1941 Karácsony másodnapját ír a naptár, amikor belefogok itt, egy budai kávéházban az alábbi mű megszerkesztésébe. Szerte a földgolyón, Grönlandtól le Tasmaniáig, a Szaharában és az orosz síkokon, a vizeken és levegőben eddig elképzelhetetlen ádázsággal folyik a népek harca.

Most érkezik meg a kávéházba fiatal író barátom, tömött irattáskájával a hóna alatt. Ő az, aki pályájának, küldetésének, életcéljának tartja, hogy lelkisége teljességgel, utolsó kis rezdületéig az emberiség javának előmozdítására fordíttassék. Például vallja azt is, hogy nem a henyék szórakoztatására van a szépirodalom sem, hanem hogy nemzeti célkitűzéseket, emberi kiállásokat szolgáljon, lelkeket tévelygésekből kivezessen!

Én sokszor vitatom, ifjú író barátommal ellentétben, hogy nem jó és nem szabad a műfajokat összeelegyíteni! Az irodalom maradjon inkább mélyebb és örökebb erkölcsi példázatok hordozója, mint abba a kegyetlen, szomorú, reménytelen, ostoba, ellentmondó, alantas, iszonyúságában – nevetséges, semmi erkölcsi szabványt, semmi fennköltséget, nemességet nem tisztelő harcba avatkozzék, amit az emberek, nemzetek, fajok boldogulásának harca jelent, akár tankokkal, stukákkal és tengeralattjárókkal vívódik meg, mint jelenleg, akár más eszközökkel, akár vért, akár verejtéket csurgat… Tehát ellenkezőleg, a szépirodalom a harci szünet, az ünnep hangja maradjon, és ha példázatai elég erősek, elég szépek, elég megigézőek ahhoz, hogy a lelkeket itt-ott annyira hatalmukba kerítsék, hogy az élet harcában egy kis kíméletre, egy kis egyezkedési hajlamra nevelik őket, ez már elég!… Ám hogy még az írók, költők betűi is ugyanazon rejtett bicskáknak szerepét vállalják, ami a publicisztikáé és az összes politikával, társadalmi viszálykodásokkal összefüggő írásoké, hát ez tisztára a lelkek végső nyomorba döntésének támogatása volna… Volna? Az! Ahogy ma indul!

Hát igen! De vitáink ifjú író barátommal nemcsak meddőek a tekintetben, hogy egyikünk legyőzze vagy meggyőzze a másikat… hanem egyszerűen nem értjük egymást! Ugyanazon mondat, szó összetételivel mást jelent nekem, és mást neki.

Ő, mondjuk ma, a kávéház ablakából kinézett, és az új művekkel zsúfolt könyvkereskedés kirakatára ezt jegyezte meg:

– Háborús tünet, hogy ilyenkor a szellemi termékek iránt való fogékonyság és kereslet nemhogy csappanna, de növekedik… Önkéntelen föltör az emberekben a művelődésre való vágy.

Én azt feleltem erre:

– Maga csak ott téved, hogy annak valami köze volna az emberi vagy nemzeti művelődéshez, ha a könyvkirakatok zsúfolva vannak szellemi termékekkel. Mert ennek csak a könyvkiadáshoz, könyvkereskedelemhez, nyomdaiparhoz van köze, ha ilyen eszeveszett termelési őrület fölcsaphat. Ha egyetlen jó könyvről beszélne, amit egy kirakat és az összes kirakatok ujjongva mutogatnak, mint az emberi vagy nemzeti művelődéshez járuló igazi értéket? Akkor a maga megjegyzésének értelme volna. Így? Éppen az ellenkezője állításának a tény, hogy a túltermelés borzalmas szemete elborítja is esetleg, ami valóban a nemzeti és emberi szellem fejlesztését szolgálja. Ámde maga okos és a boldogulási ösztöneiben egészséges lélek, mert az erősebbnek a szuggesztióját engedi magára, a kereskedelemét, a gyönge helyett. Hogy pedig az mi? Az az emberi szellem valódi remekléseinek halk és néha-néha teljesen el is hallgattatott szava!

Persze, hogy két különböző kallóban őrölünk barátommal, az ifjú íróval. Most azonban arról van szó, hogy jelen szerény visszaemlékezéseim összeállításával az ő gabonájából kaparintsak el, mégpedig úgy, hogy talán én is a kárhoztatott szellemi szemét szaporítói közé álljak.

Megindokolom mindjárt ellentmondásos ténykedésemet és reményemet. Ezek a visszaemlékezések nem rólam szólnak. Én sosem tudnám a személyiségemet olyan érdekesnek és érdemesnek képzelni, hogy mint a naturalizmus, mint az analitikus irodalom helyesli, vagy színművésznők és színművészek fogják föl írói hivatásukat, akármilyen szürke jellem létemre, akármilyen vacak, unalmas lélek rezdületeket, könyvoldalszám, nyugodtan sózzam a szegény, beugrott olvasók nyakába.

Nem! Ellenben életemnek egy igen fogékony és mozgalmas szakában összekerültem egy hitem szerint mérhetetlenül érdekes jellemmel. Őt próbálom megírni itt.

És most már minden más derüljön ki az elbeszélés folyamán. Legföllebb azt a jogot tartom fönn magamnak, hogy ha az élmény, magyarázat nélkül, nem hatna az általam kívánt értelemben, akkor csillag alatt, külön, kicsikét meghallgatják fejtegetéseimet. Avagy túlsiklanak rajta, és csak a regény folyását kísérik figyelemmel… Ahogy tetszik! Az anyag, az adat, mindenesetre értékes, amit közreadok itt.

Most is mindig utálok csomagot vinni. Elszörnyeszt, ha nőket látok, amint zsúfolt villamosban, autóbuszon öt darab, ötféle vicik-vacak dobozzal, zacskóval, retiküllel bajmolódva, angyali türelemmel állják a tolongást. De fiatalabb koromban tisztára beteges irtózat élt bennem, hogy másként is útnak induljak, mint hogy két kezem szabadon legyen, és akkor dughassam zsebre, amikor akarom.

Kiskabátban, zsebbe dugható kis vázlatkönyvemmel szálltam vonatra hazulról a festőiskolába. Más minden holmim postára adattam a cselédünkkel egy nagy bőröndbe csomagolva: Nagybánya, Szatmár megye címre személypoggyászként.

A nagybányai szabad festőiskoláról egy konzervatív szellemű művészeti képes közlönyben, egy nagynevű egyetemi tanár és műbíráló tollából azt olvastam, hogy

„…gyalázatos, ostoba, nemzetietlen, különcködő művészeti irányok melegágya…”

Főleg ezen ismertetés kapcsán határoztam el, hogy megnézem ezt az iskolát az ő züllöttségében és alantasságában.

Egyébiránt családomnak szerény földbirtoka van. Komoly anyagi gondok vagy pályaválasztási kényszerek sohasem nyivasztottak. Édes jó apámmal zajlott le egy kis enyhe vitám, amikor bejelentettem neki, hogy élethivatásomnak a festőművészetet választottam visszavonhatatlan, és ha ezzel nem jutok semmire, akkor hazavonulok becsületes parasztnak, mint minden elődöm.

Érettségi után két esztendőt az egyik vidéki jogakadémián herdáltam el. Kicsit utaztam Észak-Itáliában. A festőművészetben gyakorlati és elméleti útmutatásokat eladdig mindössze a vidéki minorita gimnázium rajztanárjától nyertem, és hát amit ehhez magánszorgalomból szereztem, önképzés útján.

Most már a Szatmárnémetit és Nagybányát összekötő és villámgyorsasággal utasait el nem kényeztető szárnyvasút egyik kocsijának a folyosóján könyököltem ki az ablakon. Fene jó az ilyen érzés! A készület, a kíváncsiság valami rejtelmes, új hely iránt zsong és bizsereg az ember agyán. Isteni szagnak érzi a büdös kőszénfüstöt. A nikotin füstje éppenséggel édesebb illatú, amit cigarettájából fúj az ember. Néztem a visszakeringélő tájat és találgattam, mi érhet, mi várhat ezen a Nagybányán, ami ellen akkora dühvel fortyan ki a hivatalos kritikai szellem egyik nagysága?

A vasúti kocsi olyan volt, hogy csak egy második osztályú fülke foglalta el egy részét. Az, amelyikben én utaztam. A kocsi másik fele harmadik osztály volt. A végében, a kétnullás helyiség mellett, felkattantható kis ülés.

Egyszerre a harmadik osztályból kövér, vörösbibircsós alak nyomul ki a folyosóra, és leül a kis padra. Szívja szivarját. Majd előveszi tárcáját, és egy csomó ringy-rongy papirost szemelget ki belőle. Jegyez. Szóval elfoglalja magát valahogy ezzel.

Két perc. Kijön a kupéból egy másik, nyápic, nagy ádámcsutkájú alak. Odaáll szótlan a kövér mellé, és csak kezével tesz egy mozdulatot, mint aki azt jelzi: no hát érdemes?

De nyomban harmadik pasas bukkan elő a fülkéből a kettő után. Hát ez köztük a legkülönösebb, legfigyelemre méltóbb külsejű.

Óriási alak. Becslésem szerint százkilencven centi magas is lehet. Hozzá irdatlan nagy kobakja. És ez még megpótolva hatalmas hátrafésült üstökkel, amely oroszlánilag borzolódott szerte.

A végtagjai is ilyen borzalmasan elnagyoltak. A roppant cipői, láthatólag lúdtalpával szétnyomódva, szinte úgy hatottak, mintha egy talapzat mozdulna, amikor lép. Inkább csúszott ezeken a negyvenhatos számú habdákon.

Nagy mancsán egy-egy bütykös ujja külön életet élt, ahogy szüntelen, idegesen mozgott.

De nagy alakjához mérten, a két válla keskenynek rémlett. Akárcsak folyvást összehúzná őket. A melle beesett, a hasa kissé kidülledt.

Szigorú, majdnem marcona képpel gomolygott ki a kupé ajtaján, és véletlen éppen rám szegeződött legelőször sötét tekintete. Összerezzentem rá. De emberemnek máris elfordult rólam a tekintete a két másik pofára, és elvigyorodott. Akkor láttam, hogy a szájában a felső fogsora is hiányzik félig, az alsó fogsora is. Ez rozmáriassá tette képét. Amellett, mert nyilván restellette foghíjasságát, a mosolyánál csücsörítésszerűleg vonta ajkait fogsorára. Ezzel pedig amúgy is hosszúdad és hajzatával is hosszabbított fizimiskája donkizsotti hosszúságra nyúlt.

Hosszan szemlélhettem meg rajta mindezt. Mert kiléptekor a bibircsós meg a sovány heves kocódásba kezdett valamin, és ő valahogy izgultan, tétován, el-elvigyorodva figyelt oda rájuk és várt.

Végre, amint a másik kettő egy pillanat szünetet tartott a sűrű szóváltásban, belekottyant a bibircsósnak.

– Várjon kérem! Én be fogom bizonyítani magának, hogy nem hasból beszélek!

– Ejnye! Az Istenjankóját! – fakadt ki erre ingerülten a bibircsós. – Hagyjon ki engem a buta maszlagolásából! Maga ért a jószághoz? Nekem akarja ezt bemesélni? Aki húsz éve vagyok kupec? Maga azt nem tudja, mi az, hogy: pókos a ló? Az nem rüh, az nem kosz, az nem var a jószágon. A pók az, ha kaszál a lábával a ló és kész! Végeztünk! Üljön csak be akárhová magának. Nem érdekel! Amikor valakinek rüh a pók, és marhatenyésztő volt!… Nannne!

Az én óriás emberemnek hol meghunyászkodás, hol megrökönyödés, hol tépődés jelent meg hosszú arcán. Most egyszerre nekidurálta magát és ráförmedt a bibircsósra:

– Pahhhahahh! Csoda, hogy tandíjat nem követel, amilyen remekül felvilágosít engem a lovakról! De most ide figyeljen! Az én nagybácsimnak Mogyoródon ménese van! Érti! Nem egy-két rongy gebéje, amiket vásárokra hajt! Maga lehet marhakereskedő, de… de…

– Marhaoktatónak nem válik be! – bökött hirtelen a sovány ujjával az én handabandázó emberem orra alá.

A bibircsós bődületes röhejbe tört ki erre. Vele a sovány is. Az én szegény óriásomnak abban a pillanatban leleffedt teljes bambaságúvá minden arcvonása. Állott és nézett erre-arra. A másik kettő újra kezdte tárgyalását. Teljes mellőzésében az én emberem szinte megmeredt.

Akkor egyszerre rámpillantott és észrevéve érdeklődő szemem, hozzám csoszogott:

– Mit szól ehhez? – kérdezte tőlem.

– Mit szólnék? – kérdeztem vissza.

De ezzel meg is kötődött ismeretségünk. Az én emberem elkezdett mesélni nekem az igavonó barmok tenyésztéséről, ami neki a kisujjában van, és amit ezek a közvetítő elemek nem akarnak elismerni. Én udvariasságból elhallgattam, hogy van némi fogalmam a gazdálkodás körüli dolgokról, és veszem észre, hogy őneki nincsen sok. De szóhoz különben sem engedett új ismerősöm.

Közben a vonat állomáshoz érkezett. A két marhakupec leszállt. Búcsúszóra sem méltatták új ismerősömet. Illetve, amikor már kuffereikkel a nyomorúságos kis falusi állomás felé törtettek, a sovány azt kiáltotta a vonatablakon kifürkésző új ismerősöm felé:

– Maradjon csak maga koma a pacsmagolás mellett!

– Maga meg csókolja meg, ahol pukkan! – kiáltotta vissza mellőlem óriásom, és rá olyan viharos kacagásba robbant ki, hogy a halántékán kék hurkák keletkeztek, a könnye fröcskölt rám, ahogy fejét böködte, sót nyálából is egy-két pötty, ahogy diadalmasan hápogta röhögése közben: – Megkapta tőlem, mehe?

Ki a fene és mi a fene lehet ez a rémséges alak? Riadoztam és repedeztem a kíváncsiságtól. Vidéki tanító, kántor, jegyzősegéd, ilyenfélének rémlett! Már éppen a szám hegyére tolult, hogy megkérdjem: nem haragszik, ha érdeklődöm, micsoda tulajdonképpen kegyed? De ő előzött meg így:

– Hova utazik maga?

– Nagybányára! – feleltem.

– Odavaló? – kérdezi.

– Nem! Először megyek oda!… Talán maga is?

Megvallhatom, nekem eleinte kínos volt emberek előtt említeni, hogy a polgári foglalkozások fölrúgásával művésznek készülök. Most is vörös lettem rá, hogy ennek az idegen, furcsa pofának azon kezdjem, hogy a festőiskolát akarom látogatni.

– Sejtheti! – válaszolt ő, és csak úgy lövellte szeme rám a fürkészést és fölényt, mintha megérezte volna, miért térek ki a magam felől való tájékoztatása elől. Én pedig abban a pillanatban tudtam, kivel állok szemben. Hogy is nem jöttem rá? Íme a nagybányai festőiskola különcségeket tenyésztő melegágyának egyik díszpéldánya!

– Maga talán, izé…? – dadogtam még vörösebben és még összezsugorodottabban.

– Én festő vagyok! – nyomta meg a szavait olyan természetes nyugodt, szakmai öntudattal, amiért én kincseket adtam volna: – De maga nem? – faggatott szigorú tekintettel és állító hangsúllyal, úgyhogy csak aztán elegyült kérdező jelleg hangjába: – Mit csinál maga? Mit keres Bányán? Nyaral?

Tisztességes, férfias baritonom valamiféle kappanos árnyalatokat vett, amint itt kinyekeregtem:

– Én szintén beiratkoznék… az ittlevő… szabad… festőiskolába… esetleg… Miután… úgy tudom… ez nem ütközik… izé… külön… előtanulmányok… e… e… e…

Az én óriásom utánozhatatlan, boldog kajánsággal hagyta, hogy nyüglődjem előtte a keserves fölvilágosításokkal, magam felől, szánalmas eszelősségem felől, aminek jegyében magamat tehetségnek képzelem, egypár nyomorult rajzocska és mázolmány révén, a ragyogó lángelméktől túlzsúfolt festőművészi pályára…

Szörnyűséges pillanatok az ilyenek! Az ember énjét akár egy tébolyda rácsa választaná el saját magától. Magányos órák édes képzelgéséből tevődött össze ennek az énnek önbizalma, esetleg néhány, kínok közt elővajúdott eredményke támogatta… És ebből silányabb valami válik, mint a füst árnyéka…

Gyötrelmes hebegésembe egyszerre belehuhukolt a társam:

– Hujjujujavalavé! Értem! Maga műkedvelő! Pepecselni akar nálunk. Lehet! Van akárhány!… Maga gazdag?

– Nem éhezem! Megélek valahogy a művészet nélkül is! – mondtam erre és kezdtem összeszedni magam kissé.

Nem saját erőmből! Hanem, mert társam maga rontotta el fölöttem való uralmának dolgát. Gúnyos hangja már jobban meg nem alázhatott. Röhintgetett közben, ahogy szemtelen méregette külsőmet. Ez a modortalanság csakis a veszedelmet jelentheti bárkire, ha velem szemben megkockáztatja. Az életem legszebb álma sem elég csábító, hogy érette effélét elnyeljek. Már kinéztem ennek az emberszörnynek a képén azt a helyet, ahová minden ciránói szellemeskedés nélkül odacsapok, ha úgy kerül.

– Kitűnően, olcsón feszít ebben az iskolában az ilyenféle, mint maga! – tájékoztatott emberem. – Jól tette, hogy idejött. Még tanulhat is valamit. Illetve itt nem rontják el akadémikus marhaságokkal a látását… Bár magának ez nem fontos!

A kupé padlatának tartott pofával eresztett meg egy rövid röhejt. Mire én:

– Nézze csak! – mondtam, már azzal az enyhe hangrezgetéssel, amivel egy-két nézeteltérésem elintézését vezettem be: – Maga úgy beszél, mintha Munkácsy Mihályt vagy Székely Bertalant zsebre tenné. De még így is, valahol csak maga is kezdte?… A pimaszkodás még nem avat senkit csalhatatlan ítéletű pápává!…

– Ó, ó, ó! Apuskám! – váltott egyszerre kicsikét hökkent és engesztelékeny hangot emberem, közben pedig bizalmasan dörzsölgette lapockámat. – Maga sértődős gyerek? Hű, hát akkor maga rossz helyre jött. Ide Bányára nem telepítheti át a mágnáskaszinót… Éppenséggel ha maga, apuskám, ott tart, hogy Munkácsyt és Benczúrt többnek tartja mázolóknál… Különben gyöjjön, üljünk be a kupéba. Maga persze másodikon jön?… Azon?

– Azon! – feleltem. – De semmi kifogásom ellene, hogy együtt maradjunk, ha egy helyre utazunk.

– Akkor cipeljük át a holmiját! – indult emberem.

– Nincs poggyászom! – tájékoztattam. – Feladtam személyinek!

– Érdekes! Lehet magától tanulni az embernek kezdő létére is. Igaz, hogy túlkiadás és túl előkelő a személypoggyász. De megéri! Ide süssön, nekem mennyi a vackom! – mutatott be a fülkébe.

A fülkében nem ült senki. Hát az a teméntelen retyerutya benne csakis emberemé lehetett. Az semmi, hogy két bőröndje volt. De az apró holmijai száma és ezer alakja volt ijesztő. Láttam a festőállványt és kazettát, ez rendben van! De egy hegedűtok, egy füles kézikosár üvegekkel tele, egy nagy papírzacskó, egy vászonbugyor, egy spárgával összekötött papírskatulya és mit tudom még mi nem halmozódott a kupé polcán szerteszét.

– Hogyan tud ennyi lommal mozogni? – szaladt ki számon önkéntelenül, és hozzá akartam tenni, hogy engem még egy kézitáska is idegesít.

De emberem így vágott szavamba:

– Hát ha már itt van velem, és semmije sincsen, segít egy kicsit nekem!

Tessék! Legkényesebb irtózatomba váj bele ez a terebélyes állat. Ha magam hordárjának nem állok, majd neki fogom megtenni!

– Ennek értelme volna, nézze, ha egy vadonba készülnénk, és ott szólítana erre! – jegyeztem meg jó kicsikét érdesen fölhívására. – Egy városban azonban, akármilyen legyen ez a Nagybánya, csak találunk hordárt a vasútállomáson és bérkocsit, hogy hurcolkodásunkat lebonyolítsuk. Nekem is lesz két bőröndöm! Vállalom, hogy elszállítom magát egy füst alatt magammal.

– Az nem megy! – rázta fejét emberem, miközben lecsapta magát a kupé padjára az ablaknál.

– Nem maga jár jól! – szóltam büszke elutasítása ellen. – Nekem idegen helyen minden pénzt megér, ha maga cserében útbaigazít – dolgokról.

– Az biztos! – vállalta kevély kézlegyintéssel emberem gyámolítását nagybecsűnek. De egyszerre leckéztető tartást vett. – Csak egyre figyelmeztetem magát, apuskám, jóindulatúlag. Ha kellemetlenségekbe nem akar kerülni itt Nagybányán, az iskolában, akkor ne hencegjen! Itt lehet annyi pénze, mint a szemét, és dobálhatja is, csak arra el lehet készülve, hogy akkor kiközösítik rendes emberek, illetve kiszekálják…

– Ezt nem értem! – bámultam. Mire ő vállat vont.

– Hát felőlem fogadhat öt fiákert is és költözhet bele a Nagyszálló első emeletére is a főtéren! De itt ez nem szokás. Pláne egy kezdőnek! Akkor úgy fog itt élni bura alatt, mint a büdös sajt. Akadt már itt néhány kivételeskedő, pöffeszkedő növendék. De nem sokáig bírták ki!

Ahogy ezeket mondta, határozottan megrettentett vele. Megértettem, hogy bizonyos körnek bizonyos életmódja van, és abból nem tanácsos kirikítani.

– Hát ne haragudjék! – mondtam. – De egyelőre hova a fenébe szállhatnék, mint szállodába egy idegen városban? És ha csomagom van, és nem magam viszem, ez fölvágásnak számítson a növendéktársaim előtt? Akkor egyremegy, hogy a szállószemélyzet köp utánam, mert smucigoskodom és saját hordáromnak állok oda.

Emberem arcán láthattam, ahelyett hogy meggyőzném ezekkel az ésszerű érvekkel, csúfondáros sajnálkozással morogja:

– Ühü-ühü, áhá-áhá!

– Nos, nyilatkozzék hát! Például maga hova száll, hol lakik, hogyan cipelné oda ezt a sok vackát, ha tegyük, nem vagyok itt? Nos? – faggattam.

– Én egy bányásznál laktam tavaly. Itt minden festő ilyen helyen lakik! – magyarázta emberem. – Az idén is írtam neki, hogy jövök, és mára küldjön ki valakit a csomagjaimért az állomásra. Ha netán kiadta már a szobáját? Akkor szóljon az utcában másnak. Hát nyugodt lehet, várni fognak rám az érkezésnél.

– Ez más! – szóltam. – De én mit teszek?

– Maga is rögtön kap lakást a Veresvízen. Úgy hívják azt a külvárost, ahol az iskola van. Esetleg az én házigazdámnak is lesz egy magának való szobája. Vagy akar együtt lakni velem? – firtatta.

– Kifogásom nem lenne! – mondtam. – De szerintem…

– Nem muszáj! Sose tiltakozzék! – esett a szavamba emberem. – Kap biztosan a szomszédban külön szobát!

Ebben maradtunk. És úgy látszott, egyelőre nincs akadálya, hogy szorosabb baráti kapcsolat támadjon köztünk. A kezdeményező mindenesetre ő volt ebben. Illetve többször, kifejezetten hangoztatta, hogy tiszta áldás részemre, ha vele találkoztam idejövet, miután útmutatásai megakadályoznak abban, hogy marhaságra marhaságot halmozzak átlagos úriemberi életfelfogásommal!

Én alapjában őt egy undok, mocskos, ízléstelen, rossz modorú, tapintatlan, fölvágós, tolakodó félbolondnak éreztem a jólneveltségem szelleme szerint. Viszont ez nem zárta ki, hogy végletekig ne ajzotta légyen magára és további közösködésünkre a kíváncsiságomat. Mint a gyűjtő valami ronda, veszedelmes állathoz idétlen rokonszenvvel is ragaszkodhat, ezt költötte bennem ez az ember! Révedeztem, töprengtem magamban: vajon micsoda érintkezési móddal tehetném elviselhetővé őt magamnak és neki magamat, hogy ne fenyegessen folyvást az összekoccanás, összeverekedés komoly veszedelme!?

A holmija között szerepelt egy tömeg összekötött vászonfeszítő léc, egy henger megalapozott festővászon és egy óriási, talán félméteres vázlatkönyv. A címkéjén ilyen név volt:

BÁRÓ (BIRNBAUM) ATTILA

Mivel a Birnbaum zárójelben állott, hát tüstént rájöhettem, hogy ez a név az utóbb divatossá lett kettős művészi, illetve polgárival egyesített művészi név, nempedig főnemesi rang jelzése.

Amikor néztem, Báró Attila ravaszul elvigyorodott és magyarázta:

– Na nézze, ez remek ötlet volt tőlem. Képvásárlók közül sokan beugranak, pláne pesti, gazdag zsidók, rögtön hasra esnek az előtt, hogy egy bárótól szereznek képet. De máskülönben! – tette hozzá hirtelen odavetőleg és szerénykedően. – Máskülönben meg is illetne ez a cím, ha átszámítjuk a családunk nevének eredeti ősnémet értékét a magyar viszonyokra.

– Hogyan értsem ezt? – érdeklődtem.

Mire Attila újra csak azzal a mellesleges hanggal ezt közölte velem:

– Tudniillik az én családom egyike a legrégibb német családoknak. Meg is vannak valahol az okmányaink róla. De a fene aki ilyesminek pontosan utána jár! Csak azt tudom, hogy egyik római történetíró szerint, a teuton oroszlán, Arnulfus Be-er-baumus, ilyen régies helyesírással van írva, a legnagyobb veszteségeket okozta a Caesar légióinak. Varro, ez a szerencsétlen hadvezér, aki még visszavonulásokat sem tudott megnyerni, külön megemlékezik hadijelentésében Arnulfus Beerbaumus germán hadvezérről. Ő a családunk egyenes őse. De aztán tudja, hogy van ez? A család elszegényedett. Nem törődött a rangjával. Elparasztosodott, és már mint egyszerű bevándorlók telepedtek le Magyarországon, kétszázötven-háromszáz éve. Azóta Óbudán lakunk. Apám kénytelen egy rongy kis fűszerüzletben talpalni. Hát ez így van! Hiába!

A dicsőséges múlton borongva, nagyot sóhajtott, és tényleg olyanféle jelleg ült ki vonásaira, mint a régi rajzok ábrázolják a nagyurakat.

– Ma sokat nem számít a származás! – akartam valamit a tárgyhoz szólni, hogy meghagyjam őt abban a képzelgésében, mellre tud szippantatni velem ilyen bődületes lódítást is.

– Igaza van! De azért sokan mondják, hogy a képem színtiszta germán típus. Nem találja? – nógatott feleletre el-elmerengő szemmel.

– Azt hiszem, maga inkább az a fajta arc és koponya alkat, mint a spanyol Alba herceg, kifejezetten hosszúkás arcéllel. Ezt a férfiszépség teljének tartották annak idején. De ez lehet gót és latin vagy még arab keverék is! – mondtam egészen tárgyilagos megállapítás szerint.

– Tényleg? – nézett rám. – Ez az Alba egy inkvizítor volt. Van-van néha bennem, bár szégyellem, sok kegyetlenkedési hajlam! – gondolkodott el, és a szemgolyóján, a szemfehérjén egyszerre a könyörtelenség merev árnya jelent meg.

Éreztem, hogy ezzel a legutóbbi eszmecserével állítódott be végleg egymáshoz való viszonyunk. Ő szorul kíméletre kettőnk közül és nálam ez kész! Ilyen fráteren bármikor ki lehet kapni egy röhejjel, ha erőszakos és kellemetlen és kíméletlen. Ezzel ő, vehettem észre, mind nem fukarkodik velem szemben. De ha sohasem veszem komolyan, mint a gyereket vagy nőt, de mutatom neki, hogy komolyan veszem, tökéletes egyensúlyba hoztam érintkezésünket.

Már közeledtünk Nagybányához, érdekes alakú, erdős hegyek sora szaladt vissza a vonat ablakán át. Attila maszatos, fekete körmű kezével rájuk mutogatott:

– Ez a környék, meglássa, olyan gyönyörű, hogy ha lesz valaha Magyarországon egy szóra érdemes plenér piktúra, azaz szabadban való festészet, hát egyes egyedül Nagybánya adja anyagát és főleg szellemét. De hát lesz? Hát szóhoz engednek valaha jutni hivatalos körök nálunk más törekvést is, mint a Műcsarnok agyalágyult, kiszikkadt pepecselését? Nincs és nem is lesz itt semmi!

– Nem túloz egy kissé? – vetettem közbe.

De hát ebben a kérdésben, úgy láttam, Attila még enyhe ellenvetést sem tűr. Az az ábrázat, amit rám meresztett, nem kényúri, nem inkvizítori volt, hanem egy őrjöngőé. Szinte bozontos szőrei is felborzolódtak, szeme forgott, és hogy az ellenhatás nagyobb legyen, a hangja nyájasan, majdnem gügyögően nyiszerékelte:

– Egyet! Egyetlenegyet említsen nekem édes, jó apuskám!

– Akárhányat! – kockáztattam meg, mialatt ő szinte kéjelgett a gúnyos várakozásban. – Markó Károly, a régiek közül, Paál László, az újabbak közül, Mészöly Géza, August von Pettenkofen is és Szinyei Merse…

Ő közben tisztára a holdnak vonyító kutya tartásában:

– Úúúúúúmháhhháháhá! – kezdte meg vad pukkadozását ostoba, gyermeteg vélekedésemen. Majd ide-oda vetette magát a padon és veszett hahotájába maga is lovalta magát belefelé.

– Ezzel érvel? – vontam vállat. Majd, mert nem szűnt vihajgása, hozzátettem: – Kegyeskedjék talán értelmes emberi nyelven előadni nekem nézetét a tárgyban!

– Hát ide hallgasson! – kezdte Attila olyan tempóban, mint ahogy a zsilipnek a kallantyúját forgatják, a nagyáradat eleresztésére. – Ilyen ősvilági állatok, akik maga előtt mint nagy tájképfestők szerepelnek, a mai művészetben számításba éppúgy nem jöhetnek, mint ha a szobafestők szakszervezetét akarná ebben a műfajban megdicsőíteni. Hiszen ha még azt mondaná, hogy Ferenczy Károly, aki az idén is korrigál az iskolában Bányán, mint tudom, valamit összehozott! Vagy Réti István, aki nem dolgozik, hanem három elszáradt levél babérján ül, vagy Grünwald Béla itt-ott, vagy még nagy-nagy jóakarattal Thorma János is, csináltak valamit, helyesebben, megkísérelték, hogy kísérletekbe bocsátkozzanak valami művészetfélével is, akkor még érdemes volna magával egyáltalán vitatkozni a kérdésen, mert már ott tart, hogy pedzi, pedzi, pedzi a tapogatózást a helyes fölfogásban! De maga Markózik, Munkácsyzik és Benczúrozik! Hát ne röhögtessük ki magunkat, édes apuskám! Ne! Ne! Ne!

A meggyőződés olyan fehéren izzott a szavaiból, ha távol is állt tőlem az, hogy valami hitelt szánjak nekik, de kissé az gondolkoztatott el komolyan, hogy még diákkoromban olvastam egy újságcikket, ami hazai piktúránkkal majdnem olyan értelemben foglalkozott, sőt hasonló kifejezésekkel is, mint útitársaméi.

A helyzet mindenesetre az volt, hogy hibás fogsora közül, mint egy kerti öntözőből fröcskölt rám a nedv szavaival. Hiába hátráltam, követett és hadrálta:

– Értsük meg egymást, apuskám! Ma Nagybánya is ott tart még, hogy nem önmaga. Ezek a vén ecsetpusztítók mind a Böcklin és Fritz von Uhde és Hans von Marées másodkiadásai. A művészet pedig az, hogy keresem önmagam és megtalálom önmagam. Ott kezdődik a Festő, a Művész! A Nagybánya levegőjében erre van lehetősége tehetségeknek, ez az érdemük, leginkább a szabad iskola megalapítóinak, Ferenczy és társainak. Érzik is ezt az emberek! Ebbe az iskolába úgy érkeznek festők Párizsból és Münchenből, de Rigából, sőt Ausztráliából is voltak növendékek, hogy útközben ki sem szálltak Budapesten, ahol maga szerint értékek lógnak a hivatalos tárlatok és képhodályok falán. Értse meg már végre, apuskám, hogy itt maga nem egy mesterségesen fűtött üvegházba, hanem a Művészetnek egy igazi vadon sarjadozó kertjébe érkezik! És itt már vannak is eredmények. Nagyok vannak! A legnagyobb eredmények vannak! Csak az reménytelen – szerencsétlen hazai viszonyaink közt –, hogy helyükre kerüljenek. Vegye ezt a kis töksijébe, apuskám!

Mintha a májusvégi melegtől legyezném magam, folyvást arcom előtt járt a kezem. Ezt találtam ki az Attila prückölése ellen védelmül, és miután itt szünetet tartott, közbemakogtam:

– Én, drága barátom, megengedem azt, hogy ez a maga Nagybányája lesz a festészetünk betetőzése. De hát mégis, ha egyszer a tanárok, a mesterek sem érnek sokat itt maga szerint, hát ki az vagy kik azok, akik az igazi eredményeket produkálták?

– Egy biztos! Erről megkérdezheti akármelyik nagybányai festőt. Csuszkó! Az egy zseni! Csuszkó Lajos! Mozaikrakó volt Cinkotán és kútásó. Az, amikor egyszer Thorma, akinek rossz szokása, hogy a rajzba a hüvelykujjával belejavít, ezt tette a Csuszkó rajzába, hát rászólt, hogy: ne másszék bele Mester a dolgomba, mert maga távol áll attól, hogy fölfogja, mit akarok én kihozni a modellből!… És az iskola igazat adott Csuszkónak! Ezt bontsa ki, apuskám! Hühühü!

Kicsikét vágyam jött, hogy közbevessem: a tehetségnek nem föltétlen jele a modortalanság, a túltengő önbecsülés, a fegyelmetlenkedés!

De Attila hirtelen mély lélegzetet vett:

– Csuszkó után legföllebb még én volnék, akitől várni lehet valamit. De hogy őt még én is lepipáljam? Ez kétséges! Nagyon tud ez a gyerek! Akarja egy rajzát látni? Süssön ide!

Kioldozta a nagy vázlatkönyve szalagját és az utolsó oldalán, illetve födelén egy rajzra, ceruzarajzra mutatott nekem. Körülbelül olyan volt, mintha a műgond teljes elvetésével összevissza húzgált volna mestere a ceruzával a papíron. Ezt a benyomást tette rám a rajz akkori művészetről való fogalmaimhoz képest. De tagadhatatlan, hogy homályosan megütött benne részint az, hogy ebben a keresetten odavetett vonásokban nemcsak hasonlít a rajz Báró Attila fejére, hanem különös, eszelős, megszállott tekintetét is érzékelteti.

Ennek ellenére, egészen piszok hízelgés hangján és szájam pittyesztve így szóltam:

– Hogy ez a rajz magának túlszárnyalhatatlan alkotás volna? Hiszen sokkalta jobbakat látok itt a vázlatkönyvében! Csuszkó csak gyakorlottabb, biztosabb talán!

Közben forgattam a vázlatkönyvet és meg-megálltam egy-egy rajznál, egy fejnél, egy tájnál, egy aktnál. Kicsikét eltúlzott és Csuszkóhoz hasonlóan elhevenyészett művecskék voltak az Attiláéi. De láthatólag csak tapogatózó, iskolás készségre vallottak, mint ahol én tartottam a festőművészetben. Nem többre!

Most hát kíváncsi voltam, hogyan hat útitársamra, ha Csuszkót, az általa elérhetetlen zsenit, az ő tehetsége alá helyezem?

Hát zavarba hoztam ezzel egyelőre! Szinte elolvastam hosszú koponyája mögött a magával való évődését: reccsintsen-e vajon rám a Csuszkó igazságos és előbb hangoztatott dicsősége védelmében, aminek megítélésére magamfajta zöldcsőrű nem hivatott, vagy engedjen vágyálmának, amely minden nagyságon fölül szeretne kerekedni?

Végül is szerényen kiegyezett magával abban, hogy mind a két esetet választotta az egyik helyett!

– Maga legföllebb azt érzi mint kezdő és műkedvelő az én dolgaimban a Csuszkóéval szembeállítva, hogy ő már kész és odaért, ahonnan nincs tovább! Én pedig, ha talán nem egészen értem el őt, vagy csak néha értem el, most következem az én igazi fejlődésemmel! – nyilatkozott.

– Veheti így is! – hagytam rá.

Ezek után valami riadt szünet következett csevetelésünkben. Láttam és éreztem: Attila figyel, elmerül magában és figyel! Habozik magában, ültessen-e a nyakára, lenézett és rángatni akart kezdő és műkedvelő létemre azzal, hogy elfogad rajongójának, helyesebben szólva, túlbecsülőjének? Habozik magában: higgyen-e egyáltalán váratlan szakértői bírálatomnak, amely mögött markomba is röhöghetek beugrathatóságán?

Fapofát vágtam és hallgattam. Ez meggyőzte, hogy igaz emberére akadt bennem. A helyzet tökéletesen odajutott, ahová kívántam.

Az utolsó állomásokon vonatunk annyit vesztegelt, annyit sípolt, tolatott, prüszkölt, ivott, köhögött, dohogott, hörgött, mintha tüdővészben szenvedne az utolsó állapotban. Ezzel egyidejűleg utastömeg rohanta meg vonatunkat.

A mi harmadik osztályunkba gatyás, tüszős, csizmás, kosaras, átalvetős falusi nép tolult be. Oláhul beszéltek inkább, magyarul legföllebb néhány szót. Attila sok retyerutyája miatt viszály tört ki velük. Én ajánlottam, hogy vigyük át a holmit az én, kevésbé népes másodosztályú fülkémbe. Hát gyerünk! Ragadd meg, pajtás! Nyomakodás, furakodás, káromkodás a sok vacakkal, a kocsi keskeny folyosóján!

Igen, de mire félig átcepekedtünk, a második osztályba is bevonult egy vidéki reverendás, pipás, szakállas pópa, három vidéki ismerősével és egy elég fiatal hölggyel, talán nejével, talán rokonával… Ennek mindenesetre az akkori divat szerint egy méhkas alakú és nagyságú kalap imbolygott a frizurája tetején, és belőle a virágdíszek közül, alattomosan akkora tűk álltak ki, mint a nyársak. Határozottan az ember szeme világába kerülhetett, ha e körül a hölgy körül forgolódik a kupé vagy folyosó szűk helyiségeiben. Amellett ő maga forgolódott folyvást. Ki a folyosóra, be a fülkébe. Csomagjaink fele már a másodikban, fele még a harmadikban és a maradék kezünkben a folyosón. Ott álltunk egyelőre.

Átok és dögvész! Legéberebb irtózatom, a csomagirtózat piszkálódott itt véresre az Attila kartársam poggyásza miatt. De ő ezenközben zavartalanul beszélt nekem egy ismeretlen Károlyi nevű festőről, aki tolsztojánus elveket vallott:

– Tudja maga, micsoda förtelmes egy pofa az? Az idén már nem jön Bányára! Pedig kár, hogy nem látja! – magyarázta Attila nekem. A Károlyi haja eddig ért le, a fenekéig! Puszta fővel járt. A szél, képzelheti, ha belekapott neki a bozontjába! A lábán fasarut viselt, szíjas, vastag fasarut. Ő gyártotta ezt. Három utcával előbb hallotta, hogy Károlyi jön, úgy kattogtak a háziipari remekei a lábán. És tudja, mivel táplálkozott ez az állat? Répával, cseresznyével, nyers káposztával, papsajttal és bikmaggal az erdőről, úgy, ahogy mondom. Tolsztojhoz, a vén, másik féleszűhöz kiment látogatást tenni Károlyi és eszmecserélni. De kétezer néhányszáz kilométer kutyagolás után csak a Tolsztoj kastélyát látta kívülről, amit akármelyik képeslapban is megnézhetett volna magának. A Tolsztoj portása kirúgta. Hát persze, amelyik háznál már van egy bolond, gyűjteményt nem akartak ebből a műfajból. Károlyi okoskodott, erőszakoskodott. Erre a portás ráuszította a nagy fehér muszka komondorát, és ennek emlékbe hagyta a foga között Károlyi a nadrágja ülepét… Különben egy pesti újság is megírta részletesen a magyar próféta-festőnek, Károlyinak kiebrudaltatását a prófétatárs kastélyából…

El kell képzelni, hogy én, a lábam előtt az Attila egyik zsákjával, a hónom alatt kosarával, a másik kezemmel az Attila szájából zuhogó zápor és a mellettem kevergélő papné kalapnyársai ellen védve arcomat, itt-ott kitörni készülő dührohamaim közepett szántam félfülemet az Attila tudósításaira, amik egy oly nagy írót és embert gyaláztak meg mellesleg, mint Tolsztoj.

Ő? Ő szinte gutaütéses, nyilallásos röhejeket rikácsolt közbe a tulajdon szellemes előadásán. Hóna alatt neki is a festőállvány, a kazetta, amit legjobban féltett a paraszttolongástól, szájában cigarettacsutak, amit néha kis híja, le nem nyelt a handabandája közben, mert nem vehette ki szájából elfoglalt két kezével. És közben minden idegeskedés nélkül szólt rá a pópa nőjére helyettem is:

– Édes nagysám! Akármilyen más művész lehet vak. Író, zenész, még színész is esetleg. De festőnek kell a szeme! Méltóztassék levetni a kalapját, nagysád! Ne haragudjék, hogy erre kérem!

De hát ezek a zokszavak hasztalan hangzottak el a nőnek. Nem értett magyarul, vagy nem akart. Befelé hadrikált csak oláh nyelven a kupéba övéihez, vagy fordult ki a tájat bámulni. De ezt sűrűn ismételte, úgyhogy mellette szemem állandó vészben állt.

Most már csak ebben a helyzetben vagy jelentéktelen, de annál hátrányosabb változataiban gyötrődve utaztam csodálatos egyéniségében megátalkodott barátommal Nagybánya rendezett tanácsú, szabad királyi város vasútállomásáig.

Ott elfogyott a türelmem. Amikor Attila az utasait egymásra döntő vonat háromszor ismétlődő, de végre sikerült megállásánál felszólított:

– Hát apuskám! Egyikünk leugrik, a másik leadja a poggyászt.

Én felordítottam!

– Dehogy kínlódjunk tovább! Hívjunk egy hordárt! Az majd leköltöztet innen!… Hordár! Hordár! – fokoztam ezek után üvöltésemet az ablakon keresztül a megnépesedett pályaudvarra.

Attila sértődötten rosszallta közben engedetlenkedésemet. Végül is egészen nyersen szólt rám:

– A hordárral, apuskám, csak majd a maga poggyászát intéztesse el! Én megyek és megnézem, vajon ki jött ki értem az állomásra? Annyi szívességre kérem csak, hogy addig vigyázzon a csomagjaimra. Aztán felőlem vitesse magát fiákeron, ahová akarja. Díszbatárt is rendelhet magának és cókmókjainak!

Ezzel Attila a még lökdösődő utasok közt versenyfurakodást rendezett lefelé a kocsiból. Jellemző, hogy az állványát és a kazettáját vitte magával, holott a többi csomagjával együtt azokat is vigyázatomra hagyhatta volna.

Magamra hagyatva a kiürülő vonatban, hiába kiabáltam tovább hordárért. Valami vásár volt Nagybányán, vagy búcsú volt, vagy népünnepély volt. Ezért tódultak bele a vidékiek. Azt a pár hordárt egyelőre igénybe vették, akiket a pályaudvar foglalkoztatott. Dühöm, idegességem nőttön-nőtt, és az idegenben egyedüllévő ember nyugtalansága is viszolygatott, aki már önfegyelmezés és ravasz áldozatok árán szereztem magam mellé az idegenben járatos személyt, akármilyet is.

Valljam be, aggasztott, hogy elrontottam végleg Attilával való oly érdekes és izgató összeköttetésemet. Már nem bántam volna hirtelenében azt sem, ha mint a juhász teherhordó szamarának a pusztán, hevedert köt Attila rám és valami szárnyékba hajszol a hátamra kötött csomagjaival.

Ebben a lelkiállapotban, amint már az üres vonatban mindenre megadóan cigarettázom, felugrik hozzám a folyosóra egy édes, fekete, fürge, alacsony, tagos, de arányos termetű kislány:

– Kezit csókolom! – így köszön. Aztán tájékoztat:

– A tekintetes úr már nem kell hogy őrizze tovább a nagyságos úr holmiját. Én lehordom. De ha akarni tetszik, tessék várni a nagyságos úrra, velem. Ha nem? tessék Isten hírével elmenni magának!

– Úgy! – hebegem. – És maga, kedves, kicsoda?

– Én Cziprián Juci! Nálunk lakik a nagyságos úr. Én seprűs lány vagyok itt, nem messze a zúzdában. A bátyám szintén itten zúzdalegény. A nagyságos úr érette ment, hogy jöjjön targoncával vagy kézikocsival, mert sok a csomagjok. Vagy meg tetszik várni a nagyságos urat, vagy fiákert tetszik kiáltani. Van itt! Ha most van ugyan! Mert sok az utas.

Így csacsogta el sűrű, nekem furcsa kiejtésű, de nagyon magyaros ízű szóval Cziprián Jucika mindezt.

Latra sem vetettem magamban, hogy arra a hallatlan merészségre vetemedjem: bérkocsit hozassak! Kijelentettem Jucikának, várok a nagyságos festő úrra és boldogan vállaltam, hogy közös erővel hurcoljuk lefelé Attila csomagjait a vonatból, bár Jucika tiltakozott önfeláldozásom ellen.

Közben persze igyekeztem lehetőleg kikérdezni őt a viszonyok felől, Attila felől, és ő a legnagyobb készséggel állt rendelkezésemre.

Hát Attilától azt a fölvilágosítást kapta rólam, hogy én egy büszke senkiházi vagyok, aki a pénzemmel hencegek, holott a piktúrát csak most akarom körülszagolni és ő mint kiállító festőművész, akinek az államtól hivatalosan a nagyságos cím jár, egyszerűen leveszi rólam a kezét, nem fog tanítani az iskolában, nem érintkezik velem, ha fiákeron szállodákba szállok mint kivételeskedő!…

Tyűha! Hát ezért címzi Attilát a hölgy nagyságosnak és engem tekintetesnek? Lesújtó!…

Nem álltam meg, hogy ne kacagjam ki magam ilyen bődültségen. Mire Jucika megjegyezte, hogy a:

– Bim nagyságos úr… egy kicsit… izé… tudjuk róla… hóborgós! De jó ember!

Aztán egyre-másra való meglepetésemre még a következőkről értesültem mindjárt tőle. Jucikáéknak kertje végében álló házban, ugyancsak bányászoknál, de kincstári munkásoknál, van jobb kiadó lakás, esetleg részemre, mint a Bim festőtanáré. Bimnek nevezik őt általában az összes festők. Mert a Birnbaum neve és a nagy szája szerint, Bim-bam-bumnak keresztelték el, mint a nagyharang kong. Így lett belőle Bim!

Megtudtam, hogy Jucika nem lány, hanem menyecske. De a férje egy tekergő. Jelenleg ül. Megszurkáltak négyen egy csendőrt, és a késről kisült, hogy az a férje tulajdona volt, aminélfogva ő négy évet kapott, és ebből van még három ülnivalója, ha kegyelmet nem kap, de nem kap, mert rossz munkás volt, iszákos, izgága, mérmondó, és a felettesei nem jegyzik a kegyelmi kérvényét soha, hanem örülnek, hogy rab!

Jucika vállalta, hogy mos rám, mert ő mosott a bányászék előző lakóira is, egy vénkisasszony festőnőre és anyjára… – Csoda, mi piszkot tudtak azok beleetetni az alsóneműjökbe!… Énrólam látja, milyen tiszta vagyok, rendes vagyok. Bár Bim festő tanár úr ilyen lenne!

Így értekeztünk ott, a pályaudvar tornácán Jucikával, Attilára várva, lecipelt csomagjainak garmadája mellett. Már a végén olyan bizalmasságba keveredtem Jucikával, hogy azt is elárulta, Bim úr sokat köntörködött már körülötte, hogy lekapja őt a tíz körméről, de ettől a Bim úr orra fokhagymás maradt, mert nem szíveli őt, a szó sem állana meg ilyen alakban, mint Bim úr, hogy ki ne beszélje sikerét, és aztán a becsületét meghurcolja egy szegény menyecskének. Pedig máskülönben sok baj nem lehetne, ha egy rendes emberrel viszonyba bonyolódnék, mert gyereke nem lehet, mivel még tizenhét éves korában megemelte magát a zúzdában egy vasmozsárral!…

Mondhatatlanul érdekes volt nekem ez a kis nőszemély! Annál kevésbé erről az állítólagos szépségéről híres festővárosról való első benyomásaim. A pályaudvara olyan volt, mint akármelyik porban, sivárságban fuldokló alföldi pályaudvar. Ha tovasétálgattam és a környéket nézegettem, az is olyan rondának rémlett. Üres mezők, vagy viskók, vagy malteres polgári ízléstelenségű új házak sorai, egy fakereskedés hosszú berenája… Ezt láttam közvetlen magam körül és kérdeztem magamtól, hogy hol rejtőzik itt majd az a bűbáj, amit Attila olyan lelkesedéssel írt le előttem?

Közben megérkezett Attila. Jellemző volt, hogy szemtelenül végigmért, mint egy kullancskodó idegent!

– Hát mégse ment a nagyszállóba?

Ez dühbe gurított:

– Nézze, maga nagyságos kiállító művész úr! – sziszegtem oda neki maróan. – Ha ez a Nagybányája arra van berendezve, hogy az összes bérkocsisai és szállodásai éhen vesszenek, ahhoz semmi közöm! Részemről jelenleg is állom és javaslom, hogy fogadok egy kocsit, arra fölterhelünk, az elszállítja az adott címekre a holmikat. Jucika üljön föl velük. Mi menjünk hát gyalog, ha itt halálos vétek és tilalom minden festőnek a kocsikázás.

Attilát éppúgy láttam megbambulni és megbénulni, mint a marhakufárok szóvágására. Szinte megsajnáltam, ahogy hápogott és szemrehányó pillantásait vetette Jucikára, hogy elárulta őt rólam való fölvilágosításai visszamondásával!

