnő jelenség. A fürtjei, amik kalapja alól szinte kibugyognak, kicsobbannak, mintegy véletlen, és mégis látni, hogy drága, elsőrendű fodrászüzlet gondozza őket, mint Budapesten mondják, „szívdöglesztés”-re készek.

Csak amikor gyorsan, önfeledten mozdul meg ez a királyi férfi, akkor tetszik meg tekintetén, általános méltóságával és szépségével és daliásságával kiáltó ellentétben, valami szolgaias, valami kalmárias. Nem gonosz vagy álnok ilyenkor a pillantása, de valami a bujkáló, nem egészen tiszta titkokat rejtegető jellemre árulkodik.

Most, hogy az egyik tapskavargás alatt belépett a terembe, ilyen egészen méltóságtalannak tetszenek első moccanásai. De rögtön önérzet, sőt gőgféle honol vonásain és tartásán. Így megy a jegyszedő után helyére. És arca kifejezi annak tudatát, hogy a kíváncsi pillantások pergőtüze lövell rá a nézőtérről, különösen a szépnem sok szeméből.

Hát ahogy helyet foglal, és ahogy bocsánatot kér a szomszédaitól? Utánozhatatlan kecsességű és könnyedségű, az bizony! Véletlen két nő közé került éppen. Egy vastag, de még csak elvirágozni készülő hölgy az egyik, és egy halvány, csúf, girhes, szőke lányka a másik. Mindkettő titkolatlanul kellemes meglepetéssel szögezi rá tekintetét, és tér vissza-vissza Richardson ápolt, remek férfiúi, gavalléri külseje vizsgálatára. Nem lehet eléggé ismételni, hogy ez az ember majdnem bágyadoztató, vágybódulatba lankasztó hatással van nőkre.

Azt lehetne várni, hogy ez a nagy ember, ez a világfi kevés érdeklődést mutat egy ilyen gyönge, dilettáns műsor iránt. De nem! Figyel és bólogat. Még tapsol is. Érzéket, szívet rejt, úgy látszik, méltósága mögött.

A konferanszié licseg-locsog, ugrál, hadonászik összevissza. A közönségnél sikere van. Richardson azonban erre már nem reagál. Egy mosoly árnya sem futja be arcát a Patyók viccein. Jóindulatú közönnyel bámul hol rá, hol el, mögé a falra. Csak akkor éled föl kissé, amint a konferanszié bejelenti:

– És most Kajmótzy Jolanda énekművésznőt fogjuk meghallgatni. Zongorán kíséri Marczinkay Pál tanár úr!

Na! A kifutás nem valami jó! Két erős szépséghibája van. Első, hogy Lügheyné túl virgoncul akar kisietni, és megbotlik az estélyi ruhájában. Ott kénytelen fölfogni a közönség előtt. És ez nem vidám, hanem kínos. Második az, hogy egy igénytelen lányka nagy virágcsokrot ad föl neki.

Hát ezt Cinka rendelte. De égre-földre belemagyarázta ebbe a kislányba, hogy csak a szám végén, a tapskor köll föladni a virágot a méltóságos asszonynak. De hát ez a buta kis jószág a fogadtatás tapssűrűjét hallva, fölugrott a virággal. Piszkos, erőszakolt, csinált ováció! Előlegezett dicsőség!

Na mindegy! A bukét a zongorán. A méltsás asszony előtte. Cinka már kirakta a kottát, és összeintettek, hogy kezdik!

Lügheynének irtózatos volt nézni is a kínját. Ahogyan arcára elfogulatlanságot igyekszik erőltetni. Esetleg mosolyt is. De odáig már nincs szusza. Idétlen, elgyötörten kalandozik tekintete a levegőben, mint a keresztre feszítetté. Esengés van benne. De kihez? Miért? Önmaga keresi magának ezeket az embertelen perceket. Sőt ezt kell tekintenie álmai megvalósulásának.

Viszont a teremben mi a helyzet? A helyzet az, hogy az embereknek kivétel nélkül zúg a feje, sípol a füle az idegmegerőltetéstől, hogy annyi átkozott, untató szó kattant dobhártyájukon, és az enyhületnek szánt előző zenés szám, az operacsillagé huzamos kornyikálásával elnyúzta végleg azt a kevés zsongító hatást is, amit bármi zeneféle gyakorolt az idegekre. A terem szinte egyetlen nagy sóhaj: mikor lesz már vége a műsornak, hogy kipihenni rohanjanak ennek a szórakozásnak szörnyű fáradalmát?

És Kajmótzy Jolanda elkezdi énekét. Dal, amit énekel. Dallamos, könnyed dal. Ejnye! Egész jó hallgatni. Szinte úgy tetszik: végre valami, amit jó, amit érdemes, amit üdítő hallgatni.

A terem éled. Tetszik a közönségnek a zongora, az ének.

Pedig Kajmótzy Jolanda, enyhén szólva, gyalázatosan kezeli hangját. Legalábbis az énekszabályok szerint. Akkora mérvű a szurkolása, hogy elfullad, szinte nyög, amint szaggatottan, iskolásan kiénekel annyiszor gyakorolt dallamot és szöveget.

Ámde ennek az óvodás előadásnak van egy pótolhatatlan előnye. A Kajmótzy Jolanda éneke tiszta marad. Nem esik eksztázisba, nem folyamatos, lendületes és csikorgásos, reszelőses a hangja. Hanem kezdetleges és tiszta.

Ez kell mégiscsak a népnek! Az első dalra oly őszinte taps és dobogás következik, hogy kívánni sem lehet különbet.

Cinka a zongorától maga is elképedten állapítja meg, hogy a nézőtéren csupa kedves, biztató, fölhangolt ábrázat ragyog feléjük.

– Csuda sikered van! Nem látod? – kiáltja imádottjának.

– Áhh! – ködlik rá vissza kétségbeesés a méltóságos asszony szeméből. – Rém gyönge voltam! Megbuktam!

– Butaság! Szedd össze magad! Tetszel! Őrülten tetszel! – süvölti Cinka. – Nincs ráadásunk! Ez a feneség. De kezdjük már.

A második dal. Ez még dallamosabb és még élvezhetőbb ütemű. Refrénje egyenesen szívbe markolóan, fülbemászóan édes. Hát persze hogy olasz dal!

Amikor ezt kezdte a méltsás asszony, még csupa tréma. De már a siker annyit lendít kifejezőkészségén, hogy legalább az elemi hibákat kikerüli. Viszont szerencséjére, nem jut még abba a lelkiállapotba, amikor már feszélyezetlen és hevületben énekel, hogy átcsapjon félhamis nyikorgásba hangja.

Egyáltalán valami kiszámíthatatlanul szerencsés véletlen folytán, mint ahogy a kártyán a nyerés tart, a méltóságos asszony éppen-éppen-éppen a helyes, az előnyös, tetszetős formát futotta ki, amit csak képességei teljesítőképessége tetejének megszabtak.

Ahogy ott állott az ének után, és a termet szinte szétrepesztő tapsvihart, dobogást észlelte, szinte rémületet érzett. Mintha megdöbbentette volna, hogy legtitkosabb, magáról való érzése, hogy tehetségtelen, élvezhetetlen, akarnok… most egész váratlan tényleg megcáfolódott ezzel az őszinte sikerrel, tehát csak most ró majd rája igazi felelősséget és küzdelmet silány kis talentumának ápolása, fejlesztése… Ebben pedig az foglaltatódik, hogy a maihoz hasonló szörnyű testi-lelki megpróbáltatások fokozottabb és sűrűbb sorozatának néz elejbe.

Hajlong-hajlong-hajlong. Cinka fölkelt a zongora mellől, és a szokásos módon partnernője kezét fogva, hajlong-hajlong ő is.

A nézőtéren tömegesen ugráltak föl és ordítanak. Nahát! Eleget szenvedtek vacak, unalmas műsortól. Eleget színlelték ámolyogva, undorodva, kimerítetten az előadók ünneplését. Most az egyetlen lélekderítő alkalmat ne honorálják? És ezt ne akarják nyújtani?

Cinka enyhén megrántotta a méltsás asszony kezét, a kivonulásukra adva jelt. Hát mennek már a kijárat felé.

Az ám! De a tombolás követelő, szinte fenyegető.

– Hogy volt! Halljuk! Halljuk!

Cinka enyhe rántása megállítja a kijárat közelében a méltsás asszonyt, aki mint a báb, mint az álomkóros, mint a részeg, bódult, támolygó. És hajlonganak-hajlonganak-hajlonganak.

Dübörgés, követelőzés, hogy ráadást adjanak. Az elnök maga szállt le az emelvény díszkarszékéből, és állja útjukat:

– Még valamit! Alázattal könyörgünk, Jolánka! Hát csak nem hagytok cserben, Palikám! Akármit!

– De ha nincs ráadásunk! Honnan szedjünk ráadást?

– Akkor ismételjetek!

Nincs kibúvó. Vissza kell menni a zongorához. Ha van kíngyönyör, akkor ez reszketteti a méltóságos asszony remekbe formált testét. Néha szédület húz át agyán. Közel van néha az elájuláshoz. Mert már napok óta álmatlankodik. Emésztési zavarai vannak. Agyonloholta, agyontársalogta, agyonábrándozta, agyongyakorolta magát. Ronccsá teszi szervezetét a műkedvelő szenvedélye. De hát most, a dicsőség aranyfelhőjének sugaraiban vegye kárhozatosnak ezt?

– Kezdhetjük!

Még az is szerencséjük, hogy nem kísérleteztek valami új, hevenyészett vagy félig feledett műsorszámmal. Az ismétlésnél sem nem jobb, sem nem rosszabb a méltsás asszony éneke. Mindenesetre jobban kielégíti vagy eltelíti a hallgatóságát… Hiszen elronthatta volna diadalát, vagy ronthatott volna rajta gyatra befejezéssel. Így hatalmas, jó minőségű üdvriadalom visszavonulásuk.

Az utánuk következő szerencsétlen berekesztő szavalatot félig üres széksorok várják ki, tiszta irgalomból. Siralom!

A legelőkelőbb és állítólag legkedvesebb tanítványa száma után a nagy Richardson is fölemelkedett helyéről.

Határozottan zavarba került ő is: hova tegye ezt az őszinte sikert? Amire készült, semmi esetre sem ez volt. Sokkalta inkább valami kínos, erőltetett, sugdosásos, fanyalgásos ováció, ha nem egyenes lecsúszás. És íme! A közönség jól mulatott növendéke énekén, és őszintén kegyébe, szívébe fogadta őt.

Nyilvánvaló, hogy Richardson főleg azon okumlál magában: hogyan lehet ezt az újabb helyzetet tanári működésének előnyére busásabban hasznosítani?

Kimenet elfog mindenesetre egy jegyszedő bácsit:

– Át tudná adni, öredzsem, ezt a névjegyet Lügheyné őméltóságának a művészszobában?… Ez a magáé!

– Hogyne, kérem!

A névjegye hátára Richardson következőt firkantotta:

„Tudja, nem vagyok a szátyárkodás embere. Csak annyit mondhatok: nagy volt! Megjósoltam, vagy nem? Ha ma nem jön, akkor holnap várom a rendes időben. És okvetlen telefon, ha késik.”

A művészszobában a méltsás asszonyt maszatosra csókolták sorban: az alelnöknő, a gratuláló szavalóművésznők. Hát ez mégiscsak édes, boldog érzés. Most éppen Cinka Pál nyakába veti magát a méltóságos asszony, és ő csókolja össze Cinka képét:

– Örök hála és köszönet neked is, Palikám! Édes vagy, hogy így vigyázol rám, és talpra állítasz, ha ingadozom.

– Örök hála! Az sok nekem! – szól erre Cinka. – Illetve több volna tőled az a csekélyebb viszonzás, ha máma nem a báróékkal, hanem velem maradnál.

– Hát tarts hozzájuk velem! Szívesen látnak! Akkor együtt maradunk!

– Azt nem! Méghozzá meghívatlan!

A méltsás asszony nem merte volna megkockáztatni ajánlatát, ha nem biztosra számít Cinka eme válaszára. Pedig Cinka magában fontolgatja: hátha mégis rászánná magát arra, hogy kémszemle kíséretre szegődjék imádottja mellé az undok báró párhoz? Mert hátha nem is a báróékhoz készül? Nem gyanús-e, hogy el sem jöttek ide a teára ezek a báróék?

Topp! A bácsi keresi a méltsás asszonyt a névjeggyel.

Előbb gyorsan átfutja, aztán hangosan olvassa föl Cinkának, és ezt jegyzi meg:

– Na lásd! Már azzal is gyanúsítottál, hogy Richardsonnal vagyok ma. Holnapra vár. Méltóztatsz saját szeműleg meggyőződni a névjegyéről?

Hát igen! Ez a délután a biztos, sorozatos siker délutánja a méltsás asszonyra nézve. Cinka valóban megnyugszik, hogy imádottja tényleg a báróék kellemetlen társaságába készül. Legjobb, legbensőségesebb egyetértésben társalogva kíséri Cinka egy taxihoz a szálló előtt a méltsás asszonyt. Ő maga ellenkező irányba, egy kávéházba megy, öreg legények társaságába, autóbuszon.

De Richardson?

A szállóból kihatolva, keres egy telefonautomatát. Abban, a minden kihallgatás elől teljes biztonságban, föltárcsáz egy számot.

Női hang csicsereg a telefonkagylóban:

– Te vagy, Bélukám?

– Igen, kis Lucykém, Bélukád! Ide hallgass, aranyom! Nem bírtam kipaklizni, hogy rám ne másszék ma este a lakásomon Joli, ez a nadály nő. Akarja hallani véleményemet a mai kornyikálásáról. Pocsék volt! De hát a közönség, klikk alapon és szűkebb baráti, családi, összeköttetési alapon olyan ünneplést csapott neki, hogyha ezt mellre szívja, csak megvadulhat. Na jó, én ebből majd kikezelem őt! De mondom: ma este muszáj fogadjam valamelyes időre őtet, mert rám erőszakolta magát.

– Hát ne találkozzunk? Vagy később? Az ördög pukkassza meg ezt a bolond dögöt!

– Várj, kis csibém! Van egy remek eszmém. Te feljössz mindjárt hozzám. De ne egyedül gyere. Marcival gyere. Vagy Marci a nőjét is hozza. Annál jobb! Társaság van nálam. Akkor nem ragad a nő huzamosabban. Ti persze nem mozdultok a nyakamról. Eddig ő mindig hozott föl, ha órán kívül jött hozzám, csemege árut és pezsgőt, konyakot. A fél üveg Martel még tőle van nálam. Esztek és isztok szívesen az egészségére. Pláne, ha kissé benyaljátok nála magatokat.

– Rendvicsek! Jövök!

– Pá, életem!

– Pá, szívem!

Suzanne, amíg Lüghey úr beszél hozzá, csupa feszült figyelem és elmerültség. De ez nem akadálya annak, hogy fél füllel ne hallja, hogy Zoltika franciául csacsog az utóbb érkezett szomszéd úrral.

Ám amíg a fakírnő koporsójában tetszhalottkodik, új mutatvány számát hordja körül a zenekar indulójának ütemére a táblás leányka. Hát a társalgás fölfüggesztődik egyelőre.

A szám az éneklő, számoló, gondolatolvasó kutyák száma. Szám szerint háromé. Kettő drótszőrű divatfoxi, a harmadik nápolyi selyempincsi. Vagy inkább annak valami korcsa, mert jóval nagyobb, mint ezek az édes kis szőrgomolyagok szoktak lenni.

Egy fiatalember az idomító. Kezdi az egyik foxi két mellső és két hátsó lábra állításával, bukfenceztetésével. Hát ez szokvány. De aztán golyót hajtat vele, majd keskeny lécen mint kötéltáncost sétáltatja.

Suzanne megjegyzi:

– Undorodom az ilyen állatkínzástól. Betiltanám!

– Én meg szeretnék egy ilyen foxit! Ce, be remek lenne! – véli Zoltika. – Ha ilyet kapnék anyutól! Ce!

