Egy ceruza története

„Itt eszem Villach vasúti állomáson egy sültet. Két koronával olcsóbb, mint Wienben. És itt kenyér is van. Sőt fehér tisztikenyeret is lehet kapni néhol vendéglőkben. Ezt adjátok össze. Wienben sort állanak még fekete kenyérért is.

Viszont még csak három állomás, és a hadizónában vagyok, ahol, mint itt beszélik, már jól látszik este az ágyúlövések villanása, és hallatszik a dördülés a frontról. Mit írjak egyebet?”

„Kelt…

Édes életem, Ellukám!

A címemet teljesen jól írattam föl Veled otthon. Tábori posta 512. Tökéletesen elég ennyi.

Arra nézve, hogy Dieterle barátunk azt mondta, hogy ez nem harctér, ahová jöttem, megmondhatod neki, hogy még innen két kilométerrel hátrább is belőttek már az olaszok egy falut odaátról messzehordó hajóágyúkkal. Ide pedig, ahol a hadosztálytörzs van, az olasz 24-esek is elhordanak.

De azért értem mégsem kell aggódnod, Ellukám. A városnak ezt a részét, ahol a hadosztály épülete van, megközelíteni csak ellenséges légitámadásnak lehet. Ugyanis a hegynek az innenső meredek oldalán vagyunk, egy főúri palotában, és a repülőgépek elől is pillanat alatt bemenekülhetünk egy óriási pincébe, közvetlen az irodából.

Dieterle vagy akár a felesége is fordul Hozzád kölcsönkérni, ezeket a bagatell összegeket add nekik szó nélkül, Dieterle még sokat kijárhat nekem, és most innen az ő keze alá megy az, akit én váltok föl innen, egy nagybérlő. Ahol vagyunk, a városnak ez a része teljesen ép. Mind itt vannak az olasz civilek is. Persze sokan elmenekültek. A jobbmódúak úgyszólván mind. De a házakban van mindenütt civil lakó.

A vasútállomás itt van két lépésre tőlünk. Egy örömhír, Elluka! Én minden tíz napban egyedül, egy legénnyel, hazautazhatom bevásárolni. Hát szóval ez igaz, ahogy eleve értesültem róla. A napokban már megyek, és látlak Benneteket. Innen, a harctérről.

Csak látnád, micsoda romhalmaz a város másik fele, amit nem takar el a hegy. De azt mondták itten mindjárt, hogy ezt a részt még az offenzívánk idején lőtték össze előbb a német, aztán az olasz ágyúk. Azóta egyáltalán nem lőttek ide. Sőt azt mondják, hogy a mi harminc és feleseink a Monte Bellvistáról minden ágyústandjukat rögtön belövik. Azt nem tudom, hogy ezt elhiggyem-e.

De Te azért ne aggódj értem, drága Ellukám. Az Isten majd megsegít, és talán elkerülöm a legrosszabbat.

Nézz utána, légy szíves, hogy Hermann megvásárolja okvetlen azt a wienerneustadti raktárt, amiről beszéltünk. Emlékezhetsz, mennyivel gyöngébb áru, úgyszólván tiszta bóvli volt az Eisenkrantz utcai raktár és milyen bombaüzletet csináltunk vele. Itt is ajánlottak már nekem üzletet. De egyelőre itt nekem kényes a helyzetem, és inkább azon vagyok, hogy kissé benyaljam magam a kommandónál, hogy ki ne vágjanak innen a frontra.

Izidor öcsém mint szakaszparancsnok itt van légvonalban, tőlem nem több mint tíz-tizenöt kilométerre, a Piave mellett. Ő könnyen jöhet ide. Mindig tele van frontcsapatokkal a város környéke. De csak az. A városba, a kommandószállásra nem eresztik be a csapatokat. Mert akkor hamarabb felhívódik ránk is az ellenséges légihaderő figyelme. A tisztek azonban bármikor bejöhetnek a városba is. Egyáltalán nincs szigorúság itt.

Itt van a trénnél dr. Gelbfusz is. Az előbb láttam kucsírozni őtet olasz kisasszonyokkal. A tisztilegénye lovagolt utánuk. Na, mint egy gróf, éppen. Mit szólsz? Azt hiszem, nem sajnálja sem az irodáját, sem a Rózáját, ha így megy neki itten. De nehogy visszamondjad Rinteréknek vagy magának Rózának, Ellukám. Mert itt mindenki tehet rosszat nekem a tiszti társaságban, Gelbfusz is. Kiről lehet ma biztos az ember?

Ó, hogyan szeretnélek megölelni Benneteket, a drága Klárikámat (ne nagyon engedd egyedül azokba a gyerekzsúrokba, Rinterékhez. Ez a háborús levegő, mindenki mondja, még a gyerekeket is megmételyezte, és Klári már egy kifejlett nő tulajdonképp). Vigyázz Bertikénkre nagyon. Borzasztó, hogy az ember el lesz szakasztva a családjától. Írjál, Ellukám, Életem, ilyen kimerítően. Milyen szerencse, hogy mindjárt elküldhetem ezt a levelet az őrmesterrel, aki már ma este utazik vissza Wienbe. Reggelre megkapod soraimat. Most már csókollak milliószor, drága életem, és a gyerekeket milliószor. Apukád.

N. B. Írjanak, persze hogy írjanak nekem a gyerekek is. Pá! Csók! Apukátok.”

„Desentorek-Fingazzo zu Dreigaul grófnénak

Drága Tinkám! Pár órája, hogy visszatértem az első vonalból. Útközben majdnem kaptunk egy srapnelspriccert, de szerencsére ma aránylag csönd volt a vonalaink előtt. Tehát kitűnően megfigyelhettem azt a terepet, amelyen csapataim élén meg fogom támadni az ellenséges vonalakat. A haditerv értelmében két helyen kelünk át a Piavén, és ollószerűleg előrenyomulva, mintegy hatvanöt kilométeren göngyölítjük föl az ellenséges vonalakat. A támadás súlypontja nem az én hadtestem. A fő lökést lejjebb intézik a folyón. De az én hadtestem balszárnya, amely az én hadosztályomat jelenti, okvetlen a legveszélyesebb szerepet juttatja nekem és katonáimnak.

Három napja, hogy megkaptam a részletes parancsot a hadtestnél történt megbeszélés után, és bízom Istenben és katonáim bátorságában, hogy mindent végre fogok hajtani, amit tőlem kívánnak. Természetes, hogy úgy írok itt az offenzíváról, mint aki biztos benne, hogy Te már férjedtől úgyis hallottad az egész tervezetet. Mit nem tudtok Ti ott, a kabinetirodánál? Mire hozzánk, szegény frontkatonákhoz jut valami, Ti már rég napirendre tértetek fölötte. Viszont, ha mégsem úgy volna, és tőlem hallod először offenzívánk tervét, benne való részvételemmel, akkor szeretném, ha nem Te említenéd meg Egonnak. Hadd beszéljen Neked ő róla. Ez okos. Aztán inkább azt írnád meg nekem, mint vélekedik Neked Egon maga offenzívánk tervezetéről. Na természetes, hogy nem hadászatilag értem. Hiszen Egon is éppolyan tökfej e tekintetben, mint minden társa, aki odabenn ül vele a kabinetirodában. Ne haragudj ezért! Szóval úgy értem, hogy férjedtől csak azt tudhatnád meg, siker esetén körülbelül mire számíthatok érdemeim elismeréséül, aki kiverekedtem nekik a győzelmet?

Egyébként itt a tisztikarban, beleértve nemcsak a törzstiszteket, hanem a kisebb tisztikart is, néhány napon belül már teljes részletességgel fogom közöltetni a parancs szerint offenzívánknak egész tervezetét. Néhány napon belül az egész nagy akcióban az utolsó kis srófnak is precízen kell működnie, és ez csak úgy lehetséges, ha ezeknek a kisembereknek is a fejükbe rágjuk kötelességüket.

Hiszen, sajnos, hadseregünknek tulajdonképpen csak a roncsai vannak meg. Ez az emberanyag, amivel itten diszponálnom kell, csupa civil bagázs. No, nem akarom kisebbíteni érdemeiket, hiszen utóvégre a győzelem útján haladtunk eddig, de hát mégis ez nem hadsereg, ez egy vasárnapi lövészegylet nívóján áll legföljebb, akármit beszélnek nekem, és ezt ennek értelmében kell kezelni.

Pünkösthy gróf, ez a magyar mágnás, akinek családja kétségkívül sok érdemet szerzett a felséges uralkodóház védelmében, egy ilyen viccet engedett meg magának a hadtestnél, természetesen a megbeszélés után, a menázsban:

– Az mindegy, hogy elveszítjük a háborút vagy sem. A hadseregre nézve csak az a fontos, hogy az inspicírungnál laposan álljon a nadrágzsinóron a bakák keze.

Ez egy vicc, amely nekünk, régivágású katonáknak szól, és elsősorban nekem, aki a megbeszélésnél a régi diszciplína sok, teljesen mellőzött formája mellett emeltem szót, miután rémítően elpolgáriasodott hadseregünk egész szelleme, amire nézve semmi sem jellemzőbb, mint hogy ilyen alpári viccek a legmagasabb tényezőinkig furakodhatnak, és ott a fölháborodás helyett derűt keltenek.

Természetesen nem kell tartanod attól, hogy gróf Pünkösthy főhadnagy úr nem kapta meg tőlem a magáét. Nem mint föllebbvalója, hanem azon a hangon, amely éreztette, hogy privátim veszi tőlem a leckét, körülbelül ezeket mondottam neki:

– Méltóságodnak azonban be kell látnia, hogy ha vannak is kinövései diszciplínünknek, azokat nem okos dolog nevetségessé tenni, mert aztán kegyeskedjék említeni valami erkölcsi ragasztékot a hadsereg fegyelmi és egyéb ténykedésein kívül, ami államunk népeinek konglomerátumát összetartja. Én is tudom, hogy a zászló, a dob, a színes egyenruha, a zárt mozdulatok rég anakronizmusok a hadviselésben. De tessék helyette, mintegy előkészítő módszerül, valami mást, jobbat ajánlani, ami az összetartozás, együttműködés motorikus érzéseit, a fegyelmi tudatot fönntarthatja és fejlesztheti. A lovasság is improduktívnak hat az álló harcban. Mégis ki meri tagadni fontosságát a mozgó harcok idején? Egy áttörés, egy előrenyomulás alatt, amikor tulajdonképpen ez a döntés, és minden más csak előkészület? Nos hát én részemről szívesen állítom párhuzamba ezt a tényt azzal, hogy viszont régi diszciplínünk komikusnak látszó megnyilvánulásai, amilyenek a parádék és szemlék, végtelen fontosságúak a hadsereg szellemének, vagyis a hadviselés előkészületi módozatainak kifejlesztésénél. Igen, én azt mondom, vegyék csak föl a front mögötti kiképző csoportoknál a csákót és a waffenrockot, pergessék és fújják a generálmarsot, mert az igen jó behatással lenne egyre jobban elpolgáriasodó ármádiánknál és teljes plebejusi allűrökbe süllyedő vezetőségének szellemére.

Nos, ugyan mondd, Tinkám, nagyon nevetségessé tettem magam ezzel a kijelentéssel? Mert ez történt. A waffenrock és a csákó említésére ugyanúgy nevetett az urak legtöbbje, mint a magyar grófnak a viccén. Kérdem: miért?

Hiszen, istenem, az urak legtöbbje csak emlékezhetett, milyen fölemelő volt egy békebeli hadgyakorlatunk precizitása, elánja, külső megépítése, amely igenis elsősorban demonstratív célokat tartott szem előtt. Éreznie kellett mindenkinek, hogy egy hatalmas birodalom katonája. Ez mellékes talán? Szeretném akkor tudni, hogy az erkölcsi, a pszichikai nevelés teljes mellőzésével teljesen elegek-e a felsőbb hatalomnak puszta terrorisztikus eszközei arra (mondjam ki), hogy embertömegek életüket áldozzák érte?

E felfogásomért nevettek ki. Hiába, ez a léha szellem jellemző reánk, és mindig jellemzőbb, ahogy visszafelé megyünk a frontról. A hadtestnél már százszor fontosabb a tábori színielőadások gondja, ahol operettlik szórakoztatnak a haza és császár iránti hűség ábrázolása helyett, mint ezt régi darabokból olyan pompásan lehet a katonai szellem fejlesztésére használni.

De hát elég a zúgolódásból, talán még lesz idő, amikor serpenyőre kerülnek másokkal szemben a legfölsőbb Haduramnak és hazámnak tett szolgálataim. Aki az első vonalban posztjaimat vizsgálom, és bűzös dekkungokban sajtkereskedő zászlósok és falusi tanító kadétok társaságában tízóraizom, mialatt mások előléptetésük érdekében a Felség körül furakodnak.”

„Most pedig leveled záradékáról, Tinkám. Nem, az legalábbis túlzás, akárki mesélte Neked, hogy Lumpenkranz am Dorfmund báróék abból a vasúti szállítmányból vásárolták vissza magát Dorfmundot is, amit apjuk innen az előző offenzívánk után küldött hátra. Lehet, hogy üzletet csinált itten Lumpenkranz, de kisebbet, és legitime csinálta, az szentigaz. Ő egyszerűen az olaszoktól pénzért megvásárolta az árukat, és ezen nyert. De ha még ezt sem teszi, akkor sem okozott volna a kincstárnak kárt, mert az áru itten így is tönkrement volna.

Természetes a hadviselés egész történetében, hogy mérhetetlen értékű dolgok mennek romlásba. És abban is igazat adok Neked, hogy mi, akik Lumpenkranzéknál szegényebb nemesek vagyunk, de tízszer több szolgálatot tettünk már a hazának, nyugodtan húzhatnánk hasznot olyan anyagokból, amik így is tönkremennének.

Legyünk végre okosak? Ezt írod? Nézd, Édes Tinkám, annyit okvetlen be kell látnod, hogy állásom és mocsoktalan nevem számára kényes az, ha csak szóbeszéd is támad velem kapcsolatban ilyen hadiüzletekről. De hogy ne kelljen keserű szemrehányásaidat elviselnem, hát a következőket proponálom Neked. Most a napokban kapunk ide egy új bevásárlót. Ez egy wieni nagykereskedő, valami Feldmann nevű. De minden oldalú információt kiállt hűségű ember. Ő minden héten bemegy Wienbe, majd bemegy Hozzád, és ővele aztán fönntartás nélkül közölheted szándékaidat. Ő mindent el fog intézni.

Az offenzíva alatt egészen biztos, hogy a hadizsákmánynak olyan tömege kerül majd kezünk közé, hogy valóban Isten ellen vétek, ha mint előzőleg, nagy része pusztulásba menne.

A magánvagyonokkal való diszponálásra tudtommal nincs a hadizónákat illetőleg újabb rendelkezés, mint a régi nemzetközi egyezmények, ezek szerint pedig nincs semmi akadálya, hogy tulajdonosokkal üzleteket köthessünk tulajdonaikra. A mostani bevásárlónk, ez a Wriscsek, igazad van, egy fecsegő cocolista. Legfőbb ideje, hogy menjen innen. Személyileg én természetesen kimaradok terveidből, Tinkám. De annyit megígérek és megteszek, hogy amennyiben az utánpótlás és egyéb tekintetek csapataim számára nem vallják kárát… szabadkezet adok majd ennek a zsidónak, hogy részedre bevásárlásokat tegyen itten, ellenséges földön, azaz fölszedje a földről, amit úgyis sárba taposnának, mint ezt a 11-es offenzívánkban láthattuk.

Most pedig befejezem hosszú levelemet. Csókolom a kicsikéket, Egonnak ölelésem és kézszorításom, Neked csókjaim

Lajosod”

„Édes kicsi Tinkám! Hamarabb, mint 15-én, tehát három hét múlva, ki van zárva, hogy fölrohanhassak innét Hozzád.

Érthetetlen előttem, minek foglalkoztatnak Téged folyvást az előítéletek. Én sem vagyok demokrata születésű és érzésű ember. De hát be kell látnunk, hogy bizonyos igazuk és jogaik a polgári osztályoknak is vannak.

Gondold el, hogy tulajdonképpen egyes-egyedül a mi ügyünkért, a nemesi kormányzati Monarchiáért áldozzák föl e percben fiaikat derék adóhivatalnokok, iparosok, rőfösök, sőt munkások és parasztok, akiknek ez tulajdonképpen nem hivatásuk. A birodalom védelme voltaképp a nemesség hivatása volna. Máskülönben, legyünk őszinték, csak az ősapák kétes érdemein élősködő herék vagyunk.

No jó, itt vagyok én, aki sebet hordok, és becsületesen megharcoltam a magam két hónapját az olasz hadszíntéren, de ezzel szemben két öcsém lóg, és a bátyám föl van mentve. Nézd meg csak, mindenütt ez az arány a mi büszke nemesi sorainkban. Hatvan százalékuk, köztük aktív csapattisztek, mind a tűzvonalon kívül mentik életüket valami hátsó alakulatnál, és húzzák a busás fizetést.

Ha tehát a levegő most már egészen polgári csőcselékszagú lesz a legelőkelőbb termekben, és maguk a fölségek is mindinkább a polgári osztályok dörgölődzését hagyják maguk körül, hát ez csak a dolgok igazságos következménye. Tudod, édesem, én innen jobban látom a dolgokat. Nem állnak olyan kitűnően.

Tegnap künn voltunk a tűzvonalban. No hát, őrülten komikus figurák voltunk, mondhatom neked. A bátyád még hagyján. Ő bátor öregember és az a régivágású katona, aki – ha a mai hadászat is úgy kívánná – tényleg csapatai élén vágtatna az ellenség ellen. De hát vannak a környezetében urak, akik szégyenteljesen viselkednek egyenesen. Képzeld, itt most nincsen semmi tűz. A gyalogságunk sütkérezik a napon, énekel, kártyázik, és este lábvizet vesz a Piavéban. Erre jövünk mi, a szemle, a parancsnokság, akiknek példát kellene mutatni a katonai erényekből. Ehelyett az apróbb-nagyobb fronttisztek és altisztek, sőt közkatonák látják, hogy az aranygalléros törzstiszt urak húsz kilométerről hangzó lövésekre lekapkodják a fejüket, és komikusan buta óvintézkedések közt járnak olyan helyeken, ahol menázshordó kocsik nyugodtan hajtanak fényes nappal.

Egy kép. A Piave töltése mellett jövünk. Egy hadnagy jelent bátyádnak. Aztán, amíg magyaráz, egyszerűen fölugrik a töltésre. Teljes figurát mutat rajta, és a bátyád is melléje ugrik. Attól fogva történik, hogy bátyád kísérete szintén ki-ki mer kukkantani a töltés fölött. Szóval ez a hadnagy ad olyanoknak példát a bátorságra, akiknek neki kéne adniok, hogy ne reszkessenek ott is, ahol nincs veszély.

Most még képzeld hozzá ehhez, hogy ez a hadnagy egy zsidó. Dr. Feldmann-nak hívják, és olyan jellegzetes a képe, hogy Asszíriában rögtön királlyá tennék.

De hát nézd, drágám, ennek a zsidó hadnagynak az egyenruháján ott van sorban a legénységi kitüntetések mellett a sok tiszti kitüntetés. Már megsebesült egyszer Galíciában mint önkéntes, és mint kadét megjárta a Doberdót. Ez a fiatalember vitézség és haditudomány tekintetében óriási fölényben és magasságban áll fölöttünk, a Monarchia törzstisztjei fölött, mint ahogy ott, a töltésen állott.

Hiszen, sajnos, magas rangú törzstisztjeink legnagyobb része csak a gyakorlótérről ismeri a háborút. Közvetlen értesülése, élménye, fogalma alig van egy ütközetnek, egy járőri tevékenykedésnek a lezajlásáról.

Ezzel szemben ez a zsidó hadnagy csupa közvetlen tapasztalat, haditudás, higgadtság, bátorság. Isten bocsássa meg vétkemet, de inkább erre a fiúra bíznám offenzívánk megrendezését, mint bátyádra vagy akár magamra is.

Nézd, én igazságos ember vagyok. Ezzel a zsidóval beszélgettem legtovább a szemlénk alatt. Nem mert visszategezni fölszólításomra sem. Pedig úgy éreztem, most beszélek egy igazi bajtárssal, egy hőssel, egy egész férfival, aki a Monarchia és a császár igazi hű vitéze. Ő egyszerűen meg volt lepve és hatva bizalmasságomtól.

No hát ettől a zsidótól és az altisztjétől, Radocsay őrmestertől hallottam azokat a kitűnő észrevételeket az offenzívánk tervezetéhez, amiket bátyád az én javaslataimnak tulajdonít.

Ne neheztelj, édes kicsi Tinkám, hogy még mindig nem végzek itt ezzel az emberrel. De talán az érdekelni fog, hogy ez a doktor öccse annak a wieni nagykereskedőnek, aki bevásárlónk lesz. Majd mostan ez a nagykereskedő megy Hozzád a helyett a buta Wriscsek helyett. Légy hozzá kedves, mert ez az ember az egyetlen, aki majd ügyesen tud operálni itten a számunkra.

Sejted, az én financiáim is kétségbeejtőek. Tegnapelőtt ugyan nyertem egy elhatározó összeget gróf Pünkösthytől, ettől a hülyétől, akinek valóban nagyon kell az a százezer hold, hogy megéljen a világon. De hát ez az összeg még mindig bagatell ahhoz képest, amiért hiénáim szorongatnak.

Nekem is ez az offenzíva az egyetlen reményem. Talán lehet bízni a sikerében, mert bár nem tudok leküzdeni két rossz előérzetet, mégis hiszek benne. Egyik rossz előérzetem az, hogy a németek nélkül csináljuk. Minket, osztrákokat valami balszerencse kísér. V. Károly óta az Osztrák Birodalom még győzelmes háborúk után is folyvást gyöngül, és zsugorodik össze. Érthető, mert hiszen a mi eszményeink és jelszavaink már majdnem ostobaságokká koptak. A nacionalizmus éppúgy halálunk, mint a nemzetköziség vörös riadója. Amiben mégis bízom, hogy ez az offenzíva sikerül, az, hogy az olaszok nálunk is gyöngébbek. Ezt főleg abból a megvetésből, abból a tökéletes mosolygó fölényből látom, ahogy a mi gyalogságunk néz az olaszokra. Menni fog a dolog, mert a legénységünknek kedve van újra malacokat lövöldözni az ellenséges falvak utcáin, és jóllakni csokoládéval az olasz élelmiszer-depókból, meg leinni magát az olasz pincékben. Nem rajtunk, vezetőkön fordul meg a dolog. Mert úgy érzem, ha rajtunk fordulna meg, akkor menthetetlen volna a kudarc, és ez a vállalkozás volna Monarchiánk temetési menete.

Drága Tinkám! Te provokáltad ki tőlem ezt a hadi és társadalmi érintkezést. Az ember hajlamos rá, ha rosszul alszik, sokat cigarettázik, mint én, és olyan távol van tőle a Te kis édes, puha szájad, amikor hetekig egyedül fetreng az ágyán.

Még húsz nap, és ott vagyok. Most a készületek alatt nem tudok fölszökni. Küldj addig is könyvet. Pompás volt ez a francia regény.

Nagyon vágyik már utánad, és millió csókot küld

Szlódid”

Miután Abrakovszky lovag megírta Velem ezt a levelet, végigfeküdt a díványon, és elkezdett álmodozni Tinka grófnéról.

De hát ezt az álmodozást voltaképp fordított álmodozásnak lehetett volna mondani. Abrakovszky lovag úgy érezte, nemcsak unja már ezt a viszonyt Tinka grófnéval, de kibírhatatlan már neki. Bármennyire izgatta hiúságát az, hogy egy ilyen magas rangú dáma kegyeit bírja, hovatovább mind erősebb lett benne a nőtől való elteltsége. Valósággal irtózva gondolt már előre arra az édes találkára, amely három hét múlva várja Wienben. Most éppen azon tépelődött a díványon, vajon hogyan lehetne kitolni ezt a légyottot! Nehéz lesz, az biztos!

Eközben a palota oldalával átellenes kasznárházban, az olasz uraság ittrekedt kasznárcsaládjának fekete szemű kislánya, Assunta, nagy zajjal csapta ki a sikátorra nyíló ablakot, és ragyogó arccal nézegetett ki rajta.

A lovag fölkelt a díványról, és az ablaknak tartott.

Csakhogy ugyanakkor a sikátorban egy légiesen kecses gig jelent meg. A bakján szédületes elegánsra vasalt csukaszürkében, káprázatos, hosszú szárú lakkcsizmában Ormodi Hirsch Manfréd trénzászlós jelent meg.

A zászlós intett Assuntának, és Assunta boldogan intett vissza a zászlósnak. Ormodi Hirsch teketória nélkül fölhajtotta gigjét a sikátor meredek gyalogjárójára, Assunta ablaka alá.

Az ablak körülbelül egy magasságba került a gig ülésével. Assunta az ablak párkányán állt, s a zászlós karjának támogatásával átszállt a gigbe. Azzal a kis kocsi gördült fel a sikátoron a park felé.

Abrakovszky lovag diszkréten, de annál nagyobb utálattal és dühvel húzódott vissza az irodába.

Milyen nagy marha volt, hogy ő nem próbálta meg hozzáférkőzni ehhez a kis olasz tyúkhoz. De hát idejövet a kislányt túlságosan gyermeknek tartotta komoly férfivágy számára. Most pedig már, Hirsch zászlós úr után?…

A kérdés komoly mérlegelésére és eldöntésére Abrakovszky újra a díványra dőlt. Ahogy most csinálta, az már inkább hasonlított álmodozáshoz.

*

Mialatt Abrakovszky lovag álmodozott, az olasz tüzérség elkezdte lőni a Casa Casucchiót.

Ez egy négy-öt épületből álló major volt a Piave felé vezető vasúti töltés mellett. Azonban a házak helyét már csak egy nagy, vörös téglafolt jelezte a kövér, fekete humusz közepett, úgy összelőtték ezt a helyet az olasz tüzérek.

Ezt a helyet már hosszú hónapok óta mindennap pontosan dél felé meg éjfél körül elkezdték gránátozni és srapnelezni az olaszok.

Hogy egy négyzetkilométernyi területen mért csak éppen a Casa Casucchiót lőtték folyvást az olaszok? Ezt csak a nagy jó Isten tudta megmondani, aki nem adott elég sütnivalót ezeknek az olasz tüzérparancsnokoknak. Mert hogy így pazarolják a muníciót mindig egy helyre, ahonnan pedig, gondolhatták volna, hogyha akármilyen fontos pont is, okvetlenül elmentek már az osztrákok.

A Casa Casucchio nem is volt fontos hadászati pont. Az olasz tüzérek bizonyára csak úgy, ahogy hivatalokban betartják a munkaidőt, ha van dolog, ha nincs, ráeresztették azt a tíz-húsz gránátot, srapnelt naponta kétszer a Casa Casucchióra. Az osztrák csapatok pedig már annyira tudták ezt, hogy az olaszok kizárólag csak a Casa Casucchiót lövik, hogy a mellette húzódó vasúti töltés túloldalán nyugodtan zörögtek tova a menázsisszekerek, és vonultak a drótot, spanyollovast és más proviantot hurcoló osztagok akár éjjel, akár nappal. Az olasz gránátokat a Casa Casucchiónál legföllebb kádertől jött újonccsapat vette tudomásul valamiféle respektussal. Öreg harcos rá se hederített. Egyszóval nem csoda, hogy még a hadosztálynál is szokatlan izgalmat és lefetyelést teremtett egy déli telefondépeche, amely azt jelentette, hogy:

A hadosztály izgulata Abrakovszky álmodozásáig hatolt be:

– Mi az, mi történt? – informáltatta magát a lovag az adjutánsa segédtisztjének a helyettese által.

– Kérlek, őrnagy úr, engem akarnak felelőssé tenni ennek a főhadnagynak és társainak haláláért – kezdte izgatottan a segédtiszt. – De hiszen én azonnal kiadtam az összes ügyiratokat, amiket aláírtál. A Keresztes főhadnagy kérvénye nem volt közöttük. Úgy tetszik, ez még itt van nálad, őrnagy úr.

– Nem értem, miről van szó. Magyarázd meg – szólt Abrakovszky.

– Hát kérlek, a Keresztes főhadnagynak sürgős szabadság iránti kérelme itt van nálunk. Ő ma reggel bejött a tűzvonalból, hogy soron kívül átvegye itt. De hát nem adhattam ki neki az aktáját, mert nem volt az aláírottak közt, amiket kiadtál nekem. Téged pedig nem zavarhattalak, miután úgy rendelkeztél előbb, és tudom, hogy elfoglal az offenzíva készületi anyagának feldolgozása. A főhadnagyot holnapra rendelhettem csak ide az aláírt kérvényért. Kissé kiabált és káromkodott, gondolom, kissé alkoholos volt. Végül is a századja szekerén visszahajtatott a törzsőrmesterével és káplárjával meg a legényével együtt a frontra. Mondom, alkoholos volt kissé, és hát a szekérrel nekihajtatott pont a Casa Casucchio tüzérségi meglepetési tüzének, amit itt hátul mindenki kikerül, de ő, tűzvonalbeli harcos létére, erről nem volt tájékozódva.