Jucika is zavarba jött. De nő létére a gyakorlati kibontakozás mellett tartott:

– Ha már jön a bátyám a talicskával, mert Bim úr kikérte a zúzdából, amit én nem is mertem, akkor már kár kocsit venni!

– Ez az! – vágott bele nekem Attila rögtön föllelkezve. – Őnekik ez jó mellékkereset, amit a holmik szállításáért folyósítunk. Ettől megfosztja maga őket, ezzel a javíthatatlan úrhatnámságával, holott mondom magának, ez itt az iskola körül rossz vért szül!

– Meg aztán itt, a Zazaron, a folyón átal, közelebb út hozzánkig a Veresvízre, mint ha a kocsi kerüli meg a várost a piacon át odáig! – érvelt Jucika.

– Ezt ő nem érti! – legyintett rám a menyecske előtt Attila borzasztó sajnálkozással, homlokára mutatva. De lenyeltem a komiszságát.

– Kifizetem én a borravalójukat éppúgy, mint a kocsit, ha arra rakják a pakkokat és vele mennek! – mondtam Jucikának.

De fejét rázta:

– Ingyen nem fogadjuk el az úrtól a pénzt! Minek?… De itt a bátyám!

Jucika lehurrogott, Attila ledorongolt, most már a harmadik személy által nem akartam végleg kivégeztetni akaratoskodásomat, még nagyobb csúfságra.

– Gyerünk hát! Akárhogyan! Csak gyerünk már innén! Bánomisén! – kiáltottam.

– Ezen is kezdhette volna, imádott jó apám! – szólt Attila.

A zúzdamunkás, Jucika bátyja azt a jellegzetes öltözéket, majdnem egyenruhát hordta, mint itt minden, bánya körüli ember, a munkában:

Ingujjban jött, azaz ingben. Az ingébe beleivódott az a sárga, furcsa, hűvös illatú ércváladék vagy miféle. Úgyszintén nadrágjába is. Ez a térde alatt – mint a dél-olasz juhászoknál az olajnyomatok ábrázolják, de a valóságból már eltűnt onnan – szíjjal volt körültekerve bizonyos rendszer szerint. Bocskorából eredtek ezek a szíjak, amiben furcsán, könnyedén, suttogva, macskamód járt Cziprián Grigor, a Jucika bátyja.

Kezit csókolommal üdvözölt bennünket ő is, ahogy vaskos talicskáját lecsapta.

Talán ezen akarja az én nagy bőröndjeimet is elszállítani? – szerettem volna tüstént kifogásolni. De hát nem szóltam! Hagytam, rendezkedjék hát Bim úr!

Bim arcán jól láttam, hogy kissé megrettent, amikor kerékre járó, szekrényszerű egyik és alig kisebb másik bőröndömet megpillantotta. De Cziprián Grigor nyugodtan megjegyezte, hogy:

– Talán fölfér a talicskára mind a kettő. Ha nem? Akkor két úttal szállítom el.

Ő és Jucika és én meg Bim, mindnyájan közreműködtünk, hogy a bőröndöket a raktárból a pályaudvar tornáca végéig toljuk, emeljük, ahogy jött. Egy hordár, aki már szabad lett ekkorra, utánunk köpött.

De a talicskára éppen fölfért a két bőrönd. Igaz, hogy Grigornak már csak a talicska két szárán maradt fogásnyi hely. Viszont aránylag biztatóan, könnyen emelte föl indításnak a talicskát.

Hohó! De most még a Bim sok vacka is szállítandó!

Jucika egyik kuffert egyik, másikat másik kezébe fogta. Bim a kazettát és állványt a bal hóna alá fogta. Jobb hóna alá a kosarát. A kosárra kötötte a vázlatkönyvet. A vázlatkönyvhöz kötötte a hegedűtokot. Akkor még mindig maradt egy zsák vászonból, egy nagy papírzacskó, több apró zacskó és a vászonhenger és a faköteg.

Ezeket nekem kellett vinnem. Vállaltam!

Persze Bim, szakértőleg, újabb madzagolási műveleteket hajtott végre a zacskókkal, hogy esetleg úgy vigyem őket, nyakamban, mint a bennszülött parasztok itten az általvetőt. Akkor mind a két kezem szabad. Vígan cigarettázhatom is.

Remek ötleteim jöttek, hogy Afrika dzsungeljeiben föstenek így az expedíciók, és hogy esetleg énekeljünk az úton, nehogy ószereseknek nézzenek bennünket, és hogy kár semmit sem vinni a fogunk közt és a fülünkre akasztva!

De nem vicceltem! Belehelyezkedtem Bim komor, fontoskodó lelkiállapotába és útnak eredtem a vezénylete alatt, akaratom teljes kikapcsolása mellett.

A menetünket a széles, gyéren beépült vasúthoz vezető utcán ötletszerűleg hol kiröhögték a járókelők, hol csak megbámulták, hol ügyet se vetettek ránk. Hallottam, a hátunk mögött egy jobb öltözetű egyén hölgytársának így szól:

– Festők, festők, festők hát!

A hanghordozása sértőbb, mert lekicsinylőbb volt annál, mint ahogy nem épelméjűeket ítélnek meg. Féltem, Bim nekimegy. De ezúttal nem kezdett ki senkivel. Attól mégis reszkettem, mi lesz beljebb, a sűrűn épült és sűrűbb népű városnegyedeken át?

Ám kellemesen csalódtam. Egy térhez értünk és Jucika, az egyik oldalán húzódó házsorra mutatva, így tájékoztatott:

– Ott vágunk keresztül! A Zazaron túl már csak pár lépés.

Rólam már a verejték szelíden csörgedezett. Bimről ömlött. Úgy szuszogott, úgy fulladozott az önként kierőszakolt terhek alatt, hogy vértanúság volt hallgatni. A torkom kiszáradt. Jucika szavaira szerényen megkockáztattam:

– Nem ártana valahonnan egy korty italt szerezni, és egy cseppet kifújni magunkat sem ártana!

– Majd a zúzda udvarán lepihenhetünk, és tetszik hozatni innivalót is! – mondta Jucika.

De merre találjuk meg végre ezt a titokzatos zúzót? – ókumláltam magamban.

Hát a zúzó közvetlen a kis házsor mögött lapult meg, már a Zazar folyó medrében. Óriási faépület volt. Nagy lapátkerekét egyenletes zúgással hajtotta egy deszkázott árok vize. A kerék egyetlen, irdatlan nagy szálfatörzsből való göröngyőjéből fogak állottak ki, a fogak gerendákat emeltek föl sorban, amik visszazuhantak egy vályúba, a zúzni való ércre.

Bámulatosan egyszerű, mégis olyan szellemes alkotmány volt ez a zúzda. Valami ősi szépség, a kezdetleges alakzatok szépsége csapott meg ebből az alkotmányból.

Egy csomó ácsolni való gerenda feküdt a zúzó tágas udvarán. Itt telepedtünk le, és Grigor vállalkozott rá, hogy hoz egy korsó friss vizet és poharat is a zúzdából:

– Vizet? – fintorítottam erre el az orromat. – Beteg dolog! Üdítőbb folyadék kellene!

– Vonja vissza, apuskám! Itt Bányán olyan a forrásvíz, mint a pezsgő! – dorgált meg Bim. – Esetleg helybeli ásványvizet kaphat szintén. Itt borkútnak hívják. Remek! És pár fillér korsója.

– Ez már inkább megfelel! – egyeztem bele. – De minek nem egy kis borba önteni fröccsnek? Vagy festőnek ez is tilos itt?

Egyszóval Grigor elszaladt egy cilinderrel a legközelebbi kocsmába borért és egy korsó borkútért.

Bim eltespedt a gerendákon. Én pedig a Jucika kíséretében megszemléltem belülről a zúzdát. Megismerkedtem egy halinakötényes egyénnel, az aranyásszal. Egészen barátságosan fogadott. Megmutatta, hogyan húzzák ki az ércporból az aranyat. Egy nagy tálcát ütögetett a combjához és egy tülökkel, aminek csöpögtető pecek állt ki a végéből, vizet csurgatott vékonyan az ércporra, ahol már a combjához való verdesés kiválasztotta a nehezebb fajsúlyú aranyport a tálca tartalmából. Persze, kitűnő szemnek kellett lennie, ami fölfedezze a parányi sárga szemcséket a vizes, szürke homok szélén.

Ugyanez a combhozütögetési folyamat zajlott le a zúzóban hússzoros arányú, láncon csüngő tálcákon.

Nagyon érdekesnek találtam az egész körutamat az aranyász kalauzolása mellett. Aztán végül, viszonzásul meghívtam őt egy pohár borra. Elfogadta és kijött velem a gerenda garmadához a zúzdából.

Bim akkorra már erőre kapott bágyadozásából. Megérkezett Grigor is a cilinder borral meg a helyi nevezetességű borkúttal.

Hát a bor jó kis savanykás, bicskanyitó volt. De az ásványvíz a korsóban, valóban különös, istenien üdítő folyadék! A korsó csöcsét szagos levéllel dugaszolták be. Ez az illat meg a gyöngyöző ásványvíz valami olyan új és csiklandós zamattá vegyült össze a borral, hogy három pohárral hajtottam le belőle egymás után. Éppígy nyakalt mindenki a rendelkezésünkre álló két üveg, két cinkpohárból és két fából faragott vadászcsészéből.

Az aranyásztól érdeklődtem, hogyan nem szállítják el világszerte ezt a nagyszerű ásványvizet? Mire fölvilágosított, hogy nem állja az időt, a dugaszolást, a rázást, és csakis friss keveréknek válik be borral is, mivel egypár percnyi állás fekete, keserű folyadékká változtatja!

Itt a társalgás, egy szerencsétlen, közbevetett megjegyzésem kapcsán, kutyáliter tönkresilányult. Így fordultam ugyanis Attilához:

– Kezdem most már fölfogni, micsoda varázsos dolgok kínálkoznak művészeknek ebben a városkában. Maga már látott biztosan több ilyen érctermelő és földolgozó üzemet? Milyen érdekes ez az aranyhúzás!

– Áhh! – kottyant erre kéretlenül közbe Jucika. – A nagyságos úr sose be se nézett még, se ebbe a zúzdába, se másba. Hívtuk tavaly a bányába is. Nem jött! Ő csak az iskolába és a kertekbe jár pingálni itten Bányán!

– Tényleg? – néztem Attilára.

Ő először riadt képet vágott rám. Aztán hirtelen szóözönt bocsátott a társaságra:

– Hát mit nézzek egy ilyen üzemen? Azt hiszi talán, hogy nem vagyok tisztában én az arany kitermelésének minden lehetőségével? A Dunából szintén mosnak aranyat! Ezt még itt Nagybányán nem is hallották talán? Óbudán gyerekkoromban én is mostam a Duna-parton eleget. Azonfölül a Gellért-hegyen, ahol a forróvízforrások föltörnek, rengeteg termésaranyat olvasztanak ki a sziklákból. Csak hát szépészeti okokból talán a főváros eltiltja, hogy ásson valaki a Gellérten. De én magam is tagja voltam már egy nagy tőkével rendelkező részvénytársaságnak, amely arra alakult, hogy a Gellért-hegy bizonyos pontján aknát fúratunk le egészen a forróvízforrásokig, vagyis a nemesfém lelőhelyéig…

Erre a borzalmas, zagyva hadarásra én paffá lettem. Miután Attila egyenesen nekem címezte a maga rámenős módján a beszédet, hát ijedten annyit makogtam:

– Én úgy tudom, csak Csallóközben mosnak a Dunából aranyport. Ott úgy mondják, szitálnak!

– Úgy van! – bólintott szerény szóval az aranyász és Attilához fordult: – Azt hogy tetszik képzelni, a víz akármilyen hevítésben aranyat olvaszt? Hiszen…

Itt fölsorolta szakemberi nyugalommal az aranyász, micsoda fémek olvadnak meg a hőben hamarabb, mint az arany… De szavai elvesztek az Attila újra nekibugyborékoló szóáradatában…

Tisztán rajtam állt, hogy Attila leckét kapjon itt buta gágározásáért vagy sem. Az aranyász és Jucikáék jámboran hüledező szeme rajtam függött, hogyan lépek föl kartársammal szemben, aki ilyen szégyenteljesen akar lehengerelni butaságával. Minthogy sem röhögni nem kezdtem, sem komoly szót nem tartottam érdemesnek az Attiláéval szembeakasztani, hát az egész fölkerekedett vitából az lett, hogy Attila egyedül szavalt, szavalt és szavalt az ő fémtermelői szaktudásáról, míg belefáradt…

A hangulat egészen elsavanyodott. Én nézegettem át a folyón, a zúzda magas udvaráról. Sohasem láttam még ilyen különös folyómedret. Disznótökszerű simára görgött, sárga és kékessárga színű kövek töltötték ki a folyó széles-széles medrét, amiben csak itt-ott csillogott víz. Annak színe a piszkosszürkétől a sötétkékig minden színt ragyogott. A májusvégi délután még erősen tűző napsugarai vakítóra csillogtatták itt-ott a vizet, és lilás napködbe burkolták a háttér zöld gyümölcsöseit és erdős hegyoldalait a túlparton.

Hanem amilyen festőinek mutatkozott ez a táj, éppolyan alkalmatlannak rémlett arra, hogy megejtsük rajta keresztül a hurcolkodásunkat. Valami rézsútos gát húzott keresztül a medren és rongy deszkapallók végellettek hozzá, nem is szólva a kövek között bukdosó és kanyargó átjárásokról.

Attila lerombolta tekintélyét ezek előtt az egyszerű lelkek előtt. Hátha megkísérelném újra, hogy megismételjem ajánlatomat: hozzunk egy kocsit, vitessük el azzal, akármilyen körúttal a csomagokat, mindegy a lovaknak a húzás, de nem mindegy nekünk a keserves cepekedés, át ezen a sivatagi folyómedren.

Érdekes! Attila egészen rejtelmes feleletet adott javaslatomra. Nagyot vakart a tarkóján, fejét ingatta hozzá, ráfintorgott közben a holmijainkra, azzal elfordult, kukra köpött egyet messze, sóhajtott, cigarettát sodort, de egy árva mukk nem sok, annyit sem ejtett. Ellenben Jucika és Grigor bátyja szinte szavalókórusszerűleg egyszerre tiltakoztak:

– Minek kellene most már innet kocsi?… Arra is költeni?!

Az aranyász, ez az értelmes, rendes üzemi-ember nyújtotta volna utolsó reményemet, hogy mellém áll és elősegíti, hogy igenis dobáljam ki kocsiért a pénzemet, hiszen ez már vad sóvárgássá kezd fajulni bennem.

De nem! Az aranyász is meggyőzően rázta fejét:

– Hát ha már Grigorék elviszik ezt a kis cókmókot, kár a kocsira pénz!

Itt már nem bírtam visszafojtani, hogy legalább egy szelíd élcet meg ne eresszek az indulásnál:

– Hát akkor gyerünk talán! – szóltam Attilának. – Maga a rabszolgahajcsár, mint a nagy Negoro, a Jules Verne Tizenötéves kapitányában! Csattogtassa rinocerus korbácsát!

– Hülye! – pökte ki rám halkan véleményét Attila bal alsó fogrésén és elég föltűnően nyögve kapta föl terüjét.

Az átkelés egyszerűen rémes volt. Csekély ötször akadtunk el úgy a talicskával, hogy már elhatároztuk, egyik bőröndöt visszahagyjuk egyikünk őrizetével!…

De végül mégis sikerült mindenestül tovább jutnunk. A túlsó parton egy darabot tocsogós, kákás, gyepes helyeken vonultunk, ahol a pocsétákon olaj csillogott szivárványosan és szeméthalmok bűzlöttek, vegyesen édes vadparadicsom és átható vadfodormenta szaggal. Egeresek és malomárkok, valamint keskenyvágányú iparvasutak pályáin át végre is házak közé értünk, sőt valami félutca félébe. Itt állt a Czipriánék hosszúkertes házikója. Az első szobájában letettük Attila vackait. A kerten át az én szállásomra jutottunk, a Juhász Antal nevű bányász házába. Hát viszontagságos érkezés volt ez, az egyszer tény!

Cziprián, az öreg, egy szakállas törpe volt. Erősen bicegett fél lábára. A bányarémet lehetett ilyennek képzelni, akiről a bányásznép között mindenféle mesék járták. Özvegy volt. A Cziprián Grigor fiatal felesége látta el a háztartást és viselt gondot négy apróságára. Attila egyetlen jó szobájukat foglalta el tíz korona nevetségesen csekély lakbérért. Az egész Cziprián család a rossz kis konyhába szorult és hát a tornácra, a kiadott szoba miatt.

Ahová én költöztem, a Juhászék kiadó szobája, egy külön épületben volt. Ez keresztben állott az udvarra és egy konyha ragadt hozzá. De ebben csak mostak, kotlókat ültettek, vackokat tartottak a háziak.

Az én szobám tágasabb, tisztább, világosabb és szebben bútorozott volt és külön bejáratú a kert felől. Mégsem került többe tizenöt koronánál.

Ebédet, vacsorát egy szomszéd-utcai asszonytól lehetett hozatni, ahogy Bányán hívták, főződéből, hihetetlen csekély összegért, terítékenként negyven fillérért. Havi előfizetésben ebéd-vacsora húsz koronába került.

Attila Pestről levélben rendelte meg ezt. De csak havi ebédjét, havi tíz koronáért. Ezzel még a lehetetlenül olcsó árból is lecsapott. Ugyanerre az élelmességre akart engem is rávenni azzal, hogy vacsorát hideget is ehetünk, vagy házilag is készíthetünk! De én nem kívánkoztam főzőcskékkel bajlódni és teljes napi ellátást rendeltem meg magamnak Czipriánék útján.

Attilát első ebédje mindenesetre ott várta már a Czipriánék tűzhelyén kotyvadva.

Délután fél háromra ért be vonatunk. Öt óra lehetett, amikor már otthont is szereztünk. Attila legalább öt ízben zabált a vonatban, amíg már alig szuszogott. Engem is kínált a hazai rántott karajokból, pitékből, és pár falatot el is fogadtam tőle. Most már azt hittem, hogy az ebédjével várni fog Attila, vacsoraidőig legalábbis. És valóban ő is ilyen értelemben nyilatkozott először.

Ámde amikor megnézte, megszagolgatta, megbírálta, megmutogatta nekem, mit hoztak neki ebédre, egy pillanatnyi magábamerüléssel és egy hatalmas sóhajtással mégis úgy határozott Attila, hogy az ebédjét el lehet fogyasztani uzsonnára!… Segítek benne én is.

Dűlj bele! Nekifohászkodott Attila és falt. Sőt úgy tetszett, most falt mohóbban, mint előzőleg, mert félt, hogy már nem bírja bekebelezni a jóllakottságára az ebéd hatalmas adagját. Végül már oly aprókat szuszogott előttem habzsolás közben és olyan pofákat vágott, hogy a visszatartott pukkadozástól én is csaknem gyomorgörcsöket kaptam.

Közben megállapodtunk abban, hogy ebéd, illetve uzsonna után pihenünk egyet, majd kirakodunk Attilának, majd átmegyünk hozzám és nekem is kirakodunk a bőröndökből. Ha még futja aztán a nappalból, látogatást teszünk a közelben lakó nagy Csuszkónál.

Attila szobájában, az ágyon kívül, még egy festett fakanapé is állt. Én ezen nyúltam végig egy cigaretta elszívására. Attila egyszerűen az ágyterítőre hevert le. Jellemző, hogy a terítőre, az ágy végében jó előre újságpapírt helyeztek el Czipriánék. Úgy látszik, rég berendezkedtek az Attila szokásaira.

Valameddig henyéltünk, valameddig rakosgattunk. Azzal átindultunk hozzám.

Juhász Antalék mindenképpen jobbsorsú és előkelőbb emberek voltak Czipriánéknál. Juhász bányaács volt a kincstárnál és a testületi működésén kívül is tisztelt ember. A plébániatemplom kórusán nélkülözhetetlenné tette magát az öreg orgonistának, mint énekes. Elöl fújta körmeneteken is a híveknek. Nagypénteki Krisztus koporsójának bányászegyenruhás, szuronyos őreit Juhász parancsnokolta. Juhásznak volt birtokában régi, kézzel másolt füzetben, a híres Betlehemjáték hiteles szövege, és ő tanította be ezt Adventben. A Juhász fiai közül az egyikből bányaiskolát kijárt bányaaltiszt lett a szomszéd Felsőbányán. A másik fia az első pisztont fújta a bányászbandában és műkedvelő hentesmesterséget folytatott téli disznóöléseken. Egyik Juhász lánynak varrodája volt. A másik pláne valami művésznőféle lett Budapesten és állítólag férjnél is volt… De Juhászék ezzel a lányukkal nem nagyon dicsekedtek, a sok körüle való piszok suttogás miatt… Nagy ritkán jelent meg otthon, egy-egy nagyünnepen vagy a nyári hónapokban, cicomásan, illatosan, gyönyörűen, úgyhogy az összes helybeli kujonoknak majd kiesett a szemük utána, de hát a szép Juhász lány itthon semminémű közösködésre nem volt kapható senkinek, az öregjein és szűkebb családján kívül.

Hát ezeknek a derék népeknek lettem én a lakójuk.

Ezek már nem kezitcsókolomoztak nekünk alázatosan, mint Czipriánék. Juhász, amikor átmentünk, kedélyesen a hátamat veregette meg és azt mondja:

– Hát mink, nézze tisztelt művész úr, öreg csontok vagyunk az én bábámmal itten. A világba eresztettük már, a maguk lábára, a pulyáinkat, mindet. Ha megbecsül minket, mink is magát. Maga lesz a mi pulyánk!

Nekem nagyon kedves volt ez a beszéd ettől az öreg ácstól. Dehogy is bántott! Munka, önérzet, tisztaság, egyszerűség lengte be ennek a háznak a táját, ezen alapult a jóléte, jól láttam és éreztem. És ilyesmi, nem tehetek róla, meghat kissé.

Rettentő undorral vettem hát Attilától, hogy megrázza a vén bányaácsot a félvállától és azt pöködi a képébe, rám mutatva:

– Ez az úr, ne reszkessen, öreg, nem fog meglógni a lakbérével. Még őmaga fogja felemelni magának. Annyira hajigálni szereti a pénzét… Ha én hozok valakit maguknak, abban megbízhatnak, hogy jó fejős tehén!… Vagy ökör inkább?… Hihihihi!

Attila saját szellemességén elmaradhatatlan röhintése nem keltett visszhangot. A bányaácsné szabadkozott:

– Jaj! Hát nem bizalmatlankodik Tóni bácsi, az én uram! El ne értsék!

– De ha ő is úgy tenne, mint Kerecsendy, a festőlakójuk, a tavaly előtt? – folytatta tovább Attila ízetlenkedését. – És képet hagyna maguknak a lakbérbe, és a kép, nagyon valószínű, tőle is olyan volna, mint a Kerecsendyé, és egy újpénzt nem kapnának érette? Hiszen ő is kezdőnek érkezett az iskolába!…

Szavamra, sem az ökör titulus, sem az, hogy értéktelen mázolmánynak tartja látatlanba dolgaimat, ami legsértőbb művészre… nem tett ingerültté! Ellenben az, hogy láttam, lakásadóim kínos zavarban hallgatnak, nyekegnek Attila komiszkodására. Kifakadtam rá dühöngően:

– Legyen szíves és hagyja abba velem ezt a hangot! Láthatja, hogy semmivel sem jogosítom föl rá! És végül megjárhatja!

Ha erre Attila talán egyenértékűleg vág vissza, akkor kész a komoly összetűzés, meglehet, szakítás köztünk. De hát ez a hóbortos állat nagy szemet meresztett rám:

– Hogyhogy? Mi leli önkegyedet, nagyuram? Hát magához már nem lehet egy szót se szólni? Maga egy Hidalgó? Maga körül mindenki hidalogni fog itten? Máskülönben kiteszi az udvari etikettből mindenkinek a holttestét az utcára?… Kis őrjöngő spanyolom! Minek nem köt fel mindjárt egy nagy spádét? Maga aztán veszedelmes kis pulyájok lesz itten a Juhászéknak!

Én tüstént megbántam indulatosságomat. Attila viselkedése éppenséggel rohamosan lelohasztott. Ő mintha jól megfigyelte volna ezt arcomon, annál vadabbra kavarta szemenszedett sületlenségeit.

Már ennél a Juhászék kis pulyája kitételnél el kellett röhögnöm magam. Szegény öregek pedig, akik már megrettentek, hogy összeakasztunk Attilával, boldogan fordították velem együtt a derültségre…

Azért a vén Juhász aránylag elég sértően bólogatott Attila felé és pipáját szörtyögtetve dünnyögte:

– Bim úr se kótyagosodik már meg. A Kerecsendynk se volt más… Elmeséljem tán ennek az úrnak?… – utalt rám Juhász. És én szívesen is hallgattam volna meg. De Attila teljes eréllyel ragadta meg a karomat:

– Most már nem mesélgetünk. Most elrakunk előbb! Tisztába tesszük a Pulya urat!

Azzal vonszolt lakásomba.

Lehetetlen volt föl nem dühödni rá. Mégiscsak tűrhetetlen, hogy egy ilyen félbolond úgy törje le minden akaratomat, mint egy nyavalyásét. Teherhordó barmának használ! Gúnyol mindenki előtt! Táncoltat füttyszóra… Mit tegyek ezzel az állattal?

Így fenekedtem rá magamban, miközben ráncigált elfele a vén bányászpár mellől. És a lecsperdi szája egy percig nem állt:

– Tőlem is megtudhatja, mit habogna el magának ez a vén tökéletlen Kerecsendyről, a tavalyelőtti lakójáról. Ez éppen olyan úrhatnám fiú volt, mint maga. Egyszer megtette, hogy a Ligeti zsidónál, így hívják azt a kis kocsmát az iskola közelében… egy hattagú társaságnak, három nő is volt köztük, vacsorát, italt, még pezsgőt is rendelt és cigánnyal húzatott. A végén pedig, mikor már holtrészegre itta magát Kerecsendy, kiderült, hogy egy megveszekedett vasa nincs! A zsidók elállották a kijáratot a vendégektől. A nők lehúzták a gyűrűjöket az ujjukról, a függőt kiszedték a fülükből, a férfiak órát, bicskát hagytak zálogba a Kerecsendy pezsgős mulatsága fejében… Kerecsendyt összevissza pofozták, karmolták. Ennyi elégtételük volt!… Különben Juhásznak, a lakbérhátralékban, Kerecsendy fát is fűrészelt az öreggel és húzott az erdőről is vele gerendát, csoflingon… Úgy hívják itt a vaséket. Képzelheti!… A képe itt lóg különben… Méltóztassék rápillantani Pulya úr édes!

Szavamra, csak hiszterikák tudtak még így kirázni magamból, mint ez a dög! Félig dühfortyogva, félig a rám kápráztatóan érdekes locsogásától kedvre hangolva, egyik meglepetésből a másikba lökdösve… úgy föstött már lelki életem, mint a kergült birkáé.

A Kerecsendy képe a falon önarckép volt. Egy gyapjúszvetteres fiatalember banzsalított valahová rajta a szoba sarkába. De a szvetterét lehetett páncélingnek is nézni, és az egész alakot mintha szürke, fényes fémhurkákból rakták volna össze a képen.

– Jó! – bökött rá óriás, bütykös ujjával Attila. – Tán egyetlen jó képe.

Kis híja az nem szaladt ki a számon: milyen lehet a többi kevésbé jó műve?… De befogtam a számat. És vártam, hogy Attila tovább foglalkozzék a képpel, mint műbíráló. Ő ehelyett a bőröndjeim kezemben tartott kulcsait szedte el tőlem:

– Hoci, nyissuk csak! – kiáltással és máris az asztalra tett kisebb bőröndömnek esett.

A vámvizsgálat nem pontosabb a legszigorúbb határon, mint ahogy Attila, folyvást lepetelve, bírálgatva, szemtelenkedve, tanácsokat osztogatva túrta, forgatta össze, vizsgálgatta meg minden holmimat.

A szmokingomra először homéroszi derültségbe tört ki, minek hoztam ilyen ruhadarabot?…

– Ide figyeljen! – kezdett mesélni. – Czóbel Béla, az egy pesti gyerek szintén, mint én. Úgy tartják itten, tehetséges festő. Amikor először járt Bányán, ilyen elegáns ruhában jött. Ezt folyvást féltette, hogy befestékezi, beolajozza, bekrétázza. Annyira idegesítette ez, hogy egyszer az iskola szeme láttára, mint egy őrült, nekiesett festékes ecsettel a ruhájának és bepacsmagolta: nesze neked elegáncia!… Engem nem zavarsz a munkámban… Tudja, micsoda pofák fordulnak meg itt Bányán?… – csóválta fejét.

Közben a második bőröndre került a sor. Ezt otthon én raktam meg holmival. De a húgom egészítette ki a csomagolást és zárta be a bőröndöt. Hát nem tudtam magam sem, mit rakott belé?

Amint a porköpenyemet kapja elő Attila a bőrönd utolsó szögletéből, hát a köpeny alatt egy faládika, több üveg papírba tekerve meg egy papondekli doboz:

– Mi van ebben? – fogja Attila a ládát és emeli kifelé a bőröndből.

– Nézze meg! Fogalmam sincs!

Hát a ládában egy teljes, ropogósra sült kappan díszeleg. Köré rakva hozzátartozó csemegék. Egy üveg birsalma befőtt. Más üvegben savanyúság. Remek házi dolgok. A másik nagy skatulya tele tésztával.

– Maga kivételes aljasságú alak! – ordítja rám Attila. – Ezt a mennyei sültet mikorra akarja félretenni magának, hogy lapított nekem vele?

– Maga szemtelen marha! El nem akarja hinni, hogy a tudtom nélkül csomagolta ezt nekem a kishúgom? – helyezkedtem bele ebbe a kitűnő modorba most már én is.

Attila fújt és keserves arcot vágott. Annyit zabált, hogy belátható időn belül nem követelhetett újabb étvágyat magától a kappanra.

– Ez a sült levegőtlen, melegen jött. Egy éjjet már csak jégen bírna ki. Reggelre szagot kap. Ezt ma este meg kell enni. De ketten később se bírjuk elfogyasztani! – állapodott meg Attila inkább magával, mint velem való eszmecseréjében a kappan felől.

– A háziak talán elfogadják, ami marad belőle! – kockáztattam meg.

– Fenéznek ők! – rázta fejét Attila és közben az üvegeket csavargatta ki a papírból: – Hüjj! Ez rum! Valódi jamaika. Ez mi lehet? Hüjj! Kitűnő szilvórium! Ez? Ez ürmös! Gyógybor! Még egy üveg! Hüm-hüm!

– Ezt ráihatjuk! – mondom.

– Hallja! – felel erre Attila. – Esetleg hajlandó volna Csuszkót meghívni a kappanpecsenyére? Az nyomorog! Én főznék egy teát. Adunk egy ismerkedési estélyt!

– Benne vagyok! – jelentettem ki boldogan.

Elmenetel előtt megmostam kezemet és arcomat az odakészített mosdótálban. Attila, bár másfélszer több piszkot szedett magára a vonaton és hurcolkodásban, mellőzte volna a tisztálkodást.

– Finnyás gyerek! Otthon van anyuka kedvence! – mondta. – De igaza van! Összekoszolódtunk! Mosdok én is.

Azzal utánam ő is megmosta a képét és lapátnyi mancsait. De mintha félne a túlszappanozástól, alig kente be magát szappannal a mosdásnál. Hát amikor beletörülközött utánam a tiszta törülközőbe, fekete foltokat hagyott benne. Mint az angol zászló, olyan csíkosan föstött a kendő.

Fogta, odacsapta az ágyam tetejére. És siettetett:

– Ne töltsük itt hát haszontalan az időt, Pulyácskám!

Én erre indultam is. De közben fölkaptam az ágyról a piszok tarkáztatta törülközőt és helyére tettem a mosdóállványra, aránylag elég erős undorral.

– Maga milyen házias! – jegyezte meg Attila.

– Talán az iskolai szabályzat tiltja a rendet? Vagy elő is ír egy bizonyos adag piszokréteget minden növendékre? – vágtam vissza.

Ezzel azt értem el, hogy Attila egész úton a presziőzködés utálatosságáról értekezett nekem. Hivatkozott laktanyákra és kaszárnyákra és hivatalokra, ahol a rend rögeszméje odafajul, hogy öreg főnökök sírógörcsben törnek ki, mert köpőládákat ellenkező sarokba helyeznek, mint megszokták… Ezzé akarom nevelni magamat?

Handabandázz!… Oda se figyeltem. Elfoglalt a séta édes hangulata.

Ez a külváros olyan bűbájos volt, hogy már miatta megértettem volna, ha festők beleszeretnek ebbe a helybe. Csupa kert, csupa virág, csupa illat. A kis bányászházak előtt virágágyások, ablakukban virág, mögöttük öreg egymásba hajló gyümölcsfák… Olyan csinosnak, üdének érzett az utcasor az alkonyat enyhe napfényében!

Én fütyörésztem. Attila beszélt. Érdekelte a fészkes fenét! Pedig már a beteges rendszeretet helyett a Csuszkó életküzdelmeit tárgyalta, az értelemben, hogy milyen rohadt hálátlanság egy társadalomtól, ilyen kiváló fiát, mint a Csuszkó Lajos, spenóton és tepertőn hagyni tengődni, és a bőrnyúzó hóhéroknál sokkal irgalmatlanabb képkereskedőkön messze túltevő műgyűjtők martalékának dobni oda, akik majd évek múlva, Csuszkótól hitvány fillérekért kiuzsizott remekművekből kincseket garmadálnak össze maguknak.

Eközben érkeztünk meg a Csuszkó otthonába. Egy cipésznél lakott, a hátsó kertre nyíló szobácskában. A csiriz és bőrhulladék bűze határozottan uralgónak maradt benne, a kertből behatoló szerény orgona- és egyéb illatok fölött.

A nagy Csuszkónak éppen vendége volt. Egy Dávidovits Béla nevű festőtárs. Szelíd, finom, halk zsidófiú. Kis szőke szakálla, hosszú szőke fürtjei krisztusiassá tették a fejét. Az ember szinte azt várta, kiterjeszti sovány karjait és így kezdi beszédét: bizony, bizony mondom nektek, csúf dolog a durvaság, az erőszak, a vérontás, hiszen minden elintézhető belátással és szépszóval!

Csuszkó külseje épp ellenkező véglete volt a Dávidovitsénak. Gonosz, fekete kis tatárszeme élesen, nyugtalan villogott. A termete, vállassága miatt, köpcösnek hatott, bár elég magas is volt, és a két karja majomszerűen hosszú.

Az én Attilám drámai színészt megszégyenítő hűhóval rontott Csuszkónak:

– Szervusz, Lajikám! Megérkeztünk! Írtam neked! Megkaptad? Örülök, hogy együtt leszünk! Hogy vagy?

Ezenközben átnyalábolta Csuszkót, keblére rántotta ismételten, a hátát lapogatta, cibálta őt.

Csuszkó érzésem szerint elég ízetlen, roppant tartózkodással fogadta ezt a baráti és kartársi vonzalom kirobbanást Attilától:

– Mit ujjongasz nekem ennyire, te hülye?… Szép tőled, hogy ennyire örülsz a társaságomnak!…

Így hűtötte le Csuszkó az Attila további érzelemkitöréseit. Egyenesen megfigyeltem, hogy rám, az ezeridegenre inkább vesz föl képe valami barátságos mosolyfélét, az után a ridegség után, amit Attilának szegez.

Attila kétségbeesetten a bemutatásom körül kezdett fontoskodásba:

– Ő most jön először iskolába… Kezdő, szerencsétlen Benczúr, Szinyei Merse-rajongó, képzelhetitek… Az úton fogtam el!… Fogaton akart bevonulni Bányára és a Nagyszállóban bérelni lakást. Egyebet nem mondhatok róla! Illetve az én tanácsomra meg akarja szerezni rögtön azt az elévülhetetlen érdemet, hogy ismerkedési estélyt ad nekünk… Meg vagytok híva!… Maga is, Dávidovits! Mi, Pulya úr? – bökött hasamba Attila ronda öklével, erősen éreztetni akarva ezzel, hogy kényúri kezelésében tart.

– Megtisztelnek, ha elfogadnák igen szerény hazaikra való meghívásomat! – hajoltam meg Dávidovits és Csuszkó felé.

Mire úgy tetszett, mindketten örömmel fogadják el meghívásomat és némi erőszakot vesznek szabados modorukon. Ők is ilyen kimérten és udvariasan biccentenek felém igenlésül. Ebből a kicsikét szertartásos hangulatból annál jobban rikít elő Attila viselkedése:

– Szerénykedni mer? – üvöltötte és pöködte képembe és kedélyesen fülemet is megráncigálta. – Tudjátok, mit kaptok? Sült kappant és kompótot és olyan italokat, hogy már az egész összeállítás csendéletnek egy olyan remekmű a természetben, amilyet ő sohasem fog pingálni benczúri törekvéseivel… Maga nem lelkesedik, Dávidovits? – csapott olyat Attila szegény törékeny izraelita gyerek baltüdejébe nagy marha tenyerével, hogy megtántorodott és enyhe gúnnyal felelte:

– Teszi maga kettőnk helyett is!

– Szűnj meg! Ne féleszüsködj, te pojáca! – vakkant Csuszkó mogorván Dávidovitscsal összepillantva, Attilára. – Pofoncserdintelek!

Erre Attila nyelt egyet. Szemét meresztette. Nyelt még egyet. Kínos csönd támadt. Attila leült egy székre. A szék lába kijárt. Nagyot reccsent és összenyaklott. Attila nem tehetett erről. Nem készülhetett erre. De Dávidovits mégis kárörömmel és szemrehányással szólt rá, amint Attila a falnak tenyerelve sikeresen kikerülte, hogy a földre ne zuhanjon.

– Ne tegye neki itt tönkre a cipész bútorait! Majd követeli a megcsináltatásukat! Hallja!

– Hát én is utoljára kérlek, Bim, hogy nyughass! Mert beléd rúgok! – mondta hozzá szigorúan Csuszkó a magáét.

– Nem lesz semmi! Ne fázzatok! – szólt Attila láthatólag kissé összetörten már, miközben a széklábat visszaillesztette. – Ez kész! Áll! Tessék! Kijárt a lába! Az ágyra ülhetek talán itt? Vagy ez is összemegy?

Leült az ágyra. A hirtelen meghunyászkodása már tovatűnt. Mert eszébe ötlött, hogyan szerzi meg a házigazda, a nagy Csuszkó jóindulatát rögtön magának.

Rámrivallt:

– Hallja, kispulya! Ha akar látni igazi piktúrát, akkor kérje meg Lajit, mutassa meg magának a dolgait. Ezen koppanhat a szeme, nem Mészölyökön!

– Megtenné? – járultam szavammal Csuszkóhoz.

– Akarja? Szívesen! De nincs itt velem most a legjobb képeim közül egy sem!… És talán gyerünk ki az udvarra. Ott világosabb! – felelte Csuszkó. – Majd oda kihordom a képeket!

A fal mellé hat-hét rámátlan olajfestmény volt állítva összevissza. Az asztalon rajzok hevertek. Tussal és vörös tintával dolgozott éppen a nagy Csuszkó mester, és pedig szürke keménypapíron. Segítettünk neki az egész állományt kihordani.

Az udvaron egyszerűen a fal alá állítottuk a képeket, rajzokat sorban, és mint egy bizottság jártuk végig a sort a mester mögött, hosszan megszemlélve a műveket.

Attila szüntelen, szinte már habzó szájjal lelkendezett minden képnél, mindig nekem:

– Meressze csak erre a kis szemét, apuskám! Ez kép, lássa! Nézze csak, valőrben, a képen a gerendának a színes foltja hátul nem ugrik ki a képből. A tónusa tökéletes marad az egésznek… De remélem, érti, mi a valőr?

– Gondolom, színérték! Nem? – feleltem, mert vettem észre, a nagy Csuszkó is kíváncsi feleletemre, annak ellenére, hogy ő külön Dávidovitscsal tárgyalta meg a képek műbecsét.

– Helyes! – biccentett nekem nagylelkűen Attila. – Ennyit már konyíthat maga is a művészethez!… De meg tudná azt ítélni, apuskám, hogy itt, ennél a tájnál, a tömegek elhelyezése a térben, miért kap levegőt?… Miért nem ragad bele a háttérbe egy fa?… Pedig hát nincsen poétikus köd fújva rája, mint a maga Mészölyének a dolgaira?…

– Ez gyönge dolgom! – hallottam közben a nagy Csuszkót vélekedni ugyanerről a művéről. – Nem szeretem!

– Miért? – kiáltotta azonban közbe a mesternek saját maga ellen való védelmében Dávidovits.

– Szerintem a szintetikus látás ebben a képében jön ki legerőteljesebben. Ez megfogja és megszorítja a bunkóját, a velejét a tárgyaknak, hogy fejbeüssenek!… Maga nem így érzi?!… Csodálom!

Rám, őszintén szólva, nem is arabusul, de az arabus nyelv külön, nehezen megtanulható tájszólásának hatott a Dávidovits heves műbírálata. Sőt úgy rémlett, Isten ne vegye vétkemül, maga Csuszkó mester sem fogta föl egészen tisztán, mit is akarnak Dávidovits kifejezései jelenteni? Összerántotta mindenesetre a szemöldökét, még jobban, még mérgesebben rámeredt művére:

– Azt is megengedem, hogy ebbe csak belenéztem magam! – felelte végre Dávidovitsnak, aki ugyanakkor a következő képre, amiről nekem az összesek közt az volt a benyomásom, hogy hozzáférhető szépséget ont felém, Dávidovits kicsinylő kézmozdulatot csinált.

– Ez közepes dolga! Alig tetszik nekem!

– Nem tudom! Nekem jónak tetszik! Kétszer megföstöttem! – nyilatkozott Csuszkó.

– Ez? – ordította Attila, félrelökve engem, Dávidovitsot, Csuszkót maga elől és a kép elé állva, torreádori tartásban. – Ebben jön ki Csuszkó legnagyobb ereje!… Ebben ő már lerázta a franciákat is, nemcsak a németeket! Lerázta magáról őket, mint a… az… az izét!… Mellékes!

– A kutya a vizet! Azt akarja talán magáról mondani! – hallatszott a Dávidovits alamuszi kisegítése az Attila nem jelentkező hasonlatához, és folyvást összenézett Csuszkóval ilyenkor.

Én, őszintén szólva, először a gyümölcslerázásra gondoltam, mint hasonlatra, hogy a francia és német festészet gyümölcseit rázta le magának Csuszkó, a képe megszerkesztéséhez, miután a kép gyümölcs és virág és kanna és sótartó és egy álló kis fényképet ábrázolt egy tarkakockás asztalterítőn.

De hát aztán rögtön megértettem, hogy Attila az én hiszememnek ellenkezőjét érti éppen. Már rá is üvöltött, tőle telhető áldühöngéssel Dávidovitsra:

– Maga idült közbeugató kuvasz! Magának a mája már régen elrohadt. Maga talán tagadja, hogy a Csuszkó eredeti fölfogása, hatásoktól mentes törekvései, ahol már megtalálta magát, nem éppen ebben a csendéletben jött ki?… Akkor maga ott tart, ahol ez a tisztelt Pulya úr! – mutatott rám.

– Maga még fogalmakkal küszködik. Maga zavaros fejű, fiacskám! – vágott vissza nyájas mosollyal Dávidovits Attilának. – Magának meg kell még szerezni az alapot, mert maga tényleg úgy forog üresen a tudásával a levegőben, a lúdtalpán, mint a mesebeli vár! Az eredeti csak ott föltétlen érték, ahol valóban, nagyszabásúlag kiaknázza önmagát. Máskülönben van eredetiség, amely jobban kiteljesül népszerűsítő elemek, epigonok kezén. Van eredetiség, amire nézve áldásos, ha ellopják, mert ötlője nem tud kezdeni vele semmit. Van eredetieskedés is!… Csuszkó sem egyik, sem másik. Csuszkó a középút. Amilyenek a legnagyobbak! Az elért eredményekhez úgy rak hozzá, hogy az teljesen újnak hat és új is, mégpedig a legbunkósabb új!… De mégis…

Csuszkó ez alatt a róla való heves vita alatt unottan kezdett tappogni. Többször rám nézett. Szinte kicseréltük szemmel a véleményünket, nem a kérdéses tárgyról, hanem a két vitatkozóról.

Dávidovitsnak eszmemenetében éreződött egy kis talmudi csalafintaság. Attila handabandája bele-belebődült Dávidovits szavába, például:

– Lúdtalpú a maga öregapja!… Mit ért maga az egyéni látáshoz, amikor össze akarja handlézni az ószert a boltiáruval?… A maga fölfogásában zavarog a gyöngeelméjűség!…

Így párhuzamosan, néha duettben lefetyeltek ketten elvi és személyi kérdésekről. De mindkettőnél átlátszó volt a szándék, hogy Csuszkónak akarják minél jogerősebben nyalni a talpát!

Hirtelen, mint a borotva a kifeszített madzagot, úgy vágta ketté ezt a handabandát az, hogy Csuszkó komolyan és egyszerűen hozzám fordult:

– És maga mit szól ehhez a képemhez?

Dávidovits itt harapta el szavát, annyira kiesett fogasokoskodásából és Attila is paffá lett, hogy valóban tanúja volna, a nagy Csuszkó magamfajta újoncot, talán kontárt becsül meg ennyire, amikor egy művéről egyáltalán bírálatra szólít, a hozzám méltóbb néma imádatból?

Hogy szabatosan állítsam be akkori magamat, hát a festői látásban én ott tartottam, hogy az átlagos ember konzervativizmusán túl, az impresszionizmus kifejezési módját már érteni, élvezni és értékelni tudtam. De azon túl a még modernebb törekvések merszeit már erőszakoltaknak találtam. Vonakodtam is belehelyezkedni például olyan francia festők látásába, mint Gauguin vagy Van Gogh vagy társai… Picassót már a modoroskodás egészen nevetséges bohócának találtam. Cézanne különös naturalizmusát is hátborzongatónak éreztem…

Ez a Csuszkó-csendélet pedig az ő látásához állt a legközelebb, kivéve, hogy a stilizáló kontúrt és a folthatást egyként vállalta kifejező eszközéül…

Kis habozás után, teljes őszinteséggel vágtam rá Csuszkónak:

– Először is bevallom, nekem ez a képe az egyelten hozzáférhető mind közül. Természetesen nem tartom az értékelés csúcsának az én szerény nézetemet. Már azért sem, mert akár hiszi el, akár nem, itt most a maga dolgán keresztül kezdenek sejtelmeim támadni, hogy nagy meglepetéseket várhatok a festői látásom fejlődésében…

– Maga rendes! Ezt szeretem! – mondta erre Csuszkó, és a pillanatban volt afféle jelleg, mint amikor a tábornok elismerő szavára méltatja az elfogult, reszkető közvitézt, hogy azzal forog a világ boldogságában.

Attila, egy mukk nem sok, annyit sem mert ejteni megembereltetésem ellen. Holotthát…

De egyszóval, az udvari kiállítás berekesztésével, fölkerekedtünk hozzám. Az odavaló út legjelentősebb mozzanata az lett, hogy Attila képletesen fölszeletelte a társaság között a kappant.

– Laji, te mit szeretsz? – firtatta mondjuk Csuszkótól.

– Nekem nyolc! – vont vállat Csuszkó. – De ha megvan a máj és zuza, azt szeretem minden szárnyasból, mert tömör falat. Azonkívül még a fehérhús izgat!

– És maga, Dávidovits?… De legyen egyszer szerény életében és gondoljon arra, hogy valakinek meg kell ennie a sült nyakát és fejét és alsó lábát is! – fordult Attila Dávidovitshoz. Mire az angyali mosolygással felelte:

– Én akármivel beérem, amit kapok attól, akinek vendége leszek. De maga itt micsoda?… Vizet ád a teához?…

– Az én kegyelmemből kerül maga ebbe az ismerkedési mulatságba! – mondta Attila. – Én vettem rá Pulya urat, hogy közzsákmányra adja a hazaiát. Maga kis Jebu!

– Ez is szerep! – bólintott szelíden Dávidovits. – És maga lármázik mindig a zsidók ellen, hogy inkább közvetítő, mint őstermelő elemek?

Engem szertelen mulattatott ez az évődés, két ilyen furcsa pofa közt, mint ezek. Maga Csuszkó is vihogott elvétve rajtuk. De az igazi derültség csak a Juhászék portáján tört ki.

Akkorra Attila már készen volt a tálalással, kire mi jut a kappanból.

Erre, amikor beléptünk az udvarra, a lakásom előtt három hölgy és egy úr áll. Nagy barátságosan, hangosan cserél üdvözletet a két társaság. Csuszkó mutat be engem a hölgyeknek és kísérőjüknek. Aztán megkérdi hangosan tőlem:

– A nőket nem marasztaná itt az ismerkedési estélyre?

– Boldogan! Hogyne! – rikkantom én. – Remélhetem azt a szerencsét?

– Maradjunk! – visít erre a legkorosabb a hölgyek közül, és rá a többi is igennel válaszol.

Dávidovitsnak erre van szíve rejtelmesen és hallhatólag így szólni Attilához:

– Hát mondja maga, a nehéz, boglyas fejével ki tudná számítani azt a számtani képletet, hányadrésze jutna egy sültnek egyre-egyre, ha ők netán kevesebben vagy többen jöttek volna, mint mi, akik közt olyan nehezen ejtette meg az osztást? Így egyszerű lesz. Négyen voltunk, négyen jöttek, négy negyedből nyolc nyolcad válik. Nem kell kínlódnia!

Magam részéről ennek a sunyi zsidófiúnak Attila elleni döfésére majdnem nyilallást kaptam a vékonyamba a kacagástól. De kacagott mindenki. Attila pedig, mint ilyenkor rendesen, ha nagyon elevenjére tapintottak, utánozhatatlan bamba képet ernyesztett a továbbiakig.

A korosabb úrhölgyet Jukesznénak hívták. Tanácsos vagy efféle jobbrangú hivatalnok özvegye volt. Szívesen méltóságosasszonyoztatta magát. Ötven körül járhatott. De nagyon is fiatalossá, csábossá kenceficézte magát. A szőlőzsírt olyan vastagon kente képére, hogy az egyszerűen betemette a redőit. A haját angyalkássá bodorította.

Ez akkoriban nem dívott általában. Nagyon is föltűnt és megrovatott olyan hölgyeknél, akik a tisztességes jelzőre számot tartottak. De hát Jukeszné, hogy szellemes legyek, korát hátráltatva előzte meg korát a merész kozmetikázásban.