– Hallatlan! Micsoda ügyesség és türelem kellett ahhoz, hogy a kutyuska ősi iszonyát eloszlassa ez az idomító. Hiszen a kutyának nullával egyenértékű az egyensúlyozó érzéke! – szól Lüghey úr.

Míg a porondon ezalatt a selyempincsit veszi elő gazdája. A zene halkít. A kutyus elé táblát tart, a táblára nagy számot írt föl. A kutyus kivakkantja pontosan a számot. A közönség föladhat számokat, a kutya kivakkantja, még összeadva, szorozva is húszig. Nagy taps és vigadás.

Most a zene elhallgat. Az idomító flótát illeszt szájához, és játszani kezd, illetve egyenletesen fúj ki hangokat a kutya előtt. A kis pincsi némi buzdítás után tényleg égnek emeli orrocskáját, és vonyítani kezd. Nemcsak határozottan dallamosabb vonyítása az átlagos kutyavonyításnál, hanem csakugyan modulálja is. Ahogy a flóta emeli a hangot, a kis kutya úgy skálázik utána. Nagy sikere van a produkciónak.

Készakart vagy véletlen, hogy a harmadik kutya, az eddig még nem foglalkoztatott foxi, a pincsi éneke közben ugatásba tör ki. Hiába feddi gazdája, hiába helyez el egy-két legyintést is a nyakára. A közönség jobban mulat ezen, mint a mutatványon.

– Konkurens! – mutat a foxira az idomító. Mire csak fokozódik a vihaj.

A csinos, túl elegáns francia fiatalember Suzanne mellett mindenesetre nehány ideges mozdulatot tett a foxi szemtelen ugatása miatt. És most is izgultabbnak látszik, mint eddig bármikor, amint az idomító rátér végre a foxi fölléptetésére.

Ez a gondolatolvasó kutya. Az idomító kártyacsomagot húz elő zsebéből. Abból öt vagy hat kártyát megmutat a foxinak. Szagolgatja a kártyákat és csahol. Közben az idomító rémes magyarsággal beszél hozzá, és a kutya csaholása egészen úgy hat, akárcsak felelet volna a beszédére:

– Te Max kiad a kártyából, akármelyik a nagyérdemű közönség bárki akarom! Neszpá?

– Csau-csau-csau! – vakkant a kutya.

Röhögés. A kártyák kiosztatnak különböző egyéneknek. A kutyusnak bekötik a szemét egy selyemkendővel. Aztán az idomító megállapodik a nagyérdemű közönséggel, hogy az a kártyalap, amit a kutyának meg kell találnia, a káró ász. Kinél helyezze el? Ide-oda szaladgálás után, az idomító az elegáns fiatalembert méltatja kártyaőrizőnek. Egyúttal fölkéri a nagyérdeműt, hogy teljes erővel gondoljon a kártyára, hogy a foxinak sikerüljön a gondolatolvasás.

Külön röhej, hogy az elegáns ifjú a kártyát székére rakja, és rája ül. Szóval a nagyérdemű közönség ülőgumóira fixálhatja a gondolatát.

Na most, megy a kutyus keresni a kártyát idomítójával körös-körül mindazoknál, akiknek adott. De a kutya ideges csahintások közepette tiltakozik. Végre az elegáns fiatalember felé közelgetnek.

De egy kis eset ékelődik közbe. Suzanne szomjas lett. Az ásványvizes a mögöttes sorból ajánlja nedűjével papírpoharait. Suzanne rendel egyet, és hogy átvegye, fölkél helyéről. Ugyanakkor az elegáns fiatalember is fölugrik, és udvariasan ő veszi át a poharat, hogy Suzanne-nak nyújtsa, és a pénzt Suzanne-tól, hogy az árusnak nyújtsa.

Abban a pillanatban ifjú Lüghey Zoltánnak odavillan vásott gyermekpillantása a fiatalember székén heverő kártyára. Hirtelen áthajlik Suzanne háta mögött, és elcseni a kártyalapot. Ő helyezi maga alá, csintalan kuncogás közben, a székére.

Mindezt senki sem veszi észre.

A fiatalember székére ereszkedik nyugodtan. És az idomító már előtte kezdi csaholtatni kutyáját. Vagyis a bekötött szemű kis állat habozás nélkül, egyenesen a fiatalemberre ugrik.

Az komikusan tartja föl kezét a kutyus tolakodására, mintegy jelezve, hogy megadja magát! De az idomító istenkáromló magyarsággal utasítja a kutyát:

– Keresni meg, gyors, te, merre dugni kártya? Na! Az ember megtalált. De hol tette a kártya? Keresni-keresni!

Mire a kis eb döfölni kezdi orrával a fiatalember combját és csahol. A nézőtér váltig vigad.

– Azt mondja Max, a kiskutya, hogy: tessék, ugrik fel a helytől! – kiáltja az idomító a fiatalemberre.

A fiatalember engedelmesen emelkedik föl. És hát most az következnék, hogy a kutya megleli a kártyát a széken, szájába kapja, és diadallal beviszi a porondra.

Csakhogy hol a kártya? A kártya nincs. A kutya veszettül szaglászik a szék körül, a széken, csahint, vinnyog látható zavarában. Még nagyobb zavarba kerül az idomító. Még nagyobban leledzik a fiatalember. Az idomító ráförmed:

– Hova van kártya? Kérem mutat gyorsan!

A fiatalember ireg-forog. Néz a széke alá, tapogatja a hátulját, végre vállat von és morogja, hogy ő ráült a kártyára, de azt elsikkasztották alóla!

Egyszerre vékonyka, de pokolian jókedvű gyerekkacagás hangzik a zsivajgásba. Aztán a kártyalap berepül a köröndbe a szomszéd székről.

Az idomító nem törődik erre zavarba jutott kutyájával és fiatalemberével. Ugrik be a porondra, fölkapja a kártyalapot, és üvölti föl a közönségnek:

– Tessék! Méltóztat: a káró ász! Ezt akart? Megvan! Nagyszerű!

A közönség meg van elégedve. Az idomító föltalálta magát. Kivágta magát a csávából. Kerepel a taps. Nincs baj! A közönség túlnyomó része egyáltalán nem vett észre most sem semmit. De ha többet észlelt volna, akkor sem lenne tisztában: nem tartozik-e bele a produkcióba az, hogy a kártyát a kutya akkor is igazi eldugójánál keresi helyesen, nem pedig a tolvajánál?

Csakhogy a fiatalember a széken, Suzanne mellett, ha előbb megeresztett egypár borsos francia káromkodást, most újabb zokszavakra készülne éppen Zoltika csínyje ellen, ha Suzanne meg nem előzné.

Suzanne hisztériásan rivallt Zoltikára a kártya eldobása után, és most is rázza:

– Maga gonosz, szemtelen gyerkőc! Hát szabad elsinkófálni egy idegen úrnak a székéről valamit? Erre tanítjuk magát? Zsebmetsző lesz végül? Idegen holmihoz nyúl?

– Hát nem volt muris? És hátha ki sem dobtam volna a kártyát, mit tettek volna ezek az artisták? Úgy fölsülnek, hogy netovább! – vihog Zoltika. – Ezek együtt dolgoznak! Én rögtön sejtettem!

Lüghey urat Suzanne-nál jobban háborítja föl fia csínyje. Komolyan, szigorúan korholja:

– Ezért, fiam, tulajdonképp nagyon-nagyon meg köllene büntesselek téged. Mert ez nem gyermekcsíny! Ez alávalóság! Az jellemtelenség, fiam, szegény mutatványosokat kiszolgáltatni az emberek csúfondároskodásának. Ez annyi, mint a megélhetésükbe gázolni! Szégyelljed magad! Nem ismerlek el az én fiamnak! Vedd tudomásul!

– Na ne fújjad föl, apuci, drágám, szépen kérlek, ezt a semmiséget! – mentegetőzik Zoltika. – A sok buta ember itt nem is vett észre semmit. Nem rontottam el az artistáknak a produkcióját. Hát nyugodtan megbocsáthatsz!… Gyere, kis pofám, hogy hívnak: Max? Gyere, maradj itt!

Ez utóbbi szavak a kis foxinak szólnak. Ez, amikor társai befutottak az öltözőbe, visszaszökött ide az idomítójától. És a fiatalember lábai közt lábatlankodik egyre. Nyilván véghez akarja vinni belerágott mutatványát, hogy a kártyát a székről elragadja. A fiatalember pedig kergeti, elrúgja magától. Hát a kutyus időleg a Suzanne lábai alatt elsurranva, Zoltika harisnyáját szagolgatja, és hagyja, hogy Zoltika simogassa, és tartsa magánál a nyakörvénél fogva.

Suzanne közben franciául fordul a fiatalemberhez:

– Jól meg kellene ráncigálni ennek a csintalan kölyöknek a fülét, hogy ilyen kellemetlenséget zúdít önökre. Hiszen jól sejtem, önök együtt vannak. Azért ült be ön ide később. Még számolunk otthon a gyerekkel, legyen nyugodt.

– Nem történt semmi! – rázza fejét francia udvariassággal az artista. – Egy tréfa! Szemfüles kisfiú! Majdnem lecsúsztatott engemet! Fikkom teringette! De szerencse, nem lett baj!

Az artista kacag. Már Suzanne is. Zoltika szintén. Csak Lüghey úr nem hajlandó napirendre térni a kis incidens fölött. Ünnepélyes arccal szól át franciául az artistának:

– Uram! Én tisztában vagyok vele, hogy egy könnyelmű gyerek mekkora galibát teremtett önöknek. Biztosítom önt, ha el nem simult volna, én kárpótoltam volna önöket, óhajuk szerint. Így is szívből kérem bocsánatukat!

– Ó! Készen van, uram! – hajol meg a francia. – Vegye úgy, hogy jóvátevődött minden.

– Na látod, nem haragszik a művész úr! – nevet Zoltika. – Még a kutyus is barátkozik velem. Nézzed! Nyalja a kezemet. Jaj, be édes pofa!

– Helyes, okos kis állat! – simogatja Suzanne is Maxot.

Lüghey úr háborgása is megenyhül. Mosolyog. A cirkusz porondján légtornászok jelentek meg. De egyelőre csak otthonkában mozognak, és kötözik föl készségüket. A fakírnőt kiássák. Fölébresztik. Dörög a taps, amikor kimegy. Kiviszik ládáját is.

– Mondja, művész úr? – kérdezi Zoltika az artistától. – Mennyibe kerül egy ily betanított foxi? Például ez.

– Ez olcsó! Akár egy ötvenesért eladom! – felel az artista. – Még kevesebbért is!

– Valóban nem több? – érdeklődik közbe Suzanne. – Amikor annyit fáradnak vele. Nem nagyon kínozzák szegénykét?

– Ezt? Ennyit nem! – pattint az artista ujjával. – A társam, aki állatokkal foglalkozik, nem mondom, hogy nem nyaggatja az ő kutyáit. Különösen a foxit. De amit az én kutyám csinál neki, az az én ötletem, és egyszerű trükk. Kitalálhatja akárki. De érdekes, hogy a közönségnek ez tetszik a legjobban. Jobban, mint a nehéz produkciók. A komikusra reagálnak az emberek legjobban. Ezt a kis kutyát pár pengőért átveszi tőlem a társam. Mert ma dolgoztunk együtt utoljára. Én a zenehumorista vagyok. Máshová kaptam szerződést. Ma egyezem meg éppen az ügynökkel a Stockholm kávéházban. Hol van az pontosan? Előadás után ott vár.

– Érdekes, oda tartunk mi is! – feleli Suzanne, és közben Lüghey úrra veti oldalt pillantását.

Lüghey úr, bár elmerült a légtornászok lélegzetállító bukfenceinek figyelésébe, azért ez-az megüti fülét a Suzanne-ék csacsogásából. Most így szól:

– Legyen szerencsém a kocsinkon. Van még bőven hely egy ember számára. Elvisszük a művész urat!

– Ó, merci bien! De Maxszal együtt alkalmatlan leszek önöknek.

– Szó se róla, ha a méltóságos úr ajánlja! – rázza fejét biztatólag Suzanne az artistának. – Ő ezzel a csekélységgel is kárpótolni akarja önt, hogy Zoltika ezt a kellemetlenséget csinálta önnek a kártyával.

Zoltikát eközben kizárólag a művészkutyus foglalkoztatja. Apjára most szinte imádattal tekint, merthogy az artistát meghívta kocsijukba, és egész kis mivolta csupa ujjongás:

– Apuci! – fordul egyszerre apjához, és összekulcsolja könyörgően két kis kezét: – Én nem akarlak itt megzsarolni téged. De anyus ígérte nekem, hogy hoz a Liza néni kis foxija kölykeiből egyet a következő transzportból. Akkor úgyis lesz kutyám. Hát vedd meg ezt a művész úrtól nekem. Látod: ez volna a legnagyobb örömöm! És olcsón adja. Tedd meg, édes apucikám! Könyörgöm neked! Ő így is eladja.

Lüghey úrnak többé nem a légtornászok rikkantásaira mered haja égnek, hanem kisfia kérésére. Majdnem azt gondolja magában: „elvesztem”! A Zoltika hangjában valósággal ijesztő a sóvárságnak mérve az olcsó művészkutya birtokáért. Ez nem Lüghey-hang, a hosszú nemzedékeken át jóllakottságba satnyult, föltétlen gátlások közé szorított, tompult, senyvedő, tétova, félrerakható, megszelídíthető vágyak emberének hangja, hanem a Kajmo Jolán fiáé. Zoltika itt esedezéssel kezdi. De bömböléssel fogja folytatni. Botrányt éppenséggel szívesen csap. Mert tudja, hogy ezzel puhítja meg, félemlíti meg csak igazán jó nevelésű apja lelkét.

És alapjában van valami jogos a gyerek kérelmében. Édesanyja ígérete elvben már döntött a házirend kutyakölyök tartásával való felforgatását illetőleg.

Lüghey úrnak majdnem verejték gyöngyözik homlokán, amint valami kifogásért kutat agyában, és végül így hebeg:

– Hát-hát ha anyucid így is hoz neked kutyust, akkor minek megelőzni őt?

– De az buta paraszt foxi. Ez meg be van idomítva! – érvel Zoltika. – Azt visszautasítjuk! Ezt szerezzük meg!

– Viszont azt ingyen kapjuk Liza nénitől! – kotyog bele Suzanne. De közbeszólása taszítja még fonákabb sorba a helyzetet.

A társalgás ugyanis magyarul folyik. A francia artista szót sem ért belőle. De kitalálja, min folyik az évődés szomszédai között a hangokból, mozdulatokból. Most így szólal meg:

– Ha az urasága drágállja a kutya árát, én szívesen engedem le a felére. Hadd legyen a gyereknek öröme. És úgyis elvisznek kocsin.

– Ezt nem fogadhatjuk el, uram, öntől! – vágja rá menten Lüghey úr gavallériája. – Ha már átvennénk a kutyáját, akkor teljes ellenértékét kapja meg tőlem.

Lüghey Zoltika ezenközben már nyihog a boldogságtól. A kocsi kész. Illetve a kutya már az övé. Gyöngébb édesapjának akarata, lágyabb a szíve, semhogy vissza merne táncolni már ebben a kutyaügyben, ha ennyire belemászott. Bárha Suzanne nem pártfogolta az ügyet, mégis ő itten Zoltika legközelebbi bizalmasa csínyekben. Hát Zoltika megböki Suzanne-t, és ráhunyorogva súgja:

– Holnap már Maxszal vonulunk ki sétálni. Mit szól? Az angyalát!

– Jó-jó! – biccent vissza egyetértőleg Suzanne.