Abrakovszky lovag megdermedt. Arra gondolt: most négy embernek az életét, akik szabadságra, örömök, pihenés elé indultak, egy légy oltotta ki, amely az elébb rászállt a kezére.

Abrakovszkynak egyszerre mintha a szél fújta volna ki a fejéből minden gondolatát a kis olasz lányról és Tinka grófnéról. A vezetői állásban levő egyének borzalmas felelőssége foglalkoztatta agyát, egyre kegyetlenebb vádakkal, miközben az íróasztalhoz ült vissza.

Abrakovszky lovag a rendkívüli klimatikus óvintézkedések számlájára egy vagon légypapírt rendeltetett a hadosztály számára.

*

Én mindeközben ott feküdtem a kegyelmes úr íróasztalának tolltartóján.

A légyrazzia közben azonban Rosegger, a kegyelmes úr pucere megbotlott a nagy szőnyegben. A szőnyeg felhajlott, és alóla megkerült a kegyelmes úr eredeti tintaceruzája.

Rosegger azt tette vissza Helyettem a tolltartóba. Engem a zsebébe tett, hogy majd visszaad eredeti tulajdonosomnak, Feldmann-nak.

Közben nagy malőr érte Roseggert.

A kegyelmes úr ugyanis sétalovaglás alatt észrevette, hogy lovaglópálcáján nincs rajta az ezüstgomb. Márpedig ebbe az ezüstgombba a kegyelmes úr hadnagykori bajtársainak neve volt belevésve. Egy névnapjára kapta tőlük. Lehet-e egy ilyen kedves emléket veszni hagyni?

A kegyelmes úr hirtelen arra is visszaemlékezett, hogy pálcája ezüstfeje már a tegnapi frontlátogatás alatt inogott, úgyhogy lecsavarta róla. Arra is emlékezett, hogy közben valami fontos jelentés elterelte a gombról figyelmét. Tehát valószínű, hogy a lecsavart gombot szórakozottan letette valahová. Ez a hely valószínűleg a Piave töltésének az a dekkungja volt, ahol legtöbbet időztek és tízóraiztak. Mégpedig dr. Feldmann Izidor századának parancsnoki dekkungja.

Nosza, a kegyelmes úr rögtön a gomb okvetlen megkerítésére szalajtotta Roseggert. Rosegger rohant. Az összes telefonvonalakat fellármázta a front felé a kegyelmes úr lovaglóvesszejének gombjáért. De hát hiába! A tűzvonalból csupa nemleges jelentés jött. A gombot nem lelik. A gombot hiába kerestetik. A gomb valószínűleg elveszett. A helyzet változatlan.

– Ja, barátom! – mondta erre a kegyelmes úr Roseggernek. – Akkor nincs más hátra, mint kimégy magad a lövészárokba még ma. Te majd megtalálod ott valahol a gombot. Úgy rémlik, annak a zsidó századparancsnoknak a dekkungjában hagytam.

Rosegger estig kapott haladékot. A frontlátogatás szabályos ideje a szürkület. De hát abban hiába reménykedett Rosegger, hogy estig talán mégis megtalálják a fronton a gombot, és elküldik. A telefonosok továbbra is csak azt jelentették: a helyzet változatlan.

Rosegger tegnap úgy beszélt Feldmann-nak egy frontlátogatásról, hogy az pipa. Kár miatta szurkolni. Csakhogy közbejött a Casa Casucchió-i négy halott a front felé való békés úton. Rosegger tehát újra drukkolni kezdett a front veszélyeitől.

A nap már a Monte Tremolo gerincén lovagolt, amikor Rosegger izgatott, dühös járás-kelése közben Feldmann Adalberttel és Wriscsekkel találkozott.

Feldmann éppen végzett Wriscsekkel. Végleg átvette tőle a hivatalát. Elfáradt testileg a talpalástól és lelkileg az egész napi megfeszített figyelemtől, amivel a morva leltárait átvizsgálta, hogy az be ne csapja őt.

– Na, mit szól, mit szólnak, hogy ez a vén trotyász egy rohadt pálcagombért kizavar engem a tűzvonalba? – kezdte Rosegger.

Feldmann és Wriscsek természetesen értesültek már a pálcagomb hadtörténelmi jelentőségű ügyéről, és megértően bólingattak. De aztán dolgukra akartak menni. Roseggernek azonban eszébe jutott, hogy más köze is van Feldmannhoz. És így szólt:

– De azt maga, Feldmann, nem tudja, hogy éppen a maga öccsének a dekkungjában keresteti a vén trotyász a gombot. Oda kell mennem egyenesen.

– Ne mondja! – szólt Feldmann nagyon tartózkodóan. Mert mihelyt valaki a frontot csak említette előtte, rosszat sejtett. És tényleg, Rosegger máris így folytatta:

– No, nem jön velem? Találkozik az öccsével a fronton. Ketten nem olyan unalmas kimenni. Éjfélre vissza is jöttünk már. Kocsi visz majdnem egészen be a tűzvonalba.

Feldmannra rögtön rászállott a rettenet. Pillanatokig hangtalan tátogott. Aztán Wriscsekre mutatva, hebegte:

– Őtet hívtam meg most izé… egy kis narancslikőrre. Nem haragszik?

– Minek haragudjam? – felelte erre Rosegger. – Engem is megkínálhat egy pohárral. Mindenki mondja: legjobb, ha egy kicsit bepiál az ember, amikor a frontra megy, ilyen slamasztikába! Szakkrament nohhamol!

Bementek Feldmann szobájába. Feldmann előhozta a narancslikőrt és a hazait:

– Proszit! – emelte föl poharát Wriscsek. Aztán így folytatta:

– Hallod, Berti, erről a likőrről jut eszembe, ha bort vásárolsz újra a menázsnak, akkor itt a kastély pincéjében garmadával találsz üres üveget. Ez nagy tétel.

Feldmann-nak is, Wriscseknek is terhére volt Rosegger, a nagy szájával. Azért kezdtek volna egymás közt ebbe a sáfári beszélgetésbe. Vegye észre magát Rosegger, és menjen a fenébe. De Rosegger itt közbeszólt:

– Ugyan! Csak nem szereznek be most valamit az offenzíva előtt? Pláne bort? Hiszen lesz akkor minden ingyen.

Az offenzíva szó kiejtésével Rosegger nyomban az érdeklődés középpontja lett.

– Micsoda offenzíva? – kérdezte Wriscsek. – Szakácsoffenzíva? Ez átlag minden héten van itten.

– Hogy? Maga nem hiszi, amit a kegyelmes úr mond? Maga három csomó szerencsétlenség? – mondta Rosegger.

Feldmann halotthalvány lett. Révedezve hallgatta ezt a vitát, amin végül is Rosegger győzött. Mert Wriscsek bólogatni kezdett:

– Máskülönben most lehet, hogy itt előremegyünk. Igaza van magának. Pontonok érkeztek a hadtesthez, a Piave partjára. Én is hallottam róla.

Feldmann kezében úgy rezgett a hazai pástétomos kenyér, mint egy árvalányhajbokor a szélben. Dühösen dadogta:

– Az Isten verje meg a nyomorult főhadnagyot, aki ide protezsált. Nem mondotta nekem, hogy itt előnyomulás készül. Máshová is mehettem volna.

– Mit fázol te ettől? – vigasztalta Wriscsek Feldmannt. – Ha offenzíva lesz, megint térdig fognak járni a rizsben a trénlovak, és a pincékben belefúlnak a borba a bakák, ahogy én ezt a szememmel láttam.

– Na ja! – jajongott Feldmann. – De én tudom, hogy mozgóharcnál mindig belekerül a hadosztálytörzs is a tűzbe.

– Hát bizony – tódította Rosegger –, még az is megesett már, hogy a trének csináltak svarmléniát a szekerek mellől. Az öcsém is a nagy trénnél sebesült meg.

– Ne beszéljen maga vadakat! – korholta Wriscsek Roseggert. – Ilyesmi talán megesett Galíciában, ahol száz kilométerek semmik a hadtestnek előre-hátra rohangálni. De itt, a déli fronton? Egy hadosztálytörzs sosem kerülhet nagy veszedelembe. Itt egy offenzíva aranybánya. Mindenki dögre keresi magát. Ez itt az offenzíva! – fejezte be Wriscsek diadalmasan.

Wriscsek dühös volt Roseggerre, amiért itten Feldmannt ijesztgetni kezdi. Képesnek tartotta Feldmannt arra, hogy az offenzíva rémhírére hirtelen megbetegszik. Akkor, amilyen protekciós alak ez a Feldmann, megcsinálja, hogy Wriscseknek itt kell maradni. Wriscsek hivatalosan csak másnap kapta ki a menetlevelét.

De Rosegger, ez az ármány, ez az eleven intrika, hirtelen a szemébe röhögött Wriscseknek:

– Hát akkor, ha itt olyan öröm és népünnepély az offenzíva, maga minek siet most olyan nagyon Wienbe, tatuskám?

Wriscseknek tudománya a torkán akadt. Nem jutott eszébe még az az egyszerű érv sem, hogy: hiszen nem is tudott eddig az offenzíváról. Rosegger volt éppen, akitől értesült róla… Wriscsek csak vörösleni kezdett, csak hápogott erre a meggyanúsításra.

– Ugyan! Menjen, hülye kutyamosó!

– Kuss, gyáva ugrifüles! Szaladsz el a frontról a puskapor szagra! – röhögött Rosegger, aki csak egyszerűen ugrasztani akarta Wriscseket is meg Feldmannt is.

Feldmann-nál ez az ugrasztás, meg kell hagyni, szörnyen sikerült. Feldmannt valóságos rosszullétek környékezték. A gyomra émelygett. Tisztára hányingere támadt a félelemtől, hogy a tegnapi wieni biztonságból ebbe a véres, füstös veszedelembe csalatta ki magát.

– Hát nem kíváncsi az édesöccsére? – kegyetlenkedett Rosegger. – Na, majd kinn a tűzvonalban megmondom ezt neki! Isten áldja magukat!

Én, a Feldmann Tintaceruzája, nem jutottam eszébe Roseggernek a nagy vitában. Ott voltam belső zsebében, amikor felült Rosegger a trénkocsiba, amit öt trabukón szerzett. Velem indult el a front felé.

Feldmannt ezalatt a Wriscsek további biztatásai sem tudták mentesíteni lelke földúltságától. Már jó későre járt, amikor Wriscsek elment. De Feldmann nem volt álmos. Abban a pillanatban, amelyben a legkisebb elszunnyadás jelentkezett Feldmann-nál, a képzelete rögtön iszonyatos éberséggel hozta lelki szemei elé, amint robbanólövedékekből éles vasdarabok hasítják a levegőt, és ezek puha húsának süvöltenek, csontját, mint a torha fát zúzzák szét, és az arcát, a szeme világát érhetik… Iszonyatos!

Feldmann embertelen rettegésében őrültségeket gondolt. Őt csak azért csalták ide Wienből, mert tudták, idegei nem tudják elviselni a háborút. Kényszeríteni akarják valami esztelen lépésre, szökésre, dezertálásra, amiért elkobozzák óriási vagyonát a kincstár számára. Családja koldusbotra, ő maga sáncfogságra jut. Dieterle főhadnagy mint beugratója fölveszi a percentet.

Ilyen sületlenségeket és még ilyenebbeket gondolt Feldmann Adalbert, biztos kis szobájában, kényelmes ágya mellett, miközben a csöndes friauli égen srapnelfüstöt mímelő bárányfellegecskék úsztak a hold elé.

Már a kabátját levetette, már a többi ruhadarabja volt a markában Feldmann-nak, amikor kopogtak az ajtón.

Egy irodista jött be:

– Abrakovszky őrnagy úrnál jelentkezik azonnal. Azonnal!

Rémület!…

Feldmann gyorsan begombolta a blúzát. De mivel a katona ott várta őt türelmetlenül topogva, hát Feldmann úgy gondolta, szaladnia kell máris. Sapkát elfelejtett a fejére tenni.

Már ott is állt Feldmann reszkető inakkal a hadosztály legnagyobb hatalmassága előtt. Nem mulasztotta el megtenni azt a nevetséges mozdulatot, hogy sapkátlan fejéhez kapta tisztelgésre a kezét.

Abrakovszky a Feldmannt kísérő katonát mérte végig dühös szemmel, amiért ez Feldmannon elvigyorodott. Aztán Abrakovszky a leghivatalosabb orrhangján raccsolta a Feldmann képébe:

– Maga, gyalogos, így jelentkezik előttem, derékszíj és sapka nélkül? Tudja, mi jár ezért? Kurtavas, egyes, sötét, koplalás. Békében! Itt, hadiállapotban, kikötés.

Feldmann egyszerűen tetszhalottá vált.

– Te elmehetsz! – rivallt Abrakovszky őrnagy a katonára. Aztán Feldmannra szólt:

– Tegye be csak utána az ajtót! Fordítsa rá a kulcsot. Így, rendben van. Jöjjön ide.

Amikor Feldmann az ajtóból visszajött, Abrakovszky egészen más képpel, egészen más hangon fogadta.

– Megijedt, hogy ki fogom köttetni? Hehhehehehe! Magunk közt vagyunk, ne féljen. De a külsőségekre a legénység előtt vigyázni kell, barátom, ezt meg kell tanulnia. Most, egy félórára nem vagyunk katonák itten. Magánemberek vagyunk. Tessék, foglaljon helyet, Feldmann úr. Sodor egy cigarettát ebből? Elsőrendű, valódi purzicsán. Békebeli!

Abrakovszky kedélyesen lenyomta Feldmannt az angol bőrfotelbe, és kezébe nyomta dohányzósdózniját.

Kis bevezetőnek Abrakovszky elmondta, hogy ő tudja, kicsoda civilben Feldmann. És tegnap óta öccsét is ismeri, a doktort, aki egy rendkívüli katonai talentum stb., stb., stb.

Majd Abrakovszky a maga radikális módján mindjárt rátért, miért hívatta Feldmannt.

Itt offenzívát kezd a hadsereg. Már kijött a részletes parancs. Rettentő nagy tömeg hadizsákmány lesz. Mivel ennek nagy része így is tönkremenne, semmi illegitim dolgot nem cselekszenek, ha fölszedik a földről, amit Isten ad.

Feldmann mindebből csak annyit kapiskált, hogy tényleg a legsúlyosabb valóság a vészes offenzíva. Annyira nem tudott uralkodni az idegein, hogy Abrakovszky is észrevette, ahogy izzad, és levegőért kapkod Feldmann. De szerencsére Feldmann-nak volt annyira szakmája az áruláncolás, hogy félfüllel figyelni tudott rá, mit mond neki Abrakovszky, és megértette, mit vár tőle!

A kihallgatás után Feldmann szédelegve, baljóslatú sejtelmektől bambán ért szobájába. Ruhástól lökte magát bele megvetett ágyába. A növekvő félelemtől szó szerint testileg kezdett szenvedni.

Hogy pedig kissé kívülről is alátámasztódjék Feldmann szánalmas lelkiállapota, ebben az órában kezdte el az olasz tüzérség szokott gránátjait küldeni a Casa Casucchióra.

A sötétzöldnek ható olasz ég alatt felüvöltött a sík, visszaüvöltött rá a dombláncolat. Feldmann első rémületében kiugrott az ágyából. Szentül hitte, hogy máris megkezdődött a borzalmas offenzíva.

Reszketett, homlokáról csurgott a veríték. Szemére szorított kézzel tétovázott Feldmann Adalbert a szoba közepén. Hangosan nyögve fohászkodott föl segítségért.

Persze így nem tölthette az egész éjszakát. Érdekes, hogy az első érzés, amely bizonyos nyugalmat teremtett a Feldmann keblében, egy kevés testvéri röstelkedés volt ekkora gyávaságán.

Eléje tűnt annak a kontrasztja, hogy ő itt egyelőre nyugodt levegőjű szobában reszket, amíg öccse, Izidor, ott van éppen, amerről az ágyúlövedék-robbanások hangzanak. Hátha éppen ezek a gránátrobbanások tépték szét öccsét odakünn, a tűzvonalban.

Feldmann Adalbertnek a saját magán való rettegése az éjjel csöndjében áthangolódott a testvéréért való aggodalomra. Ez az érzés kegyes volt hozzá. Feldmann lassan elálmosodott és elaludt.

Azt álmodta, hogy otthon, Budapesten van. Édesapja nagynénjükhöz küldi kisöccsével, Izidorkával együtt. Ő, Adalbert, már nagy fiú, és édesapja szigorúan inti, hogy el ne eressze az Izidorka kezét, amikor átmennek a Körút zajos forgalmán…

Nos, Feldmann Adalbert felriadt álmából. Most már nem tudta, hogy: vajon eleresztette-e Izidorka kezét a budapesti körút vészes forgalmában, és úgy veszett el Izidorka, vagy pedig öccse, Izidor, a doktor az már, aki egy üvöltő füstgomolyból véres tagokkal jelenik meg előtte…

Feldmann Adalbert álmában eltakarta arcát az iszonyattól, és zokogott álmában.

*

Én, a Tintaceruza ezalatt a Rosegger zsebében a lövészárokba érkeztem, ahol Feldmann Izidor doktor harcolt az ellenséggel vér és füst mocskában. Már ahogy ezt Adalbert bátyja képzelte el a képes újságok után. De hát a valóság nem hasonlított a képekhez.

Elmondhatom például, hogy aznap délután mit csinált odakünn a fronton Feldmann doktor.

Először is nem kapta meg azt a telefonértesítést, amit Feldmann Adalbert küldött a hadosztályból neki. Éppen akkor tiltották be ötszázadikszor, hogy a haditelefon-vonalakat nem szabad magánbeszélgetésekre használni. A telefonosok idegesek voltak. Tehát Feldmann doktor csak azt az értesítést kapta meg, hogy a kegyelmes úr pálcagombjának nála kellett maradnia.

Nosza, Feldmann doktor rögtön kiadta a parancsot, hogy: mindazok a léhűtők, pucerek, ordonáncok, akik a menázsdekkungban segédkeznek, kezdjék el keresni a lovaglópálcagombot.

De hát a gomb nem került meg. Nem került meg azon egyszerű okból, mert az egyik pucer, aki tényleg rászánta magát, hogy keresse a gombot, meg is találta. De zsebre vágta.

Feldmann doktornak a harcmezőn egyéb gondja is volt, mint messze tartózkodó parancsnokának rongy pálcájával törődjék.

Feldmann doktor rayonjában, az egyik rommá lőtt folyóparti házban, egy ép fürdőkádat leltek a bakák. Ezt Feldmann doktor éjjel telehordatta vízzel a Piavéből, és kitette a forró napra. A víz délutánra kellemes, langyos fürdővíz lett. Ebben Feldmann doktor megfürdött.

Fürdő után tisztát váltott, és kieszelte, hogy a töltés mögött két fa közé ki lehet feszíteni zeltet. Abból príma hintaágy lesz.

Feldmann doktor ebéd után kiment a dekkungból a függőágyba szivarozni és magát hajukázni.

Amíg hátul a hadosztálynál Feldmann Adalbert a félelem kínjait szenvedte állandóan, öccse igazán pazarul érezte magát az első vonalban.

Annyi minden édes dolog akadt, amiken álmodoznia kellett, hogy már emiatt is nélkülözhetetlen volt egy hintaágy.

Először is két hete volt még csak Feldmann doktornak a szabadságig. Akkor aztán magán látta Wienben az egész családja és nagy ismerősi köre ölelő karjait. Büszke örömkönnyeiken maga is elérzékenyült. Látta, hogyan mutogatja, invitálja őt minden atyafia, hogyan lesik a pillantását, hogyan keresik a kedvét.

Aztán Feldmann doktor egy nagyon-nagyon bájos, barna, magyar varrónőre gondolt, aki Wienben, saját lakással, igazán csekély figyelmességek áldozata mellett, barátnője. Állandóan leveleztek.

De ugyancsak levelezett Feldmann doktor Wienben, illetve környékére egy másik hölggyel. Ez valódi előkelő hivatalnokcsalád úrikisasszonya volt. Nem olyan bájos és nem olyan fiatal sem, mint a varrónő. De ez az úrilány ápolta Feldmann doktort az első sebével.

Ez a lány szinte hihetetlen módon mutatta ki rokonérzéseit Feldmann doktor iránt. Amikor sápadtan, ájultan hozták Feldmann doktort a műtőasztalról a kórházba, ez a tiszta úrilány ráhajolt, és megcsókolta Feldmann doktor száját. Ezt Feldmann-nak egy másik ápolóhölgy súgta meg…

Akkor, abban a levegőben, az első harcok, az első sebesültek levegőjében légió volt az ilyen kis regénykék száma.

Azóta Feldmann doktor még mindig levelezik és találkozik ezzel az úrilánnyal, és szerelmesek egymásba.

Szóval, a borzalmas tűzvonalban igazán lehetett élni, remélni és jól érezni magát Feldmann doktornak.

Rosegger Velem a zsebében már kora este kiérkezett a tűzvonalba.

Ő nagy pszichológus volt. Tudta, ha a századparancsnok útján keresteti meg a pálcagombot, az csak újabb nemleges jelentésre vezet. Tehát a lövészárokban egyenesen a századparancsnok legényét, kollégáját kereste meg, és így szólt neki:

– Nézd, fiam! Én nem megyek a századparancsnokodhoz a kegyelmes úr pálcagombjáért. Én már rászántam öt trabukót erre a kocsira, amelyik kihozott, rászánok még öt trabukót annak, aki előkeríti nekem a gombot. Hirdesd ki ezt a komáknak.

– Dehogy hirdetem! – felelte a századparancsnok legénye. – Ide az öt trabukót, és meglesz a gomb.

– Nálad van a gomb?

– Nem! Hanem ezeknél a tolvajoknál valamelyiknél.

– És hogyan veszed el tőlük?

Gyurka, a századparancsnok pucerje, tipikus pesti csibészmozdulatot csinált erre a naiv beszédre. Gyurka egészen fiatal éveiben a hivatásos zsebmetszés nemes mesterségét űzte. Csak aztán hagyott föl vele, miután egy kis üzletet örökölt a feleségével.

Gyurka a Rosegger szeme láttára odament a sorban vagy öt bakához a menázsdekkung környékén. Egyiknek tréfásan a hasába ütött, és összebirkózott vele. A másikat hátulról tréfásan lefogta. A harmadiknak a hátára ugrott, és vitette magát vele. A negyediktől tüzet kért a cigarettájára, és egy baráti öleléssel köszönte meg. Az ötödiknek a földre mutatott: „Nézd csak, mi van a lábadnál!” Amíg az lehajolt, Gyurka a nadrágja hátulsó zsebéből kivette az ezüst pálcagombot.

– Hoci az öt trabukót! – szólította föl Roseggert.

Mindez öt perc alatt zajlott le. Rosegger, küldetését befejezve, már mehetett is volna haza Valdiglianóba.

De Rosegger azt ígérte Feldmann-nak, hogy megnézi öccsét a lövészárokban. Méltó volt szemében egy frontlátogatáshoz, hogy egy hadnaggyal barátkozzék.

Feldmann doktor a századparancsnoknak, Kabarcsik Gyula főhadnagynak dekkungjában tartózkodott. Alsóztak éppen hármasban, a legidősebb századparancsnokkal, Topescu Koriolán zászlóssal.

– Hadnagy úrnak alázatosan jelentem, a bátyja üdvözli a hadosztálytól! – pattant oda katonásan Rosegger Feldmann doktorhoz.

– Már megérkezett Berti? – csapta össze Feldmann doktor a lapokat fivéri örömében.

Kabarcsik főhadnagy azonban rögtön fölszedte Feldmann doktor kártyáit, és elébe tartotta. Mint ami mindennél fontosabb.

– Nananana! Ultimót mondtam, abszolút elölről és vannakot. A bátyádat nem sturmolják ki a hadosztálytól, amíg ezt a partit lejátsszuk.

Feldmann doktor nem találta nagyon ízesnek a parancsnoka viccét. Nem az a gyerek volt, aki vissza nem bök, ha megbökik, de Rosegger közbeszólt.

– Azt hittem, méltóztatott már kapni, hadnagy úr, telefonértesítést a bátyja megérkezéséről. Az előbb én is hívtam őtet, jöjjön ki a hadnagy úrhoz az én kocsimon. De nem akart.

– Jól mulatok! – szólt bele a zászlós, aki szintén türelmetlen volt a parti folytatására: – A hadosztálytól nem nagyon tolakszanak ide. Játsszuk le csak nyugodtan ezt a partit. Te hívsz, aztán megtárgyaljuk a dolgot. Trén a bátyád? Képzelem! Nem vágyik hozzád, ide a frontra!

Feldmann doktor belátta, nem állhat nagyon a sarkára bátyjáért, aki annyi bátorságra sem méltatta őt, hogy idejöjjön érette. De Rosegger újabb közbeszólása, a hátul dekkoló szolidaritásával, mentesítette Feldmann Adalbertet a nagyobb gyalázattól.

– A kedves bátyja jobban szeretné, ha hadnagy úr látogatná meg őtet. Mivel azt hiszi, arra innen szabadságot tetszik kapni.

– Hát kérem – mondta Feldmann doktor Roseggernek –, mondja meg a bátyámnak, nagyon köszönöm az üdvözletét, okvetlen bemegyek hozzá. Magának is köszönöm az üzenetet.

Rosegger meghajolt, de érdeklődött:

– Nem méltóztatik talán egynéhány sort küldeni velem kedves bátyjának, hogy elhiggye, beszéltem itt a hadnagy úrral?

Feldmann doktor máris a zsebébe nyúlt. Tárcájából névjegyet vett ki, borítékjával együtt:

– De igen! Majd írok! – mondta közben. De hiába kereste a ceruzáját.

Erre Rosegger a blúzához kapott, és kivett Engemet.

– Ne tessék ceruzát keresni, ez a tintaceruza úgyis a kedves bátyjáé. Nálam hagyta véletlenül. Méltóztassék! – nyújtott át Feldmann doktornak Engemet.

Azzal Feldmann doktor a következőket írta Velem a névjegyre:

Rosegger ezt a leragasztott névjegyborítékot vitte el Feldmann-nak a hadosztályhoz. Én pedig ott maradtam Feldmann doktor tulajdonában.

*

Feldmann-nak aztán rém unalmassá vált az alsós. Amint kinézett a dekkung nyitott ajtóján a holdvilágos olasz éjbe, ellenállhatatlan mehetnékje támadt innen valahová máshová. Az csak jó ürügy volt, hogy bátyját kívánja meglátogatni.

De hát Kabarcsik főhadnagy ragaszkodott hozzá, hogy addig nem ereszti el Feldmannt, amíg harmadikat nem keres maga helyett az alsósba.

Feldmann doktor végre is kénytelen volt kölcsönadni pénzt a kadétaspirantnak, Gaffnernek, hogy helyette a partiba üljön.

Azzal Feldmann doktor fölcsatolta alumínium bajonettjét és revolverét. Nekivágott a mögöttes országrészeknek, gyalog, egyedül. Az éjjel gyönyörű volt a holdvilágon. A Piave mintha ragyogó ezüstlapokra karcolt románcokat locsogott volna.

A posztok békén pipáztak a töltés oldalában, és évődtek a komákkal. Túlról, az olaszoktól, vagy ideátról alig-alig röppent föl egy-egy rakéta, vagy villant és dördült egy-egy lövés. Feldmann doktor csöndesen morfondírozva magában, toronyiránt indult neki a mezőnek.

Fák, bokrok, kerítések mögül itt is, ott is összegránátozott, nyomorék házkísértetek tűntek elő a holdvilágon. Egyik romház tetején macska nyávogott a csillagok felé.

Egy helyütt, már jó bent a mező mélyén, bokros árok oldalában, ismerős, rémes szag ütötte meg Feldmann doktor orrát. Pontosan olyan volt, mint a piszkos hólé és az ázott, kénes gyufa egyesült illata.

Egy hete tüzérstandot gázoltak el innen az olaszok.

Feldmann doktor gyönge, belső reszkedelem kapcsán súlyos átkot dünnyögött magában az emberi gazságra. Onnan kezdve valamivel gyorsabban vágott át a réteken.

Végre haránt húzódó, kitűnően kövezett útra tért ki. Ez az út éppen úgy nézett ki féloldalú, magas, elszáradt maszkírungjával a holdvilágon, mint egy maláji falu kerítése a trópusokon.

Itt már nem ment magánosan Feldmann doktor. Minduntalan csapatok vonultak el mellette, kocsik zörögtek. Ordítás, ének, hangos beszéd. Még lámpások fénye is világított néhol a dróttekercsekre, muníciósládákra, hátiterűs lovacska- és öszvérsorokra.

Minél hátrább, annál több őrségbe, rendszabályba, vizsgálatba botlott valaki. Itt, a front közvetlen közelében? Látszólag minden őrizet, fegyelem, fék megszűnt a mozgáson és kedélyeken. Nem törődött senki semmivel és senkivel.

Feldmann doktor hamarosan kapott egy szekeret. Ez egy összelőtt falun és néhány majorságon át végre céljához, kisebb faluba vitte be. Itt tanyázott a századjának trénje.