Leánya, Ildikó, festőművésznő, nem viccképpen mondom, gyöngébb, alkonyi világításban egyenesen szépségnek, különös szépségnek tűnt. Igézően szépek voltak arcvonásai, termete karcsú volt és tökéletes, szeme őzikepillantású. Képzeletet, érzelmeket és érzékeket egyaránt izgatott lénye.

De a teljes világítás valami egészen korai, beteges fonnyadozást tárt föl a bőrén. Nem árkok, ráncok képződtek arcocskáján, hanem valami hullasápadtság és múmiaszerűség hökkentett meg rajta. Gyönyörű két szeme, mint két kiapadó tó, sötét, többrendbeli karikával környeződött. Életkorának huszonhat évet vallott be. De ez még igaz is lehetett.

A harmadik nő, Lindner Elza nevű, kisded, karvalyorrú, dundi szépség, Bécsből jött Bányára, éspedig a Dávidovits Béla hívására és kíséretében. Kicsikét affektálta, hogy nagyon nehezen töri szép magyar nyelvünket. Túlontúl is mély ruhakivágásban feltűnően nagy, széles mozaik Mária fityegett aranyláncon. Kikeresztelkedett zsidónő volt.

A nőket kísérő festő, Baboss Bálint, egy köpcös, jópofa magyar, eredetileg tanítóképzőt végzett és rajztanári oklevelet szerzett. Ösztöndíjon járt Münchenben, Párizsban, Olaszországban. Most tartott éppen pályája válaszútján, hogy vajon tovább is nyomorogjon és hányódjék-e, mint független művész, csakis nagyot akaró művészi becsvágyait hajszolva, vagy csapja oda az egész bohémiát nyugodt rajztanári állás kedvéért, ahol mégis kevesebb gonddal él meg, de persze ennek az ára tönkrefiliszteresedő művészete?

Mire az ismerkedés és a két társaság huzamosabb egyesülésre való elhatározása lezajlott, az udvar két terebély körtefája árnyékában már sűrű homály terjengett, és az égbolton pislákolni kezdtek a csillagok.

Bevonultunk szobámba. Ennek padmalyáról egy nagy, körégő petrollámpa szolgáltatta a világosságot. Juhászné előzetesen meggyújtotta már és takarékosan kis lángra eresztette, vizet készített, megvetette az ágyamat, aztán visszavonult a lakukba.

Most én ahogy felsrófoltam a lámpát, pokolian kezdett füstölni, bűzölni, táncolni a lángja… Hát Jukeszné segített végül megigazítani.

Előttem ők voltak a Juhászék lakói itt. Jelenleg is azért látogattak el, mert nem elégítette ki őket új lakásuk, és visszaköltöztek volna ide.

Jukeszné vállalkozott a háziasszonyi tisztségre. Lányával együtt átszaladtak Juhászékhoz asztalneműért, evőeszközökért: ne zabáljunk, mint a kutyák, újságpapírról és bugylibicskával, ahogy eredetileg Attila rendezésében zajlott volna le az ünnepély.

Attilát szinte valamiféle visszás lelki válságba ejtette az, hogy az új társasággal, Jukeszné közbejöttével kiszorult murirendezői szerepéből.

A társaság nagyjában már elhelyezkedett a szobában. Az asztal mögött állt egy magas, bordó, viaszosvászon dívány, pokróccal letakarva. Ennek sarkába ült Csuszkó és Lindner Elza, bizalmas csevegésre. Dávidovits, eléggé borongva és féltékenykedve, hogy Elzát a nagy Csuszkó igéi érdeklik jobban az ő átjátszott társaságánál, úgy ült Elza mellé, hogy félfülét a Csuszkó és Elza csevegésének kihallgatására, félfülét a másik oldalán, a dívány karjára telepedő Baboss kartársa társalgásának áldozta.

Jukesz Ildikó, ha mamájának nem segített az előkészületekben, akkor engem tüntetett ki legszívesebben társaságával.

Attilát teljesen magára hagytuk így. Tehát szöcskemódra szökdösött és pulimódra csaholta egyre körül a társaságot. Megtorlott benne a tettvágy, valami megrebbentőt, képtelent, viccest, borzasztót, mindegy mit, de olyat kellett véghezvinnie, ami megint a közérdeklődés előterébe löki őt.

Odapockolta magát Lindner Elza elé. Csuszkó éppen a következő gáláns bókot kopácsolta össze a nőnek kútásói és mozaikrakói agyában:

– A maga neve magyarul azt jelenti: Enyhítő!… Mint a balzsam!

– Vagy mint a körülmény! – kottyant bele Attila mindenáron ötleteskedni akarva.

Erre Csuszkó kivonta szerelmes pillantását az Elza fekete szeme mélyéből és dühösen szegezte Attilára. Elza szintén utálattal teli pillantást lövellt rá és lekicsinylően pittyesztette ajkát:

– Micsoda? Van egy szellemesség ebben?

Attila erre lehűlt és csak vigyorral válaszolt. De hirtelen megszólalt Dávidovits:

– Azt akarja mondani a Bim, hogy az enyhítő körülmény a mérsékelt büntetést eredményezi, amit egy nő, akár maga is, jelent valakinek!…

– Ez is magas nekem, hogy értsem meg! – szólt hűvösen Elza Dávidovitsnak. – Igen magas!

– Mint a prepának a logaritmus! – kottyant bele Attila, amivel a tanítóképzőt végzett Babossnak mondott kellemetlent.

De Baboss nem tartotta érdemesnek tudomásul venni Attilát. Helyette Dávidovits szólt újra Elzának keserűen, jelentősen, rejtelmesen, képletesen:

– Közelebb el is engedheti teljesen, ha akarja, a büntetésemet! Wie? Mein Salbchen!

– Minden barátság addig érdekel – felelte Elza: – Amíg…

– Új jön! – esett közbe maróan Dávidovits halk szava. – Akármilyen!

– Amíg az előző nem kezd kellemetlennek válni! – fejezte be közlendőjét Elza és Csuszkóhoz fordult: – Mondja, Mester…?

Mindenki észrevette, hogy itt nem az ékesszólás teszi a társalgás tetejét. Nekem Ildikó a fülembe fuvolázta:

– Elza kidobja az édes Bélácskáját Csuszkóért! Alig várta, hogy Csuszkót bemutassák neki. Nem maga hozta össze ezt a cselszövényt Birnbaummal?

– Én? – válaszoltam paffá téve. – Most látom életemben először az összes egybegyűlteket. Honnan veszi ezt?

– Itt mindenki ármánykodik mindenki ellen! – nyilvánította ítéletét Ildikó. – Ezt a Csuszkót pedig úgy fölfújják… ha-ha! – kacagott – mint egy hólyagot! Maga mit tart róla?

– Nem hiszem, hogy hivatott értékelője lehetnék annak az új művészetnek, amit ő olyan egyénien művel! – kíséreltem okos, tartózkodó választ adni. – Különös ember! – tettem hozzá.

De itt Ildikó is fölvette a mesterségbelinek műkedvelőkkel és kezdőkkel szemben használt szánakozó és oktató modorát:

– Ugyan, maga bekapja ezt a legyet? Ezt kinevezik itt vadlángésznek. Holott még a magának oly különös modorát is tudja honnan szedi ez a Csuszkó?

– Nos?

– Minden Hollósy Simon-növendék így beszél, ezekkel a naturmensch gesztusokkal. Hollósy maga is az agyalágyultabb német mestereitől kölcsönözte ki ezt. A Csuszkó művészete pedig? Egyszerűen át nem rágott francia barbizonistáktól levetett modorosságok, amiket a félműveltségén szűr át, hogy a francia könnyedségüket is lehetőleg kiküszöbölje!

Őszintén szólva kissé szédülni kezdtem. Hát a zsenik zsenije, Csuszkó, nem általános bámulatnak örvend itt?

– Maga természetesen járatosabb ezekben az ügyekben! – makogtam. Mire Ildikó királynői fenséget észbejuttató fejmozdulattal Babossra utalva mondta:

– Baboss, lássa, ez a rajztanár, különben oly rendes ember, de figyelje meg, ha művészetről ejt ki szót, mindjárt fölveszi ő is a Hollósy-növendékek parasztian álegyszerűsködés és kirafinált divatárussegédi elegánciából összetákolt beszédmódját. De benne legalább van egy kis tehetség!

Attila kergülései közben véletlen a hátunk mögé lopózott és meghallotta Ildikónak utóbbi szavait:

– Na ne mondja! Baboss és a tehetség? Csoda, hogy össze nem akarja hoznia a holdvilágot a grojer sajttal! Afelől, hogy udvarol maguknak, elég, ha azt mondja róla, hogy szép ember!

Azt hittem erre, hogy Ildikó vérig sértődik. Ehelyett egy kis zavarral, egész komolyan így felelt Attilának:

– Maga, megengedem, hogy tehetségesebb Babossnál és jobban is rajzol nála… Viszont ő annyira nem tehetségtelen, mint maga állítja. Dávidovits és Csuszkó sokkalta kevesebbet tudnak nála rajzban.

– Szeretem, hogy igazságos irántam! – hangzott ellágyultan az Attila felelete. – De magának vannak rögeszméi a rajzban való készséget illetőleg!… Hohó! Menjen, a mama kiáltja!

Ildikó bocsánatkéréssel otthagyott bennünket és kiszaladt a sötét udvarra, ahonnan anyja kiáltozta.

Akkor, mert hogy az egész társaság fölfigyelt erre egy pillanatra, Attila úgy fordult hozzám, mint aki nemcsak nekem szavalja:

– Na, Pulya barátom, maga bevásárolt itt magának ezekkel a Jukeszékkal! Ezek úgy magára ragadnak, mint az enyv, meglássa! Mert most hasznosítani engedte éppenséggel háziasszonyilag magánál őket?… Majd szöknie kell előlük, mint nekem, hogy teljes ellátással ne kuporodjanak mindketten magára… Hű-hű!…

Jó kicsikét elhűltem erre a beszédre. Az, hogy Attilát imént szembe dicsérte Ildikó, és ő a háta mögött ilyen gyalázatosan nyilatkozik róla és anyjáról?… Ez is elég alkalmat nyújtott nekem a megdöbbenésre. De jobban tartottam attól, hogy Baboss, akiről most hallottam, hogy Ildikóék lovagja, mindjárt fölpattan a két úri hölgy védelmében és összeakaszt Attilával.

Dehogyis!

Attilának csöndes sikere volt rút megszólalásával a társaságban. Éppen Baboss kacarászott neki egyet legelőbb. Mégis sokallottam, hogy így becsmérlődhessék vendéggazdai felelősségemre két úrinő, hát önkéntelen ingerültséggel, így förmedtem Attilára, akadozva:

– Csak nem akarja itt nyíltan állítani, hogy nem izé… tisztességes hölgyek… ezek, akikkel?…

– Arról szó sincs! – vetette közbe Baboss. – Az anyja felügyelete nélkül Ildikó egy tapodtat sem tesz, egészen a nevetségességig!…

– Tudniillik, ha valaki tisztességtelen szándékokkal közelednék a lányhoz, akkor rögtön eléje áll a mama, hogy azért van itt ő! – hadarta közbe Attila förtelmes rosszmájúsággal. És ezúttal az egész társaság hangos röhejjel jutalmazta elmésségét. Attila, száját nyalva, felhangoltan, boldogan máris újabb szellemeskedésre tört volna. Ámde Baboss, akit megszakított, megelőzte:

– Az egész festőiskolai tanulmányútja azért van Jukesz Ildikónak, hogy érdekességet nyerjen a lénye, és könnyebben szerezzen egy jó férjet. Általában, filiszterek az ilyesmit bálozásokkal és családi összejövetelekkel oldják meg! Erről van szó, érti? – magyarázta nekem Baboss. – Persze, hogy magára is kieresztik a horgot! De különben, mondom, az tény, hogy a kislány hozzáférhetetlen!

Csuszkó és Elza nem vettek részt a tárgyalásban. Egymás közt suttogtak a dívány sarkában. Dávidovits szintén feléjük hegyezte inkább fülét, mint a mi csevegésünkre. De itt, a Jukesz Ildikó nemkaphatósága leszögezésénél, Elza egészen szendén közbeeresztette hangját:

– És ha nem? Mit tenne az?

– Úgy van! – szólalt meg erre kissé emeltebb hangon Dávidovits. – Ha esetleg egy kisasszonynál az a helyzet, hogy többen is bizonyítják az ártatlanságát, mindazok, akik bizonyítékokat is szerezhettek róla, és végül a férj is elhiszi… Igazán oly mindegy…

Rettenetes hahota kerekedett erre. Nyilvánvaló volt, hogy az Elza rovására ment leginkább.

Attila fújt és forgott. Ez a piszok Dávidovits, csak egyet simogasson a hegyes szakállán, már egy olyan ötletet pusmog ki a szőrzete közül, hogy minden csiricsárét felülmúl:

– Maga hallgasson! – kiáltotta Dávidovitsra. – A Jukeszné és lánya csábításait maga elkerülte! Baboss? Az beszélhet!

– Nahát! – vont vállat alamuszian Dávidovits. – A mamával Babossunk, nem tudom, hányadán áll, de hogy Ildikónak ő is többször adott jó tanácsot, azt nem tagadja le magának sem.

– Nem értem! Micsoda jó tanácsot! – ugrott be Attila.

– Hát azt! – felelte Dávidovits csöndesen. – Hogy nézze Ildikó, jobb ma egy pásztoróra, mint holnap egy mézeshét! Nem jó tanács ez?

Dávidovitsnak újólag akkora sikere volt, hogy Csuszkó, Baboss hanyatt dobták magukat a díványon a kacagástól. Még Elza maga is méltatta egy bájmosolyára megunt barátját, Dávidovitsot, aki mindeneket elvakítóan tündökölteti szellemét. De aztán mégis Csuszkóhoz fordult és nőies gonddal megkötötte a mester meglazult nyakkendőjét, úgyhogy eközben bátran keblére dőlt, sőt majdnem ölébe ült. Dávidovits szelíd szemeiből a gyűlölet, mint egy éles tőr szegződött Elza kígyózó derekára.

Ebben a pillanatban, csörömpölve és nagy hűhóval rontott be a szobába Jukeszné, Ildikó és Juhászné. Hozták a terítéket…

Míg Juhászné és Ildikó az abrosszal és edényekkel foglalatoskodtak, Jukeszné fölrikkantott:

– Gyerekek! Három székünk van az asztalhoz és hárman férnek el a díványon. Még kettőnek kell hely.

– Majd én meg Attila a dívány karjára ülünk és elférünk! – javasoltam én. – Ő is házigazda!

Attila, mondom, szinte tébolyultszerűleg izgult és lihegett és izgett-mozgott folyvást, hogy nem eléggé foglalkozik vele a társaság, holott ő szervezte meg az estélyt.

Most, hogy nevét hallotta tőlem, szélkelepszerű mozdulatot tett két hosszú karjával és olyat ordított, hogy általános figyelmet, sőt megrendülést kényszerített ki:

– Há-há-há! Hiszen nekem is át kell hoznom a teafőzőt!

– Nem árvizet vagy tűzvészt üvöltözik? – jegyezte meg Dávidovits.

De Attila válasz nélkül, hanyatt-homlok rohant ki a szobából.

– Fontos, hogy azt a lábvizet megvárjuk, amit Birnbaum főz? – kérdezte Baboss.

– Néha kellemetlen fráter! – szólt Jukeszné.

– Néha? – szólalt meg a nagy Csuszkó. – De egy forró teát hadd csináljon a csupa hideg ennivalóhoz. Addig mutasson nekünk a dolgaiból! – fordult felém.

Rémes zavarba jöttem. A nagy vázlatkönyvemben akadt néhány olyan rajz, meg néhány temperával színezett képem volt, amiket, úgy hittem, megmutathatok nagyon jóindulatú szakértőknek. Arra is számítottam, hogy az iskolába fölvételi vizsga kell…

Attila mindenesetre egy pillantást sem szánt a kipakolásnál művemnek. Azzal lökte félre őket a szekrényre, hogy majd aztán megnézzük őket, esetleg!

És most a nagy Csuszkó kíváncsi elemitudással készült hitványságaimra.

Persze, hogy a sápadtságokra változó elvörösödéssel hebegtem tiltakozást. Csakhogy Baboss hamarabb észrevette a szekrényen vackaimat. Egyszerűen fölkapta és hozta a nagy Csuszkó elé.

Csuszkó irtózatos szigorra ráncolt szemölddel vizsgálta első rajzomat. Fordított egyet a vázlatkönyvön, egy szó nélkül. Velem kicsikét rúgott a padló. A társaság síri csöndben várt szintén. A nagy Csuszkó hunyorított, így nézte messzire tartva magától a rajzot. Végre, látszott, szólni akar. Jaj nekem!… De hát már közben:

– Ezek nem rosszak! – rázta fejét Csuszkó. – Maga tehetséges! Nézzék meg, egy dilettánstól ilyen vonalvezetés!… – mutatta körül a rajzot.

– Jobb, mint a Bimé! – kottyant bele Baboss.

– Határozottan! – döntött a nagy Csuszkó. – Többet veri ő a nagy száját, mint dolgozik!

– Ó, Bim nem is rekord senkinek! – hallottam Dávidovitsot. – Maga jobb látást hozott hazulról.

– Iskolás! De tehetséges dolgok! A Bim, ő tanuljon, ne maga tőle! – nyilatkozott Elza.

– Pontosan így van! – hangzott a Csuszkó ítélete. – Ha azonban senkire sem hallgat, hanem rajzol és rajzol és rajzol és rajzol, akkor fog tudni. Utamaro vagy Hokusai, egyike ezek közül a japánok közül, a világ legjobb rajzolója, kilencvenéves korában azt mondta: ha még kilencven évet adna neki a sorsa, kezdene megtanulni rajzolni… Csak ezt lehet követni…

Mi ez! Mindenki komolyan, szinte meghatva bólogat egymásra, egybehangolódva a mesterségbeli tudás szentségének tiszteletében.

Micsoda furcsa alakok ezek? Egyik percben zavarba ejtenek az egymás sárbarántásával. Az ember már azt gondolja köztük, ha ezek jó barátok, milyenek lehetnek itt a halálos ellenségek? És íme! Egy mondat összeegyeztet közöttük minden ellentétet. Csupa testvériesség, ünnepiesség az egész társaság!

A kappant Jukeszné szeletelte föl szakértően. De persze nem tehetett csodát, mint az Üdvözítő a hallal, hogy nyolc vendégre is annyi jusson egy pecsenyéből, mint négyre. Nyomtatékul még jókora darab hazai paprikás szalonnám is elfogyott. A tészta utolsó morzsáit a skatulya fenekéről Attila a szájába töltötte. Szerencsétlenségére egy darab spanyolviaszkot is vörös gyümölcssajtnak vélt a morzsa között, és attól fuldoklási rohamot kapott.

Baboss a hátát ütötte. Dávidovits a torkát masszírozta. Jukeszné a képét cirógatta. Elza hisztériás sírógörcsöt kapott. Én is megijedtem, amikor Attila halottfehéren tátogott, és a könny fröcskölt szeméből a tikácsolásánál. Majd pedig elkékült egészen az arca az erőlködéstől, hogy a pecsétviaszkot lenyelje vagy kiökrendje.

Végül is a nyelés sikerült. Akkorig Attilát már az ágyamra vonszolta Jukeszné, és ott állotta körül a társaság, amint kezét, lábát elengedve és hangosan lihegve, pihegve, nyögve vonaglott az ágyon.

Elza még egyszer megkapta a sírógörcsöt.

– Orvos kell! Orvos kell! – visította egyre.

Én őszintén szólva, jól láttam, hogy Attila most már csak mímeli a haldoklást. Oka az, hogy a társaság központja akar maradni bármi módon is. Ilyen férfiatlan nyöszörgéssel is! Sajnáltatni akarja magát és babusgattatni a nőkkel.

Viszont házigazdai kötelességem vendégem műhaldoklását is gyámolítani. Tehát már kalapomat kaptam és véletlenül éppen Jukesz Ildikótól érdeklődtem:

– Merre találni itt közel orvost? Én nem ismerem a várost!… Kit küldenénk el?

– Elmegyógyászt gondol? – súgta erre Ildikó. – Legföllebb az köllene ennek a félbolondnak. Nem látja, hogy már csak komédiázik?

Jelzem, ekkorig az általános hangulat már jócskán színeződött az üvegek szeszével. A vacsora előtt étvágygerjesztőnek a gyógyürmösből fogyott el egy üveg. A teába is alaposan zúdítottak a rumból. A tésztafogyasztás közben pláne a szilvapálinka került sorra már…

Hát amikor már odafordult vagy ferdült a helyzet, hogy Attila túlerőltette nyavalygását és Dávidovits már megeresztett rá egy viccet, hogy:

– Lehet az, hogy szülési fájdalmak is előveszik Bimet?

Erre mérsékelt nevetés támadt. Csuszkó aztán a maga gyakorlati pszichológusi találékonyságával percek alatt véget vetett a Bim műagonizálásának:

– Ejnye! Azt hittük, hogy hegedülni fogsz! És itt esz a fene! Soká leszel vajon még rosszul? – szólt rá.

– Már szűnt! – vetette fel abban a pillanatban Attila a fejét, mély és fájdalmaktól reszkető sóhajjal. És fél karjára tápászkodott.

– Ahá! Lássa! – figyelmeztetett Ildikó hozzám simulva. – Ha hegedülhet, már nem nyöszörög. Talán a zenélése mégis kevésbé kínos lesz! Mit gondol?

– Menj és hozd át a hegedűdet! – váltott át most már Csuszkó még kérlelhetetlenebb hangra Bimmel szemben, amiben erősen rezegtek a hajdani kútásói és mozaikrakói emlékek.

Közben Attila már ült az ágyon. Képe most már inkább komor aggodalmakat sugárzott:

– Én szívesen játszom nektek! – szólt. – De nagyon rég nem gyakoroltam. Nem felelek a játékomról. Meg a délutáni csomagcipelés is tönkretette a kezemet.

– Lódulj, lódulj, te dög! – vezényelte Csuszkó neki, az ajtóra mutatva. És fölvette poharát az asztalról:

– Ki iszik?

Mindenki ivott. Attila kivételével, aki önfeláldozóan vánszorogva tartott az ajtónak. Persze elfelejtette odakünn, hogy ha rögtön, vad szökésekkel kezd vágtába a sötét kerten át, hát a lábdobaja behallik a nyitott ablakokon.

– Bim! Ne siessen! Kibírjuk addig zene nélkül, míg formába jön! – kiáltott ki Dávidovits teljes derültségre az ablakon. – Gyakoroljon sokáig otthon!

Már most úgy alakult a helyzet, hogy a könnyed, szeszes hangulatba Baboss belevetette beszédtárgynak azt, hogy az iskola vezetőségéből kiválott Grünwald Béla és Kecskemét városa a nagybányai iskolához hasonló intézményt alapít Grünwald vezetésével.

Ez a téma irtózatos vitát kavart.

Először azon oszlott két pártra a társaság, vajon Nagybányának természeti adottságai és festőiskolájának önnön szelleméből fakadt nagyszerű hagyományaival szemben egyáltalán létesülhet hozzá hasonló intézmény a legremekebb vezető és a legdúsabb támogatás mellett is?

Akkor a vita átcsapott annak az elvi kérdésnek eldöntésére, vajon a hatósági támogatás, akár állami, akár városi, nem kész veszedelem-e a művészet lételemére, a teljes szabadságra nézve?

Innen rátértek arra a körülményre, hogy utóbb, az iskola kebelében bizonyos, eddig ismeretlen pártoskodás kezd dúlni.

Itt a Boromisza Tibor nevét emlegették legtöbbet. Boromisza huszártiszt volt, az iskola legrégibb növendékeinek egyike, már maga is jelentős nevű festő. Szerinte ki kell aknázni végre a nagybányai festőiskola mérhetetlen erkölcsi tekintélyét és kivívott diadalait anyagi föllendítésére. A vezetők öregek és tevéketlenek!

Boromisza a Grünwald elhagyott műtermét foglalta el. Ezt a műtermet a város építette. Innen mint valami főhadiszállásról kezdte meg elgondolásaiért való harcát. Tömöríteni akarta a nagybányai festőket, hogy közösen lépjenek föl érdekeikért. A sajtóban is, a helyiben és a pestiben is megpróbálta fölrázni e mellett a közvéleményt. Barátra és segítőtársra lelt egy bennszülött, Józsi Jenő nevű íróban, a Nyugat táborából, aki ebben a folyóiratban cikket írt az iskola vezetőinek hanyagságáról.

Babossnak, a rajztanárnak vélekedése az volt, hogy minden megmozdulás haszonnal jár! Kár, hogy a festők olyan népség, akiket hiúsági és egyéb torzsalkodásuk miatt nem lehet közös érdekekért való közös küzdelembe vinni!

Csuszkónak ellenkezőleg az volt szent meggyőződése, hogy művészek vívják csak meg egyéni harcukat, mert minden összefogásból egyedül a középszerűség, sőt tehetségtelenség húz hasznot, az igazi tehetségeken való fölkapaszkodással!

Most aztán közösen vagdosták egymás fejéhez a számba jöhető nagybányai festők neveit. Ziffer Sándor vonakodik minden harctól. Sánta is, süket is, beteges is, s újonnan házasodott is. Schönberger Armand, Krizsán János, Racskó István, Duma Sándor, Várallyai Imre, Tihanyi Lajos, Kádár Lajos, Pap Géza, a fiatalabb festőnemzedék tagjai, szintén kedvetlen indulnának harcba az alapító mesterek ellen. Börtsök és Ferkai meg Réti Károly öregebb festők egyenesen elvonulnak minden egyenetlenkedés elől. Mikola András szintén a legrégibb nagybányai festők egyike, nem akar tudni semmi okvetetlenkedésről… Gyomorbajára hivatkozik!

Attila a leghevesebb vita közben állított be nagy dérrel-dúrral a hegedűtokjával.

Miután látta, hogy a vita minden érdeklődést magába kavar, és hiába veszi ki a hegedűt a tokból, hiába hangolja, hiába nyiszerékel is rajta próbából dalfoszlányokat!… Senki feléje sem fordul?!

Attila lelökte ágyamra a hegedűt vonóstul és hát ő is bele akart elegyedni az áldatlan vitába.

– Ide figyeljenek! – ordított rémisztőt. – Ide figyeljenek! – ordított másodikat. – Ide figyeljenek! – ordított harmadikat, negyediket, ötödiket… – Nem hallgatnak ide?

Semmi hatás.

Csuszkó és Baboss egyszerre szavaltak egymásnak. Bele a közös szavalatba, mintegy vegyeskari hatásokkal Jukesz Ildikó visítozott a Baboss pártján és Lindner Elza a Csuszkó pártján. Hogy a hamis változatok se maradjanak ki a hangzavarból, Jukeszné is elrikoltozta időnkint mint csillapító a maga véleményét…

Hát itt Attila a végsőkre emelt üvöltéssel sem ment semmire. Oda volt emiatt egészen. Újra a bús mellőztetés az osztályrésze, amikor már remélhette, hogy mint hegedűs tör az élre… És még íme, egyetlen szavára sem kíváncsi senki. Attila csakugyan, a szentírás igéi szerint mint ordító oroszlán járt körben, keresvén, kit nyeljen el?

Nos én kész zsákmánya lettem valameddig. Nekem taglalta fél fülem dobhártyáját fenyegetve Attila, miket tapasztalt ő már tavaly a nagybányai festők viszonyában való meghasonlás körül.

De hát én kíváncsibb voltam a Csuszkó–Baboss-vitára. Javarészt oda hallgattam. Amellett házigazdai kötelességem értelmében egyre-másra elugrottam Attila mellől, hogy pálinkát töltsek a vendégeim handabanda kiszárította torka locsolására.

Attila utálattal vette tudomásul szórakozottságomat és végül is csüggedten letett róla, hogy hozzám beszéljen. Szorultságában, mint utolsó, egyetlen társalgási alanyt, Dávidovitsot vette észre a díványon.

Dávidovits ernyedten, közönnyel dűlt hanyatt a dívány közepén. Eleve lemondott arról, hogy az ő gyönge hangja érvényesülhessen itten. Amellett az erős ital is hamar megtette szokatlan hatását koszlott idegeire. Be-behunyta szemét, vagy a padmalyra tűnődött.

Attila, láttam, kicsikét meghökkent maga is annak gondolatára, hogy ezt a kobranyelvű izraelitát zavarja álmodozásában. Végre is nem bírta el kirekesztettségét. A dívány mellé került és olyat csapott annak támlájára a Dávidovits feje fölött, hogy az szegény halálos rémülettel ült egyenesre:

– Mi az?

– Dávidovits! Mért nem beszél maga? Hiszen maga tavaly is itt volt Bányán! Tavalyelőtt is. Maga velem együtt is többször részt vett értekezleteken: mit lehet lendíteni az iskolán? Miért lapít így?

– Nekem mindegy ez az egész civakodás, egy nem létező koncon! – mondta Dávidovits. – Hagyjon ki engem belőle!

Jelzem, az összevissza ordítozás, a szereplők fáradtsága miatt, vagy mert kezdték belátni, hogy meddő dolog egymás meggyőzése, és csakis gégére megy a handabandázás… pont ebben a percben lankult el. Dávidovits bosszús visszautasítása csaknem csöndben hangzott el. Ugyancsak Attila rámenős fölszólítása:

– Nincs igaza! Nem volt ott maga, amikor egyszer Mikola Andrást kérdeztem meg az iskolában, mi a véleménye?

– De arra jól emlékszem! – bólintott Dávidovits sunyian.

– Hát mondjuk el! – kiáltotta boldogan Attila. Mert hát a társaság ezúttal különösképpen, teljes csöndben, majdnem feszülten várta a tudósításokat, és Attila nyilván úgy gondolta, hogy saját maga lesz az elmondó mintegy a királyi többes értelmében.

Viszont Csuszkó közbeszólt:

– Nos, Dávidovits?… Várj, Bim!

– Tessék! – tett hosszú karjával nagylelkű mozdulatot Attila. – Beszéljen! Hagyom!

Dávidovits pukkasztó lassúsággal szívott egyet cigarettáján. A homlokát kaparta. Torkát köszörülte. Utoljára ujjaiból fésűt alakítva a szakállához nyúlt.

– Most már elmondja! Fogja a szakállát! – jegyezte meg Ildikó.

– Hát hogy egészen hitelesen adjam elő, mit jegyeztem meg Bim és Mikola szóváltásából? Úgy rémlik, Bim maga ugyebár, miután a festőiskola némely ügyét és a festők szervezkedését megtárgyalta Mikolával, azt a kérdést intézte hozzá, hogy hát mégis, maga Mikola, milyen körülmények közt tudná leginkább minden képességét művészetének szentelni? Jó vagy rossz anyagi viszonyok között?

– Úgy van! Úgy van! Úgy van! – lelkendezte Attila. – Úgy van! Ezt kérdeztem tőle!

– Na és mit válaszolt rá Mikola? – kérdezte türelmetlenül Baboss.

– Azt – szólt Dávidovits –, hogy ő minden képességét akkor tudná teljesen művészetének szentelni, ha elmúlna az idült székrekedéseinek sorozata. Mivel többet kell foglalkoznia gyomorbajával képzeletének, mint a művészetével.

Csuszkó rettenetes röheje és vele az egész társaság pillanat alatt selejtbe dobta a nagy vitát Attilástul, mindenestül.

– Erre ihatunk! – emelte föl a poharát Baboss, és mindenki örömmel ragadta föl vele.

A koccintások és ivás neszeibe Csuszkó duhaj rikkantása hasított:

– Bim! Játssz! A Sneider Fánit húzzad! Még nem kezdted el?

Attila? Mint az őrült vetette magát hegedűjére. Lehet, attól tartott, hogy ha a társaság nélküle is rázendít, újra fölöslegessé válik mint szereplő.

De nem! Nem ez történt. Attila mohósága szükségtelen volt, amivel beledűlt a játékba. Végighallgatták őt. Egészen hibátlan, kitűnő lendülettel reszelte végig a kis ismert léha dalt. Ismételt is. Baboss ajánlata esett csak közbe:

– Tudja azt? Hogy… izé…

– Ácsi! – ordította Csuszkó. Azzal énekelni kezdte:

Hogy művelt emberek komoly fejtegetések és életbevágóan fontos kérdések vitatása után, ilyen átmenet nélkül, ilyen maradéktalan váltsanak át a legfrivolabb vigadásba? Hát ez megdöbbentett!

Pokoli kardalban Elza a nagy Csuszkó nyakába kapaszkodva, visongatta az éneket, az én szelíd, csípősnyelvű Ildikóm a vállamra sózott egyet-egyet finom kezecskéjével a dal ütemére. Jukeszné a Baboss hajába turkált bele gyöngéden és ellágyulva és értően, somolyogva motyogta:

– De gyerekek!… De Ildikó!… De ilyen szilajnak lenni!… Nahát!…

Körülbelül ötödször énekeltük már el a dalt. A nagy Csuszkó minden befejezés után fölugrott és karmesteri karlendítéssel ismételtetett velünk. Így jutott el végül a társaság az időleges kimerülésig és hirtelen csöndig… Ebből elég volt!…

Attilának nem! Attila a hegedűzéstől vad lázba jött. Mesteri mozdulattal aránylag elég piszkos zsebkendőjét gallérjába illesztette, hogy a hegedű nyomását enyhítse és a minél könnyedebb, kecsesebb vonótartáson kísérletezett a szünetben. Csak az kellett ehhez, hogy Elza, Csuszkó mellől, így szóljon neki:

– Maga remekül húzza, Bim! És még mit tud?… Akarjuk hallani!

– Én? – pittyesztette fogatlan száját Attila. – Ma már ahogyan játszom, az nem játék! Valamikor! Igen!

– Mikor-mikor? – érdeklődött Elza.

Mire Attila képe valami fellengős, átszellemült, megszállott kifejezést öltött. A szeme határozottan úgy függött a levegőben, mint az önkívület tartja ott. És hadarta:

– Én, nézze, mit hencegjek itt?… Én csudagyerek voltam! Egy zenei csoda, annak idején. Négyéves koromban, az óbudai… izé… nyilvános zenekonzervatóriumban, egy nehéz hegedűversenyből adtam hangversenyt és…

– Csecsemőkart vezettél hatvan szólamban a szülészeti klinikán! – dörmögte Dávidovits.

De érdekes! Ezúttal minden hatás nélkül maradt a vicc. Mert Baboss egész komoly hangon vetette közbe:

– Az nem lehetetlen! Sok egészen pici gyerekkel lehet begyakoroltatni zenét. Csak talán nem mindjárt hegedűversenyeket. Boldogult édesapám szegény falusi kántor volt. De véletlen engem is már hároméves koromban tanított meg cincogni, apró gyerekhegedűn.

Tulajdonképpen a Baboss közbeszólása jóhiszeműsítette annyira, amennyire Attila vélhetőleg légből kapott meséjét. Mégis, úgy tetszett, Attila arcán a legnagyobb nyugtalanság kezd tükrözni.

– Maga is játszani akar, tanár úr? – kiáltotta Elza Babossnak. – Halljuk!

De Baboss fejét rázta:

– Nem, én nem vállalkozom rá! Nekem tényleg tíz éve nem volt a kezemben hangszer. Maga folytassa csak, Bim! Játsszon el valami rendesebbet!

– Én éppúgy vagyok, mint maga! – sietett Attila a szabadkozással.

– Valami műsora csak van? Nem vagyunk nagyigényűek! – buzdította Ildikó. – Láthatja!

– Izé… egyet… valahogy… ha ugyan megy még… – kezdte pengetni Attila hegedűjét. – A Skót halász! Ez a címe. Elég nehéz nekem. Máskülönben semmiség!

– Hát játszol már? Vagy povedálsz? Igyál egyet és kezdd! – parancsolta Csuszkó.

Hát Attila ivott. Majd egyre motyogva és láthatólag rémledezve, lámpalázzal küzdve, végre egy nagy lendülettel végigrántotta a vonóját a hegedű négy húrján. Aztán valami istentelen, mindjárt kezdetben tapintatos fűrészeléshez inkább hasonlító hangsorozatot kezdett kikínozni a hegedű húrjaiból.

A társaság ijedten meredt egymásra. De kíméletes és türelmes akart lenni. Ezt meg kellett hagyni. Még csak nem is mozdult senki legeleinte.

De hát Attilán ez sem segített. A tizedik vonórántásnál már melléfogott. Tán észre sem vesszük, ha ő maga nem árulja el egy dühös fölhördüléssel és azzal, hogy a továbbjátszás helyett újra kezdte a mesterművet.

Ez már több volt, mint amit érdemes volt kibírni és erőltetni.

Dávidovits ördögit csuklott és lelkesen ingatta a fejét: – Remek! Remek! Ajbe remek! Ajvé!

Erre Ildikó halkan elvihantotta magát mellettem. Amire még mindig nem tört volna ki a botrány. De hát Attila maga állt meg hirtelen játékával. Világfájdalmasan tartotta állát a padmalynak és hörögte:

– Hiába! Belesülök!… Nem gyakoroltam! Pedig valaha…

– Játssz mást! – rivallt rá Csuszkó. – Ne primadonnáskodjál!

– Majd aztán! Most nem bírok! – tette le Attila hangszerét az ágyamra tragikus képpel és mellé ült.

Hát ez erős hangulattöréshez vezetett. Csuszkó vedercipeléstől gorillainak fejlett karjával nyúlt Attila felé:

– Kirázlak a nadrágból és megpofozlak, ha nekünk itten affektálni kezdesz! Durr bele! Rántsd rá!

De Attilát a fenyegetés sem állította újabb munkába:

– Nem vagyok hangulatban! Sajnos, én csak akkor bírok játszani! És a délutáni cipeléstől megint kiújult a… a… a…

Kezével, ujjaival olyanféle mozdulatot végzett Attila, mint ahogy egy megsebzett polip vonagolhat.

– Mi újult ki? – ordított rá Csuszkó. – Mi az öreganyád kínja?

– A régi ínhüvelyk-gyulladásom! Ez okozta, hogy nem folytattam a zenét, amikor már pedig mesterhegedűsnek számítottam… Már meséltem ezt! – sírta Attila.

Érdekes! Nem robbant ki semmi derültség. A bárgyúskodásnak is van olyan foka, ahol már szánalomra méltó vagy ijesztő. Attila viselkedése már itt tartott.

Csuszkó legyintett:

– Dögölj meg!

Én kis híja, nem szóltam el magam, hogy a vonaton, a mai újságban, nagy cikket olvastunk Attilával közösen, egy híres olasz hegedűs végzetes ínhüvely-gyulladásáról. De nem ínhüvelyk-gyulladásáról, ahogy Attila adoptálta a nyavalyát…

Dühös voltam, hogy Attilának a makranca elposványosítja a jól indult ricsajozást.

Közben azonban Baboss fölvette a hegedűt és szakértően megpengette. Aztán az Attila kezében tartott vonóért nyúlt.

– Hogyne! Akar? Játsszék! Parancsolja! De vigyázzon, a szőr kijön, ha itten be nem srófolja mindig! – engedte át Attila a vonót Babossnak. De megrökönyödött arca ellentétben állott szavai készségességével.

Hiszen Baboss mégiscsak könnyen kitúrhatta hegedűsi szerepéből, ami őt az este fénypontjában tartja!

Hát szegény Attila joggal rökönyödött meg. Ahogy Baboss az első három ütemet eljátszotta a hegedűn, rögtön érzett a borzalmas különbség a két zenélés között.

Hogy Paganini emléke nem borult homályba a Baboss muzsikálására sem? Az nem vitás! De hát itt százszor jobban megfelelt Attilánál. Tisztán játszott. Húzott rögtön mindent cigánymódra Baboss, amit a társaság kívánt tőle. Attila némává vált az ágyon. Akár alá is bújhatott volna a teljes nélkülözhetősége felől.

Ezek után a helyzet következőképpen alakult.

Dávidovits volt az egyetlen, aki nem tudott belehelyezkedni a duhajkodásba, üvöltözésbe. Álmosan pillogott vagy utálattal és gyűlölettel teli szemmel sandított Elza és Csuszkó féktelenkedései felé.

Végül a zenebona alatt Dávidovits felfedezte az én magammal hozott sakk-készletemet a szekrényen. Előbb engem szólított meg:

– Maga sakkozik? Akar egy játszmát?

– Máskor szívesen! – feleltem. – De most hát, mint házigazda!…

Dávidovits méltányolta, hogy többi vendégeim disznókodását kell gyámolítanom és nem erőltetett.

Csuszkó, Elza, Ildikó anyja, nemzetközi műsornál tartottak. A Santa Luciát, francia sanzonokat, német jódlereket fújtak, vegyesen magyar hallgatókkal és opera- meg operett-egyvelegekkel.

Attila volt csak foglalatlan az egész társaságból. Ő is bele-bele bődült az énekekbe az ágyról, de nem szívből… A pillanatban Jukesznével csevegett éppen valamiről, aki szintén ki-kimaradt a ricsaj vastagjából.

– Hallja, Bim! – ment oda Dávidovits a sakkal hóna alatt. – Csinál velem egy játszmát?

– Nincs kedvem! – utasította el Attila.

– Jó! – mondta Dávidovits. – Ahogy maga akarja!

De azzal ott állott tovább az ágy mellett. Jukeszné és Attila csevegését hallgatva. Aztán így szólt újra:

– Maga, Bim azért nem jön velem sakkozni, mert tavaly egyszer azt állította, hogy maga többszörös sakkbajnok. Magának a koszorúja az Óbudai Sakk-kör falán lóg. Ahogy az ott lóg!… Én kikészítem magát egy bástya fórral!

– Maga? Engem? Na ne izéljen, Jebukám! – fortyant föl erre a sértésre Attila. Dávidovits ezt akarta.

– Majd én kibicelek! – ajánlkozott Jukeszné.

Diktum-faktum! Megeredt a játszma az ágyamon. Attila egyik végében dőlt reá keresztbe, Dávidovits a másikon. Jukeszné két kézzel tartotta a paplanon a sakktáblát, mert minduntalan összeomlottak a bábok rajta, ahogy a játszók a játék hevében megrendítették az ágyat.

Én néha szintén odakukkantottam a sakkozókra. Főleg azért, hogy itallal kínáljam az ellenfeleket és figyeljem, hogyan énekli Dávidovits az éppen folyamatban lévő nótázás hangján:

Csekély négy játszmát vert rá Dávidovits Bim-bajnokra. Akkor mindketten a részegséggel súlyosbított idegfáradtságnak akkora butulásába zuhantak, hogy elnyúltak az ágyon, mint a békák.

Jukeszné faképnél hagyta őket már előzőleg. Visszaelegyedett a ricsajozásba.

Persze ebben is elérni bizonyos csúcspontok után bizonyos mélypontokat is. Baboss itta le magát legjobban és leghamarabb. Már nem volt hajlandó zenélni többé. Ezen össze is különböztek Csuszkóval. Baboss kijelentette, hogy a mozaikrakói nyers erővel szemben, ha ő kihívja Csuszkót egy komoly kardpárbajra, a különbségek kiegyenlítődnek, és Csuszkó esetleg a füle nélkül marad!

Ám Csuszkó ezzel szemben fenyegetően hangoztatta, hogy ő nem párbajozik és nem is szokott verekedni, csak verni, persze az esetben, ha ellenfele gyöngébb, viszont, ha erősebb, akkor hátulról is leszúrja, a lovagi szabályok teljes kiküszöbölésével!

Én és Ildikó és Elza voltunk a békegalambok a két dühöngő közt. Közibük rohantunk, ha megmoccantak.

De azért Jukeszné leleménye hozta meg a kibontakozást a vészből.

– Gyerekek! Sétáljunk egyet a Ligetben. Hazakísérnek minket. És kiszellőznek kissé a részegségükből is… Jó? – hozta javaslatba a jó mama.

Elza máris belekarolt Csuszkóba és fölráncigálta:

– Jöjjön!… Séta kell!… Berúgva van!

Csuszkó nem vonakodott. Már vonultak is előre. Akkor Jukeszné Babossal bánt hasonlóképpen. Ők indultak el második párnak. Következtünk volna mi ketten Ildikóval:

– Hohó! Hát ezek? – riadtam ágyamra, éppen amikor már Ildikóval azon tanakodtunk, hogy eloltsuk-e körégőmet vagy csak lesrófoljuk?

Bim és Dávidovits mélységes álomban szuszogtak az ágyamon. Bim tátott szájjal, körülbelül háromnegyedes ütemben hortyogott és fölváltva fújta a kását: puh, puh, puh!

Ildikó édes kacajra fakadt:

– Hagyja talán őket most! Kidobhatja ezeket, ha hazajön! Elmaradunk a többiektől.

Belém karolt és indultunk. Az iramot ő diktálta. Ha gyorsan nekieredünk, pillanatok alatt utolérjük Jukesznét Baboss-sal. De hát lassan, nyugodtan haladtunk, előttem teljesen ismeretlen, de annál hívogatóbb és ígérgetőbb, enyhe, májuséji sötétbe.

Nagybánya városa abban vagy az előző évben vezette be a villanyvilágítást. A híres nagybányai Széchenyi-liget forgalmasabb útjai elég tisztességes lámpákat kaptak.

Csuszkó és Elza imbolygó alakja már föl-föltűnt előttünk az utcai lámpák fénykörében és mögöttük Baboss Jukesznével. Szinte észre sem vettem a lombáradat alá búvó házacskák után, hogy már a Ligetbe értünk.

Óriás szálfák közt, egy keskeny, sűrű, sötét fasoron végig, széles, gondozott, homokos útra jutottunk. Majd egy köröndre. Ezt nehéz gyantaszagot lehelő, hatalmas, vöröstörzsű fenyők alkották. Alattuk összefüggő padsor. És a körönd szélén tágas, nyitott kulipintyó sötétlett. Itt húzhattak a zenekarok.

A köröndön túl, oldalpadokkal, gyöngébben világított út vezetett tovább. Ide érve, az álmatag, illatos, ligeti csöndet az Elza visítása rezzentette föl elölről:

– Mi leültünk kicsikét! És ti?

Jukeszné és Baboss közös kiáltása válaszolta:

– Mi is! Helyes!

A visszhang tisztán visszamondta a hegyoldal felől:

– Mi is! Helyes!

Azzal a két pár eltűnt szemünk elől bokorvédte oldalpadokon.

Ha tovább haladunk Ildikóval, mindjárt elérjük a jó mamát és akkor nyilván együtt telepszünk le a négy embernek kényelmes ülést biztosító padra. Ehelyett Ildikó, mintha a visszhang visszhangjának szegődnék:

– Mi is! Helyes! – sikkantotta gyorsan édesanyja tájékoztatására.

És máris pihenőre tértünk mi is édes-kettesben a legközelebbi padra.

Mit beszéltünk addig Ildikóval? Hát többek közt ő édesen elcsacsogta nekem, mekkora összegű nyugbért húz a mamája, és hogy Kanizsán házuk van, három lakással, és hogy gyermektelen nagybácsijuk szőlője és disznóhizlaldája rája marad örökségül, és hogy ő bizony a festőművészkedés mellett a legpolgáribb tisztesség keretei között férjhez akar menni, és mivel nagyon imádja a gyerekeket, szeretne kettőt: egy fiút és egy lányt!

Mire én is, csak úgy mellesleg és a sok szesztől elég akadozó előadásban, szintén elmondtam, hogy huszonkét éves lévén és tulajdonképpen a festőművészi ábrándokon kívül egy haszontalan, tanulmányokat kerülő fráter lévén, nősülésre tíz éven belül nem gondolhatok, mert apámék kukra rúgnak hazulról, ha még egy hölgyet is hozok oda, hogy pedig a feleségem hozományából éljek meg, annál jobb az ízlésem!

Pedig még mindezek után is, elég fiatal és elég kapatos is voltam ahhoz, elég észvesztően szép volt ez a nagybányai, májusi éjjel, elég kerítő az illatoktól terhes félhomály, hogy már a séta alatt felelőtlen udvarlásba bocsátkozzam Ildikónál.

A padon már csókolóztunk.

Hát igen! De általában az írásművek, regények, életrajzok roppant egyoldalúan kezelik ezt a tárgyat. Szerelmes csók után rendszerint pontot tesznek, sőt több pontot. Sejtetnek, képzeletre bíznak! Vagy pedig megoldottnak vesznek mindent, ha már ugyanazokat a jó vagy rossz következményeket tételezik föl minden csóknál. Pedig hát megeshet szerelmes csókolózás az összes fönti körülmények teljes kisemmizésével. És ez, a mi Ildikóval való csókolózásunk ilyen volt. Csak csók! Magáért a csókért! Nix több! Egy fikarccal sem!

Ildikó bal kézről ült nekem a padon. Egészen ostoba dadogásom után nyugodtan odaengedte bal karomat a derekára és jobb kezemet az állacskája alá. Aztán bizonyos, ösztönszerű vagy gyakorlatra valló művésziességgel csücsörítette össze ajkát és csókolt ő is vissza engemet.

Ezt ismételhettem vele akárhányszor, nem kifogásolta. De rögtön, lehűtőleg tiltakozott, ha akár szóban, akár tettleg túlmentem ezen a kereten. Magamhoz őt egyáltalán nem szoríthattam. Rögtön borzadályos: – Na, kérem! – feddéssel fagyasztotta meg merszemet.

Úgyszintén elviselte, ha szavakba öntöttem, hogy imádom!… alighanem megőrülök a vágytól utána! soha nem felejtem el őt!… öngyilkossá kell válnom, ha fokozódik iránta való szenvedélyem!… De csak célzást tettem légyen, csak példálózást kockáztattam meg a hivatalos egyesülésünk megkerülésére, rideg, gúnyos feleletéül vettem:

– De hát hagyjon föl kérem azzal a gondolattal, hogy engem elcsábít, mint egy buta kis varrólányt!…

Most kapok azonban észbe, hogy ezek a visszaemlékezések nem a személyemet választották főhősükké. Ezt előre bocsátottam.

Ott kell tehát folytatnom, amikor bizonyos idő múlva a szomszéd padról Jukeszné kiáltása harsant az éji csöndbe. Nem hozzánk:

– Elza! Elza! Talán most már indulnánk! – kezdte Jukesz mama a kiáltozását.

De választ nem nyert. Megismételt kiabálására sem. Elzáék minden külön értesítés mellőzésével eltűntek. Ellenben Ildikó viszonozta anyja kiabálását mellőlem:

– Indulhatunk, mama!

Az illendőség és az eredeti terv szerint, Baboss és én hazáig kísértük volna Jukeszékat. Ott laktak a Liget egyik bejárója mellett. Csakhogy én még nem voltam annyira járatos a környéken, hogy éjjel könnyen hazatalálhattam volna.

Részegségem különben már elpárolgott. Az érzékiség mámora dúlta, senyvesztette helyette fiatal öntudatom különben sem túl higgadt működését.