Pedig hát éppen az előző pillanatban oldotta meg magában remek női fondorlattal a helyzetet, úgyhogy mindenki jól járhat. Zoltika kimulathatja magát a kutyával, az artista jól mulat a kutyája révén, de Lüghey úr sem károsodik a kutya borsos árának kidobásával kisfia szeszélye miatt…

Jolanda a taxiban valóban felemás érzelmek rabja. Hol olyan mérvű lankadás szállja meg a huzamos izgulatoktól, kimerültségektől, hogy szinte félálomba nyaklik össze. Hol pedig a másik végletben leledzik. Csupa gyönyörvetes izgulat. A daliás Richardson elismerése várja őt. Hogy tud ez az ember csak szavakkal is a szíve mélyéig férkőzni! A goromba őszintesége is édes. Hát még, ha a gyöngéd, szívből előreszkető dicséret szavait hallatja, mint most remélheti tőle.

Jolanda ha erre gondol, akkor úgy érzi magát a dohos taxi kopott üléspárnáján, akárcsak az üdvözültek érezhetik a fényes felhőn, mennyei illatárban.

A Richardson lakása ötödik emeleti garzonlakás, összkomforttal, de csak teakonyhával. Ellenben hozzátartozik egy édes kis plató, a ház tetején.

Nappal napozónak lehet ezt használni. Éjjel ki lehet vonulni rá a holdas vagy csillagos ég alá. Kényelmes, tágas, diszkét hely ez. Kilátás róla gyönyörű nyílik a budai hegyekre és le is, a nem egészen előkelő és zajgó városnegyedre. Viszont a legmagasabb pont lévén az utcában a kis tetőzug, reá nem látni sehonnan, legföllebb repülőgépről. Párkányán körös-körül virágcserépsor húzódik. Hintaszék áll egyik sarkában, egy asztalka mellette, és több könnyű heverőszék támaszkodik összehajtva a falnál.

Jelenleg éppen idevonul Richardson vendégserege. Mert a méltsás asszony elhárítására szervezett toborzás várakozáson fölül sikerült. Megjelent Lucy, a Richardson nője és annak barátja a barátnőjével, sőt exbarátnőjével. Azonkívül, miután Lucy minél nagyobb társaság összehozásával volt megbízva, hát az utcán eltérített két másik párat eredeti programjuktól. Tudniillik budai korcsmába készültek, és Lucy értésükre adta, hogy enni- és innivalót ingyen kapnak, friss levegőn üdülnek, nagyobb biztonságban vonulhatnak félre sugdolózni, csókolózni, mint a kricsmiben, rádió- és gramofonlemez-muzsikára táncolhatnak, csak aztán a jeladásra cihelődniök kell.

A lakás összes székeit kihordták a platóra. A főhelyet, a hintaszéket Richardsonnak van szíve elfoglalni, úgyhogy hölgye, Lucyke, szépen keresztben foglal helyet a nagy ember ölében, és fejét vállára hajtja!

Valószerűtlenül szép a nő. Arca kész mázolmány lévén, eltünteti korát, kivált esthajnali világításban. Lehet tizennyolc, sőt tizennégy éves is. De lehet harminc és ötven között is. Az arca olyan szabású, mint a macskaféléké. A termete valóban hajlékony nádszál termet. Keble parányi. De oly rafinált blúza szabása, hogy tisztára úgy hozza ki keblei vonalát, akár meztelen volna. Az egyik karja átvetve Richardson nyakán. Ahogy keze lecsüng, két nagy, hamisköves gyűrűvel díszítve, oly tündéri formájú, hogy már ez maga rajongó költemény tárgya lehetne.

Ezzel a kézzel babrálja a nagy ember haját. Azaz babrálná. De Richardson fölüti ezt a gyönyörű kacsót és rámordul:

– Ne borzolj!

– Ronda! Komisz! Eressz! Elülök! – sértődik meg a nő.

De Richardson átnyalábolja fél karral, és töredelem, félelem nélkül zsörtösködik rá:

– Féltem a frizurám? Féltem! Buta libák szokása, azoknak is csak rémregényekben, hogy női gyöngédségből okvetlen hajában kell turkálni az embernek.

Most a valószerű az volna, hogy a nőt még inkább fölhorzsolják e szavak, és kitör a viszály. Csakhogy egyidejűleg Richardson rátapasztja ajkát a nő nyakára, hátul. És a nő menten szerelmes aléltságba alakoskodja magát. Helyesebben a békülékenysége teljes, a férfiúi gyöngédséget is őszintén élvezi, de külön örömének tetszik, ha meg is játssza, ha túlozza, ha látványossággá váltja titkolatlan lelkiállapotát másnak is, magának is.

A többi pár majdnem hasonlóan hever, csevetel, ölelkezik összevissza. A cigaretták füstje csakúgy kavarog a kis tetőzugból a bűbájos, langyos, tavaszutói alkonyba.

– Halló, gyerekek! – mondja egyszerre a házigazda. – Van valami okom rá, hogy engem ne találjon itthon meg a nő. Csak titeket. Úgy rémlik, vele búg most föl a lift. Én ellógok, és később, nemsoká jelentkezem.

A társaságnak semminemű kifogása, véleménye a házigazda szándékával szemben. Csak Lucy firtatja tőle, amint fölugrik, és lelökte őt öléből:

– Mért lógsz?

– Kevésbé kínos, hogy vendége legyek és legyetek nálam, ha nem talál itt. Légy te a háziasszony addig bátran. Negyedórán belül jelentkezem. Levelet kell bedobnom úgyis.

Ez a megbeszélés már úgy folyik, hogy a végét a lakás ajtójában álló Lucynek Richardson a legfölsőbb lépcsőn lemenet mondja vissza.

Kár a sietségért. A lift megzökken a negyedik emeleten. Mást hozott, nem Kajmótzy Jolandát.

A méltóságos asszony e percekben még az éppen zárás előtt álló csemegekereskedésben csomagoltat. Bőkezűsége két dolgot céloz. Részint ki akarja erőszakolni, hogy Richardson üzleti vendége távoztával kettesben, pazarul vacsorázzanak. Részint ünnepies jelleget akar adni a diadalának, diadaluknak délutánjára következő meghitt díszvacsorának.

Rák, édességtömeg, fölvágott és sültkülönlegességek, erős és édes üveg töményszesz, két üveg pezsgő, két üveg sör, jég… kerül számlázásra az üzletben, és külön csomag a Cinka nagy virágcsokra, amelyet szintén a teríték ékének szánt a méltsás asszony a Richardson kis tetőteraszán, hangulatvilágításos estebédjükön.

A holmit persze az üzlet egyik tanulója hozza el külön díjazásért. És a taxiról még csak egy különlegességi trafikba is leszállítja az inasgyereket a méltóságos asszony, hogy semmi hiányt ne szenvedhessen a bűvhangulatok sorával kecsegtető együttlét.

Ó, be kegyetlen zuhany is éri a méltsás asszonyt a becsöngetése utáni fogadtatáson.

Odáig a lakás ajtajáig egy repeső, forró szívű, naiv, boldog diáklány. De az ajtó kinyílik, és nem Richardson áll a nyílásban, hanem a macskaszemű Lucy. Lucy az ajtót tágra-végre csapja ki, mivel látja a hatalmas csomagot cipelő boltosinast. Így aztán a méltóságos asszony mindjárt azt is láthatja, hogy a kis lakás szemközti, platóra nyíló ajtójában egész kis csődület mereszti rá szemét.

A méltsás asszony szinte roskatag, riadozó banyává válik pillanatok alatt az ideérkezett fittyfirittyből.

Mi ez valójában? Véletlen? Vagy előkészített kelepce számára? Hiszen csak arról volt szó, hogy Richardsonhoz tanítványa jön ez időben, és aztán vacsora utáni meghívást kell lebonyolítania!

Nadehát az őzike alakú és kígyószemű Lucy már magyarázza is:

– Tessék! Tessék! Sajnos a mester nincs itthon.

– Hogyan?

– Hát nekem telefonált, hogy mint máskor is, ha nem érkezik meg pontosan, a házmesternénél van a kulcs. Én feljöttem. És alig ülök le, már váratlan vendégei jöttek.

– Ja úgy!

A méltóságos asszony elfogadhatónak ítéli a fölvilágosítást. Sőt van egy örvendeztető mellékgondolata is: hogy hiszen jobb, ha ez az érzékingerlő növendék társaságban várja a Mestert, és nem négyszemközt működnek!

Máris kedvesebb arcot vág Lucyre. Az pedig erre mindjárt bizalmasan közelebb hajol a méltóságos asszony füléhez, és ezt hadarja halkan:

– Ő lesz szegény a legnagyobb zavarban, hogy ennyi vendég rohanta meg készületlen. Bosszús lesz, hogy nincs esetleg mivel megkínálja őket!

A méltsás asszonyt közben a csomagos inas is zaklatja:

– Hova tehetem, kérem, a csomagot?

– Akárhová!… Fogja!… Mehet!…

A méltsás asszony fél kézzel borravalót ad, a másik kezével búcsút int az inas kezétcsókolomjára, közben pedig már elszámolván a helyzettel, így felel a növendéktársának:

– Hát nézd, angyalkám: a te énekórádnak is befűtöttek a látogatói, én sem tárgyalhatok nyugodtan vele, ezzel szemben abból a zavarból kirántom őt, hogy mivel szolgáljon vendégeinek. Segíthetsz kibontani ezt a szerény elemózsiás csomagot?

– Ó, kérlek! Ezt sem ő, sem mi nem gondoltuk így! Mi címen lennénk a te vendégeid?

– Ezzel ne törődj, szívem! Művészkollégák is folyton a polgári etikett szabályain rágódjanak? Mutass be, kérlek, a többieknek. Én majd meghívom őket.

– Hát ez kedves lesz! A mester el lesz ragadtatva tőle, ha zsörtösködik is, hogy cécót talál a lakásán. Mert honnan szerezzen most valamit a vendégeknek?

Suzanne elgondolása igen egyszerű. Zoltika bármi körülmények közt maximum tíz óráig bírja ébren. Erre alapozza Suzanne tervét.

Csak hadd játsszék Zoltika kedvére a művészkutyussal a kocsiban, úgyis elalszik, mire a Stockholm kávéházhoz érnek. Akkor az artistának egyszerűen visszaadják a kutyust, és Zoltikának másnap azt mondják, hogy a kutyus elszökött, miután ő elaludt.

A kocsiban hátul ül Suzanne Lüghey úrral. Elöl az artista és Zoltika a kutyussal. Zoltika az artistától megkapta a kutya pórázát, és azt szorítja boldogan kis markába. Közben pedig kivallatja az artistát a kutya minden szokásáról, tudományáról, a vele való bánásmód csínja-bínjairól.

Az artistával már közölte Suzanne a kisfiú ellen szőtt cselfogást. Most akarja ugyanezt tenni Lüghey úrral.

– Szíveskedjék kissé hozzám hajolni. Szeretnék valamit mondani önnek! – kezdi Suzanne.

De egyidejűleg, szokott módján, ő nyomul Lüghey úrhoz fokozhatatlan közelbe. Tehát mintegy csak eme ténykedésének palástolására szükségeli fölszólítását.

Lüghey urat kábítólag, ernyesztőleg éri a Suzanne forró idomaiból átsugárzó érzéki delej. A lány suttogását csak félig-meddig érti közben. Azaz némi haladékkal fogja csak föl. Mégis, azon nyomban jelentkezik benne az apa, a jellemes ember, a korrekt nevelő. És tiltakozik:

– Ezt nem vállalhatom, Suzanne, a gyerekkel szemben! A gyereknek nem szabad megrontani a szülői felsőségben, a megbízhatóságban való hitét.

– Ó, méltóságos úr! – tör ki Suzanne. – Akkor hova tetszik tenni azt, hogy a méltósága naponta ígér és von vissza dolgokat Zoltikának?

– Elég helytelen! Épp azért legalább egyikünk legyen állhatatos.

– Megengedem! De ha a közös szülői tekintélyt már így is kompromittálta Zoltika előtt a mama, hát ön ezt helyre nem billenti. Amellett valójában nem is hazudunk a gyereknek. Ha a kocsiban vagy a kávéházban elalszik, csak az esetben veszti el a kutyát. Tehát igazat hazudunk voltaképp majd holnap neki.

– Maga nagy szofista, Suzanne. Ha nem tudná, hát ez a derék bölcselői kar, a dialektika útján, azt is bizonyította már hitelesen, hogy a kilőtt nyíl áll. Csekély kétezer nehány száz esztendeje történt ez.

Így folyik az eszmecsere Suzanne és tisztelve imádott gazdája közt.

Már a kávéházhoz közelgetnek. Zoltikán nyoma sem mutatkozik a legkisebb bágyadtságnak. Csacsog, izeg-mozog.

Lüghey úr roppant ideges. Zoltika már ténynek veszi, hogy a kutyát megvásárolja neki apja a komédiástól. De mit szól anyja a dologhoz? Családi botrányt rendeznek majd nyilvános helyen? Csakis nők meg gyerekek tudják állandóan kínos helyzetek elé állítani a rendes embert!

A Lüghey úr lelki feszültségét kissé eloldja az, hogy neje nincs a kávéházban. Amikor Suzanne az artista kérésére az ügynöke felől érdeklődik, az sincs a kávéházban.

Most aztán mi legyen? Várni kell a méltóságos asszonyra is, az ügynökre is. Suzanne sem viheti haza Zoltikát, csakis a kutyával.

Lüghey úr rettenetesen tanácstalan lenne: mittevő is legyen. Szerencse, a semmi válságban le nem rázható úriemberi mivolta segít most rajta, hogy a nevetséges habozás helyett eréllyel döntsön. A pincérek várják, hova telepednek, mit rendelnek. Ezeket nem illik várakoztatni Lüghey úr jólneveltsége szerint.

– Foglaljunk mindenesetre helyet egyelőre! – int tehát a kávéház teraszának egyik üres asztalára. Majd az artistához fordul: – Boldog volnék, ha a vendégem lenne!

Diktum-faktum. Odavonulnak az asztalhoz. Az artista ilyenkor vacsorázik. Lüghey úrék is éhesek. Hát egyelőre étlapok járnak kézről kézre, és rendelések röpködnek.

Zoltika üres széket kapott maga mellé Maxnak. Max azon csücsül. Hátiszen egy föllépő művész nem lábatlankodhat az asztal alatt, mint holmi paraszt kuvasz vagy komisz, városi házi eb. Álmosságról pediglen Zoltikánál szó sincsen. Neki rettentően élvezetes a helyzet. Kávéházban vacsorázni komoly fölnőttek és egy csodaeb társaságában. Ezért csak érdemes felfüggeszteni az alvást!

A vacsora igen épületes társalgás közepette zajlik. Lüghey úr és Suzanne fölváltva faggatják az artistát mestersége érdekességeiről, utazásairól, sikereiről. Zoltika is örömest, feszülten hallgatja a művészt. Vagy ahol nem érti meg előadása összefüggéseit, vagy unalmas, hát a Maxszal, a másik művészbaráttal foglalkozik.

Lüghey úrra nézvést határozottan külön pikantériája van annak, ahogy az artista egyéniségének bámulatra méltó szélsőségeit jegyezheti meg magának. Néha egyenesen elképeszti az, hogy ez a fiatalember elméletileg milyen hatökör a legelemibb lélektani kérdésekben, és mégis a gyakorlatban micsoda kitűnő búvára a tömegléleknek és az egyéninek. Még a szűkebb mesterségének, a zeneművészetnek ismeretében is, mekkora hézagok tátonganak műveltségében. És mint virtuóz? Mint zenei fenomén? Éppen a zenei tudás legbonyolultabb része, az összhangzat tökéletes ismerete van szó szerint a kisujjában.

És milyen ötletes előadó, ha belejön! Lüghey urat és Suzanne-t tényleg úgy magával ragadja a művész regélése, hogy megfeledkeznek mindenről.

Az idő pedig jól előrehaladt közben. A kis Zoltika, miután közelebb húzta Suzanne-hoz a székét, odahajtja fejét a Suzanne keblére, és úgy hallgatja a művészt. Majd le-lehunyja szemét, sóhajt egyet, sóhajt kettőt. És már alszik.

Suzanne észre sem veszi. Lüghey úr sem.