Feldmann hatalmas kőház egészen sötét udvarán át egy istállóféléhez ment oda. Nyitott ajtójából világosság, harmonikaszó és részeg ének ömlött ki.

Feldmann doktor megállt a kőpajta ajtójában. Nem tehetett róla, de abban a pillanatban régi elveinek, neveltetésének, lágyszívű fajtájának minden érzése tiltakozni kezdett benne az ellen, hogy neki most oka és joga lenne megzavarni ezt a csomó embert vigadásában, és eszükbe juttatni az egyenruhát, az igát, a rabszolgaságot. Feldmann doktor a szívében rebegve-szepegve állt meg ott.

De az arca szigorúságot mutatott. Annál nagyobb szigorúságot, mert erőltetnie kellett, hogy a katona szólaljon meg belőle. Szigorúságára ürügyet könnyen találhatott abban, hogy itt csupa elbujkáló, megkímélt alakot lát együtt. Mégis csupán gunyorosan bólingatni kezdett Feldmann doktor:

– Jól megy maguknak itten! Hol az őrmester?

A társaság felugrált. De nem látszott, hogy nagyon szurkolnának Feldmann doktortól.

– Szabadságon van! – mondta egy rekedt hang.

– Hát ki a helyettese? Gyorsan kocsit nekem Valdiglianóba. Aztán mulathattok tőlem.

Erre ugyanaz a szakács, aki az imént szólt, pár lépést előtántorgott Feldmann doktor elé.

– De hadnagy úr! A lovak künn vannak, csak egy pár van itt. Azok aztán olyan fáradtak…

Feldmann hadnagy most már felingerlődött. Hallatlan szemtelenségnek találta ezt a hangot. Megragadta a szakács mellén kigombolt blúzát, ingestől, és hatalmasat rázott rajta.

– Vigyázzba állsz előttem, és alázatosan jelentesz nekem, te részeg disznó! Mid vagyok én neked?

Feldmann hadnagy pofonra emelte a kezét. Aztán mégis leeresztette. Csak hangját emelte dühösebbre.

– Ki itt a legidősebb altiszt? Miért nem jön és jelent, ha egy tiszt jön be közétek, ronda, piszkos dekkmeiszterek?

Erre az erélyre odalépett Feldmann hadnagy elé egy szakaszvezető. Jelentett, bocsánatot kért, és maga szaladt befogni a szekeret. Feldmann doktor addig leült egy ládára. Rágyújtott, aztán már enyhébb hangon szólt a vigyázzban meredő társaságra.

– Leléphettek! Folytathatjátok a mulatságotokat. Miféle nagy muri ez itten?

Mielőtt még a társaságból valamelyik válaszolhatott volna, a háttér sötétjéből köpcös, marcona, ezüstgalléros alak lépett a lámpavilágba. Most jött be a hátsó ajtón.

– Mi az? Mi az?

– A hadnagy úr! A hadnagy úr, a századtól! – szóltak egyszerre többen figyelmeztetőleg.

Feldmann doktor újra nem tehetett róla, de aggodalom szédülete futott végig agyán ennek a sok gyűlölettel teli, rámeredő szemnek láttára, amelyek közé most új, vad szempár érkezett.

Feldmann doktor valami olyat gondolt: „Vajon mi lesz, ha egyszer ez a sok dühödt rabszolga lehányja magáról a fegyelem igáját, amit szinte bámulat, hogyan rak rájuk egy jogainak hitében már-már ingadozó kisebbség?”

Ámde a marcona, köpcös alak a hadnagy szó hallatára, láthatólag cselédes meghunyászkodás nélkül, majdnem kedélyesen, de szabályos vigyázzba vágta magát Feldmann előtt, és jelentette:

– Hadnagy úrnak alázatosan jelentem, Berettás Antal törzsőrmester. Tessék nekünk megbocsátani, hogy itten egy kis ivászatot csináltunk. Én régi komája vagyok ennek a szakácsnak, miattam csináltak egy kis murit.

– Rendben van, kedves törzsőrmester úr! – mondta Feldmann hadnagy, a törzsőrmesternek ellenállhatatlan kedélyétől szuggerálva: Dehogy zavarom én magukat! Tessék csak, folytassák. Mindössze kocsit kapok itten.

– Hadnagy úrnak alázatosan jelentem, a lovak be vannak fogva – jött vissza most a szakaszvezető.

Feldmann doktor, miközben kifordult az istállóból, hallotta, hogy a törzsőrmester így szólt a komákhoz:

– Na gyerekek, most már én is megyek.

Erre nagy felzúdulás és marasztalás következett.

*

Már a kocsin ült Feldmann doktor, amikor a törzsőrmester egy kicsit bizonytalan lábakon, de gyorsan odasietett a kocsihoz.

– Hadnagy urat alázatosan kérem, ha a kocsival elvinne engemet is Bellvistáig.

– Tőlem felülhet, de én Valdiglianóba megyek. – Bellvista erre esik, más úton.

– Nem baj, hadnagy úr – felelt a bakra ugorva a törzsőrmester, valami megingathatatlan kedélyességgel a hangjában. – Így is mehetünk, úgy is mehetünk. Ha Bellvistán jön velem keresztül a hadnagy úr, én elviszem egy helyre, ahol négy csuda nő van.

– Miféle nők? – kérdezte Feldmann doktor. – Puff-hölgyek?

– Nahát, nem zárdaszüzek! – felelte a törzsőrmester. – De kettő német, egy egy kicsit magyarul is tud, és a negyedik horvát. Mind fiatal és szép. Csak tiszt uraknak vannak. Persze az urak még a kiképzős századoknál sem tudnak róluk, nemhogy a frontról. Pedig inkább nekik volnának itten.

– Szóval egy puff? – jegyezte meg Feldmann doktor.

– Nahát, igen! – bólintott hátra a bakról a törzsőrmester. – De hát mondom, alig jár hozzájuk egy-két tiszt úr, innen a hátsó kommandóktól. Nem hírelik el nagyon a dolgot. Egy jó komám, egy szanitéc altiszt vezetett rájuk engem is.

Feldmann gondolkozott. Hetek óta volt az állásban, és csak férfit, férfit, férfit, férfit, katonát látott. A puha, más illatú, adakozó női hús közelségének az orrontása egészséges, erős, érzéki szédületet kergetett át idegein.

Egyetlen gyönge hang tiltakozott benne a kaland ellen. Utálta, hogy egy ilyen megkímélt, ronda trén legyen a társa és fölhajtója ebben a kalandban. Büszkeségét sértette az a gondolat, hogy tulajdonképp hazakísérteti magát vele egy részeg törzsőrmester, kétes becsű gyönyörök reményében.

Beleegyezés helyett tehát Feldmann doktor, amikor a szekér elindult, ezt kérdezte a törzsőrmestertől:

– Maga hol van tulajdonképp? Bellvistában van beosztva valahová?

– Én vagyok Berettás törzsőrmester! Hadnagy úr nem hallott rólam?

Az az abszolút önérzet, amit a frontkatona hoz a mögöttes vidékek lógósai közé, egyszerre úgy esett alá Feldmann doktorban társa mellett, mint a jeges vízbe mártott hőmérő higanya. Berettás törzsőrmester ül itt előtte a szekéren. Ez a legendás ügyességű és szerencséjű ember. Ez a repülőaltiszt, aki már jó fél tucat olasz gépet küldött a pokolba.

Berettás törzsőrmester! Kétségkívül minden idők egyik legnagyobb hőse. Itt imbolyog előtte az ülésdeszkán, alázatosan, akiről külön jelentések jönnek a Höferbe.

Ez még semmi! Mert jön ott külön jelentés rangos marhákról is. De Feldmann doktor tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mellette ez az ember a bátorság, higgadtság és leleményesség mekkora csodája.

Ez az ember egyedül, ilyen rossz gépeken, amilyeneken már maga a felszállás is bravúr és kész életveszedelem, ő támad meg és gépfegyverez le kilométernyi légi magasságokból fecskegyorsaságú, tökéletes légi járműveken szálló ellenfeleket.

Feldmann doktor tudta, hogy az osztrák-magyar repülő egytől egyig mesterségének csupa vértanúja. Hiszen alulról is látni lehet, micsoda rémesen durrogó, otromba kemencéken repülnek. A német gépek még hagyján. Azok még valahogy versenyeznek az antant pompás, könnyed röptű szitakötőivel. De az osztrák–magyar gép? Amennyi, csupa kacagtató zsibáru, amire tízszeres hősiesség felülni is. Egy ilyen ócskavas masinán repül és győz capronik ellen ez a részegen makogó Berettás törzsőrmester itt előtte, a bakon. Ő meg dekkoló gyávának nézte őt, és szégyellt egy szekérre ülni vele.

– Ja igen? Maga az? – mondta egészen társalgási hangon Feldmann doktor. Míg belsejében sapkalevéve érezte magát a törzsőrmester előtt.

– Én vagyok! Én! Az a rossz pénz! – felelte megrendíthetetlen kedéllyel a törzsőrmester.

– Mondja csak! – kezdte aztán Feldmann doktor, egy kis szünet után. – Vagy három nappal ezelőtt, egy alkonyatkor, egy saját repülőgép majdnem a dekkungom tetejét súrolta, olyan alacsonyan szállt. Utána egy olasz gép. Üldözte. Gyújtógolyókkal gépfegyverezte a mienket.

– Én voltam! Én – bólintott Berettás törzsőrmester. – Lelőttem a büdöst. Ezt lőttem le, amiért most azt mondják, megkapom az izét, a Mária Teréziát.

– Maga lőtte le amazt? – képedt el Feldmann doktor. – Hiszen én úgy láttam, maga a fák közé, a földre zuhant le az olasz üldözése elől… Igaz! – gondolkodott el Feldmann doktor. – Az olasz gépet nem láttam aztán visszaszállni.

– De nem ám! Ő csak a kabátomat lyukasztotta ki. Én meg az ő hasát! – nevetett jókedvűen Berettás törzsőrmester.

– Hát hogyan csinálta? – kérdezte őszintén feszülő érdeklődéssel Feldmann.

Erre aztán Berettás törzsőrmester, naivitásból, természetes éleslátásból és erőltetett tudákosságból kevert, de nagyon szemléltető előadást tartott a módszeréről. A veleje körülbelül ez volt: A mi gépeink sebessége kielégítő volna, csak a fordulat és más mozgási lehetőségeink gyatrábbak. Azért tehát ő úgy segít magán, hogy vad menekülést mímel minden ellenséges gép előtt. És így maga után csalja. A sikló gép a legrosszabb cél. A forduló könnyebb. Szóval, csak ahhoz kell szív, hogy kiszimatolja az ember, mikor hagy föl az üldözéssel az ellenséges gép, és száll vissza sokszor gyanútlan. Akkor aztán megfordulni, és hajrá! Teljes sebességgel neki! Ha szalad, szalad. De ha nem, és visszafordul, akkor, amíg fordul, kész zsákmány.

Előzőleg bizonyára sem Berettás törzsőrmester, sem Feldmann nem gondolt arra, hogy a szekeren egymás mellett üljenek. Most azonban Feldmann doktor, mint aki a kocsizörgéstől nem hallja a szót, maga mellé hívta a törzsőrmestert. Így beszélgettek egész úton. Berettás elmondta, hogy nemcsak a gépeink rosszak, de spórolnak a hadseregnél a fűtőanyagukkal is, sőt ellopják a jó olajat. Olyant adnak ki a repülőknek a depókból, amely már a tűzoltóért ordít a hordóban is. A pilóták hiába jelentenek. Most pedig már szó van sok függelemsértésről is. Sokan egyszerűen vonakodnak fölrepülni rossz benzinnel.

Feldmann doktor aztán szintén mesélt a harcterekről, ütközetekről, amikben megfordult. Elsorolta kitüntetéseit és sebesüléseit.

Végül elkezdtek csevegni a hírlő offenzíváról. Természetesen hadászati szempontból legkevésbé. Inkább mint egy közelgő nagyvásárról vagy sátoros ünnepről. Mit lehet majd szerezni? Cérnát, szövetet, gumiárut? Lesz-e megint dínomdánom a gazdag olasz vidékeken? S a többi…

Így értek be Bellvista egy kis szűk utcájába. Nagy boltozatú kapu előtt álltak meg. Berettás törzsőrmester bekopogott rajta. Természetesen az épületben már nem mutatkozhattak együtt a tiszt és az altiszt. Berettás, miután Feldmann doktort beajánlotta szanitéc komájának, elvonult valahová az épületben.

– Tessék csak ide be, hadnagy úr – mutatott Feldmann-nak a szanitéc egy ajtóra a folyosón. Azzal ő is eltűnt Berettás törzsőrmester után.

Feldmann doktor egyedül nyitott be a tágas, vakítóra világított szalonfélébe.

Idegen helyre egyedül belépni mindig feszélyező, pláne teljes világításban. Feldmann doktor egy pillanatig bámészan jártatta körül szemét. Azt hitte, üres a szoba.

De mindjárt két bajtársát vette észre egy oldalsó sarokasztalnál. Négy hölgy ült velük.

A hölgyek feltűnő háziasan voltak öltözve, ami szokatlan ilyen helyen. Vagy arra vallott, hogy ez valami kivételesen diszkrét, elegáns hely.

Valóban, a két tiszt bajtárs, bár khakit viselt mind a kettő, ez tiszta, vasalt, remekbe szabott khaki volt. Egyáltalán a két bajtársról minden csak fürdésre, kefére, fésűre, illatszerre vallott. Az előttük álló likőrösüvegből is valami nagyon-nagyon finom szeszpárlat illata szállt. A cigarettafüst, ami körüllengte őket, tékozló, előkelő emberek levegőjét juttatta Feldmann doktornak az eszébe. Egyikük hadnagy volt, a másik zászlós.

Feldmann doktor odatisztelgett nekik. A bajtársak visszatisztelegtek. De ez a tisztelgés rideg, kimért tisztelgés maradt mindkét részről. Nem olyan, amilyen tisztek között sokkal általánosabb volt itt a front közelében. Ami után mosoly és nyomban akár pajtási hátba püfölés is következhetett.

Feldmann doktor külseje ellen igazán nem lehetett kifogás. Hófehér, selyem fehérnemű kandikált ki blúza gallérja- és mandzsettáinál. Dressze is elég tűrhető szabású volt.

De hát a lövészárok mégiscsak reányomja bélyegét a gyermekeire. Ha nem füstös és gyűrött, hát a sapka abzeichenjei és más ilyen apróságok árulkodnak a lövészárok szellemére. Ez olyan, mint a bányászgondolkozás. Minél több a bányászegyenruhán a folt és maszat, annál előkelőbb.

Nos, itt, a Feldmann doktor érzése szerint, olyan szalonlevegő terjengett, amiben kivetendő kolduságálás a frontízlés.

De hát Feldmann doktort itt annak a tudatnak a fenyegetése, hogy komikus figura, nem hunyászította meg. Ellenkezőleg! Fölbőszítette.

Keresztülment a szobán. Leült egy másik sarokasztalhoz. Gőggel és dühvel, aminek egyelőre nem volt indoka. Persze rögtön talált.

Feldmann látta, hogy a lányok annak ellenére, hogy négyen ülnek ott két vendéghez, a legnagyobb közönnyel, egyenest ellenérzülettel néznek feléje. Pillantásokat váltanak. Végre egyikük mégis unottan és megvetőleg föl akar kelni helyéről.

Feldmann kitalálta, hogy ez a soros lány, akinek kötelessége őt kiszolgálni.

De hát ugyanakkor a tisztek közül az egyik, a zászlós, csak egy észrevétlen hüvelykujj mozdulattal annak a katonának intett, aki a társaság mögött kiszolgálásukra a falhoz támaszkodott.

Erre a tisztiszolga jött oda Feldmann doktorhoz.

A tény, hogy nő helyett egy katona jött oda hozzá, most már a végletekig felbőszítette Feldmann doktort. Amilyen értő és türelmes lélek lakott különben benne, hát most első indulatában, ha hirtelen ürügy kerül összetűznie ezzel a zászlóssal, azt a zászlóst a pofonon kezdve a bajonettdöfésen át a revolverdurranásig minden fenyegette Feldmann doktor részéről.

A katona kifogástalan udvariassággal folyamodott Feldmann doktorhoz. Rikított róla az intelligens egyén.

– Parancsol, hadnagy úr?

– Mit kaphatok? – kérdezte nyersen Feldmann doktor.

– Csak feketét – felelte a katona.

– Hát akkor mit kérdezed, hogy mi kell? Miből válogassak neked, ha csak feketétek van?

– Hozzak? – kérdezte változatlan udvariassággal a katona.

– Hát azok az urak ott mit isznak? – kérdezte vissza Feldmann doktor.

– Azok az urak a sajátjukat isszák. Magukkal hozták ide az italt.

– Micsoda urak ezek?

– A muníciós raktárból való urak. Hadnagy úrnak szolgálatára, az egyik a volt boszniai kormányzó unokaöccse. A másik… – suttogta a katona.

– Képzelem! Ha muníciós depónál tölti a háborút!… Hozza hát azt a feketét! – mondta teljes sértő hangon Feldmann.

Fél szeme az elegáns bajtársakon járt. Jól látta, hogy hangos, érdes beszédére és sértő megjegyzésére a két bajtárs megrezzent. A zászlós elvörösödött. De olyan arcot vágnak, mint akik nem értenek semmit.

Ez visszaadta Feldmann doktor teljes biztonságát, erélyét, fronton kifejlett fölényét.

Észrevette azt is, hogy a négy nő csak azon igyekszik, lehetőleg a tekintetük se kerüljön feléje. Sőt azon igyekeznek, a két gavallérjuk is teljesen nekik szentelje minden figyelmét.

Amíg a feketét előhozták, jó sok perc telt el. De ez a helyzet változatlan maradt. Végre is Feldmann doktor unalmában tárcáját csapta maga elé, a virágos neccet borító, kerek üveglapos asztalra. A mellékgondolata az volt, hogy a tárcájából vegyen ki képeslapot, és írjon valahová, mint ilyen magányos tanyázások alatt szokása. De sorban elvetette a címeket, ahogy eszébe jutottak, mert ízléstelenséget talált abban, hogy pont egy puffból üdvözölje családját, barátnőjét, ideálját.

Feldmann doktor újra zsebre tette vaskos levéltárcáját. Csak Engem, a tintaceruzát forgatott egy darabig céltalanul ujja között. Majd az asztal üveglapjára ezt a szót írta Velem: „Dögöljetek meg!”

Közben Feldmann doktor a zászlósra nézett át, tehát ezt a két szót a pszichoanalízis szerint elszólásnak lehetett tartani tőle. Elszólás ez mégsem volt azért, mert hiszen nem rejtett, tudat alatti kívánalmat fejezett ki ez a „dögöljetek meg!”. Hanem Feldmann doktor egészen tudatosan is feléjük dünnyögte.

*

A katona végre behozta Feldmann feketéjét. Aztán úgy tetszett Feldmann doktornak, hogy az a nagyon halk beszéd, ami a kiszolgáló katona és a társaság között megindult, róla szól, amikor a katona tőle visszatért a társasághoz. A két tiszt halk kérdést intéz a katonához, a lányok feszült figyelme közben. Majd a katona szótlan visszatámaszkodott a falhoz a társaság mögé.

Meg kellett azonban lepnie okvetlen Feldmann doktort, hogy most egyszerre a zászlós majdnem feltűnően mutat feléje a lányoknak, és egészen érthető, tagolt hangon így szólt:

– De talán egyikőtök odamehetne végre ahhoz a bajtárshoz is, nem? Egyedül hagyjátok ott? Illik ez?

A lányok közt rövid vita támadt, amiből többször ez a szó érte Feldmann doktor fülét:

– Magyar… magyar.

Végre az egyik lány otthagyta a többit. Üzleti kedvességgel mosolygott Feldmann doktorra. Leült melléje a plüsslócára, és ezt selypítette németes hangsúllyal:

– Máttyár? Máttyár? Ighen? Hotty fátty?

Feldmann doktor a zászlós figyelmességéért már félig-meddig megbocsátotta két finom bajtársának, hogy él. Ellenben most összes haragja a négy hölgyre zúdult át.

Talán kegynek tekintse, hogy puffbeli nők reápillantanak?

Azonfelül a négy nő közül tényleg ez tetszett a legkevésbé Feldmann doktornak, aki melléje ült.

Nagyon goromba akart lenni. Szúrósan és megalázóan pillantott a nő szeme közé:

– Honnan tudtad előre, hogy te tetszel nekem? Honnan tudod, hogy éppen téged akartalak idehívni magamhoz a négyötök közül?

A lány finom, kedves arca egyszerre csupa kín, csupa belső sírás lett a nem várt durvaságra.

Feldmann máris szörnyen megbánta sértését. Nemcsak azért, mert hogy semmifajta nővel szemben nem nagy vitézség a bántás. Hanem azért is, mert minek bántja meg négy szemtelen teremtés közül pont azt, amelyik kedves akar lenni hozzá?

Feldmann doktornak maga előtt is érthetetlen boszorkányossággal váltott most itt az esze. Tüstént átcikázott agyán a mentőötlet.

Csak éppen arckifejezését változtatta át Feldmann doktor hirtelen barátságossá, évődővé a lánnyal szemben. A szavait pontosan ugyanúgy megismételte:

– Nos? Honnan tudtad előre, hogy te tetszel nekem? Honnan tudod, hogy éppen téged akartalak idehívni négyőtök közül?

A lányban az a vidám gondolat váltotta át a megrökönyödést, hogy minden idegen ember csupa külön rejtelem. Játszott vele goromba tekintetével ez a magyar. Milyen tréfái is legyenek egy ilyen emberevőnek?

– Te máttyár. Te mind vicc csinálsz! – szólt nevetve. – Megijeszt engemet a te fekete bajusz. Megszúrsz.

Most már minden meg volt bocsátva a Feldmann doktor részéről. Elnevette ő is magát. Hagyta, hogy a lány megpödörje bajusza hegyét, és hirtelenszőke fejét odadugja arcához.

Közben a két muníciós tiszt fölkelt. Fölcsatolták derékszíjukat.

Asztaluk elől majdnem olyan előírásos, komoly tisztelgést vágtak ki Feldmann felé, mint közkatonájuk, aki utánuk vonult ki.

A lányok kikísérték őket. De aztán visszajöttek mind a hárman.

Most is csak a régi asztaluk köré ültek vissza. De már nem fukarkodtak úgy pillantásukkal Feldmann doktor felé.

Feldmann azonban nem küldött hívó tekintetet feléjük. Közben egészen csinosnak találta már szőkéjét, és csöndesen beszélgetett vele. A lány beszélt javarészt. Ugyanő szólt végül így:

– És mondd: hozzám akarsz jönni? Vagy közülük akarsz?

– Nem! – mondta Feldmann. Pedig a másik három közül egy karcsú, fekete hölgy jobban tetszett neki. De fölkelt:

– Mehetünk, ha tetszik.

A lány szobája néhány szőnyeggel, néhány fényképpel, egy hímzett paravánnal és sok fehér csipkével nagyon kellemes benyomást tett Feldmann doktorra. Ragyogott minden a tisztaságtól. Finom parfüm szaga lengett.

Feldmann valóban megközelítőleg sem készült arra, hogy annyira jól fogja érezni magát itten, mint ahogy érezte. Hozzá az a hízelgő érzése támadt, hogy a lány is szívesebben van társaságában annál, ami egy ilyen megvásárolt pásztorórán szokott lenni.

Amikor már párnával föltámasztott háttal cigarettáztak egymás mellett, a lány maga marasztotta Feldmann doktort, majd azt kérdezte:

– Ugyan mondd, minek vágtál olyan dühös képet ránk, amikor bejöttél?

– Nahát – kezdte volna el Feldmann doktor, de a lány közbevágott:

– Értem, hogy zsénben voltál először, és ez bosszantott. Ja és aztán igaz, hogy egyikünk sem ment hozzád, ezért dühös lehettél. Mi pedig… hát…

– Nos? – kérdezte Feldmann doktor, minthogy a lány itt elakadt.

– Hát mi pedig azt hittük, a frontról jössz.

Feldmann doktor erre kissé ámult, majd nevetett:

– Na és hát honnan jövök én?

– Tudjuk, tudjuk – mondta erre a lány. – A szanitéc megmondta. Berettás törzsőrmesterrel jöttél. Az ő barátja vagy. Repülőtiszt vagy. Mit tagadod előttem? Talán szégyelled azt, hogy hozzánk jössz? Mondjam meg neked, hogy kicsoda jár hozzám minden héten kétszer? És a Margóhoz? És a Lolához nem? Súgjam meg neked?

Feldmann doktor a leány szenzációs vendégének nevénél kissé elhűlt. De mégis kíváncsi volt egyébre. Mert így szólt:

– Na de arról beszélj, talán utáljátok, ha valaki a frontról jön?

– Hát nem nagyon szereti őket senki – vallotta be őszintén a lány.

– És mi az oka ennek – firtatta Feldmann doktor.

– Hát először, mert a frontról rendesen olyan piszkosak, mint egy ganéjdomb, és bogaraik vannak nem egynek, hiába van fürdő már a fronton is. Betegségek is a frontkatonák közt vannak elterjedve legjobban. Na és valahová egy tiszt jön a frontról, oda aztán utána nem tíz jön, de százötven. Akkor részegen skandalumokat csinálnak, és összevesznek és hencegnek. Pénzük pedig nincsen. Húsz fronttiszttől nem kap egy lány annyit, mint egy tiszttől innen hátulról, akik rendesen gazdag fiúk és kedves úrifiúk. Ki a fenének kell hát minden fronttöltelék?

Feldmann doktorban eközben nagyon mélyről kezdett harag és undor támadni szőke párja iránt. Tulajdonképpen, ha rágondolt néhány vad, hangos, izgága frontpajtására, némileg méltányolni tudta ennek a kis ápolt, érzékeny bestiának az igazát. De hát akadt egy hang Feldmann doktor lelkében, amely mellett ez az udvarias belátás semmivé foszlott:

– Hát nézd csak, drágaságom! – kezdte Feldmann vontatottan a lánynak. – Nincs igazatok. Abszolúte nincsen, fiacskám. A fronttisztek akármilyen duhajok és szegények, mégiscsak derék, kemény férfiak, ezekhez a mögöttes, vidéki, gyáva disznókhoz képest. Nők előtt aztán éppen fordítva kellene lenni annak, amint te értékeled a frontembereket, a hátsó szemétegyénekkel összehasonlítva. Mert bizony, fiacskám, még előttetek is, akik üzletszerűen foglalkoztok a szerelemmel, sokkal szimpatikusabbnak kellene lenni a fronttöltelékeknek.

– Miért? – kérdezte a lány.

– Nem nagyon tudom ezt megmagyarázni neked. De okvetlen úgy kellene hogy legyen. Mert nézzed, fiacskám, az nemcsak olyan elemi iskolás és olcsó regényes romantika, hogy a bátor férfi akár tetves, akár piszkos, akár beteg, mégis vonzóbb kell legyen nők szemében, kinyalt gyáváknál. Tudniillik ez a természet, a helyes kiválasztódás szava. Ezt én nehezen tudnám veled megértetni, hogy micsoda, hanem érzed. Ez azt jelenti, hogy az olyan emberfajnak, amelynek a női nem azt a hímet érzik ideáljuknak és méltó párjuknak, aki életét is kiteszi érettük a halálnak, hát az a faj szolgaságra, satnyulásra, koldulásra, halálra ítélt faj. És nagyon megérdemli a sorsát. Úgy bizony, kicsi babám. Mert az a legjobban mutatta, hogy a háború elején a nők leköpködték az itthon maradt, jól fürdött férfiakat, és a tetves, véres, sáros, beteg harcosokba voltak szerelmesek, hogy ez a helyes. És ha most az ellenkezőjére fordul, ez nem sok jóval biztat. Azzal okvetlen, hogy majd az ellenség sáros, büdös katonái fognak rajtatok taposni, mint a rongyon.

A lány egészen paffá lett. Nagyon-nagyon megrettent Feldmann doktor szúró-vágó pátoszától.

– Hát én nem undorodom egy frontharcostól, sőt! – hebegte. – Nekem volt egy nagyon kedves zászlós barátom. Ő volt az első barátom. Ő is a frontról jött akkor megsebesülve. És mikor Triesztben egy privát találkahelyen voltam, ott is nagyon sok kedves fiúvendégem volt, akik egyenesen a frontról jöttek.

– No látod! – mondta Feldmann doktor gúnyos mosollyal. – El sem merném máskülönben árulni neked, hogy most én itt egyenesen a lövészárokból feküdtem bele az ágyadba. Nem vagyok repülő. Közönséges fronttiszt vagyok, kétszer sebesültem meg, eltekintve attól az akó vértől, amit a tetűk szívtak ki belőlem Galíciában. Van négy kitüntetésem, nézd csak meg ott a kabátomon. Ezeket megérdemeltem. És le sem tudok köpni egy ilyen trénharamiát meg munícióbanditát.

– Na ja! Na ja! Na ja! – mondta a lány – Ha ez igaz, akkor is te egy tiszta, józan és igazi művelt úriember vagy. De hány olyan kanásszal volt nekem dolgom, aki szemtelen és goromba volt arra, hogy a fronton szenvedett?