Amikor újra összejöttünk négyesben, Csuszkóék nélkül, azt mondtam Babossnak:

– Hazakísérjük a hölgyeket! Aztán maga elkísér engem addig, míg magam is hazatalálhatok!

– Maradhatunk ebben! – biccentett Baboss. De itt én hozzáhajoltam és súgtam:

– Vagy megiszunk valahol még ketten egy feketét, jó konyakkal fröccsentve. Maga ismeri már a dürgést Bányán! Persze vendégem!

– Késő van! De nem bánom! – fintorgott Baboss ernyedten.

Ám bizalmas suttogásunk értelmét kitalálhatta Jukeszné és lánya, mert közbeléptek:

– Nem maguk kísérjenek minket és Bálint vissza őt! – mutatott rám Jukeszné. – Hanem előbb őt kísérjük haza és mi jövünk onnan együtt vissza.

Baboss hathatósabb támogatása híján nem tudtam kibúvót lelni ez alól a döntés alól.

Hazakísértek a Ligeten át. A Juhász-ház előtt vettünk érzékeny búcsút egymástól.

Hát kénytelen-kelletlen besomfordáltam az udvaron át külön hajlékomba. Az éjszakának arculatján csak éppen érzett még a sápadozás. A pitymallat még csak fente valahol a fényes kését, hogy kivégezze.

Szobámba hatolva, gyufát sercintettem, hogy lámpát gyújtsak. Belebotlottam egy székbe. Tapogtam, harákoltam. Mit tagadjam? Arra számítottam, hogy két hortyogó vendégemet véletlen is fölriaszthatom, és maguk szánják rá távozásra magukat.

De hát tévedtem!

A körégő már égett, már füstölt is, már bűzölt is. Attilát és Dávidovitsot mindez nem serkentette föl.

Attila pláne, valószínűleg álmában, félig levetkőzött. Azaz a nadrágja már cipőinél gyürcsölődött össze, ahogy azokban megakadt, és a paplanomat a fejére húzta félig… Hát persze! Tovább nem húzhatta, mert Dávidovits feküdt rajta.

Most mitevő legyek?

Háromfelé vont szándékom. Hagyjam ezt a két disznót aludni? Menjek be találomra a városba, valami éjjeli vigadóba? Vagy költsem föl őket és cipeljem őket is magammal, föltéve, hogy hajlandóak? Vagy zavarjam föl és kurgassam haza őket és feküdjek le végre?

A visszás tétovázás kikergetett a kertbe. Ott az éjjeli csöndtől akartam kérni tanácsot.

Tessék! Hajléktalan vagyok! Kitett gyermek vagyok! Honfoglalást kell vezetnem tulajdon szállásom ellen!… Van valami jelképes a dologban, a művészpálya esélyeire nézve!

Ilyenféléket is gondoltam többek között.

Akkor egyszerre, akárcsak a tünedező éjjeli homály panaszhangja, furcsa, mély, zengő, ütemes kolompszó kezd keringélni a levegőben, valahonnan, messziről.

Mi ez? Valósággal megrázkódtam a gyönyörűségtől. Nem történt semmi! Csak a kolomp dongta tele a levegőt… És előttem a kert vaskos sötét lombjai között, a lilásszürkét sejtető ég alatt, négyszögű sárga folt lobbant… A Czipriánék házikójának egyik ablaka.

Mi ez? A köznap egy szokott fénye. A kolompszó riasztja föl nyomorúságos álmukból a bányaüzemek munkásnépét, a sötétben.

És mégis! Milyen megkapó, megható, édes, bús, ujjongató ez a hangulat színekben, formákban, hangokban…

Álltam ott. Bámultam az üres, a hideg égre föl és a kert rajzos, fekete ágbogaira alant, meg benne a lámpavilágos ablak meleg négyszögére… Tele-teleszívtam tüdőmet a pirkadat hűs zamatával. És úgy rémlett nekem, most értettem csak meg a művészetet! Közhely, nem közhely! A mindennapok minden silányságát, rondaságát szebb, sőt igazabb valóságra csak ez emeli. Nélküle ocsmány, vad, állati indulatok viaskodása az egész lét…

Mit szégyelleném! Könny gyűlt a szemembe. Igen! Abban a boldog érzésben, hogy a hitvány életemet az Életnek egyetlen érdemes és értelmes hulláma viszi sodratóban… a Művészet!

Ebben a bányásznegyedben a szokás az volt, hogy bár a kertecskék és udvarocskák el voltak kerítve egymástól és záros ajtócskákat alkalmaztak rájok, azért a szomszédok úgy közlekedtek egymás kertjein, udvarain át, akár az utcán. Kivéve persze a haragosok.

Amint ott andalgok a kertben, egyszerre női alak közeledik felém a gyümölcsfák közt.

Jucika!

Amint meglát, megriad. Talán vissza is futna, ha meg nem ismerne ő is engem. Így csak ijedten és zavartan a fejét kapkodta körül, hogy én ott állok útjában:

– Jó reggelt, Jucika! – köszöntöttem.

– Kezicsókolom, úrfi! – fogadja. Aztán rögtön hadarja. – Megijedtem, hogy Juhász, a vén tolvaj áll ideki. Ők haragot tartanak mivelünk, szegényekkel. Hánykolódó emberek. Könnyű nekik. Kincstári munkások, és jó nyugbére van az öregnek. Nem engedik a járást nekünk a kerten keresztül. De ilyenkor ők még alusznak, a rest, vén dögök. A kolompot nem érettük verik már!

Így csacsog nekem Jucika. És hát nem a legépületesebb gondolatokat és szándékokat költi föl bennem, a hajnali találkozásunk véletlene közben. De hát látom, hogy hálóba kötött kis fazekat visz. Nyilván munkába siet. Kár is valami gyöngéd hangot pedzenem is… Semmiképp sem időszerű!

Ő kezdi azonban az érdeklődést a sürgős útja helyett:

– Hát hogy kelt fel most az úrfi?

Erre elmagyarázom a helyzetet. Szállóvendégeimet, akik kiterjesztették igényüket ágyamra is asztalom után.

– Jajj! Hallottam, milyen szépen tetszettek mulatni az éjjel! Bim úr jobban húzta a cigánynál! – rajong Jucika.

– Most is húzza Bim úr, de a lóbőrt! – vicceltem Jucikával.

– Sebaj! – szólt ő. – Tessék jönni és befeküdni a Bim úr ágyába nálunk. Tiszta az, úrfi. Az ágy is tiszta. Tessék! Én elvezetem!

Hogy amint Jucika után haladtam a kerten át, támadtak-e mellékgondolataim a gyors és sima meghódításáról?… Csakis mellékgondolataim támadtak! Éppenséggel arra a körülményre alapoztam sokat, hogy Jucika nagyon vigyázatosan kattantotta be pitvarajtójuk závárját és suttyant be előttem Attila szobájába. Övéi a hátsó tornácon és a konyhában motoztak már. De ki nem néztek ránk.

Jucika megállott a szoba közepén:

– Tessék a függönyt lehúzni a reggeli naptól, majd ha le tetszett vetkőzni! – adott utasítást nekem. Aztán egyszerre a nagy ruhaszekrény tetejére utalt. – Aha! Már leveszem és kiviszem a perselyemet is. Ebbe én a vásárra gyűjtök magamnak. Három korona negyven van már nekem, egy ruhára…

Közben felállott egy székre, hogy kis termetével elérje a szekrény tetejére állított, fekete medvét ábrázoló perselyét, a nagybányai fazekasok filléres remekét.

Én odaugrom erre a székhez és a perselybe betoltam egy ötkoronást. Jucika egészen fává lett a szék tetején erre a bőkezűségre. Mire én, nem éppen a tisztesség, sőt jó ízlés keretei közt, azzal a mozdulattal, amivel lesegíteném őt a székről, szerelmi merényletet alkalmaztam szegényke ellen.

Hát el is nyertem érte megérdemelt jutalmamat.

Ennek a kisded, munkás menyecskének acélrugót szégyenített meg minden ina. Kaptam egy olyan tekintélyes térdnyomást a bendőmbe és az orromat úgy félre facsarintotta, hogy a falnak tántorodtam, amint Jucika a szoba ajtóját kirántva, ezt sziszegi vissza fölháborodottan lihegve:

– Na, várjon csak az úrfi!… Gyalázatos!… Aludjon!…

Azzal huss ki, a kis madár a hajnalba!

Egy darabig töprengtem, ezek után maradjak itt? Mi lehet ennek a következménye?… Tyüj be megbántam komisz, vadállati viselkedésemet!…

Mégis arra határoztam el magam, hogy egyelőre lefekszem aludni.

Valami olyas álmom lehetett, arra is emlékszem, hogy az iskola folyosóján futok, de ez bánya, és nincs kiútja elöl, viszont gyilkosok késsel, fejszével üldöznek hátul…

Reszketek… ordítani… viaskodni akarok!… De tagjaimban nincs erő… A gyötrelemből… fölébredek.

Akkor a képembe egészen közelről egy hirtelenében ismeretlen, de a következő pillanatban nagyon is ismerős arc vigyorog… az Attiláé!

– Maga disznó! Eddig aludt?… Kegyelemből hagytam! – hallottam a kedves reggeli köszöntőt.

De már akkor ültem az ágyon:

– Rongy alakok! Dávidovitscsal sokkalta hamarabb összeomlottak!

– Rendben van! Ezt majd megtárgyaljuk! Most jön velem az iskolába vagy nem jön? Blindrámát csináltam magának már!

A szénrajzhoz való, fakeretre feszített papírt két példányban lóbálta előttem Attila.

Sebten kiugrottam az ágyból. Úgy-ahogy megtisztálkodtam és hajlandó voltam az indulásra.

Közben azon tépődtem magamban, közöljem-e Attilával, hogy mi történt köztem és Jucika között ma pirkadatkor, vagy sem?

Attila úgy állította be előttem a Cziprián férfiakat, akik vérszomjas, féltékeny dúvadak. A kés, a balta rögtön markukba szorul, ha valami bántás éri őket. Az öreg Cziprián, ha bepálinkázik, a baltával kergeti üvöltözve a háznépét. A Jucika férje is emberölésért csücsül… Veszedelmes korcs nép ez!

Mit várhatok hát tőlük, ha azzal kavartam föl magamra epéjüket, hogy egyik hölgycsaládtagot megrohamoztam?… Hiszen ez törvény előtt is súlyos kihágás!

Ha baj lesz, Attila mégiscsak beállhat csillapítónak, elegyengetőnek a Czipriánok dühe ellen!

Elmondtam, mi történt… Ajjajjaj!

Amilyen szózuhatagot bocsátottam szabadjára ezzel Attilától, hát az minden eddigit felülmúlt!

Azzal kezdte, hogy tettem semmiség, szót sem érdemel! Azzal folytatta, hogy őt, ahányszor kikezdett már Jucikával szóban és tettleg, már rég széthasították volna a Czipriánok, ha nem félnének az ő roppant erejétől és bátorságától!… Viszont erre visszavonta az egészet és rémledezni kezdett, hogy egy idegentől, amilyen én vagyok, aligha tűrik el a házigazdái a gonosz tettemet!… És ha botrányt csapnak, akkor nehéz lesz őket leszerelni!… Hogyan is lehettem olyan meggondolatlan és nem fordultam bizalommal hozzá, ha férfi magányomat egy-két könnyebb kalanddal akarom megédesíteni?… De majd bízzak csak rá mindent!

Ez volt rövid kivonata Attila magyarázatának. Közben elmesélt egy rémtörténetet a régi iskola egyik növendékéről és háziasszonyáról, egy nehézsúlyú bányásznéról. Ezt a boldogtalan festőt a munkából hamarabb hazatérő férj úgy találta, amint felesége, a szomszédnőre támadt féltékenységéből kifolyólag, az óriási disznóölő késsel kergeti a kiadott szoba asztala körül, hiányos ruházatban… A festő kiugrott az ablakon… A nő nyomába rohant a késsel, a férj a nő és a festő nyomába rohant a hatalmas, acél kőfúróval… A hajsza végig tartott a Veresvizen, be a város felé, át a Zazar hídján, végig a forgalmas Híd utcán, át a piactéren… Aztán egy gyógyszertárban végződött. Oda ugrott be a festő, és a gyógyszerészek kisuttyantották őt a laboratórium hátsó kijáratán… Ezt mesélte Attila!

Eközben persze haladtunk az iskola felé, átvágtunk a Ligeten és gyönyörű terebélyekkel környezett tavacskája mellett arra a hegyoldalra kezdtünk kapaszkodni, ahol a festőiskola állott.

Nőcsábítói vétkem szörnyű kilátásait ecsetelni még mindig nem szűnt meg Attila. És akármennyire is foglalkoztatták képzeletemet a jövendő rémei, ugyanúgy szorongattak a jelen közvetlen izgulatai is.

Mi lesz ebben a festőiskolában velem? Csupa fölényes kaján szem figyelme tapad mindjárt rám!… Szörnyű!

Attila már kiröhögött a vonaton, amikor a festőiskolába való beiratkozásról, esetleg fölvételiről érdeklődtem tőle. Hogy gondolom én azt egy „szabad iskolában”? A tanárok itt nullák. Be sem kell mutatkozni nekik. Örülnek, ha valaki fölkéri őket korrigálni!

Így pökhendiskedett nekem Attila az iskolai állapotokról. Aztán megtudtam tőle ehhez, hogy egyetlenegy kötelező az iskolában, a modell-díj! Ez havi öt korona! Nem kibírhatatlan összeg. De akadnak, akik ezt sem tudják leszúrni. Az iskolában van egy felügyelő, németesen: obman. Ez gyűjti össze a modellpénzt.

Szerettem volna Attilához egy-két kérdést intézni, mégis hogyan fog mindjárt lezajlani jelentkezésem?… Kicsoda most az az obman?

– Bízza rám! – torkolt le.

Hát mit tegyek?… Nekivágtam vele a tó melletti hegyoldal sűrű, bokros erdőjének. Gyalogutak kapaszkodtak a fák közt, vízmosások szélén, mint egy szabályos vadonban. Volt rendes, macskakővel kövezett útja is a túloldalon az iskolának. De hát Attila itt vitt föl.

Egy hatalmas, pajtaszerű alkotmányhoz értünk végre. Eredetileg tényleg szénatartó volt ez az alkotmány. Csak bedeszkázták és beablakozták az első iskolák céljaira. Mellette egy másik, nyári, nyitott sporttribünszerű építményben nyüzsgött most az iskola. Itt ültek a modellek. Köröttük állványok előtt dolgoztak a festők.

Csuszkó, Dávidovits, Baboss, Elza, Ildikó már ott működtek. Rám se néztek. Vagy éppen egy biccentéssel üdvözöltek. Csöndben folyt a munka.

A csoportjuk között állott éppen Réti István lengeteg, hosszú alakja. Dávidovitsot figyelte. De Csuszkó is láthatólag, minden vad lángészi modorát föladva, teljes tisztelettel hajbókolt Dávidovitscsal együtt Réti mester magyarázataira.

Üm! Helyzetszerűen jutott eszembe, hogy nem olyan fekete az ördög, amilyennek festik!

Attila megérkeztünkkor szintén óriásit lendített széles kalapján Réti mester felé. De a továbbiakig nem törődött aztán csak velem. A munkálkodás csöndjében suttogva, sőt sziszegve utasított:

– Ott egy üres stafeláj! Elfoglalhatja és kezdhet is rajzolni. Én is dolgozom azon! – mutatott egy másik állványra.

– De az obmannak a modellpénzt? – susogtam vissza aggodalmasan.

– Hoci az öt koronát! – tartotta markát elém Attila. – Majd én elintézem!

Odaadtam a pénzt. Attila egyszerűen zsebre vágta, és az állványára rakta fakeretét, hogy dolgozni kezdjen.

Az egyik modell egy Toma nevű, rongyos, öreg csavargó volt. Magas széken ült, fejnek. Másik helyen állt egy akt. Olajbarna bőrű cigánynő. Valaha eszményien szép arc és termet lehetett. A sok szülés és züllés sem tudta meglottyasztani dús, almaszerű kebleit és hasát. A hízás zsírpárnái torzították el inkább idomait. Hátratett kézzel állott.

Én az aktot, Attila a fejét kezdte meg szénrajznak.

Nekifeküdtem teljes szívből a munkának. Már föl is vázoltam az aktot, amikor Attila még csak nézegette-nézegette-nézegette egyre a fejét. Elővett zsebéből egy kartonból négyszögűre vágott keretecskét és azon keresztül, hunyorított szemmel nézte a fejét. Aztán lehajolt és a lába közül tótágasos pofával is megnézte a fejét:

– Fény-fény… nem szeretem, itt az orrán végig… Plasztikusnak akarom… De honnan? Hüm! Hüm!

Öt lépésre, háttal dolgoztam tőle. Mégis hallottam ezt a magánbeszédet és fordultam egyre hátra Attilára. Ő nem hagyta abba. Nagyképűen forgatta, csóválta fejét és fontoskodva állványát ide és tova, a modelltől el, vissza, jobbra, balra. De nem törődött vele senki!

Szomszédom, egy kisded, majdnem fehérszőke növendék, fintort vágott rám és pukkadósra fújta föl képét, ahogy Attilára utalt a szemével:

– Ő és maga együtt jött most? – kérdezte halkan szlávos hangsúllyal törve a magyart.

– Igen! – bólintottam meglepetten. – Vele jöttem.

– Hát maga kéne tanácsolja őneki, a Bimnek, hogy ő hozza ide magával fényképezőgépet és fekete kendőt, letakarni a buta fejét… és kakk!… Leveszi a modellt, az jobb és biztos, mint ő fogja csinálni egy rossz rajzot… Ez csak feltűnésre viszket… ahol van mindenfelé neki!… Ronda alak!… Maga itt volt a tavaly is? Nem?

– Nem! – ráztam fejem. – Először vagyok itt!

– Na gyúrja! Nem háborgatok! – buzdított új, ismeretlen ismerősöm. És dolgozni kezdett ő is.

A kicsi festő egy németbe oltott cseh fiú volt. Bizalmaskodva lendített valamit elfogultságomon. Bátrabban magamba merülve folytattam munkámat. Hiszen bevallhatom, ha Attilát mint jellemet már ez a külföldi tanulmányozója is lerombolta előttem minden tekintélyében, azért fölényeskedése hálójában még vergődtem kissé. Például, hogy tépelődni láttam rajza előtt, én pedig hűbelebalázsosan nekivágtam a rajznak, meg-megtorpantott annak gondolata, hogy bár aligha készül itt körülöttem csupa remekmű, az enyém okvetlenül túlsietett silányság lesz, ha Attilához hasonló haladóbb növendék ilyen körültekintően fog neki egy vázlatnak…

Most hát nyugodtabban dűltem munkának a kis cseh szavaira.

Mindenesetre álmomban sem mertem akkora eredményt remélni első krikszkrakszaimtól, mint az osztályrészem lett.

Közvetlen a modellszünet előtt a Mester éppen Attila rajzánál állott meg.

Attila minden előzetes önérzeteskedését és hetvenkedését meghazudtolva, alázatos bájmosollyal, majdnem magát kellemetezve fogadta a Mestert:

– Maradhat? – érdeklődött tőle rebegően utalva rajzára.

– Tömpébb a fej! Nem gondolja? És erőteljesebb itt, a koponya vonala! – húzott végig a rajz fölött a levegőben Réti az ujjával.

– Igen! Igen! Most látom! Átrajzolom! – szerénykedett Attila.

Mire Réti István körútját egyenesen nálam kezdte meg az akt körüli állványoknál.

Szédültem! Az éjjeli mulatságtól megviselt és most a megfeszített munka és izgalmak nyűtte idegeim rettenetes viszolygásba fogtak. Ügyetlen, óvodás meghajlással járultam Réti elé és reszelős kappanhangon mutatkoztam be, mint újdonjött növendék.

Okvetlen észrevette lelkiállapotomat. Tapintatos, jóindulattól sugárzó szemmel nézett el a vállam fölött:

– Örülök! – nyújtotta a kezét.

És azzal máris a rajzomra fordult.

– Sze-sze-szerencséltet, Mester, hogy ezt az első silányságot… javítani méltóztat? – pöntyögtem egészen szükségtelen zavaromban. Mire Réti:

– Azért vagyok itt! – ennyit szólt. És tovább nézte a rajzot.

Ha szélingatta léggömb kosarában állok, akkor sem ferdül, fordul, kavarog velem a környezet jobban, mint ezek alatt a pillanatok alatt.

– Ez nem rossz, amit csinált! – szólalt meg végre a Mester. – A mozdulatot is elfogta körülbelül, és arányban is megfelelő… Nyugodtan kidolgozhatja!…

Ezt hallottam Rétitől szó szerint. Bólintott még kettőt hozzá és tovament.

Leírhatatlan boldoggá és büszkévé és bizakodóvá tett. A szünetig való pár perc alatt, amikor a modell elhagyta helyét, csak bambán álltam művem előtt és mímeltem karfölemelgetésekkel, hogy folytatom a rajzolást… Szemem káprázott, a vonalak összefutottak előtte, kezem reszketett…

Kétlem, hogy mindenkinek ne lenne hasonló élménye?…

Körülöttem egyszerre mozgás, hetye-petye támadt. A modell elment helyéről… Messzehallatszott csontja ropogása, ahogy nyújtózott egyet. Egy alsószoknyát kapott magára, felső testét meztelen hagyta. És lekuporodott cigánymód a földre.

Mögülem Attila hangja a kis lenszőrzetű csehnek mondta kétségtelen rám utalva:

– Ő ezt beszopja Rétitől, amit minden zöldcsőrűnek megereszt az öreg, biztatásul…

– Téved maga! – vett védelmébe a kicsi cseh: – A maga rajza, amire nem mondta meg Réti mester, amit gondol… Jobb, nem henceg, Bim, maga!

Többen álltak már körül. Röhintések közepett támadt Attila a kicsi kartársra:

– Maga taknyos! Maga bírálgat?

– Me-e-e! Bim-bam-bum! – öltötte ki a kicsi ember nyelvét Attilára. – Nagy száj! Ekkora! És más semmi. Ez maga a jó karikatúra!…

A papírja szélére hirtelen néhány vonással tátott szájat és nagy üstököt rajzolt… Azzal tovaindult valahová.

A körüllevők újra röhögtek az Attila rovására. Elza egy koránérő körtén csemcsegett. Ildikó szintén. Baboss kurta pipából pöfékelt. Dávidovits kiflivel kínálta Csuszkót… Attila megragadta a kis cseh gallérját hátulról:

– Gyöjjön! Vegye föl a modellpénzt. Maga helyettesíti most az obmant?… Maga kis fehér-majom!

Mivel a csehecskének még akkor is húzta a kabátgallérját, hát egy nagyot köpött hátra, Attila terjedelmes mancsára, hogy eleressze… Aztán pedig újabb röhejek közben elővett a zsebéből valami piszkos, rongyos, kijárólapokkal teli jegyzőkönyvet és Attilától átvéve az öt koronát kérdezte:

– Mi névre írjak?

– Pulya Ernő! – diktálta Attila.

– Pulya Ernő, jó van! – írta be a kicsi cseh a jegyzékbe.

Nekem éppen Baboss beszélt közben valamit. Így ütötte meg a fülem Attila ostoba vicce:

– De kérem! Marháskodás ez a név! – kiáltottam a kis csehre. Ő azonban már eltette a noteszt és valami sürgős tennivalója lévén, szaladás közben legyintett vissza:

– Majd, majd!… Mindegy!

Lehet, hogy a Mester dicsérete is dagasztott kissé önérzetemen és érzékenységemen, hogy hirtelen elvesztettem higgadtságomat és méregtől pukkadozva ripakodtam Attilára:

– Hallja, Báró! Vagy Birnbaum!! Utoljára kell figyelmeztetnem, ha nem szünteti be velem a szemtelen viselkedését, csúful megjárja! Pulya magának az öregapja!

A hangom egy kis hökkedelmet teremtett. Attila maga sem talált hirtelenében jobb visszautasítási formát a leckémre, mint körülkapkodta boglyas fejét:

– Hallják ezt az embert? A saját lakásadói keresztelték el őtet Pulya úrnak. Nem én! Én Őrjöngős Rólandkának fogom nevezni eztán magát!…

Én hallgattam, és vad pillantásom jósolta csupán a vészt Attilának. Viszont a társaság, úgy rémlett, megoszlik abban, hogy túlontúl elítélje Attilát és méltányolja az én túl lovagi fellépésemet. Ebben a körben nem lehetett kisajátítani senkinek a maga számára a megpiszkálhatatlanságot.

Hát mint valami láthatatlan áram keringett a közhangulat hol javamra, hol Attiláéra.

Ő mindenesetre tovább jártatta a száját:

– Én örültem, hogy szóba állott valaki velem, amikor először jöttem ide. Maga talán az első nap, amikor mint csecsemőt tisztába tesszük itt, már nagy lóra ülne és onnan beszélne le velünk? Adja alább apuci! Könyörgünk!

– Mit beszél többesben? Csak maga az, aki kezdettől fogva tűrhetetlenkedik és gáncsoskodik velem! – förmedtem vissza neki.

De hiába!… Éreztem, hogy ez a komor, száraz, merev magatartás nem szerez nekem sok hívet itten. Ez külön szított indulatomon, ami ízekre szedette volna velem Attilát.

Ő?… Egyszerre lángeszű aljassággal, szinte magasabbra nyúlva, ezt rikkantotta vissza:

– Magának, Rólandkám, így is meg vannak számlálva a percei ezen a Bányán! Magát az én lakásadóim hurkatöltelékre darabolják. Őurasága ugyanis le akarta teperni az én házimenyecskémet, akinek a férje most üli egy csinos kis gyilkosságért a fürdőévadját Illaván! – fordult a társasághoz Attila.

Elsápadtam! Akkorákat kellett lélegzenem, mintha ez a tündérvölgy nem termelne elég levegőt a tüdőmnek. Ilyen mérvű becstelenségre, ilyen orvtámadásra, ilyen visszaélésre minden úriemberi, baráti bizalmassággal nem lehettem mégse elkészülve!

Attila sikere pedig káprázatos lendületet vett. A nők kiváltképpen és elsőnek nyomultak hozzá és egyenesen nyaggatták:

– Mi volt, Bim?… Mesélni! Mesélni!

A képem tüzelt a borzalmas szégyentől. De a kartársak hangos röhejekkel másztak rám szintén. Baboss a nyakamba vetette magát:

– Mit szemérmeskedik?… Mi történt?

Így hallottam Attilát, amint kéjjel ordítozza:

– Részleteket akarnak!… A nő, egy parányi kis dög… Ismerik Jukeszék… Róland úr pénzt dugott a perselyébe… Aztán székre állította, hogy mittudom én!… A székről kapta le, ölbe… De a nő, puff neki, egyet az orrába… Merthát hogyhogyhogy? Ez nem megy úgy!… Semmi vallomás! Semmi örök hűség! Semmi kandúrnyivágolás! Csak nekirontani egy bányásznő erényének? Hol divat ez? A pusztán? Ott se!

Példátlan tetszésben volt része Attilának. Tökéletesen ledöfött. El kell ismernem! Már csak egyet nyerhettem, ha sarkamra állok ellene, ha ugrálok, hogy fokozom a nevetségességemet.

Nők, férfiak dűltek az Attila előadására. Én magam egyszerre valami ellenállhatatlan, visszás átmenetben a fortyogó, reszkető dühből a megmulyásodás pár pillanatán át, teljesen leszerelődve… elröhögtem végül magam.

A társaság a hegyoldal gyepére vonult ki, heverni, üldögélni a pihenő alatt. Még itt is az én balul sikerült szerelmi kalandomon való felélénkültség késztette viháncolásra, henderiházásra, viccelődésre az iskolát…

Hazamenet Attilának ragyogott a kedve. Nemcsak hogy a kezdeti viszonyt állította vissza közöttünk, hanem a mostani fölényeskedésében éreztette azt is, hogy nagylelkű, nem tart haragot, igaz barátom és gyámolítóm akar maradni.

Legelőször is beosztotta a mindennapi időmet. Délelőtt iskolába megyünk rajzra. Délután tájat megyünk festeni… Este csavaroghatunk a városban. Esetleg a cukrászdába nézünk el, a festők ide járnak főleg. Vagy a Ligetben lötyögünk, társaságban, nőkkel…

Hogy itt mindjárt a legszemtelenebb faggatással akarta kiszedni belőlem Attila, hogy míg ők Dávidovitscsal aludtak, és mint hallja, mi éji sétákra kerekedtünk a Ligetbe, hát elértem-e valamit a három hölgy közül valamelyiknél és melyiknél?… Ez hagyján! Ez elől könnyen kitérhettem a válasszal.

De közvetlen ebbe a tárgykörbe kapcsolódva, Attila rejtelmes, önfeláldozó, sőt erőszakoskodó módon tudomásomra hozta, hogy ő már tavaly meghódította az iskola remek cigánynő modelljét, hát szívesen közvetít nekem is vele egy gyors légyottot!

Hiába szabadkoztam, hogy ha már ilyen kalandokra szorulnék, jól ismerem kezdő esélyeiket és utólagos veszélyeiket… Neadjisten, hogy Attila letett volna megkísértésemről… Egész úton a cigánynő ritka nőies értékeit részletezte nekem…

Minden dühöt föl kellett adni ennél az alaknál! Az ember humorérzéke maradt az egyetlen, amit latba vethetett vele szemben, mint beváló érintkezési módozatot…

– Ebéd után átjövök magához. Ma hetivásár volt Bányán, még nem oszlik el annyira, hogy ne lássunk belőle… Festőnek, ha itt van és elmulasztja megnézni a vásárt a nagybányai piacon? Csak felakasztani magát… Én az idén megfestem a piacot, egy sarkát, egy vásárrészlettel. Vázlatkönyvet hozzon maga is és ne csámcsogjon sokat, Pulyácskám!

Így adta ki elváltunkkor rendelkezéseit számomra Attila.

Hát minden látvány, okulás és munka üdvös lévén nekem, engedelmeskedtem Attilának. Bekaptam egy pár perc alatt az ebédemet. Azaz a negyedrészét, mert akkora adagot küldtek. Juhászné meg is szidott és nem akarta kivinni a maradékot!… Hogy még majd nekifohászkodom!

Elhevertem a díványon, cigarettázva. És vártam Attilát.

Mindenképp meg lettem volna elégedve a helyzettel. Az első rajzórám sikere, hogy úgy mondjam, a Művészet Édenébe emelt és tündököltette előttem a jövő minden gyönyörű álmát… Ami kissé leráncigált mélázataimból, a szomszéd Jucikával való balsikerű ügyem, a nyilvánosságra kerültével vesztett félelmetességéből…

De azért, hogy például átmenjek hamarjában a Cziprián-házba?… Ez nem nagyon akarózott volna.

Viszont Attila, miután annyira sürgetett, hogy még elfogjunk valamit a széledő vásárból, ne csámcsogjak sokat!… Ő késett.

Már a harmadik cigarettát szívtam el. Attila felől nincs nesz sem!

– Tessék utána kiáltani az ablakból! Meghallja ő! – biztatott Juhászné. – Nehéz ember Bim úr!

Hát átordítottam:

– Attila! Mi lesz? Maga kérődzik olyan soká!

– Igen! – hallatszott rögtön vissza Attila üvöltése. De mintha valamiképp tele szájjal hangzanék.

És tényleg! Amint Attila az átsietéstől szuszogva megjelenik, még a szájából szinte kilóg az utolsó falat, mint siklókígyóéból a békaláb.

– Mostanáig zabálta az ebédet? – förmedek rá. – Így sietünk?

Hát erre Attila kicsikét zavarba jön és úgy akadozza el, hogyhát:

– Én izé… két részre osztom az ebédemet, ha nagyon sokat küldenek… Esetleg elég vacsorára is, nem kell piszmognom a teafőzéssel… a hideghez… De máma valószínűen benézünk a cukrászdába is… Ott is kell valamit fogyasztani… És többet eszik az ember a drága süteményekből, ha nem lakott jól itthon… Hát azért megettem az ebéd vacsorára hagyott részét is, kegyes engedelmével, Pulya úr!

– És az első ebéd után kellett magának egy félóra gondolkozási idő, hogy nekilendüljön-e a másik ebédnek vagy sem? – hánytam szemére mérgesen.

De Attila minden zavarán keresztül is észrevette az asztalon az én ebédem maradéka tömegét:

– Hát ez mi? – kérdezte rögtön és már szagolta, vizsgálta, számba vette a lábasok tartalmát: – Maga külön hozat vacsorát. Mégis hagy az ebédjéből?

– Ha nem bírok végezni vele? Hát persze!

– És mi lesz ezzel? – ráncolta szigorúan rám a szemöldökét Attila.

– Majd kiviszi az asszony! – válaszoltam: – Gyerünk már! Elszéled a hetivásár.

– Egy frászt! – ordította Attila. – Erre szoktatni a lakásadókat? Maga rontja itt a szegényebb festők helyzetét, hogy fél adag sülteket hagy a háziasszonyának? Mit henceg a pénzével? Már lyukat beszéltem magának ebbe a kákabélű hasába, hogy ezt ne tegye!

Egy kicsikét megrebbentett ez! Alaptermészetem: nem keresni feltűnést, nem kivételeskedni, nem terpeszkedni nálam rosszabb sorsú emberek rovására… De már ideges lettem a menetelünk újabb halogatására:

– Hát mit csináljak? – kiáltottam. – Vágjam ki ezt az ételt az ablakon? Vagy vigyük ki a Juhászné disznóinak? Öntsük a vályúba? Gyerünk!

– Frászt! – üvöltötte Attila. – Megesszük! Ha nem eszi meg, a fejére borítom!

– Elég ebből a marháskodásból, hallja Bim! Tessék, egye meg ezt a maradékot, ha tetszik. Az a fő, hogy gyorsan és induljunk!

– Hallatlan! – csóválta erre fejét Attila. És már az egyik főzelékes lábos a kezében volt. – Na, a főzeléket megeszem! De maga is be tudja még kebelezni ezt a darab húst.

További ellenkezés, további elmaradás a hetivásárból! Állva, topogva megebédeltem másodszor, Attila harmadszor, és a tésztát még az úton is majszoltuk.

Így kerekedtem föl Nagybánya városának a szívébe legelőször.

Eljöttünk ezúttal a Liget mellett és ki az országútra. Még mindig csupa virág, csupa terebélyfák zöldje között. Így értünk a Zazar fahídjához.

Az innenső hídfőnél egy cirádás, tornyocskás épület tetején forgott a szélkelep az égtájak DKÉN betűivel. Attila rámutat:

– Na, mi ez?

– Dél, Kelet, Észak, Nyugat! Nem?

– Nem! Doktor Kádár És Neje! – röhög Attila: – A nagybányaiak, figyelje csak majd meg, az égvilágon mindenből viccet csinálnak. Ilyen kedélyű emberek nincsenek sehol a világon. Szólítson meg itt akárkit és kezdjen neki a leghülyébb viccbe, akkor rögtön benne van ő is, és az ingét levettetheti vele…

A híd közepén megállottunk. Kelet felé, ahonnan a Zazar folyt, a rikító sárga köves medrének közvetlen szélén malomárok húzódott és látni lehetett gyönyörű, ősi tömörségében, fehéren lángolva, teljes épségben az egykori pénzverde építményét a várfallal és kerek, zömök bástyájával. Az ég alján a lila bércek és az előtérben, a folyó másik oldalán, sötét, mérgeszöld lombtenger. Ezt elöntötte a kora délutáni nap. És valami felséges színtobzódással kápráztatta el a szemet az egész… Attila éppen úgy, mint ahogy egy uralkodó mutat országára az idegennek, kilendítette hosszú karját:

– Ide nézzen, jó apukám! Áll még a kis lábán? Nem ájult el?

– Nem túlzott! Ez elbűvölő! – hallattam szinte a meghatottság szavát.

Attila közben elővette négyszögű kartonpapír nézőkéjét. A tájra állította be. Külön hunyorított, hogy jobban átnézze. Végül megint úgy, mint a festőiskolában a modellre, hirtelen hátulját fordította a gyönyörű tájnak és a lába között nézett ki rá, tótágasos pofával.

A hídon szekéren, gyalog elég tömeg ember közlekedett a hetivásárra való tekintettel. Attila egyenesen kereste, hogy szembetűnjék nekem szánt magyarázatával… Énnekem pedig már ez is kínos volt. Hát még most, ez a fordított kukucskálás!… A hideg kilelt, hogy hirtelen egy lassan döcögő szekérről hangos röhögést hallottam… A hetivásárból távozó derék, egyszerű falusiak nem voltak hozzászokva, a nagybányai bennszülöttek módjára, a festők furcsaságaihoz… Szívből röhögtek Attilán… Én pedig, hogy legalább enyhítsek a saját helyzetemen, szintén röhintettem egyet velük.

Hát erre Attila vad sértődöttséggel egyenesedik föl és kéri számon tőlem:

– Mit picsog, ha szabad érdeklődnöm, kedves Pulyám? Maga ott tart szellemileg, ahol a buta parasztok, hogy velük egyesíti a röhejét?

– Na nézze! Ilyen mutatványokra, mint amiket maga végez itten pálám et publice, csuda, hogy krajcárt is nem löknek nekünk a röhögés után.

– Akkor is rajtam röhögnek! Énnekem tehetnek egy szívességet, ide a hátsó felemre!… Maga mit érzékenykedik és törődik a csőcselékkel? Magát nem röhögték!

– Nem! – feleltem. – Rajtam csak csodálkoztak, hogy nem kapom le a kalapomat és tartom körül adományokért, miután magához tartozom.

Attila magánkívül lett a dühtől:

– Most ide hallgasson, maga szép úrifiú! Hogy én itt lehajolok és úgy nézek meg egy tájat, ezt azért teszem, mert el akarok fogni egy bizonyos világítási helyzetet… hogy majd azt föl tudjam rakni színben a képemre, ha majd kijövök ide a hídra festeni. Ha méltóztatna, maga csecsemő, aki az ürülékében pacskol, megérteni azt, hogy színben nem mindegy, ha borús, vagy párás, vagy ködös, vagy napsütéses időben kapok el egy tájat és ezt legjobban nem hunyorítva, hanem így leshetem el és ezt nem én találtam ki, mit szólna hozzá?

– Azt, hogy ne rángassa itt a vállamat, hogy újra közfeltűnés tárgyai legyünk, hanem közölje velem egy szép, egyszerű, bővített mondatban! – feleltem.

– Nos! – ordította képembe Attila egy öntözőnyi prücköléssel együtt. – Ferenczy Károly, az öreg! Ő jött rá erre! Legyen nekem annyi koronám, ahányszor őt hátulról így kukkra hajolva láttam tájat nézni.

Nem tudom, mi lelt? Olyan ellenállhatatlan nevetési rohamot kaptam annak elképzelésénél, hogy a legnagyobb és legkomolyabb mestert Attila a kukktartásban figyeli!… Kiszakítottam magam ráncigálásából és sietni, majd futni kezdtem előre a hídon, a piac felé… Attila utánam dühöngően magyarázva, szidalmazva butaságomat és konokságomat és úri nevelésemet, amivel szolgabírónak menjek, ne festőnek!…

A kacagás legalább attól mentesített, hogy túl kellemetlenül hasson rám, amint a járókelők futóbolondoknak néznek bennünket.

Elmentünk a pirossüveges kálvinista templom mellett a Híd utcán, amely a kálvinista Róma, Debrecen nagytemplomának mintájára épült. Csak nem két, hanem egy toronnyal. Aztán már a piac nyüzsgése tárult elénk.

Hát ez valóban hasonlíthatatlan szépségű és érdekességű látvány volt, még ha valaki nem is festőszemmel nézte.

Ez a négyszögű, gömbölyű Zazar-kövekkel kirakott, manzard födelű, egyemeletes házak körítette piac, valami meseszerű, ósdias bájt lehelt a szemlélőjére, mozgadalma nélkül is. A vására azonban, így megfogyatkozva, határozottan olyan benyomást keltett, akárcsak művészies érzékű rendező vonultatta volna föl tolongását.

A piac közepén öreg, irdatlan homokkövekből összerakott kút. Körötte óriás, százados platánfák. A platánok alatt kisded csacsifogatok. Ezeknek terhe a híres borkútas korsók. A csacsifogatok kocsisai csupa asszony. A borkutasnők, mint Bányán nevezték őket. Igaz, volt egy (itt nem ismételhető) mulatságosabb köznevük is. És több eredeti, nagybányai élc is választotta tárgyául őket.

Például: ha egy nő álszenteskedett, azt mondtak rá, olyan finom, mint Borkutas Mári, a szamarait is magázza, de azért a nyakuk közé csördít!

Vagy amikor Borkutas Máriától azt kérdezték, minek állanak a kitűnő vizű kút közelében a borkúttal, hogy rontsa az üzletüket?… Hát Mári azt felelte: – Jobban láthatják az emberek, hogy a borkutam mellett mire való a kútvíz, ha a szamaraimat itatom belőle!

Aztán a híres nagybányai fazekasipar remeklései, a tarkabarka cserépholmik ott sorakoznak közvetlen a borkutasok mögött. Másutt a környékbeli oláhok rikítószínű, általvetős, tüszős, gubás, katrincás sorai. Mellettük a koltói magyarok fekete kötényes, kék zekés népe. És a többi jellegzetes vásári figurák, üstös, kanalas, teknős cigányok. A köteles, csizmás, ködmenes sátrak. Fura, magaskasos szekerek…

És a nyüzsgés mögött a Szt. István építette ezeréves, magányos, kockakőből rakott torony.

Hát ez megkapó, lenyűgöző, új, különös kép volt. A Híd utca szájából bámultam egy darabig. Attila szüntelen karattyolását elvitte közben a szél a fülem mellett nagyrészt.

Nyelvészeti oktatásokat tartott nekem a nagybányai tájszólásból. Itten nem azt mondják: körüljárom a piacot, hanem: kereken járom a piacot! Nem azt mondják: elölről, hanem: elülrünnen. A cuclinak: zörbölő, vagyis szörpölő a neve bányaiasan. A fakantát: rücsőnek hívják, a deszkakerítést: berenának, a patakot: ároknak. A bányai nem mondja: éjfél felé, hanem: tova éjfélkor. Ellenben a felé vagy fele szót odafele ragasztja mindenfele, ahol másutt nem használják, például: hallgassuk csak megfele ezt is!

Attila aztán, hogy kibámészkodtuk magunkat átfogólag a hetivásáron, indítványt tett:

– Csináljunk néhány vázlatot. Elkaphat itt pár csoda figurát. Sőt, mint látom, tempera készletét is elhozta, hát, színben is megfoghatunk dolgokat. Kölcsönöz nekem a festékéből? Bemázolom én is a rajzom!

– Szívesen! – egyeztem bele. – De honnan rajzoljunk? Állva!

– Fenézünk! – legyintett Attila! – Kérünk két széket!

Tovább mentünk pár lépést a járdán. Egy fűszer- és vasüzlet előtt székek álltak a járdán. Ide szoktak kiülni a fűszerüzlet tízóraizó meg uzsonnázó vendégei traccsra. Afféle nadrágos nénikék, rendszerint idősebb urak.

De most a székeken nem ült éppen senki.

Hát Attila egy szó nélkül fogja az egyik széket és viszi a járda szélére:

– Éppen innen akartam megfösteni azt a sarkot. Honnan tudták ezek a fűszeresboltban, hogy itthagyták a székeket?

– De hallja, talán be köllene mégis!… – aggodalmaskodtam.

– Pofa be! Fogja a másik széket és dolgozzunk! – reccsent rám Attila.

Hát rettentő szurkolva fölragadtam én is egy széket:

– Remélem, ismerős az üzletben?

– A nyavalyát! – vont vállat Attila. – Bányán hozzá vannak szokva, hogy a festőknek kezére járjanak. Maga csak kezdje nyugodtan a munkát.

Okosabb kibúvó híján szót fogadtam Attilának. Kreont vettem elé és gumit, hogy néhány vázlatot hozzak össze. De hát elkezdeni is képtelen voltam.

Idegesített a székügy, idegesített, hogy a járdáról a járókelők belekukkinthattak a rajzomba, a hátam mögül, a kezem, szemem, akaratom, kedvem egyszerűen megtagadták a szolgálatot.

Attila ezzel szemben tüntetőleg, elfogulatlan és minden előzetes nézdelődés, kukkraállás nélkül belefogott a rajzba. Nagy a gyanúm, hogy erről a helyről, ezt a tájat ő már rajzolta egyszer vagy többször… Csak a színtiszta föltűnésvágy meg az én lehengerelésem ültette le itt, a piaci forgalomban működni.

Előzetesen Attila ugyan kijelentette:

– Itt Bányán, nézze, egy tisztelt polgár fejére kuporodhat fösteni, ott sem törődik magával a kutya sem. Úgy megszokták itt a festőket. De hát ennek eleven cáfolatára, még két perc sem telt abban, hogy ott ülünk, már kezdtek megállani a járókelők, ideiglenesen, kevesebben, többen, de állandóan.

Idegességem erre ingerültséggé kezdett fokozódni. A rajzolás helyett szellemes kellemetlenségeket kezdtem fogalmazni magamban, miket az Attila fejéhez vágjak. Például: biztos az, hogy csakis akkor vesz be minket a Műcsarnok, ha ebben a lehetetlen zsivajban, forgatagban készítünk pillanatfelvételeknek való képet?

De hát Attila szinte valami hisztériás ravaszsággal, föl sem pillantott munkájából. Sőt! Sőt lázat, vad belemerülést színlelt, amely nem veszi észre, hogy tolongás támad mögötte, sőt már mellette is állanak és megjegyzéseket tesznek, vihognak…

Ha én lennék az, aki őt szent önfeledtségből fölriasztanám, egész biztosan borzasztó leckéztetésre lehetnék elkészülve.

Hát hagytam! És szenvedtem ott! Rém kínos, rém szégyenteljes, megalázónak alakult ki helyzetem. Hallottam a halk megjegyzéseket:

– Ez nem dolgozik!… Nem tud? Soká nézi!… A másik már készíti…

Attila éppúgy hallhatta ezeket a megjegyzéseket, mint jómagam. De vágta a nagy mester és a lelkiismeretes, szorgos jellem egyesített pofáit és rajzolt dühösen.

Végre, valami szemtelen cipészinasféle, meglökte Attila mögött a társát. Az nekilódult Attila székének oldalról és majd kiütötte kezéből a vázlatkönyvét is.

– Hujj! Az anyátok! – rivallt a tovairamodó kölykökre Attila, öklét rázva és megelégedetten hallgatta, amint a nézőközönsége is, köztük két csinosabb fruska, afféle kis varrótündérek, szintén mérgesen keltek ki a vásott inasok ellen, akik egy mesterművet alkotó művésszel mernek rossz tréfát űzni!

Ám, ugyanegy időben, ahogy Attila megzavarva fölnézett, át is nézett hozzám. A kaján szemvillanásán láttam, hogy észlelte ő, nem bírok egy fikarcot rajzolni. Mégis a legnagyobb ámulattal érdeklődött tőlem, ahogy becsukott vázlatkönyvemmel az ölemben, ideges húzd-ki-magad tartásban látott a széken:

– Mi az? Nem rajzol? Nem megy? Nincs hangulat? Kezdő koromban én is úgy voltam. De most!

A vér a fejembe szállott a szörnyű szégyentől és haragtól. Ez előtt a csürhe nép előtt, nyilvánosan ejt alá ez a barom engem, amikor már úgyis a föld alatt érzem magam gyámoltalanságomban.

Nagyot nyeltem! Nagyot szusszantottam! De erőt vettem magamon. Nem eresztettem ki ajkaim közül azt a súlyos gorombaságot, ami odatódult:

– Dolgozzon csak, ha magának ilyen jól megy itt! – ennyit feleltem higgadtan.

Csakhogy ebben a pillanatban megjelent a boltossegéd a székek miatt. Éppen azért, mert nagyon kedves, nagyon udvarias, nagyon rebegő volt, még Attila sem mert pofátlankodni fölszólítása ellen:

– Urak! Ne haragudjanak! De a tanácsos úrék székét tetszettek elvinni, és nincs más székünk az üzletben. Ne tessenek haragudni!…

– Fogja! Majd kerítünk! – lökte felé Attila gőgösen és modortalan a széket. Míg én, alázatos, ijedt:

– Nagyon köszönjük! – meghajlással tettem jóvá mulasztását.

A segéd már el is tűnt a két székkel és ott álltunk egyelőre a járda szélén, bizonytalanságban. A nézőközönségünk oszlani kezdett szintén. Énnekem már számra jött az indítvány: talán ne erőltessük tovább a munkát?!

Annál is inkább, mert Attila, ránézve művére, így szólt:

– Rajzban ez már tulajdonképp elég nekem. Most csak színben kellett volna még pár pacsnit rámázolnom… Ejnye! Ehhez nem is kell szék!

– Állva akarja kikeverni a színeket? – szólaltam meg szerényen. – Talán tartom magának a palettát. Akarja?

Gondoltam, így ha Attilának segítek, mégis kevésbé kínos lesz a helyzetem, mint egyedül, tétlen állni itten mellette. Már elő is készítettem a porcelán, bemélyedéses, lezárható víztartályos palettámat és tubusaimat.

De Attila erélyesen:

– Nem!-et rikkantott. – Az Istennyila fog itten összevissza tanakodni! – tette hozzá.

Azzal előrántva zsebéből abrosznak kicsi, asztalkendőnek nagy, de ülőszőnyegnek teljesen megfelelő, mert már eléggé bepiszkolódott zsebbevalóját, ledobta a járda szélére. Nagyot nyögve lehajolt és szétterítette és mielőtt rémületemben egy mukkot tudtam volna kiejteni, Attila lecsapta magát ülőgumóira:

– Alulról is jó lesz? – makogtam.

– Hát csak színben, nem rajzban csapom össze! – magyarázta föl nekem Attila. – Hocca csak ide le mellém a festéket! Leülhet maga is. Ne sajnálja a szép vasalást a nadrágon.

Hát a festékkészletemet készséggel raktam Attila mellé. De hogy odatelepedjek én is, mint a kéregető kolduscigány a földre? – hát ezt már azért sem tettem, mert közben a nagyérdemű közönség szinte üdvriadalban tört ki Attila elszánt viselkedésére.

Egy öreg, harcsabajszú, csizmadiaféle városi polgár, a tajtékpipáját kivéve a szájából, így szólt:

– Derék gyerek! A fontos neki a munkája! Lássák! Már kezdi is elfele! Ahá!

Már én szégyenszemre, még erre a buzdításra, sőt ha akarom velem szemben jogosult korholásra sem bírtam erőt venni magamon, hogy a kőre heppenjek Attila mellé.

Gyáván, fonák érzésektől nyavalygatva, egy darabig odameredtem Attilára, aztán előbb föl a járdára a nézőközönség közé suvakodva, lassan attól is tova kullogtam.