Ellenben odajön a pincér az asztalhoz:

– Akit méltóztattak keresni, kérem, a Biber igazgató úr megjött. Itt ül a kártyaszobában.

Biber igazgató úr az ügynök. Az artista fölugrik és búcsúzik, hogy nagyon-nagyon köszön mindent, mert rég nem töltött már ilyen kellemes estét ilyen kellemes társaságban!

Közben az artista fél kézzel kifejti a Zoltika kezéből a Max pórázát. A kis imposztor álmában is kezére tekerve szorongatja a szíjat, mintha sejtené az ellene szőtt merényletet.

Suzanne csak most veszi észre, hogy neveltje alszik.

Lüghey úr szinte semmit sem észlel maga körül. Agya bomlott riadalomban háborog rajta, hogy neje itt meri várakoztatni magára a családját, egy nyilvános helyen, ad infinitum!…

Az artista már távozott. Lüghey úr most pillant harmadszor órájára, mintha nem tudná hinni: valójában éjfélhez közel jár az idő? És csak ezt hajtogatja Suzanne-nak:

– Hát ez már sok! Hát ez már túlmegy minden elviselhetőn. Ez már minősíthetetlen!

Suzanne nem veszi túlzottan szívére a helyzetet. Zoltikának kis fejét megigazítja, hogy ne fituljon félre a nyaka alvás közben az ölében, és víg tárgyilagossággal mondja:

– Legvalószínűbb az: a méltóságos asszony egyszerűen megfeledkezett róla, hogy minket ide rendelt. Úgy rémlik, azt mondta: a műsor után a báróékkal vacsorázik. Hát ezekkel mindig jobban beszeszel, mint másokkal, és akár náluk van fönn, akár korcsmáznak, mindig elmennek testületileg bárba táncolni és tovább zülleni. Majd hajnalban fog a méltóságos asszonynak eszébe jutni esetleg, amikor hazakészül, hogy önt és a gyereket ide rendelte!

– Hát ez több, mint megbocsáthatatlan! – hördül föl Lüghey úr dühtorzította képpel. – Még ha velem teszi meg? De a kisfiával? Hát ez több, mint aljasság! Ez!… Ez!… Ez!…

Suzanne hagyja, hogy Lüghey úr kifújja mérgét. Csak azt teszi, hogy reálobogó szemébe szelídítő, szerelmetes pillantásokat küld. Minthogy pedig Lüghey úr így sem csillapodik, Suzanne egyszerre így szól:

– Végeredményben én vagyok legjobban megsértve!

– Maga? Hogyan?

Lüghey úr meghökkenve mered Suzanne mosolyos barna szemébe. De Suzanne váratja a magyarázattal őt. Az asztalon előttük még egy fél üveg pezsgő. Lüghey úr harmadmagával itta meg eddig az üvegből hiányzó mennyiséget. Most, amióta neje eljárásán izgágáskodik, már harmadik poharat hajtja föl, hát persze a jól nevelt ember öntudatlan mozdulatával, hogy ivása előtt hozzákoccintja poharát a Suzanne-éhoz. Suzanne viszont csak biccent, hogy egészségére. Vagy legföllebb belenyal a poharába. Most, ahogy Lüghey úrral az izgulat megint fölemelteti poharát, Suzanne ezúttal nyúl szintén a magáéhoz és fölhajtja. Lüghey úr előtt a Suzanne ivásának bizonyos pontos hasadtlelkiségi jelentősége van. Azért a várakozása szinte megremegteti.

Suzanne pedig fogja először a pezsgősüveget, és kitölti a maradékát Lüghey úrnak meg magának egyformán. Akkor kezdi:

– Mert annyira rosszul érezte-e ön magát az én társaságomban, és érzi-e most is, hogy talán kibírhatatlanabb ez önnek, a kedves nejének nélkülözésénél is?

Suzanne ennek a szellemes körmondatnak a felét el akarta nyelni eleve. De aztán úgy érezte, föl kell tennie mindent erre a kockavetésre.

Most Lüghey úrra került annak a sora, hogy megvárassa Suzanne-t a válasszal. Az erős lelki válság előtűnt vonásain. Mert igen-igen ügyesen, körmönfontan, következménytelen kellett megfogalmaznia feleletét. Latra vetve azt is, hogy némi kis mámor is tompítja elmeélét.

Az ám! De az úgy van, hogy a részegségnek puszta észbeötlése máris valódibb valósággá váltja ezt az állapotot. Lüghey úr egyszerre megbutult. A butulás pedig az őszinteség legjobb kitermelője.

Lüghey úr egyszerre bárgyúan, kedvesen elvigyorodik, és fogazata sövényében megakadó nyelvvel rebegi:

– Minden olyat állítani alávalóság volna tőlem, hogy én ma este nem jól, de kivételesen jól nem éreztem magam. Nagyon-nagyon jól mulattam!

– Üm! Eddig! – bólogat Suzanne, és szemrehányó két nagy szeme egyúttal olyan epedően függ rajta legimádottabb gazdáján, hogy annak kapatosságát egyszerre érzéki kábulat is tetézi.

– Hogy értsem?

– Jól érezte magát eddig ön sok más minden miatt. De most, velem egyedül, elég önnek az együttlétből. Ne! Ne válaszoljon erre! Nem akarok semmit kiforszírozni. Csak éppen konstatálom, mi a helyzet.

Lüghey úrban valamiféle mindenre elszánt bizsergés támad erre. Merően, komolyan néz Suzanne szeme közé. És már nem kapja el tekintetét, amikor Suzanne gyöngéd, boldog esengéssel viszonozza ezt. Hanem hirtelen hamiskássá válik Lüghey úr tekintete és kérdi:

– Hát itt akar maradni velem? Igyuk le magunkat bosszúból? Találjon itt nejem minket berúgva? Rendben van! Ezzel mindent bizonyítok magának is egyúttal. Hát iszunk!

Suzanne meg van fogva. Egészen más fordulatot vett az eszmecsere, mint ahova ő térítette volna. Lüghey úr kivágta magát.

Ekkor Zoltika egyet hány magán Suzanne ölében. Kis karját kicsapja. Nagyot szipog, nagyot sóhajt. Fölnyitja szemét. De már le is zárta, és újra alszik mélyen.

Abban a pillanatban Lüghey úrnak, a férfinak, a gavallérnak egész mivoltát elsöpri az apa. Kiegyenesedik székén.

Suzanne azonban megelőzi a mondandóval:

– Azt mondanám: fektessük be a kisfiút a kocsiba, ahol kényelmesen alhat. Föltéve, hogy ön itt tényleg dorbézolásra szánja magát velem. De sok értelmét ennek nem látom. Inkább annak, hogy miután megkíséreltük telefonon elérni valahol a méltóságos asszonyt, és esetleg nem sikerült, hagyjuk itt ezt a lokált. Ez esetben, ha mégis iderohanna a méltóságos asszony ezután értünk, és nem lelne itt, több kárpótlás nekünk a bosszúsága, mintha részegen lel.

Lüghey úr legyint:

– Másról van szó, Suzanne. Most jut eszembe, hogy a gyereknek nem bírok a szemébe nézni, ha holnap követeli tőlem a kutyuskáját. Mert ugyan kerek ígéretet nem kapott tőlem arra nézve, hogy a kutyát megveszem neki! Hallgatólag azonban annak vehette, hogy átengedtük birtokába az artistától… És akkor közönséges csalók vagyunk a szemében. Respektíve én, az édesapja.

– Ha ön ilyen mereven fogja föl?

– Ezt nem lehet másképp.

– Hát mit tegyünk? Vegye meg neki tényleg a kutyát!

– Egyetlen megoldás. Hajtsuk fel ezt a művészt! Azaz maga csak maradjon, kérem, a gyerekkel itten. Én intézkedem.

Lüghey úr fölkél, és vonul be a terasz zugából a kávéházba. Érzi váltig, hogy léptei kissé ingatagok alatta. Elfog egy pincért és fölkéri, hogy kerítse elő az artistát, aki itt tárgyal valahol a kávéházban az igazgatóval.

A pincér elsiet. De kisvártatva azzal vágtat vissza, hogy az a kérdéses artista elment már, ellenben nem Lüghey méltóságos úrhoz van-e szerencséje, mert ha igen, akkor keresik a telefontól, a felesége hívja.

Lüghey úr nyomul hát a kávéház végébe a telefonfülkébe.

– Édes kis Mókusom! Ne haragudj, már nem érdemes odamennem hozzátok a Stockholmba! – sápogja felesége hangja.

– Na és ezt most közlöd velünk?

– Hívtalak már. De nemleges választ kaptam, hogy nem találnak ott!… Szóval, Mókuskám, ne szidj meg nagyon! Majd otthon mindent… Talán nem is mulattál rosszul? Szalma szezon következik úgyis nemsokára. Pá, életem! Drága Mókuskám!

Richardson betoppanásakor a következő kis móka játszódik le. Lucyke és Jolanda a teakonyhában buzgólkodnak a vacsorakészítésen.

– Ő jön most, a Mester! – szól Lucyke egyszerre a fölvonó zúgását figyelve.

A méltsás asszony estélyi ruhája elé egy törülközőt kötött. A szendvicseknek való zsúrkenyeret, fölvágottat metélik éppen Lucyvel.

Ó, milyen kedélyes is az ilyen művészmulatság! Fesztelenség, bolondozás! A méltsás asszony már végleg megvigasztalódott afelől, hogy nem lesz négyszemközt a saját sikerére csapott áldomáson. Persze fönntartja magának a lehetőséget, hogy esetleg kiböjtöli a vendégeket. Richardsonnal távolíttatja el őket majd illő időben. Nincs itt már baj!

– Késhetett volna már addig, míg készen vagyunk a büfével! – mondja Lucynek. – Siessünk!

Erre Lucy hirtelen vigyori pofát vág:

– Azt köllene tenni, hogy elbújsz. Telefonáltál, hogy nem jöhetsz! Bezárlak ide, és meglátjuk, micsoda kavarodás lesz. Aztán előjövünk a díszlakomával.

– Remek!

Lucy gyorsan kifordul a kis konyhából, és méltsás asszony magára zárta az ajtót. Lucy mindenesetre megtakarította magának a további gazdasszonykodást. A méltóságos asszonyt szegődtette a társaság szakácsnéjává, cselédjévé. De mily boldogan vállalja!

Berobog Richardson. És csinálja, mint pesti nyelven mondják, a műmurit.

– Szervusztok-szervusztok! Mi az? Összebeszéltetek tán, hogy népgyűlést tartotok nálam? Örülök! Csak azt nem sejtem még, mit adok nektek?

– Nem reflektálunk semmire!…

– Mindjárt megyünk!

– Hívatlan vendégnek füge az orrára!

Így hangzik összevissza. Majd Richardson bömböli:

– Pedig a vicc az, gyerekek, hogy még egy nagyon kedves tanítványom is esedékes ide ma. Ha Lucy nem lenne itt, azt állítanám, hogy legjobb növendékemet várom. Meghallgattam ma egy műsorban! Hát csak egyet jelenthetek ki: torony volt! Egy gyönyörű, nőstény torony a műsor vacak előadói közt. Pedig Hetsepech Lili nem kutyafüle. De megette őt. Nem tudom, merjek-e nagyot előlegezni neki, ha azt mondom, hogy Kajmótzy Jolanda a közeljövő dalénekesnője? A többi kezdheti elsírni az összkönnyeit, ha ez a nő kifut.

– Magának elhiszem! – csicsereg Lucy hangja. – Magát még nem fogtam meg lódításon, mint a többi énektanárt. Jó volt tényleg?

– Elsüllyesztő! Elkábító! Bűbáj! Én kaptam össze az orgánumát, amit szertehányt az a sok cipész, akivel mint mesterrel oktattatta magát. Büszke vagyok erre!

– De telepedjünk le, gyerekek! – ajánlja Lucy. – A teraszra gyerünk.

– Én pedig nézek valami papramorgót, vagy ami akad! – mondja Richardson. – Amivel megkínálhatlak benneteket!

És odabenn a méltóságos asszony a teakonyhában minden szót hall és hisz. Az Édennek korántsem lehet megközelítő az üdvössége, ahogy a Richardson magasztalása éri fülét. Gyönyör remegteti minden ízében. Jó, hogy nem vág bele gyors munkája közben pirossá lakkozott körmébe az izgulattól.

Most Richardsonnak a teakonyhához való közeledtére mindenesetre kikulcsolja az ajtót és kivágja. Aztán kacagóan, gyönyörűen, kipirultan libben az ajtóba. Majd egyetlen lendülettel Richardson nyakába veti magát, és innen is, onnan is heves, boldog pajtási puszikat csattant a nagy ember ápolt pofázmányára.

Richardson hízelgőn, gyöngéden simogatja:

– Istennő voltál ma! Van ennél is nagyobb? Akkor az voltál! Bűbáj! Nem hibátlan, unalmasan tökéletes, hanem egyéni. Ilyen cukkedli!… Ahh!

– Elrontasz! Túldicsérsz! – duzzog a méltsás asszony.

– Én? – bődül el Richardson, mint az óangol színésziskola írta elő az ágálás tetőfokán a hősszínésznek. De ugyanily klasszikus fordulattal, szinte végletből végletbe váltja át pózát: – Mi ez? – dörög a hangja, amint a remek körömfaladékokra, üvegekre, jégre és végül a vázában vízbe állított virágcsokorra mutat: – Mi ez?

– Semmiség! Egy kis harapnivaló és egy-két korty itóka!

– Joli, hallod, kérlek, ezt nem szeretem! Te aranzsáltad ezt a népünnepélyt is? Te hoztad ide ezeket?

– Nem! Szavamra!

– Remélem! Legalább ezt nem!

Ahogyan a görög színjátékokban a vezérszínészek szavalatának hangulatát kíséri a kórus, úgy vihajognak a tisztelt jelenlevők a párbeszéd fordulatainál.

De most már gyorsan összecsapják a vacsorát. Mindenki segít. Kihordják tálcákon a csemegéket a platón egy asztalra. Azzal megkezdődik az általános zabálás, ivás, csevetelés.

Tisztára őserdei változatú az egész. Akár majmok vagy kajdácsok csapnak lármát. Még véletlen sem hallik, hogy valaki beszédét a másik meghallgatná úgy, hogy ő vagy más bele ne vágjon. Hangzavar, zűrzavar, csörgés, csoszogás, női sikkantások, férfi üvöltések sodratában leledzik a plató a gyöngyházfényű nyár eleji estében.

Az első szünet vagy legalábbis zenebona-csappanás a házigazda erélyes rendezkedésére következik.

Meg akarják hallgatni a Jolika két, szíveket lehengerlő dalát. Hát bizonyos pisszegés és döfölés közbenjöttével a párok bevonulnak a szobába, a zongorához. Körülülik cigizve, behozott poharaikkal.

Maga Richardson fogja kísérni a dalokat. Mert bár nem tartja abszolút rossznak Cinka tanár urat, azért sok helyen észrevette, hogy túlkalimpálja az éneket, saját maga művészetének ragyogtatására.

Hát kezdik.

Az, ahogy Kajmótzy Jolanda, a közeljövő dalénekesnője odaállott a műsoros teán az emelvényre, kínos volt. Itt? Szánandó és siralmas.

Az idegfáradtság olyan természetű, hogy különb transzokat tud produkálni, mint a legnagyobb mérvű kipihentség. Jolanda eleven, csupa csitris játékosság, csupa édes önbizalom, majdnem önteltség, ahogy odaheppen a zongorához, ennek a kaján társaságnak a kellős közepében.

És aztán förtelem, amit művel. Itt, a mester keze alatt különben is gátlástalanabb, mint bárhol. Hát most kiereszti hangját, és fújja a dalokat, infámisan hamis árnyalatokkal.

A társaság utánozhatatlan pofákat vág. De közben is tetszésnyilvánít:

– Édes!

– Remek!

– Tud ez, fiam! Richardson nem marha!