Feldmann doktor kiadta már az előbbi disszertációval a mérgét. Most már csak mosolygott egyet a frontharcosok újabb becsmérlésén. A lány erre jobban szavára talált.

– Tudod-e? – sziszegte. – Én úgy utáltam némelyiket, hogy nem tudtam barátságos lenni hozzájuk, még az üzlet kedvéért sem. Mert tudod, mindenki azt hiszi, hogy ha egy lányos mulatóba jön, akkor csupa cseléddel van dolga, akibe belerúghat. Pedig, látod, itt is, ahogy mondtam neked, Lola egy szalonban volt kiszolgálónő, ahová csak grófnők jártak. Én nevelőnő voltam, a nővérem most is tanít. Én is mehetnék innen akármikor, csak akarnék.

– És miért nem akarsz? Itt talán jobban élsz? – kérdezte Feldmann doktor nem szűnő mosollyal.

– Természetesen, hogy jobban! Százszor jobban! Egymilliószor jobban! – felelte erre a lány.

Feldmann doktor nyilvánvalóan más kijelentést várt. Valami körmönfont magyarázkodást, füllentést vagy valami dacos, tragikus hangú sirámot. Ahhoz volt szokva, hogy ilyen puffokban, a legjobb esetben is, fájlalták a nők régi tisztességüket, vagy legalábbis szégyenkezően, töredelemmel, visszavágyakozással beszéltek róla. Ez a szőke frappírozta Feldmannt, a morál komor hatalmának fittyet hányó őszinteségével. Elnevette magát, és újra vonzó és kedves lett előtte ez a szangvinikus szőke:

– Miért nevetsz? – kérdezte a lány – Talán nem hiszed? Az régebben volt csak, hogy rossz volt a lányoknak ilyen üzletekben. Hallottam én is erről. De most már nem zsarolhatnak itt. Kiléphetek innen bármikor, és elutazhatom, ahová jólesik nekem. Legfeljebb egy-két undok vendégtől kell nyelni itt az embernek. És ha az embernek valami utálatos férje van, nem kell tűrni? Még pofonokat is. Ha az ember rendesen akar élni, privátban sem megy másképp, mint hogy barátokat tart. Nem? Nahát akkor mi a különbség? Itt legalább független vagyok. A madámmal elszámolok, és semmi közünk egymáshoz. Pénzt pedig annyit szerezhetek itten, amennyit akarok. A többi smafu. A Marga nővére innen, egy másik puffból, most vett egy házat Ljubljanában. De ni! Már világos van!

A függöny ragyogó fehér volt már a hajnali napsugaraktól az ablakon. A madarak nagyoperájának kardala zengett az épület kertjében.

Míg a lány kihajolt az ágyból, hogy elfújja a lámpát, Feldmann doktor arra gondolt, hogy szekere épp eleget várt rá az utcán, és még van néhány kilométerre innen Valdiglianóba.

– Hát én megyek most már, szépségem! – mondta Feldmann doktor. – A bátyám vár rám. Nála alszom ki magamat.

Feldmann doktor már előbb azt gondolta, hogy ennél a konok szőkénél meg kell mentenie a front becsületét. A tárcájában öt darab százas volt. Ezekből hármat kártyán nyert. A pásztorórák taksáját Feldmann doktor túlbecsülte harminc koronával. Azt hitte, ötven már gálántság. Nyolcvan meg pazarlás… Tehát száz korona egy éjszakáért, itten, egy lánynak fejedelmi gesztusnak tartható. Feldmann doktor száz koronát szánt a lánynak, hogy megváltoztassa vélekedését a frontharcosok koldusságáról.

Mégis, amikor kikelt az ágyból, a következő kérdést intézte a lányhoz.

– Nahát, mondd, mennyit szoktál itten kapni ezektől a léhűtőktől?

– Hát… – tétovázott a lány. – Ma…

– A maximumot mondd!

– Máma? Legtöbbet? – mondta a lány – Hát ma délután annak a kis zászlósnak a parancsnoka volt itt nálam a muníciótól. Egy főhadnagy, gyáros civilben. Ettől ennyit kapok mindig. Nézz ide!

A lány fölkapta a retiküljét az éjjeliszekrényről, és kinyitotta. Feldmann doktor orra alá egy ezrest tartott a retikülből.

És ha Feldmann doktor bele akart pillantani a retikülbe? Ott még láthatta ennek az ezresnek egy csomó társát.

Feldmann doktorból nyomban buta képű, zavart elméjű ember lett. Imént azt a bizonyos százkoronást kicsire hajtogatta össze Feldmann doktor a markában, hogy úgy adja át a lánynak, nagyobb legyen a meglepetése a kihajtásával. Most, zavarában, Feldmann doktor ismét széthajtogatta a százast, hogy talán imponálóbb legyen, amikor átadja. Szerencsére a szőke, az őszinteségnek ez a szőke gyöngye, így folytatta:

– De kapok három-négyszázat is, kapok százat is, és kapok ötvenet is. Legtöbbször ötvenet. Persze azoktól, akik nem szállóvendégeim, és akik nem olyan gazdagok, mint ez a mafla főhadnagy.

– Hát száz! Rendben van? – nyújtotta át szerényen adományát Feldmann doktor.

– Köszönöm! – bólintott a pénz átvételénél a lány –, tőled el sem fogadnék többet. Te a frontról jössz, és olyan drága, édes, okos pofi vagy.

Most már csak egy rövid búcsú következett. Feldmann doktor már künn ült a szekerén.

A Bellvista és Valdigliano közti agyonhasznált műút kátyúin rémségeseket döcögött a szekér. Majdnem kirázta Feldmann doktor lelkét a hűs hajnalban. Ennek ellenére Feldmann doktor pompásan, madárkönnyűen érezte magát. Nem bánta ezt a kis éjjeli kiruccanást.

Így kopogtatott végre a bátyja ajtóján.

*

Feldmann Adalbert négy kilót fogyott három nap alatt. A súlyos lelki szenvedéseitől. Arca hamuszín lett. Kifejezése olyan, mint Szent Sebestyén szobrának, mialatt az összes nyilak átfúrják a mellét.

Feldmann doktor megutálta és megsajnálta bátyját. Látta, tulajdonképpen semmi a világon nem érdekli Adalbertet, mint az, hogy a készülő offenzívának lehet-e olyan fordulata, amelyben a hadosztálytörzs is tűzbe kerül?

A két fivér együtt reggelizett. Aztán Feldmann Adalbertnek rohannia kellett dolgára.

Feldmann doktor ezalatt lefekhetett volna Adalbert szobájában. De meggondolta. A folyosón, az egész házban csapkodtak, poroltak, ordibáltak a tisztiszolgák. Az is megeshetett, hogy abból a temérdek ezredesből, őrnagyból, kapitányból, akik a hadosztály körül lógtak, besúgás útján magára vonja valamelyiknek figyelmét, és kellemetlensége lehet, amiért a hivatalos engedély megkerülésével jött el a tűzvonalból bátyja látogatására.

Feldmann doktor úgy érezte magát itt, mint Napóleon Moszkvában.

Szándéka az volt, hogy estig itt marad. De hát úgy tetszett neki, aludni itten úgysem tud, és álmosan nem bírja kitartani idegekkel.

Délfelé megkereste bátyját, és elbúcsúzott tőle.

Kerített egy szekeret, és visszahajtatott a frontra, kényelmes dekkungja, vidám bajtársai és könyvei közé.

Engem pedig most már végérvényesen ott vitt magával tárcájában Feldmann doktor, ki a tűzvonalba.

*

Feldmann doktor, alighogy megérkezett a dekkungjába, azonnal levetkőzött és lefeküdt. A dekkunggal szemben, a Piave töltés mögött, buja, füves mező húzódott tova, egypár árok, egypár bokor, fa rajta. Nem messze házcsoport állott.

Ha lőttek errefelé az olasz tüzérek, akkor, eltekintve a legnagyobb ritkaságtól, hogy a Piave töltésére is hullt egy-két gránát, srapnel, ezt a pár házat lőtték az olaszok. A házaknak tájára sem ment senki. Pánikot pedig egyáltalán nem okozott a házak lövetése.

Amikor Feldmann doktor lepihent, akkor kezdték el az olaszok lőni a házcsoportot. Feldmann doktor a gránátozásra ki sem dugta a fejét a pokróca alól.

Ámde úgy látszott, hogy ma nem pihenhet zavartalan.

A következő történt.

Kabarcsik Gyula főhadnagy, a századparancsnok kiment kissé kódorogni a töltés mögötti, füves rétre. Közvetlen a házcsoport közelében tűnődött, a réten, amikor lecsapott az első olasz gránát az egyik olasz ház fala tövébe.

Abban a pillanatban Kabarcsik erős ütést érzett pont a szíve táján.

Azt hitte, megsebesült. Megnézi, a blúzán alapos szakadás. Gyorsan kigombolta a kabátját. Keresi magán a sebet, a vért. De egész mellén nem talál semmi sérülésre.

Szaladni akar a házak közeléből. Egyszerre oly iszonyú fájdalom nyilall a lába fejébe, hogy nem bír tenni egy tapodtat sem.

Mi az? A lábán sebesült meg, és nem is érezte? Nézi. Hiába nézi, nem lát csizmáján semminemű sérülést kívülről. Mihelyt azonban megmozdítja a lábát, kiállhatatlanul éles fájdalom cikázik át rajta.

Ez olyan boszorkányos eset volt, hogy Kabarcsik főhadnagy rettenetében leült a fűbe. Aztán, mivel az egyik lába tovább sajgott minden moccanásra, hát óvatosabban maga után húzta a fűben, és így csúszott el négykézláb a Piave töltéséig.

A legközelebbi dekkung a Feldmann doktoré volt. Abba segítették bele Kabarcsik főhadnagyot.

Az egész szanitéc- és pucerhad forgatja Kabarcsik főhadnagy sebesült, csizmás lábát. De a csizmán ők sem találnak semmi sérülést. Mivel azonban a Kabarcsik lába fejét a csizmában mégis kegyetlen szúrja valami, és a csizmát lehúzni nem lehet, végül is fölvágják óvatosan a csizma fejét ott, ahol Kabarcsik főhadnagy lába sajog benne.

Akkor kiesik a csizmából Kabarcsik nadrágtartójának a csatja.

Általános ámulás.

Az eset megoldása az volt, hogy a gránátszilánk először beszakította Kabarcsik blúzát, aztán a blúz zsebében levő jegyzőkönyve szélét és a melléje szúrt tintaceruzát szétzúzta, majd nekivágódott a nadrágtartója csatjának, és azon egy látható kis horpadást csinálva, lekattantotta a csat felét. Azt a külső felét, mely aztán az ütéstől beszaladt a Kabarcsik puffos, bő nadrágjába, illetve a csizma szárán végig a lábfejéhez csúszott.

Tessék! Mik óvnak meg egy életet! Egy nadrágtartócsat, egy notesz meg egy szegény, sebesült ceruzatestvérem.

*

Az én sorsomban is itt esett változás.

Még nem mondottam, hogy Kabarcsik főhadnagy literátus ember volt. A csizmaeset után rögtön a jegyzőkönyvét kezdte vizsgálni aggodalmasan, mekkora sérülést szenvedett?

– Na hiszen, semmi baja a notesznek! – állapította meg Gyurka, a pucer –, csak a ceruza hasadt ketté.

– Elég baj az! – szólt Kabarcsik. – Jegyezni akartam máma éppen, és nincs más tintaceruzám.

Gyurka, a megvitézlett zsebmetsző, eközben már körülnézett a dekkungban. Feldmann doktor kabátját kikefélte már a legénye, és ott lógott a dekkungnak egy szögén. A blúz egyik zsebéből Én kandikáltam ki.

Gyurka az általános megilletődésben megragadott Engemet a hegyemnél fogva, és kirántott a doktor Feldmann noteszéből. Hozzáillesztett a Kabarcsik főhadnagy jegyzőkönyvéhez, és azzal tett vissza Kabarcsik zsebébe Engemet.

Kabarcsik ezt észre sem vette. Csak otthon, a saját dekkungjában. Hogy egy vadonatúj tintaceruzája van.

– Honnan szerezted? – kérdezte Gyurkát.

– Volt nekem! – felelte Gyurka.

Ezzel Kabarcsik főhadnagy lett az Én új gazdám.

Kabarcsik Gyula főhadnagy egy vidéki főerdésznek volt a fia. Érettségije után Selmecen szintén az erdészeti szakkal próbálkozott meg életpályául. De hát az a rémes korhelykedés, szoknya- és játékvágy, ami Kabarcsik Gyulában lakozott, nem bírhatta ki a főiskola unalmas tantárgyait.

Néhány piszkos, piszkosabb és legpiszkosabb adósság meg botrány után, amiket családja nagy nehezen elsimított, Kabarcsik meglépett a főiskoláról. Volt statiszta, vándorszínész és zsákhordó. Sok hányódás után Magyarországnak egy nagyon eldugott zugában sikerült Kabarcsiknak elhelyezkednie. Egy nagy uradalom szerény hivatalnoka lett.

Itt unalmában Kabarcsik az alanyi költészetre vetette magát. Mivel egy fővárosi lap lehozta néhány versét, Kabarcsik nekibuzdult, és kiizzadott egy terjedelmes drámát.

A Kabarcsik drámája olyan volt, mint ő maga. Fantasztikus helyett valószínűtlen, könnyedség helyett pongyola. De rendkívül szuggesztív volt és képtelenül tehetséges.

Egy fővárosi színház elfogadta ezt a drámát, és elő is adta.

Alaposat bukott a darab. De hát Kabarcsiknak egy bukás is előlépést jelentett sorsában. Kabarcsik felülhetett drámaírói babérjaira, és kizárólag irodalmi munkásságának akarta szentelni életét. Ez azt jelentette, hogy Kabarcsik többé nem dolgozott semmit. Hivatalát felrúgta a vidéken. Felment Budapestre; és újra kezdte azt, amit Selmecen abbahagyott. Züllött, kártyázott, szoknyázott, adósságot csinált, szélhámolt. Züllött, egyre jobban. Közben kitört a tizennégyes világháború. Kabarcsik tartalékos zászlós volt, és bevonult.

Ezzel megint felülkerekedett botlásain és hiénáin, mint a harctér hőse.

Hősnek Kabarcsik az volt, okvetlen. Mégpedig irtóztató szerencsével. Annak ellenére, hogy a harctér legrémesebb helyein megfordult, és becsületesen megállta a helyét, egy karcolás nem érte, és egy náthát nem kapott.

Ellenben a folytonos hadiszolgálattól kezdte ki Kabarcsik lelkét az a nyavalya, amit frontbetegségnek kereszteltek el. Ez a betegség kezdi ki a rabokat, a sarkvidék és trópusok kutatóit. Ez a betegség a vad erélynek, kegyetlen cinizmusnak és szeszélyes érzelgősségnek az összetétele.

*

Én igazán csak büszke lehettem, hogy Kabarcsik Gyula jegyzőkönyve mellé kerültem. Ez a notesz egész vaskos album volt. Voltak benne följegyzések a nyugat-oroszországi rónákról, Galíciából, a Kárpátokból, a Doberdóról, az Alpokból. Egyik lapján sáros vérfoltba volt ragadva egy csöpp fenyőgally. Voltak beleragasztva fényképek. Harctériek és nők fényképei, hajtincsekkel. Voltak rajzok benne. Tájképek, arcképek és tervrajzok. Lőnunglisták mellett. A notesz fele már tele volt.

Kabarcsik össze akart hozni egy nagy hadiregényt. A Háború Igazi Regényét. Ebből a sok jegyzetből. Abban bízott, ez lesz a Regények Regénye. Ez majd a világirodalom nagyjai közé emeli őt, és végleg megalapozza anyagi helyzetét is.

De hát Kabarcsik, dicséretére legyen mondva, amilyen mestere volt a hazudozásnak, színlelésnek mint ember… tollal a kezében Kabarcsik majdnem puritán erkölcsű volt. Egyszerűen képtelen volt arra, hogy megírjon egy olyan hadiregényt, amiben a katonák a haza és uralkodó nevét suttogva halnak meg a csatamezőn. Sikerrel és nagysággal pedig csak ez kecsegtetett. Sőt, ilyen mű megírására ajánlatot is kapott Kabarcsik nem egyet. Másmilyen, vagyis valódi haditörténetet egyáltalán nem lehetett közrebocsátani. Így tehát Kabarcsik hadiregényének megírása a jövőbe tolódott.

Ha csinált talán néhány rövidebb hadikarcolatot a nyilvánosságnak Kabarcsik, ezenkívül legföllebb magának jegyzett unalomból. Különben sem maradt sok ideje az írásra az ivástól meg a kártyázástól meg a szoknyaügyektől. Ilyenfélékre aztán kimeríthetetlen kedvet hordott magában Kabarcsik.

Hogy mert a lövészárokban így is megdöglik előbb-utóbb az ember? Hát igen. Viszont az is tény, Kabarcsik a komoly munkával szemben a mulatságokról békeidőben is úgy gondolkodott, mintha a lövészárokban élt volna akkor is.

Elég az hozzá, hogy Kabarcsik legújabban a lövészárok unalmában elolvasott egy csomó filozófiai, természettudományi és társadalomtudományi művet. Leginkább Feldmann doktor kölcsönözte neki ezeket. Ezek hatása alatt éppen akkor, amikor Én kerültem Kabarcsik Gyulához, jegyzetei hangja kezdett az események puszta lerögzítése mellett bizonyos kriticizmusba átváltani.

Most azonban legjobb, ha Magam helyett a Kabarcsik Gyula jegyzeteit hagyom beszélni.

*

Amikor Engem letett a kezéből ez után a levél után Kabarcsik, a karját laposan a tenyerével végigcsúsztatta a dekkung asztalán. Szíve a vágynak olyan zenéjébe kezdett, hogy Kabarcsik feje lezuhant a karjára, és rajta hevert egy darabig.

Kabarcsik előtt két fekete szem jelent meg legelőbb. Csak aztán a fehér női arc, sötét, sima hajjal koszorúzva. Kabarcsik elé úgy idéződött ez a női fej, amint a pamlagon ültükben karjára hajlik, és a másik karja a nő derekát vonja magához. Majd a sötét hajnak fürtjei összekuszálódnak, és a két sötét szem fátyolosan bámul rá a csók közben, a csók után…

Kabarcsikból szinte hosszú, hangtalan kínüvöltés szakadt föl a sóvárgástól. Ezután újra egyenesre ült székén. Összehúzta szemöldökét. Félrefordította fejét, és mint valami átkot, dünnyögte:

– Hogyan őrjíthet meg ennyire ez a nő? Az istenit, a nyomorult!…

A durva és érthetetlen kifakadás újra édes álmodozásba folyt szét. Majd ismét oly mérvű gyötrődésbe hangolódott át, hogy Kabarcsik dühös fejrázással úgy nézett körül a dekkungban, mint aki valami mentségért, elszóródásért kutat.

Az asztal szélén borosüveg állt. Kabarcsik nagy vizespohárral töltött a sűrű, vörös olasz borból, és magába dűtötte. Majd cigarettára gyújtott.

Azután pedig újra Engemet vett föl:

Az utolsó sorok kissé elmázolódtak a papíron. Nem az Én hibámból. Hanem mert Kabarcsik Gyula főhadnagy mongolos vágású szeméből könnycsepp esett a papírra, amikor ezt a szót leírta: „rossz fiad”.

Mert amilyen vad és megtorpanthatatlan erőt rejtett a Kabarcsik Gyula köpcös alkata mindenfajta irányban, éppolyan könnyen tört össze és vált remegő, elpityeredő gyerekké, ha megilletődés érte.

Kabarcsik Gyula ott tartott még Engemet kezében. Borús, de fájdalmatlan tűnődésbe merült… Feje félrenyaklott, és elaludt a székén.

Arra rezzent föl, hogy megjött a tűzvonalba a felváltás.

Néhány óra múlva Kabarcsik Gyula a dekkung helyett már a tartalékban, egy olasz földműveshajlék emeleti szobájában, tiszta, fehér huzatos ágyba pihent le.

Cadorna generalisszimusz azt írta királynőjének, vegyen egy képeslapot, ha látni akarja Triesztet.

Olasz kölykeknél nincs bájosabb a világon. Egyáltalán, mintha az egész népben a gyermeki vonások volnának a legerősebbek. Nagyon és hamar tudnak sírni meg csüggedni. De rá rögtön tudnak nevetni. Hihetetlen, képtelen vakmerőségre készek. De gyávák semmiségekkel szemben. A szívük a nyelvük hegyén. Isten mosolyog, amikor ezt a népet látja. Ahogy ezek beszélnek, izgulnak, mozognak, csak egyszerűen ezen muszáj felvidulni mindenkinek, ha csak egy csöpp kedélye van.

Amikor idejöttünk, ezek közt a taliánok közt alig lehetett látni rémületgyötörte, kétségbeesett arcokat, mint amilyenre északi harcterek lakosságánál emlékszem. Ezek az olaszok itt napok alatt beletörődtek a helyzetbe. Az ember mindenfelé csak kedves, eleven, gondtalan pillantásokat látott.

Mintha egyetlen szájjal beszéltek volna a háborúról. Azt mondták: mit tegyenek ők? Csupa kisember, csupa földműves, akiket a megszállás itt ér. Az urak és gazdagok megszöktek, noha nekik, nem a kisembereknek volt több közük a háborúhoz. Az urak, a király meg a királyné csinálták a háborút. A nép odaadta nekik fiait a harctérre. De hát Cadorna, tábornokaival együtt, ostoba fajankó. Hogyan vívhatnának ki győzelmet a haditapasztalatban gazdag és vitéz német meg osztrák csapatok ellen? Most aztán tessék! Vége Itáliának! Megint úgy lesz, mint hajdan! Idegen hatalmak osztoznak meg virágos, dalos földjén.

Így beszéltek ezek az olasz contadinók és más kisemberek, akik bennszorultak offenzívánk sarlójában. De ha közben sírtak Itáliáért, és öklüket rázva szidták uraikat, rögtön utána készek voltak nevetni Cadornáék baklövésein és kicsavart hadijelentésein. Vagy az első, nekik mulatságos semmiségeken is.

Amikor másodszor jártam itt a tartalékban ezek közt az olaszok közt, akkor már több sötét, keserű arc nézett rám, mint víg és eleven. Csupa panasz volt az egész olasz lakosság. Hogy a németek kifosztották őket, vetőmagot sem hagytak, állataikat elhajtották, és a megszállás miatt nem lehet mozdulniok sem betevő falatjuk érdekében. Mi lesz velük, ha tovább tart a megszállás? Ausztriában ínség van. Ki gondoskodik megszállt területekről és honnan? Éhen vesznek!

De hát még volt szövet és vászon, folyt a zugkereskedelem, cérnával, varrottasokkal, szőttesekkel, selyemmel, csipkékkel. Pincék, hombárok, vermek mélyén, padlászugokban még akadt némi eldugott gabona, olaj, füstölt hús a régi gazdagságból. Még mindig felcsendült alkonyatonként a gyerekek éneke az országút közepén, kis karokban, három-négy szólamban.

Most már mit látok itten? Csakugyan az ő Dantéjuk tudná csak megénekelni egy új fejezetben. A vidék körülöttem a csöndes borzalmak, a hangtalan grand guignolnak vidéke.

A szerencsétlen olasz parasztok és más kis egzisztenciák szó szenrint éhen pusztulnak itt az ember szeme láttára.

Már rég nincsen semmi tápláló ételük. Füveket, labodákat szednek a mezőn, és megfőzik sós vízben. Ezt eszik. Nem lehet másba botlani a civil lakosság közt, mint csontig aszott, alig lézengő, bambán bámuló alakokba. Csak rémlik az embernek, hogy ezt vagy amazt az arcot láttam már előbb pozsgásan, mosolygóan. Rekedten suttogó váz lett belőle… Hát ez szívfacsaró.

Csontvázcsecsemők rágják, tépik csontvázanyák kiapadt keblét. Kisgyermekek néznek rám felnőttes váddal, könyörgéssel teli szemmel. Iszonyatos vénné redőzött gyermekarcok. Van ennél szívtépőbb látvány?

Kiesik a falat a számból, ha ezekre a szerencsétlenekre gondolok. De hát mit tehetek? A tiszti étadagok is csak éppen hogy megteszik. Vannak köztünk jó étvágyú tisztek, akik valósággal koplalnak.

Épp ilyen eset az, amelyet érdemesnek találok idejegyezni.

A reggel Topescu zászlós veszekszik tisztiszolgájával. Azért veszekszik, mert nem tudott reggeli kávéjához tojást keríteni a faluban. Tajtékzik a dühtől:

– Hiszen csak látod mindenütt a tyúkokat az udvaron, te mafla!

– De nem tojnak, mert nincs nekik kukorica! Gyepeléstől nem tojik a tyúk. És az olaszok mindenütt siránkoznak: »Éhen halunk, éhen halunk!«

– Hazugság! Eldugják ezek a tolvajok! – kiabálja a zászlós.

Topescu erdélyi román fiú. Olyan képe van, mint Marcus Aureliusnak. Ha van latin jelleg, hát ez a zászlós egy fajlatin. Nemrég olvastam, hogy a mi erdélyi oláhságunk bölcsője tényleg Észak-Itália volt. Wells, guelf, walach, olá, ez ugyanaz a szó. Szóval ennek az olá zászlósnak ezek az éhen haló taliánok a legérdekesebb fajtestvérei. Különben tíz szavuk közül öt azonos. No lám, és ez az erdélyi latin kiveszejtené a világból ezeket a szerencsétlen vérrokonait a reggelihez való tojásért.

Hol van itt az, amit a vér, a faj szavának hívnak? Én, akiben egy csöpp latin vér nincsen, majdnem megkönnyezve nézem ezt az idegen, szerencsétlen népet.

Mint egyénnek, a zászlósnak igaza lehet. Hatalmas testének nem elég a kincstári ellátás. Ereje kell a saját hazájának. Az olaszok ellenség.

Nem tehetek róla, én mégis szégyellem itten, hogy ember vagyok, hogy katona vagyok. A lelkemből egyformán émelyedik kifelé a keresztény zsolozsmák, humanista krokodilkönnyek, nacionalista himnuszok hazug egyvelege, amiket lelki művelődés ürügyén gyömöszölnek belém.

Hogy mi marad?… Marad!… Én magam, én magamnak!…”

„Kelt…

Azt a salakot, amit a bakák közül a legfalánkabbak sem esznek meg a menázsiskondérok fenekéről, parancsomra a szakácsok kiosztják az olaszok között.

Menázsosztások után összesereglenek szilkékkel, fazekakkal, ezek az olasz kísértetek, és megkapják rendben, sorban a kondéroknak ezt a mosadékát.

A zsírt nélkülözik iszonyúan ezek a nyomorultak. Persze, mit kapnak? Hiszen már a bakáink nyíltan is éneklik gyakorlatozásokon a gúnydalt, hogy:

Érdekes azonban nézni, hogy a bakák, akik rögtön tűzokádó sárkányfiak lesznek, ha a legcsekélyebb megrövidítés fenyegeti menázsijukat, az olaszok ellen nem morognak. Inkább fejcsóválva és megilletődötten nézik, hogyan esnek ebédjük maradékának ezek az ínségesek.”

„Kelt…

Ma itt volt a dandárparancsnokunk.

Az öreg bácsi úgy föst még csukaszürkéjében és összes kitüntetéseivel is, mint a wieni sörcsarnokoknak az a sok tipikus, kedélyes alakja.

Körben állunk tisztek a falu piacán. Az öreg közelgő offenzívánkról beszél nekünk. Az olaszok, ha akarják, az ablakból is meghallhatják minden szavát. És itt minden második olasz tud németül.

Ki bánja ezt? Az öreg beszél. Iszonyú fölényes, kedélyesen fölényes, iszonyúan kedélyes.

Minden tiszt új, fényes térképet kapott. Az öreg a saját térképéről olvassa el és mutogatja végig a helyneveket. Mi a saját térképünkön nézzük, hogy fogunk átkelni a Piavén, hol törjük át az olasz vonalakat, mikor érünk Trevisóba, hol zárul be az az ollómozdulatunk, amivel megint lekapcsolunk néhány százezer olaszt és néhány száz négyszögkilométert Itália területéből.

Az öreg nevet, és azt mondja, hogy az sincsen kizárva, egyáltalán meg sem állunk Rómáig, sőt onnan is tovább megyünk, úgyhogy az olasz csizmának az orráról ugratjuk bele végleg a Tirrén-tengerbe Juliul Caesar dédükeinek egész hadseregét.

Öregünk rettenetesen henceg. Végül már a hadászati kérdések helyett valóban tisztára sörcsarnoki kedélyességgel beszél hozzánk, tisztekhez:

– Nos, ki tudja megmondani az urak közül, miért csináljuk ezt az offenzívát?

Vagy öten jelentkeznek. Egyik, egy aktív kapitány, kifejti hadászatilag, hogy: ezért és amazért a vasútvonalért és vasúti hídért és műútért kell innen hátrább szorítanunk az olaszokat.