Attila nemeskeblűen és értőleg elnézte, hogy eltűnök mellőle, cserbenhagyom, rühellem mint kartársat és sorstársat… Keverte, pacsnizta a színeket rajzára…

Nem tarthatott több időt tíz percnél, negyedóránál összevissza, hogy Attila és közönsége mögött a járdán sétáltam. De óráknak rémlett, olyan nyomasztóan hatott rám ez a néhány perc.

Orvul pillantottam aztán csak odafele Attilára. Nem kértem abból a népszerűségből sem, hogy hozzá tartozom. A lelkiismeret-furdalás munkáját a lelkemben gorombán letorkoltam.

Végül Attila végzett:

– Hejhó, Pulya úr! – kiáltott utánam. – Szedheti össze a vackait. Köszönöm!

Közben föltápászkodott. És míg én odasietve fölkapkodtam gyorsan készletemet a földről és szabadkoztam:

– Ha valakinek valami szokatlan?… Akkor…

– Akkor sohsem lesz festő! – vágta közbe Attila látnoki tartásban és hanggal. – Főispánnak azért kitűnően beválhat, úgy, mint a tisztelt papája szeretné!

Óvakodtam a vitától. Csak elkerüljünk már ennek a nyilvános szereplésnek a színpadáról, vagy helyesebben kínpadáról.

A Szent István torony órája még csak négyet mutatott, amikor ezek a ritka érdekességű események lezajlottak velünk.

Attilát ezúttal valami szokatlanságában vészjósló szűkszavúság fogta el. Még az is lehet, hogy tényleg megbántódott azért, amiért nem ültem melléje az anyaföldre. Persze eligazodni az ő kedélyhullámzásán nehéz volt.

Nem is kísérleteztem vele. Hallgatsz? Hallgatsz!

Hóna alá fogott vázlatkönyvével, Attila oldalt intett egyet boglyas kobakjával és kicsikét koszladozásnak induló könyökével is. A jelbeszéd tökéletes volt: átvágunk a piacon, de rézsút!

Attila indult. Én vele.

Már kezdett tisztelet ébredezni bennem az iránt, hogy Attilának vannak komoly, magábamerüléses állapotai is, amikor egyszerű, amikor nem kófickodik.

De egyszerre a piacnak éppen a kikereshető legnagyobb nyüzsgése közepett állt meg. Körülöttünk bádogosok, drótosok patkányfogókat, tormareszelőket, tökvágókat, madárkalickákat, kályhacsöveket, fogasokat kínáltak a falusiaknak hangos szóval, egy hencsenbencsenes énekelve csapkodta az asztalát, egy verklis papagája egészítette ki a zűrös hangförgeteget, éppen a Sneider Fáni klasszikus dallamába rikoltott nagyokat a papagáj… Kicsikét a Jukeszné orgánumára emlékeztetett.

Attila tehát nem suttoghatott, megengedem. De hogy okvetlen úgy kellett neki hozzám szólnia, az összlármát túlüvöltve? Ezt szükségteleneltem. Eltartotta tőlem magát, úgy ordította:

– Tudja maga szép úrifiú, kis Pulyám, hol ebédel a Csuszkó?

– Fogalmam sincs! – ráztam fejem.

– A népkonyhán, a másik piacon! – vonyította Attila. – Az még nem von le senki művészetéből, ha kocsisokkal és utcai, piaci csavargókkal táplálkozik együtt.

– Ki vitatja ezt? – hajoltam én inkább közelebb Attila füléhez, mintsem hangomat emeljem. Nem a hangom kímélése miatt! Hanem amiatt, mert két úrinő, egy egérfogóra alkudozva, láthatólag összerezzent és ránk bámult Attila értekezésének hangjára is, talán tartalmára is.

– Néha Dávidovits is Csuszkóval eszik. Baboss is. Volt már velük akármelyik egészen beérkezett festő is itten ezen a népkonyhán! – bőgte Attila. – Lehetséges még itt találjuk őket, de Csuszkót biztosan. Ilyenkor később szoktak jönni, amikor a csürhe nép forgalma már lebonyolódott és a népkonyhás… Kosztinnak hívják… megbecsüli kissé, hogy festők szerencséltetik, hát külön asztalra tisztán terít nekik… Azért hoztam magát erre, hogy lássa és ne borzadozzék, maga szerencsétlen főispánjelölt attól, hogy egy művész csakis tánc- és illemtanban előírt helyzetben valaki vagy valami!… Maga egyelőre senki!… Én sem sokkal több!… Azért viszem, hogy nyugodtan keveredjen el a szépen vasalt nadrágjában, vasalatlan, mosdatlan társasággal is kissé és lássa, hogy nem kap idegrázkódást…

Már edzett voltam annyira, hogy a düh helyett csakis azon legyek, hogyan enyhíthetem és háríthatom el Attila hatalmaskodó leckéztetését a fejem fölül:

– Idegrázkódást nem! – jegyeztem meg. – De bolhát kaphat az ember jobb esetben ilyen zugokban. Vagy egy-két legyet biztosan az étekfogásokban, mint szegény öngyilkosokat!

– És ha olyan nagy művész, mint Csuszkó, kibírja? Sőt mindazok, akiket maga talán be se hoz soha?

– Én is kibírom, ha muszáj! De maga mondta most, hogy azok a festők, akik ide kényszerülnek étkezésre, szintén nem a néppel való érintkezéstől elragadtatva jönnek ide olyan időben, amikor inkább maguk lehetnek… Nos?

Megfogtam a kis hamist!

Most már tudtam, vagy a bambulásos pofát vágja, vagy a hanghordozás fokozódásával ront vissza rám. Ez utóbbi eset már itt is képtelenség lett volna. Attila túl már nem ordíthatta magát.

– Majd mindjárt! Előbb gyerünk át itt! – fogta meg Attila karomat és rángatott magával. Hogy szellemesen mondjam, azzal vágta ki magát a zavarból, hogy átvágta magát a csődületen és lármán.

De közben én fülébe ordítoztam:

– Ha jobb helyen tudnának étkezni Csuszkóék, bizonyára odamennének. Nem műkedvelő nyomorgók!

– Hát nem akar jönni? Annyira borzad attól, hogy mint festő, néhány őrülten érdekes tanulmányfejet lásson? – kezdett más hangba Attila.

– Tiltakozom egy szóval? – feleltem.

– Hát nem bánja meg! – biztosított Attila. És most már egészen átlagos társalgási modorban folytatta a következőkkel: – Egyébaránt a Kosztin főztje nemcsak jó, hanem olyan olcsó, hogy azért megy neki bámulatosan és hordatják jobb emberek is. Képzelje, egy bableves négy fillér, egy pörkölt hat fillér, egy főzelék föltéttel hat fillér. És…

Amint itt Attila lélegzetet vesz, a hátunk mögül egy kaján hang ezt mondja:

– Kosztos-Kosztin eledele.

– Olcsó húsnak sűrű leve!

Dávidovits került valahonnan a hátunk mögé.

– Maga itt van? Ettek már? – érdeklődött Attila tőle. – A Pulyánk nem hiszi, hogy ez az étkezde elsőrendű táplálékokat ad, semmiért. Fogadjunk, hogy nem kóstoltat meg vele egy kanállal, ha csak le nem fogjuk és belé nem töltjük.

– Szent Isten! – kiáltottam őszinte rémülettel. – Maga máma már előttem háromszor ebédelt, engem is rákényszerített, hogy másodszor ebédeljek, most talán itt is zabálni akar? Talán távevőnek akar kiképezni?

Dávidovitshoz fordultam ezekkel a szavakkal. De ő szelíden vonta föl vállát:

– Mi van abban? Az ember annyiszor eszik, ahányszor alkalma van. Én a tavaly két hétig jártam ki gyümölcsmotívumot keresni. Azaz, hogy az ember kimegy itt, a környékre, a szőlőkbe bárhová és gyümölcsöt eszik. Ha esetleg a vincellér vagy birtokos észreveszi, akkor az ember előkapja a nézőkét és nézi a fákat, mint festői motívumokat… Hát ilyen rosszabb időkre való tekintettel az ember jobb körülmények között fölerősíti magát… Tegnap eladtam egy képet véletlen, ma már végigettem a Kosztin étlapját elölről és most visszatérek, hogy hátulról előre egyem végig, csak cigarettát vettem…

– Hallgatja ezt, maga édes úrigyerek, mama kedvence, kis Pulyám? – mondta gúnyosan Attila.

– Sőt a cukiba is betolom ma a képemet és valamit fogyasztunk! – folytatta Dávidovits. – Ezt a ronda nyomorgást csakis így bírhatja ki az ember!… De akkor még hol tartok én Kipkától!… Maga ezt nem érti?

– Nem! – hebegtem. – Miről van szó?

– Kipka fényképészből lett itt Bányán festő és egy utálatos fekete láválijé nyakkendőt hordott állandóan… Egyszer innen Kosztintól jövet fogadott valakivel tíz koronába, hogy megeszi a nyakkendőjét és rá annyi krémest! Nem hiszi?

– Nem lett beteg? – kérdeztem hüledezve.

– Áhh! Semmit! – legyintett Dávidovits. Attila pedig olyan röhögéseket harsantott, hogy a messzi verébcsapatot fölröppentette a piacon.

Közben a nagypiacot egy keskeny átjárón elhagytuk és az úgynevezett kispiacra jutottunk. Itt emelkedett a Minorita barátok kicsi temploma a hatalmas rendház sarkában. A kispiacon árultak a lacikonyhások. Ez a városnegyed foglalta magában a legrosszabb hírű lebujokat, hamiskártyás barlangokat, éjjeli mulatót, zugfogadókat.

A Kosztin-étkezde aránylag nem is volt olyan riasztó helyiség. Ragacsosabb levegőjű odúkat is láttam már, mint ez a pince.

Csuszkó a legbensőbb belsejében ült, fogát piszkálva, terített asztal mellett. Kicsikét mintha rosszalló vagy éppen röstelkedő pillantással fogadott volna… De aztán egykedvűen üdvözölt. És érdeklődött:

– Maga is ide szorul?… Csuda ronda hely!… De érdekes!

– Pulya mester finom úrigyerek! Büdös neki az ilyen hely! Csak én hoztam el! – jártatta száját Attila. De Csuszkó rászólt:

– Ne te ugass állandóan! Mert egyszer a szádba köpök! És ha nem esztek, mehetünk már! – emelkedett föl máris Csuszkó helyéről. – Jobb levegőben is ülhetünk, mint itt.

Ám ebben a pillanatban éppen Csuszkó mellett állt meg egy nagy tál gőzölgő étellel a tulajdonos maga, a volt oláh bányász és mögötte felesége is. Hát mind a kettő remek cégére lehetett az üzletnek, olyan kövér volt. Kosztin ingujjban szolgálta ki illusztris vendégeit és a homlokán a verejték olyan bőségesen gyöngyözött, hogy én csak azon imádkoztam magamban, legalább a szemem előtt ne csöppenne bele az ételes tálba, hogy botrány támadjon.

– Tessék! Nagy adag! – tájékoztatta a társaságot Kosztin.

– Protekciós! – vigyorgott kövér neje.

– Ki rendelte ezt? – kérdezte Csuszkó és rám nézett. De Dávidovits a tálért nyúlt két kézzel és felelt:

– Az enyém!

Azzal maga elé vonta a tálat. Nagy darab húsok úsztak benne zsíros sárga lében. Határozottan ínycsiklandó szag terjengett a tálból.

– Itt hagyunk, ha nem falsz gyorsan! – kiáltott Csuszkó Dávidovitsra.

– Pillanat! – biccentett Dávidovits. Azzal a villáját beledöfte egy hatalmas húsdarabba és az asztal közepére rakott kenyérdarabokból egyet a csöpögő hús alá tartva, az én szám felé közelítette. – Kapja be! Meglássa kitűnő!

Minden idegem tiltakozott, csak jóllakottságom miatt, az evéstől. De különben, mondom, a falat étvágygerjesztő volt, és nem akartam megsérteni ezeket a derék, szegény kartársakat a finnyáskodással. Csak annyit szabadkoztam:

– De nem fosztom meg magát!

Azzal kitátottam számat és engedtem, hogy Dávidovits belétolja a falatot.

– Nos? – kérdezte ő.

– Remek! – feleltem őszintén az étel ízére, az első harapást megejtve.

Igen, de közben, míg Dávidovits rám figyelt, Csuszkó egy fogpiszkálóval szúrt föl orvul a tálból egy darab húst és kenyeret tartva alá, vígan majszolni kezdte. Ugyancsak Attila egy kis ecset hegyes nyelével döfött bele a tál legnagyobb húsába és kezdett falni, összeröhögve Csuszkóval. Már le is nyelte, már újabb darabot halászott ki Csuszkóval karöltve a tálból.

Dávidovits a villájával a kezében várta, míg én elkészülök a nyeléssel, hogy így unszoljon:

– Na, még egy darabkát!

– Nem, nem, nem! – én.

– De, de, de! – Dávidovits.

– De köszönöm! – én.

– Marad elég! – Dávidovits. – Megbánt, ha visszautasítja!

– Hát egy parányit! – egyeztem bele végre. – De csak parányit!

Azzal Dávidovits villája a tálnak indult, azt a parányi falatot kivenni belőle számomra. Azám, de a tálban egy parányi nem sok, annyi hús sem maradt, ahogy Attila és Csuszkó vad versengésben ismételték meg halászatukat.

Most irtózatos röhejbe törtek ki a Dávidovits sikeres megtréfálásán.

– Mondja? – nézett rám szelíden Dávidovits. – Maga tudja, mi alábbvaló a piszok, csirkefogó, kapcabetyár, apagyilkos, hazaáruló gazembernél?… Mert figyelmeztettem magát, ilyen egyéniségekkel ettünk egy tálból… Egyébként a hús nekem nem fontos. Kimártjuk a levét, jöjjön!

Fölkapta a tálat és átült a másik asztalhoz. Megtettem neki, hogy hívására odaültem és egy-két darab zaftba mártott kenyeret megettem még.

De ezután már tényleg nem sokat időztünk ebben az odúban. Különben is halinás oláhparasztok tömege tódult be. A nagy fekete hajuk homlokukba lógott, egyenesre nyírva és hátul is a nyakukba körülnyírva. Olyan zenebonát csaptak, hogy szavunkat nem hallottuk tőlük.

– Érdekes hely vagy nem? – firtatta Attila tőlem szigorúan cihelődésünk közben. Mire Dávidovits kissé kesernyésen mosolygott:

– Nem szervezne meg Bim nekünk is Csuszkóval egy tanulmányi utat a Nagyszálló vagy az Úrikaszinó konyhájához?

Legyek őszinte! Nekem elejétől fogva kínos volt egy kicsikét annak az érzése, hogy családom támogatásával mentesültem a súlyosabb anyagi gondtól, ezeket a szegény gyerekeket ilyen keserves helyzetben látom. Csupa félreismert tehetség-e hozzám képest? Vagy tudásban megelőztek? Mellékes! Remek alakok! Hallatlanul mulatságosak! És az elemi nélkülözés a részük!… Bántott szinte, hogy ne kísérelném meg gondjaik enyhítéséhez járulni.

De hogyan? Attila eleve rámreccsintett, hogy ne hencegjek a jobb sorsommal! Mert tapintatlanságot követek el ebben a körben vele.

Hát most a Dávidovits megjegyzésére szinte dadogva kockáztattam meg:

– Én meghívom magukat vacsorára, ahová akarják. Akármelyik étterembe. Boldog lennék, ha elfogadnák.

– Ilyesmit ne jártasson az eszében! – vágta rá rögtön Csuszkó. Attila úgy ütötte föl rám erre a lófejét, mint aki diadalmaskodik: na mit mondott? De Dávidovits okosan így szólt nekem:

– Ne bántódjék meg, hogy elutasítjuk a meghívását. Az István-szállóban a helybeli arisztokrácia mulatozik esténként, és oda a festők közül csakis azok járnak, akik különben is barátkoznak az itteni előkelőségekkel. Leesne az álluk, ha oda betelepednénk, magunkfajta koszos alakok. Már úgy értem, magát leszámítva.

– Hát nekem nyolc! Gyerünk máshová! Csak legyenek a vendégeim.

– Egyelőre megyünk a cukrászdába…

– És csak „ki-ki a magáét” alapon! – tette hozzá Csuszkó. – Végső sorban a cukiban hitelünk is van. Nem szabad igénybe vennünk magát!

Ez a vita aránylag elég undok változatokban tovább tartott még a kispiacon. Óriás, gyönyörű vadgesztenyék mellett, utcába fordultunk be, aminek sarkán a barátok kápolnája állott és közel volt egyik oldala.

Itteni eddigi élményeimhez képest ezt a folyvást emlegetett cukrászdát valami regényes kis zugnak képzeltem el, ahol egy kis fokhagymaillat miatt a vendégek nem küldik vissza a tortaszeletet.

Kíváncsiságom mindenesetre csak folyvást ajzódott ilyen furcsa helyre, amely hullott gyümölcsön és népkonyhán tengődő művésznépnek havi számlát nyit.

Az utca végében meglepetésszerűleg bukkantunk ki a nevezetes nagybányai cinterembe. Első benyomása határozottan fönséges.

Nem arányokról és építészeti csodákról beszélek. Hanem van helyeknek levegője, amit semminemű mesterkedés nem hozhat létre.

Ez a cinterem, terasszerűleg föltöltve és egyenletesre homokozva (vagy mint Bányán mondják, porondozva), csodálatos üdeséggel zöldellő vénséges platánjaival, juharjaival, szentjánoskenyér és szivarfáival, nem nagyobb egy kastély udvaránál. De egyik szélében a Szent István ezeréves tornya áll. Ez valahogy arányain túl magasztosítja a helyet és teszi lenyűgözővé az első benyomását.

Közvetlen a torony alatt nyílik a Gyöngyössy-cukrászda.

Lehet, ha nem a piactér lármás, szemetes, lócitrom és guba meg a népkonyha mosogatólé és pörkölt hagymaszagos vastag légköréből érkezem erre a helyre, hát nem hat annyira finomnak. Így szinte elkápráztatott!

Dávidovits elmesélte, hogy Gyöngyössy, a cukrász, a festők barátja, egy sápkóros, érdekes ember, nemrégen hunyt el. Élete félig-meddig regényhősé. Nehezen lehet eldönteni, hogy főleg szenvedőleges alapon vagy sem.

Az első felesége egy gyönyörű asszony volt. Egészen a nagy Tizián eszményi nője. Vörös hajkorona, görögösen hosszú arcvonások, nagy kék szemek, remek, magas termet.

Egy köpcös, vörös, karikalábú oláh ügyvéd beleszeretett és addig udvarolt neki elsőrendű üzleti vendégképpen, amíg egy szép napon megszöktette. Elválasztva őt Gyöngyössytől, elvette.

A cukrászda vendégserege, az egész város szánakozott a szegény cukrászon. Ő azonban gondolt egyet és egy még szebb asszonyt vett feleségül.

Nincs kizárva, ahogy az udvarlók körülrajongták a cukrászda új úrnőjét, hogy Gyöngyössyt megint regényhőssé segíti valamelyikük. De közben meghalt. Az üzletet egyelőre felesége vezette.

Édes, különös szépségű hölgy volt valóban. Kékesfehér, áttetsző bőre alig ütött el a porcelánoktól és kristályüvegektől, amik közt mozgott.

Akárcsak a cukrászipar nemtője jelennék meg fogadtatásunkra, éppen a bolt nyitott ajtójában állott érkeztünkkor. Szelíd mosolyú szeme üdvözölt, és visszavonult.

A cukrászda előtt, dézsás növények körítette, kicsike terasz néhány asztalánál ültek uzsonnázók. Dávidovits javaslatára mi is ide akartunk telepedni. De előbb Attila meg akarta mutatni nekem a cukit magát és főleg képeit, amely kisebb kiállításszámba ment.

Hát bevonultunk a cukiba.

Két helyisége közül az egyik kávéházféle volt. Mindkettőnek falán a nagybányai festők képei és rajzai lógtak.

Dávidovits megjegyezte, hogy a festőknek, a nagy mestereket értve ezalatt, szinte kézitusába került, hogy azt a néhány olajnyomatot is rendes művészi művekkel helyettesítsék a cukrászék, amikhez az ő ízlésük ragaszkodott! De sikerült a festők harca.

Úgyszintén az ő befolyásuk, hogy a cukrászda a Studiót és a Simplicissimust, meg mit tudom még milyen külföldi és magyar művészeti folyóiratokat rendelt meg.

Mint különösséget mutatták meg nekem a helybeli asztalos gyerek, Maticska Jenő néhány képét. Ez a Maticska húszéves korában halt meg tüdővészben. Így is remekeket hagyott hátra. De hogy még azzal is tetéződjék korai elpusztulásának tragikuma… hát olyan olcsó, rossz festékre jutott csak neki, hogy legtöbb képe megfeketedik, megrepedezik, mint festő-szakkifejezés mondja: beüt.

Ezeken a képeken is föl lehetett fedezni ezt a sajnálatos folyamatot. De még így is mesterművek gyönyörűségével szolgáltak. Persze akadt még mindig néhány egészen harmadrangú silányság is, a cukrász ízlésének jóvoltából. De biztos, hogy az egész üzlet hangulata messze fölülemelkedett minden akkori hasonló hazai helyiségén.

Hozzájárult viszont nemzetközi jellege kidomborításához, hogy a kávéház egyik sarkában egy ölestermetű skót ült éppen.

A Nagybánya környéki magánbányavállalatoknál sok volt a külföldi. A franciáknak két bányatársulat dolgozott. Az angoloknak a szomszédos Kapnikbánya Rota nevű bányájában volt részvénytöbbségük. Németek is béreltek vagy birtokoltak bányaüzemeket.

Ez a termetes skót, azt hiszem, valami ércváladék-földolgozó üzem teljhatalmú kiküldötte volt. A város határában emeltek egy hatalmas gyárat, amely körül egész kis új városnegyed keletkezett.

A skót itt lakott a Degenfeld grófok bérházában, a cuki helyisége fölött. Egy üveg drága Martell konyak állt előtte az asztalon. Kidüllesztett szemmel, bálványmozdulatlan ült, teljes magányosságban.

A Maticska-kép előtt, Attila és Dávidovits között, a következő jelenet játszódott le… Illetve kezdjem azzal, hogy Csuszkó elmaradt tőlünk még a kispiacon. Azt mondta, egy üvegeshez megy képkeretek miatt. És szinte gorombaságig tiltakozott, hogy mi is elkísérjük oda, úgy jöjjön velünk együtt a cukiba.

Hát Attilának Csuszkó volt az egyetlen komoly megrendszabályozója abban, hogy mesterségbeli kérdésekben nagyszájúskodjék, sőt kényuraskodjék.

Most a Maticska-kép előtt először is vad zúgolódásokat hallatott, lehetőleg akkora hanggal, hogy az egész üzlet zengjen tőle:

– Ez a mi társadalmunk! – ordította. – Ilyen tehetség, aki már indulóban ezt adományozza a piszok közbárgyúság gyönyörködtetésére, megdöglik felőlük. Holott az ő javukra sajtolhattak volna még ki belőle ezeknél készebb csodákat. Mondják?!

– Mondjuk! Csak engedjen! – biccentett Dávidovits szelíden.

– Ugasson! Ki tartja vissza? – felelt erre fölháborodását Dávidovitsnak szögezve Attila. – De itt megkímélhetne a sületlenségeitől!

– Itt? Én? – vágta rá halkan Dávidovits. – Közvéleményt alakítok talán, mint maga? Engem nem hall meg senki. Csak magát! Nézzen csak ki az ablakon a teraszra! Azok a vidékiek úgy figyelik, mintha azt hinnék, árverést tart ezekre a képekre. Majd bejönnek ajánlatokkal!

– Éppen az, hogy nem jönnek! Emiatt kell ritka tehetségeknek fölfordulniok! Mint ez a Maticska is!… Maga úgy viselkedik a legkomolyabb sérelmekkel szemben, mint a hülye, akinek ha fényes holmit adnak a holmiáért és ráfogják arany, már boldog! – ordibálta Attila.

– Talán kihagyna engem az összehasonlítással… – kezdte Dávidovits. De Attila kaján rosszhiszeműséggel vihogta közbe:

– Hühühü! Föl tudom tenni magáról, hogy különbnek tartja magát Maticskánál!

– Ha már valakiről a félkótya képzelődéseket lehet föltenni, az maga, fiacskám! Ezt a Maticskát azonban még Csuszkó is csak szeretné utolérni! – felelte Dávidovits.

Ez a mondat Attilát egyszerre úgy csöndesítette le, mint amikor a robogó vonat zajtalan siklással helybe ér. Valahogy fürkészőet sandított a Dávidovits szemébe és rám is, nem vagyunk-e összebeszélt beugratói, akik besúgjuk Csuszkónak? Aztán mérsékelt, tárgyilagos hangon bólintott bizalmasan Dávidovitsnak:

– Ő a legtöbbet hisz saját magáról! Maticskát? Ilyen pitinek tartja magához képest… Pedig az ő kezdő dolgai nyálas vackok! Ebből az idejéből, amikor már Maticska nagy mester, Csuszkó egy gicsőr!

Abban a tévhitben leledzettem, két kortársam közt hallgatva, na most, Dávidovits, mégiscsak valamelyes védelmébe veszi Csuszkót, akit tegnap a mesterek sorában is külön polcra helyezett szemtől szemben.

De hát Dávidovits, egyszerre egykedvűséget színlelve, így szólt:

– Abból az időből? Ha volna valaki, aki Csuszkónak… hát nem sikerültebb dolgairól beszélek, bár sok olyan nincs… Szóval, ha valaki fölvilágosítaná Csuszkót, hogy egy-egy festői modor kikölcsönzése, prütykös franciáktól, úgy, hogy egy kissé átnyalikázzuk, még nem remekmű!… Az javára beszélne!

– Ő maga Csuszkó hazulról, mint sajátcsinálású egyéniség, majdnem senki! Ez, ami nem kétséges! De a vad iparkodás, majdnem akarnokság, sok része az ő kész tudásának! Porhintésben nagy ő! – pocskolódott boldogan Attila.

Dávidovits talán hirtelen észrevette arcomon a megdöbbenést, azon, hogy itten, félig-meddig idegen előtt, árulják el, szinte kilóról kilóra nagy Csuszkónk tehetségét… Dávidovits közbevágott:

– Csuszkó kivételes képességeit mindenki elismeri. De mindenki ismeri viszont félrevezetettségét, amiből valaha külön munka lesz egy bunkós, prütykös eredetiségbe átvinni magát… Maticska? Ez egyenesbe járt kezdettől fogva!

– És nem rózsákon! – szólt Attila hirtelen, nagyra emelt hangon.

– De inkább igen! – vetette vissza Dávidovits Attila szavalhatnékját. – Maga marha! Maticska tüdőgümőkórban halt meg. Ezt örökölte. Sosem nyomorgott. Otthon élt az apjánál, aki elég rendes asztalosmester volt, és ha a műhelybe fogja Jenő fiát, akkor a fűrészpor még inas korában végez vele. Hát hogy festő lett, ez csak nyújtott tüdővésztől átitatott szervezete tengődésén. A képeit mind eladta, aránylag tűrhetően, itt a szülőhelyén. A szülővárosa tanácsa ösztöndíjat szavazott meg neki kétszer, Olaszországba… Többet senki sem tehetett volna egy szegény, beteg fickóért… Kár tehát zúgolódni a Maticska nevében. Ha meg magamagáért vagy értem, vagy Csuszkóért, vagy akárkiért van kedve, akik valóban fölfordulhatnak a társadalom jogerősebb támogatása felől, ez üres pufogtatás a levegőbe… Mindenki küzdje meg a saját küzdelmét!… Általánosítani és összefogásra serkenteni művészeket, csak azt eredményezi, hogy könyöklő senkiknek egyengeti útját, a tehetségek mellett!… Maga marha ehhez!

A hátam borsózott, hogy most ugyanaz a vita tör ki, ugyanazokkal a változatokkal, mint az ismerkedési estélyen. De Attila előbb öblítetlen szájjal vágott oda Dávidovitsnak, aztán a kávéház egyik asztalán felejtett sakk-készletre mutatott:

– Most mérkőzzék velem, maga csaló Jebu! Tegnap este nem ivott, így győzött!

– Királyné fórt kap! – vágott megvető arcot Dávidovits. Azzal a sakkot hóna alá kapta máris és hozzáfűzte: – De a teraszon játszunk!

Dávidovits és Attila, mint törzsvendégek, maguk vonultak a cuki áruasztalához, vettek evőeszközt maguknak és raktak a tányérukra tetejesen süteményeket. Én egyelőre inkább szomjas voltam. Valami innivalót akartam. Dávidovits a cuki különlegességét, a görög aszút ajánlotta italul. Ezt poharanként tíz fillér árban kapták a vendégek.

Hát ezt rendeltem. De így Nusika, a csinos, barna cukrászkisasszony szolgált ki.

Amikor kijött asztalunkhoz a teraszra, Attila rögtön bizalmasan faggatta meg a kávéház zugában ülő egyénről. Mire Nusika édes csacsogással tájékoztatott minket:

– Az angol? A legjobb vendégünk. Van nap, amikor több cehhet csinál egymaga, mint a cuki többi összbevétele. Ez borzasztó gazdag lehet… A számlát írásban kéri mindig. De sohasem vesz vissza pénzt, ha vált. Borravalónak hagyja nékem. Ha tízkoronással fizet és három korona a cekke, akkor is nekem hagyja!

– Hallja-hallja! Ez gyanús! – pimaszkodott Attila.

De Dávidovits fontosabbnak tartotta a gyakorlatias célú közbeszólást:

– El lehetne sütni neki képet?

– Az nem érdekli! Próbáltuk! Semmi sem érdekli. Csak a konyak. És csak Martellt iszik. Külön rendelésünk van a cégtől, csak miatta. Mindig részeg. Estefelé már nem is tud beszélni – mesélte Nusika.

– Tud magyarul? – érdeklődött Dávidovits.

– Egy mukkot se! Még németül sem! Csak angolul! De ő azt mondja, ő nem angol, ő szkaccs! Így ejti ki… És a konyakon kívül csakis a nők érdeklik őt. De minden nő! Majd kiesik a szeme utánuk. Nekem is mondja sokszor, hogy imád! Én értem! Csak úgy teszek, hogy nem értem!… Merni semmit sem mer, mint más szemtelenebb vendég, ha költekezik és azt hiszi, már erre megteheti… Az angol? Legtöbb, amit mert, hogyha az asztalra teszem a konyakját, végigsimít a kezemen… Ennyi? Legyen neki!

– Ennyi pénzzel pedig több szerencséje lehetne neki nőknél itten Bányán, amennyit egy fagyosvérű skót kibír! – szögezte le Dávidovits mosdatlan szájjal.

– Csakhogy maga téved! – felelte Nusika. – A kaszírnő, a mostani, az István Szállóból, kikezdett vele. Az angol mulatott, pénzt szórt cigánynak, cekkre, a nőnek is adott. A nő hajnalban hazakísérte. De udvariasan elküldte a kapuból… Ilyen válogatós bizony!

– Ajvé! – legyintett Dávidovits. – Másutt ilyen fejhető ökrök kedvéért a démonok egész tömegét öltöztetik át ártatlan havasi vadvirágok mezébe!

Amikor itt tartott a beszélgetés, Jukeszné és lánya jelentek meg a cinterem piac felőli sikátoránál. Idejöttek a cukiba.

Nekem kicsikét kínos volt az Ildikóval való találkozás. Oka érthető volt. Csak kurtakutya modorban, gyorsan, messziről üdvözöltem őt az iskolából távozóban, és föltettem, hogy bizalmasabb barátságát eljátszottam.

Kellemes meglepetésemre azonban nemcsak Jukeszné üdvözölt kitörő örömmel, hanem Ildikó is boldogan, fönntartástalan mosolygott a szemembe és rántott a kézfogásnál akkorát a karomon, hogy akár díjbirkózást is kezdhettünk volna ilyetén.

Ezek után az újonérkezett Jukeszéknek ismétlődtek meg a cukibeli skótról való pletykák az Attila és Dávidovits cifrázataival. Mert Nusikát közben kiszolgálni hívták el.

A sakkozás így már másodszor szenvedett haladékot Attila és Dávidovits között.

Most, amikor fölrakták a figurákat is a táblára, Lindner Elza jött meg:

– Pá, gyerekek! Pá! – üdvözölte a társaságot úgy, mintha kissé erőltetné az elfogulatlant.

Majd Dávidovits mellé ült le. Dávidovits keze az asztal szélén hevert. Elza kedvesen rácsapott kacsójával.

– Te hogy vagy, Bélu? – érdeklődött tőle.

Ám Bélu kirántotta mancsát az Elzáé alul és durván szólt:

– Még ahhoz sincs közöd!

– Na, ily pimasz fráter te légy? – vörösödött el Elza. Míg a társaság fanyalodottan nézegetett egymásra. Még Attila sem mutatott kedvet közbeavatatlankodni a volt szerelmesek ügyébe.

De annyit megtett a várható veszekedésük ellen, hogy a sakkra mutatott Dávidovitsnak?

– Kezded hát?

Dávidovits erre szótlan, főfogásával, a spanyol nyitással, kibökte a jobb utolsóelőtti parasztot az előző kockára, mutatóujja hegyével. Hiába! A játék újra megakadt. Mert Baboss futott be, aki Jukeszékkel jött, csak egy városi ismerőse leakasztotta róluk. A sakk helyett Jukeszné fölszólította Attilát:

– Mesélje csak, micsoda különös idegen, egy angol van a cukiban és mi nem tudtuk!

Hát a sakk helyett Attila és Dávidovits újra meséltek Babossnak. Még be sem fejezték, hogy a sakkpártiba fogjanak végre, a toronyfelőli oldalon Csuszkó közeledik a teraszra sajátos, lomha, mégis állatian könnyed mozdulataival.

Elza vette észre, aki még mindig Dávidovits mellett ült:

– Ni-ni! A Csuszkó!

Dávidovits erre félreköp és halkan, de hallhatólag jegyzi meg:

– Együtt is jöhettek volna ide nyugodtan! Te…! Te…!

– Miért? – villog Elza szeme.

– Mert találkátok volt Csuszkóval! – felelte Dávidovits.

Ez a feleselés a kirúgott szerelmes és párja között undokul feküdte meg a társaság hangulatát. Elza németül sustorékolt Dávidovitsnak affélét, hogy ugyanazon a jogon, amihez az ő lépéseit kívánja számon tartani, tegye meg ezt tarnopoli öreganyjáéval!

Kínos csönd. Egymásra fintorgások. Végre Dávidovits tőle szokatlan hangossággal kiáltja:

– Végeredményben sakkozni akartunk itt. De hát lehet?

– Nem! – feleli erre a társaság háta mögül a szép cukrászné. – Idekinn nem szabad! Csakis a kávéházban. Megbüntetnek engem. Parancsoljanak befáradni!

– Hát akkor hagyjuk! Tessék a sakk! Vigyék be! – szólt Dávidovits. – Nem érdemes most azért zárt levegőben ülni!

A cukrászné beszólt Nusikának, hogy szállítsa be a sakkot! De közben Elza így szólt Attilának:

– Én játszom magával egy pártit benn is. Én sokszor megraktam, Dávidovits úr! Még mikor henceg is, mint matador.

– Puhh! Kegyelemből hagytam! – legyintett Dávidovits. – De elfogadom a mérkőzést. Játsszanak ketten ellenem. Úgyis kapnak bástya fórt!

Hát ezzel, miután Jukeszék, Baboss, Csuszkó, én, mind kíváncsiak lettünk a nagy mérkőzésre, fölkeltünk, hogy bevonuljunk a játszóterembe.

Ám ugyanekkor szaladt ki Nusika is a sakkért.

Amint észleli, hogy bekészülünk és látja, Attila vigyázatosan tartja a bábukkal a sakktáblát és vinné be, így szól:

– Az angol tegnap mondta, szívesen sakkoznék. Igen! Ha akadna megfelelő partner, akkor szóljak!

– Játsszunk vele! – bólintott Dávidovits Nusinak. – Szóljon neki!

És az egész társaság csupa izgulattá vált a vállalkozáson.

– Ne megrohanásszerűleg vonuljunk be ellene mind! – javasolta Dávidovits. – Én játszom vele. Aztán odaszívódhatnak gibicelni.

– De imádja a nőket! Magától egyedül ezzel a szakállal akkor is visszaborzadna, ha férfitársaság kedvelője volna! – mondta Attila, megrántva Dávidovits szakállát.

– Én szeretnék megismerkedni vele! – vallotta Jukeszné. – Én franciául gagyogok valamit. Talán tud?

– Persze! – helyeselte Baboss. – Én is töröm annyira a franciát. Fontos, hogy ne jelbeszéddel kezdjük vele az érintkezést.

– Olaszul nem beszél vajon? Io parlo perfetto – mondta Elza.

Persze, ez az általam itt folyamatosnak ecsetelt párbeszédsor csak kivonata volt annak a zsinagógának, ami az angol ügyben a teraszon kerekedett. Hogy sakk-kifejezéssel éljek, szimultán, vagyis egy időn is cserélte eszméit a társaság!… Hiszen ez volt közöttünk a szokottabb társalgási rend!

A legnagyobb tanakodás közepett visszatért Nusika:

– Azt intette az angol, hogy boldog! Tessék! – hozta a hírt.

– De hányan menjünk be? Még nem határoztunk! – akadékoskodott Dávidovits, minthát az együttes sakkbajnoka.

– Mind! Nyugodtan! Örülni fog! – döntött Nusika minden aggály fölött.

Azzal elöl Dávidovits, utána Attila a táblával és bábokkal, utána Jukeszné és Ildikó, majd Baboss, Csuszkó és leghátul én Elzával megjelentünk a skót honfiúval való ismerkedésre.

Ő fölugrott az asztalától. Az üvegek retteneteset csörömpöltek. A széke irtózatosat csattant és fölborult. Ő pedig egész hat láb magasságában, hogy ne mondjam, úgy kezdett keringeni a saját tengelye körül, akárcsak a pisai ferdetorony fogna körimbolygásba.

De nem vicc!

A skótunk egyetlenegyszer sem, még véletlen sem írt le szakajtónyi nyírott fejével más mértani ábrát, mint köröket. Kis kört, ha biztosabban állott, nagy, veszedelmesen nagy köröket, ha veszteni kezdte az egyensúlyt.

Ilyen komoly részeget, aki még mindig nincs vízszintes helyzetben, még hazai, elég magasfokú italosi gyakorlatunk szerint is tisztelet övezhetett csak!

Szájával és szemével és két fülével tett mellékmozdulatokat. És olyan hangokat eresztett ki a torkán, mint a legöregebb, legrekedtebb tavi békák: kvak, kvak, kvak!

Ezt nevetésnek szánta elénk láthatólag. Na és most következett, hogy nagyot hajolt általánosan az egész társaság üdvözlésére. Akkor egy félelmetes, nagy körben visszakeringett a nagy feje és brekegése sűrűsödött: kvak, kva-kva-kvakk!

Jukeszné pockolta magát eléje és kezét nyújtotta neki. Ő elkapta a Jukeszné kezét és újabb félelmetes meghajlás kapcsán újabb félelmetes kört írt le kobakjával:

– Komman tálé vu Mosszjő? – csicseregte Jukeszné bizonyára olyan franciasággal, hogy egy nyelvtanár haját tépte volna.

De a skót a békahangokból hirtelen sertésutánzásba csapott és röfögte:

– Á-á-á-á! Tre-tre-tre-trebjen! Mádám-á-á-á-á!

Azzal Jukesznével francia társalgásba kezdtek. Ez valameddig állva tartott. A skót keringett fölöttünk és Jukeszné tőle megszokott bűbájossággal óriás mancsát el nem eresztette volna, hogy soron következő Ildikója fogjon kezet végre a skóttal.

Baboss Csuszkónak, aki szintén konyított valamit a francia szóhoz, hangosan jegyezte meg:

– Jukeszné úgy tesz, mintha értené, amit ez a marha mond és az is, mintha értené Jukesznét. Óriási!

Dávidovits közben szintén megjegyezte:

– Meg lehetne tenni, hogy egy rendes összegbe fogadjuk meg vele a játszmát, ha úgy dobálja itt a pénzét! Kár, hogy alig tudok franciául. Beleugratnám!

Attila épp eközben tette le a sakkot az asztalra:

– Remek! – helyeselt Dávidovitsnak. – De a nyeremény köztulajdonba megy át! Elosztjuk!

– Piszok gazemberek! – fenyegette meg őket Csuszkó. – Nem engedem, hogy részeget fosztogassatok.

– Ez már hullafosztogatás! – szellemeskedett Baboss.

– Látja? – súgta nekem Elza. – A Béla észjárása az, amit a zsidókban utálnak a keresztények. Ez a piszok! Sapperment!

Itt Ildikó végre hozzájutott az angol kezéhez. Illetve most fordítva, az angol tartotta volna huzamosabban Ildikó kezét, és ő húzta ki azt az angoléból, mert nem tudott többet ő sem franciául, mint amit anyja már előszedett az ismerkedéshez.

A skót keringett egyet és aztán sorban és gyorsan a három művész bemutatkozása zajlott le minden hetyepetye nélkül.

Következett Elza.

– Io parlo italiano! – kezdte fuvolázni a skótnak.

Mire az a disznóröfögés változatait hőstenori és macskanyávogásos dallamossággal cserélte föl.

– Lalla-lalla – si-si-si-si! Ank-jó-e poko!… E-e-e! Aj vasz in Itália – bellá-bellisima!… Lalla-lalla! Si-si-si!! Böt Böt tékesit sinyoriná!

Két nagy mancsát az asztal fölé terjesztette ki, jelezve, hogy amennyiben elférünk mind, foglaljunk helyet asztalánál. És leült.

Megrezzentett, hogy ezt a nélkül tette, hogy a széket, ami imént fölborult mögötte, részegek módján megtapogatta volna maga mögött. Persze, Nusika már helyére állította a széket a skót alá. Sőt tartotta is, míg rázúdult hatalmas súlyával. De hogy ez a skót ilyen részegen számon tartja, míg közben beszél, udvariaskodik, négy nyelven, hát ez megfigyelésre érdemes mozzanat volt számomra.

Különben is azért jegyeztem meg az egész folyamatot, mert itt köztem és a skót között következett egy jellemző jelenet.

Én szerényen, Elza mögött következtem volna a bemutatkozásommal. De mivel a skót leült és Elza mellett az üres székre én is, hát így akartam ülve lebonyolítani bemutatkozásomat a skóttal.

Ám ő, úgy látszik szigorúbb illemtanárnál járt tanfolyamra. Azonnal nekivetette két öklét az asztalnak, hogy fölugorjék a tiszteletemre. Hát erre én is ugrottam, de egyúttal inkább udvariasan, mint bizalmaskodóan azt a mozdulatot kockáztattam meg a skót araszos válla felé, mintha le akarnám nyomni, ne fáradjon!

Ő erre határozottan rendreutasító szemet vetett rám és már közben föl is ugrott. Így kezeltünk tehát állva. És én zavaromban jó hazai kiejtéssel kérdeztem tőle:

– Sprekhen si nikt dájcs?

– Dájcs? – mutatott erre mellem közepébe a skót és vigyorgott. – Nixdájcs!

Ez kedves volt. Látszott, hogy angol beszédére, már itt Bányán, vagy Magyarországon hallotta többször ezt a nixdájcsot. A társaság nevetett. Én persze szintén a fejemet ráztam.

– Nix dájcs! Magyar!

– Á-á-á! – vigyorgott a skót és ugyanolyan viccelődve tette hozzá. – Nem tud mágyár! Csák jónápot! És kislánynák szeretek, á…

Borzalmas hatást tett az a szó, amit a skót kiejtett még. Sikolyok és röhejek kavarodtak össze. Nusika öklét rázta a skótra.

– Mondtam már, hülye állat magának, azt nem szabad kimondani! – visította túl a zsivajt és mentegetőzött. – A kaszírnő társasága tanított neki ilyeneket!

Közben persze helyet foglaltunk, és hogy nagyobb legyen a hácácáré, nem a részeg skót, hanem én löktem meg úgy az asztalt lehuppanás közben, hogy a sakktábla bábui leborultak, elgurultak, egyik konyakos üveg fölfordult… Hajjajjaj! Ezt a játszmát igazán a legszélsőségesebb kedélyhullámzatok előzték meg.

Amíg a bábukat összeszedte Attila és Dávidovits az asztalról és asztal alul, majd pedig állogatni kezdték, a skót Jukesznéhez mint tolmácshoz fordult és franciául azt kérdezte, mibe fog menni a játék?

Ötödik ismétlésre végre Jukeszné helyett lánya és Baboss értették meg, hogy a skót fogadni akar a nyerésre!

– Húhú Dávidovits! – rikkantotta Baboss. – A hullánk magától kezére adja magát. Mennyi legyen a fogadás tétje? Nyilatkozzék.

Dávidovits majd elájult izgalmában és boldogságában:

– Állapítsuk meg talán tíz koronában? Adjunk össze akármennyit! Olyan apróra verem, mint a liszt! De ne szóljanak bele. Mert engedem, hadd játssza ki magát. Ne vegye észre, hogy babra vesszük!

– Adok én is bele! – lelkesedett Attila. – Gyerünk! Ki ad még? Alakuljon meg gyorsan a részvénytőke. Az osztalék száz százaléka. Én egyszer, Óbudán, nyertem… Hallgassák meg!…

– Ez kizsebelés! – vitatta Ildikó. És Elza is belekiabálta a vitába:

– Ó igen! Ez egy… heiszt smarotzeriáde!… Hogy van az magyarban?

– Martalóc! Martalóc dolog! – fordította le Baboss szabadon Elzának. – Vagy kapcabetyárság. De őmaga ugrik a hurokba, miért ne fizesse ki a lakását Dávidovits a jövő hónapra?

Rettenetesen gyorsított ütemű volt ez a kis társaság a skót bőrére. De hát egészen hiábavaló!

Ugyanis Baboss, amikor némi várakozás után közölte a skóttal, hogy Dávidovits hajlandó vele húsz franknak megfelelő összegben is játszani, a skót a vastag nyelvét úgy kezdte forgatni szájaüregében, hogy gurgulázó hangot adott. Ezt mindenki megértette, hogy tagadó válasz!

– De hát mit akart? Rosszul értettük őt mégis? – vágott buta képet Baboss a társaságunkra.

A skót azonban már magyarázott:

– E… e… e…! – mutatott a konyakos üvegekre és a társaságra, majd a cukrászdára. – Mé áj invait jú! End jú?… Vét e lidl? Yu mék e portré of mi!… He… he… Kárrikatjúra, kárrikatjúra! Ebbene sinnyorína?… si… si… si? – fordult Elza felé, aki legközelebb ült hozzá. És boldog volt, hogy Elza máris megragadta kis kezével az állát és fejebúbját, mint aki csakis így tudna rajta festői megfigyeléseket tenni.

De a skót vegyes makogását mindenki elértette. A sakkjátszmát abban a fogadásban folytatják le, hogy ha Dávidovits nyer, akkor a skót fizeti a társaság fogyasztását, ellenben pedig lerajzoljuk őt emlékbe.

Attila aggályoskodott:

– Hátha mégis megveri magát, Jebukám? Akkor a drága konyakjára alakíthatunk részvénytársaságot?

– Ki van zárva! – legyintett Dávidovits. – Hogy kikapjak tőle? Én?

– Ki van zárva! – kiáltotta Nusika. – Hogy az angol engedjen maguknak az asztalnál egy fillért fizetni!

A skót közben tovább magyarázott és mondhatom, szellemesen. A makogása sem kellett hozzá, hogy minden szavát érteni lehessen.

Kivette óriási tárcáját és benne a jegyzőkönyvén megmutatta, hogy a róla való torzképek csakis akkorák lehetnek, ha azt akarjuk, hogy emlékben megőrizze őket. Mert ő a napokban elutazik. Nem tarthat magánál sok cókmókot. Dél-Afrikába megy. Gyémántmezőket lelt a cége… Viszont, ha a rajzok jók, akkor Londonban kiállításon vagy múzeumban akasztatja fel… Ezt viccképpen mondta természetesen. És a nőknek a szívére mutatott, hogy az is múzeum, meg a British Múzeum is az, meghatározhatják, hol foglaljanak helyet a karikatúrák.

A játszma megkezdéséig aztán még két kis vita támadt.

Először azon, hogy mit innánk. Az én görög aszús üvegemet a skót ki akarta hajítani az ablakon, hogy pancs! A tokaji aszú, az bor! Annak a zamata, illata isteni! Abból hozatott három vagy négy üveggel!

Másodszor, amikor Dávidovits csöndre intette a társaságot közvetlen a játék előtt, hát a skót őt intette le. Szabad lármázni, szabad kibicelni a hölgyeknek. Ő az egész társaság ellen is játszik. Ha akarjuk, akkor két vagy három táblán is egyszerre veszi fel a versenyt.

– Ismerem ezt! Nem mester ő! Hagyják! – jegyezte meg lekicsinylően Dávidovits. – Mulatni akar velünk és a pénzét dobálni. A sakkozás jó ürügy neki arra, hogy foglalkoztassa a nőket magával. Tegyék meg neki!

Hát tényleg a pohárcsörgés, női csiricsáré, röhejek ritka egyvelege közepett indult meg a játék.

Dávidovits a fölényes spanyol nyitást mellőzve kezdett. A skót valahogy furán, a bábuk talpát fogta meg két ujjával, mégpedig bal kézzel és dobta őket helyükre, de úgy, akárcsak oda se figyelne.

Közben hagyta, hogy Jukesz Ildikó megkösse a nyakkendőjét. Elza megfésülte a saját kisfésűjével a haját és Jukesznénak megmutatta a fényképgyűjteményét levéltárcájával. Kellemeskedett és szellemeskedett a nőkkel. Velünk férfiakkal csupán időközönkint törődött az értelemben, hogy ivásra biztatott és koccintott velünk.

De hát mindez úgy értendő, hogy a játszma, azaz játszmák további folyamáról is beszélek. És minthogy nem szándékom csattanóra hegyezni ki a mérkőzés kimenetelét, hát közlöm is, hogy a Maróczy világbajnokunk hazájában, egy holtrészeg idegennel szemben hogyan tett ki Dávidovits Béla magáért.

Az első pártiban a skót kerek kilenc húzásra Dávidovitsnak mattot adott.

Hát ez pokoli hatást tett. Vad hurrogásba és csepülésbe és röhejekbe törtünk ki Dávidovits, a fönnhéjázó ellen. Ő így védekezett:

– Egyszer én is tévedhetek! Az első öt húzásból jobb játékosnak véltem annál, hogy egy susztermattal is spekulálhat ellenem. Három pártira megy a mérkőzés! Kettő dönt. Most kikészítem!