És végül a szoba vastapsban tör ki.

A föllépés mégis ellankasztotta annyira Jolandát, hogy már az ünneplés számára nem tud újabb kedvsziporkákat kicsiholni magából. Boldog, szerény mosollyal fogadja a csókokat, kézszorításokat, és egész lelke olvadozik attól, hogy a szeretetnek, elismerésnek ilyen árjában lubickol, ilyen csupa szív baráti körben.

Richardson karon fogja, és a szoba szögletébe vonja. Ahol is a szemérmetlen hazugságnak olyan remeklését létesíti, hogy ez már mutatvány. Hangja nyers, mint az őszinteségé:

– Marha vagyok most, kijelentem neked. Érdekem ellen beszélek. De én ilyen vagyok. Ha valami megfőzött, akkor lefekszem, hasra esek előtte, nem tehetek róla. Mert meg kell mondanom: téged egyszerűen hagyni kell, hogy magad vigyed magadat. Az a kis instrukció, ami itt-ott egy kis véletlen kiugrásodnál kell? Az kell, vagy nem kell! Tanár neked fölösleges, már hogy a szó szorosabb értelmében…

Amíg a Mester így értekezik a szoba szögletében, az egyik jelenlevő úr rikkant:

– Lucy! Adj elő te is. Tudod? Lekísérlek. Tadatatatta rattatadatta…

Aki Lucyt felkérte, és most egy dzsesszdarabot dúdol, derekát is táncra egyengetve hozzá, az profi zenész. Zongoravirtuóz is, karmester is, magánoktató is. Egyike azoknak a komolyzenészeknek, akiket a dzsessz meghódított, és tündökletesnek tartják perspektíváit a komolyzene terepén is.

Lucy kis kéretésre kötélnek áll. A zenész, cigarettájával szája csücskében, mérhetetlen könnyedséggel hentergeti már ujjait a billentyűkön. Amibe belevág, az egy világsláger. Előbb eljátssza, és mindinkább beledűl. Végül kiköpi a cigarettacsutakot a szájából a parkettára, és elhalkítja játékát.

Lucy kezdi az éneklést.

Ó, művészet aranyálma! Ez aztán hang! Becsülhető tisztán jó minőségű három oktávra. Fönn fecskecsicsergésszerű női hang, és lenn a divatos mély alt. Csak nem maszkulin, hanem asszonyias zengésű.

A társaságot két taktus után már megfogta. Más arc, más tekintet az, ahogy a levegőbe bámulva figyelnek az énekre. Nem tapsolnak végül, hanem csupa őszinte kérés az egész viselkedésük, szótalan is, hogy Lucy folytassa.

– Még! – vakkant a zenész. – Gyerünk!

– Majd! Elég! Gyerünk ki! – ellenkedik Lucy, és macskaszeme ravaszul, aggályosan figyel a Mesterrel bizalmas tárgyalásban levő Jolandára.

– Kuss! Kezdd! – förmed rá a muzsikus, és új slágerbe fog.

Jolanda a sarokban, bár majdnem úgy élvezi a Mester szavait, mint a társaság a Lucy énekét, fél füllel egyre növekvő döbbenettel hallgatja Lucyt. Elmebajosnak kellene lennie, hogy ne tudja megítélni a különbséget a maga reszelős kornyikálása és e közt a pikáns, édes dalolás között. Szemébe a kétségbeesés ül ki, amint kissé elfordulva Richardsontól, odafülel a zongorához. Majd fanyalgó félmosollyal bólint:

– Nagyon jól ad elő! Tud bizony!

Richardson afféle aljas, üzleti fintorral legyint:

– Mondjuk! Nem rossz! De hol van ez a tudástól? Tucat!

Jolanda egész mivoltán megtetszik, hogy nincsen meggyőzve:

– Én nagyon jónak találom! – nyilatkozik fájdalmasan.

– Ez nem jelent semmit. Mondom, hogy tucat. És ebben minden benne van. Az is, hogy mennyit kínlódtam vele, míg ezt is kihoztam belőle. Ha rád felényi fáradságot szántam volna már, hol tartanál!… Mi az? Min veszekednek?

A zongoránál a zenész összekapott a másik úrral. Ez, polgári foglalkozására nézve, egy foncsorozóüzem tulajdonosa, illetve az apja társa, de azonfölül műkedvelő műtörténész. Egyre-másra cikkezik, és könyvet is írt a magyar népi művészetekről. Elsőrendű koponyának, afféle élő lexikonnak és polihisztornak tartják baráti és ismerősi körben.

– Lacikám! – mondja éppen a zongorásnak. – Ez annyiban zene, mint a kenetlen kerék nyikorgását is föl lehet fogni annak. Sőt abban több eredeti vonás akadhat. Az egész dzsessz egy zenei zsibáru raktár, egy szemétdomb. Szedett-vedett, összecsent, áthangolt vacakok gyűjteménye. Ez a világsláger, például, egy kissé átszinkópázott magyar csárdás dallamából készült, sőt a jobb átmenetei a román tropotyánkának a ritmusát veszik át, amely eredetileg szintén a magyar csűrdüngölőből csinálódott… Figyelj csak, kérlek: tada-tratta-trattata-trattada-tratt-rattara tadara!

A műtörténész ismert magyar csárdás dallamát eredetiben dalolja, egészen meggyőzőleg, a világsláger ütemére. A muzsikus fortyog a dühtől, hogy a hölgyek nevetésre fakadtak a foncsoros danolászásán.

– Ne nevettesd ki magad, öregem! Az amerikai szerzőnek pont a mi libapásztoraink szállítanak ötletet? Naivság!

– Ma? Amikor rádió, telefon, repülőgép cikázza körül a földgömböt percek, órák, napok alatt? Ellenkezőleg, az ügyes tolvajlást védeni naivság! – vitatja a műtörténész.

Mire a zenész egyszerre szemmel láthatólag, egy cigarettagyújtás és két szippantás időközében, föladja ingerültségét, egyet hahotázik, majd tárgyilagos modorba helyezkedve, hadarja:

– Nézd, öregem! Ezt már megvitattuk nehányszor egymás közt. Jól van! Koncedálom neked: az amerikai szerző egy magyar csárdást használt föl slágeréhez. Na! És? Éppen az mutatja az újvilág zenéjének, a dzsessznek roppant életerejét, hogy magába gyúr, magába olvaszt mindent, és marad mégis sajátos amerikai zenének. Mi, magyarok, illetve te és a te fölfogásod szerinti modern magyar zene, ellenkezőleg, ki akar küszöbölni magából minden idegen hatást, és le akar szűkülni inkább a primitív pentatonikára, mert azt hiszi, hogy így talál önmagára. Holott ezzel veszti el önmagát! Ezzel kerül zsákutcába. Azaz nehány tudákos szerzőnk és hívei vinnék oda. Csak nem sikerülhet nekik, szerencsére! A világ vérkeringéséből kimaradni nem lehet. Gondolod, hogy az olasz halászdalok is kezdjenek vétókat kiabálni, mert belőlük, illetve az ő ihletésükre építették föl Rossinik, Verdik, Mascagnik, Leoncavallók zenei remekeiket? Nekünk nem elég magyar Lisztek, Lavották, Reményik, Erkelek, Biharik magyar zenéje? A világnak az! Sajátosan magyar. Akár ha a gavottból lett a toborzó, és német vagy lengyel polka hatott a zenénkre… Hiszen az a legfőbb erőpróba, hogy nem tud műzenénk át nem magyarítani bármilyen hatást úgy, hogy minden idegen fül magyarnak ne érezze. Így lesz a magyar és más népek dzsesszével is. Ma még kuriózum, zenei vicc, hogy Beethovent, Lisztet megdzsesszesítik karmesterek. De holnap már azt jelenti, hogy egy új, az egész földgolyót átfogó és minden műfajt forradalmasított új zene átment, átvisz, áttüntet magába minden régi értéket, új hangszereivel, új modorával, ha a régi, merev klasszicizmus meg is pukkad.

Richardson lép közbe, hogy a vita tovább ne fajuljon. Házigazdai tekintélyét hangjában dörögteti a veszekedőknek:

– Túl okosak vagytok nekünk! Egymásnak pedig majd írásban is benyújthatjátok a döntő érvelésteket, ahelyett hogy itt vágnátok egymás fejéhez. Szűnjetek meg!

Hát aztán Lüghey úr fizet a Stockholmban, és kászolódnak. A sofőrt egyik kollégája útmutatására a szomszéd büfé egyik blokkjában hajtja föl Lüghey úr, ahol egy másik kollégával snapszlizik. A sofőr nyalábolja föl óvatosan Suzanne öléből Zoltikát, és viszi a kocsiba. Ott a hátsó ülésre fekteti keresztbe, hogy kényelmesen szenderegjék tovább.

Lüghey úr az elülső ülést hajtja föl a nagy kocsiban, és Suzanne mögéje telepszik, Zoltika mellé, hogy valami kocsizökkenés le ne heppentse a kocsipárnáról. És a kocsi már berreg, és surran is.

Lüghey úr érzéki és érzelmi életét ezúttal nem szállja meg a Suzanne közvetlen közelének bűvölete. Ha Suzanne hajlik is néha hátulról füléhez, hogy csacsogjon neki, azért Lüghey úr nagy időközöket marad magára az első ülésen.

Így két dolog foglalkoztatja. Első a csuklása és enyhe émelygése a sok pezsgőtől. De olyan formában, hogy nem az italtól való tartózkodás vágya, hanem ellenkezőleg, valami tömörebb gyógyitalra való áhítozással veszkődik.

Ezenkívül szerfölött bántja a fia elintézetlen kutyaügye. Nem szoktatta és nem is szoktathatja a gyerekét ahhoz, hogy jellemhibás, szószegő apának ismerje meg őt. Az artista címét tudja. Föl fogja hívni őt telefonon, sőt ha kell, fölkeresi. De a kutyát átveszi tőle Zoltikának! Nincs megalkuvás!

Ezt határozza Lüghey úr, és közben egyre-másra rohanja meg az aggodalom, hogy az artistát nem leli meg, vagy az a kutyát közben értékesítette, vagy, vagy, vagy… Kellemetlen!

Így érnek haza.

Lüghey urat neje viszontlátása nem érdekli most különösebben. A telefonon át neje kedvesnek, sőt megalázkodónak mutatkozott. Talán már alszik is itthon. Akkor nem is zavarja!

A villa, sőt környéke mély álomban, csöndben piheg valóban. Ám a ház úrnője nem érkezett még haza.

Zoltikát beszállítják. Lüghey úr ott van, amint Suzanne lehúzza róla ruhácskáját és cipőjét, meg belebújtatja hosszú, angyal-hálóköntösébe.

Lüghey úr folyvást a kutyaügyet hánytorgatja, és vitázik Suzanne-nal.

Éppen ott tartanak, hogy Suzanne javasolja:

– Nincs kizárva, hogy ilyen alak még fönn van ilyenkor. Hívjuk föl azt a szállót. Talán összeköttetést kapunk hozzá.

– Helyes! – egyezik bele Lüghey úr. – A feleségem esetleg ha hazajön, képes erőszakosan lefújni a dolgot. Siessünk!

– Csak átöltözöm! Egy pillanat! – mondja Suzanne.

Lüghey úr pedig kissé önállótlan jegyzi meg:

– Jó, megvárom! Tanakodom így is, nem köllene egy pirinyó gyomorkeserűt szednem be, mert kissé kavarog a gyomrom.

– Ezt én tanácsolnám. Én magam is bekapnék egy kupicát!

Hát Lüghey úr az ebédlőbe vonul, és várja Suzanne-t. Érdekes! Felesége elmaradása alig nyugtalanítja. Hozzászokott, hogy későn érkezik, és néha nem is gyanús hevületek csillognak a szemében.

Nem! Lüghey úr lelki berendezése olyan, hogy inkább az a körülmény kelt benne némi nyugtalanságot, hogy teljes magány környezi őket Suzanne-nal a lakásban. Környezi és keríti őket egymásnak, kiváltképpen azok után a bizalmas hangok után, amiket Suzanne a nap és az este folyamán megpendített közöttük. Apage satanas!

De már jön Suzanne! A pongyolája? Lüghey úr összerezzen a megpillantására. Határozottan az az észlelete, hogy ez a pongyola Suzanne-on a Monna Vanna románc ismétlődése, nincs alatta más, csak puszta önmagának édes kincse.

Node a Suzanne kezében tálca és rajta a gyomorkeserűs üveg, két kupicával. Ezt leteszi az asztalra, és tölt máris.

Lüghey úr megjegyezné, hogy nem előbb a telefont köllene elintézni? De ő nőkkel szemben az akadékoskodást lehetőleg kerüli. Legföllebb azzal jelzi a nyugtalankodását, hogy gyorsan kapja föl a pohárkát, üti a Suzanne-éhoz és hajtja föl.

Viszont Suzanne ezt a mohóságot arra érti, hogy Lüghey úr nagyon szomjas, és a kupica nagyon kicsi, hát míg Lüghey úr a torkát köszörüli, máris tölt még egy kupicával neki és magának is.

– Még egyet? Nem lesz sok?

– Bah! – legyint Suzanne. – Ekkora pohár még orvosságadagnak is kicsi.

Idő kímélése szempontjából Lüghey úr nem vitázik, nyúl a kupicáért és fölhörpinti.

Gyomorkeserű ide, gyomorkeserű oda, ez mégiscsak tömény szesz, és a sörre, borra, pezsgőre most két kis pohár pálinka is hat. Hozzá észrevétlen hat már. Lüghey úrnak csakis kellemes bárgyulás kóválygatja fejét.

– Hát telefonáljunk?

– Hát telefonáljunk!

A telefon az előtt a pamlag előtti széken van, amelyet a méltóságos asszony használ nappali heverőhelynek.

Suzanne kényelmesen rátelepszik a pamlagra, hogy a kagylót fölvegye. Lüghey úr bizonytalan és bátortalan imbolyog a telefonkészség körül, és vadássza jegyzőkönyvében az artista diktálta telefonszámot:

– Nem ide írtam? De ide írtam! – piszmog Lüghey úr a könyvecskével.

– Hát foglaljon helyet! – mutat Suzanne maga mellé a pamlagra neki. – Könnyebben megtalálja, ha ülve nézi!

Mire Lüghey úr valóban leül. De tisztes távolt tart meg Suzanne és maga között a pamlagon. Úgy keresi a számot.

Suzanne türelmetlen is lehet már, ha éppen erről volna szó. Mindenesetre, amint Lüghey úr motyogja:

– Ahá! Talán ide jegyeztem!

Suzanne melléje csúszik, ráhajol, rádől, és úgy fürkészi a kis könyv lapjait. Ő talál a bejegyzésre.

– Ez az! Itt van! Tárcsázom!

A szám jelentkezik. De az artista szobájával nincs összeköttetés a szálló portájáról. És az artista úgysincsen otthon, bizonytalan, mikor jön meg, legjobb délelőtt tíz és tizenegy között keresni őt!

Mialatt Suzanne lebonyolítja ezt a telefont, valósággal egy külön jelbeszédet is lefolytat Lüghey úrral a tapintó érzékek útján. Hozzásimul minden szónál, aztán ha megszakítja pillanatnyilag az érintkezést azért, hogy ügybuzgóságát fejezze ki a telefonálásban, utána még inkább térnyerésre használja a tudósításai hevét.

Lüghey úrnak, bár alapérzése a szepegés, emögött van valami zavaros elszántság is benne, hogy nem bánja most már, történjék bármi! Dac ez, hogy a felesége többrendbeli felültetésével meg elmaradásával ennyire a kísértések martalékának veti oda őt ezzel a csinos francia némberrel. Vagy pedig mindentől függetlenül Suzanne megejtő lénye, az ittasság, az alkalom szüli csak ezt a megtántorodást Lüghey úrban?

Tény az, hogy nem vonja el magát Suzanne törleszkedésétől. Sőt! Sőt! E pillanatban ő maga is összenyomul vele, amint kérdi:

– Hát most mi lenne a teendőnk?