Az öreg kineveti. Meghallgatja a másik tisztet.

Ez tartalékos főhadnagy komám. Civilben vidéki ügyvéd. Kifejti, hogy offenzívánk a németek ellen készülő, együttes antantoffenzíva tehermentesítésére szolgál.

Az öreg kikacagja. Hallgatja a harmadik tisztet.

Ez én vagyok. Azzal kezdem, hogy a bécsi kamarilla okvetlen haditényt akar a Monarchiának, amiben bebizonyul, mi önállóan is meg bírjuk vívni a háborúnkat, tehát önállóan is megköthetjük a békét.

Úgy éljek, ahogy én értek ehhez a magas politikához. Feldmann doktor mondta ezt tegnap. Öregünk talán nem is érti jól, ahogyan magyarosan ejtem ki a német szavakat. Csak ujjait billegteti, és tenyerét forgatva inti nevetve nekem, hogy: elég! A következő tisztet akarja hallani.

Csakhogy közben engem hevesen megtámad a tiszti sorból Eggerth főhadnagy. Ő egy magyarfaló tanár. Ausztriában tanít valahol. De nagynémet érzelmű, német nacionalista. Csak éppen le nem köp, hogy szabad legyen olyan eszmét egyáltalán érinteni, cserbenhagynánk nagynémet bajtársainkat!

A vitát félbeszakítja az, hogy maga őrnagyunk kívánt hozzászólni a tárgyhoz.

Őrnagyunk vélekedése következő: ez az offenzíva, utolsó, könnyed, játszi lökésünk az antant roskadozó hadereje ellen. Most egyszerűen átmenetelünk Felső-Olaszországon, új frontunk lesz a franciák hátában. Savoyát és a Riviérát Olaszországhoz csatoljuk. Ezzel örökre felszabadítottuk a tengeri hegemóniánkat az Adrián. Olaszország igazi jogai és életérdekei felé fog gravitálni, a nyugati Földközi-tenger felé, igazi ellenfele, a franciák rovására. Az antant sem bírhatja ki ezt az utolsó húzásunkat a háború sakktábláján. A térdre kényszerített olasz királyság mellé térdepel a többi nagyhatalom.

Az öreg folyton helyesel, de folyton nevet. Most aztán végre titokzatos mosollyal így szól:

– Igen, igen, igen, igen, úgy van, úgy van, úgy van! De az offenzívát mégsem ezért csináljuk, hanem! – kacag, kacag az öreg a csöndbe, a várakozásba. Végre kiböki: – Hanem cérnáért! Nincs cérnánk! Ez a cérnaoffenzíva.

Erre nagy, általános kacaj. Az olasz házak visszhangoznak tőle, az ablakokban könyöklő olaszokkal. De valóban!

Nagyszerűen mulatunk!

Aztán az öreg valamivel komolyabban folytatja:

– Igen! Nincsen cérnánk és gumink. Lőszerben is vannak enyhe hiányaink. Bőr és szövet és posztó és vászon kell. Ezeket szerezzük meg főleg ezzel az offenzívával. Épp ezért, hogy az előző offenzívánk rettentő hadianyagpocsékolását meg ne ismételjük, most előre megszervezzük a hadizsákmányt hátraszállító és megőriző alakulatokat.

Érdekes! Arról egyetlen szót sem hall az ember, hogy ez a támadásunk és főleg a tervezete egyelőre hadititok. Úgy rémlik nekem, máskor ez vezette be az ilyen tiszti megbeszéléseket. Most itt senki sem törődik az ellenséges kémszervezettel. Egyáltalán szó sincs kétségekről, óvatosságról, az offenzíva esetleges kudarcának föltételezéséről.

Tudja a fene! Engem nagyon gondolkodóba ejt ez a dolog.

Először is van egy csalhatatlan kabalám. Olyan dolog, amiről előre és nagyon bátran, hencegve, biztosan és sokat fecseg az ember, sohasem sikerül.

Kabalámat, ha ugyan csupán kabala ez, nagyon is alátámasztja az, ha visszaemlékszem az előző sikeres offenzívánkra.

Azt a nagynémetek csinálták. Illetve ők vezették. Mert hiszen az áttörő csapatok főleg magyar ezredek voltak.

De ha akkoriban az offenzíva előtt szintén hallottam bizonytalan találgatásokat arról, hogy támadásra készülnénk, azért ezeket az avizókat nem lehetett megkülönböztetni a máról holnapra tovasodródó szakácshírektől. Azt, hogy hol támadunk, mikor támadunk, hogyan támadunk? Nem tudta, nem is sejthette senki. Két nappal az előkészítő pergőtűz előtt osztották ki köztünk, tisztek között a parancsot a támadásra. Azt is megmásították a támadás napján.

Az egész támadás szó nélkül, kérkedés, tanácskozás nélkül, a hirtelen akciónak ellenállhatatlanul friss lázában zajlott le.

Így zajlanak le nagy tettek. Ez a sok locsogás, ez a nagy hencegés, ez a beamteri gondossággal előkészített hadművelet nagyon osztrákos, nagyon montekukkolis, nagyon potyorekes, nagyon medvebőr szagú nekem.”

„Kelt…

Ma délután már újabb iskola. Ugyanis esik az eső.

Az ezredesünk tartott nekünk a menázsban stratégiai előadást az offenzíváról. De hát inkább egy jó hazai március 15-ére emlékeztetett az egész.

Ezredesünk szeret nagyon szónokolni. Olyan lendülettel és olyan kottára szedhető hanghullámokkal, mint a kálvinista lelkészek.

– Uraim! Az ellen hadereje végleg megingott. Erkölcsileg teljesen lezüllött. Hadászatilag rég meg van már verve ellenségünk. Mindenütt ellenséges földön állunk. A végső győzelem már csak hetek, talán hónapok, de semmi esetre sem évek kérdése. Nem egyezkedni és alkudozni akarunk, hanem diktálni fogunk…

Előttem legérdekesebb az, hogy az ilyen föllelkezést célzó pátosz a kifogástalan, a rendes testű és lelkű egyénekre hat a legkevésbé, akiket pedig általában a társadalom pilléreinek szoktak tartani.

Akikre másképp, akikre úgy hat ezredesünk szavalata, ahogyan ő szánta ezt nekünk, csupa olyan egyének, akiket általában nem tartanak épeszűnek vagy legalább normális kedélyűnek.

Típusuk Eggerth tanár. A testvérszázadom főhadnagya. Őt mindenki bolondosnak tartja. Már úgy köznapilag.

De Eggerth lázban égő arccal hallgatja ezredesünket. Reszket a lelkesültségtől, amikor az ezredes eléje ábrázolja szavaival, hogyan fognak a német sasok Párizs és London utcáin emelt diadalkapukon büszkélkedni. Amik alatt győzhetetlen ármádiánk vonul be bandaszóval.

Én magam? El kellett hirtelen fordítanom fejemet, és kitörölnöm szememből a könnyet, amit ezredesünknek ez a mondata szökkentett beléje:

– Győzni fogunk, mert az igazság mellettünk van!

Nos, én talán normális kedélyű ember vagyok? Hatást csak ilyen félkótyákon figyelhetek meg minden emelkedettebb dolgok iránt, kizárólag. Nem érdekes ez? Akár ötöt is felsorolhatnék, de csak csupa ilyen Eggerth és magamfajta, beteg lelkű embert, aki izgult ottan. Derék, jó polgár ezt nem teszi! Annak megvan a magához való esze.”

„Springer Richard, az Eggerth földije, zászlós, civilben városatya és vendéglős. Ő nagy cocolista. Mert gyári munkások a legjobb vendégei.

Springer aztán egy fajgermán századíziglen. Le sem tagadhatná lomha derekával, óriási lábával és lenszőke, görögös fejével.

Kész cirkusz, amint Eggerth Springerrel összeakaszt.

Az ezredes beszéde után Springer így nyilatkozott német fajtája dicsőséges háborújáról:

– Én mondom nektek, ez egy rablóhadjárat itten, a mienk, semmi egyéb. Fölösleges vérontás. Amikor ez a vén brigadéros viccel, hogy cérna miatt támadunk itten, én azt kérdem: érdemes-e ezért megint annyi embert a fűbe haraptatni, amikor így is alig bírjuk már a vérveszteséget? Mi a fenének kell nekünk Felső-Olaszországból egy hold is? Nincs elég bajunk a nemzetiségekkel? Ez a háború már csak a nagynémetség hóbortjáért, a világhegemóniáért folyik. Nekik aztán, ha győznek, mi éppoly kutyái leszünk gazdaságilag és mindenképpen, akár a kongói gyarmataik négerei. Persze, az ezredes egy junkerpárti állat. Az öreg brigadérosunk legalább őszinte. Rabolni megyünk, és passz. Ehhez mindenkinek van kedve. Nézzétek meg, hogy legjobban a szakácsok és pucerok készülnek erre az offenzívára, hátizsákjukkal. Csak úgy is sikerüljön!

Eggerth följelentéssel fenyegette ezért a beszédért, és félreköpködött. Végül befogta a fülét, és elszaladt a társaságból.

Tessék: Eggerth szlávba ojtott német, és nemzetének egy igazi nagy hőse, viszont mindenki csak rajta mulat. Springer fajgermán, de poltron, nyárspolgár, viszont őt komolyan veszi mindenki.

Abban okvetlen igaza van Springernek, hogy ennél az offenzívánál hivatalosan és nem hivatalosan a hadizsákmányt illető előkészületek meghaladják a sikeres harcnak, vagyis a hadizsákmány előfeltételének megszervezését. Ma délelőtt például én magam is…”

„Kelt…

Kénytelen vagyok megállapítani, hogy itt Pesten, ahová úgy vágyik az ember a harctérről, alig várom, hogy visszamenjek a századomhoz. Ott az adott helyzet kényszere alatt nyugodt idegekkel foglalom el magam azzal, amivel tudom. Gondjaim nincsenek, egy csomó ember teljhatalmú ura vagyok. Valójában úgy gondolok magamban az ezredemre, századomra, a harctérre, mint igazi otthonomra. Ha pedig nem úgy van? A helyzet mostoha odakint? Akkor még mindig megvan az a vigaszom, hogy utóvégre a harctéren vagyok, és onnan jobb helyzetet remélhetek. De mi jobbat reméljek innen Budapestről, ebből a helyzetből, amiben jelenleg vagyok itten? Itt igazán nincs vigasz a számomra.

Családomtól, édesapámtól és nénémtől is unalmas és kiállhatatlan az az örökös siránkozás, amit véghezvisznek folyvást nekem a háború borzalmain, ínségein és tartamán. Itthon, akivel találkozom, mindenki panasszal van tele. Az egész levegő idegen nekem. Olyan vagyok benne, mint a kutya a házban, akinek az ajtón kívül a házőrzés a dolga. Ilyen ingerült és elkeserült, mint most, sohasem vagyok a harctéren. Ha igen? Kiadhatom valahogy a dühömet. De mit tegyek itten ezzel a rohadt várossal? Tutu, a babám, az orrom előtt lógott meg. A pénz után rókatáncot kell járnom, egészen az ószeresnek csempészett holmikig, mert itten kell a pénz, mozdulni sem lehet nélküle. Mert itten százszor rosszabb ez a harctér pénz nélkül.”

„Özv. Takaross Mártonnénak

Kraszna-Madaras

Ides jó, kedves Édesanyám!

Kévánom, hogy ezen pár sorom a legjob egésségben tanája Magát, amiről én ittend hála Istennek jelenleg nem panaszkodhatom.

De jazér persze, ha megen kórházba vinnének, úgy, hogy egészen Kraszna-Madarasig eljutnék, az még job volna. De meg is gondolom mostand ezt a dolgot is. Mert mint tisztiszolga, a hadnagy úr igen jó hozám és meg vagyok elégedve a helyzetemel. Azér tehát ha kórházba jutnék, nem tudom aztán kapnék é ilyen jó elhejezkedést valaha.

Azér tehát legjob ez nekem. A századoktól az emberek retentő nehezen kapnak szabadságot. Még az idén, hallom, azt is megszigorusitják a ki hadikölcsönyt jegyez és a ki mezőgazdálkodási, aratási szabadságra jogos.

Én pedig már hamarosan mehetek haza szabadságra a hadnagy ural és ő elenged azután haza és akor édesanyám karjába borulhatok. Bár Isten adná, minél előb!

Még talán ujfent egy kis holmit is vihetek haza. Mert megint megnyomjuk ittend a digókat, mint a 11-es offenzívában és akor minden van eben az országban ezeknek a disznóknak, amit otthon nálunk aranyér se lehet kapni, rizsa, kávé és gálic a permetezésre és cérna. Van it ez még véggel most is, ha az embernek volna ideje, hogy keresse és pénze, hogy vegye és heje, ahová tegye és szerencséje, hogy haza vigye, mert ez most a legnehezeb, mert megmotozák a legénységet az álomásokon, ha még tiszturral is megyen.

P. Juhász Katit tisztelem. De ha nagyon ráza magát, minden szabadságos kápláral, amint iten nekem egy koma tudósitot róla, mer akor, én nem az az ember vagyok, aki ezt elnézem tőle, ha 22 nyilas födjük is van. Mert még akad ojan lány nekem a faluban, mint ő. Eztet megmondhattya az annyának édesanyám, aki hallom, olyan nagyra tartya a lejányát. Őneki, Katinak én már megírtam a magam véleményit. És neki édesanyám csak ezt a melékelt verset nyútcsa átal, amiből ércsen, hogy a szivem vele van, csak módjával.

Most pedig tisztelem és csókolom az egész családomat és komáimat az egész atyafiságot, János bácsit és a feleségit Zsuzsanénit és a gyermekeket. Tisztelem és csókolom édesanyámat, a sírig hű fia

Takaross Mihály”

„Irtam eztet Pelengér Juhász Kati kedvesemnek, a harctéren, az olasz fronton, szivemből és szeretetemel:

„Kedves Diamant úr! Legyen szíves adjon e sorok átadójának bakancskenő zsírt. De szíveskedjék nagyobb adagot adni. Mert az egész szakaszom lábbelijére kell.

„Kelt…

Az offenzíva már nemcsak biztos, de úgy látszik, mindössze napok kérdése.

Ma szemléltük meg azt a helyet, ahol a támadásra századonként összegyűlünk.

Egyet okvetlen meg kell hagyni: gyönyörűbb, festőibb vidéket nem kereshettek nekünk arra, hogy halomra dögöljünk az ütközetben.

Középkori olasz várkastély dombja oldalában gyülekezünk össze. Alig van itt-ott összegránátozva ez a büszke, pompás, tornyos, árkádos, bástyás építmény. Sokkalta jobban összelőtték alatta a falut. Ezért is kár.

Kár itt minden talpalatnyi helyért, ami a pusztulásnak van odadobva. Csuda szépek ezek az erdők, ligetek, gyümölcsösök borította dombsorok. Tetejükről átlátni a Piavén a Montello nevű fönnsíkra. Ott húzódnak az ellenség árkai, éppilyen csodaszép ligetek és szőlők között. Ilyen helyen igazán képtelenség, valóságos perverzitás, abnormitás, hogy emberek a gyilkolásra és halálra készüljenek, ne pedig az életet akarják. Ha már okvetlen kell háború, választanák inkább a sivatagokat, puszta ormokat helyszínéül, ahol az embernek valóban búskomor, életundoros hangulata jön. A Karszt, rémes sivárságával, a Krn és a Dolomitok puszta sziklái valóban stílszerűbb terepek az öldöklésre és hullabűzre, mint ez a paradicsom itt.

Úgy látszik, mi most tartalékok leszünk itten. Ez igazságos. A tizenegyes offenzívában a mi ezredünk volt az áttörő csapat a dandárból.

Tartaléknak lenni jó is, nem is. Ha gyönge tüzérségi előkészítés van, akkor jobb tartaléknak lenni. Mert az áttörésnél erős a gyalogsági harc. De ha erős a tüzérségi előkészítés, mint amilyet itten rebesgetnek, akkor jobb rohamcsapatnak lenni. Akkor az áttörés játék. Ellenben ott vetik be a tartalékokat, ahol megakad a támadás. Akkor régen rossz! Ellentámadásra összevont csapatoknak menni neki, új állásoknak, új drótoknak, ismeretlen terepen.

Félek, itt ez várakozik reánk. Viszont az az előnyünk ígérkezik, az ellenséget, ha futni kezd, nem az áttörő csapat üldözi, hanem mi, a tartalék. Az áttörőket kivonják, és mi megyünk elöl, az ellenséges, szűz vidéken, a kávé-, cérna-, rizs-, bor-eldorádókon.

De minek van folyvást az a sötét érzésem, hogy amikor így nagyon tudunk, nagyon várunk, nagyon tutira veszünk mindent egy vállalkozásnál, az bedöglik.

Visszajövet nagyon érdekes dolgot láttunk.

Tegnap fejünk fölött egy ellenséges repülőgéprajból egyik gépet eltalálta gyújtólövedékünk. Lángolva bukfencezett le a levegőből.

Hát most, amint átmegyünk itt egy nagy mezőn, egy hullára akadunk. A hulla annak a kigyulladt gépnek a tisztje lehetett. A gép szenes roncsai, a hamuvá égett pilótával, néhány száz lépésre hevertek tőle.

A hulla éppúgy feküdt itt a réten, mintha ülve aludnék. Borotvált, szép férfiarc, azaz gyerekarc, talán húszévesnél sem több. A mellén mégis több kitüntetés szalagja látszott át repülőköpenye nyílásán. Angol szabócég jele volt a ruhájában. De halálcéduláját már elvitte valaki.

A derekától lejjebb eltűnt a szántóföldben. A két lábszárcsontja fölszaladt a hónaljába, a zuhanáskor, mint két mankó. Többi alsórésze, a belei úgy körítették alul, mint egy… jobb nem beszélni róla!

Egyik társam lefényképezte. Én is kaptam belőle egy levonatot, és ideragasztom.

Különös elképzelnem, hogyan ment végbe ezzel a fiúval a légi tragédia. Kiugrott az égő gépből a biztos halálba? Miért? Miért lett cselekvőleg öngyilkos, amikor szenvedőleg kényelmesebb lett volna neki? Zuhanhatott volna a géppel együtt is halálba, és porrá éghetett volna, mint társa. Sőt, a géppel együtt zuhanni még több reményt is nyújtott arra, hogy megmenekül, mint ha kiugrik belőle. Mégis a gyorsabb, a saját elhatározásából való cselekvőleges öngyilkosság volt kedvesebb neki, amit a katolikus kánon bűnnek minősít?”

„Kelt…

Vártuk a császárt.

A császár tudniillik nem akart előre megrendezett szemlét. Meg akart lepni bennünket. Úgy akarta látni, hogyan tudunk valódi riadóban előre sorakozni, hadra készen.

Erre három nappal előbb már valóságos békebeli kaszárnyatéboly dühöngött itt. Szavamra mondom, egyik aktív kapitányunk még gombtisztítást is végeztetett a legényeivel.

Végre tegnap este megjött a vészhír, hogy a fölséges úr kora reggel akar meglepni bennünket. Mire tisztek, legénység éjfél után már föl kellett kelnünk, és készülnünk arra, hogy a hajnali riadó a legnagyobb rendben menjen végbe.

No hát kivonulunk hajnalban az országútra, a fölséges úr elé.

Hűvös, felhős, szeles a pirkadat. Fölállunk az országút mellett, a falu szélén. Elered a zápor. De nem nyári zápor. Hanem valóságos őszi, hideg, állhatatos és bőséges zápor.

Majd csak elvonul – gondoljuk. – De a zápor, mintha erre az alkalomra készült, szokatlan zápor volna, nem áll el, és nem szűnik egy perce sem.

Rémes zápor. Már órák óta szakad ránk szakadatlan. Fürdőt veszünk. Nem képletesen szólva. A hátamon folyt le a víz, és a félcipőm karimáján túlömlött a víz.

Noteszemet csak úgy mentettem meg, pocsékra ne ázzék a zsebemben, hogy a hónom alá szorítottam. Egész testemen ez az egyetlen hely maradt szárazon.

Csak természetes, a fölség nem jön. Hiába ázunk érte. Már késő délelőtt van.

A fölséges urat nem eresztheti el környezete a szemlére ebben a hideg, zuhogó esőben. Mert okvetlen náthát kap. Csukott autóban mégsem tarthat szemlét a fölség. Oda gyalog kell neki is jönni, vagy legalábbis nyitott kocsin. Már dél is elmúlt. Mi még mindig ott állunk az országút mellett, a szakadó esőben. Az eső nem áll el. Itt már Noéra kell gondolni, a bárkával.

Ázik a legénység. De áznak a tisztek, öreg őrnagyok, ezredesek. Csurog róluk a víz. Ha nem káromkodnak, akkor élcelődnek. Ki kell tartani a császárért az utolsó csöpp vízig.

A fölség nincs sehol. Már három, már négy óra délután. Sem a fölség nem jön, sem az eső nem szűnik. Pirkadat óta állunk így itten.

Na, végre, generálmars! Jön a fölség!

Körülbelül tíz-tizenöt kilométeres gyorsasággal robog el előttünk a nyitott autó, a fölséggel. Ez volt a szemle. Ezért álltunk ki ide virradat óta.

A fölség, mosolyog esőcsuklyája alól. Barátságosan integet nekünk.

Hurrá! Éljen! Az ember lelkesülten ordít, főleg az örömtől, hogy végre túlesik ezen a parádén. Érdekes! Amikor a fölséges úr autóját megpillantottuk, abban a pillanatban szűnt meg az eső. Mondom, ez a zápor erre a szokatlan alkalomra készült szokatlan zápor.

Két percre a fölséges úr megjelenése után már kisütött a nap. Estig gyönyörű néhány óra. Tavaszias, ózonos, üdítő langymeleg. Szivárvány az égen. Amit akarsz.

Az ember úgy érzi, az nem is lehet, hogy az időjárás, az égi tünemények is ne egy ilyen nagyúr után igazodjanak, mint az osztrák és magyar birodalom hadra kelt seregének legfőbb hadura.

Én a fölséges urat már láttam egyszer, amikor nem volt IV. Károly császár. Akkor nem tíz, csak négy órát álltam érette így, az országút mentén. Viszont csikorgó fagyban és hófúvásban, Galíciában, 1914 telén.

Akkor Frigyes főherceg volt a főparancsnokunk. A tisztek úgy nevezték egymás közt: a vén sajtkereskedő. Ő jött elöl, pofaszakállal és szórakozott tekintetével, IV. Károly csak hátul kullogott a kíséretében, huszártiszti egyenruhában. De akkor is föltűnt mindenkinek, hogy a szemlét tartó hatalmasságok közül egyedül Károlynak, a trónörökösnek van elfogulatlan tekintete és egészen emberies mozgása.”

„Kelt…

A fölséges úr megállapította, hogy csapatainak hangulata kitűnő. Tényleg! Ezt én magam is megerősíthetem. Ezúttal ez nem hazugság… Igazság…

Én láttam már néhányszor, milyen az, amikor csapataink hangulata nem kitűnő. Sőt, beharangozott támadás előtt még nem láttam egyáltalán kitűnő hangulatú csapatot. Ahány támadásra vissza akarok emlékezni, amikben részt vettem, és hát volt egynéhány… a csapatok körülöttem és benne énmagam is inkább voltunk olyanok, mint egy sápítozó kolduscsapat vagy mint egy gyászmenet, mint kitűnő, azaz harcias hangulatúak. Legföllebb szórványos hencegéseket észlelhettem ilyen támadások előtt egyes pofáktól. Ez is inkább a belső remegést leplezte. Hát igen! Magában az ütközetekben sok bátor, félelmetlen katonát láttam a tett lázában. De amíg ez az önkívület megérkezett, addig csak komor, vonakodó, átkozódó, siránkozó, kétségbeesett, vacogó embereket láttam támadó csapatokul szerepelni.

Most bámulni tudok csak azon, hogy ennek a lelkiállapotnak nyoma sincsen csapataink között.

Csapataink itt valóban a hősköltemények katonái. Csupa harckészség és bátorság vagyunk. Talán csak Napóleon veteránjai, Hannibál fekete harcosai, Hunyadi bocskoros székelyei lehettek ilyenek, mint itt a mi fiaink. Kihallgattam már az ablakomból is, hogy mit beszélnek egymás közt a bakák az offenzíváról. Hát szavamra mondom, alig várják, hogy nekirontsunk itten az olaszoknak.

Ez nem hőferezés, haditudósítás, ez nem lódítás. Viszont ez a hangulat csak egyetlenegy dologból foganhat. Ezt a harci lelkesedést, ezt a szívből fakadó bátorságot az előző sikeres előrenyomulásban kezünkre jutott, bőséges hadizsákmány emlékei, a szövet, a csokoládé, a csipke, a cérna, a kávé, a rizs, a méz és a bor álmai fűtik.

Ez az! Kapard meg a honfit, a katonát, az embert, a jellemet, a bátorságot, a jókedvet magát, és mindig a zsákmányra számító rabló fog előbújni. Az emberi lélek, az emberi kedély, az emberi szervezet, az emberi közösség ragasztékai, az emberi műveltségek alapja, váza, értelme az egyedeiben rejlő rablógyilkos.

Aki látja itten ezt a készülődést, sohasem fog többé életében mást gondolni erről a tárgyról. Hacsak nem ostoba, hazug, önámító. Hogy én, aki itten ezt leírom? Kivételnek tartanám magam ebből a szellemből? Szó sincs róla! Egyszerűen csak szeretem lényegükben látni és nevükön nevezni a dolgokat.

Hát én, ilyen kis fika, kinek vagy minek a számára akarnék más lenni, jobb lenni hatalmas emberi fajomnál?

Tisztiszolgám azt mondja, az olaszok itt a faluban biztatják őket, hogy meg ne álljunk Rómáig. Igazuk van ezeknek a nyomorultaknak. Ha nem bízhatnak abban, hogy az övéik visszajönnek, kénytelenek abban bízni, hogy mi megyünk beljebb az országukba, és így jutnak valamiféle élelemhez. Máskülönben éhhalálnak vannak kitéve itt.

Ha még az ellenség is imádkozik érette, lehet az, hogy ne sikerüljön az offenzíva?

Holnap indulunk.”

„Kelt…

Meg kell hagyni, hogy indulásunk megrázó volt. Szédületesen hatásos.

A másik század parancsnoka egy hivatásos százados. Szereti megjátszani maradéktalanul az előírást.

Századonként indulunk a gyülekezőhelyre. A százados indult hamarabb. Ezt végignéztük.

A százados előbb beszédet tartott a fölállított századnak. Harcra lelkesítő beszédet. Hát persze, azok a megszokott frázisok, közhelyek tették az egész szónoklatot. De hát itten elcsépelt szólamok egészen visszanyerik eredeti színüket és távlatukat. Ha itten valaki ezt kiabálja:

– …Megyünk, katonák, és vérünket ontjuk a császárért és a hazáért!… – hát itten ez nem afféle követválasztási és országgyűlési hősieskedés. Itt valóban elcsurog néhány akó ebből a sok épkézláb emberből. És egyikük sem tudja, melyik lesz az, akiből csurog majd.

Amikor a kapitány utolsót: – Imához! – vezényelt, és a század ott állt mozdulatlan, csöndben, hát ez hatalmas hangulatú perc volt. Még az olaszok is megilletődötten bámulták az ablakból és az utcáról. Egy kövér, barna Contadino-hölgyet láttam, amint hangosan elsírta magát. Bizonyára valamelyik harcosunkért. Egy szikár olasz parasztsuhanc mellette mindenesetre oldalba bökte a nőt, és a lábára taposott. Majd kölcsönösen leköpték egymást.

De általában nagyon tetszettek az olaszoknak a parádéink. Tisztiszolgám mondja, aki erős barátságot tart fönn a megszállt néppel, hogy csak megvetéssel tudnak beszélni az olasz csapatokról. Azt mondják, soha három olasz harcos nem képes egyszerre lépni. És a haptákban folyvást vakaródznak. Ők mondják ezt, az olaszok, az olasz katonákról.

Őrnagyom visszaparancsolta a századomat egy órára az induláskor.

Én is kivágtam egy beszédet a legénységnek. Ha a kapitány így tett, az én századom is elvárja tőlem, máskülönben lesajnálnak.

Soha még így nem beszéltem életemben emberekhez. Úgy rémlik, egész jó szónok vagyok. Természetesen a beszédem mint jogászi és mint retorikai mű volt kitűnő. Máskülönben szörnyen civil beszéd volt. Közhelyek helyett értelmes és őszinte volt. De hát, persze, így kínos, fájó, elleplezni való dolgokat is érintett. A háború egyetlen megérthető oka körül forgott a beszédem. Hogy tudniillik, vesztes háború esetén az ellenség sarccal, mezőgazdasági elnyomással koldussá tehet bennünket, és kiéheztetheti majd családjainkat, gyerekeinket, kedveseinket otthon, mint ahogy ezek az olaszok néznek ki, lám! Azért tehát nekünk, erős férfiaknak otthon maradt övéinkért ellenségünket meg kell raknunk, akár életünk feláldozásával is. Így ecseteltem előttük a helyzetet.