– Maga is úgy járt, Dávidovits, mint a dzsiu-dzsicu-bajnok az óriás rendőrrel, az oktatás alatt. Azt követelte a rendőrtől, hogy csapja őt pofon. Erre a rendőr úgy pofoncsapta, hogy a fal alól piszkálták föl a bajnokot. A rendőr suta, azaz balog, azaz balkezes volt. A bajnok jobbkézről várta a csápszát! Ez a maga esete is, Jebukám! – adta elő Attila teljes sikerrel a társaságnak. Míg közben Dávidovits nekidőlt a másik pártinak a skóttal.

Hát ez a párti azért tartott hosszabban, mert Dávidovits szertelen hosszúakat gondolkozott. De végül is a skót győzött. Éspedig végérvényesen.

A harmadik párti már úgysem számított a döntőben. De a skót hajlandó volt Dávidovitsnak minden revánsra. Mert Dávidovits makacsul állította, hogy ebben a két pártiban alaposan kiismerve a skót minden olcsó fogását, most már minden játszmát ráver.

Tíz játszma következett, úgyhogy Dávidovits egyre hosszabb gondolkodási szüneteket tartott, míg a skót csak odalökte neki húzásait pillanat alatt. És a tíz pártiból szegény Dávidovits egyetlenegyet vitt ki remire, azt is úgy, hogy közben valami szabálytalanságon kerekedett egy kis vita, s a skót engedett neki! Na de már most a közérdeklődés a játszmák kimenetele iránt, már a harmadik alatt teljességgel megszűnt. A nők hancúroztak közben a skóttal. Elza pántlikát kötött a fülére… Ildikó többször megsimogatta a képét, és a mamája a skót kopaszodó haját turkálta.

Mindenki készített róla rajzot. A Csuszkóé volt a legjobb. A skót úgy látszott, műértőbb, mint gondolta a társaság, mert az összes többi rajzot csak udvarias bólogatásokkal, vigyorokkal köszönte meg, de a Csuszkóét láthatólag kellemes hökkedelemmel sokáig nézte és makogta:

– Ó, Méstró, méstró! Huáj!

Máskülönben pedig az estébe húzódó sakkozás alatt mi férfiak külön kanmurit alakítottunk a szomszéd asztalnál.

Megint szőnyegre került az áldatlan piktorháború is. Viszont keretében felvetődött, hogy megalakulása óta kik fordultak meg a nagybányai iskolában festők? És hát micsoda viselt dolgaikról lettek nevezetesek.

Megkísérlem emlékezetbe ideírni hallomásaimat.

Hát még Hollósy Simon iskolájával vagy közvetlen utána a következő neveket lehet fölsorolni: Csók István, Nagy Zsigmond, Glatz Oszkár, Nyilasy Sándor, Koszta József, Rudnay, Papp Gábor, Vesztróczy Manó, Belányi Viktor. De rengeteg idegen festő is fordult meg ugyanakkor…

Ezeket az első csoportokat féktelen mulatozásaik, sőt duhajkodásaik tették emlékezetessé a városkában. Csók és Thorma összekülönböztek egy hölgy miatt és véres kardpárbajt vívtak. A bedeszkázott szénatartóból lett festőiskolának oldalán, olajfestékkel meg is örökítődött a párbaj torzképe. A hölgy mint égi nemtő könyökölt az érette vívó ellenfelek fölött… A többi mesternek és néhány növendéknek legtöbb sikeres karikatúrája szintén abból az időből tarkította a bódék deszkáit… Regéltek egy Johnson nevű ausztráliai angol festőnövendékről, akinek hirtelen halálhíre rázta föl a várost. Már sürgönyök mentek a gyászhírrel. De ez hamarosan odamódosult, hogy a szerencsétlen hórihorgas ausztráliai fiú csak afféle fölébreszthetetlen tetszhalotti állapotba került. Végül a város derék főorvosa és a festők nagy barátja, Herzinger doktor kiment és megállapította, hogy az idegen festőt egyszerűen súlyos alkohol- és nikotinmérgezés süllyesztette hullaszerű állapotba… Így az összes gyógykezelése és talpraállítása néhány veder hideg vízbe került, amiket a nyaka közé zuhanyoztak…

A további nemzedékek soraiból körülbelül az elsők között vannak: Pentelei Molnár, Kalivoda Kata, Börtsök, Ferkai, Götz Ernő, Körmeny Ervin, Bornemisza, Boromisza, Krizsán, Ziffer, Czóbel, Czigány, Bálint Rezső, Réthy Károly, Perlrot Csaba Vilmos, Mikola, Prottmann, Stella, Kováts Ágnes, Gyenes Gitta.

Ezek a csoportok már jóval demokratább szellemet hoztak az iskolába. Külföldiek, gazdagok alig akadtak köztük azután, hogy Hollósy Simon Técsőre hurcolkodott iskolájával.

Ellenben egy egészen furcsa egyenetlenkedés zajlott le Nagybánya városa és a festőtelep közt. A ligetben térzenét adott a kincstári bányászbanda a hét bizonyos napjain és ünnepeken. Ide kivonult az egész város népe, az előkelő éppúgy, mint az alja. Ezeken a térzenéken a festők föltűnést kavartak túl szabados viselkedésükkel. Megesett például, hogy félmeztelen korzóztak végig a tömegben. A város a közerkölcsiség romlását féltette ettől. Az iskola vezetőihez fordult, hogy mérsékelje legalábbis a művészeinek a polgári illemből való kilengéseit. Thorma persze a festők védelmében egész háborút vívott meg a nemes város tanácsával a kérdésben.

Az ezután következő nemzedékből megemlíthetőek: Balla Béla, Kiss Rezső, Kádár Géza, Némethy, Lehel Ferenc, Lehel Mária, Bodzássy, Fülöp Sándor, Jakab Zoltán, Várallyay Imre, Racskó István, Harsányi kettő is, Tscharner, a lengyel és Binert Erik, a rigai, Tihanyi Lajos, Schönberger, Pap Géza, Csáktornyai, Nemes Lampérth, Lencsés Bálint József, Orbán Eta, Schwarz Elza, Havas Eliz, Koródy, Kornai, Simkó, Kiss Károly. Ez fafaragó is volt. Az orosz cárnak készített Nagybányán egy színtiszta fehér körtefából és valami sötét színű faféléből egy sakkot. Minden figuráját külön művészi alkotásnak lehetett tekinteni.

A nagybányai festőiskolának nagy múltját megidéztük már. Anekdotákat, adomákat különösen Attila tudott teméntelent. És köztük olyanokat is, amik a lehetetlen eszmemenetükről ítélve, saját találmányúaknak rémlettek.

Már az iskola jelenjénél is időztünk és jövőjét is fölépítgettük… A skót és Dávidovits még mindig sakkoztak, a hölgyek gibickarától övezve.

A skót már úgy ült be az első pártiba, mintha az összeomlása pillanatról pillanatra várható volna. De ugyanazon tünetek nem másultak meg rajta tíz párti szellemi fáradtsága, a hölgyekkel való incselgés és egy teljes üveg Martell elfogyasztása után sem. Végül is valami titkárféle jött utána. Ez vitte el őt körünkből érzékeny búcsúzás után, a kávéházból az épület lépcsőházába nyíló hátsó ajtón.

A skót éppen azelőtt, hogy elhívták, több nagy tálca süteményt hozatott. Ez most ott maradt kifizetve. Ital tekintetében gyengébben állt a helyzet. Mindössze egy félüveg aszú maradt. Pedig hát, ha egyáltalán valami, akkor csakis az ivás jöhetett számításba. A cukrászat minden remekével torkig lakott mindenki, miután a skót meghívása már tekintélyes fogyasztás után érte a társaságot.

– Igyuk meg a búcsúpoharat és gyerünk sétálni a ligetbe! – javasolta Csuszkó. Jelentős pillantást váltott Elzával és epedőet kapott tőle vissza.

– De a sütemény! – hördült föl Attila. – Ha nem esszük meg most ingyen itten, akkor holnap pénzért kapjuk meg a cukrászattól.

– Be lehet csomagoltatni! És elvihetjük. Ez ne tartson vissza a sétától! – vélte Jukeszné és Baboss Bálinttól várta a döntést, aki helyeslően biccentett.

– Ez úriatlan dolog! Mi mindenesetre induljunk! Ugye? – hívott engemet Jukesz Ildikó határozathozatalra. Mire én vállatvontam, ahogy tetszik!

– Akar velem egy pártit még? – kérdezte itt Attila Dávidovitsot.

– Mit szól hozzá? Nem akarok! – felelte Dávidovits. – Nem azért, mivel kidöglesztett az angol, hanem mert nem rontom meg magával azt a formát, amit a vele való játékban megszereztem magamnak. Most már, ha még egyszer kihívhatom őt, akkor kiterítem. Elméleti játékos, kitanulmányoztam. Öt vagy hat mesterjátékot bemagolt, ezek szerint működik. De én, aki egy egyéni stílusban, ötletszerűleg is mozgok, már játszva meghiúsítom az ő bebiflázott rendszereinek minden fogását.

Dávidovits, ez a higgadt, eszes zsidófiú lobogó szemmel magyarázta tíz veresége után ezt a társaságnak. Engem nagyon megrendít az ilyen akaraterő. De úgy tetszett, megrendített mindenkit. Legföllebb különbözőképpen. Az indulást mindenesetre megakasztotta Dávidovits, és mindenki a saját lelkiberendezése, vérmérséklete szerint akasztott össze vele megjegyzésével. Rám nézett leginkább, hát én így válaszoltam:

– Bámulom magát, hogy amilyen ernyedt és egykedvű embernek látszik, ekkora erélyt tud befektetni valamibe!

– Eszelősöket nem lehet belátásra bírni! – mondta Csuszkó. – Ahogy az az angol rakta meg magát, Dávidovits és még képzelődik?… Maga beteg agyilag!

– Hiszen megmondta, hogy szimultán játékos, aki több játszmát is játszik egyszerre. Talán hívja föl őt, hogy a Fokföldről sürgönyileg játsszanak! – szólt Baboss Dávidovitsnak.

– Én nem árultam el eddig! – mondta erre Attila, egy detektív titokzatosságával. – Semmit sem árultam el.

– Mit? Mit?… Marhaság!… Bökje ki hát!… – hangzott Attila körül összevissza. Ő pedig így folytatta:

– Én ahogy beléptem, rögtön megismertem ezt a pofát. De hagytam, hogy Dávidovits ugorjék bele a csávába! Az óbudai sakk-kör falán ott lógnak az összes világbajnokok képei. Ez a pofa a volt többszörös angol világbajnok: Jefferson!

– Áh! Stirlingnek hívják! – szólalt meg Nusika angyalka hangja Bim mögül. De ő nagy karjával szinte elseperte a kislányt közbeszólásostul:

– Akkor álnéven szerepel itt! Én, értsék meg, rögtön ráismertem, hiszen Óbudán naponta láttam a fényképét! – lelkendezte Attila és Dávidovitshoz fordult. – Maga, Béla, ne szégyellje magát, hogy ettől az alaktól kikapott és ne ábrándozzék, hogy eltanulta a fogásait. Hiszen ő írta a sakkelmélet kézikönyvét. Ott láttam és láthatták a bal zsebében egész este!… Hátha ennek sem hisznek? Akkor hazudok maguknak!

– Azt nem állítom, hogy Báró úr hazudik! – szólt szerényen Nusika, miután Attila véletlen ez utóbbi szavait hozzá intézte. – De az angol zsebében az a könyv, nem könyv, hanem izé… amit hirdetnek mostanában, izé, olyan higiénikus papír, amit asztalkendőnek, törülközőnek lehet használni… Csak könyvalakú… és…:

– Mondja ki már! – zúdult ki Csuszkóból jómindnyájunkkal együtt a röhej. – Illemhelypapír! Nem írás, nem olvasás, a célja egészen más! Ez van rányomtatva… De gyerünk, Elza! Ne marhuljunk itt tovább!

Csuszkó megkezdte a kivonulást, Ildikó utánuk vont engem, mögöttünk jött már Baboss is Jukesznével… Attila még handabandázott Nusikával és Dávidovitscsal, amikor már a teraszon át a cinterembe tartottunk.

A langyos májusvégi estében a fél Nagybánya künn nyüzsgött a piactéren és itt a cinteremben. Egyelőre együtt tartott a csoportunk. Körüljártuk a cintermet, aztán körüljártuk a piacteret.

Közben egyetlenegy beszédtárgyon rágódtunk. Én indítottam meg a következőképp. Ahogy csapatunk együtt haladt, hát én egészen halkan azt mondom Ildikónak:

– Azt hittem, maga nem áll szóba velem többé, hogy a délelőtt ez a piszok Bim kifecsegte azt a nevetséges kalandot… rólam… illetve…

Ildikó erre megállt és olyan harsányan és feltűnően kezdett el kacagni, hogy az egész társaság ráfigyelt. És míg én pironkodtam és szurkoltam, hangosan válaszolta:

– Az a komikus, hogy maga így odavan a röstelkedéstől e fölött az ügy fölött. Ezt Elza sem érti, hogy valaki ilyen kettős jellemű. Egyik felében ijedt kis mákvirág, másik felében rendes, rámenős férfi!

– Azt követelem tőletek, ne teregessétek ki újra ezt a tudákos fejtegetésekbe burkolt disznólkodást itt az egész város füle hallatára! – rikácsolta Jukeszné hisztérikusan, úgyhogy valóban meglassították körülöttünk lépteiket és füleiket hegyezték társaságunkra a járókelők.

– Az életerős fajban az összes hím egyed, mint rögtöni kezdeményezős és lebíró szerepel a másik nem energikusan védekező tendenciája szemben. Ha jobban tudok volna magyarul ezt kifejezni! – tartotta a társaság központjában Elza tudományos értekezését a nemi életről. – Mennél dekadensebb a faj, annál inkább kicserél a két szerep. És a férfi izé… lanyha, a nők pedig egyre levetkőznek a szemérmeteskedés… addig…

– Amíg már ők fogják le szegény, gyámoltalan férfiakat! – röhögött közbe Baboss. – Én megadom magam!

Jukesz mama karjába csimpaszkodva korholta közben Babosst:

– Na, Bálint! Legalább maga ne szítsa és uszítsa ezeket a szemtelen lányokat a vitatkozásra, ahol elárulják…

– A jogukat, annak nyílt hangoztatására, amit mamáik be nem vallottan, sőt tagadólag, de annál nagyobb hévvel érvényesítettek a szerelem dolgait illetőleg! – feleselt édesanyjával Ildikó.

– Én nem bírom ezt hallgatni! Jöjjön, Bálint! – ráncigálta Jukeszné Babosst. De hát az már Csuszkóval cserélte eszméit, persze az Elza sűrű közbeszólásaival és az Ildikóéval.

Fölvetődött a párválasztás kérdése, ahogy a közerkölcsiség a legnagyobb erkölcstelenkedést űzi benne az anyagi javak, a boldogulási lehetőségek garázdálkodásának helyeslésével. Felvetődött a beteg és a satnyuló utódok kérdése ugyanebbe a ténybe kapcsolódva és az alkohol és nemi nyavalyáknak hozzáadásával. Felvetődött a szabad szerelem, a családdal való szembeállításban, egy új társadalmi rendben, ahol a gyermeknevelés kérdése a legevidensebb társadalmi, esetleg nemzeti, de mindenesetre a testi-lelki egészség jegyében intéződnék el. Fölvetődött a szűzeskedés kérdése, a korcs ivadékok szempontjából éppúgy, mint az egyéni testi-lelki zavarokéból. Felvetődött egy csomó tudományos munka, még több fércmunka, történelmi vonatkozások, néprajzi különösségek, a keveredés haszna és a fajvédelem átkai, rendellenességek változatai, tömegidegbetegségek, mint a megoldatlan nemi élet folyományai…

Közben körüljártuk a piacteret és ugyanazon a sikátoron, amelyen kijöttünk a cinteremből, visszamentünk.

Tettük ezt az én megjegyzésemre, hogy:

– Nem nézzük meg, hogy Bim és Dávidovits a cukiban maradtak-e?

A teraszról benéztünk a kávéházi rész ablakain. Attila és Dávidovits sakkoztak. Attila éppen egy süteményt dugott a pofazacskójába, hogy gondolkozás közben majszolja. Dávidovits szintén csámcsogott. Így kiáltotta nekünk:

– Jövünk! Várjanak meg! Két lépés és matt ez a hülye!

– A maga sakter öregapja! – viszonozta Attila. És húzott. – Erre nem készült maga csupaszőr cicuskám!

Ezalatt Jukeszné már tovaindult a cinterem homályos távjai felé Baboss-sal. Ugyancsak Elza és Csuszkó, a párokra-szakadás tornaalakulatában indultak utánuk. Hát én és Ildikó nem lehettünk formasértők. Megtartottuk a távközt szintén.

Így keringéltünk egyet újra a cinteremben. Aztán Ildikóval közös megegyezésben kiszemeltünk egy egészen homályos zugot és a fölénkhajló ihar lombjai alatt letelepedtünk egy padra.

Persze, hogy csókolóztunk! Vadul, odaadással. De egyetlen ujjnyit sem hágtuk át a mértéktartásnak azt a vonalát, amit Ildikó szinte tabuszerűleg tiszteltetett vélem.

Ennek eredményeképpen veszedelmesen hasonlított kedélyállapotom az izgulattól megveszekedett állatéhoz… amikor újra a társasághoz csatlakoztunk.

Ez a cuki előtt történt. Már Dávidovits és Attila is odaverődtek közénk. Túl messze nem járhatott éjféltől.

Természetesen hazaindult a társaság. Sőt a késő időre való tekintettel a piac rücskös, folyamkővel kirakott közepén vágtunk át.

Nekem persze minden második gondolatom az volt, hogy legfőbb ideje lenne valami rendes legénymurira kerekedni föl. De hát ellógnom nem lehetett. Ildomtalanság lett volna, Ildikót haza nem kísérni. Jutalomképpen, amint a ligeten át a sötét részeken kettesben el-elmaradtunk, megint csókolóztunk. Ezúttal állva, sőt tovahaladóban. De ebben a tartásban is szigorúan vigyáztunk az összefonódásunk mérvére… Tehát itt-ott már csillapodott érzéki gerjedelmeim megint enyhébb őrjöngésben csaptak föl.

A szétoszlásunk úgy alakult, hogy ezúttal Attilával ketten búcsúztunk el a többiektől. Mihelyt egymásközt voltunk, megpendítettem, hogy:

– Hallja, Báró! Holnap vasárnap, nincsen festőiskola! Nagyon álmos?

– Az nem! – felelte Attila. – De hova cipelne?

Óvakodtam elárulni előtte aljas mellékgondolataimat, hogy én nem vagyok skót, akit kasszatündérek és más éjjeli pillangók kinemtüntető kegyei hidegen hagynak, tehát beruccanhatnánk valami mulatófélébe. Tisztában lehettem, hogy Attila megint kipellengérez az iskolában, vagy ami rosszabb, a cigányhölgyének kísérel megkeríteni. Hát így kerültem meg a tárgyat:

– Mi van nyitva ilyenkor itt? Zenés kávéház? Vagy pincérlányos lebuj? Esetleg… akárhol letelepedhetünk!

– Egy nyavalyát! Az csupa méregdrága hely! – vetette el a gondolatom árnyát is Attila. – Én nem élősködöm magán! Pénzem pedig nincsen olyan patikaszernél drágább és moslékabb italokra, amilyeneket éjjeli mulatókban mérnek.

– De mit sajnál engem? – vitattam. – Kedvemért jön, kalauzol, hát illő, hogy a költségeket én fedezzem.

– Rendben van! – változtatott egyszerre határozatot Attila. – Bemehetünk valahová! Annyi ronda édességet és szirupot nyeltünk le ma, hogy tiszta gyógyszer egy jó pár virsli, mustárral, vagy egy fatányéros és rá egy korsó sör! Tla! Tla! Fla! Fla!

– Lássa! A gondviselés mégis megvilágítja itt-ott elméjét! Lóduljunk hát! Hamar beérünk! – mondtam.

– Hová-hová? – állt elém teljes magasságában Attila. – Itt a ligeti vendéglőben még világosság van. Hallja! Zenélnek is. Valami korhely társaság megváltotta a zárórát. Ide megyünk! Fenét a városba!

Püff neki! Minden föllelkezettségem lehervadt. Sőt, ha arra gondoltam, hogy most újra nyakalnom kell a szeszt, akármilyen lőre formájában és esetleg részeg társaságba keverednem, hát rögtönös bágyadtság, álmosság fogott el. Egyetlen utolsó reménységem maradt. Hátha úgy adódik, hogy Attilát az ital és esetleg korhely cimborák a vendéglőben rábírják a városba ruccanásra.

Hát behatoltunk a ligeti vendéglőbe. Ott tényleg vidám társaság ült együtt. A hangulatra jellemzőbbet nem mondhatok, mint hogy egyik úriember fölváltva egy másik társával az asztal tetején járta a hejretyutyutyut.

De a pincér és a tulaj, szintén elég pityókos kedvben, a legnagyobb sajnálkozásukat fejezték ki Attilának.

– Konyhánk már nincs! Csak innivalóval szolgálhatunk! Azonkívül az uraknak is hozzá kell járulniok a záróra-díjhoz.

– Akkor köszönjük! – búcsúzott Attila. És volt szíve kiejteni az aznapi távevések után.

– Nagyon éhesek vagyunk! Mire igyunk?

Vesztemre elszóltam magam, hogy otthon érintetlen a vacsoraadagom. Hát erre Attila visszatérített a vendéglőbe, betétes üvegekkel, több korsó sört hozott el és a lakásomra hívatta meg magát.

Magamban már akkor elkezdtem a hangtalan átkozódást, butaságomon, erélytelenségemen, úri nevelésemen, a hasztalan és gyötrelmek közt fecsérelt éji pihenésemen, és a barátság fölött egyáltalán… amikor útnak eredtünk. Hát még később micsoda idétlen változatokat szenvedett lelkiállapotom!

Attila hosszú órákig ült a nyakamon. Elérkezettnek látta az időt, hogy a meghitt éjjeli csöndben a legeslegbizalmasabb ügyeit az orromra kösse. Két óráig mesélte egy nagy-nagy-nagy szerelmét. Az édes kislány valami dohánygyári főhivatalnok lánya. Még diákkorában szemezett Attila vele. Aztán egy majálison megismerkedett vele és táncolt vele. De egy fiatalember lekapcsolta a kezéről. Erre őt Attila provokálta. Itt körülbelül elmondta általában a párbajkódex minden fejezetét, megfelelő széljegyzetekkel. És a párbaj előzményeit, fölvonulásait, tanácskozásait, izgulatait, pletykáit, rettentő hosszadalmason. Miután a félálom bóbiskolásából is fölrázott ezzel a párbajüggyel, akkor kisült, hogy a segédek eljegyzőkönyvezték. Viszont a kislánnyal való titkos szerelemből sem lett a világon semmi. Legföllebb, hogy Attila folyvást a dohánygyár körül somfordált, csakhogy láthassa szerelmét és kalapot emelhessen neki, amit a kis hölgy édes hangján egy jónapot!-tal viszonzott…

Bődület!… Amikor Attila távozott, már pirkadt. Olyan döggé lefetyelt, hogy szájmosás és hálóingcsere nélkül rogytam az ágyba, keménygallérral a nyakamon és fuszekliben. Valamint azzal az elhatározással, hogy másnap délig nem kelek föl és bármi áldozatok árán, de egyéni, szabad életemet kezdem meg holnaptól élni. Megszabadítom magam az Attila gyámkodásától, csellel vagy erővel, mint a leleményes Odysszeusz mondja.

Az ablakom a kertre nyitva volt. Külső zajok nem zavarják az ember álmát. Fölriasztja hamarabb a közelében megindult suttogás, matatás. De engem ez ellen is megedzett már az első napon Juhászné.

Ugyanis a vénasszony zajtalan besurrant az ajtón kora reggel, hogy vizet hozzon a mosdótálba, kisöpörjön és letörülgessen.

Amikor fölrezzentem, odajött az ágyamhoz, megsimogatta a homlokomat és így beszélt:

– Tessék csak nyugodtan tovább aludni. Tudom én, hogy az urak későn járnak haza. A méltóságos asszonyék is tízig-tizenegyig hevertek sokszor. De én azért bejöttem takarítani. Aztán már csak az ágynemű szellőztetése és összerakása marad. Ezt meg tetszik szokni az úrfinak is könnyen, hogy én itten járkálok. A lélek sem csinál kevesebb zajt, ne tessék félni. Tessék falnak fordulni és aludni tovább nyugodtan.

Tényleg, az öregasszony utolsó szavai már csak duruzslásképp érték fülemet. Én szenderegtem, miközben ő működött a szobában és közben azért motyogta, hogyhát:

– A lakóért én a lelkem is kiadom. De már azt nem kívánhatják tőlem, hogy egész nap silbakoljak a seprővel és törlőronggyal az ajtó előtt, mikor kel föl. Így szépen megvagyunk!… Már alszik is látom a kedves. Be egy igazi úrigyerek is ez! Szerencsém az Istentől, hogy eztet kaptam ide a méltóságáék helyett, akik után csak szotyogtam a szutyokban mindig!…

Határozottan abban voltam álmomban, hogy még csak most hallom Juhászné dünnyögésének utolsó szavait, és ebből a dünnyögésből fokozatosan, fokozatosan erősödött föl az a rémes visongás, amit most már tisztán érzékelek…

Mi a poklok feneke kavarodott föl!?

Már ültem az ágyon. És az ablakon át a kertből éktelen női sivalkodás tartott rémületben, vegyesen vad férfi káromkodásokkal. Kétségtelen a Jucika hangja uralta a hangförgeteget. De hallott egy másik, nyilván a sógornőé is. Beleelegyült több gyermekhang is.

A rossz lelkiismeretem azt beszélte rám, hogy ez a hácácáré miattam van! A Czipriánok, talán éppen ennek a nyomorult, félbolond Attilának a révén, értesültek a Jucikájuk elleni merényletemről és most vasárnap reggeli bepálinkázásuk alkalmából kaptak késre és baltára.

Őszintén szólva, a vitézség nagyon elérhetetlen zugba menekült bennem. Főleg a nyilvános botránytól való irtózatom kergette oda. Bár egy baltacsapás vagy késszúrás sem tartozott éppen ábrándjaim tárgyai közé.

Szóval pillanatnyilag lapítottam az ágyban és számbavettem, mi lenne, ha gyáván így várnám meg, míg a vész tovakavarog a szomszédban, vagy pedig a közelembe kavarodik?…

Aztán mégis megröstelltem magam. Egészen férfiatlan, hogy egy kis nőt miattam bántás érjen, teljesen ártatlan.

Kiugrottam az ágyból és kirontottam a kertbe. Tíz ugrással már elértem a kerítést. És közben láttam, hogy a két Cziprián-hölgy a kertjük közepén áll együtt és jajveszékel. Körülöttük a gyerekek.

– Mi történt? – ordítottam feléjük.

Erre éppen Jucika fordult felém legelőbb, és most már tényleg megdermesztett a rémület. A fölemelt kacsóin vért láttam. Egyik gyerek képe vérmaszatos volt.

De ne menjek idegekre!

Nem családi rémdrámáról volt szó. Illetve a rémtettnek egészen más válfajáról, mint véltem.

A Czipriánék szárnyas állománya egy csomó tyúkból, kotlósokból és nagyocska csibéből állt jelenleg.

A házuk mellett szökkent égnek egy hatalmas eperfa. Az egész szárnyas állomány éjjeli tanyája az eperfa három nagy vízszintes ága volt.

Czipriánék olyan szelídekké nevelték szárnyasaikat, hogy akármelyik után akárki nyúlt, a menekülés helyett leült, hogy elfoghassák. Mindnek becenevet adtak. Jancsikámnak nevezték a kis kakast a kis Cziprián kölyökről, a másikat Grigorucnak, az öregről, az egyik kis kendermagos jércét úgy hívták: a Jucikáé!

Szóval ezt a kedves, kézhez szoktatott baromfihadat, ezen az éjszakán, illetve hajnalhasadás előtti percekben, valami átkozott, kóbor görény fedezte föl a fán. Rettenetes vérfürdőt rendezett a szegény szárnyasok közt a görény. Hatnak, hétnek harapta, marcangolta szét a torkát. És a többinek kétségbeesett rikkantásai és vergődése verte föl álmukból Czipriánékat.

Persze későn! A szegény madarak már vérükben fetrengtek a fa alatt, mire Czipriánék előfutottak a házból. A görény pedig elmenekült.

Azaz nem is egy görény lehetett a tettes. Hanem a párjával, vagy talán egész családjával tette tiszteletét egy nagy kan-görény. Ez, amikor már Czipriánék megjelenésére a fáról lekárhoztak és eltűntek a társai, hát a vén kan megvakmerősödve a vérivástól, visszatért a Czipriánék kacsáihoz.

A kacsák egy nagy, sűrűléces állóketrecbe zárva éjjeleztek a ház háta mögött. A vén görény befurakodott hozzájuk a lécek között és egyetlen szálig megölte és összetépte a kacsákat. Viszont a ketrecből aztán a jóllakottságtól nagyrapuffadt hassal már nem tudott kikecmeregni. Ott várta egyelőre a végzetét a kacsatetemek mögött meglapulva.

Czipriánék szegények már elszámoltak a szárnyasaik vesztével. Régi közmondás, hogy a paraszt csak akkor eszik szárnyast, ha beteg, vagy pedig a szárnyas beteg. Hát a Cziprián család nekiesett a forróvízkészítésnek, hogy gyorsan megkopasszák a szárnyasokat, kibendőzzék őket, és ahogy lehet, kártalanítsák magukat a húsuk elfogyasztásával. Vagy amennyiben vevőre akadnának hirtelenében, hát értékesítsék a rájukzuhant baromfihúsáldást.

A nagy zűrzavarban persze nem hallották meg a görény kacsapusztításának csekélyebb lármáját. És a szárnyasokkal bajmolódva, későn mentek kiereszteni a kacsáikat.

Akkor éri a boldogtalanokat az újabb, szörnyűségesebb meglepetés. A kacsáiknak kámpec!

Hát ennek a tragédiának hangjai riasztottak föl engem reggeli álmomból és szalajtattak át a szomszédba.

A két nő, Jucika és sógornője, körülfogtak és sírva meséltek szerencsétlenségükről. A kis pulyák, ahol az anyjok sírni kezdett, mint egy kísérő karének fogtak egyöntetű bőgésbe.

Az eset hátterében azonban akadt bizonyos humor is. Ahogy elmondották, hogy ők már megvigasztalódtak a hét szárnyasuk vesztén, hiszen éppen vasárnapra jött ez a görény, mint egy nagyvágó mészáros, vágóhidat nyitni, hát gondolták: Istenneki, egyszer belaknak szegény emberek létükre dúlásig a tyúkhúsból! De már most a húsáldás tetejébe zúdult a sok kacsapecsenye. Ez már túlontúl megy minden elfogyasztási lehetőségen! De ki vásárol vasárnap húst? Mindenki beszerezte szombaton a szükségletét. Osszák szét a szomszédok közt ingyen? Hívjanak vendégeket?

– Bim urat már meghívtuk a tyúklevesre is! Hát mostan az úr is tegyen jót velünk, szegény emberekkel és fogadja el, ha megkínáljuk a kacsából! – fejezte be Jucika és sógornője a tudósításait ezzel a meghívással.

Ahhoz képest, hogy vérfagyasztó botrányt vártam magamra zúdulni a Cziprián család részéről még alig néhány perce… egészen kellemesnek is tarthattam, hogy a vész a legszívesebb vendégbarátságig lohadt egy gonosz görény jóvoltából és amiatt, hogy a nyári meleg megrőkönyíti a pecsenyét.

Motyogtam valamit arról, hogy bár kisétkűségem zavarba ejt, hogy megrendelt ebédemen és vacsorámon felül még másutt is lakmározzam, de hát azért köszönöm a meghívást és igyekszem megfelelni neki!

Amikor ideért a társalgásunk, Jucika kedvesen közbevetette még:

– De a büdös, vén görényt tatuka meg Grigor megcsípték a ketrecben. És most kötik ki éppen, hogy megnyúzzák. Jó sapkát csinálunk belőle télire. Tán kettő is kitelik a gereznájából, a nagy farkával együtt!

– Na lám! Ez is visszatérít valamit a kárból! – jegyeztem meg.

Persze fogalmam sem volt arról, micsoda kegyetlen bosszúállás folyamatát jelentik a görénynek a Jucika kedves szavai.

– Tessék jönni, megnézni, mit csinálnak tatukáék! – hívott Jucika a kacsaketrec közelében működő férfi Czipriánokhoz.

Hát mentem Jucikáékkal.

Igen! De a kacsaketrechez vivő útra nyílt az Attila ablaka. Attila már fönn volt szintén. Azaz őt már az első vészhangok fölriasztották, hajnalban. Jelenleg borotválkozott éppen.

Ide kell beszúrnom, hogy a borotválkozás kérdésében zajlott le Attila és közöttem ismeretségünk leghevesebb vitája.

Attila rá akart venni engem mindenáron, hogy tanuljam meg az önborotválkozást. Megindokolta ezt először is azzal, hogy megtakarítom a borbélyra való kiadást. Másodszor és főleg azzal, hogy egy művésznek hányatott és hangulatokra épített életét nem zavarhatja meg az, hogy naponta vagy kétnaponta a borbélyműhely látogatója legyen és ott emésztődjék várakozással, vagy otthon emésztődjék a házhoz járó borbélyra való várakozással.

– Aki maga borotválkozik! – olvasta fejemre Attila. – Az szabad ember! Akkor kél, akkor fekszik, akkor dolgozik, amikor akar és nem kell beosztania perceit a borbélyok szerint. A mosdás egyúttal a borotválkozás ideje egy önborotválkozónak! Értsük meg egymást Pulyácskám!

Így Attila! És hogy mégsem bírt az önborotválkozás hívei közé toborozni, hát végül már egy vad hisztérika minden fegyverével megkörnyékezett. Goromba volt, könyörgött, sápítozott, okfejtette újra és újra és újra, hogy az Élet sanyarú a borbélyokra utalt szerencsétleneknek és nyitva áll összes távlataival az önborotválkozóknak.

A konokság nem számít főbb tulajdonaim közé. De hát hátam borsózott attól, hogy sajátkezűleg pamacsoljam szappannal a képem és ügyeskedve piszmogjak a borotvával. Azonkívül még szaporítsam a rendbentartani, elrakosgatni való holmijaimat a szőrvesztő készletekkel is?

Megtagadtam Attilának az engedelmességet. Élni kell a borbélyiparnak is! Ez volt első ellenérvem. A második az, hogy ideges kézrángásaim miatt félek a borotválkozástól! Ez hazugság volt persze.

Büntetéséül Attila kifejtette, hogy mint festőnek a kézügyesség életszükséglet, és a borotválkozás természetes mozdulatai csak gyógyító hatással lehetnek beteges rángásaimra és kifejleszthetik tökéletessé kézügyességemet.

A kést szó szerint torkomra tette Attila.

Ugyanis azzal hozakodott elő itten, amikor hirtelenében hiába kapkodtam ellenérvekért unszolása elhárítására, hogy:

– Meg fog takarítani egy csomó pénzt a borotvavásárláson is apuskám, ha rám hallgat. Nekem van két késem. Az egyiket nélkülözhetem. Alig használt penge és valódi solingeni. Megajándékozom vele! Akarja?

Hökk! Azt a kutya garabonciását is neki. Hátha erre rúg ki az én Bimem nyaggatása, hogy nyakamba sózza a selejt borotváját?

– Rendben van! – vágtam rá. – Átveszem magától a kést. De ismeri a magyar babonát, szakadó holmi ajándékozása szakítja, szúró-vágó holmi ajándékozása pedig szétvágja a barátságot. Nevezze meg a borotvája árát!

– Maga ilyen hülyeségekre ad, szép úrifiú! – csóválta fejét Attila. De nem került különösebb lelki tusájába, hogy némi hümegés után kibökje: – Hát ad a késért 3 koronát! Ez tizedára. De én még mindig jól járok!

Leszúrtam a pénzt. Attila átadta a borotvát. Használati utasításai tüzetesek és szigorúak voltak. Három csekély órát tartottak. Akkor még a szemléleti oktatás következett volna. Attila szemem láttára elvágott az újra és újra fent borotvával két saját hajszálat és egyet tőlem. Azután egy gubaszőrt és egy lencérnát, rá egy vékony, rá egy vastag papírt és végül kissé beleszelt az ujja bütykébe, amit pompás bőrvágásnak számíthattunk az utolérhetetlen késtől.

Következett az, hogy megtanított a fenőszíj használatára. Persze az ő szíján. Ez sem ment a legsimábban. De mikor készen lettünk ezzel is, akkor Attila becsületszavamat vette, hogy beszerzek egy fenőszíjat, ugyancsak borotvaszappant, de nem ezüstpapirosos angolt, mert az szemfényvesztés, hanem hazai, ibolyaillatú, négyszögű, közönséges, de annál megbízhatóbb szappant.

És most zúdult ránk a vita vastaga. Attila ragaszkodott hozzá, hogy az első borotválást az ő közbenjárásával ejtsük meg a pofámon. Ezt én nem vállaltam. Viszont lelkiüdvösségemre fogadtam meg a becsületszavamra ráadásul, hogy igenis naponta gyakorolni fogom az önborotválkozást a karom és a lábam szőrzetének irtásából kiindulva föl a képemig és csakis a komoly előrehaladásomig borotválkozom borbélynál.

Attila engedett itt! Ő beszélt többet, őt fenyegette hamarabb a teljes rekedtség réme, én még bírtam szóval. Ez volt a győzelmem titka… Ebben maradtunk!

Hát most amint Jucikával és sógornőjével hangos csevegésben elhaladnánk az Attila ablaka előtt, Attila szobája belsejéből, a lavorja mellől, ahol borotválkozott, az ablakhoz rohant:

– Héhé, Pulyám! Jó reggelt!

Erre én persze megálltam.

Attila fél arca még be volt szappanozva. Fele, azt mondanám, hogy meg volt borotválva. De hát inkább úgy nézett ki, akárcsak meghámozták volna. Egyáltalán ő maga most rettenthetett el örökre az önborotválkozástól. Attila fél képén egész vértócsákból csöpögött le a szappanyos vér. Kedvetlen makogtam:

– Átjöttem erre az izé… De ne zavartassa magát! Jó reggelt! – intettem neki és tovább akartam menni.

De Attila rámkiált:

– Megálljon! Mi után érdeklődik odakünn? Görény és kacsa csendéletet akar fösteni? Gyöjjön be!

– De Jucika meg akar valamit mutatni!… – szabadkoztam úgy, hogy már éreztem, Attila ronda akaratereje győz rajtam, és a görénynyúzás helyett az ő bőrnyúzását fogom végignézni a szobájában.

Ő rontotta el hajlandóságomat, hogy közbevágott:

– Még nem borotválkozott? Tanulhat itt most velem. Esetleg én segítek magának. Az én késem mégis jobb, mit tagadjuk. Jöjjön be!

Azt a kirelájzumát! Az egész ház általános vérfürdőjét kiterjesszem a képemre? Ezzel a késsel, aminek nyomán Attila sebesült közelharcosokhoz hasonlít?

– Hagyjon el! – feleltem ingerülten. – Ezt már megtárgyaltuk eléggé. Ma nekem délelőttre házhoz rendelték a borbélyt Juhászék. Nem nevettetem ki magam vele, hogy félig összefaragva üljek a munkájához!

Azzal indultam Jucikáékkal tovább. Ők helyeslően kacsintottak szemembe és vidáman csacsogva Bim úr erőszakos természetéről, odavezettek a kerítés mellett működő Czipriánokhoz.

– Áhá! Tessék nézni! – rikkantott csengő kacajjal Jucika, odamutatva.

Hát én, szavamra!… egyszerre kaptam alélási, hányási és dührohamot, azon a látványon, amire Jucika víg kacaja hívta föl figyelmemet.

A görényt nyomorultul drótra feszítette a két Cziprián és gyorsan, ügyesen, két bicsak segélyével elevenen nyúzták meg. A vértől befutott nyers hús még vergődött. Holott már a gereznája, beleértve a farkát is, a nyakáról lógott le. A cipőgombolószerű kis állati szemek kinyitva, kidülledve meredtek a levegőbe…

A vén, köszvényzsugorította Cziprián kielégített bosszútól lobogó szeme odaszegeződött a vergődő kis állatra és szinte kéjesen vigyorogva hebegte:

– Az anyád ne sirasson! Te nyavalyás! Szereted-é a rucahúst? Nesze! Nesze!

A pipaszárával csapkodta a görényt. A nők vihogtak, a fiatal Cziprián ráköpött a görény nyers húsára.

Erre az öregnek remek ötlete támadt:

– Há-há! – szólt. – Már nem is vackalódsz te gyilkos? Bemegyek és hozok egy kis ecetet és rádfröcskölöm, hogy ugrálj-ugrálj-ugrálj, mint a tyúkok, amikor rájuk ugrottál a fán!

Grigor helyeslő röheje, az asszonyok csiklandós visongása közben az öreg Cziprián a ház mögé kanyarodott bicegve, hogy ecetmarással súlyosbítsa a görény halálkínját.

– Borzalom! Ne csinálják ezt. Kérem szépen! – fogtam meg a fiatal Czipriánné karját.

– Miért ne? Ezt tetszik sajnálni? Hány keserves nap neveltük magunknak a majorságunkat! – vetette iszonyatom és szánalmam ellen. És Jucika is így kontrázott neki:

– A tenyerünkből ettek a pipikéink és ez a dög görény fojtotta meg őket! Döglődjék csak, tessék hagyni!

Könnybe lábadt Jucika szeme a szelíd szárnyasaira való emlékezésnél. Akármilyen csikaró és fonák volt számomra, hogy a görény szörnyű gyötrelmeit szemléljem, lelki erőmből nem futotta, hogy megszüntetésükre erélyesebben lépjek föl. Gyáván összerázkódtam.

– Én nem bírom ezt nézni, ne haragudjanak! – szóltam és elfordulva a pecérkedésben is külön remeklés eme színhelyétől, dolgomra akartam menni.

De ki áll előttem? Attila.

Kijött utánam félig borotvált pofával. A borotvája ott villogott a kezében:

– Mi ez itt? Micsoda cirkusz? – érdeklődött szigorúan.

– Rémes! Brr! – tájékoztattam. – Élve rántották le a görény bőrét! A háziura bement ecetért, hogy a nyers húsára locsolja!

– És maga ezt eltűri? – förmedt rám Attila. És még nagyobb garral kérte számon a Cziprián családtól. – Nem szégyellik magukat? Ilyen mulatságot rendezni, értelmes, keresztény emberek létükre?

Azzal Attila, mielőtt a Cziprián család egy mukkig vagy egy mozdulatig jutott volna a meggátlására, odaugrott a kifeszített görényhez és a borotvájának egyetlen hatalmas nyisszantásával elmetszette a nyakát. A görény feje és bőre itt lengett, a teteme amott a dróton.

Hát igen! A Czipriánok és főleg az öregük, aki éppen kijött az ecetes flaskóval, megtették a maguk kifogásait és szemrehányásait az Attila önkényeskedése ellen. De hát ő, kezében borotváját villogtatva, olyan hangon hurrogta le őket, hogy aztán már pisszenni sem mertek. A fiatal Cziprián mondta végszónak:

– Hát jól van! Hagyjuk! Nem vágott Bim úr bele a görény bőrébe. Mert akkor már másképp beszélhetnénk. De így? Legyen neki a sok hóbortjához, hogy megtiltja már ezt is nekünk!…

Azt már tudtam, hogy szóözön következik az Attila részéről. Egyelőre ahogyan szótlan megfordult és visszavonulni készült, a sárkányölő Szent György dárdáját nem forgathatta meg méltóságosabban, mint Attila borotváját, hogy a vért lerázza róla. Aztán ellenmondást nem tűrően szisszentette nekem:

– Gyerünk be ezektől!

Én ezenközben igenis, lázadó gondolatokkal foglalkoztam. Kialvatlan voltam, mert Attila nyakamon ült hajnalig. Ez is fölpaprikázott! Szilárdan fogadkoztam magamban, hogy Attila kényuraskodását megtöröm, vagy megkerülöm és féltem, hogy ennek a fogadkozásnak nem lesz foganatja. Ez is fölpaprikázott! Az önborotválkozással való kellemetlenkedése szintén fölpaprikázott!

De ez már az emberi léleknek legelemibb tulajdonsága, hogy kozmásnak érezzük magunkat valamiben és ha úgyis belátjuk és szégyelljük hibánkat, és ennek tetejébe jön a lecke, akkor ez gurít a legnagyobb dühbe. Ez volt az én esetem is. Bűntudat bántott, hogy olyan hitványul szemet hunytam a Czipriánok utálatos kegyetlenkedésére, ha mindjárt egy görényről is volt szó. De nem kívántam önvádjaim visszhangját hallani az Attila nagyképű megfogalmazásában.

Kicsikét olyan mozdulattal, mint a csökönyös szamár veti meg lábát, megálltam Attila mögött.

Ő nem vette ezt észre. Ment tovább. Nem tételezte föl rólam, hogy most, mikor erkölcsileg lehengerelt, nem szorít akarata alá. Igen! Az eszelősök sokszor remek lélekismerők.

Már öt, hat, hét lépés volt közöttünk. Akkor hallottam, hogy Attila úgy, mint aki engem közvetlen a hátánál sejt, rám ripakodik, anélkül hogy hátrafordulna:

– Nem értem magát, Pulyám édes! Úriember, intelligens ember és elnézi, hogy a jelenlétében…

Kukk! Attila hirtelen hátrafordult. És én tíz lépésre állok tőle. Mi ez?

Cinikus röhejt eresztettem meg. És Attila arcán remekül láttam, hogy villámcikázásszerű gyorsasággal állapította meg hatalma csődjét. De nem tágított:

– Na! – szólt. – Hát mit áll ott? Ordítsak magának ezek előtt az emberek előtt! Épp azért hívtam el közülük!

Indulat futotta el agyamat:

– Nézze, Báró! Már mondtam, mellőzze ezt a buta basáskodást velem szemben. Nem vagyok kíváncsi rá, hogy most nagyra fújja nekem a gyávaságomat és a maga hőstettét. Végezze a dolgát… Én átmegyek!

Amíg beszéltem, Attila vészjóslóan közeledett hozzám:

– Csak maga ne okoskodjék! – kezdte. – Majd átmegy! Most jöjjön és lássuk, mire megy a borotválkozással. Látni fogja, hogy egy ilyen csigolyametszés után, mint amit a görény nyakán ejtettem a késemmel, tízet sem húzok a szíjon és úgy vág, mint a pinty!

Más lelkiállapotban mulattam volna ekkora félkótyaságon. Most sokkalta idegesebben talált ez.

– Dehogy megyek! – legyintettem. – Sakterolja csak maga tovább magát. Nekem nincsen kedvem!

Megfordultam és a kertajtónak tartottam félbal irányban, hogy kitérjek eleve Attila közeledése elől. De ő megragadta vállamat:

– Tudtommal szavát adta!…

Egyet rántottam a vállamon. És minthogy Attila újra megragadta, hogy magával vonszoljon, hát alaposan mellbe löktem.

Nagyot tántorult, és amikor egyensúlya helyreállott, két karját, mint a próféták, széttárva dörögte felém:

– Figyelmeztetem, hogy ezek után soha az életben szóba nem állok magával!

– Az mindkettőnk számára előnyös helyzetet teremt! – feleltem.

Azzal tovamentem nyugodtan. A ház mögül fordultam csak vissza. Hát Attila még mindig álló helyében meresztette utánam a szemét, komoran, drámaian, szótlan.

Rávallott ez a komédiázás. És ha akartam, nevetséges volt. De azért valahogy jelezte, hogy Attila sokkal komolyabban veszi barátságunkat és gyámkodói tisztét, mint vélem. Ez bántott és rosszkedvűvé tett.

Okosabb teendő híján lefeküdtem és aludtam még egy verset. Kipihentebben, jó hangulatban ébredtem. Meghányva-vetve magamban a reggelieket, arra jutottam, hogy mégsem szabad az Attilával való összeköttetésemet ilyen semmiségért fölborítani, hiszen sok bolondériája mellett szolgakésznek, jóakaratúnak mutatkozott hozzám, hát átmegyek és kiengesztelem!

Megtisztálkodtam, megreggeliztem, befutott a borbélyom is, szóval egészen elfogadható külsőben indultam újra látogatóba a szomszédba.

Attilát már a ház mögül megpillantottam. Czipriánéknak földbevert cölöpökön kerti asztaluk és körötte pad állt egy öreg diófa alatt. Ott ült Attila és olvasott.

Gondolom, ő is észrevett rögtön. Nyomban fölkelt és bement a szobájába.

Kezdjem most én a sértődést és dacoskodást ezen a gyerekes viselkedésen? Nem!

Mentem és bekopogtam az Attila szobája nyitott ablakán:

– Hallja csak, Bim!

Dzúrr! Az ablakot Attila kis híja a körmömre nem csapta be.

Szóval a harag komoly! Legyen hát komoly!

Visszajöttem a Juhász-kertbe. Czipriánék elöl, a nyári konyhán foglalatoskodtak. Meg se láttak. Különben is megfeledkeztem a Jucika meghívásáról!…

Az üde, meleg nyárelői nap valahogy alkalmas sem volt semmi ógás-mógás, komorkodásra, önévődésre. Harang kongott. A szomszéd kertben egy öreg mámi virágot szedett kis unokájával… Csönd, illat, lepketánc, dongó duruzsolás, rigófütty, fecskecsicsergés… Valahogy nagyobb problémák is semmivé mállottak volna számomra, mint az, hogy a szomszéd Cziprián ház és benne Attila nem számít többé érintkezési körömhöz.

Juhászéknak is volt kerti asztaluk és padjuk. Kiültem én is oda. Tűnődtem, lézengtem. Mással nem is gondoltam agyonütni az időmet délutánig, amikor is Juhászékkal találkozást beszéltünk meg a ligeti térzenén és este a cukiban.

De hát úgy a déli Úrangyala harang- és kolompszava körül, Jucika keresett föl. Ott talált a kerti lugas asztalánál:

– Kezitcsókolom, úrfi! Jajj, de nem szeretem, hogy össze tetszettek veszni Bim úrral, éppen máma! – kezdte. – Hát akkor egy asztalhoz se tetszenek ülni nálunk. Amikor már úgy számítottunk az úrfira is. Bim úr pedig azt mondja, ő nem ismeri többet az úrfit. Már mostan hogyan rendezzük el ezt a dolgot?

– Sehogy, Jucika! – feleltem. – Bim úr a lakójuk. Tehát fontosabb maguknak, hogy jóban legyenek vele!