– Akarja ön rám bízni az egészet? – néz Suzanne féloldalról Lüghey úr szemébe. De hát ezek a szürke, kérdő szavak csak ürüggyel szolgálnak ennek az igéző tekintetnek, amely hívja, biztatja, esengi, rajongja a Lüghey úr szerelmes hajlandóságát.

– Mit ért ezalatt, Suzanne, drága?

Ahh!

– Én vállalom azt, hogy holnap a gyerekkel elmegyek személyesen ahhoz a művészhez a kis Maxért, és megvásárolom neki. Önnek az se okozzon gondot, hogy a méltóságának hogyan adom én be a dolgot. Ezt mindenesetre csak akkor teszem meg, amikor Max már a villában van. Ön előre kikottyantana esetleg neki mindent, és el is rontana mindent. Azért bízza rám! Hiszen egyáltalán nem kell őméltóságának mindenről tudnia, se előzetesen, se utóbb, ami közöttünk történik…

Van-e mozdulatoknak, szemvillanásoknak külön, pontosan érthető nyelvük? Akkor amit e tekintetben Suzanne szavai alatt hőn imádott gazdájának alig fokozható közelségébe húzódottan véghezvisz, az ennek a titkos nyelvnek a művészet legnagyobb tökélyére emelt hőskölteménye…

„Ami közöttünk történik”… Suzanne cakkos, csókra formált ajka csücsörítésével és ragyogó barna szemének hirtelen huncut villanásával kísérte mondatát. Lüghey urat csiklandós bűvölet szállja meg. Önfeledt, legényes, könnyelmű kacajjal hajol oda Suzanne pofikájához és makogná:

– Maga oly…

De hát az ügyefogyott makogás egyszerre közös, mindent közleni tudó moccanásba csap át. És Lüghey úr már szenvedélyes, végeszakadni nem akaró csókban és ölelésben tapad össze a lánnyal.

De milyenben! Ha mérkőzött valaha az igézet az óvatossággal, és győzött, hát itt az óvatosságot nemcsak lepontozta, de knokautolta…

Továbbiakra nézve még csak ezek a szavak röppennek föl közöttük halk szárnycsapással ebben a szobában:

– Ég a villany!

– Jobb, ha itt tovább ég. Mi menjünk át máshová.

Amikor a méltsás asszonynak először jutott eszébe a Stockholmba telefonálni, hogy nem jön, akkor a Richardson lakásán a ricsajozás körülbelül a holtpontra jutott.

A sört, pezsgőt már megitták. A tömörebb italokból csak elővigyázatosan fogyasztottak még. Egyetlen őszintén berúgott vendég a zongoravirtuóz a társaságból. Feketét már negyedszer főztek. A rádió- és gramofonnyekergésre ropott táncban már kidőltek a párok, és szerteszét vonultak a terasz zugaiba. A műtörténész két hölgyet babusgat. Jelesen Lucy egy taburetten ülve dől az ölébe, vagy inkább a gyomrára, míg a másik hölgy a szomszéd heverőszékből hajol keresztbe mellén. A zongoraművész a harmadik hölggyel foglalatoskodik, hol sugdolózva, hol tettleg ciróka-morókázva. De ezek a helyzetek eddig aránylag sűrűn cserélgetődtek összevissza a két lovag és három hölgyük közt.

Richardson tartott ki csak legelőkelőbb és legkedvesebb növendékénél, Jolandánál. Ők is elültek a lefokozott hangulatvilágítás fényéből a terasz homályos szögletébe. Ennek dacára viselkedésük kifogástalanul ildomos, a legszigorúbb erkölcsrendészeti szabványok szerint is. Legtöbb, amit megengedtek maguknak egymás mellé tolt heverőszékükön, hogy Jolanda keskeny, fehér, gyönyörű meztelen karja a szék fáján nyugszik, és Richardson időnként ráteszi mancsát a Jolandáéra. Így csevegnek vagy hallgatnak.

Jelenleg Jolanda így szól:

– Indítani köllene ezeket valakinek. Szeretnék mégiscsak kettesben maradni veled ma este valamicskét.

– Ki nem dobhatom őket, édes szivem, ha jól érzik magukat nálam, mint látod! – feleli Richardson, és nyújtózik, ásít egy dallamost tenyerébe.

– Úgy értem, hogy én javaslatot teszek a hazaindulásra. És ha foganatja lesz? Azaz, ha te sem kezded a heves marasztalásukon? Akkor én visszatérek kevés idő múlva.

– Jolikám! – suttogja erre a nagy ember. – Szabad-e, vagy illik-e nekem erre nemet mondanom? Ugye, nem? De az okosságodhoz föllebbezhetek? Hullafáradt vagy, édes! Ne felejtsd! Amellett későre is jár!

– Azzal te ne törődjél!

– Hát ki törődjék? Kaphat egy olyan rossz törést a hangod fénye ilyen visszaéléstől, hogy életedre azt nyögöd! Ne felejtsd el! Éjszakázás, cigaretta, ivás a sírja minden jó minőségű énekhangnak.

– De…

– Nincs de! Azzal állasz elő nekem talán, hogy a legszebb ambíciódat is kockára veted olyan találkozásért, amit néhány órai haladékkal és kipihenve készen kapsz holnap és bármikor?… Ez nonszensz!

Jolanda mélyet sóhajt. Hirtelen fordít virágszirom kacsóján, és fölfelé megszorítja Richardson kezét:

– Jó vagy hozzám! Rendben van. De azért én is vállalom, hogy elcipelem a nyakadról ezt a bandát. Még egyszer telefonálok a Stockholmba. Hátha tévedett az a telefonos, és ott van a vénségem?… A személyzet mindenütt oly megbízhatatlan. Aztán rajta leszek a társaság kiakolbolításán mindenképpen.

– Ebben benne vagyok!

Jolanda megy a telefonhoz. Ez benn áll a szobában. Onnan kilátni a teraszra, és minden szót hallani ki is, be is.

De azért, míg Jolanda lebonyolítja a rövid telefont, a kígyó- és macskaszemű Lucy valóban macskaügyességgel és kígyó nesztelenséggel surran helyéről körül a terasz szélén Richardsonhoz:

– Miben maradtál vele? – szisszeni.

– Megy! Pucoljatok ti is! És rohanj vissza!

Lucy már vissza is surrant a műtörténészhez. Éppen jókor. Jolanda már az ajtóban áll:

– Gyerekek! – mondja. – A Mester ásít. Holnap reggel kilenctől robotban dolgozik. Nem tartózkodtunk eleget a nyakán? Kit vihetek el a taxin magammal és meddig? Én most már Budára robogok, az Olaszfasorba.

– Engem a Körútig! – jelentkezik Lucy. – Tényleg hurcolkodjunk! – ugrik föl.

– Minket is vihetnél majdnem a Körútig, de kiskocsi csak három személyt hordhat! – szól a zenész.

– Akkor rendelek egy nagytaxit! – fordul vissza Jolanda.

A készületek a távozásra még elég időt vesznek igénybe. A műtörténésznek alkalma nyílik az előszobában leadni több százas jubileumot ért elmésségét:

– Tudjátok, hogy az angolok angolosan, vagyis búcsúzás nélkül távoznak? Ezzel szemben a magyarok távozás nélkül búcsúznak!

A nagy taxi és a másik pár kistaxija már bőgött az utcán, mire lomol lefelé a társaság.

A zenész a lépcsőn alaposan támolyog. Sőt egy helyütt kicsúszik talpa alól a műkő, és ülőgumóira zuhan. A ház csak úgy riadozik a káromkodásától. A háziurat szidja:

– Csoda, hogy a jéggyárból nem rendel a házába síkosabb lépcsőfokokat. Az anyja gyereberózsám!…

A házmesterrel emiatt némi eszmecsere begyeredik. A zenészt a társaság összebokszolja, és a házmesteri haragot a szép szón felül fölemelt kapupénzzel csillapítja le.

A zenész az utcán is tovább rendetlenkedik. A kiskocsiba akar mászni. Holott már megbeszélték, hogy a méltsás asszony nagytaxival viszi őt párjával és Lucyvel. Végül is betuszkolják a nagytaxiba. A hátsó ülésen terpeszkedik el a művész úr. Melléje a méltsás asszonyt kell betessékelniök. Mert hát mégis túl modortalan volna, hogy az első ülésen kucorogjék az, akinek vendégei a kocsiban.

Ahogy a kocsi elindul, a zenész, hát persze hogy csak az esti pajtáskodás jogán, megragadja Jolanda kezét, és a szívéhez szorítja. Majd füléhez hajol és susogja:

– Imádlak!

Jolandának kevésbé ellenszenves, mint mulatságos a zenész forró, szeszgőzös leheletét érezni nyakán. Sőt nem tud kitérni attól sem, hogy egy váll- és egy nyakpuszit ne kapjon tőle.

– Nyugalom, nyugalom! – hárítja el enyhe tiltakozással tenyere a művész további merényletre lendült fejét. Mire az őszinte, részeg, heves, bomlott reszkedelemmel cuppogtatja Jolanda fehér tenyerére csókjait. És két markába szorítva a Jolanda kacsóját, úgy babusgatja, mint valami édes madárkát.

Közben folyik a női csevetelés. És egyáltalán az egész jelenet úgy zajlik, hogy nincs semmi bántó jellege. Jolanda kacarász magában, mint aki azt gondolja: remek pofa, csuda pofa ez a muzsikus, meg lehet neki bocsátani akármit, úgy csinálja! Kicsikét nőiségében is megbizsergeti a művész részeg udvarlása, amikor ezt szisszenti fülébe:

– Engedd meg, hogy fölhívjalak. Nem volt még olyan rabszolgád, mint én leszek! Jó? Jó?

Jolanda a művész övéhez tolakvó kobakján megmarkolja tekintélyes üstökét:

– Nem jó! Maga csibész! Nem jó!

– Öngyilkosságba kerget! Esküszöm, ha… hogyha…

– Ha az egész telefonközpontot mozgósító fölhívásai között nem jelentkezem egyiknek?… Kitűnő!

– Gonosz nő! Vérbeli gonosz nő!

Az utóbbiak már az egész női kar vihogása közepette hangzanak el.

A zenésszel valami szorosabb kapcsolatban leledző hölgy rikkantása szakítja meg. A sofőrhöz intézi:

– Itt a harmadik háznál álljon meg!

A zenészek kimásznak a kocsiból. Lucy foglal helyet Jolanda mellett. De hát csak pár perc az, amit a kocsi velük a Körútig megfut. Mégis lezajolhat közöttük az alábbi kis eszmecsere:

– Amilyen ragyogó figura különben ez a dzsesszzongorás! – jegyzi meg Jolanda. – Nehéz elképzelni, hogy akadhat egyáltalán olyan nő ennek, amelyiknek erkölcstelen ajánlatot nem tesz.

– Igen! – hagyja helyben Lucy. – Az a jelmondata, hogy minden férfi piszok pupák, aki nem hív keringőre hölgyet a legelső adott alkalommal. Mert ez jár minden nőnek udvariasságból. Az a férfitársadalom szemete, amely a női fölajánlkozást várja meg.

– Nem szellemtelen elv! – véli Jolanda. – És főleg az biztos, hogy a múltak férfiai hasonlítanak inkább az ő eszményképéhez, és a jövőé az óvatos duhajok. Ez randább műfaj! Határozottan az!

– Majdnem! De mellesleg nekem azt mondta ez a zongorás ma este, hogy az egész társaságban te vagy az egyetlen nőies nő, és egyetlen, akiért huzamos szenvedélyre is vetemednék!… Hanem én itt már leszállok!… Halló! Megállunk!

– Érdekes! Vegyem hízelgőnek, hogy egy szatírt hódítottam meg?

– Miért ne? Pá, drágám! Köszönök mindent. Elragadó este volt. Pá, drágám!

Csókolózás. És Jolanda már maga robog tovább a nagykocsiban. Ha nem is földúlt kebellel, mint régi regények mondták, de erős áthangoltságban, élénkségben, minden lankadása-eloldottan ül a kocsiban.

Jelen pillanatban ott látja saját magát, amint holnap Richardsonnal csacsog óra közben vagy óra után. És ügyesen, csak úgy mellesleg, mint érdekességet, beleszövi csevegésükbe: hogyan kellett jó képpel elviselnie a taxiban a részeg dzsesszmuzsikus udvarlását, és aztán hogyan vette Lucytől az értesülést, hogy a zenészt komolyan magába szédítette kissé.

Az elképzelés vagy inkább a találgatásnak izgulata: hogyan hat Richardsonra a tudósítása… egyszerre ellenállhatatlan serkentette, zaklatta, epesztette, hogy rögtön viszontlássa Richardsont.

Jolanda már föl is kapta retiküljét, és gombjával megkocogtatja a sofőr kalickája üvegét:

– Visszafordulunk! Ott feledtem egy…

– Vissza? Kérem!

Lüghey úr már ágyban hever. Az ő lelkiségébe helyezkedve, mondhatni, biztonságban hever már ágyában, egyedül.

Szólásaként ezekben a percekben Lüghey úr számot vet úgyszólván legparányibb érzésrendületével is, megszövegezi magának gondolatokban, és aztán behelyezi valóságérzetébe az egész komplexumot, hogy ott a köznapi való és a maga különös egyéni fölfogása szerinti való szempontjából is latra vesse.

Az egyenleg a következő. Lüghey úr testileg és lelkileg fölséges közérzést állapít meg magán. Csak alig-alig halvány és szigorúságtól mentes belső szózat nehezményeli lelkében: hogy hát egy kis erkölcsi fertőbe került a Suzanne-nal való új viszonylatban! De az önvád valahogy csak diákosan mulattató jellegű, akárcsak pajzánul fenyegetné mutatóujjával önmagát Lüghey úr: ej, ej, te kópé! Ki nézné ki az alamuszi, szobatudósi mivoltodból, hogy ilyen kujonkodásra is átszerelhetsz?

Ezzel szemben az új viszonynak, mint kihágásnak, kellemetlen következményekkel is járható átnézete sorozatos elemzésre sarkallja Lüghey urat. Márhogy egészen gyakorlatias megfontolások fölvetésére?

Nem! Lüghey úr jelen közérzéséből kiindulva, azzal összefüggő két saját lelki mozzanatot tart figyelemre méltónak. Első az, hogy a kocsiban jövet, bizonyos tekintetben érzékileg fölhangoltan Suzanne iránt, mégis telis-tele volt aggályokkal. Levezette magának azt, hogy ez az egész Suzanne-nal való szeparálódása nehezen lehet véletlenek sorozata. Bedűlni neki annyi, mint titkos okból, esetleg maga felesége által és környezete által állított csapdába esni bele. Úgy ám!… Nem támasztja-e alá eszmemenetét nejének azon kellemeteskedő, de maró gúnyt is rejtő mondata, amit a telefonba ejtett el, hogy így is a szalmaévad következik? Igen! Még Cinka barátjának feleségére irányuló szerelmi aspirációi szempontjából is megfelel a helyzet akkénti bonyolítása, hogy miután a férjet kilengésbe kergetik, a feleségnek is joga van a kölcsönösség elvén és a kellemest a hasznossal egyesítve megbosszulni magát.

Ezt az autóbeli okumláló énjét teljes szabatossággal tudta visszaidézni Lüghey úr a mostaninak keretébe. És ez nagyon lesújtó, elképesztő, megrendítő képet adott arról, hogy valóságszemléletének ekkora mérvű tévelygései lehessenek. Hangulatról hangulatra ennyire tótágasra fordul benne helyzetszemlélete?

Az ám! A csók előtti Suzanne egy bűvös-bájos, mézesmázos, de veszélyes, ezer irányból bajt zúdító némber legyen? És a csók utáni Suzanne csakis csupa szív tündér? Olyan, hogy csak kedvező történhet vele kapcsolatban?

Hogyan egyeztesse ezt össze? Hogyan lehetséges az, hogy itt az ágyán heverve, elmondhatatlanul kellemes bágyadozásban mindent játékos könnyűséggel áthidalhatónak, megoldhatónak talál?