Megesküdnék rá, hogy embereim az én egyszerű és érthető beszédemre azt gondolták magukban: nahát, egy tartalékos tiszt mégsem beszélhet olyan nagyszerűen, mint egy aktív kapitány, akinek ez a mesterségébe vág.

Ha beszédemmel nem volt akkora sikere a századomnak, mint a századosénak, majd az elinduláskor, az énekben mi győzünk. A százados százada túlnyomóan magyar. Az én századom túlnyomóan román. A magyarok, tisztelet-becsület, de rémesen interpretálják máskülönben gyönyörű nótáinkat. Esetleg van valami vad szépség abban, ahogy egy csomó magyar éneklés címén egymást túlordítja. Ezzel szemben az én románjaim elsőrendű harmóniaérzékkel rendelkeznek. Egy káplár vezeti az éneket, a többi két, sőt három szólamban kíséri. Így nem tudnak énekelni sem a németek, sem a szlávok.

Hívnak! Indulunk, úgy látszik.

…Ezt már egy barakkban írom. Itt várjuk be a hajnali támadást.

Ez a barakksor a domboldalba van építve, egy középkori várkastély alatt. Itt lakott valaha a környék kényura.

Késő alkonyat van. A barakk ajtóján át lelátok az egész vidékre.

Csak suhancszívvel, suhancbátorsággal, suhancképzelettel tudtam hinni a régebbi, polgárias szabványok közé szorult életemben, hogy lehetnek ilyen élményei, érzései, látványai is, mint amilyennek most vagyok a kellős közepében.

Alattam a domboldalon a támadó és tartalékezredeink trénjétől oly embernyüzsgés, hogy a népvándorlás jut az ember eszébe. Csak talán ez a szekértábor sokkal nagyobb, mint a katalaunumi síkon az Attiláé volt.

Ordítás, tolongás. És most már olyan tűzijáték fáklyákból és lámpásokból, hogy ezt már kémszemle nélkül, a hegy mögül is fölfedezhetik az olaszok a Piavén túlról.

De hát, úgy látszik, legkevesebbet az ellenséggel törődünk. Vajha sikerülne is a vállalkozásunk, ahogy bízunk benne!”

„Kelt…

Soha még ilyen plaszticitással nem bontakozott ki előttem ez a roppant öldöklés a látványos, szörnyűséges külsőségeitől a meztelen vázáig. A lelkéig.

A domboldal olyan, mintha páholyból nézhetné az ember ezt az iszonyatos színjátékot.

Sötét van még. Most pirkad. Most kell kezdődnie a táncnak.

Az órám a tenyeremen. Várom a barakk előtt, egy padon ülve, azt a percet, amikor a tüzérségi előkészítő tűznek meg kell kezdődnie az ellenségre.

Pontosan, amikor az óramutató eléri azt a másodpercet, amire a tűzre parancs van, odalenn messze, a sötét homályban, a gőzölgő síkon megvillan az első ágyúcső.

Erre a kis villanásra egyszerre a sötét síkság ezer más pontjáról ezer villanás. Aztán egy kis dörgés. Rá ezer dörgés.

Borzalmas hangverseny. Úgy tetszik, a magas ég és a roppant föld ennek a hangszere. Akárcsak valamilyen megveszekedett titáni húrok, vijjog, süvölt egymásba fölöttünk a lövedékek és dörgések visszhangja. Mint rémes nagybőgő brúgása, szól az öreg negyvenkettes és harminc és feles ágyúk lehetetlenül mély basszusa. Bele szüntelen sikoltozik, huhog a kisebb ágyúk torka.

Innen, a várdomb oldaláról megállapíthatom az összes tüzérstandokat a sík zugaiban, ahogy folyvást előbukkanó és újra eltűnő földi csillagsereg jelzi őket. Néhol egész csillagcsoport jelenik meg. Ott az ütegek folyvást salvékkal sózzák a halált a szegény olaszok nyakába, a Piavén túl.

Ez a gigászi hangverseny nemhogy szűnnék, ahogy egyre jobban virrad, hanem fokozódik.

Mellettem Feldmann doktor és Gaffner hadi költségvetést csinálnak. Vitatkoznak rajta, mibe kerül egy tízes, tizenötös, harminc és feles és negyvenkettes gránát a kincstárnak. Hány üteg lehet itten, és hányat lőnek?

Érdekes, mindenki egész mást jegyez meg az eseményből és általában a dolgokból. Honnan a fenéből tudják ezek a srapnelkapszlik árát is?

Amikor már egészen kivirradott, repülőrajunk elindult négyes-ötös csoportokban megvizsgálni a tűz hatását és általában jelentést hozni az ellenséges hadállásokról.

Az ember mindig félve és sajnálkozva tekint ezekre a mi repülőgépeinkre. Olyan kezdetleges vagy agyonhasznált tákolmányoknak rémlenek, olyan nyomorúságosan prüszkölnek, durrognak a levegőben, hogy úgy tetszik, már az is halálmegvetés, felülni egy ilyen tüdőbajos masinára. Hát még harcolni velük az ellenség kecsesen, gyorsan, halk berregéssel sikló repülőgépei ellen?

De most még mintha a repülőgépeink is különben volnának. Egyáltalán, erre az eget zengető tüzérségi előkészületre az az ember érzése, hogy az olasz front elsöprődik itt előttünk, mint a szemét.

…Az imént fönt voltam néhány tiszttársammal a lovagvár legmagasabb tornyában. Távcsővel onnan egészen jól látszott, hogyan vonulnak csapataink, mint egy hangyasereg, a Montello ellen. Már fönn vannak a fönnsík néhány méteres meredélyén. Úgy rémlik, az első olasz állások már a mieink.

Talán nem is akadt semmi ellenállás az olaszok részéről ez után a kiadós tüzérségi tűz után. Persze ilyen messziről nem lehet megállapítani azokat az apró tragédiákat, amik ott az árkokban és a drótok közt lejátszódnak. De amik ott a helyszínen, közelről, szörnyű nagy tragédiák.

Azt hiszem, kegyetlen dolgunk lesz nekünk, tartaléknak. Minket majd tüzérségi előkészítés nélkül fognak hússzoros drótsövénnyel megerősített olasz árkoknak nekihajtani. Majd így fognak engem is gukkerezni, mint én most ezeket a kis fekete férgeket, a dombok barázdái között.

Itt körülöttem mindenki csak győzelmi híreket portál, és a hadizsákmányon osztozkodik. Türelmetlen mindenki. Soha még így nem láttam katonákat előnyomulásra vágyni. Az emberek szó szerint dühösek, hogy tartalék vagyunk. Mindnyája visszaemlékszik bizonyára azokra a csokoládés-, boros-, likőrös-, kekszes-, mortadellásládákra, amiket a Karszt dolináiban közvetlen az olasz állások mögött leltünk.

De hát azért ebben a türelmetlenségben okvetlen van sok a rettegés lázából is, mihamarabb túl lenni a dolgok legrosszabbján! Okvetlen van sok ebben a hangulatban a szepegés türelmetlenségéből is.

Magamról én ilyenkor mindig azt hiszem, százszor jobban szurkolok, mint mások körülöttem. Készülődéseknél tényleg lerázhatatlan gyávaság fog el. Valósággal nyavalyássá tesz a veszedelem előre való elképzelése. Mindig akkor félek legjobban, amikor még teljes biztonságban vagyok, és ebből kell majd kimozdulnom. Nagy, igen nagy lelki kín a rettegés és irtózat. Sőt egyenesen testi szenvedés. Borzasztó a halál előtt állni. Minden gondolatom a menekvésé, a gyáva, akármilyen módon és ürügy alatt való kibúvásé a veszedelem alól. Ezt a szűkölő, követelő, fojtogató érzést kell az embernek folyvást az akaratával elkergetni. Az öntudatlan, egészséges állat fél, és kegyelemért könyörög az emberben az életéért. Az ember öntudatával tusázik vele, és legyőzi. És azt mondják, az állat, a vadállat a gyilkos az emberben, nem pedig fordítva.

Valóságos csoda, hogy az ember ezt százszor megpróbált, elkoszlott idegeivel bírja. Ez az állapot az idegeinek próbája, nem maga az igazi veszedelem.

Amikor már odakerül az ember, akkor nem szenved többé. A tettnek, a közvetlen veszélynek lázában úgy lemúlik az emberről ez a vacogás, mint a pára a mezőkről. Sőt az önkívület, amibe a veszedelem kellős közepében, tett közben kerül az ember, mintha nagyon egészséges, szinte üdítő érzés volna. Alig merem ideírni, pedig úgy van, hogy boldog vagy legalábbis a gyönyörűséggel rokon érzés az, amikor már az ember revolverét szorongatva szalad, csúszik egy rohamban.

Ez a várakozás, ez a bizonytalanság az átkozott, a gyötrelmes. Vannak azonban hangok az emberben, amik azt súgják, még mindig jobb a gyötrelmes élet, mint az irgalmas halál.

…Azt hiszem, indulunk végre előre. Nagyon ordítoznak itt balra tőlem a szomszéd barakkokban, ahol a telefonosok vannak. Ki kell néznem.

Tényleg indulás. Hajrá, Kabarcsik főhadnagy!”

„Kelt…

Ahová megérkeztünk, és újra letelepedtünk, már közvetlen a Piavéra néző hegyoldalban van. Erdős, északos, szűk hasadék ez.

Szájával az ellenségre nyílik.

Néha úgy rémlik, amint itt pihenek a csapattal, mintha régi, bérces, erdélyi hazámban volnék, mint kisdiák, kiránduláson.

Ez az erdőszag, ez a zsongó homály, ezek a dorongutak, páfrányok, mohák, gombák, labodák, taplók mindenütt ugyanazok. Néha percekre elfelejtem magamat. Aztán furcsán riadok rá: egyenruhában ülök itt ezen a fatönkön, mint egy század katona parancsnoka, és véres ütközetre készülünk.

De hát minek várunk ennyit? Valami baj van talán? Határozottan kell valami bajnak lenni, hogy itten vesztegelünk. Hiszen mi közvetlen tartalék vagyunk.

Dél már rég elmúlt. Mindenki rosszat sejt már a lelkes bizakodás helyett. Már vannak szakácsavizók, hogy a mieinket a jobbszárnyon visszavetették az olaszok. Így tehát mi, a balszárny, akiknek sikerült az áttörés, meg kell várnunk, míg a jobbszárny is átkel a Piavén. Különben egérfogóba kerülünk.

Ilyenkor mindenki százszor dühösebb a saját jobbszárnyára, mint az ellenségre. Valóban, ahogy a mi csapatainkat már a Montello peremén láttam hajnalban, nem valószínűtlen előttem sem, hogy másokkal van baj, nem velünk. Ez a várakozás mindenesetre gyötrő, lelket emésztő. Akár az elítéltek siralomháza.

Koszlott idegeim ellen folyvást megújrázza támadását az éktelen, agylágyító, korai, tehát oktalan félelemérzet. Az imént az egyik tiszt a zászlóaljban fölfedezett egy kis kiugrót a szakadék oldalában. Pár száz lépésnyire van innen. Jól látni arról a helyről, hogyan szállítják át a pontonok a Piavén csapatainkat.

Ez már csak érdekelhet itten jómindnyájunkat.

Minden tiszt elment megnézni magának, hogyan kerül át a folyón. Én nem mentem. Annak ellenére, hogy a zászlóalj leggyávább zászlósa hívott, és ő fölment, én nem mentem oda, arra a kiugróra. Olyan ostoba érzés tartott vissza, hogy amint kidugom a fejem ebből az erdőből, az ellenséges tüzérség egyenest oda fogja sütni rám egyik ágyúját, és telitalálat éri a fejemet.

De hát hiába hangolódik át magam előtt nevetségessé gyávaságom, egyszerűen nem bírja akaraterőm, hogy elszántságot termeljen bennem. A vakmerésnek, halálmegvetésnek van valami külön idegközpontja agyamban. Az már a csőd szélén jár, és valóban csak elkerülhetetlen ténykedések számára takarékoskodik tartalékával.

Mégsem bírtam végre is kíváncsisággal a dolgot. Elmentem arra a kiugróra. Lenéztem a Piavéra, a pontonozásra.

Azóta csak jobban szurkolok. Elborzaszt, eliszonyít, hogy a folyópart egészen puszta, takarástalan. Az olaszok tüzérségi tűz alá foghatják, ha fölocsúdtak első rémületükből.

Azzal vigasztalhatom magamat legföllebb ezért a poltrohon vacogásért, hogy az igazi bátorság éppen az, ha ilyen lelkiállapottal is marad itt tovább valaki, és ilyen rettegéssel is úgy megy előre, akárcsak teljes bátorsággal. Hány esetről tudok, amikor urak beteget is jelentettek rögtön, és hátramentek, ha csak egy kis akció is fenyegetett? Aztán, ha újra csöndes lett a front, visszajöttek és hangoskodtak.

Mégis, hol van az az idő, amikor nem volt probléma nekem idegeim okvetetlenkedése. Visszaemlékszem, Galíciában éppen így vártunk egy erdős hegyoldalban egy támadásra. Akkor puszta, füves domboldalnak akartak nekihajtani bennünket. Mindenki képtelennek, őrültségnek tartotta, hogy ezt a puszta dombot megrohamozhassuk. A parancs után a tisztek közül többen jelentettek beteget. Én ebben a nagy izgalomban, lefetyelésben, háborgásban, a várakozás unalmában nyugodtan elaludtam hátizsákomon a földön. Azzal ráztak föl: lefújták a parancsot a támadásra.

Ezt most már nem tudnám megcsinálni.”

„Mégiscsak rémhírnek kell lennie visszaverettetésünknek.

Imént vonult el előttünk az átkelési hely felé dandárparancsnokunk, törzskarával. Neki már ott kell felütnie a dandárparancsnokságot a Piavén túl, ahol a dandárjának fele van.

Ez az első eset egész hadigyakorlatom alatt, hogy ütközetben törzstisztet magam elé láttam kerülni.

De milyen komor, milyen bús mostan vidám, piros öregünk. Az embernek kedve volna utánakiabálni: »Hahó, tata! Hová lettek az élcek a cérnaoffenzíváról?«

Maguknak a bakáknak az arcán is megilletődést és szánalmat láttam, amikor ezt a szegény, jóságos mosolyú, golyóbisfejű öreg osztrákot látták, amint a véres, átkos harcmező felé tötyög el rossz hadi lábszárvédőiben.

Lám, milyen marha az ember! Ki sajnál engem? Ki sajnál minket, akik fiatalok vagyunk, akiknek most jönne az élet, és akiknek tulajdonképpen semmi közünk ehhez az öldökléshez? Nekünk csak vesztünk, kárunk lehet belőle, hasznunk semmi. Most egyszer látunk egy aranygallérost csávában, akinek mestersége, reménye ez a vérontás, és tessék, majdnem megsiratjuk.

Hát igaz, ez a mi öregünk nem hasonlít más, harapós, ugatós, berregős nagykutyákra.

Ez az öregúr igazi jó atyánkként képviseli azt a hatalmat, amiért nekünk, tűzvonaltölteléknek illik megdögleni a csatákban.

Fontos az, hogy végre indulnánk már el innen.

Éppen most figyelmeztetett doktor Feldmann arra, ha itten kezdene el bennünket gránátozni és srapnelezni az olasz tüzérség, ebben a meredek, szájával feléjük fordult szakadékban, hírmondó sem maradna belőlünk. Valóban, még gépfegyver- és gyalogsági tűz elől is csak a fák mögé bújhatnánk, ha odaátról lőnének.

Szerencsére nem lőnek az olaszok. Talán már rég pánikban menekül a sok csimpolyás, mint a tizenegyes offenzívában. Holnap, holnapután talán már valami kis bájos signorina veti ágyunkat.

Hajrá! Azt a kutya irgalmát! Gyerünk már!”

„Hogy a frontáttöréssel bajok vannak, az már keserves, szörnyű bizonyosság.

Itt veszteglünk már a Piave partján. Összelőtt kis lakótelep mögött, néhány rossz, nyirkos, földfalú födözékbe zsúfoltak. De azért az az érzésem, mi már nem hajókázunk át a folyón.

Akkor már rég átpontonoztak volna bennünket. Hiszen az nem valószínű, nincs ránk szükség odaát.

A szörnyű tény az, hogy az olasz tüzérség tegnap este óta már lövi a Piave partját körülöttünk. Ez azt jelenti, igenis, nem fognak be az olasz ütegek szaladásra, hanem megkezdték a védekezést.

Itt aztán rémséges hullagyár készül, ha a mieinket visszanyomják a Piavén. Az olasz gyalogság? Az pipa! De az olasz tüzérség és a repülők, ha elkezdik munkájukat itten? Akkor ezektől nem lehet élni! De nem ám!

Máris minden pillanatban egy-egy robbanás reszketteti meg a földet velünk az este óta.

Egész éjszaka kettesben alsóztunk Feldmann doktorral. Neki éppenséggel az a véleménye, régen rossz itt nekünk!

A kártyával a kezében nagyon érdekesen magyarázta el az egész helyzetet. Azt mondja:

– Nézd csak meg. Lehet így rendezni egy átkelést, hogy ellenséges tüzérség lőhesse azt? Nem tudni elhallgattatni az ellenséges tüzérséget? Ez azt jelenti, hogy utánpótlásunk meghiúsul. Akkor csak bírjuk visszavonni az átkelt csapatokat, nemhogy átvigyenek minket is. Van egy tercem, és megkontrázom az ultimót.

Így beszél Feldmann. Én megpróbálom vitatni, hogy a tizenegyes offenzívában is lőttek egy darabig az olaszok. És ha mégis sikerül itt áttörnünk a gyalogsági vonalon, akkor majd éppúgy lekapcsoljuk aztán az olasz tüzérséget, mint ottan. Feldmann erre azt felelte:

– Csakhogy te elfelejtesz valamit. A tizenegyes offenzívában nem volt egy ronda folyó előttünk. Aztán megfelejtkeztél az olasz repülőkről. Hallottad, hogy tegnap már volt készen egy pontonhíd is a Piavén, és ezt egy repülőbomba úsztatta el. A repülők még akkor is kész veszedelem lesznek ezeken az átkelési pontokon, ha – mint a dandárparancsnok mondta – az ellenséget vad menekülésre késztetjük itten. De hol van itt vad menekülés? Hiszen kis ütegek is lőnek ránk itt a Piavén túlról, pár kilométernyiről. Talán a második vonalukat sem foglaltuk még itten el. Ilyen vonaluk pedig nekik van vagy húsz még. Egyebet mondok neked. Hogyan lehet egy átkelést úgy rendezni, hogy nem számítottak az ellenséges repülőkre, csak vad menekülésükre? Hogyan lehet egy átkelési helyet repülővisszaverő ágyúk és gépfegyverek nélkül hagyni? Itt semmi légelhárítás nincs. Láthatod. Azért szállhat le olasz repülő pontosan a hidunk fölé bombájával. A visszaverő ütegeink, megesküdhetsz rá, most is a hadosztályt, a hadtestet és a főparancsnokságot védik innen száz kilométerre Udinében a repülők ellen. Így van ez, barátom. Megkontráztam az ultimót, a tercemet bemondtam.

Éjfélig, sőt éjfél után is folyt a vita köztem és Feldmann között, ahogy alsóztunk.

Ez a Feldmann doktor százszor többet ért nálam a hadászathoz, holott nekem minden elődöm határőrvidéki katona, granicsár, plájás és mittudommiféle martalóc volt. De el kell ismernem, jobban ért a hadviseléshez a tábornokomnál is. Én észre sem vettem volna ezeket a dolgokat, amikről Feldmann felvilágosít, pedig pontosan kvadrálnak a helyzettel.

A gránátok egyre dühösebben reszkettetik meg velünk a földet. Hiába fekszem le, nem bírok aludni. Gaffner kadétaspirantom meg a másik szakaszparancsnokom, Topescu, a román zászlós, versenyt hortyognak itt mellettem a födözékben.

Odakünn már pirkad. Az imént kinéztem. A födözékünk dombjáról négy temetetlen hulla ötlött szemembe a füvön. Tíz-tizenöt lépésnyire hevernek. Itt szörnyű cécó lesz még.”

„Kelt…

Álmomból ráztak fel. Szinte alig emlékszem, hogyan indultunk el, és hogyan érkeztünk ide. Egy őrházféle épület alá vájt födözékben írok most.

Az ember a legérzéketlenebbül, tehát a legpompásabban akkor él át borzalmas órákat, ha mocskos, álmos, fáradt.

Gaffner, az aspirantom imént lelkendezte itt nekem, harminc hullát számolt meg azon a rövid távon, amelyen a folyómenti országúttól idáig érkeztünk. Én inkább azt a nyolc vagy kilenc nehéz gránátot jegyeztem meg, amik jobbra-balra fogadtak bennünket útközben. Szerencsére a századomból senkinek sem történt bántódása. Csak föld csapódott ránk.

Érdekes, mikkel kapcsolódnak össze gépileg képzetek az ember agyában. Én nem tudok látni gránátrobbanást, hogy füstjéről az a gonosz szellem ne jutna eszembe, aki a szegény török halász palackjából gomolygott elő az Ezeregyéjszaka egyik meséjében.

De milyen képzetsorozatok teremtődnek Gaffnernek, ilyen tejfölösszájú kölyöknek agyában, ha túléli ezt a háborút? Én az ő korában holmi szelíd kis gyilkosságokról és szerencsétlenségekről a világsajtót teleordító cikkeket olvastam. A gránátfüstről az Ezeregyéjszaka meséinek rémeivel illusztrálódik a rettegésem. Gaffnernek majd nyilván, ha lesz még valaha béke, hát idillikus kéményfüstök fogják a régi ijedelmek és borzalmak képét visszaidézni hajóágyúlövedékekről. Mert hiszen a legzsengébb benyomások a legerősebbek és legmaradandóbbak.

Most hallom itt a födözék szelelőlyukán át, hogy két pontonunkba csapott be az imént repülőbomba.

Szép kis kilátások a mi átkelésünkre! Átlag óránként szerencséltet ellenséges repülőraj bennünket csomagokkal. Feldmann doktor pontosan megjósolta ezt a környülállást. Itt lapít ő is a szomszédban. Egy csűrféle ad menedéket fél századának.

Gondolom, már csak órák kérdése átszállításunknak a Piavén. De lám! Már tizedrésznyire sem kínzó rajtam a szurkolás a vésztől. Már benne vagyunk a táncban. Ez a láz, ami most kezdődik rajtam, úgy látszik, igazibb eleme fajtámnak, mint a nyugodt, rendes, polgári élet levegője. Abban hányszor csetlek-botlok, ámolygok, bizonytalankodom, tétovázom. Ebben? Gyorsan, meggondolás nélkül, mégis kellő óvatossággal merek és cselekszem. Olyan egészségesnek érzem magam, mint egy erős, kitűnő ösztönű vadállat.

A mosdatlanságtól ég kissé a szemem, és tapad a kezem a szutyoktól. De mintha ez volna a legjobb védőpáncél az érzékenység ellen. A cigaretta pedig? Semmi más alkalommal nem ízlik annyira, mint ilyen halálos vész izgulatában.”

„Kelt…

Két dolgot nagyon fájlalok. Első, hogy nem tanultam meg fényképezni. Milyen csuda képeim lehetnének ebből a háborúból! Másodszor azt sajnálom, minek nem készítettem elejétől fogva ilyen részletes, bőséges jegyzeteket helyzetekről, amikben meghengergőztem.

Persze az a gondolat, hogy valami ellenséges szanitéc lökje velem együtt a meszesgödörbe feljegyzéseimet!

De hát lám, még mindig itt ülök írva és élve. És utólag fájlalom itt is régi lustaságomat.

Csuda szerencsém volt, az egyszer bizonyos!

Amíg az én századom leszaladt a köves parton a Piavéhoz, és amíg a ponton átsodródott velünk a vízen, egyetlen lövedék sem esett a közelünkbe se.

Holott előttünk is, utánunk is folyvást, minden öt percben és minden húsz lépésre gránát robbant, srapnel pukkant, az átkelési pontoknál a parton és a folyóban is. Nem beszélve repülőbombákról.

Én a fél századdal pontosan kifogtam egy ritka tűzszünetet. Feldmann doktor, a századom másik felével, már kapott egy stuplit a hátába. Egy súlyos és két könnyű sebesült a vesztesége. A következő századból négy halott és sok sebesült.

Hanem az igazi hős nevet ezek a hidászok érdemlik meg itten. Az szentigaz! Ezek nem egyszer teszik meg ezt a rémes utat a folyónál és a puszta partokon, hanem állandóan ebben a pokolban vannak. Tiszta csoda, hogyan maradt egyáltalán élve belőlük ember.

Igaz, a tüzérségi tűznek van bizonyos pontos ritmusa, amit el lehet lesni és hozzá igazodni. Az ütegeknek be kell tartaniok a tűzszüneteket. Ritka eset, hogy két üteg lő egy helyre, még ezektől az olaszoktól is, akiknek ötször annyi tüzérségük van, mint nekünk.

A tüzérségi tűz valóban a gyáva lelkeket pusztítja, és a bátrakat kíméli. Hogyan? Úgy, hogy a gyáva ember akkor lapul meg, amikor robban a gránát, és arra nem megy, amerre robban. Holott, amikor már robban, akkor egész biztos, szünet jön, és ahol robbant, ritkán esik pont ugyanoda lövedék. Tehát a bátor ember és az öreg harcos akkor vág neki az útnak, amikor a fenyegető lövedék már csak ártalmatlan füst, és a friss gránátlyukat nem kerüli ki, hanem belebúvik, mint a legbiztosabb menedékbe, vagy pedig azon megy át útjában.

Ezt a kis elméletet menázshordó-elméletnek kereszteltem el magamban. Mert a menázshordók ismerik legjobban az ellenséges tüzérségi tűz fortélyait. Némelyik szakácsküldönc jobban ismeri az ellenséges ütegeket, hány ágyújuk van, milyen nagyságúak, jobbra-balra, előre-hátra, és milyen időközben lövik ki őket, mint a vezérkar. Hiszen az ellenséges tüzérség rendesen a menázsit, az utánpótlás útját lövi a gyalogság mögött. Tehát a menázshordóknak legnagyobb érdeke kiismerni az ellenséges tüzérségi tűz fortélyait.

Bizony el kell ismerni az embernek, ezek a segédcsapatok sokszor nagyobb és veszélyesebb munkát végeznek a harcosoknál. Ki meri magát például rettenthetetlenebb hősnek tartani, mint ezeknek a hidászoknak a legutolsója is?

Na, nekünk, harcos gyalogságnak nem lehet elméletünk semmi irányban! Bennünket a véletlen, a meglepetés ural teljesen. Fölöttünk csak az Isten a gazda, ha egyszer belekerültünk a slamasztikába.”

„Egyelőre itt ülök, és írok már egy kiürített olasz födözékben, a Montellón.

Erre az átkozott szőlősdombra a Piave vészes partjáról már játék a fölkapaszkodás. Mindössze egy helyen fenyegetett az, hogy fölfordulok. Mégpedig a legdicstelenebb módon, a saját tüzérségtől.

Két helyütt is el kellett menekülnöm. Oly rémes gázszag csapott meg a bokrok alól. Márpedig nem egy esetet tudok, amikor egy szippantásra fölfordultak bajtársak, avagy örökre nyomorékká lettek a gyomrukkal meg a szemükkel.

Iszonyúan félek a gáztól. Kétszer szippantottam már belőle a mostani eseten kívül. De emlékezni tudok rá, több rémes álmom volt, amikor gázban fuldoklom.

Ez a gázharc már nem is embertelenség, de tiszta őrültség. Öreg komák beszélnek az első harcokban egy gázolásunkról a Karszton. Ezt fúvószerkezetekből bocsátották az ellenséges arcvonalra. Kilométerekre csupa hulla lett. A tücsök, az egér, a madár, mind elpusztult. De nem mert tőlünk sem előremenni senki, mivel rögtön halálfia lett. Így aztán egy holttengerszerű terület maradt az arcvonalon. Mi célja lehetett ennek? Viszont ha megfordult volna a szél, akkor bizonyára a mi arcvonalunkon lett volna néhány kilométeres üresedés a saját gáztól.

Tény, hogy nem csupa áldás követi az emberi leleményt a technika nagyszerű vívmányaival.

Az alattomos gázgomolyagnál sokkal rokonszenvesebb volt mint élmény az a gránátlyuk, amit a Montello fokán láttam. Ennek a gránáttölcsérnek a kerületében és mélyében eltűnhetett volna egy emeletes ház mindenestől. Harminc, ha nem negyven lépés lehetett ennek az üregnek az átmérője. Fenekén jókora tó képződött. Noha a víztelen dombtetőn ásítozott.

Ilyen lyukacskát vájt a földbe a németektől kölcsönkért negyvenkettes.

Több mint tíz lépésre vonult ettől a tölcsértől az olaszok lövészárka, egy födözéksorral. A föld nyomása ezeket a födözékeket egyszerűen az árok másik oldalához sajtolta emberestől-egerestől. Hogy légnyomás mekkora áradhatott ebből a robbanásból? Bődület.