– Á, mi látjuk, hogy ő a bolond, nem az úrfi! – védett Jucika. – Mi úgy gondoltuk, tessék átjönni hozzánk egy kis pecsenyét enni, ha Bim úr már fölkelt az asztaltól, ahová nem akar leülni az úrfival.

– Nem, Jucika! Vegye úgy, mintha én is vendégük lettem volna. Ne húzzanak miattam ujjat az ilyen durcás és ingerlékeny lakóval, mint Bim úr! – vitattam én.

De Jucika fejét rázta:

– Ha nem tetszik átjönni, akkor én hozok át az úrfinak a jó pecsenyéből!

– Kár fáradnia! Bár köszönöm!…

– Muszáj! Muszáj! – jelentette ki Jucika.

Erre hát megadtam magam sorsomnak. Ez a Nagybánya úgy rémlett, hizlaldámnak áll be, hogy eddig még minden étkezésem kettőzött adagokkal zajlik le.

Azzal ellentétben, amit a gasztronómiai lehetőségekben pazarul nyújtott azonban a világnak ez a gyönyörű zuga, nem lehetett állítani róla, hogy az édes kalandokat illetőleg elkényeztetne.

Ez jutott eszembe, aránylag elég epés hangulatban, Jucika távoztával. Mert hogy még a közöttünk történtek után is mertem volna arra gondolni, hogy Jucikát meghódítom valaha? Arról aztán szó sem volt! Jucika maga volt nekem a szoknyába bújt semlegesség! Még olyanabb! Kiábrándított magából egész az utálatig. Terhemre volt egyszerűen, hogy ilyen szárazon, annyira erőlteti a barátkozásunkat.

A fölsült nőcsábítás, pláne úgy, hogy mások előtt is nyilvánosságra kerül, a legundokabb esetek közé tartozik. Ilyen élményét mindenki legszívesebben feledségbe merítené, nem hogy foglalkozzék vele. Most pedig, ahogy ott Jucika látogatására várakoztam, folyvást kényszerűen foglalkoztattak balsikerű kalandom körülményei.

Miért volt első tíz szavunk közben olyan biztató hozzám? Miért surrant szükségtelen velem a szobámba és fityegett, időzött ott? Csak a mohóságom rebbentette el? De hisz Attila is nemkapható nőnek tudja! Noha neki, mint régi lakójuknak, több alkalma volt megkörnyékezni ezt a kis menyecskét!…

De mi a fenét törődöm olyan kocsival, melyikről már tudom, hogy nem vesz föl? Megint beugrat valami ostobáskodásba ez a kis kacér dög?

Közben a főződéből áthozták az ebédemet. Egyek-e ebből is és majd ne bírjak a Jucika kacsasültjéből? Sértsem meg ezzel, miután átfárad vele?

Kellenek-e nekem ezek a problémák egy mellékebéd fölött, amihez úgy jutok, hogy a pöcegödörnek romlanék a kínálóim nyakán? De hozza-e már végre ez a kis szotyka? Vagy elkotyvad majd a saját ebédem és másat se kapok végül?

Juhászék templomba mentek. Még nem tértek vissza. Gondolhattam arra is, hogy ha itthon lesznek, akkor Jucika már nem merészkedhet át a tilos kerten hozzám!

Ilyen és hasonló, egészen közönséges évődések közepett ültem, lődörögtem magamban. Időnkint már akkora mérvű bosszúság fogott el, hogy elhatároztam, megebédelek és egyszerűen elmegyek hazulról!… Aztán mégis meggondoltam és tovább ténferegtem idegességtől fortyogva.

Végre-végre megjelent Jucika. Egy hatalmas, mázas cseréptálon egy fél sültkacsát hozott át.

– A fene ricskolja meg! – mondta az üdvözletek kicserélése után. – Bim úrtól nehezen csempészhettem át az úrfinak ezt a kis pecsenyét. Mert ő azt mondta, semmiféle közösködést nem tűr el az úrfival többet mitőlünk sem!!… Ilyesmit!

Mondhatom, rémesen nem érdekelt sem a Jucika csacsogása, sem a sültje. Kis híja azt nem válaszoltam neki, hogy a Bim úr óhaja teljesedésétől fogom számítani sorsom jobbra fordultát!

Persze hallgattam és igyekeztem somolygást ölteni képemre.

Juhászné a szobámbeli asztalon terített meg. A főződe ebédje is ott várt. Jucikával bementünk hát, hogy ott tálaljon nekem.

Amikor már az asztalhoz ülés pillanatánál tartottunk, és Jucika kínált:

– Tessék! Tessék parancsolni!

Én kínosnak találtam, hogy ő, mintegy jelezve, hogy nem tart velem, a dívány mellé állt. Így szóltam:

– Hát foglaljon maga is helyet és egyék szintén velem. Csak nem fogja nézni?

– Nem-nem! Én már jóllaktam otthon! – rázta fejét. – Csak tessék az úrfinak. Mert megharagszom, ha nem eszik!

– Rendben van, ha sültet már evett. De tessék, itt van az én ebédemből a tészta. Ezt a nyalánkságot maga fogja elfogyasztani. Jöjjön! – hívtam.

Erre enyhébben szabadkozott. De az asztalhoz nem akart ülni velem. A dívány mellett állva kezdte majszolni a cukros pitét, amit tányéron kezébe erőltettem.

Én nekiestem az evésnek. Minél gyorsabban túl akartam lenni rajta. És ezen az egész idétlen, unott, idegesítő együttléten.

Csak éppen hogy kukák vagy kutyák módjára ne csámcsogjunk ott szótlan, azért jegyeztem meg:

– Talán azért nem mert az asztalhoz ülni, hogy hazajőnek Juhászék és észreveszik együtt velem?

– Azok? Máma? Hát hogy jőnének haza? Nem szóltak az úrfinak? – kérdett vissza Jucika.

– Nekem nem! – feleltem.

– Nem? – csodálta. – Hiszen minden vasárnap, ünnepnap a fioknál ebédelnek ők. Sohse jönnek haza, csak este. Még néha későn is. A házat így hagyják egyedül. Amíg nem lettünk haragosok, mindig minket kértek meg, hogy kicsikét vigyázzunk átfele mitőlünk a telkükre… Bár idegen, tolvaj ritkán jár erre. Akármelyik szomszédból észreveszik… Én dehogyis jöttem volna át, ha Juhászék itthon teremhetnének!

– És a szomszédság nem fújja majd be Juhászéknak, ha észrevette a maga átjövetelét? – érdeklődtem. Mert arra a gondolatra, hogy együttlétünk teljesen zavartalan, már megmozdult bennem a kísértés, hátha mégse reménytelen eset ez a kis menyecske számomra? De a Jucika felelete elfojtotta még foganásában nekibizakodásomat.

– Lehet, hogy besúgják nekik! – biccentett egykedvűen. – Ajjaj! Biztosan besúgják! De az semmi! Nem törődnek ők vele. A méltóságáékhoz is mindig vasárnap jártam át a szennyesükért. Mert én mostam rájuk. Mondtam már az úrfinak ezt a vasútnál. Juhászné nem mos senkinek. Köszvényes a karja. Bár a rossz nyelvét húzná össze… De az úrfi is megígérte, hogy velem mosat, ha nem felejtette el! Mi?

– Szívesen! Hogyne! – válaszoltam. És csappant férfiönérzetem most már végleg elejtett minden mellékgondolatot azt illetőleg, hogy Jucikát más is vezesse tilos utakon hozzám, mint üzleti érdekei.

Az ebéd befejeztéig már a társalgást sem erőltettem, hogy annyival is hamarabb túladjak vendégemen. Jucika szólalt meg itt-ott, hogy Bim úr lehevert ebéd után és nem tudhatja meg, hogy megszegték a parancsát és hogy csak azért tűrik a szeszélyeit, mert pontosan fizető lakó…

Amikor megtöröltem a számat és egy nagy pohár borkútot öntve a kacsára, befejeztem az ebédet, Jucika tiltakozni kezdett:

– Hát nem tetszett enni semmit! Még egy kicsit! Még egy darabot!

– Elég volt, köszönöm!

– Talán majd később! – mondta erre Jucika. – Hiszen itt hagyom. Kiteszem ide, erre a tálra. Csak a mi tálunkat viszem át!

– Ahogy akarja, Jucika! – vontam egykedvűen vállat, csak hogy ne szaporítsuk már fölöslegesen a szót. És közben kitaláltam, hogyan fogom a Czipriánék meghívását viszonozni, anélkül hogy megsértsem ezeket a szegény embereket. Majd ha már a búcsúzásnál tartunk Jucikával, akkor azt mondom neki: Ha én elfogadtam a kacsapecsenyét, akkor ők sem utasíthatják vissza, ha én pedig egy pohár borra hívom meg őket, és mert nem lehet Bim úr miatt átmennem, tehát Jucika majd hoz bort maguknak a kocsmából, az ellenértékét átadom!

Igenám! De Jucika már átrakta a sült maradékát a Juhászék porcelán táljára, de a cseréptáljukat kezében lógatva, továbbra is csak állt a díván mellett.

A búcsúzást én mégsem kezdhettem. A haladék kínossá kezdett már válni.

Akkor Jucika kicsikét rebegően így szól:

– Az úrfi nekem öt koronát tett a perselyembe a múlt reggel!

– Semmiség! – legyintettem gyorsan. Mert arra is számíthattam, hogy most büszkeségből vissza akarja adni nekem ajándékomat. – Azt igazán elfogadhatja tőlem! Sőt most is kérem valamire! – fűztem hozzá és előadtam neki, hogy bort szeretnék hozatni vele az ebédre.

– Azt szívesen! – felelte. – Majd áthozok belőle aztán ide az úrfinak is… De már engem nem tetszik elérteni. Én látom!… Pedig akkor rögtön a zúzdába kellett menjek. És fönn voltak nálunk. Bejöhettek. Még Bim úr is hazajöhetett. Most itt nyugodtan vagyok együtt az úrfival… De!… – nézett rám szendén.

Huzamos butaságot, ha pillanatok alatt be is látunk, nem mindig van szerencsénk, hogy pillanatok alatt jóvá is tegyük. A jelen eset a szerencsések közé tartozott.

Odaugrottam Jucikához és ezúttal a földről kaptam föl a karomba. Most nem rúgott és nem csikart. Csak arra kért, hogy a cseréptálat letehesse valahová a kezéből, mert igazán alkalmatlan…

Attól fogva minden vasárnap délután átsurrant hozzám Jucika a mosnivaló fehérneműért…

Azért iktatom jelen emlékezéseim közé ezt a levelet, mert aligha találnék jobb szavakra az akkori levegőnek megérzékeltetésére, mint a benne levők. Most, amikor már deresedő fejemre nem olvashatják jóakaróim azt, hogy majd az élettapasztalat megváltoztatja éretlen, tacskó világfölfogásomat, íme tudomásul vehetik tőlem teljes komolysággal a választ, hogy ha lenézni való, éretlen tacskóság hangja az, ami ebből a levélből beszél, hát akkor inkább erre az éretlen tacskóságra kell átváltoztatni az egész élet képét, mint az okos, sőt csalafinta bölcsesség adta mintákra. Nincs jobb és nincs más összeomolhatatlan társadalmi alap, mint a tisztességnek, munkának, tehetségnek, hitnek és önérzetnek megbecsülése és a tág lelkiismeretnek, henyeségnek, tehetetlenségnek, megalkuvásnak, csúszás-mászásnak a megvetése és helyére szorítása.

Egyáltalán nem hangzik puszta és dacos ötleteskedésnek az, hogy senki sem ér többet annál, mint amennyit élemedettebb, sorsletörte éveiben is az ifjonti idealizmusából őriz meg. Akik a tacskót eltemették magukban, azok valóban csak élő hullák, mert énjük legértékesebbjét temették el.

Hadd következzék itt még egy régi levél.

Ha Báró Attilának nem sikerült volna nevetséges alakká tenni magát és engemet azzal, hogy semmi szín alatt nem hajlandó velem érintkezni, ha nem lett volna ez szóbeszéddé, tárgyalások és ellentárgyalások alapjává, békítési kísérletek indítóokává, szóval kedélyeket foglalkoztató üggyé, akkor biztos, hogy Attila perceken, pillanatokon belül föladja ostoba duzzogását, amint egy pirinyót enyhül benne az a természetes és valódi méreg, ami elfogta irántam akkor, amikor mellbelöktem őt a kertben.

Így minden csak jobban belehajszolta őt a konokságba. Magam részéről pedig szintén büszkeségemre kellett engednem végül az ügyet.

Jellemző vagy inkább különös és rejtélyes, hogy az alatt a jó pár hét alatt, amíg Attilával való haragunk tartott, vált az egész iskola körül puskaporossá a légkör.

Csak még azidőtt indult meg igazán a Boromisza Tibor harca az iskola pangása és mestereinek tevéketlensége ellen. A pesti sajtóban jöttek cikkek erről és a helybeliben. A személyeskedés kikerülhetetlen hasonló vitákban. Boromisza, a volt huszártiszt, kihívta párbajra a festőkartársak tömegét. Ezek kitértek előle, mert ilyen térre nem is vivődhetett át egy elvi kérdés.

Erről a tagbaszakadt, tatárképű Boromiszáról egész legendák keringtek. Azt is hallottam róla, hogy egy gáláns kalandja alkalmával valami szakadékba ugratott bele, aminek fenekén a lova agyonzúzta magát, de neki kutya baja sem lett.

Néha, mint valami testőr, gárdával vonult föl Boromisza a ligetben, híveivel, az ösztövér íróbarátjával meg egy két méterhez közel magasságú tokaji szőlőbirtokos festőnövendékkel és más ilyen karakán fickókkal, meg nőkkel, közöttük szép, sudár, fekete feleségével, a nagybányai főbíró lányával.

Csuszkó és Baboss, úgyszintén Dávidovits is megismerkedtek Boromiszáékkal. Persze kötelezettségek nélkül. Én kitértem, új ember voltomra hivatkozva, mindennemű ismerkedés és színvallás elől. Úgyszintén Báró Attila is. Dolgoztunk inkább a pártoskodás helyett.

Ám Attilát a Boromiszától való félsz szinte megvadította. Illetve annak a lehetősége, hogy valaha ilyen kemény legénnyel valódi összetűzésbe keveredjék, az Attila képzeletét rettenetesen fölkavarta. Ha Boromiszáról jött szó, Attila ordítva lóbálta két óriás karját, hogy ő mesterbirkózó, mesterbokszoló, mestervívó, mesterlövő! Jaj annak a szerencsétlennek, aki vele komolyan összekoccan!

– Óbudán egyszer!… – kezdte rendesen majdnem megdöbbentő hazudozásait rémtetteiről, amikkel a legveszedelmesebb pasasokat intézte el.

De végre is ehhez a légies hetyepetyéhez a valóságban is járult valami esemény.

Egy nagybányai orvos kardvívó készségét, fejvédő sisakjait és mellvédőit, valamint pengéit kikölcsönözte vagy ajándékba adta Jakab Zoltánnak, a festőnek. Nála folytak aztán aránylag elég hevesen, de teljesen szakértetlen vívógyakorlatok.

Jakab maga nyápic, jámbor somkúti szabósegédből vált festővé. A vívóleckék hatása alatt megkótyagosodott és egy Jeremiás nevű, hozzá képest óriás erejű, köpcös, falusi zsidófiú festőnövendékkel tényleg megvívott egy szabályszerű párbajt.

Jeremiás egyáltalán nem tudott vívni. A párbaj alatt nem is úgy, mint a bottal, de mint az ostorral, suhintgatott és hadarászott a karddal és védekezésül vagy hátra ugrott vagy egyszerűen a széles hátát tartotta a vágásnak.

A párbaj eredményeképpen Jakab a Jeremiás hátából, a lapockája táján, leszelt egy parízernyi darabot. Viszont a Jeremiás kardja belevágott a Jakab szájaszélébe és kitörte két fogát.

Az egyik segédet a párbajvezető csaknem provokálta szintén azért, mert nem bírta megőrizni a szükséges komolyságot a viadal alatt, vagyis hangosan beleröhögött a vészterhes levegőbe, amikor a Jeremiás lapockaszelete a földre pottyant a kardvágástól.

Na de még a párbajt megelőző vívóleckék alatt, egy ízben Attila is jelen volt egynél. Mégpedig a Csuszkó, a Baboss, a Jukeszék, a Dávidovits és Lindner Elza társaságában.

Sorban mérkőztek… Csuszkó Attilával. Attila kikapott. Attila Dávidovitscsal. Attila diadalmaskodott a Dávidovits nyiszlett izmainak vágásaival szemben. Erre megvadult. Összement Baboss-sal és körülbelül döntetlenre vitte ki ellenében a tusát.

Én szintén jelen voltam. De a nőkkel társalogtam és nem voltam hajlandó részt venni a versengésben. Ellenben Jukesz Ildikó, mint amazoni hajlandóságú szűz, vállalkozott arra, hogy szétborzolja újonfésült frizuráját a vívókosár föltevésével. Aztán fölszólítást intézett a férfiakhoz: ki áll ki vele? Miután sem mamája, sem Elza barátnője nem kívánkoztak Jeanne d’Arc-i babérokra…

Attilán volt még rajta a másik vívókészség. Baboss vetette le Ildikónak. Hát így Attila vállalkozott nevető fölénnyel, hogy kiáll egy fordulóra Ildikóval.

Csakhogy mi történt? Attila, kissé fáradtan is a két előző tusától, nemcsak hogy nem tudta egyetlen vágását bevinni az Ildikó védelmén keresztül, hanem aztán az Ildikó gyors támadását sem állotta.

Ez nem szó! Ildikó ismételten úgy elpáholta Attilát, hogy még a sportcikkek kereskedésében beleszivárgott port is kiverte az Attila sisakjából és mellvédjéből. Majd befejezésül egy szerencsétlen és szégyenletes könyökvágásban sikerült Attilával leejtetni a spádéját is… Ajvaj!

Az már édeskeveset változtatott Attila szörnyű csúfságán, hogy Ildikó Babosst is elrakta. Csak Csuszkó törte le végül ősemberi erejével és ügyességével ezt a dicstelen nőuralmat.

Attila vitézkedését, fenyegetőzését hosszú időre elhallgattatta az Ildikóval való viadal gyalázata. Nemhogy Boromiszával, de velem vonatkozásban sem ordibálta egy darabig, mint addig, hogy főleg azért nem békül ki velem, mert pökhendi fráter létemre fél, hogy egyszer türelmét veszejtetem vele és a falhoz mázol, holott neki nem dicsőség magamfajta rongy alakot és kezdőt elintézni!

Magam részéről minden erélyemet és érdeklődésemet csakis a munka tartotta fogva. Szorgalmasan jártam föl az iskolába. Az előrehaladó idény egyre szaporította ennek növendékeit. Négy modell is állt néha. Pedig az iskolának a zöme még esedékes volt. Ferenczy Károly a budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanított. Vele a növendékek egész tábora érkezett le a tanév végén Nagybányára.

Thorma János, aki különben legjobban hanyagolta el az iskolát a mesterek közül, ezidőtt szintén sűrűn járt föl. Akkor éppen Jándi Dávidot, egy pöttön, borzas, szegény zsidófiút fedezett föl, mint ritka tehetséget és avatta őt kegyencévé. Az iskolán kívül is lógott vele, mulatozásaira is levitte őt.

Sok kiszámíthatatlan és ellenmondásos vonást rejtett Thorma jelleme. Nekem például az ismerkedésünkkor az első tíz szavában azt jelentette ki, hogy szerinte az iskolának abszolúte semmi szüksége holmi toprongyos, társaságbeli embernek nem számító elemekre, mert a vadzsenik ideje lejárt!… És hát most éppen vélekedése ellen pártfogolta ezt a kis mentségtelen, de tehetséges zsidógyereket.

Az iskolán kívül én Jukeszékkel és társaságukkal csavarogtam legtöbbet továbbra is. A nyaralók mind tömegesebben kezdtek szállingózni Bányára. A Liget, a cuki hemzsegett az idegen pofáktól. Már szinte őslakók közé sorozhattuk magunkat.

Attila, bár ő majdnem minden új emberhez hozzácsapódott valameddig ismerkedési és föltűnési viszketegével, azért legtöbbet ugyanabban a kis körben forgott, amelyikkel engem hozott össze és vált közöttük engesztelhetetlen utálómmá. Most már megszokták, hogy mi ketten ülhetünk egy asztalnál, egy padon, sétálhatunk hármasban is, de egymással szót nem váltunk.

Ebben a társaságban és az itteniekben általában, valakitől vagy valakiktől egy kis esztelenkedés kutyába sem vevődött. Még jogerős aljasságokért sem ejtettek el embereket. Itt mindig akadtak egészen szabályos tébolyultak is vagy tragikus figurák.

Egy esős délután Dávidovitscsal ődöngtünk a Ligetben. Egy padon ül két férfi, egy nő. Dávidovitsot megszólítja az egyik. Erre megállunk és megismerkedünk velük.

Az egyik fiatalember Várallyay Imre nevű festő. Különös, nyugtalan, apró, mongolos vágású szemei és valami jóságos kiábrándultság a modorában. Folyvást szükségtelen is nevet.

A másik festő nevére nem emlékszem. Nyugodt, lomha fráter. Az ő valamije a nő. Szép aranysörényes némber. Olyan két lobogó, világoskék szeme van, akár a hideg holdfény sugárzanék az emberre összes kísértetiességével.

Együtt indulunk sétára a csepergős időben elég néptelen Ligetben. Elöl halad a nő és párja. Mi kissé elmaradva ballagunk nyomukban.

Valahol egy nagyon csinos, barna nő közeledik szemben, magánosan sétálva. De hirtelen letér egy mellékösvényre.

Abban a pillanatban az előttünk haladó pár egymás hajában van. Illetve a nő példátlan dühvel marja, tépi, rángatja párját. Míg végre az odaken neki egy akkora, de akkora pofont, hogy a csattanását visszaveri a visszhang, és a nő, mint egy zsák, az útszéli gyepre zuhan.

Én a rémülettől fává váltam. Oda akarok rohanni a nő segélyére. Hogy legalább fölemeljem, vagy mi. Mert a párja nyugodtan halad tovább… Rá se néz!

De Dávidovits erélyesen ragad a karomba. Ugyanúgy áll elém Várallyay:

– Hagyni! Hagyni! Intézzék el ők! A napirendjüket bontaná fel a beavatkozás!… És ki is kaphat… Félti barátunkat a nőtől. Aki ott letért. Majd ők kibékülnek maguktól!

Ott állunk és várunk. Meddig? Fél percig. Akkor a nő felugrik a gyepről és a párja után ront. Azt hisszük, most valami szörnyű következik újra. De hát nem! Kis szóváltás után azt látjuk, hogy a nő belekarol a férfiba. Előbb egymás mellett mentek. A verekedés után egymásba karoltak. Ennyi az összes következmény! Sőt az, hogy meg kell állnunk újra, diszkrét lovagokként, mert a nő és tisztelt kartársunk szenvedélyes csókolódzásba fogtak az út közepén.

Dávidovits röhögte, hogy én megrémültem, röhögi, hogy most hőködözöm az újabb fordulaton. Várallyay már nincsen velünk… Ő, miután értelmes és nyugodt szavakkal rábírt engem a be nem avatkozásra, hirtelen, idegesen így szólt:

– Én megyek innen különben! Unom ezt! Isten velük!

Azzal otthagyott engem Dávidovitscsal együtt és ellenkező irányban tovalomolt.

Na most, a csók után, a barátunk és a párja egyszerre hátraérdeklődnek ránk. Aztán intenek, hogy jöjjünk csak! És visszajönnek ők is hozzánk. A festő képén még ott a nő körmének véres nyoma. De egy szó sem kerül a csetepatéról. Ellenben a nő így szól:

– Ha ez az őrült elment, megmutathatnánk nekik a képét. Így is szétvágja. Nálam a kulcs!

– Akarják? – érdeklődik barátunk és igenlő válaszunk után elkezdi magyarázni, hogy Várallyay körülbelül az a tehetségű festő itt, Nagybányán, aki mindenkinek, még a mestereknek is ábrándja lehetne, de egy képét nem hagyja meg, nagy lázzal belefog és a végén elpusztítja minden alkotását, a művészet örök kárára. De tényleg!

A festő szavára Dávidovits a legkomolyabban bólogatott:

– Úgy van! Én is tudom! Csuszkó elbújhat Várallyay mellett!

Nos hát ez csak felcsigázhatja bárki kíváncsiságát!

A Liget végében, körülbelül az iskola alatti fenyves sarkán áll az egykori Céllövölde svájci modorú, félig fal, félig fa burkolatú épülete. Ezt vette ki Várallyay lakásnak és műteremnek.

Mint egy bagolyvár, úgy festett belülről. Gerendák között kellett bukdácsolnunk.

Hát valóban, amikor az elég előnyös délutáni világításban megpillantottam a képet, megrendülten bámultam. Velem együtt társaim is. Remekmű volt, szó szerint.

Csak a nő fecsegett köztünk:

– Figyeljenek ide! Ez már a negyedik képe itt, amit szerte fog vágni Várallyay úr!

– Micsoda őrültség ez? – hebegtem.

– Mi ugyanezt mondjuk neki! – mesélte a nő. – Most, erre a képére, röhögve azt mondta nekünk: Úgy van! Nem vagyok bolond, hogy ne legyek őrült! Művésznek csakis az őrültségére van szüksége. Csakis őrültséggel lehet tökéletes művet alkotni. Más csak félig sikerül, és az nem kell! Csakis tökéletes dolgok kellenek! Ebben a képemben vannak jó részek, de az egész nem jó. Vagy hát vannak hibái! Minek tartsam meg hát?… A kulcsot azért vettük el tőle, ettől az ajtótól, hogy ne nyúljon egyelőre a képhez, hátha csak belenézte magát?… Ne is javítgasson rajta, ha úgy érzi már, hogy rossz… Mert minden munkájánál ezt érzi végül úgyis!…

A nő párja helyeslően, komolyan bólogatott erre:

– Így van! Így van!

A kép hat figurát ábrázolt. Nem erőszakoltan volt egyéni egész fölfogása. Az arcok, a mozdulatok éltek a képen és szinte karikatúrai egyszerűség fogta össze az egészet. A részleteket is. Színben is egészen sajátos hatásokat hozott ki a művésze, Várallyay.

– Ez aztán prütykös dolog! – hallatszott a Dávidovits legnagyobb dicsérete.

– Engem is egészen beteggé tesz, hogyan mentsem meg tőle? – szólt az újonismert kartárs.

Míg a nő hisztériásan vihogott rám:

– Lássa? Magát is egészen elkámpicsorítja, hogy valaki ilyen marha lehet! Hát persze, hazulról küldi neki az apja a pénzt, mert grófi nagybirtokon jószágkormányzó. Mindennap iszik, folyton iszik, egyedül, pálinkát. Bújik és szökik mindenki elől. Csak velünk és még egy-kettővel közösködik… Megvész magában!… De teheti! Ha esetleg neki is ebédre és cipőre kellene a pénzt, amit a képéért kap és muszájna neki eladni? Akkor igen, a ti ipsétek is úgy dolgozna!… hi-hi-hi-hi… ha megtartaná, amit csinál… Nem a prímát?… De a vackot is! Hihihihi!

– Na! Hagyd félbe ezt! – mordult rá párja és már emelkedett ökle.

El nem mondhatom, hogy engem mennyire a lelkem legfenekéig rázott meg, amint itt ennek a különös, tragikus tehetségnek egy barátja és kollégája aggódva, szeretettel töprenkedik a halálra ítélt műve előtt, sőt a jövőben halálra fogant művei érdekében, miként lehetne megmenteni őket?

A barát és nője, egymás szavába esve kezdették elmesélni, hogy Várallyaynak egyetlenegy műve maradt meg még eddig. Ez pedig úgy történt, hogy ketten, egy helybeli kereskedő biztatására, aki képekkel üzérkedik, szignatúra nélkül festettek képet. Az üzér persze kikötötte, hogy a képnek csakis tetszetősnek szabad lennie! Olyannak, amik akár egy bányásznak, vagy akár egy parasztnak, vagy akár egy rőfösnek, vagy csizmadiának is tetszenének.

Hát Várallyay iszonyú kedvesnek és pikánsnak találta a megbízást. Festett egy képet, ahol édes kis hajadonka fehér kisbárányokat őriz, zöld füvön, virágok közt és aranyfelhő mosolyog az égről. Egész idő alatt vihogott, míg ezt a pacsulis vackot megfestette. Azt mondotta, hogy ez a fajta művészet célját szolgálja! Olcsó ízlésnek olcsó kielégítője. Ez hadd éljen! Amit el kellene pusztítani még sarjadásában, az a művésziesség örve alatt burjánzó tehetségtelenség, mert ez rontja a valódi művészetet! A giccs nem! A giccs? Az erkölcsös! Helyén van. Mindenki annak tartja, ami.

Nagyon boldog volt a pénznek is, amit a kereskedő leszúrt a báránykás képért. Folyvást vihogva mondta, hogy nem a művészete, hanem az ő kis moslékjai fogják eltartani őt és nem engedik züllésbe, koplalásba!

Külön megjegyezték még azt is, hogy az valami csodás parodizáló készségre vallott, ahogyan Várallyay a levelezőlap-piktúra promincli émelyítőségét tudta utánozni a vásári képén.

Dávidovits, mint nagy pszichológ, fejtegetni kezdte, hogy bár ez a giccs-ügy csak vicc, azért szerinte csakis ezen az alapon indulhatni el a Várallyay őrültségének eliminálására! Erőszakkal vagy csellel, de el kell venni tőle egy képét és olyan emberek véleményét meghallgattatni vele, akikre ad valamit!

Dávidovits rögtön vállalkozott rá, hogy valami műbarátot hajt föl, akivel megnézetik Várallyay képét, megvásároltatják vele és elszállíttatják vele. Ha egyszer így is el akarta pusztítani, hát be lehet neki számolni a kép árával. A kép nincs! Akárcsak szétmetélte volna. Nyilvános kiállításra nem kerül. Egy műgyűjtő lakásán pedig lóghat a falon…

A nő helyeselt. De a barátja nagyon aggódva vakarta fejét, hogy ezt meg lehessen tenni Várallyayval!… Jámbor és jólelkű, de azért bizonyos bántási felületein veszélyes őt érinteni. És fölhozott egy esetet, hogy egyik kartársnak egyszer egy illetlen szóért a képére csattantott Várallyay, és körülbelül azóta nem érintkezik, csak egészen szűk és válogatott baráti körével, és egyedüllétét legszívesebben öreg csavargó meg bányász modellekkel és hasonló szőrű modellhölgyekkel osztja meg, akikkel szalonna-, hagyma-, pálinka-estélyeket rendez, zárt ajtók mögött.

A tanácskozás eredménye mégis az lett, hogy Dávidovits művásárlót hoz a képhez, lehető rövid időn belül, holnap délig és addig terror-eszközökkel is tartsa a nő a műteremkulcsot magánál Várallyay behatolása ellen.

Amikor távoztunk és a Ligeten átsétáltunk, Attilába botlottunk. Attila ismerte Várallyayt is, barátját is, annak nőjét is. Hozzánk csatlakozott. És hát a nő elmesélte neki, honnan jövünk és miben sántikálunk.

– De nehogy eljárjon a szája, Bim! – figyelmeztette Dávidovits. – Maga képes és szavallani kezd Várallyaynak a dologról!

– Rendben van! – ígérte Attila. – Nem teszem! Bár szavamat adhatnám, ha én beszélnék vele és én láthatnám azt a képet, akkor magának minden összeesküvése nélkül, simán ráveszem Várallyayt, hogy ne fossza meg a Szépművészeti Múzeumot, vagy talán a Pinakotékát és a Louvre-t a képétől, ha annyira remek!

– Maga az ülepére fog esni, fiacskám, az előtt a kép előtt. Ebbe nyugodjék bele! – mondta Dávidovits. És hasonlóképp nyilatkozott a másik kartárs is az Attila fölényeskedésének leszerelésére.

Én is megfogadtam, hogy senkinek nem beszélek a délutánról a cukiban sem, ahová készültünk. Meg is tartottam.

Másnap Dávidovits nem jött föl az iskolába. Este találkoztunk a cukiban.

Ott már az egész társaság előtt elmesélte, mi történt. Attila ígérete ellenére mégiscsak megkereste Várallyayt, hogy megmutattassa magának vele a képét!… Várallyay erre elvitte őt a lakására és a műteremnek használt fülkét egyszerűen kinyittatta a Lövöldében lakó felügyelőékkel.

Attila már eldicsekedett vele bizalmasan néhány festőnek az iskolában, hogy ő látta Várallyay remek képét, de kár nagyképűsködnie Dávidovitsnak annyira azzal, hogy meg kell mentenie Várallyay pusztítási dühétől a művét, mert neki Várallyay megfogadta, hogy hozzá sem ér! Így Attila!

Ezzel szemben, amikor másnap délfelé, amíg Várallyay a Lövölde mögötti völgybe, az úgynevezett Fokhagymás-völgybe kószálni ment, Dávidovitsék a műgyűjtővel együtt behatoltak a képhez, hát annak kellős közepén egy négyszögű lyuk sötétlett.

Várallyay kivágta a képből azt a fejet, amit egyedül tartott valamirevalónak a kompozíciójában. És ezt eldugta. Hiába keresték legalább ezt a festményből, hogy mint önálló részletet mentsék meg hát…

– Ördögi, tisztára ördögi volt a hangulat! – Dávidovits szerint. – Hogy a legprütykösebb képet az egész nagybányai termelésből direkte egy köz- és önveszélyes őrültnek kell megfestenie!

Attilát Dávidovits leköpte és jellemtelen gazembernek nevezte a cukrászdában. Attila nekirohant. De többen fenyegetően másztak rá Dávidovits védelmében, miután mindenkit fölzúdított Attilának a Várallyay-kép pusztulásában való részvétele. Dühösen magyarázkodó és mentegetődző száját persze csak a gégefáradtság és állkapocsmozgatóín lazulása zárta le…

Én aztán soha többé nem jöttem össze sem Várallyayval, sem körével. Kalapot billentettünk egymásnak, szórványos találkozásaink alkalmával legföllebb. Sok évvel utóbb tudtam meg valahol, hogy az első világháború alatt egy müncheni elmegyógyintézetbe került és ott állítólag maga végzett magával. Halántékába lőtt revolverrel, vagy hasonlót művelt…

E pillanatban is megindulást érzek, amikor erre a különös, szörnyű sorsú tehetségre gondolok!

Ugyanúgy, ahogy a harciasság hatalmasodott el az iskolán, bizonyos időre a kirándulási szenvedély is rátört.

Hetenként legalább három napot, de a szombatot okvetlen Nagybánya környékének valamelyik zugában töltöttem. Vasárnap Jucika napja volt.

A társaságok összevissza, ötletszerűleg toborzódtak. Legtöbbet Jukeszékkel, néha a mamával is, néha nélküle, Csuszkóval, Elzával, Dávidovitscsal és Attilával ruccantam ki.

Fölmásztunk a Kereszt-hegyre. Ez a hegy szabályos kúp alakú, erdős hegy, valahogy a legnagybányaibb mind közül. Amikor egyszer a határból pillantottam rá, szinte fájt, hogy onnan nem szabályos kúpnak festett, hanem egy nagy púp állott ki a hátából. Tiszta időben a Kereszt-hegy tetestetejéből füstfelhő gomolyog ki, akárcsak egykori tűzhányó korába álmodná vissza magát. A füst persze onnan származik, hogy a Kereszt-hegy csúcsán van a környék legnagyobb aknája és a bányában működő emelő- és más gépek, szellőztetők füstje száll kifelé az akna száján. Akik lenn jártak ebben a félezer méter, vagy talán több mélységű pokolszájban, azt mondják, belőle fényes nappal is látni a csillagokat.

Én csak kívülről, felülről bámultam le ebbe a füstös, óriás aknába, az elkerített szájából. És Jukesz Ildikóval csókolództunk a korláthoz támaszkodva, amikor a társaságunk kissé tovahaladt. Bár ennek akkor már igazán nem volt semmi különösebb emlékezetességi jellege.

Csókolództunk a Virág-hegy alatti klastromréten is, aminél gyönyörűbb lankát alig láttam. A Virág-hegy szőlőábrás és tonzúrás barátfejhez hasonló tetején is csókolództunk Ildikóval. Ugyancsak a mögötte emelkedő Kopasz-hegy vagy oláhosan Plestyora ormán is, meg az úgynevezett Szűzkövön és Morgón is.

Az ezer méteren jóval fölüli Rozsály, havasi epres, sziklás havasi legelőin szintén. Be szép volt ez!

Itt láttunk egy kóborló, télen-nyáron kicsapott juhnyájat. A juhászok olvasztott vajba mártják a fehérneműjüket és a gubájukon a hó tetején is elalszanak, mint mesélték. Akkora komondorok vicsorogtak a nyáj körül, lábuk között láncon kolonccal, hogy tiszta halálveszedelmet jelentett volna, ha ekkora fenevadak megrohannak valakit. A medvét széttépik ezek az óriás kutyák. Persze a juhászok egyszerű intésére vagy füttyére visszavonultak és a fűre lapultak havasi pocokra vadászni. Ez a juhászkutyák pecsenyéje. Tejes habarcsot kapnak különben a juhászoktól táplálékul.

Egyik juhász kértünkre furulyált egy akkora kis szerszámon, mint egy mutatóujj. És a furulya hangját még külön zümmögéssel kísérte, mint ahogy a duda szól. Megkóstoltatták velünk a zsendicét, a juhtejet és a bálmost. Ez puliszkából és tejfölből készült egész jó étel. Viszonzásul csak cigarettát és gyufát fogadtak el tőlünk… Csoda érdekesek voltak ezek a félvad emberek és környezetük!

A juhtej és a hegyi levegő a tüdőbajnak jó orvossága. A havas mögötti Izvóra nevű tündérvölgybe sokan költöznek ilyen kúrára juhos gazdákhoz és hevernek a gyönyörű, vadvirágos réten lompos, gyapjúpokrócokba pakolva. Jukeszék vásároltak ilyen remek takarókat. Kettőt cipeltem le nekik.

Visszafelé Fernezely nevű községen mentünk át. Itt fémkohó van és kénsavgyár. Füst és fekete kocsik, kormosképű emberek, fekete gépházak. Olvasztott érc vörös folyama lobog ki a sötét, óriás kemencék száján. A szűk völgy oldalán sötétzöld erdőfoltokba világossárga hegyomlások hasítanak bele. Barna, tiszta hegyipatak rohan alá a völgy aljában. Szálfákat szállíttatnak vele, amik patak gátjainál emeletmagasra torlódnak.

Az a különös ennek a Nagybányának a környékében is, hogy akármely irányban indulsz el, mindig valami meglepetés fogad! Valami egészen más világ, mint amit már ismersz.

Fernezelyről például, a gyümölcsfák fölött, a hegyoldalban vágtunk át a város másik végének. Hát gesztenyeerdőben leltük magunkat. Százados terebélyek szelídgesztenyéből! Ki gondol ilyesmire, hogy magyarhonban ez is van?

Máskülönben a fernezelyi fémkohókból esténkint a havasi légvonattal kivonuló, igézetes, átlátszó kék füstfelhő, fekete foltokat írt ki a hegyoldalak zöldellő gyümölcsöseiben. A birtokosok pörlik a kincstárt. Aztán pörlik ugyancsak a Károlyi grófokat is, akiknek a bércre telepített szarvasállománya szigorú télen levonul és lerágja a gyümölcsösök zsenge ágait. A Nagybányán éppen nem hiányzó rossz nyelvek szerint ezek a károk különb jövedelmet biztosítanak, mintha legbusásabban teremnének a gyümölcsöseik.

Voltunk egy nagy kiránduláson a Lápos folyónál. Hát ez a vidék tiszta alföld, ha a hegyláncolatoknak hátat fordítasz. Ménes, marhacsordák, gémeskutak, lusta, kanyargó erecske, zsombékosok, tocsogók gólyás, vadrécés világa fogadott. Voltunk egy erdőben, ahol talán ezeréves tölgyek, csőszkunyhónyi csókafészkekkel, úgy állnak egymástól húsz lépésre is, és a lombsátruk mégis összefolyik fönn. A tövük körül pedig a vad nárcisz olyanná teszi a dús füvet, mintha művészien szőtt szőnyeg volna. Az ártereken errefelé megesik, hogy az ottrekedt hal megrohad a pocsolyákban, és már a disznócsürhe vagy konda is csak ímmel-ámmal csámcsogja.

A tájnak másik része gyönyörű dombvidék, kőfalas tanyákkal. Láttunk egy hatalmas, lenge, költői nyírest, ahol a dombok telis-tele voltak rókalyukkal, akárcsak tenyészdéjük lett volna itt a vörös komáknak. Gondolom, errefelé hatoltunk át egy kis fürdőre, Büdössárra vagy oláhul Carbonácra. Ámultunk egy olyan kis fagerendákból ácsolt templomon, hogy ki sem fejezhető szóval, milyen művésziesen kecses alakú. Ugyanabban a kis faluban megfigyeltük, hogy minden ház fala ki van pingálva házilag primitív virágfüzérekkel és a kapuk, górék, tornácoszlopok remekbe faragva. A görög katolikus pap megmutatta a templom belsejét. Csodaszép ikonokkal és fancsali vonású szentek képeivel, kézi faragású kegyszerekkel és más alkalmatosságokkal volt teli. A lelkészt pedig úgy hívták: Mosolygó Theofil. A diakonusát, vagy ahogy nevezik: gyiákját pedig Tatár Korjolánnak nevezték…

Jártunk Felsőbányán. Ez, ha lehet, még Nagybányánál is jellegzetesebb kis város. Itt az aranyat egy összevissza omlott kopasz hegyen, szinte a város belsejében, a föld színén lelték a polgárok, a lávakőben. Mert ezek a hegyek mind vulkanikus eredetűek. Itt találódik a gelét is, amivel a cserépfazekakat mázazzák. A felsőbányai fazekasok valaha az egész országnak szállítottak ernyős szekeren.

Felsőbánya népe arról híres, hogy nagyon dalos és nagyon verekedő. Azonkívül a felsőbányai asszonyok nagyon szépek, nagyon élelmesek. Például gyümölccsel, borral, háziipari dolgokkal kereskednek környékszerte, házalásos alapon. Csintalan és gúnyos költészetnek a legnagyobb gyűjteménye az egész országban Felsőbányán van. A népköltészet utánpótlásról is gondoskodik itt még mindig.

Fölmásztunk a hegyeshegyi csorgóhoz és a Feketehegy oldalában lévő Boldi-tó nevű tengerszemhez. Ebben a tóban valami piroscsíkos, kicsike halfajta van, talán pisztrángféle.

Pecázva, gombostűhoroggal kirántottunk belőle Jukesz Ildikóval egy uzsonnára valót. Aztán egy arra tévelygő erdővéd útmutatására, akinek joga lett volna minket megbüntetni az orvhalászatért, nyárson sütöttük meg a halat, szalonnadarabkákat tűzdelve hozzá. Pompás volt!

Hogy csókolództunk is Ildikóval?

Persze hogy!… Kivételesen a pázsiton heverve a tó partján. De hát azon aztán a legrosszabb kísértés sem másított, hogy az ildomosság mekkora mérvben engedi meg egymáshoz simulásunkat. Unom már ezt ismételni!

De érdekes, hogy az a kirándulás, amellyel körülbelül berekeszthetem a sorozatot, szintén tóhoz, sőt tengerszemhez, sőt szintén Boldi-tó nevű tengerszemhez fűződik. És szintén egy valóban különös helyzetű csókolódzáshoz. Természetesen Ildikóval.

Ezt majd részletesen érdemes elmondanom. Illetve két részben.

Attila, amikor még egyetlen kirándulásra nem kerekedett a környékbe társaságunkba senki, folyvást emlegetett valami Strimba nevű szerfölött érdekes vadonbeli hegycsúcsot.

Ezzel a csúccsal Attila barátunkat pontosan a Kiskanász és a farkasok tanulságos meséjében lefektetett tanulság érte. A hazudozónak végül az igazságot sem hiszik el az emberek!

Attila azt mesélte erről a Strimbáról, hogy tetején meredezik a kísértetek erdeje. A környék minden lakója keresztet vet, ha a Strimba csúcsát emlegetik. Mert emberemlékezet óta minden kocavihar villámcsapása a Strimbát éri. Éspedig csaknem ugyanazon a száz-kétszáz méter körletű helyen.

Ebből kifolyólag, ott az óriás szálfák félig vagy egészen kormossá meredeznek égnek. Van szálfa és éppen a fehér, oszlopszerű gyertyánok közül, amelyiknek pont a fele szén és a másik zöld:

– Meg nem nézni ezt? Nem jönni Bányára! – fejezte be szokott mondatában Attila beszédét.

Baboss, aki értett a természettudományokhoz magánszorgalomból, lehetőnek tartotta Attila hadar-babonákat igenlő meséjét a Strimbáról. Egy hegycsúcs állhat igenis a légköri áramlatoknak olyan vonalában, ahol az elektromosság kisülési helyének alkalmas. Azonkívül még valószínűbb, hogy a Strimba-csúcsnak a keble vasércet rejt nagy mennyiségben, vagyis mágnest a villámcsapások levezetésére.

Hetye-petye-lefetye! Egy nap éppen a Strimbára szerveződött meg az első kirándulásunk.

Attila vezetett. Hajnalban indított útnak. Irtózatos részletességgel adott utasításokat, mit kell vinni egy olyan valódi vészterhes kirándulásra, mint a Strimba teteje. Hiszen egy nyári zápornak kell csak utolérni bennünket és olyan biztos villámsujtottak vagyunk, mint a pinty!… Elza nem is akart jönni!… Jukeszné sem. Csak Ildikó jött… Dávidovits és Csuszkó és én, meg egy kis cseh festő és annak száz kiló körüli súlyú hölgyismerőse…

Attila alpesiesen kurta nadrágot csinált egyik hosszú nadrágjából úgy, hogy belülről fölfércelte. De azért a fuszeklitartó gumi térde alá volt kötve. És ez teljességgel azt a benyomást keltette, hogy valami sietség folytán nem érkezett még leereszteni a fölhúzással föltűrődött nadrágját.

A hátán hurkának kötött pokróc lengett. Mert szellemesen minden holmiját belegöngyölte ebbe a pokrócba, még a vázlatkönyvét is, a Dávidovits székét is és két szíjjal átszorította a hurkát, aztán erős cukorspárgával csinált hozzá hevedert, hogy vállra vehesse, mint hátizsákot.

Kezében óriás, görcsös botot szorongatott Attila, hegyes vasvéggel. Ezt Czipriánéktól kölcsönözte. De az én házigazdámtól, Juhásztól is kölcsönzött egy iránytűt.

A társaság többi férfi és női tagja is többé-kevésbé turistának öltözött. Csak Ildikó meg én rikítottunk ki a társaságból…

Ildikó rendes utcai ruhában jött. Csak egy könnyű felsőkabátot vett a karjára és egy kézikosarat az ennivalóval. Én pláne, keménygallérral indultam, mert éppen mosásba vitte Jucika nyári ingeimet. Aztán vázlatkönyvemen kívül egy-két szelet szalámiskenyeret dugtam a zsebembe.

Attila váltig vizsgált bennünket. De végül is csak annyit jegyzett meg, hogy:

– Vannak, akiknek nem felelhetek arról, ha nyaktörő utakon tönkreteszik a rendes ruhájukat, tanácsaim ellenére! Azonkívül így egy csepegős bányán átmenni sem ajánlható! De ahogy tetszik!…

A bánya ugyanis útba esett. Attila két bányamécsest is pakolt pokrócába. Persze, Czipriánéktól kérte kölcsön. Elöl és közbül kellett kézben vinni a mécseket a tárnán át. Ennyi világítás elég hozzánk hasonló számú, libasorban haladó embereknek! Attila ezt is tudta már!

Hát gyerünk! A Ligetben adtunk találkát egymásnak, az őrház előtt, hajnali öt órára.

Elsőnek én érkeztem a helyszínre. Mert Juhászék pontosan felköltöttek és fölszerelésem nem rabolt időt készenlétemnél. Másodiknak Attila érkezett meg, csekély öt perc késéssel.

Akkor letelepedtünk, egymásra rá se nézve, egy-egy padra. Attila óráját nézte, fújt, köpködött, morgott. Persze, csak magánhasználatra. Rám? Rám se nézett!

De eltelt már félóra, és még mindig nem jelentkezett senki a kiránduló társaságból. Attila hangos monológjait már az ég, a fák, az őrház megsokallhatták, amikre nézett közben:

– Elaludtak ezek a piszkok? – kérdezte egy fenyőszáltól. – Most utánok mennék? Hogy kikerüljük egymást? És én késsek, ha jönnek? És ki után mennék? – kérdezte az őrház falától Attila és az égre fordult: – Dögölne meg az ilyen pontatlan társaság!

Fölkelt, leült és újra kezdte a magánbeszédet, csaknem ugyanolyan változatokkal. De végre már kétségbeesett hangon ezt hallottam tőle:

– Hát csak cserben nem hagytak? Legalább akadna valaki, aki elmenne és érdeklődnék, hogy mi a nyavalya rontja otthon őket?

Még az is meglehet, hogyha ajánlkozom erre a feladatra, Attila kibékül velem. De akkor már többször elutasított, és én is megátalkodtam. Nem mukkantam. Dohogj csak!

Másfél óra múlva jelentkezett Jukesz Ildikó és még vagy félóra múlva a kis cseh, majd Csuszkó, végül Dávidovits és legeslegutoljára a kövér festőnő, akit Dödinek hívtak.

Attila rémszavalatokat tartott arról, hogy a késés az egész kirándulás sikerébe kerülhet, és Óbudán a pontatlan kirándulót kizárják a körükből társai!… És más ilyeneket habrigyált.

Persze, mert jelen volt Csuszkó is, hát egész távokat nem futhatott ki Attila a gágározásban. Csuszkó rámordult.

A reggeli nap már elég melegen tűzött, amikor végre fölkerekedett a társaság. A Klastrom-réten és a Kereszt-hegyi bányásznegyed kedves utcácskáin át tartottunk valahová. A bányaművek, villanyfejlesztők és megzsilipezett műárkok mellett elhaladva, végül egy szűk völgynek vágtunk neki, fölfelé a hegyoldalnak.

Olyan helyen is mentünk, ahol a völgyecske oldalának növényzete úgy összehajolt felettünk, hogy valóságos levélalagútban bandukoltunk. Ám itt még mind gyümölcsösök, szőlők és köztük lapító vincellérházak, sajtók, aszalók között haladtunk.

Így érkeztünk föl egy szélesebb, vadonabb hegyhajlatba. A mélyén erecske folydogált. Virágos rétek futottak föl két oldalán a gesztenyések alá.