Így hagyta Lüghey úr önmagának különböző énjeit, mint valami lovagi tornán, mérkőzni egymással. De csakis mulatságára, semmi nyűglődésére.

És közben megidézte az egész estéjét. Az előadás csodáit és leszűrt tanulságait, a művésznek szertelen, mégis bonyolulattalanul egyszerű jellemét és világfölfogását, végül pedig a művészkutya ügyével bajmolódtak el időleg egyre kuszálódó gondolatai…

Egyszerre úgy rémlett neki, hogy elszunnyadt. És most megmagyarázhatatlan szörnyűségre ocsúdik. Lehet az, hogy a lélekvándorlásnak oly csodásan bölcs és az élet ezer ismeretlen rejtelmének letéteményeseitől hirdetett tana valóbb valóság, mint a köznap lehetőségei?

Lüghey úr arra riadt, hogy ő maga Max, a művészeb. De azért tökéletesen megőrizte emberi öntudatát is.

Egy téren fut éppen át. A tér egyik elhagyottabb zugában, letaposott, perzselt pázsiton, sudár fák és elnyomorított díszbokrok alkotta csalitban több kóbor kutya kujtorog. Oda tart ő is, Lüghey úr, mint foxi.

A kutyák, bár külön mindnek megvan az eredeti faji jellege, még ha elkorcsosultan, elmásultan is, azért az egész testük és fejük és mozgásuk formája, külön még valami ismert emberre is hasonlít, úgy nőkre, mint férfiakra.

Lüghey úr, Isten bocsássa meg!… megismeri az egyik nagy, sáros lábú, koszlott szőrű kuvaszban nagybácsiját, a hírhedett párbajhőst és huszártisztet, a másik szuka, Bodri, éppenséggel a felesége vonásait viseli, a harmadik a Jupiter Műintézet teljhatalmú és roppant szűkagyú, de egekig fuvalkodott, ellenvéleményt nem tűrő elnökét, aztán ott az artista is mint fekete uszkár…

És valahogy bukkannak föl újabb kutyák is, azaz egyúttal újabb személyiségek is elsuvadnak újra, miként ha a bokrok kusza ágai és lombjai szívnák föl őket bizarr alakokká…

Amint Lüghey úr megjelenik, a többi kutya kérdően, fenekedően fogadja. Erre ő, megfélemlítettségében, hirtelen bukfencet vet előttük. A sok kutya ámul, és mulat rajta.

Mire Lüghey úr nekibuzdul, és újabb mutatvánnyal akarja megszilárdítani tekintélyét állattársai között. Észrevesz egy birsalmafát. (Alakja olyan, mint szülőházának kijárata előtt nőtt birsalmáé. Több ága vízszintesen vonul a földhöz közel a törzsből. Ezeken sokat csüngeszkedett Lüghey úr gyerekkorában, míg rá nem szóltak.)

Most, mint művészfoxi, hirtelen fölszökken a fa egyik vízszintes ágára, és szalad végig rajta, mígnem a végén, a leghajlósabb végén megáll, és ügyesen egyensúlyozza magát.

Közben emberi agya tudja, hogy ez a mutatvány a kutyafaj legmélyebb iszonyának leküzdése, a fára kapaszkodásnak, egyensúlyozásnak. Ezzel le kell vernie minden ellenérzületet és vicsorgást a kutyatársaiban magával szemben.

És valóban, amint leugrik az ágnak majdnem a földre hajló hegyéről, a kutyák meghunyászkodva, mint valami kutya félistent bámulják őt.

Ebben a pillanatban egy szegény, girhes, rühes kis macska tűnik föl a pázsiton. A kutyahad vad csaholással ront feléje. A kis macska szőre borzolódik a rettegéstől, és farka, mint egy pamacs, mered égnek. Szerencséjére ott egy fa. A macska gyorsan fölkapaszkodik a törzsén, és az első haránt nyúló ágán nehány araszt szaladva, leül az ágra. Úgy néz le csúfondárosan hoppon maradt, vérszomjú ellenségeire.

Nosza! A kutyák összevakkantanak, hogy a macskának többé már nem menedék a fa, mert itt van csudatársuk, vezérük, Lüghey úr. Uszítanák föl a macska után a fára.

Ám Lüghey úr részint mint foxifenomén sem tud egyenes fatörzsön fölkapaszkodni, mint a macska, részint nem tudja osztani kutyatársai ősi, vérengző indulatát a macska iránt. Ámolyog és sündörög erre-arra, mint aki külön egyéni életét nem tudja vagy nem akarja belehangolni a kutyakollektívum számára szent macskaöldöklés ünnepségébe.

Érzi: pillanatról pillanatra veszti el előbb szerzett presztízsét a kutyatársadalomban. A szuka kutyák közül kettő is rajongó szimatolással tüntette ki előbb. Most undorral, sőt ádáz pillantásokkal méregetik őt. A Bodri, aki nejének kutyamása, szemérmetlen szagolgatja a vén, koszos komondorkorcsot, a Jupiter elnökigazgatóját.

Magasról nagyobbat esni! A sikertelen macskaüldözés megtorlott dühe a nyámnyila, használhatatlan álvezérre robban ki mindjárt. Csak kezdő hullámai a mostani megütközés, megvetés, ingerültség… Ezt érzi Lüghey úr.

És Lüghey urat mint csodafoxit elemi rémület rázza a sorsa beteljesedése előtt. Mindjárt megrohanja önnön falkája, és véres cafatokra tépi őt…

A nagy kuvasz szeme forogni kezd, nyála csurog ínyéről. Ő ejti az első, rettenetes harapást az elkényeztetett, elpuhult művészfoxin, aki meg merte tagadni fajának ősi indulatait!

Borzalom!… Lüghey úr, mint művészkutya, halálra váltan, vinnyogva hátrál és puff!… belevágja tarkóját egy fába…

Azt a kutya teringettét! Valóban… Lüghey úrnak kispárnával föltámasztott kobakja alvás közben lassan lefelé csúszott a nagy párnájáról, és most kopp!… beleütötte fejét a falba.

Ahh! Mi az ördög? Csupa verejték a homloka, és a szíve úgy vergődik, akárcsak több dróthuzalt akasztottak volna beléje, és azoknál fogva összevissza rángatnák.

Az éjjeli lámpa ég a falon a feje mögött. Így aludt el.

De ebben a szent pillanatban abban a gyönyörvetes megkönnyebbülésben, hogy csak sötét álom gyötörte, és ezt az ébredést tovatüntette, Lüghey urat hirtelen valami nagy lendületű szellemi fölmagasztosultság is szárnyára veszi.

Akárcsak a megszállottak lelkét árasztja el a mennyei kegyelem áldott fénye, Lüghey úrnak a „Felnőttek nevelése” című társadalomtudományi műve egészében gördül el szemlélete előtt, és most tisztán észleli hibáit, tisztán észleli, hol fitult el az egész munka alapelve helytelen eszmesorakoztatásba, és nehány szavas mottóban szövegeződik meg előtte önnön elmeszüleményének vezérfonala.

„A nevelés, mindenfajta, csakis nehány alapvető erkölcsi szabványra és szokványra épülhet. Ezeket a szükségszerűség alkotta meg. Feloldásuk nemcsak az adott társadalmi rend forradalmasítása és veszte, hanem minden lehető emberi társulási lehetőség veszte. A főbb emberi erények: a munka, a bátorság, a szerénység, a hit, az istenfélelem, a jóindulat, a türelem, az önfeláldozási készség, az életöröm helyeslése, az állhatatosság, a hálaérzet, a részvét… ezek örök ékei a léleknek.

Amelyik társadalom nem ezen örök erények tiszteletére igyekszik nevelni egyedei lelkiségét, az esetleg előnybe kerülhet azokban az időkben, amikor az ősi ösztönök szabadon tombolhatnak, vagyis háborúk idején, de okvetlen elveszti a békét. Ugyancsak fordítva is, amelyik társadalom a válságok idején sem kényszeríti egyedeit az alapvető erények föladására, ha mindjárt csak elvben is, az önmaga megrendíthetetlenségének erőpróbáját ejti meg.”

Hogy honnan szűrte le véglegesen és tündökletesen Lüghey úr nagy művéhez ezt a megingathatatlan vezérelvet? Természetesen rendkívüli álmából.

Az első, megrázó koncepciója az volt a kutyatársadalomban álmodott példázatos élményének folyományaképpen, hogy bárminemű egyéni kiválóság csakis az elemi szükségletek hasznossági vonalán mozoghat eredményesen. A művészkutya kiválósága, mint mutatvány, megrebbentheti a falkát, de amennyiben nem hasznosítható a falka kívánalmaiként, akkor ostoba és szükségtelen szemfényvesztéssé degradálódik.

Igen ám! Csakhogy a kutyák társadalmát a valóságban nem az erdőben élő vad falkák és az emberek közt élő kóbor ebek teszik, hanem a kutyák fajából főleg és túlnyomólag azok, amelyek alkalmazkodtak, éppen ősi ösztöneik levetkőzésével, az emberi társadalomban való elhelyezhetőségükhöz, és ilyen elbírálásban a bukfencező és ágon szaladó művészkutya fajának valódi vezére, jövőjének biztosítója, semmint az ősi ösztönök legkiválóbb letéteményese, a vérszomjas macskavadász… Tehát, ha a művészkutya időleges és rossz helyzetben el is bukik…

Lüghey úr valóságos megdicsőültségben hevert nyitott szemmel fekhelyén. Most már biztos benne, hogy összehozza nagy művét.

Nincs egyáltalán meghatározva az, hogy az emberi elme legragyogóbb remekeinek megfogamzásához nem éppen az élet legkivetettebb mozzanatai szállították az ihletet. Ezt gondolja Lüghey úr. És mérhetetlen hála kél szívében a cirkusz iránt… Suzanne iránt… kisfia iránt…

Repül vissza Jolandával a nagykocsi. Már meg is állott a Richardson lakásának bérhodálya előtt.

Jolanda kiszáll. Annyira repes szíve a találka után, hogy se hall, se lát. A taxidíj kifizetésére két tízest vett ki erszényéből, de amikor a sofőr nyolc pengő negyvenet számít föl fuvardíjban, és tökéletesen elég és úri lenne, ha egyik tízest egészen nála hagyná, odanyomja markába mind a kettőt.

A sofőr, ha pocakja nem akadályozná, hát meghajoltában orrát verné bele az aszfaltba.

Hogy valamiképpen mégis hasznosítsa még magát a duplázott viteldíjat meghaladó borravalóért, hát szalad a kapuba Jolanda előtt, és megnyomja a csengőt.

Azon szent pillanatban másik kisebb taxi robog a ház elé. Megáll. De nem száll ki belőle senki. Hanem mintha az neszeznék, hogy a sofőrrel tárgyalna az újon jött taxi utasa. A taxi már meg is moccant durrogva, új iramnak.

De hát Jolanda gyorsabb. Odasiet az induló taxi mellé:

– Várjon! – tiltja le a sofőrt a kocsi ablakára tett tenyérrel. És közben már megpillantotta a kocsi utasát is.

Lucy az:

– Én csak, én csak… Eszembe jutott… És már…

Így hebeg Lucy a taxiban. Szörnyen rémültnek tetszik.

– Szállj ki, édes, egy pillanatra! – kéri Jolanda. – Tájékoztatjuk egymást.

– Jó! Hogyne! – ugrik ki Lucy a kocsiból. És már sebtiben ki is kerekült agyában a hazugság, miért kellett ide visszataxiznia.

Ám Jolanda nem hagyja szóhoz jutni. Amikor már egymás mellett állanak a járdán, azt firtatja Lucytől susogva:

– Egyet vallj be csak nekem őszintén, drága szívem: hívott téged vissza ő? Vagy saját magad iniciatívájából?

– Ne legyek sohase boldog, se soha sikerem ne legyen a pályámon, ha nem ő erőltette egész este, ahányszor csak szót válthattunk, hogy ma okvetlen négyszemközt akar lenni velem. Én erre neked… – kottyant ki mindent Lucy önvédelemből.

– Ne átkozódj, édes kicsikém! Nem érdemli meg egyikünktől sem ez az ember azt, hogy rosszat kívánjunk érte magunknak. Vedd úgy, mintha nem láttál volna. Sőt erre kérem a szavadat. Megígéred, hogy nem fogsz most és sohasem említeni előtte? Igen? Mi ma nem találkoztunk. Igen?

– Bármire esküszöm! – lelkendezik erre Lucy.

– Hát akkor csókollak! Eredj föl, és mulassatok jól. Te nem vagy hibás semmiben. És… és… részemről… Szóval én csak köpni tudok rá és rátok… Pá! Siess!… Én téged értelek!…

Az a mozdulat, amivel Jolanda a magyarázkodhatnéktól moccanni nem tudó Lucyt gyöngéden mutatóujja hegyével megböki, valóban úgy föst, mintha egészen másnak indult volna. Vadul fortyogó gyűlölet gyilkos tőrének a hegye is lehetne ez a vérszínűre lakkozott körmű mutatóujj, amely keresztüldöfné Lucy szívét. Szinte kiérezni ennek a mozdulatnak a lendületéből, hogy minden ezredmilliméterén egy-egy társadalmi szabványok által megfékezett emberi nemzedék váltója avatkozik abba, hogy az eredeti öldöklő szándékból a mozdulatsorozat végén egy kis megvető taszítás legyen.

Lucy mindenképpen félreérti ezt a mozdulatot. Búcsú kéznyújtásnak tekinti. Utánakap jobbja a Jolanda kezének. De mint aki kevesli ezt a rideg búcsúzást, és kiengesztelődést áhít, egyszerre odaveti magát Jolanda keblére, és bőgésre fakad:

– Engem úgy bánt, hogy… hogy…

A nagytaxi sofőrje busás viteldíjával elintézve és a házba becsöngetve már elfarolt. De ott áll az újon jött taxi. Annak vezetője érdeklődő, élvezetes vigyorral figyeli a két nőt a kapu alatt, most pedig a kapu is kitárul, és a házmester is kinéz türelmetlen a várakoztatásáért…

Jolanda így is szinte őrjöng attól az utálattól, ahogy Lucy érzelgősségét aljas ripacskodásnak minősíti. Most még ilyen nézőközönségük is toborzódjék? Az már durva visszautasítás, ahogy Lucy karját lefejti, letépi magáról és rásziszegi:

– Ne játssza hát itt most ezt a komédiát… a sofőr és a házmester előtt!… Lóduljon!… Egymáshoz valók éppen!… Menjen már hozzá!… Piszkok!

Azzal Jolanda kikerüli messze a járdán topogó Lucyt, és siet a taxihoz.

Ennek sofőrje véletlen afféle minden hájjal megkent külvárosi csibész. Hozzá még jóképű fráter is. A két nő közötti jelenetet valamiféle kerítési, szöktetési, helycserélési manővernek becsüli, és a szereplőit éppen nem föddhetetlen polgári erkölcsű hölgyek osztályából valóaknak minősíti.

Szemtelen vigyorgással fogadja Jolanda nagyon is dúlt tekintetét. Odasandít közben a kapura, ahol a házmester éppen beereszti Lucyt. És megelőzi Jolanda megszólalását:

– Maga fedezi az ő útját is?

Jolanda hirtelenében nem is érti el gondolatai és érzései viharzásán át: miről van szó.

– Az ő… Kicsoda útját?

– Hát látom, bezavarta az izé… a havernőjét… Akkor maga fedezi az idáig való taxiját? Legyünk tisztában!

– Megkapja! – érti el végre Jolanda bosszúsat legyintve, hogy Lucy miatta nem egyenlíthette ki a taxiját.

De már arra nincsen ereje, hogy valamiképpen visszautasítsa, megtorolja a sofőr pofátlan hangját, amit vele szemben használni merészel. Az pedig így folytatja:

– Mondja, drágaságom, nem szabad tudnom, micsoda zríben vannak maguk egymással? Ne legyen zabos, hogy kíváncsiskodom. Kadis Laji, ez én vagyok, ha hallott rólam, már sok zűrből kirántott mamuskákat. Hátha magikat is tisztába teszem?