Érdekes, azért aránylag kevés, néhol egyetlen hulla sincs ezekben az első árkokban. Harc itt nem lehetett. Sem tűz-, sem közelharc. Elég volt ezeknek az olaszoknak a tüzérségi előkészítésünk, hogy megadják magukat azonnal, vagy hátraszaladjanak.

Találkoztam néhány osztag olasz fogollyal. De mi ez azokhoz a tömegekhez képest, amik a tizenegyes offenzívában zajongtak körül bennünket? Ott alig-alig villogott egy-egy saját szurony a teméntelen olasz fej között. Háromannyi olaszt fogtunk el, mint ahányan mi voltunk. Úgy rémlik, itt nagyobb a hűhó semmiért. Mi van hát tulajdonképpen?

Most még kevesebbet tudunk itten. Még zavarosabb előttünk a helyzet.

Feldmann azt állítja, a támadásunk megfeneklett. Százat tesz rá egy ellen. Mi már a visszavonulásunk fedezésére jöttünk át ide. Hullajelöltek vagyunk egytől egyig. Próbáltam ellentmondani Feldmannnak. De nem nagy meggyőződéssel. Úgy érzem én is, másként megy az, ami sikerül.

Nem sejtjük egyáltalán, hol van az első vonal.

De hát most már nem olyan emésztő a bizonytalanság. Láz vagy fásultság zsongítja el idegeimet. Valami egészen más erkölccsel, bölcselkedéssel, kedéllyel néz az ember szembe a dolgokkal.

Itt van mellettünk az őrnagyunk födözéke. Az öreg maga is tele van kétellyel afelől, hogy jól menne minden az offenzívával. Ő sem tud semmit. Vagy nem akarja velünk közölni az igazat. Azaz azt, amit ő a kapott parancsaiból sejt vagy tud.

Eggerth, ez a szotyákba ojtott német tanár van az öreggel. A födözék rossz deszkafalán át minden szó hozzánk neszez. Eggerth most is dühös lelkesedéssel biztosítja őrnagyunkat, hogy Treviso mint rothadt gyümölcs fog az ölünkbe pottyanni, ma vagy holnap, legkésőbb holnapután.

– Rothadt gyümölcs! Rothadt gyümölcs! – ismétli az őrnagy Eggerth hasonlatát. – Badarságot mond maga, főhadnagy úr. Hol vagyunk mi még Trevisótól. Egy hét, egy hónap múlva mondaná. Ezt még el lehetne fogadni.

Én azt mondom most Feldmann-nak:

– Azt hiszem, tulajdonképpen mi, magyarok vagyunk a világ legnagyobb palijai. Mi harcolunk legjobban, és mi vesztjük a legtöbb vért atque avenam ebben a háborúban. Holott nekünk igazán mindegy, győzünk-e, vesztünk-e. Nekünk mindenképpen rossz. Ha vesztünk, akkor érthetőleg rossz. Ha győztünk, akkor sem jó. Csak annál sikeresebben nyel magába bennünket a germán tenger. Katonauralom lesz. Az ellen nem lehet majd kaszinózni az országgyűlésen. Hogy hálás nekünk a német szomszéd érdemeinkért és hűségünkért? Volt már ilyesmire egyáltalán példa a történelemben? Meg kell csak hallgatni ilyen Eggerth-féle alakokat, micsoda sorsot és szerepet szán nekünk, magyaroknak az ő Hamburgtól Bagdadig terjedő Nagy-Németországában.”

„Kelt…

Már két nap óta lézengünk ide-oda ezen az átkozott szőlősdombon. Még mindig nem tudjuk, megrekedt-e a támadás vagy sem. Jönnek olyan hírek is, csak egy kis forgalmi zavar a veszteglésünk. Megyünk előre gyorsan.

Sajnos ez esetben minket dobnak be a támadásba. Ha bevallaná magának őszintén az ember, már azt sem érezné nagyon tragikusnak, ha visszavertek volna itt bennünket. Nekünk, lövészároktöltelékeknek ez az élet nagyobb valószínűségét jelentené. Már úgy tetszik különben, ez a huzavona sem gyötör senkit. Mindenkinek az a mellékgondolata, ha ez állandósul, az életet nyerhetjük meg vele.

Egyelőre még alaposan szórja be körülöttünk az olasz tüzérség a vidéket. Itt a baj! Egyre növekszik ez a tűz.

Micsoda rémesen egyszerű kifejezések ezek a hadi kifejezések arra, amit jelentenek! A tüzérség beszórja a vidéket – írom ide. Ez azt jelenti, az elébb is az útkeresztezésnél hat ember szakadt véres cafatokká. Amott egy vízmosásban emberi tagok és belek lógnak a bokrokon. Ott egy pihenő szakaszt vetett szét a gránát. Mellettünk is nyomott agyon egy födözék egy csomó embert. Ezek bennszorultak és megfulladtak, amire kiásták őket.

Az olasz tüzérség ismeri ezt a terepet, mint a tenyerét. Saját területre lő. Ezeket a födözékeket is ők építették maguknak, amikben meghúzódunk. Tehát éppen az ellenkező irányban vannak kiépítve szájukkal, mint kellenének.

Legkeservesebb az egészben az, ha mi panaszkodnánk itten, akkor ez azt jelentené, az itt elérhető legjobb helyen panaszkodunk. Az első vonal még rosszabb lehet előttünk. Az átkelési helyek még elképzelhetetlenül rémesebbek mögöttünk.

Az ellenséges repülők már hajnaltól estig rendszeres rajokban jönnek, a mieink közül már rég nem mutatkozik egyetlenegy sem.

Csoda? Öngyilkosság a mi rossz, döcögő, hörgő légikonflisainkon kikezdeni az ellenség kecses, surranó gépeivel. Ilyeneken röpdösnek fölöttünk az olaszok, franciák, angolok, amerikaiak, japánok.

Tegnap este láttunk utoljára saját repülőt. Alkonyatkor jelent meg az égen, amikor már az antant gépei eltakarodtak. Csak fölibénk szállt és visszament. Saját gépet az utolsó bakánk is megismer mindjárt éktelen durrogásáról. Ez a gép is nagyobb lármát csinált fönn egyedül, mint az antant húsz gépe.”

„Érdemes lejegyezni azt a vitát, amit ez a saját gép keltett? Azt hiszem.

Künn ültünk éppen menetkészen a nyílt domboldalban. Mert estére mindig előrevonulunk az arcvonal mögé, valami rossz árokba, esetleg olasz ellentámadás felfogására.

Hát ülünk a domboldalban. Mi, tisztek, külön csoportban. Alattunk néhány lépésre a század, szakaszokban eloszolva.

Gaffner vesz tudomást először a saját repülőnkről az égen. Az ő gimnazista kölyök módján röhögni kezd:

– Nininini! Ez saját gép! Hallják! Előbb hogyan legénykedtek, most már csak akkor mernek kibújni, amikor az olasz gépek elmentek. Gaffner nevetése rögtön nagy visszhangot kelt szakaszában is. A bakák röhögnek, és gúnyolódva mutatnak a saját gépre. Topescut, a zászlóst dühbe gurítja Gaffner viselkedése. Ugyanis amikor megfigyelő tiszti kiképzésre a repülőosztagok tiszteket kértek tőlünk a gyalogságtól, Topescu ment el a mi zászlóaljunktól. Azóta ő a repülőszakértő. Személyes ügyének tekint minden szót a repülésről.

Topescut remekül lehet ugratni. Elméje is olyan lomha, mint nagy, melák teste.

Topescu ráreccsent Gaffnerre:

– Mit röhögsz? Mit röhögsz itten a legénység előtt a mi repülőnkön?

– Nahát, most jön ki, mikor az ellenséges gépek elmentek? – felesel Gaffner.

– Te hülye vagy ehhez! – leckézteti meg Topescu Gaffnert.

– Mit kell ehhez érteni? Látja mindenki, a repülőink nem érnek egy fabatkát!

Gaffner nem hagyja magát. De Topescu sem:

– Mondom, hülye vagy ehhez. Most nem kell, hogy itt legyenek a mi repülőink, azért nincsenek itten.

– Jót mulatok! Hol vannak hát a mi repülőink? – kacag Gaffner.

– Nem hallottad a megbeszéléseken, te hülye, hogy az olasz arcvonalat lejjebb törjük át, a Piavén. Ott vannak a mi gépeink. Ott van rájuk szükség. Itt ugrálhatnak az antant gépei, ezek a rongyok. Majd nem fognak itt se.

– Hallod, Topescu! – szólt közbe szelíden Feldmann. – Eggerthen kívül már csak te vagy az egész hadseregben, aki hisz benne, hogy sikerült itt áttörnünk az olasz vonalakat. Nem akarsz lemondani arról az olasz kappanról, amit Trevisóban akarnál külön megsüttetni magadnak a menázsban, mint a tizenegyes offenzívában, a Tagliamento mellett.

Gaffner boldog röhögésére Topescu még dühösebb. Így felel meg Feldmann-nak.

– Én nem vagyok szocialista. Én egyenruhában katona vagyok. Nem teszem nevetségessé hadidolgainkat a legénység előtt.

– Na ja! – mosolyog Feldmann. – De hát azzal az ember nem sokat segít a dolgokon, ha marhaságokra és nyomorúságokra azt mondja: »Nagyszerűek!« Talán komolyan hiszed, hogy a mi repülőink itt vagy másutt megállhatják az ellenséges repülőkkel szemben a helyüket? Hát mit keres itt most ez a mi repülőnk este? Ez a gép szerintem is azért nem száll az ellenséges terep fölé, csak fölöttünk kóvályog egyet és visszatér, mert a hadseregparancsnokság azért küldte, hogy tudja, mi van velünk, a saját csapatokkal. A hírszolgálatot, telefont bizonyára elvágták hátul napközben, az ellenséges repülők, bombáikkal. Az ember csakis kacaghat ezen kínjában. Máskülönben nem nevetség az, hogy nem a hadvezetőségünk vezet bennünket a harcban, hanem mi őt. Csak a gyakorlótéren tudja velünk az összeköttetést fenntartani.

– Ha ez igaz, akkor sem tartozik a legénységre! – erősködik Topescu.

De Feldmann nevet.

– Na de hát, édes egy komám! El akarod záratni az eget a legénység elől? Ezt már az írás sem engedi meg a hadvezetőségünknek. Csak látják a különbséget a saját és ellenséges gépek között.

Topescu mindenképpen alul került a vitában.”

„Kelt…

Az éhhalál sem éppen utolsó halálnem.

Ha így megy tovább, végleg elvágják tőlünk az utánpótlást az olaszok, akkor szépen föstünk itten. Mindig kevesebb menázsit kapunk és egyre ritkábban. Most már kizárólag hideg dolgokat.

Ma aztán a következő dolog történik.

Itt várunk parancsra menetkészen a domboldalon.

Jó idő óta valami irgalmatlan bűz árad föl a domb aljáról. Természetesen csapatok tanyáznak ott is.

El kell képzelni, hogy itten, hol rothadó hullák, mocskos embertestek gőzölgése és egyéb bűzei uralognak a játszi szellőn, nem könnyű bevetni egy még erősebb bűzt, olyat, amit mellettem a bakák is kibírhatatlannak mondanak, és köpködnek tőle. Mi ez a szag? Valami égett zsír, pállott víz, pörzsölt szőr harmóniája.

Leküldöm tisztiszolgámat, hogy nézze meg: honnan és miből támad ez a gyalázatos illat.

Gyurka szolgám lemegy. Visszajön a következő tudósítással:

Alattunk, a meredek, bokros vízmosásban valami szláv ezred katonái tanyáznak. Ezek a szerencsétlenek már napok óta nem kaptak élelmet.

Négy napja, hogy lezuhant az útról és nyakát törte egy gépfegyverhordó lovuk a vízmosás fenekén. Ezt a négynapos dögöt fedezték fel pecsenyének. Erre járnak le tömegesen.

Bajonettel, rohamkéssel, tábori fejszével vagdosnak a dögből, aztán csajkában megfőzik. Legutóbb már egy olasz házból kondérokat kerítettek. Azokban rotyog a döghús. Vizet kásás, mocskos kubikgödörből hoznak a főzéshez. Úgyszólván már nem is vízben, de a kubikgödör fenekén maradt híg sárban forgatják a döghúst. De sül nyárson is, félig szőrösen-bőrösen.

Ez az az illat, ami bírja a vetélkedést a friss szagokkal meg a napon rothadó tetemekkel.

Gyurka így végzi be nekem tudósítását:

– Látná csak, főhadnagy úr, hogyan eszik ezt a dögöt ezek odalenn. A szájuk szélén csurog a zsír, ahogy csámcsognak, és egymással verekszenek. Én csak ettől majd kihánytam a belemet, amikor megláttam.

Köpköd, utálkodik, émelyedik minden bakám körülöttem. Vagy a nevetés majd szétrepeszti őket a szomszédok lakomáján.

A baka egy csomóban pontosan olyan, mint a gyerek. Nincsen neki sem veszedelem, sem viszontagság elég súlyos, ha valami furcsaságot lát, hall, és mulathat rajta. A baka legnagyobb réme az unalom. Ha magára marad, ha unatkozik, ha pihen a baka, akkor elfogja szívét a facsarodás az anyóka, apóka, a Lidike, a kertecske, a Bimbó tehénke, a Tündér lovacska és Lábaviszi kutya, az otthon, a falu, a béke után. Jön a búskomorság, a lázadás, az átok, a sírás.

Nagyon jól tudja ezt a hadvezetőség is. Azért nem szabad a legénységet foglalkozás nélkül hagyni egy órára sem. Ha nem gyakorlat és tisztogatás, akkor játék és ének és komázás és kimenő. Mert ha lóg a baka és hever, akkor vagy cocolista lesz belőle, vagy bárgyú életunt.

Hanem itt szép kilátásaink vannak. Tiszta víz alig van. A táplálkozás gyatra. A tisztálkodás semmi. Hamarosan hozzá fog szegődni az olasz tüzérség munkájához itt egy jutányos pestis vagy kolera, vagy tífusz.”

„Kelt…

A reggel abbahagytam, most folytatom ezt az írást. Célját különben nem látom ragyogónak.

Egyáltalán elveszett itt minden ténykedésnek a távlata, ebben a reménytelen helyzetben. Az írás mégis jó arra, hogy elfoglaljam, lekössem magam valamivel, a szörnyű, nyomasztó, bamba rettegéstől és csüggedéstől.

Nagyon kevesen szabadulunk innen, akik most itt lélegzünk. Ez biztos. A tűz már a képtelenségbe erősödik. Itt fogunk megdögleni egy rakáson.

Az olasz, francia, angol, japán, amerikai repülőgépek szüntelen fölöttünk surrognak a levegőben. Ez a szüntelen burrogás megőrjítő. Ehhez járul az ágyúlövedékek vijjogása, süvöltése a levegőn át és az állandó, földrázkódtató, üvöltő robbanások körülöttünk.

Ez már nem a rettegés lelki kínja, amit az ember érez. Ez testi gyötrelmet okoz. Hasogatnak a fülidegeim. Iszonyattól ég minden idegem ebben a szakadatlan hanggyehennában. Ájulás környékezi az embert egy órában tízszer is.

Belül mindenkiben egy kisgyermek sír. Borzasztó értelmetlen itt lenni, és ezt elszenvedni. Iszonyúan fáj a szívem az életért, Budapestért, Tutuért!… Őrjítő! Őrjítő! Itt ülni, tűrni a soknapos mocskot magán az embernek, és kétségbeesett, elgyötört tudattal várni, amíg darabokra szaggatja egy gránát. Hősiesség! Az aztán kevés van ebben az állapotban.

Érdekes, hogy amiért mindez történik, a harcért, a támadásért, ellentámadásért, területi nyereségért, az alig jön számításba itt valakinek.

Valószínűleg azért lőnek itt bennünket tüzérséggel ennyire, mert ellentámadásra készülnek az olaszok. De ki fél az olasz támadástól? Ki törődik itt az olaszokkal egyáltalán? Mint Feldmann mondja, az csak tréfa, hogy az olaszok velünk szemben vannak. Egy géppuska, néhány kézigránát vagy csak vak lövöldözés, és közülünk tíz ember föltartja azt az ezret, amilyen arányban az olaszok szoktak támadást intézni ellenünk. Legrosszabb esetben a fogságukba jut az ember. És az olasz fogság enyhe, sokat hallottuk.

Tulajdonképpen, ha jól meggondolom, még ez a legvalószínűbb, szinte az egyetlen eset arra, hogy valaki életben maradjon itten közülünk, ha az olaszok áttörnek mellettünk, és elfognak bennünket. Hogy visszajuthasson valaki innen a Piavén, egyedül talán lehetséges. De tömegesen, amikor már az olasz ágyúk belőtték magukat az utakra, partra, vízre, kifogyhatatlan lőszertömegükkel? Az majdnem képtelenség.

A baj csak ott van, hogy Feldmann értesülése szerint velünk szemben nem olasz, hanem átszökött cseh ezredek vannak. Ezek nem ejtenek foglyot.

Csudaszép kilátás.”

„Kelt…

Megint egy éjjel, azaz megint egy hajnal. Két óra éjfél után. Ez a mostani csönd a legrémesebb. A méhében már fogan a nap első sugarával érkező borzalmak ricsaja. Az olasz tüzérek már rakják a lőszergúlákat ütegeik mögé. A gépmadaraik tollászkodnak, hogy karmuk közt gyilkos bombáikkal szálljanak majd fölibénk. Szinte átremeg hozzánk ez a hangtalan munka odaátról, hegyen-völgyön át, a kék színű, pirkadati levegőn. Ezen a szelíd, álmodozást színlelő csöndön, amely vissza akarja hitetni ezeknek a madárdalos, gyönyörű szőlőskerteknek régi hangulatát.

Nincs szívem bemenni odúmba és lefeküdni. Éppen az őrnagyunk födözékéből jövök. Feldmann-nal hármasban alsóztunk egész éjjel az öreg meghívására.

Ez az őrnagy egy öreg bohém. Túlságosan ember az egyenruhában. Ő nem fél tőle, mint más sok aranygalléros kollégája, hogy elárulják azt a sötétséget a tartalékosoknak, ami fejükben van, ha nagyon puszipajtáskodnak velünk.

Őrnagyunk egészen más érdeklődésű ember. Mint egy tanárnak vagy ügyvédnek, nyugodt, emberies a világnézete. Műveltsége felől biztos. A mi Gulisits őrnagyunk minden vitába belemegy Evolucionista. Amit akarsz.

Ha az ember hízelgésből vagy udvaronckodásból minden szavát megigenli, az öreg rászól az emberre, hogy: »Na, nem meri megmondani a véleményét?«

Az éjjel iszonyú diadalt ült az öreg. Feldmann doktorral a népvándorlásról vitatkoztak, mint a haditeljesítményeknek szolgáló mintáról. Feldmann doktor nem tudta, hogy a keleti gótok Skandináviából rohantak le Dél-Európára.

Az öreg sokác őrnagyunk a magyar Bulcsu vezért tartja a világtörténelem legnagyobb hadvezérének. Ő maroknyi hadmozdulatokra fegyelmezett lovassággal és annak trénjével, hadizsákmánytól nehéz szekereivel, baromcsordáival Európán végig ellenségtől körülvéve sétált jó pár ezer kilométert. Az erők aránya akkor is ugyanaz volt, őrnagyunk szerint.

Az itteni hadihelyzetről tényleg őrnagyunk sem tud többet, mint mi. Szerinte a kémszolgálat jelentései folytán alattunk, a Piavén, a szegény honvédezredeket olyan tűzzel várták az olaszok, hogy egész századok pusztultak bele egyszerre a Piavéba. Ott talán most sem tudnak tapodtat sem előrejutni. Emiatt rekedtünk meg mi is itten, akik simán áttörtük az olasz arcvonalat.

Őrnagyunk tökéletes egykedvűséggel nézi bekövetkezhető katasztrófánkat. Vállat von rá, ha mégis erőltetik itt velünk az előnyomulást. Akkor végünk van, ezt állítja.

Előttünk a Monarchia legjobb ezrede. Talán a világ legjobb ezrede, a testvérezredünk. Ez az ezred még eddig mindig százegy százalékig végezte el a rábízott munkát. Hát hogy mostan a mi ezredünk még jobban csináljon meg egy újabb támadást az olaszokra? Amikor az olaszoknak már itt egy csomó napjuk volt megerősíteniök magukat, tüzérséget összpontosítaniok, és tartalékokat vonniok be? Hát ez egy a lehetetlenséggel. Arról nem is szólva, hogy mögöttünk az utánpótlás egyelőre a Piavén át nem a kezünkben van, hanem az olaszokéban és az Istenében.

Egy szó, mint száz, őrnagyunk nem hiszi, hogy mi itt már mást is csináljunk, mint védekezésre rendezkedjünk be.

Ez mind nagyon valószínűnek hangzott addig, amíg végül az öreg el nem árulta nekünk, hogy már megvan a parancsa, amely szerint rövidesen mi váltjuk fel az első vonalat. Kicsikét gyanús! Miért hagyta az öreg ezt a mozzanatot a biztatásai végére?”

„Kelt…

Ezt már az első vonalból írom. Tegnap este vettem át a helyet.

A terep? Egy szőlősdomb alja. Jobbra patak, balra országút. Közvetlen előttünk tipikus olasz falu, sűrűn összeépített házakkal. A szemközti emelkedésen van a templom. Tornyából a gyomrunkba láthatnak az olaszok.

Ezt az árkot az olaszok csinálták maguknak a falu védelmére.

Az árokban térden felül ér a víz.

Nem testvérezredünk volt előttünk, hanem valami szotyák ezred.

Jellemző, hogy az én legényeim inkább lelövetik magukat, semhogy vízbe álljanak bele.

Az éjjel a fölváltásnál, annak ellenére, hogy az olasz gépfegyverek eléggé pufogtak, az én legénységem az árok szélén maradt addig, künn a szabad terepen, amíg valamilyen száraz állásokat nem csináltak maguknak a vízben. Most pedig az egész század azon fárad, hogy valamiképp lecsapoljuk magunkról a vizet. Természetesen vagy a szomszéd század, vagy az olaszok nyakába.

Én nagyszerűen kitaláltam, hogyan csináljak itt magamnak tanyát. Az éjszaka félóra alatt harántgödröt vágtam a mély árok puha agyagfalába. Én is dolgoztam a katonaásóval, Gyurka inasom mellett. Úgyszólván segítettem megásni a saját síromat.

Mert ez a kis födözék pontosan úgy néz ki, mint a sírüreg keresztmetszete. Mint egy ábra a temetkezési vállalkozók folyóiratából.

Föld alatti koporsómból kidughatom a fejem az árokba. Láthatom az eget is. Sőt, ha nagyon kinyújtom a nyakamat, majdnem átlátok a szemközti dombon a templomra. Természetes, itt, ebben az álsíromban gyertyát gyújtok, hogy mindezt leírhassam itt. Csak az üreg nyitott oldalát takartam le egy pokróccal.

Pirkadatkor bejött az élelem az állásba. Három levelet is kaptam a postával.

Ez a legvisszásabb érzés a világon. Amekkora öröm az, hogy az ember közvetlen hírt kap szeretteiről és övéiről, egyúttal az ember bánatát és nyomorúságát meghússzorozza egy ilyen levél hazulról ide. Mindenkinek jótékony kéreg támad itt a mocsokból, fásultságból, fáradtságból, elszánásból az eszméletén. Erre egy ilyen levél idehozza a pesti utcát, otthont, kávéházat, az ember babáját és ismerőseit, a fehér ágyhuzatot, fürdőt, és egyáltalán a művelt lénynek érzékenységét a borzalommal és mocsokkal szemben. Az ember tényleg ujjong, dühöng és sír magában egyszerre.”

„Drága Tutukám!

Alig írhatok most pár sort. A menázshordó itt vár a levélre, és még sötétben kell neki elsietni innen. Ebből kitalálhatod a helyzetet. Sajna, azt hiszem, tárgytalanná és reménytelenné vált, hogy valamit vigyek innen a szabadságomra, ha azt egyáltalán elérem. Az is elég hő óhajomnak, hogy el tudjam neked személyesen mesélni azóta való viszontagságaimat. El sem tudom képzelni, hogyan bírnám tovább itt megőrülés nélkül, ha nem gondolhatnék arra a néhány napra, amit valaha Veled töltöttem. De most pá, drágám! Hely nincs több írásra ezen a tábori lapon. Viszontlátásra, drága! Ha igaz! Ezer csók

Gyulutól”

„Édes jó Apuskám!

Az emberem várja a lapot. Csak pár sort írhatok. A dolgok itten kedvezőtlenebbek, mint ahogy reményeket fűztem hozzájuk, hogy ezt-azt hazavihessek. Ne aggódjatok értem, talán megúszok mindent, mint eddig. Csókol

Gyulu”

„Kelt…

Új álsírt kellett megásatnom magamnak, kissé távolabb, az árokban. A szomszéd patak medrében egész tömeggel a hulla. Ezek cafatokban fröccsennek szerte, ha közibük vág a gránát. Kiállhatatlan lesz a bűz akkor itten.

A reggelit még csak meg bírtam enni a hűvösben ettől a szagtól, de már az ebéd nem megy le. A napsütés fölpáráztatja a hullabűzt. Inkább elköltöztem álsírommal a századom másik végére, az út mellé. Az út mellett egyetlen szegény hullát donganak csak a legyek. Ez mérsékelt bűzt terjeszt. Éppen annyit, amennyi ahhoz kell, hogy jobban ízledjék a cigaretta.

Sajnos, ezeknek a szegény tetemeknek az elhantolására gondolni sem lehet. A terep nyílt, és erősen lőnek. Azonkívül hulla fekszik itt minden bokorban, minden gödörben, minden út mellett, amerre mégy. Sőt, előreláthatólag sokkal több lesz még. Az olaszok gondoskodnak róla. Ha ma temetni kezdenél, holnap újra kezdheted. Oszoljatok és enyésszetek hát békén, saját hatáskörben, édes felebarátaim.

Nem! Itt nem tréfa a helyzet. A falu nyüzsög az olaszoktól. Takarásaik be sem bírják fogadni őket. Folyvást látni előttünk emberalakokat és fejeket, fél alakokat állandóan. Esküszöm, legalább hússzor annyian vannak itten, mint mi, akik támadjuk őket.

Egyelőre csak puskáikat ropogtatják ránk szüntelen. Ezt megengedem nekik. Ki a fene izgul már gyalogsági tűztől? Ettől nálunk a manipulánsok sem félnek már. Minden percben várjuk a parancsot támadásra. Most rendetlen a menázsibehordás. Máskülönben okvetlen tudnánk huszonnégy órával a támadás előtt, hogy támadni fogunk. A roham kétségtelen jele az, ha a legénység sertéshúst, a tisztek szárnyast, egyiptomi cigarettát, konyakot és óbort kapnak. De hát itt a tegnapelőtti ebédek érkeznek be hozzánk éjjelente. Elromlott az a csíziónk is, amelyik a támadást jósolja.

Úgy tetszik, valahol ebben a noteszben jósoltam meg, hogy régen rossz nekünk ez a támadás. Tartaléknak nem lesz rendes tüzérségi előkészítés. Viszont az olaszok már rég megerősíthették itt az állásaikat. Öt árkon és öt dróton átvágod magad. A hatodikon mégiscsak csüngve maradsz. Ha nem? Húsz olasz puska vár.

Valóban az egész történelemben hozzá kell írni a Leonidászok, Zrínyiek, Rolandok hőstetteihez jó pár százezer pótlást. Tőlünk hasonló hőstetteket évek óta újra és újra kívánnak.”

„Kelt…

Gyönyörű idő van.

A napsugár mintha erős zöld reflexeket kapna a körülöttünk burjadó, buja növényzettől. Reggelenként előmászunk a nyirkos agyagodúból és sütkérezünk.

Idillikus ez a lövészárok. A kedves, friss, zöld, vidám hangulatot csak az ágyúlövedékek vijjogása, robbanása és a szüntelen repülőgép-durrogás zavarja. De mindent meg lehet szokni, és bele lehet vonni az ember jókedvébe.

A vizet már lecsapolták embereim az árkunkról. Szerencsésen ráeresztették a taliánokra. Lehet sétálni már nappal is a mély árkokban. Leülhetek ide, egy lőszeresládára, és cigarettázhatom a kék levegőbe. Elolvashatom a kéthetes újságokat, amikben a hideg menázsit küldték nekünk a Piavén túlról. Írhatok ebbe a noteszbe.

Ez a teméntelen olasz, francia, angol, amerikai, japán repülő, ami örökösen a fejem fölött száll bombákkal a Piavére, olyan alacsonyan száll, hogy jól láthatják felülről a fehér újságlapot a kezemben, itt a lövészárokban. Távcsővel azt is elolvashatnák, amit írok.

De nem bántanak bennünket a repülők. Csak az utánpótlást, a betevő falatunkat robbantják szét. Vesszenek meg!

A mi repülőink végleg eltűntek.

A hangulat már egészen árokhangulat kezd lenni. Az offenzíva szelleméből legföllebb annyi maradt körülöttem, hogy Gyurka, a legényem, egész nap olaszokra vadászik kedvtöltésből.