Borzalom!

Jolanda lélegzete mintha egy kis örvényt alkotna torkában. Válaszolni sem tud erre a pimasz, tolakodó, félig érthetetlen faggatásra.

– Nincsen, kérem, magának joga… Azaz kikérem magamnak! – akadozza reszketve, végsőkig fölindultan.

Mire a sofőr, jóindulata tiszta tudatában, méltatlankodó hangsúllyal vág Jolanda szavába:

– Jó-jó-jó-jó! Bocsánat! Ezer pardon és népünnepély! Hiszen én nem akartam nagysádkát megbántani. Mindjárt jobb nőnek rémlett nekem. De az a másik tyúk, ha egyszer bőg, és lóg magán az utcán, valami balhét csak csinált… Hová viszem? Parancsoljon!

Jolanda, amint a sofőr kivágja neki a taxi ajtóját, mozdul máris a beszállásra, hogy ne pazarolódjék az idő:

– Vigyen az Olaszfasorba! – adja utasítását. És rángó ajakkal fűzi hozzá: – És jegyezze meg magának: az ilyen hang… a legnagyobb…

– Már a némák intézete sem csikar ki hangot belőlem! – vág szavába újra a sofőr. – Az Olaszfasor, kezét csókolom. Indulunk!

A félbehagyott mondat, amit éppen bunkójánál, a megtorló, sértő „szemtelenség” kitételénél forrasztott torkára a sofőr, szinte kapálózik a Jolanda begyében. Annyira szenved tőle, hogy az elindított kocsi surrogását-burrogását túlrikácsolná, a sofőrnek esnék és összepofozná, összekarmolná, a szemét kivájná… Vuhh! Ámde egy egyszerű gondolatkapcsolat közbejöttével, hirtelen leszerelődik dühe az ellenkező végletre, a rideg nyugalomra, hogy százszor nagyobb ennek a pökhendi gazembernek a büntetése, megtiprása, ha fölfedné kilétét, csak hozzávetőleg is.

Hát az egyenletes, halkabb surrogással robogó kocsiban fölemelt hanggal így szól előre:

– Mondja, maga szerencsétlen, ostoba ember, hát taxisofőr létére olyan kevés a maga emberismerete, hogy ha rám néz, összetéveszthet egyáltalán valami rossz nőszeméllyel? Hiszen ha maga tisztában lenne, hogy én kicsoda…

Valósággal a kénytelen hangos beszéddel jelentkező fáradtság eszmélteti rá, hogy micsoda kínos, sikamlós, ésszerűtlen, nevetséges szóváltásba akarja megint keverni magát… Sőt ezzel egyidejűleg, túlzottan tragikus, szívbemarkoló, gyötrelmes érzés keretében ocsúdik rá magában a ma esti szörnyű megaláztatására… Olyan siker által, aminek talán csupa álság az alapja, égbe emelve, majd aláejtve egészen a csatornák szennyéig…

Ó!… Jolanda kiegyenesedett tartásából visszahanyatlik a kocsi párnájára. Hangja elcsuklik. A sofőr hátrahajolva kiabálja:

– Hát már bocsánatot kértem a kisasszonytól vagy a nagysádtól… Egyebet mit kívánhat tőlem? Hiszen azt nem is tételeztem én föl magáról, még a másikról sem, amit úgy mondanak viccel, hogy a rossz kislány az, akinek nem a mamája, hanem a hatóság ad engedélyt az éjjeli sétálásra!… Hehhehehehe!…

A sofőr szavai és rekedt röhögése lepereg Jolanda értelméről. Zokoghatnék ront rá. Olyan mérvű fájdalom kavarog föl ezzel együtt egész lényén, hogy vele jár a rémület is: mindjárt meg kell szakadnia szívének!

A kocsi bársonytámlájára hajlik feje hátra, mint a kínpadra feszítetteké. Így reszket, ráng a zokogástól egész testében. Két karja hol árván, erőtlen csüng alá, hol pedig görcsösen markolja ruháját, combja húsát a két keze. A könny szabadon csurog szeméből. Fuldoklóan kapkod levegőért.

A sofőr vartyog hátra folyvást. Hogy mit? Jolanda nem érti. Legföllebb a hang zavarja utálatosan, kegyetlenül nyomorú vergődése súlyosbítására.

Most harsog először hozzá kíméletlen tagoltsággal, érthetőleg végre a sofőr kérdése:

– Hát ne veszkődjék! Hol álljak meg? Hányas számba viszem? Legyen szíves feleljen! Itt vagyunk mindjárt!

Még csak az Attila körúton tartanak. De hát a sofőr kérdése jogos.

– A fogaskerekűnél legyen szíves! – nyögi ki Jolanda.

Gyorsan rendbe kell hoznia magát! Gondolattalan, föl-fölsóhajtva, gépileg kezd dolgozni két keze a zsebkendővel, a púderpamaccsal, végre a rúzzsal.

Amikor kiszáll a taxiból, és megint rendellenes nagyságú összeget hagy a sofőrnek, az hajbókolva szól utána:

– Kezét csókolom! Talán, ha attól méltóztat tartani a nagyságos asszony, hogy én megjegyzem, hova viszem, és befújom a férjének vagy barátjának? Az kár! Elvittem volna a kapuig… Tessék visszajönni és beszállani!

– Köszönöm! – int vissza elutasítólag Jolanda.

És gyorsan csetlik-botlik előre hegyes sarkú aranycipőjében a domboldal lépcsőin. Leginkább is azért vállalta ezt a sétát a villájukig, hogy az éjjel csöndje, a mozgás, az egyedüllét magához térítse, lecsillapítsa… Majdnem bizonyos vezeklés útjának érzi ezt a gyaloglást az éjben, azért, hogy valami kiegyezést keressen az önnön lelkében ordítozó bűntudattal, önvádakkal, hova aljasodott le mint hitves, mint anya!… De kell, hogy minden jóvátevődjék!… Nem szabad annak a vad és vak sóvárgásnak engednie, amely minden kis porcikáját áthatja most, hogy az öngyilkosságban keressen enyhületet!…

Összerázkódik, amint a villa előtt, hálószobájuk ablakában világot lát. Rettenetes kín most önuralmat erőszakolnia, alakoskodnia… Elviselhetetlen férjének, ennek az áldott, tiszta léleknek ezerszer jogos szemrehányásai, feddése elé járulnia ilyen lélekkel!…

De minthogy meg kell lennie, vállalja a küzdelmet Jolanda. A kapukulcs megforgatása alatt már körülbelül el is játssza maga előtt azt a jelenetet, amelynek le kell zajlania közötte és férje között…

„Mindenben igazad van, Mókuskám! Csak most ne bánts, mert nagyon-nagyon kíméletre szorulok. Olyan bámulatos sikerem volt, hogy nem lehetett kitérnem az utólagos ünneplés elől, akárhogy halálra fárasztott… Édes fiú vagy, hogy föláldoztad értem az estédet. Csak azt nem értem, hogy minek zavartatod meg éjjeli pihenésedet is ilyen rossz, csavargó feleségért való virrasztással… Hiszen máskor…”

Hanem Jolanda már fölsurrant a villába, és ott áll a hálószoba ajtójában.

Vigyázott az ajtócsapódásokra, és nesztelen ért idáig a szőnyegen.

Lüghey úrnak kihúzós hálópamlaga szemközt fekszik éppen ezzel az ajtóval. Lüghey úr hanyatt hever, és a mennyezetre bámul. De amint alább kerül tekintete onnan, valami megszállottság sugárzik arcáról. Boldog jellegű. De azért hátborsóztató. Talán eszelős képzelődése egyik jelenésének tartja neje alakját is az ajtóban, mert átsiklik rajta pillantása, és újra valahogy diadalmas jelleggel röppen a plafonra.

Jolandának nagyrészt már tovatűntek erre a látványra szorongásának érdesebb, gyötrőbb hullámai:

– Kis szívem! Mókuskám! Hát te fönn vagy? Így vársz? Minek? – ezzel lép be.

– Szervusz, Joli! – biccent Lüghey úr egészen vígan neje elé. Aztán valahogy nagyon is készségesen, majdnem mohóan váltja vele a hitvesi csókot, amikor ráhajol. Utána pedig közli: – Én már aludtam egy verset.

– És hogyhogy ébren talállak? – érdeklődik neje az ágy szélén helyet foglalva, azon mód, estélyijében.

– Ha érdekel? Elmesélhetek mindent! – nyilatkozik élénken nejének Lüghey úr, és csupa kedves mosoly hozzá.

Gyanús zavart rejt ez az élénkség, ez a készség. Ez biztos! Lügheyné minden bűntudatát, minden lelki rémét, minden dermedtségét eloszlatta már egészen. Ez a legfőbb, legkellemesebb eredménye. Hiszen édes párja elfogultabbnak tetszik, mint ő, aki tőle félt.

– Szóval nem is haragudtál? – firtatja önkéntelen. – Jól mulattál? Ennek aztán örülök! Én kissé aggódtam, hogy kikapok tőled, Mókuskám! De jó gyerek vagy!

A neje simogató kezét Lüghey úr szájához nyomja, és nagyot cuppant rá. És válaszolja:

– Hát akkor visszaélek a helyzettel, és beszámolok neked valamiről… Hogy rövid legyek… a cirkuszban…

– Csak mondj el szépen mindent. Ne hadard el. Ez az éjjel már úgyis ráment nekem az ördögök harmincadjára. Szívesen meghallgatom itt, mi történt veletek!

Lüghey úron megint enyhe rebegés tetszik meg. Ez fellöki a párnájáról, ahová visszahanyatlott már, ülve. És magyarázkodó gesztusokkal kezdi el:

– A munkám, azt hittem a délután, megfeneklett, tudod. És valljam be őszintén, azt véltem, a cirkusz végleg kiejt a, a, a… az izéből… svungból. Ezzel szemben keveset mondok, hogy jótékonyan hatott rám. Nézd: ezeket a jegyzeteket egy negyedóra alatt firkantottam össze… Érdekel?

Lüghey úr az éjjeliszekrénye papírlapjaira utal. És kész a csüggedésre, hogy nejének túl érdektelenül dobta be az ő számára az estéjének legbecsesebb eredményét.

De hát Lügheyné csupa fül. És csupa biztatás, hogy bárminemű közlékenységet elbír jelenleg.

Hát Lüghey úr valóban teljes részletességgel és széljegyzetekkel kifejtheti, hogyan változtathatja át egy cirkuszi előadás és egy csepűrágóval töltött este különös élményét talán örök értékű szellemi kincsekké a „Felnőttek nevelése” című művében.

Ugyancsak elmeséli nagyon-nagyon bizarr és életteljes álmát is nejének. És neje nemcsak hogy figyelmes közönségnek mutatkozik, hanem szemmel láthatólag szívből mulat, és komolyan épül Lüghey úr minden mondatán.

Kettejük közül inkább Lüghey úr a szűkszavú, a tartózkodó, az elfogultsággal küzdő. És ez a lelkiállapota szorosan összefügg azzal, ha Suzanne személye kerül említésre a történtekben.

Viszont Lüghey úr nagy megkönnyebbülésére, neje legparányibb arcrezdülése sem vall arra: valamit is orrontana, valamit egyáltalán föl is tételezne arról, hogy Lüghey úr meg a francia kisasszonyuk…

És ez valóban így van! Lügheynét sokkalta inkább önnön lelke válságai foglalkoztatják férjével való kedves éjjeli csevegésük közben, semhogy valószínűtlen gyanúkkal bajmolódhatnék még külön. A férjének minden szava, mint balzsam, gyógyít belső fölhorzsoltságán.

Most Lüghey úr éppen nagy izézve, hogyismondjamozva kezdené pedzeni a Zoltika–művészkutya ügyet. Megfogadta ugyan Suzanne-nak, hogy elhallgatja neje előtt ezt, és rábízza, mert ez az okosabb. De hát amikor neje csupa szívélyesség, csupa hízelgő, cirógató biztatás, csupa engedékenység!… Nem lehetne-e megkockáztatni legalábbis bizonyos előkészületet, puhatolózást nála a kutyaügyben?

Hát Lüghey úr elszántan hánytorgatja föl előzetesen nejének, hogy a gyereknek kutyakölyköt ígért. Aztán tér rá, hogy a gyereket bátorította arra, miképp egy cirkuszbeli tudós kutya megszerzését esengje apjától.

– Nadehát ez képtelenség – véli neje. – Nem?

– Talán nem! – veti közbe Lüghey úr óvatosan. – Ugyanis az az érdekes művész, aki társaságunkban ült, mint hát Suzanne honfitársa, állítólag barátságból, igen olcsón, mintegy huszonöt, harminc, maximum ötven pengőért… odaadná neki a foxit.

– Áldozzuk rá! – bólint Lügheyné. – Hiszen majdnem annyiba kerül az a díj, amivel szobatisztaságra való szoktatásra adnánk ki a gyerek kiskutyáját! Bízzuk talán az egészet Suzanne-ra! Ez okos és élelmes nő. És határozottan nagyon szereti Zoltit, ezt a kis csintalant…

– Köszönöm neked, drágám, hogy erre a megoldásra gondolsz… Magam is mellette szóltam volna. A gyereknek nagy boldogságot szerzünk! Eltekintve attól, hogy én… e… e…

– Jaj, de most már csakugyan késő van. Szent Isten! Majdnem pirkadat felé tart. Pihenjünk le, édes Mókuskám! Még vetkőznöm is kell! – menti ki Lügheyné férjét elszólásából.

És amint bensőségesen, hitvesi csókot váltva férjével, Lügheyné kilibeg lehántani magáról estélyijét, úgy lehetne legtalálóbban jellemezni lelkiállapotát, hogy aki itt távozik, már nem a riadt, szenvedő Kajmótzy Jolanda vagy Kajmo Jolán, aki bejött, hanem újra az öntudatos, előkelő úriasszony, feleség, anya, Lügheyné őméltósága.

Sőt akárcsak ebben a mivoltában is átalakult volna lénye. Mert sosem érezte még így át, mennyire hozzátartozik ehhez az áldott lelkű emberhez, milyen hálás neki szívében szeretetéért, úgyhogy talán ennyi évi együttlét után ő maga is csak most tudja ezt igazán viszonozni neki teljes lélekkel.

Kezdetben vala a mese. Fő jellemvonása vala pedig mindenha, hogy benne minden jól végződik, bármi bonyodalmak után.

Hát ez az ízig-vérig való igaz történet, csak ezt az ősi formulát követi, ha itt marad abba.

Minden szereplője boldog a továbbiakig. Lüghey úr abban, hogy élethivatásában fölmagasztalódhat munkája által. Sőt mi tagadás, boldog abban is, hogy a Suzanne-nal való készakart és készen kapott, ártatlan, édes kilengésével önmaga előtt diákos dévajsággal mint gézengúz tetszeleghet.

(A gézengúz szó eredetét éppen Lüghey úr fejtette meg nyelvünkben. A kézen-kúszó zsiványból van.)

Boldog Suzanne, hogy végre olyan gazdájáé is lehet, akit ő szeret, sőt imád.

Boldog Jolanda, hogy egy igazán jelentéktelen és ezer mással helyreüthető csalódás árán, mégis kicsikarta álmai sikerét is, amellett hogy otthona királynője.

Boldog Lüghey Zoltika. Mert hát lehet nem annak lenni egy gondolatolvasó művészkutya korlátlan tulajának?

Boldog még Max is, a művészkutya. Hiszen az idomítás sok kegyetlen kínzásától szabadult azzal, hogy ilyen szívjó és előkelő ház alkalmazottja lett, mint a Lüghey őméltóságáéké.

Boldog végül a szerző, hogy mindezt a sok bonyodalmat hívei örömére és irigyei pukkasztására megoldotta.

Kész!