Gyurka békében bojtos volt. Céltáblájába úgy lő, hogy három lövése közül kettő éri egymást.

Az olaszok a torony mellett valahová átjárnak. Minden percben mutatkozik egy-egy alak közülük. Ezeket szedi le a szolgám. Néha az ordítás is hallatszik, amint az olasz bekapta a töltést. De ha nem hallik hang a repülődurrogástól, azt jól látni, amint legényem áldozatai lebukfenceznek a dombról.

Sajnálom ezeket a boldogtalan olaszokat. De nem tilthatom meg az ellenség pusztítását egy háborúban.

Valószínűen ennek a vadászatnak megtorlásául lőttek ránk a toronyból vagy két óra hosszat az olaszok egy golyószóróval, aminek éppen olyan hangja van, mint valami gigászi tücsökcirpelésnek.

Ennél, gondolom, kevés furcsább hadikalandot mesélhetne el valaki.

Feldmann megsebesült a lábán egy gránáttól. Ínroncsolás. És a hátán könnyű horzsolás. Milyen szerencse! Hathónapi kórház! Üdülés! Aztán egészen biztosan segédszolgálat. Az élet! Megérdemli ez az ember.

Délután látogatóba megyek föl Feldmannhoz, a zászlóalj segélyhelyére. Mert este viszik őt végleg a harcvonalból.

Árok ugyan nincs tőlünk a zászlóalj fedezékéig, fönn a dombon. De a szőlőbokrok közt föl lehet surranni a nyílt terepen is. Az oda való út inkább undorító, mint veszélyes. Át kell lépni több rothadó, légydongta hullán.

Baj nélkül feljutok a zászlóaljhoz.

Meg kell hagyni, Feldmann nem nyavalyog. A lába kegyetlenül fájhat. Közben többször elájult, amíg én ott voltam. De ahogy fölocsúdott, nyomban kórházvicceket kezdett mesélni az őrnagynak, majd alsózni hívott bennünket alkonyatig, amikor elszállítják.

Én természetesen csak pár percig maradhattam el a századtól.

Elbúcsúztam Feldmanntól. A másnapi menázsimból a hónom alá veszek egy üveg vörös bort és egy darab húst. Kevesebb cipelnivalója lesz ezzel a legényemnek. Meg az éjféli menázsig akartam pár korty bort inni.

Ezzel loholok visszafelé a szőlősdombon századom árkába.

Amikor félúton vagyok, éppen ott, ahol a dombhajlásból ki kell mászni, és ahonnan jobbra is, balra is végiglátni az egész dombláncolaton, megdöbbenve állok meg.

Az én századom az ezredem jobbszárnyán áll. Köztem és a szomszéd ezred között fás és bokros, hullával teli patakmeder. A patakon túl megint sík terep.

A sík terepnek az alján épp abban a pillanatban ugornak ki az olaszok. Támadásra rohannak a szomszéd ezred ellen. Éktelen fegyverropogás és gépfegyverkattogás zúdul nekik tőlünk. Pillanat alatt átterjed a dühös pattogás kilométerekre az egész vonalra.

Most én ebben a cudar zenebonában itt állok egy üveg borral és egy csomag hússal. Olyan a domboldal, hogy nincs semmi védelem a golyó elől. A bokrok csak takarják az embert, nem védik meg. Mit tegyek?

Parancsnoknak ilyenkor emberei közt a helye. Ez, ami biztos.

Hanyatt-homlok kezdek lefelé rohanni a domboldalon. De hát még jó száz lépés van az árkomig. Egyszerre odaátról, az olaszoktól indul meg még kegyetlenebb fegyver- és gépfegyvertűz. A helyzet nyilvánvalóan az, az olaszok támadása tüstént összeomlott a mi tüzelésünkre. Most dühös, oktalan bosszúlövöldözéssel pocsékolják ránk a lőszerüket.

Engem mégiscsak megállít újra a gyalázatos golyósüvöltözés a nyílt domboldalon. Ez elől mégiscsak kész halál le nem feküdni a földre, és úgy csúszni le az árokig.

Mindez, persze, csak pillanatok időtartama.

Egy nagy bokor mögött álltam meg lihegve. Arra az ösztönsugallatra, hogy ebben a kegyetlen tűzben a földre vessem magamat, akkor veszem észre, a föld körülöttem valami kis forrástól vagy vízértől füves tocsogó. Lucsokban kellene feküdnöm, üvegemmel és húscsomagommal a kezemben.

Szinte hihetetlen előttem most utólag, hogy ebben a pillanatnyi tétovában nem az életösztön sugallata győz bennem. Inkább az irtózat, hogy becsutakolom a ruhámat, és kényelmetlen sárban, vízben csúszkálva kell leérnem az árokba.

Hirtelen döntök, kiugrom a bokor mögül. Most már nyílegyenesen, vesd el magad! Le az árokig!

Abban a percben, amikor a biztonságos árokba már leugortam, egészen visszás borzalom fog el. Ilyesmit nem bátor emberek, hanem idegbeteg emberek tesznek türelmetlenségükben.

Szavamra, most, amikor túl vagyok órákkal az egész eseten, többször fog el az a komikus érzés, mint hogyha meg kellene ismételnem ezt a domboldali utat. De most már hason csúszva a tocsogón, ésszerű óvatossággal.”

„Kelt…

Ha így megy az utánpótlással, mire várhatunk itten? Hideg koszton és az erős szolgálaton az emberek fele megbetegszik. Máris sűrűn jelentkezik a vérhas. A trént nem lehet folyvást ellenséges tűz elől teljesen fedezetlen, vízi és száraz úton ellátásunkra kényszeríteni. A menázshordók fele elesett, fele csontváz. Legénységemből kell adnom menázshordásra is, annál súlyosabbá válik a szolgálat.

Imént sétáltam végig őrszemeimet. Soká álltam itt a födözékem mellett, a gépfegyverállásnál. Ilyenkor az éjjeli párában nagyon ajánlatos a vigyázat. Valószínű, meg akarnak lepni egy rohammal bennünket az olaszok.

Az ég csupa csillag.

Elnézem ennek a gépfegyveresünknek sziluettjét az árokból. Ez az ember vigyáz itt rám éjjel. Ez az ember vigyáz háta mögött az egész Monarchiára.

Sokáig elnézem ezt a konok, nyugodt alakot a csillagfényen, szinte állatian előrehegyezett füleivel.

Magyar nevű román fiú. Higedeusnak, vagyis Hegedűsnek hívják. Éppen olyan feje van, mint Dzsingiz kánnak.

Mintha gyönyörűséggel ülne ott moccanástalan, a géppuska kallantyújával a kezében. Csak apró, fekete, foszforeszkáló szeme mozog végig, mint két kis fényszóró, az állás előtt, a bokrokon, a drótunkon, ami egészen elvész itt a nagy fűben.

De hát ha csak egy levél moccan gyanúsat előttünk? Higedeus fiamnak a kezében a gépfegyver már odakattogott.

Míg mellette álltam, oldalvást kacsintott rám és súgta:

– Most mindig, mindig, mindig mozognak. Bújnak a drótok alá. De nincs merjed nekik… Csak gyertek!

Így van! Higedeus utoljára fog félni az egész Monarchiában az ellenségtől. Ha felbukkannának itten tömegben az olaszok, hogy megrohanjanak, hát Higedeus kézzsibbadásig kaszálja le őket ezzel a gépfegyverrel. Míg egyet rúgni bír, nem jön olasz ebbe az árokba. Higedeus komolyan fogja föl hivatását. Már megállta helyét egypár támadásban.

Ezek a Higedeusok tartanak fel és vernek meg a Központi Hatalmak országhatárain túl hússzoros ellenségtömeget. Nem a hadvezérek, akiknek a haditények élére írják a nevüket.

Meghökkenti az embert a gondolat: honnan veszi ez a megrugdosott, lenézett senki ezt a csudálatos erkölcsi erőt? Száz, sőt minden oka inkább arra lenne, hogy más legyen.

Az ember mindenesetre zavarba jön. Ha eléje bukkan az emberi irgalom könnyes szamaritánusa, vagy az emberi lélek sebeinek nagy gyógyítói, nagy apostolok, nagy művészek, nagy szervezők… nem tudják kicsinyíteni előttem a legnagyobbnak, az életet kockára tevőnek, az emberi bátorságnak ezt a névtelen hitvallóját, itt, ezt a félmagyar, félromán őrszemet, a kötelességtudás eleven szobrát.

Ez a valóság nagysága. A létezés harc lesz mindig. Lényege a versengés lesz mindig. Ha nem a vérontás, de a könyörület vívja ki valamikor áldásosabb csatáit, akkor is a legnagyobb erény marad az önfeláldozás, a bátorság, az állhatatosság.

Ez az ember pedig itt az önfeláldozás, a hősiesség élő csodája.

…Tessék! Míg itten okosabb híján ebben az álsírban gyertyánál firkálok, az ellenség okvetetlenségének híre zavar meg. Kiszaladok.

Az emberek folyvást jelentik, az olaszok a fűben a drótok alá csúsznak, és vagdossák azt. Én magam is hajítottam most kézigránátot, az árokból ilyen neszezett mozgás irányába, a drótok közé. Lőttem ki néhány világító rakétát is.

A bakák nagyon nyugtalanok. Ezek, mint a kutya, előre érzik a veszedelmet. Már nemcsak hallják az olaszok ellenünk való készülődését, de fantaziálnak róla. Ezt ők nem szokták ok nélkül. A baka – hacsak módjában van – a pipával, postával, szabadsággal, kártyával, szájharmonikával, tereferézéssel foglalja el magát. A puskát, kézibombát csak a parancs miatt tartja rendben. Amikor már az ellenség, a fegyver érdekli, ott komoly baj készül.

Ez a helyzet jelenleg.”

„Kelt…

Ez aztán a pokol éjszakája.

Este tizenegy órától lő ránk a saját tüzérség, nehéz gránáttal. Most hajnali három óra.

Mi ennél megőrjítőbb érzés? A hátam mögül, amit biztosnak hiszek, minden reményem irányából, a halált várni minden percben. Félórás szünetekkel egy darabig percenként gránát zuhan a drótjaink közé, gránát az árkom mögé, gránát az árkomba és utána a szokásos srapneladag. Ez így megy már órák óta.

A telefonba magam ordítoztam már a zászlóaljnak. De hát az ő összeköttetésük elromlott hátrafelé. Kilőttem már minden jelzőrakétámat. Menesztettem már ordonáncot az ezredhez, jelentéssel:

»Ezredes úr! Én még harminchavi harctéri szolgálat alatt nem adtam föl vonalat, amelynek védelmével megbíztak. De a saját tüzérségi tűz ellen kénytelen vagyok terepszakaszom kiürítésével hátrább vonulni. Második szériát lövi saját nehéztüzérségünk egyik ütege az állásomra, mialatt ezt a jelentést küldöm Önnek. A tüzérségi megfigyelőnek a szolgálati szabályzat értelmében az első vonalnak azon a kedvező pontján kell tartózkodni, ahonnan megfigyelheti a tűz hatását. Hol van itt tüzérségünknek megfigyelője? Kérek, Ezredes úr, azonnali intézkedést, másként saját felelősségemre, belátásom szerint vagyok kénytelen cselekedni.

Már hajnalodik, és nem lőnek többé hátulról. De csak a viszonyokra jellemző, hogy nem hiszem, értesítésre szüntették be rám a tüzet ezek a nyomorult, átkozott, botozni való tüzérek. Bizonyára hajnalig volt parancsuk lőni. Majd holnap reggel újra kezdik lövetésemet. Hiszen az a nehézüteg valószínűleg odaát van, a Piave túlsó partján. Onnan harcolnak vitézségi érmekkel a mellükön a saját csapatok ellen ezek a gazemberek.”

„Kelt…

Őrült meleg kezd lenni napközben itt. Elengedtem Gyurka, szolgámat, hogy vászonblúzt hozzon föl nekem a nagy tréntől, málhámból.

Az egyszer biztos, az oda-vissza úton tízszerte jobban kockáztatja a bőrét az a zsivány, mint itt mellettem, a tűzvonalban.

Nagy lelkifurdalásom maradna, ha a nyavalyás kényelmi szempontok miatt, én zavartam volna le ezt a fiút a trénhez. Hát ha ez a vakmerősködése a kényelmi ügyeimet is szolgálja, nem lehetek felelős valakinek saját unszolására veszedelembe engedett bőréért.

Nagyon rá vagyok utalva erre az ügyes, hűséges fickóra. Valóságos atyai aggodalmat állok ki érette, hogy a nyakát szegheti.

Majd az én Gyurkám pontos hírt hoz nekem a hátsó hadihelyzetről is. Ennél agyafúrtabb, ügyesebb gézengúzt életemben nem láttam.

Kiskereskedő volna ez? Annak vallja magát. De inkább cirkuszi zsonglőrnek vagy bűvésznek, vagy zsebmetszőnek rémlik. Ezer mulatságos gazsággal kacagtatott meg már engem.

Most is, mielőtt elindultunk volna, oldalnyilallást szerzett nekem a nevetéstől. Két barátja között mulatni látom őt. Az egyik a manipuláns írnoka, a másik egy idegen trénkatona. Ennek a trénnek Gyurka a szemem láttára kapta ki a zsebéből egy skatulya cigarettáját. A trén nem vette észre. Ez még hagyján. De mintha hipnotizálná a trént, az még akkor sem eszmélt rá, mi történik vele, amikor Gyurka a saját cigarettásskatulyájából kínálta őt meg. És közben rám kacsint a csínyért.”

„Kedves jó Bertikém! Itt ülök megsebesülve a Piave partján. Semmi! Bal alsó lábszár, ínroncsolás. Nem szállítanak. Küldj ezzel az emberrel, amit lehet, élelmet, italt, cigit. Csak napok múlva kelhetek át a folyón. Biztosan találkozhatunk. Ha esetleg átjönnél addig, keress itt, a hadtest mellett, a segélyhelyen. Ölellek, csókollak!”

„Kelt…

Már azt hittem, elsirathatom noteszemet ezekkel a jegyzetekkel. De szerencsésen újra visszakerült hozzám.

Most érkezett meg ez a csirkefogó legényem, embertelenül kimerülve. Összerogyott mukkanás nélkül a szobám folyosóján. Már órák óta alszik. De a hátizsákot elhozta, és megtaláltam benne a noteszemet.

Itt ülök újra épkézláb ebben a talián falucskában. Ugyanabban a szobában, amelyből azt sem tudom, hány napja, elindultunk erre a szerencsétlen cérnaoffenzívára.

Egyet meg kell hagyni. Ez a vállalkozás egy százszázalékosan osztrák–magyar haditény A támadás szó szerint kudarcba fúlhatott. De a visszavonulás fényesen sikerült.

Még nyugodtan vizsgáltam az őrszemeket alkonyatkor. Ordonánc jött: kéret az őrnagy! Azt vártam, rohamra közli a parancsot.

Nagy meglepetés! Az őrnagy már köpenyben áll. Az egész zászlóaljparancsnokság csomagolás közben fogad bennünket, századparancsnokokat:

– A Piavén innen levő minden állásunkat kiürítjük, és visszavonulunk a Piave vonala mögé, a régi állásba. Az ezredtől egyetlen század osztja föl magának az ezred első vonalát a visszavonulás fedezésére. Ez a század a zászlóalj egyik tartalékszázada, Eggerth főhadnagy úré, kap egy gépfegyvert, hajnali szürkület előtt Eggerth főhadnagy úr géppuskája is leszerel. Százada a legnagyobb csöndben, lehetőleg rajonként gyorsan visszavonul az ezred után, át a Piavén. A többi századparancsnok urak azonnal átadják az állást Eggerth főhadnagy úr őrszemeinek. Köszönöm, uraim.

Az őrnagy már ment is. Utána minden cókmókja. Az ezredparancsnokság már rég a Piave felé szaladt.

Rohanok én is lefelé az állásba, kiadni a századnak a parancsot, hogyan adják át Eggerth embereinek az állást azonnal.

Az olaszok, mintha éreznék, miben sántikálunk, dühös tüzet kezdtek.

Kiadom a rendelkezéseket a szakaszparancsnokoknak.

Elkészülök a szaladásra én is. Két szakaszt magam előtt eresztek el. A másik kettővel várom Eggerth embereit, hogy fölváltsanak, és induljak fél századommal.

Ekkor megjelenik nálam Eggerth. Ez az őrült, ha kellett, ha nem, mindig az árok tetején táncolt. Ezúttal is az árok tetejéről tartott le nekem az árokba egy heves beszédet.

Eggerth stájer tájszólására jól ki kell nyitni az embernek a fülét, hogy megértse. Én már becsomagoltam, siettem. Azt véltem, Eggerth a fölváltás módozataival fontoskodik itt nekem. Oda se figyeltem rá, mit mond. Mindent ráhagytam.

Vettem észre, nagyon meg van elégedve velem. Már lomolt is el. De alig tesz Eggerth néhány lépést, egyik káplárom elállja az utamat, és valósággal rémülten kérdi tőlem, hogy: elfogadom az Eggerth rendelkezését? Hiszen akkor mi maradunk itt az árokban helyette.

Káplárom délvidéki sváb, aki megértette Eggerth minden szavát. Most magyarázza el nekem gyorsan, utólag, mit közölt velem Eggerth az imént.

Eggerth azt mondta, bár őt osztotta be az őrnagy a visszavonulás fedezésére, századával, ez hibás rendelkezés. Épp most hozni be hátulról egy századot, és fölhívni az olaszok figyelmét, kockázatos dolog. Tehát ő, mint jelenleg az ezred vonalán a legidősebb tiszt, saját felelősségére megváltoztatja az őrnagy hibás rendelkezését. Írásban is szívesen kiadja nekem a parancsát, hogy én maradjak vissza századommal az árokban. Az én századom így is benn van az állásban, és föltűnés nélkül oszolhat szét benne szélesebb rajvonalba. Ő a századával most rögtön megy az ezred után.

Ezt mondta nekem az imént Eggerth. Erre bólintottam én udvariasan igent. Azt a hétfelséges tokos ragyogóját neki!

Rohanok kiabálva Eggerth után. Elérem szerencsésen.

Amikor meghallja, hogy visszakoztatom a parancsát, mert rosszul értettem, Eggerth csak még most vesz föl igazi felsőbbséges modort:

– Sajnálom! Jelenleg fölöttesed vagyok. Köteles vagy engedelmeskedni a parancsomnak. Utólag följelenthetsz, de itten nincs szavunk többé!

Csak arra emlékszem, hogy erre a hangra olyan kivételesen veszett indulat fogott el, hogy egy mukkanás nélkül lassan elővontam és felhúztam a pisztolyomat. Okvetlen le is durrantom ezt a bolondot, ha tovább ugrál ott nekem. Igen-igen baljóslatú szelídséggel mondtam neki:

– Kedves fiam! Itt nekem nincs időm veled vitatkozni arról, hány hónappal vagy te idősebb főhadnagy nálam. Én az őrnagyom rendelkezését végrehajtom, és úgy is elmegyek embereimmel, ha te nem váltod föl őket. És most én mondom, hogy nincs szavunk több!

Az én Eggerthem erre mégis okosabbnak találta elejteni parancsnoki fölényét. Dühös, de igenlő vakkantással tovarohant.

Tényleg nem törődtem többé vele: üresen marad-e utánam az állás, vagy átveszik Eggerth emberei? Negyedóra múlva már hátam mögött húzódott az árok. Két szakaszom rendetlen libasorban iszkolt a nyomomban.

Kevés borzalmasabb utam volt egész hadiszolgálatom alatt, mint ez a néhány kilométer le a Piavéig.

A vaksötét, borús éjjelben minden út, minden gyalogút, minden vízmosás, minden zugocska menekülő katonáktól nyüzsgött. Az olasz tüzérség minden harmadik lövedéke embert ölt itten. És hogyan lőttek ezek az ördögök!

A rémületnek, zenebonának, fényviharnak, vaksötétnek azt a dáridóját, ami ott végbement, valóban csak panorámák vásznai és képes-újságok olajnyomatai közelítik meg.

Nem tudom mással érzékeltetni jobban, micsoda szörnyűség volt ez, mint azzal, hogy még most is, ha csak egy pillanatra lehunyom a szemem, folyvást hullát látok magam előtt. De kinyitom szemem is, ahogy itt körülöttem elréved, összerezzent, hogy zeltbe csavart, vérükben, mocskukban fetrengő boldogtalanokat káprázik elém, ismert tárgyakból.

Amitől legjobban rettegtünk, a Piavén való átkelés, az ment legsimábban. Ponton helyett kész, alig ingó hídon keltünk át a folyón. Úgy rohantunk át már a szürkülő ég alatt lélekszakadásig a hídon és a folyó medrén át, föl a biztonságos erdős dombig egyvégtében.

Érdekes! Eggerth alig valami kis késéssel befutott századával ide a faluba, utánunk. Már beszéltünk egymással. De egyikünk sem tett egy mukk említést sem lövészárokbeli utolsó szóváltásunkról. Ha ő hallgat, én szívesen!

…Furcsa! Akárhány más visszavonulásra gondolok, egyikben sem emlékszem, hogy valami olyan drámaiságot állapíthatok meg benne, ahogyan iskoláskönyvek és regények kölcsönöznek különös színt egy ilyen szónak: »vert hadak«.

Most egyszerű bakákon is látom, milyen komoran, szégyenkező képpel sütik szemüket a négyes rendek hézagai közé. Bevonuláskor nem bámultak, kacsingattak, integettek az olasz házak ablakaiba és kapuiba, a leigázott nép hölgyei felé.

Nagyon hencegtünk előttük a támadás előtt.

De nem! Az olaszok, akik pedig alig tudják titkolni érzelmeiket, egyetlen gúnyos vagy kárörvendő képet nem vágtak ránk. Részvéttel, értéssel bámulták végig komor visszaérkezésünket.

Hiszen így van! Ezeknek a szegény ördögöknek éhenhalásukkal, a mi előnyomulásunk volt egyetlen reményük a jóllakásra. Most aztán a hazájuk dicsősége és győzelme talán mindnek az életébe, de legalábbis egészségébe kerül.”

„Kelt…

Visszadobtak ide, a régi állásba.

Három napig feküdtem a régi födözékben a Montellón szerzett náthalázzal. Esténként 39-40 fokra szökött a hőmérőm. Életemben most először nyögtem és nyöszörögtem hangosan betegségtől. Dögrováson vagyunk itt mindnyájan.

De hát nincsen semmi értelme, hogy kórházba menjek. Negyvennapos szabadságom esedékes.

Lidércnyomásos álomnak rémlik csak, ha elnézek ezen a folyón és túlsó partja dombjain, hogy néhány nappal ezelőtt odaát tartózkodtam.

Halálos csönd van. Ideát is, odaát is. Se egy repülő, se egy lövés.

Apró alakok mászkálnak és integetnek a túlpart bokrai és sásai közül. Távcsővel jól láthatjuk, saját, ottrekedt bajtársaink.

De ki mehet tőlünk ezekért?

Ezeknek a kis figuráknak napok óta kell már étlen-szomjan bujkálniok ott. És ide húznak át. Holott nekik a fogság a tűrhető életet jelenti, igazán nem több áron odaát, mint ideát a harctéri szolgálatuk és életük robotja.

Legényem, ez a csirkefogó, rémséges dolgokat mesél nekem itt az ő külön visszavonulási kalandjaiból.

Egy segélyhelyünk teljes elgázosítását látták Feldmann doktorral a visszavonulás éjjelén. Ezernél is több sebesült fúlt a gázba. Azonkívül azt állítja, látta sírni a hadosztályparancsnokunkat. Azt is meséli, hogy egy pontonnal utazott át a Piavén a fiatal főherceggel, aki a visszavonulási parancsot hozta.”

„Kelt…

Tartalékba löktek végre.

Megdöbbentő, hogyan lehet már itt a hadseregben egész nyíltan pletykálni kényes ügyekről.

Egy aktív úr mesélte nekünk. Állítólag a mi déli hadsereg-főparancsnokunkat kérdőre vonta a császár offenzívánk sikertelenségének okai miatt. A fővezérünk így felelt:

– Hadseregemmel együtt engedelmes szolgái vagyunk Fölségednek. De arról aztán nem tehetünk, ha azokról a parancsokról, amik hozzánk Fölségedtől leérkeznek, hamarabb vannak értesülve a Fölséged környezetében levő hölgyek és azok ismerősei köre. Ahogy Donna di Piavénél fogadták az olaszok csapataimat, az csak árulásról beszélhet nekem.

Árulás!

Nevetség!

Hát kell itt árulást emlegetni azért, mert visszavertek bennünket? Hiszen hetekkel támadásunk előtt annak részletes tervét átcsiripolhatták a verebek, átvihette a szél a Piavén, ha már el lehet képzelni azt, hogy a folyóparti bennszülöttek ezrei közül egy se akadt, aki nyáridőben és éhenhalástól menekülve át ne ússzék a folyón, értesíteni honfitársait, merre akarnak támadni az osztrákok. Hát őriztük mi egyáltalán a folyópartot? Hát az olaszoknak egyáltalán nincsen kémszolgálatuk? Nem hagytak volna saját területen egy folyó védelmi vonalán titkos telefonhuzalokat?

Szerencsém van, ez a fontos. A Tutu bátyjától várt itt levél, hogy a Józsefvárosi Színház előadja darabomat, és rendes összegű előleget folyósít rá.

Lógok ma hajnalban Budapestre, a babámhoz. Megölelhetem az apámat és a nénimet.”

„Kelt…

Ez itten Porto Pinchio vasúti gócpont tisztimenázsa.

Tíz perccel ezelőtt beszéltem Feldmann-nal a kórházvonatán.

Ez a Feldmann tiszta hadilexikon. Ő már tudja az offenzívánk veszteségjegyzékét is. A világnak eddig legvéresebb ütközetében harcoltunk. Százezer halott fekszik a Piave két partján, aránylag kicsi területen.

Rám nézve sokkal megdöbbentőbb, valósággal érzéken túli borzongásokat pedz meg bennem Feldmann egy másik tudósítása. Valami egészen titokzatos, furcsa véletlensorozatról mesélt nekem, ami őt attól mentette meg, hogy gyilkos gázgomolyagba kerüljön. Ő maga vesztét kereste volna, ha teljes ésszerűségre hallgat. De mintha külső, titkos hatalom irányította volna cselekedeteit.

Én állítom azt itten magamnak, hogy az ember egészen furcsa módon, minden logika, tudat, természettudományos vívmányok, köztudomású szabványok ellenére és között és mögött, valami sokkal hatalmasabb Énnek a sugalmai, kényszerei között érez meg maga körül dolgokat az életből.

Bizonyára ez az az ismeretlen lélekmunka, amely embereket, tömegeket összeköt, mint valami köznapi érzékkel nem érzékelhető, de téren és időn áthatoló rejtelmes szöveg és zene üteme, amely eszméletünk ellenőrzésén kívül rezeg idegeinken.

De az istenért! Ha megmagyarázhatatlan lelkiállapot és érzésbeli kényszerek ügyéről akarok megállapításokat, akkor megkérdezhetem e pillanatban saját magamat. Hol van egyetlenegy okom arra, minden emberi okoskodás szerint, hogy ne csupán derűt, ne csupa reményt, ne csupa diadalt lássak sorsomnak a jelenre és jövendőre nézve.

Sikeresen szabadultam meg egy szörnyű helyzetből. A halál, ezer halál torkából. Negyven nap szabadság vár. Aztán az új rendelet szerint hátsó szolgálat. Örökké nem tart a háború mégsem. Pénzem van. Még több vár. Csupa öröm vár. Egy édes nő vár. Családom, barátaim. Emberfölötti teljesítmények becsületes elvégzése után emelt fővel járhatok. Sikert ígér pályám. Nos, mi még?

Nem tudok fölfedezni egyetlen okot sem arra nézve, hogy sötét, nyugtalan, lesújtott, komor legyen lelkiállapotom.

És lelkiállapotom sötét, nyugtalan, lesújtott, komor, amióta csak visszajöttünk a Montellóról. Lerázhatatlan búval fekszem és kelek. Olyan nyomasztó búval, hogy az öngyilkosság gondolata kedves előttem.

Hát lehet arra gondolni nevetség nélkül, hogy talán az fáj nekem, hogy az osztrák hadsereg ereje megtört? Hát lehet nevetség nélkül gondolni arra, hogy ilyen hatalmas birodalomnak magamfajta kis nyomorult fikája szívemen viselem a hazám sorsát?

És mégis így kell lenni! Ami rám hat most, ez a saját kis egyéni érzéseimnél hatalmasabb érzés.

Én aztán igazán ennek a felemás államnak felemás vérű gyermeke vagyok. Elhiggyem vajon, hogy amint Feldmann mondja: most már biztos, hogy vége a háborúnak, mégpedig reánk, Ausztriára nézve az ellenségnek kénye-kedve szerint való békével, mert ez az offenzíva volt utolsó erőfeszítésünk? Folyvást elém jön az a kép, amit tisztiszolgám föstött elém a hadtestparancsnokról, amint a visszavonulás éjjelén a kavernában zokogni kezd, mert a segédtisztje azt mondta neki: Finis Austriae!”