Attila mindeddig csalhatatlan biztossággal vezetett:

– Ez az Omodé-völgy! – kiáltotta. – Ezen fölfelé jutunk egyenest a tárnához, amit a bányásznyelv itt eristolynak nevez. A tárnán át hamarosan egy tengerszemhez érünk, és ennek túlsó oldalán visz az út a Strimbára. Innen másfél óra út.

– Nagyszerű! – mondta Dávidovits. – Sőt egyszerű! De ha ilyen egy-kettőre célhoz érünk, akkor most mi kezdhetnénk magával veszekedni, miért tűzte ki hajnalra az indulást? Megjárhattuk volna ezt az utat kényelmesen déltől estig úgy, hogy az iskolából indulunk! Ilyen buta maga, Bim?

Ebből a pár szóból rettenetes viszály támadt. Csuszkó Dávidovitsnak adott igazat. A kis cseh szintén. Attilát a nehézsúlyú nő védte és Ildikó. Ettől és a vezéri szerepétől megvadult. Lelökte Dávidovitsot a meredek hegyoldalon Attila. Mire Csuszkó őt lökte le utána. A kis cseh pedig megboklasztotta közben, hogy Attila a fején keresztül bukfencezett, hurkástól… Ekkor megsértődött és haza akart menni, lássa a kirándulás mire megy nélküle!… Most megint a nők léptek közbe és angyali engesztelésük folyományaképpen Attila újra vezetőnknek szegődött.

Az iránytűt mindenesetre itt állította be a tenyerén először. Bár mindenki látta, hogy ez tiszta nagyképűség, hiszen ha egy völgy nem ágazik el, félre nem vezethet!

Én és Baboss nem vettünk részt a torzsalkodásban. Baboss azt magyarázta el inkább nekem, hogy a völgy a nevét az Omodé fiakról nyerte. Ezek a környéknek kiskirályai voltak valaha. A koronás királytól függetlenítették magukat. Külön pénzt verettek, külön hadsereget tartottak. A váraik vagy csak vadászkastélyaik egyike itt állhatott valahol a völgyben vagy hegycsúcson. Innen a neve!

Hát haladtunk fölfelé a kies völgy oldalán. A kis cseh fogott egy lepkét, aminek szárnya szivárványszínt játszott. Ránézvést sötétbarna volt a lepke, és a napon forgatva ábrák és színek sorozatai csillantak a szárnyán. Nem láttam még ilyen lepkét, csak bogárgyűjteményben!…

A nap kutyául égette a hátunkat. A menetünk elég gyors volt. A völgy, úgy rémlett, sehová sem vezet. A Kereszt-hegy oldala meredezett balról, egy borzalmas hegycsuszamlás sárgásvörös csíkját bámulhattuk ott és jobbról az erdős hegyoldal állott utunkban. A völgy megszűnt. Az erecske nem vezetett sehova többé.

Attila tenyerére tette az iránytűt és harákolt, dünnyögött, hogy őt nem hagyhatja cserben az emlékezete a tekintetben, hogy a völgy végében van a tárna, hiszen óbudai gyerekkori kétnapos kirándulásokon már kitűnt, hogy ő a természet gyermeke és hamarabb eltéved a Józsefváros utcaszövevényeiben, mint künn a szabadban, ahol állatian ösztönös érzékszervei biztosan tájékoztatják!

– Hát akkor találd meg azt a bányát gyorsan, vagy összetörünk, mint a prézlit! – ordította rá Csuszkó.

– Légy nyugodt! – biccentett Attila. – Feljebb van a bányaszáj! Már emlékszem! Északkelet-kelet irányban volt akkor is…

– Püff! – vihogott Dávidovits. – Megeshetik az, hogy a maga beugratására egy sziklaodú más égtájra költözik? Bim! Maga ezzel az iránytűvel ijeszti el a legbiztosabb hegyeket és völgyeket a helyükről!

– Kuss! – üvöltötte Attila. – Följebb gyerünk! Már tudom, hol van!

Nekivágtunk, úttalan úton az erdős, bokros hegyhátnak. Mászunk, mászunk, mászunk. A bánya nincs!

– Pedig itt kell lennie! – ordítja Attila. Mire a visszhang, úgy rémlik, ezt zengi vissza. Pedig nincsen!

Már a hegygerincen vagyunk. Már csak lefele tarthatnánk ebben az irányban. De hát akkor az a tárna csakugyan vagy a természetben, vagy Attila emlékében változtatta helyét.

Körülöttünk itten rettenetes sok a szúrós tüskebokor. A hegyhát kissé behorpadt. Ebben a mélyületben messze-messze lefelé ilyen bozót van.

– Én nem tévedek! Ez lehetetlen! Kelet-északkelet! – vizsgálja Attila az iránytűt. – De lejjebb kell ereszkedjünk vissza és biztos, hogy kissé balra ráakadunk a tárnára!

– Vagy jobbra szökött el, a kis hamis! – vihog Dávidovits.

De Attila egyszerre:

– Ujjujujj! Mire ez? – vad ordítással hajol az avarral födött talajra. Onnan fölkap valamit. Az iránytűt zsebre dugja és azt a valamit helyezi tenyerére. – Ujjujjuj! Ez, azt hiszem, medve ürüléke!… Hát ez aztán!…

– Mit mond? – visít közbe Dödi, lihegve és halálra izzadtan. – Mutassa!

– Csönd! – sziszegi most már Attila. – Egy pisszenést se többé! A medve itt lehet valahol a közelben. Ez mai ürülék! Én csak ismerem!

– Ugyan! Honnan ismeri maga? Mutassa! – szólt Baboss és körültolongtuk Attilát. – Innen rég kiveszett a medve! A lakott, város körüli helyekről.

– Maga ne kételkedjék abban, hogy Bim ismerheti a medvetrágyát! – szólt Dávidovits Babossnak. – Cigányok táncoltatják Óbudán is a medvét. Ott is elhullajthatott. Az állatkertben egész lapáttal szerezhet naponta bárki medvetrágyát. És aztán Bim a sorozatos óbudai őserdői medvehajtásokon is szedhetett!…

Élc ide, élc oda! Azért kissé mindenki megszeppent, amikor Baboss is megállapította, hogy a hulladék bizony málnázó medvétől ered és tényleg nem több néhány naposnál.

Irtózatos vita támadt azon, hogy van-e okunk tartani ekkora társaságban medvetámadástól vagy se? Pihenjünk egyet, vagy se ezen a helyen, vagy közelében? Tízóraizzunk-e már, mivel megéhültünk a kapaszkodástól? Vagy se? Keressük meg előbb azt az átkozott alagutat, vagy se?

Attilát borzalmasan letörte előzőleg a vezetői minőségében való kudarc. Már tisztára csak kiröhögési alany maradt volna a társaságban. Ám ez a száraz, málnamagos medvecukor mégis visszahelyezte bizonyos erkölcsi magaslatra. A medvecukorból emlékbe kért tőle Dödi és Ildikó. Hiszen utóvégre egy kísértet-erdőt látni nem akkora különösség, mint egy olyan vadonban tartózkodni, ahol a medve szabadon jár és ezt bizonyítani tudni.

Attila lázasan intézkedett. Erélye a régi fényben tündökölt. Az iránytűt vette megint tenyerébe és a medveganét vágta zsebre.

Dödi, aki legkevésbé restellette, hogy halálos rémületet áll ki a fenevad esetleges közelétől, lerogyott óriási ülőpárnáira a puszta avaron és nyöszörögte, hogy inkább széttépeti magát a medvével, de pihenni és tízóraizni akar, mert kimerült, és mert a cipője feltörte sarkát és be akarja kölnivizezni és vazelinozni…

Attila rámordult:

– Nem! Innen mozdulnunk kell. Felelős vagyok az életükért! Itt balra levágunk és aztán bizonyos szinten haladva okvetlen rá kell akadnunk a bánya szájára.

Baboss próbált annyit ellenvetni, hogy:

– Tekintve, hogy itt hegy tetején vagyunk, körül kellene nézni inkább egy fáról. Hiszen ha a Strimba a legmagasabb csúcs erre, akkor legalább az irányt megállapíthatjuk pontosan, merre tartsunk feléje.

Hát ez halálos döfés, halálos sértésszámba ment az Attila iránytűjével szemben.

– Az irány? Hahhaha! – nevetett a Baboss kotnyeleskedésén. – Az irány biztos, apuskám. Csak az út a bányához kétséges egy kicsit!

Mégiscsak a Baboss tanácsát követtük. Fölhatoltunk a hegy tetejére. Egyik oldalról azonban és éppen a vadon felől, sem fáról, sem sehonnan nem lehetett látni csakis erdőt és erdőt és egyforma magas hegykúpokat, hegyhátakat, egyforma völgyekkel. Ezenkívül aztán messze, az ég aljáig pillanthattunk le a gyönyörű síkra, halmokra, lankákra, amin Nagybánya épült.

Attila diadalmaskodott. Merre tartsunk a vadonba, ha nem az ő iránytűje szerint igazodunk?

Hát lekerekedtünk a hegyháton. Vonultunk rajta egy szintben. Ez a legrémesebb cipőnyomorító, meredeken keresztbe haladni.

A bányát nem leltük! Erre visszavonultunk egy alábbi szinten. Ott sem leltük. Az erdő kétségbeejtően egyforma volt mindenütt.

Csuszkó tajtékzott, hogy szétveri Attila kobakját, ha záros időn belül neki egy bányát nem mutat, ha mindjárt kezével ássa is meg!

Éhség, fáradtság, zendülés rossz szellemei vették át az uralmat a társaságon Attilától. Ő sem bízott már sem iránytűzésében, sem lődörgésében. Alig vánszorgott már.

A társaság fele leült enni és pihenni. A másik fele kitartott a továbbiakig. Aztán mikor már együtt indultunk, akkor meg a társaság nem jóllakott és nem pihent fele ült le megint a vigasztalan rengeteg kellős közepén.

Úgy határoztuk el végre, már délután felé, hogy visszaereszkedünk az Omodé-völgybe. Hagyjuk azt a Strimbát, kísértet-erdőstül, tengerszemestül! Pihenünk a völgyben egy nagyot, esetleg vázolgatunk is és hazamegyünk!

Persze, hogy tájékozódjunk pontosan, föl kellett volna megint mászni egy hegytetőre. De már erre senkinek nem volt se ereje, se kedve. Vaktában, találomra, vagyis Attila iránytűjét véve utoljára igénybe, leereszkedtünk a hegyoldalról.

Hát erre micsoda kellemes meglepetés ér? Egy hegyoldalba vágott útra érünk le. Az út mellett vízvezeték. Mohos deszkák födik.

– Ez az! – ordít Attila. – Ez a vízvezeték megy át a tárnán! Itt vagyunk! Mit mondtam, hogy megleljük?

– Mit mondott? Hogy már nem leljük meg! – jegyezte meg Dávidovits.

De hát Attilával már nem tolhatott ki semmi rosszmájúság! A bánya megvolt. Nem szökött el!

Mindent feledve, fölhangolódva siettünk tova a vízvezeték mentén. Percek alatt már ott is álltunk egy hűvös szurdékban, aminek mélyén fekete nyílás tátongott, fakeretben a sziklában.

– Nahát, itt most szusszanthatunk egy rendeset! – mondta Attila. – A tó innen tényleg tizenöt-húsz perc. És a tótól a Strimbára legtöbb egyórai kapaszkodó.

Lecsaptuk magunkat a pázsitra. Lakmároztunk. Attila dicsfényt érzett szinte feje körül. És most ő húzta Dávidovitsot kishitűsége és rosszmájúsága miatt.

A bányamécsesek töltése és kipróbálása következett. A tárnában csobogó ér folyt. Hiszen ennek a keskeny vízvezetéknek az érdekében fúrták át valaha a hegyet. A vízvezetéken keresztül cölöpök voltak fektetve, és rájuk egy szál deszka szögezve járónak. A deszka vizes volt, mert a táró falai és padlata csöpögött erősen. A deszkáról könnyen le lehetett az iszapos vízvezetékbe csúszni.

Mielőtt elindultunk volna, Baboss, aki pihenés helyett összekóborolta a hegyoldalt, odahívott egy helyre, ahol egy hasonló tárót fedezett föl az út mellett. Odavolt egészen, amikor a táróból fehér, nyirkos anyagot hozott elő és magyarázta, hogy:

– Ez, nézzék, természetes porcelánföld, úgynevezett caolin. Akárki kocsiszám hordhatja el innen. Nem őrzi senki. Micsoda kincsek vannak itt.

Miután ezt is láttuk, Attila a tovahaladásra serkentett. Szót fogadtunk. Visszamentünk a másik táróhoz. Meggyújtottuk a mécseket.

Elöl hatolt be Isten nevében Attila. Utána a két hölgy, Dödi és Ildikó, majd a kis cseh, akkor a másik mécses világánál – amit Baboss kapott kézbe – Csuszkó, Dávidovits és én mentem be a táróba.

Undorító egy út várt ránk, mondhatom. Átlag minden tíz lépésnél belecuppant valaki a pocsék, sárgaiszapos vízvezetékbe a sikamlós deszkáról. Folytonos vészkiáltás visszhangzott a jó pár száz méteres, szűk sziklafolyosóban:

– Lassabban!… Ne siessen!… Elmaradtunk!… Jujj! nem látunk!…

A mécsláng inkább elvakította a szemet a sötétben, mint tájékoztatott. A deszkapallót inkább kitapogattuk a csúsztatott lábunkkal. Így vánszorogtunk, óránkint százméteres csigamenetben előre. A falakhoz vágódtunk, csupa sár lett a ruhánk, a mennyezetről néhol orv zuhatagok pocsékolták össze a tökfedőnket… Hősies menet volt ez!

De a legborzasztóbb élmény az egész bányajárásból az maradt, hogy minden húsz méterre egy förtelmes állat mászott utunkba a keskeny deszkapallón. Salamandernek hívják ezt a nyálas, feketesárga foltos, lomha csúszású bányagyíkot.

Brr! Borzalom volt rálépni. Borzalom volt kikerülni. Borzalom egyáltalán látni.

Dávidovitsnak egy megjegyzése rosszullétet idézett elő Dödinél:

– Mondják? – szólt. – Mennyiért ennének meg egy ilyen bányagyíksültet félangolosan?

Meg kellett állnunk, mert a fülsiketítő röhej közepett Dödi öklendezni és ájuldozni kezdett.

Na de végre-végre megjelent egy kis csillag előttünk a vaksötétben. Valóban, mint a Nietzsche táncoló csillaga, amit a zűrzavar szült. A csillag pillanatról pillanatra nőtt és ragyogóbb lett. A mécses lángja elhalványult már. A bánya kijáratának négyszögű lyukán beömlő világosság tükörpallót csinált a nedves deszkából előttünk. De ezen hemzsegtek még csak igazán a salamanderek feketesárga, undorító férgei…

Amikor kihatoltunk végre a napvilágra, hát mindenki akkorákat szippantott az édes, langyos, rigófüttyös, lombillatú, áldott nyári légből, amennyit tüdeje az érrepedésig elbírt.

– Én nem megyek ezen a pokoli tárnán vissza! – jelentette ki Ildikó. Pedig körülbelül ő volt a legbátrabb és legvállalkozószelleműbb mindünk között, nő létére.

– Én sem! Semmi kincsért! – mondta Dödi. – Nincs egy fésűjök? Csupa gubanc, csupa sár, csupa moha a hajam, pűha! És a ruhám! Jézus Mária! Hogy nézek ki!

Mindenki a maszatot tisztogatta magáról és az undorítóan átnedvesedett helyeket tapogatta ruháján.

Csak Attila adta a zordon és mindenre elszánt vezetőt:

– Sajnos! Nincs jobb és rövidebb út visszafelé. Különben azon vezetném magukat! Bár ez a kis bányajárás igazán semmi! És most már nem ajánlhatok sok veszteglést. Inkább a tavat nézzük meg és a Strimbán időzzünk. Mert aztán itt ér az este… És ahol a medve jár!… Kitesszük magunkat a veszedelemnek? És az én felelősségemre… Föl-föl! Gyerünk!

Ajjajjaj! A társaság sóhajtozva, kedvszegetten kászolódott, hogy még további csatangolás befejezéséül a tárna szörnyűséges útját is meg kell élnie még egyszer.

De ugyanakkor egy alakot veszünk észre az erdei úton. Láthatólag nagyon vizsgálódva, nagyon bizalmatlan közeledik… Mindenesetre abból az irányból jött, hitünk szerint, ahová mi tartottunk. Kikérdezhettük további utunk érdekében.

Hát bevárjuk őt. Flintát hordott a vállán. Kétcsövű, ütött-kopott jószágot. De a ruházatán semmi erdőieset nem fedezhettünk föl. Keménygallér és foszlott utcai öltözék volt rajta, csak a nadrágját kötötte át madzaggal a bokái körül.

Ahogy megszólítottuk, rögtön készséggel tájékoztatott, hogy lesipuskás! Foglalkozása: asztalossegéd. Neve: Dávid János. Félt, hogy a társaságunkban esetleg egy erdőkerülőre is akad és kénytelen lesz leütni a szegény fejét, holott irtózik minden tettlegességtől, az erdő vadjait kivéve. Ezen a környéken lőtt már őzet, lőtt vaddisznót, lőtt császármadarat, sast, sőt egy szarvast is lepukkintott a grófi telepítésből, a sok nyulat nem is számítja. Se lest nem állt még soha, se kutyája nincs hajtásra. Csak úgy cserkészik Istennevében és mégis több vadat lő egymaga, mint a városi kocavadászok nagy dér-durral, hajtókkal, kutyákkal. De most szigorú vadászati tilalom van, sőt erre a terepre ez állandó, mert ki van irtva belőle minden vad, nagyon…

Itt röhintett egyet emberünk, aztán dühös átkozódásba fogott egy bizonyos sunyi, piszok, gazember vincellér ellen, aki azzal vezette őt félre, hogy borzot látott, egy egész borzcsaládot látott itt, egyik szurdékban! Ezek után a borzok után jár immár öt napja… teljességgel hiába! Színüket sem látta! Most itt van eldugva egy faodúba apró holmija, ezt kiszedi és megy haza, de útbaejti a vincellért és megpofozza…

Hát itt persze az következett, hogy a tóról és a Strimbáról kérdezősködtünk tőle! Nagy szemet meresztett:

– Strimba? Hegycsúcs? Égett erdő? Erről én nem tudok. Pedig már járom egy-két éve ezt a vadont! Hazudnak ilyeneket és keresztelik elfele ezeket a hegyeket olyan nevekre, hogy senki bennlakó nem tud róla.

Tyűha! Attila mint a vérig sértett hím oroszlán borzolt egyet sörényén:

– Hát maga, mint bujkáló orvvadász, engem fog szemtől szembe meghazudtolni, aki kétszer voltam fönn a Strimba tetején? – förmedt a szegény asztalossegédre.

Az, az Attila óriás, dühös, fura alakjától is, meg hát ennyi ellenféltől, akiknél esetleg revolver is lehet egy erdei kiránduláson, megriadt eléggé:

– De már bocsánatot kérek! – hebegte. – A tó, a Boldi-tó, az igen, itt van mindjárt, ha átmennek ezen az alagúton… Vagy kerülhetnek a hegyen át is… Félóra, nem több!… De…

Hű! Azt a kutya gyereberózsám!

Az egész társaság, beleértve Attilát is, úgy meredt az asztalossegéd kinyújtott karjára, mint egy csoport szarvasmarha a csordás ostorsuhintására…

– Szóval maga azt állítja?… E… e!… – rekedt most már Attilába a szó.

Egyszerre kitört a kegyetlen röhej. Szóval az Attila vezérkedése eredményeképpen a tárna túlsó kijáratát találtuk meg és azon visszafelé jöttünk ide, holott a tó már az orrunk előtt volt Strimbástól.

Csuszkó nekiesett Attilának és rázni kezdte:

– Te Óbuda utolsó piszka! Így kergítesz meg bennünket?

Ráugrott Baboss is Attilára. Rázták, püfölték, röhögve. Még Dávidovits és a nők is ütöttek néhányat rajta.

Dávid János, az asztalos bámult. És én mellette.

Persze most már gondolni sem gondolt arra senki, hogy folytassuk a kirándulást akár a tárnán vissza, akár a hegyen át, a tóhoz és Strimbára.

Az asztalos vezetett vissza bennünket a városba. Megmutatta, hogy a tárnáig, a tóig, festékkel jelölték meg az utat a fák törzsén, úgyhogy egy gyerek is eligazodnék rajta.

Attila egyszer s mindenkorra levitézlett, mint kirándulásszervező és vezető. De azért legyek igazságos. A továbbiak megindítója mégis ő volt. Alapjában ezt a félsikerű kiruccanást is remeknek találta mindenki…

Egymásba kapaszkodva, énekelve vonultunk haza aztán… És már meg is beszéltük közben a következő kirándulást…

Hogy éppen a Strimba maradt ki aztán a következő kirándulássorozatból? Hiába! Az már többször megesik, hogy az eredetit, a kezdeményezést mellőzi az utánzatok tömege.

Ferenczy Károly akkor már megérkezett Nagybányára, az iskolába. Növendékraj zúdult utána Budapestről.

Ha van embernek önálló, egyéni légköre, ami igézettel hat bárkire, aki közelébe kerül, Ferenczy Károly egyénisége ilyen volt a legnagyobb mérvben. Az életnek jóindulatú és joggal kicsikét gunyoros, fölényes szemlélete, a tiszta művészet megrendíthetetlen tisztelete és ebben a tekintetben a jónak csalhatatlan fölismerése és elkülönzése a rossztól… hát valahogy így lehet kifejezni azt a légkört, ami Ferenczy Károly személyét körülsugározta.

Egyszer ott állok Dávidovitscsal a Klastrom-rét egyetlen, nagy vadkörtefája mellett és jön Ferenczy Károly a családjával. Elöl hatalmas komondoruk, fönntartott, lompos farkával, utána a két Ferenczy fiú, Valér és Béni, Noémi húgukat közrefogva és leghátul Ferenczy, karonfogva feleségével. Dávidovits így szól:

– Nézze, hát nem tisztára valami patinásan képzőművészi van ezen a családon, anélkül hogy ezt lobogó sörényekkel és nyakkendőkkel hangsúlyoznák. A röneszánszban voltak csak ilyen művészcsaládok, akiket valahogy körülleng az áhítat felismerhetően, az, amivel mesterségükön csüngenek. Nekem mindig nagy kedvem támad, hogy kezet csókoljak ennek az öregnek!

Ez a néhány mondat mindig eszembe jut, valahányszor Ferenczy Károly neve fölvetődik valahol, ma is jelenlétemben.

Sajnos, egész iskolai időm alatt, mindössze egyszer lehettem szerencsés, hogy a Mester megálljon a rajzom előtt és egy pár pillanatig elnézze. Aztán ennyit szólt:

– Azt hiszem, jó úton jár! Igen!

Azzal tovább ment. A növendékeinek korrigált csak külön kérés nélkül Ferenczy.

A növendékei között az évben sok volt a rajztanár. Ezeknek olyika szinte kínosan polgári elegánciával öltözködött. Néhány igen csinos, fiatal piktorina is akadt a társaságukban. De főleg egy Nyunyika nevű kebles, tomporos festőkisasszonyt jegyzett meg köztük általában a festőtelep, igen határozott föllépéséről és kissé szabados viselkedéséről.

Ez a Nyunyika véletlen odaköltözött a Juhászék szomszédjába. És jellemző, hogy Attila már meg is ismerkedett vele és a rajztanárokkal is az iskolában, érkezésük napján. Míg én nem.

Juhászék kertjén sűrűn átjárt Attilához a kis hölgy, néha baráti körével, néha anélkül, és Attila is átjárt hozzá. Engem egy irgalmas pillantásra sem igen méltattak. Vagy ha igen? Akkor elég barátságtalan méregettek meg, nyilvánvalóan Attila fölvilágosításai hatása alatt.

Persze nekem mindez nyolc volt.

Így érkezett el annak a napja, hogy annyi haladék után arra verődött össze a szűkebb társaságom, közöttük Attila is, hogy mégiscsak fölhatolunk arra a fene Strimbára. Úgyszintén megfürdünk a Boldi-tóban is a ránktört, rekkenő kánikulában.

Ezt a Boldi-tót különben már sokan járták félnapos kiránduláson az iskolából is. Jót úszni az egész környéken ebben a tóban lehetett legjobban.

Én a városi uszodába jártam el. Ez persze egy heringes hordóhoz hasonlított. Vagy a Plisza nevű fürdőhelyre. Ez egy tisztavizű, de sekély árok.

Hát egyszóval elindulunk egy délelőtt és minden különösebb élmény nélkül fölérkezünk a Boldi-tóhoz.

Ez a tó eredetileg egy kis tocsogós, labodás, páfrányos vízgödör volt. A kincstár védőgátat építtetett eléje és zsilipet alkalmazott rá, hogy vízgyűjtőnek használhassa. Így táplálta aztán a tó aszályos nyáron azt a hegyi patakot, amely lenn gépházak kerekét hajtotta. Gondolom, Ravasz-patak a neve. Mert többször eltűnik a föld alá és bukkanik ki újra.

Mesterséges vagy nem mesterséges úton született ez a Boldi-tó, de csodásan szép. A partján néhol az óriási, templomoszlopszerű gyertyánok egészen a vízig jönnek le és tükröződnek vissza hivalkodóan. A tónak vize pedig, hogy a nagybányai szólást használjam: tiszta, mint a könnycsepp.

A visszhang a tónak több oldaláról kétszer-háromszor is hangzik a kiáltásra. Most éppen, amikor mi érkeztünk föl a tóhoz, volt alkalma felelgetni eleget a visszhangnak.

Egész tömeg gyűlt össze a tónál. Aznap rándult ki véletlen a tóra Boromisza Tibor és társasága is. Ezeknek három szál vaskos deszkából ábdált ladikjuk is ott lengett a tavon. A feketére égett, ösztövér író, mint egy sziú-indián, állva evezett a tó közepén, ezen a lélekvesztőn.

De ott lubickolt egészen vegyes népség is a környékből a tónak egyik csücskénél. Meg nagy csapat diák rendezett olyan hacacárét a csöndes tóban, hogy öröm volt nézni. Úszóversenyt, békavadászatot és vízisiklóidomítást rendeztek.

Lógó nyelvvel, izzadtan érkeztünk föl. Tiszta vértanúságnak rémlett, még a hűvös erdőben is, hogy hegymászásnak vetemedjünk. Némi huzavona után azonban azzal buzdítva magunkat, hogy még jut a délutánból elég fürdőző időnk… mégiscsak nekivágtunk a hegynek.

Attila vezetett megint. De sokkal szerényebben adta ezúttal utasításait, a Strimbával összefüggő kudarca emlékének miatta.

Egészen jelentéktelen kapaszkodás után, valóban megleltük a kísértetek erdőjét. Tíz-húsz-harminc óriás, megszenesedett fát is láttunk közel egymáshoz. És egyet olyat, hogy pontosan a közepén szelte ketté a villámcsapás két fává, amiknek belseje kormosan feketéllett és kívül üdén zöldellt minden levelük.

A hegy is olyan alakú volt különben, akárcsak egy kettévágott körte. Néhány sziklacsompó meredezett egyik helyén. Aztán itt nem is a merőleges, de visszahajolt sziklán lehetett alálátni a hegy tövéig, ahol a hatalmas terebélyek úgy festettek a mélység távlatában, mint a japáni kertek pihenagyságúvá törpített fái.

A sziklacsompókról isteni kilátás nyílt egy erdős, havasirétes, boglyás, szénatartós, szalmafödelű házikós völgybe. Meg hát mögötte a lila bércekre. Egy kakastaréjszerű oromra…

Ildikó lányoktól egészen szokatlan bátorsággal mászkált, álldogált ezen a sziklacsompón. Én kísértem. Együtt lelkendeztünk a táj szépségén. Végre pedig egy páholyszerű mohával bélelt zugocskát leltünk a csompó szélén.

Ildikónak volt szíve leülni ide és lábát a mélységbe lógatni. Nem nagyon ragadtatott el a dolog, hogy maga mellé hívott itt. Bár nincs különösebb mélységiszonyom, kicsikét szédelegtem. Főleg pedig arra gondoltam, hogy egy vigyázatlan mozdulatba kerül, vagy a moha meglazulhat ülőkénk alatt és… pá-pá! Olyan csinosat zuhanunk a száz és néhány méter mélybe, mint amilyenről nyomasztó álmai vannak néha az embernek… Kivéve, hogy akkor egy kis homlokverejtékkel és szívszorongással fölébredünk!… Míg itt?…

De hát magamnak tartottam rémledezéseimet és leültem mindenképpen keményszívű szűz barátnőm mellé.

A társaság, Csuszkó és Elza, aki szintén velünk jött ezúttal és Dávidovits meg Attila, csak éppen átmenetileg mutatkoztak meg a sziklacsompón. Akkor is illő óvatossággal, a szélét nem előnyözték tartózkodási helyül. Már el is tűntek valahová hátra.

Ekkor Ildikó hozzám hajol és jelentősen, epedően suttogja:

– Nem lesnek ezek! Nincs merszük idekukkanni ránk!…

Hát ez igaz volt. Ildikó szándéka pedig félreérthetetlen, hogy ragadjuk meg a teljes biztonság alkalmát a mélység szélén, a csókolózásra. Tőlem okvetlen gyöngédtelen és férfiatlan volt, hogy a rögtönös tettre nem buzdultam. Hanem így szóltam:

– Éppen itt?… Jobb helyet is…

– Maga gyáva kuvasz! – villogott rám máris megvetéssel tele Ildikó szeme. És elhúzódva tőlem, a sziklafalhoz simult gyönge testével. A fejecskéjét is a hideg, mohos kőnek hajtotta. Csak a lábacskái kezdtek vadabb kalimpálásba a mélység fölött, forrongó mozdulatait jelezve és engem hátborzongatva, hogy így aztán könnyen megcsúszhat…

Tréfa ide, tréfa oda! Alig éltem át visszásabb és undorítóbb perceket, mint ezek itten. Határozottan az az érzés riasztott, hogy a legszörnyűbb tragédiával is fejeződhetik be ez a kis magányos évődés! Nők, a leghiggadtabbak is, kiszámíthatatlan szeszélyek, őrületek rabjai… Hátha a látszólagos kimértség az Ildikó irántam való vonzalmában gyötrelmes szenvedélyt takar? És mert reménytelennek látja, hogy szándékai szerint szerezzen meg magának, egy olyan rémtettre szánta magát, amilyenről átlag hetenkint olvas az ember az újságokban kilátástalan szerelmeknél…

Ilyen botorakat is gondoltam. Viszont annál jobban méltányolható vakmerszem, hogy enyhe kifogásaim és ellenkezésem után, igazán mindent kockáztatva indítottam karomat Ildikó karcsú dereka felé:

– Ildikóm! Édeském! Maga engemet félreért! Magát is félthetem, nemcsak magamat itt az esztelenkedéstől! – ilyen remek füllentést eresztettem a hegyi légbe közben.

De Ildikó, mivel a sziklafalat nem tolhatta el magától, hogy tovább húzódjék mellőlem, tehát engem tolt el. Sőt, rápaskolt kinyújtott kezemre.

– Hagyjon! Menjen! Gyáva kuvasz!

– Hát viaskodni, remélem, itt nem fogunk! – fogadtam én szót Ildikónak. És azzal némán ültünk egy darabig, ezen a szép helyen. Egy életbiztosító intézet epeömlésessé lett volna, ha áldozatainak megnyer előzőleg, hogy itt ülünk. Ez biztos!

Már-már reménykedtem, hogy Ildikó duzzogása olyan irányt vesz, aminek folytán itt hagyja ezt a vészes pontot és aztán másutt kedvezőbb alkalmat ad nekem a kibékítésre. De nem!

Ildikó egyszerre, pontosan úgy, ahogy legeslegelső csókolózásunknál tette, szó nélkül, csücsörített ajakkal, szemlehunyva hajolt hozzám. Erre hát én mellézöktettem a szirtmohán, és az ajkunk csókban tapadt össze.

Csak úgy, mint máskor?… Nem!

Ildikó ezúttal, minden ésszerűség és elővigyázat fölrúgásával, minden eddig megtagadott idomával hozzám törleszkedett. Valósággal késztetett rá, hogy jobban-jobban szorítsam őt magamhoz és abba a reszkedelmektől terhes önfeledtségbe kerüljünk a csókunk közben, amilyenben eddig még sohasem voltunk.

És ezt itt tette, ahol egy vigyázatlan mozdulat a biztos szörnyhalálba küldhetett.

Ha spiritiszta lettem volna, azt hihettem volna, hogy Ildikó előző életében kőszáli zergeünő volt! Ez az oka, hogy ezt a helyet választja ki teljes odaadásának fölszabadulása… Vagy hát hogyan magyaráztam volna meg azt magamnak, hogy az összes csókolózásunk, nemcsak hevességben és bensőségben, de időtartamban sem léphetett ennek a nyomába?

Már szinte-szinte ott tartottunk, hogy Ildikónak óvnia valója alig marad öleléseimtől valamicske is édes lényéből… amikor egyszerre az Attila ismerős üvöltése rezzentett föl veszélyes kábulatunkból:

– Dikó-dikó-dikóóó! Halló! Hol van?… Én nem hagyhatom itt magát! Felelős vagyok érte, hogy…

– Megyü-ü-ü-ü-ü-nk! Menjenek csak nyugodtan! – visította vissza Ildikó. – Nem kárhoztunk el. Mit fél!

Azzal még egy utolsó szelíd búcsúcsókot véve, visszamásztunk a meredély széléről a társasághoz.

Hát amikor már levergődtünk újra a napfényben lángoló tóhoz, ott még nagyobb sokadalmat találtunk.

A festőiskola rajztanárai is ott ugrándoztak többek között a tó partján. Köztük Nyunyika is. Ezekhez szegődtünk. Én is megismerkedtem velük.

Attilán ezenközben olyan mérvűleg tört ki szereplési és föltűnési dühe, mint eddig ritkán. Okozta ezt, hogy mögötte volt a sikeres Strimba-mászás! Okozta ezt, hogy egy régi társaságból, ahol már eléggé lejáratta magát, egy új társaságba került, a fiatal, kezdő rajztanárokéba! De legislegjobban okozta, hogy a rajztanárokkal két kis csinos kollegina is jött és harmadiknak Nyunyika.

Attila szája habzott, amint mesélte, hogy vérbeli óbudai gyerek létére, micsoda Duna-járó csónakos és úszó ő!… Minden nyarát a vízen töltötte, mióta megvan. Csak azt nem mondta, hogy már a bölcsője is a vízen úszott, mint a Mózesé és hogy víziemberré alakult már ő többször Óbudán halfarokkal, hímsellői minőségben!

Hetet-havat összezagyvált Attila, hányszor volt ifjúsági evezősbajnok, úszóbajnok, aki kilométereket úszott lefelé, fölfelé, rézsút, összevissza a Dunán és műugrásból hat szaltót vágott ki egy híd korlátjáról, miközben a cigarettájából karikákat fújt ki. Azonkívül a vízen való kavics kacsáztatásának is bajnoka volt. Mert csekély ötvenszer ugrasztotta föl a víztükrére dobott követ… És a többi, és a többi!

Ennyire belelovalva magát a vízi dolgokba Attila, valamit persze mutatnia kellett tudományából a gyakorlatban is. De hát vállalkozásai nem nagyon fedték a kérkedését.

Odaállott a diákok közé legelőször is, akik éppen kőkacsáztatási versenyt rendeztek a békanyúzás után. Ámde meg se közelítette őket ügyességben. Persze mentségére hozta, hogy kijött a gyakorlatból és idült ínrándulása a jobb karjában hirtelen kiújult.

Erre vállalkozott egy vegyestagú versenyzésre a tó átúszásában. Hatalmasan lemaradt ebben is Attila. A tó körülúszására már nem is indult. Mert a tó átúszásában is kifulladt már annyira, hogy azt állítsa, ő tulajdonképpen nem táv-, hanem gyorsúszó volt mindig és az akkori filippinó világbajnok, Kahanamoku herceg legveszélyesebb ellenfelének emlegették…

Így mutatott be különböző verhetetlen gyorsúszási fogásokat Attila, persze egyedül. Amíg egy fürdőző pofa mellé nem úszott. Ez aztán Attila legeslegsebesebb iramát hátúszással verte le… Kivégezte őt!

Már itt nem sok babért téphetett magának Attila sehol a vízidicsőségből!… Utoljára még megkísérelte azt is, hogy a Boromiszáék társaságától kölcsön kérje a lélekvesztőjüket és beleüljön.

A Boromisza társaságában csupa marcona, hatalmas szál fickó volt. Az ösztövér író például a vállán hozta föl a súlyos ladikot, olyan meredeken a tóra, ahol Attila ötször ült le a hátizsákjával… Hát ha ezeknek kezdte Attila mesélni a Szentendrei-szigeten és a Lidón csónakosi élményeit és életmentési rémtörténeteit meg hullahalászási tapasztalatait… csak mértéktelen mulatságot szerzett nekik… Nem egyebet!

Persze utoljára, amint a ladikot ő is megpróbálta állva hajtani, akkorát cuppant a tóba, hogy majd kicsapott a medréből.

Végül is letörve, meghunyászkodva hevert le közénk Attila a gyepre. A nap akkorra már a hegyhát széléről tűzött. A fürdőzők csoportjai lassan elvonultak a tóról. Mi, a legkésőbb érkeztek maradtunk ott, beleértve a rajztanárokat is.

Ezek közt egy sem volt valami atléta. Úszni sem tudott közöttük a legtöbb, annyira, hogy beljebb merészkedjék a tóba. Olyan is akadt, aki csak a szélén, a sekély vízben pacskolt és hűsölt. Még Ildikó és Nyunyika is lepipálták őket, akik velünk úszták át a tavat.

Elég az hozzá, hogy ezek a csöndes, szerény gyerekek egy jófogású, gömbölyű követ leltek a tó partján. Kikerestek egy kis vízszintes lapos gyepet. Ott a kővel súlydobási versenyt rendeztek.

Még ki sem alakult a verseny eredménye, észrevette őket Attila. Máris érdeklődve szívódott oda. Nyunyika is vele, akivel kettesben hevert és csevegett. Majd Csuszkó és Ildikó is kíváncsi lett a versenyre.

A tó mellett csak én, Dávidovits és Elza maradtunk, mint akiket hidegen hagy általában minden erőpróba.

Most történt meg a nagy eset. Attila a súlyvetés legnagyobb eredményét mintegy félméterrel dobta túl. Csuszkó, Ildikó szintén dobtak. Meg se közelítették Attila dobását. Csuszkónak majomizmai az emelésre, szorításra voltak beállítva. A dobás másfajta rugalmasságot szükségel. Ez pedig, úgy látszott, Attila karjában székelt.

Eleinte úgy tetszett, Attilát magát is paffá tette súlyvetőképessége. Szerénységében – megdicsőült mosolyt eresztett vonásaira és így nézte, hogyan erőlködnek társai, hogy leverjék rekordját, hiába!

Nyunyika lelkesedett helyette hangosan sikerén. Ösztökélte Attilát, hogy dobjon még, javítsa meg a dobását! És amikor Attila, nagyszabású készületek után tényleg még messzebb dobta a követ vagy tíz centivel, hát Nyunyika odaszaladt hozzánk, hogy ne vesztegessük el haszontalan locsogással azt az időt, amit az Attila súlydobói tehetségének bámulására fordíthatunk!

Nos, odamentünk és láttuk az Attila csodadobását, amely újabb öt centivel javított rekordján.

Távol legyen tőlem a hetvenkedés vágya! Csakis a fejlemények miatt kell elárulnom, hogy a társaságban én voltam az egyetlen, aki túltehettem volna Attilán! Én előtornász voltam végig a középiskolán, mint szertornász egyenesen artistának szegődhettem volna el, és véletlen a súlydobásban valami kivételes erő és ügyesség adatott képességemül.

Persze a világért sem óhajtottam Attila dicsőségét elhomályosítani. Különben is, amire Nyunyika odakényszerített a versenyhez, már az föl is oszlott.

Indulnunk kellett haza, hogy az este az erdőben ne érjen bennünket.

Majdnem egy időben vonult az egész társaság a tó mellé, a fűre rakott ruhákhoz. Márhogy a férfiaké. Mert női öltözőkül kissé félrébb néhány bokor szolgált.

Hát amint magamra rántom én is, az általános öltözködés közepett a nadrágomat és a cipőmért nyúlok, csak az egyiket találom a ruháim mellett:

– Azt a kutya!… Erre és arra! – kezdek kiabálni – ki vihette el, ki cserélhette el véletlen a félcipőmet?

De ugyanakkor ugyanezt teszi Attila is nem messze tőlem. A társaság pedig gyanúsan hallgat. Végre is Attila fölfedezi, hogy a kettőnk cipőjét a fűzőikkel összekötötte valami gonosz kéz. Attila dühöng és átkozódik, szitkozódik:

– Micsoda piszok vicc ez? Majd a pofájára mászok valakinek!…

Aközben göbözi kifelé az összegubancolt fűzőt Attila. De hát nem megy! A fűzőt a titokzatos kéz előzetesen be is nedvesítette és gordiusira hurkolta.

Mit tegyek? Odamegyek én is Attila közelébe felecipősen, félfuszeklisen és várom, hogy vagy kioldja végre a bogot, vagy hagyja, hogy én próbáljam meg kioldani.

A társaság vigad közben erősen rajtunk. Attila adja a fölháborodottat és fenyegetőt. Így göbözi kifelé a cipőfűzőket. Illetve így nem bírja azt a tizenöt, bonyolult göböt kioldani, amit ráhurkoltak…

Utoljára is őrjöngően kezdi a feje körül csóválni a felemás cipőket, hogy:

– Úgy főbekólintom valamelyiteket, ha kihoztok a sodromból, hogy attól kódul!

Persze erre még jobban kitör a röhej. Attila tanácstalan, mitévő legyen? Utoljára is rám néz, akit eddig kikerült a tekintete, de aki mintegy sorsosa, szenvedő társa vagyok, kirekesztettségben osztályosa vagyok…

Én már szinte ott tartottam, hogy ingerülten kivettem a bicskát a zsebemből, Nagy Sándor példájára a csomót szétvágni. Ám Attila keserves pillantásán önkéntelen röhejben törtem ki. Mire ő is elvesztette komolyságát. Elvigyorodott, rámvigyorodott, összevigyorodtunk. És ezzel a hónapos harag és nembeszélés megszűnt közöttünk:

– Béküljünk hát ki! – nyújtotta felém mancsát Attila.

– Szívesen! – fogadtam el én. – Hamarabb is megtehettük volna!

– Próbáljuk ketten kibogozni! – ajánlotta Attila. – Majd kinyomozzuk a tettest és elverjük!

– Nem hiszem, hogy megtesszük, mert a nők voltak! – feleltem én. Mert jól láttam már, hogy a bokrok mögé bújt őnagyságáék leskelődnek, integetnek egymásnak miránk. Ők eszelték ki női furfanggal a tréfát, aminek rejtett célja tényleg az Attilával való kiengesztelődésünk volt.

Hát egymás mellé telepedtünk Attilával a fűre és elkezdtük a kínlódást a fűzővel. A többiek körülültek és segítettek, hogy az indulást ne késleltessük…

Amikor a rajztanárok megérkeztek, Baboss, aki minden bizalmas pletykát leghamarabb megtudott, úgy értesült tőlük, hogy Nyunyika nem éppen ártatlanságában feslett liliom. Megmutatott Baboss nekem egy köpcös, ravasz pillantású rajztanárjelöltet, akit Nyunyika állandóan tüntet ki kegyeivel. De mellette átmenetileg másokat is…

Ezt állította Baboss, kitűnő forrásból származó értesülésének. Persze minden ilyen suttogás könnyen lehet rágalom is. Azonkívül erénycsősznek vagy érdekeltnek kell lenni, hogy túlontúl fölzúduljon rajta az ember, és egyáltalán foglalkoztassa a dolog…

Amikor Attilát egyre sűrűbben láttam Nyunyikával, szívesen könyveltem el őt annak a szerencsés kópénak, aki a Nyunyika körüli vetélytársát vagy vetélytársaságot kiemelte a nyeregből.

Amikor a Boldi-tót átúsztuk, Nyunyika a közepe táján elmaradt a többitől. Én eleve kényelmesen és néha a víztükrére háttal feküdve andalogtam a kobaltkék égre. Az aztán nem viszketett bennem, mint Attilában, hogy megelőzzek mindenkit az átjutásban.

De így én kerültem abba a helyzetbe, hogy Nyunyika mellém maradjon el a többiektől és meghalljam, amint zihálja:

– Jajj! Én már alig bírok!…

Erre persze hogy mellé úsztam és azt ajánlottam:

– Ha fél kézzel a vállamba kapaszkodik és elereszti magát, akkor minden nehézség nélkül jutunk a tó széléig. Csak ijedeznie nem szabad!

Megvallhatom, hogy ez a lovagi szolgálat nem nagyon boldogított. Inkább azt mondtam volna Nyunyikának, hogy ült volna a fészkes fenében a sekély vízben, ha nem elég jó úszó, mint kitegye magát és mást is a veszélynek és kényelmetlenségnek a tó közepén.

De már Nyunyika kis keze a vállamba akaszkodott, édes ajka hálásan rebegte:

– Köszönöm!

És én, az előbbi víg és nyugodt karcsapások helyett erős, félkaros tempót vettem, hogy minél előbb kiszabaduljunk a tó vészesebb zónáiból.

Nyunyika egészen ügyesen és egészen nyugodtan sleppelt velem. Csak azt kifogásolhattam tartásában, hogy olyan édes bizalmassággal simult hozzám, ami akadályozta, nehezítette iramunkat. Viszont emiatt szólni?… Ezt nem tehettem! Még akkor sem tehettem, amikor azt észleltem, hogy Nyunyika néha tisztára készakarva tapad mind szorosabban hozzám és susogja:

– Ne olyan gyorsan!… Pihenjünk kissé!… Így, lássa!… Így kibírom!

És ilyenkor, amint én egy helyben lábaltam a tó mélye fölött, Nyunyika szó szerint az ölemben ült. Aztán ha újra nekieresztett a rendes hasonúszásnak, elölről kezdte a nyöszörgést és az édes, kettes lebegést, amilyen sűrűn csak lehetett.

Amire mi ketten a tó szélére értünk, Attiláék fölmásztak már a hatalmas kőgát tetejére, szétnéztek ott kissé, aztán megint levonultak a vízre, tőlünk kissé távolabb, hogy belevessék magukat és megkezdjék a visszaúszást.

Attila vette észre Nyunyikát a parton velem és ordította oda neki:

– Hát mi az? Nem bír? Gyerünk! Visszaúszunk!

– De igen! – kiáltotta vissza Nyunyika neki. – Csak kissé pihennem kell. Én nem úszom olyan jól! Ő segített! – mutatott rám.

Attila nem tett megjegyzést. De ahogy fókamódra fújt és szűkölt úszása közben, úgy rémlett, rosszallását és féltését jelzi, hogy Nyunyika velem, haragosával kezd barátkozásba. Hát én le akartam mondani erről a kényelmetlen szerepről és így szóltam Nyunyikának:

– Semmiképp sem kockáztathatja meg a visszaúszást! Hiszen alig vergődtünk át. Menjen körül szépen! Pá!… Viszontlátásra.

Azzal egy szép hanyatt-fejessel beledobtam magam a vízbe. Nyunyika pedig lassan elindult a tó körül. Hogy majdnem sértésszámba ment tőlem kitérni a kettes visszaúszás elől vagy nem ajánlani föl kíséretemet Nyunyikának a parti tüskebokrok, csalánok, hepehupák közt?… Azzal tisztában voltam! Nők hallatlanul tudják utálni, sőt gyűlölni az embert, ilyen otromba málészájúság után, ami nem méltányolja rokonszenvüket… De inkább vállaltam ezt a sorsot, mint esetleges bonyodalmakat…

A tótól hazamenet összevissza alakultak a csoportok. Én legtöbbet, mint általában, Ildikó lovagja voltam. De hát tekintve, hogy Attila, Nyunyika és én egymás mellett laktunk, hát hármasban maradtunk végül is a hazaút végére.

Attilát valósággal megkótyagosította súlydobói sikere. Ahogy haladtunk, a Ligetben sétálók között, sőt ahogy a Veresvíz utcáin a járókelők között és az ablakból, udvarokról bámuló szemek előtt… Attila szemléltető magyarázatokat tartott nekünk arról, hogy ő acélizmain fölül még egy olyan saját találmányú dobóstílusnak is van a birtokában, amivel ha az őszi, budapesti atlétikai versenyben benevez a súlyvetésre, ki lehet találni, hányan állhatnak meg vele szemben a bajnokok közül, és aztán hogy egy világbajnoki döntőben is mi esélyei lehetnek majd, esetleg?…

Attila vázlatkönyvét és botját Nyunyika és az én kezembe nyomta, hogy tartsuk. Aztán, mintha jobb kezében egy láthatatlan súlygolyót lökne égnek, ugyanakkor bal lábát mint egy vámsorompót lengette meg a másik előtt.

És mondta is, és tette is:

– Most pedig a golyót hirtelen le vállba, onnan teljes lendülettel, magas ívben előre: sutty!… És közben ugrani és hajolni előre, egyidejű lábcserével, pont a dobási kör szélén maradva… Ez holtbiztosan verhetetlen dobás!

Itt azonban még nem volt vége a csalhatatlan stílus beállításának. Attila ördögi kacajt hallatott és így szólt:

– Ez voltaképp nem is új stílus, legföllebb a lábtartás bizonyos változatában. Ellenben az a villámgyors és egyéni mozdulat, itt-itt az alsókarommal a lökés pillanatában, amit már tulajdonképpen diákkoromban kitaláltam és jelenleg ki fogok fejleszteni… az egyáltalán elleshetetlen bárkinek! Ezt aztán olyan nyugodtan, akár pályázatra kihirdethetem!… Figyeljék csak még egyszer!… Hehehehe! Nos? Megfigyelték?… Láttak valamit?

Akármi más beszédtárgyat Attila újra és újra megszakított hármunk között, ezzel a fene, világmégnempipálta súlydobó stílusával.

Nyunyi már csak azért is helyeselt Attila legképtelenebb kérkedésének is, hogy irántam való ellenszenvét és közönyét bizonygassa. Többször szinte kihívásszerűleg fordult hozzám Nyunyi Attila legbadarabb állításai után:

– Igen! Maga ezt nem tudja valakiről elképzelni talán, hogy máról holnapra elsőnek tör föl egy sportágban? Legtöbb eset pedig az, hogy ismeretlen és képzetlen egyének verik le a beérkezetteket… Kár volna, ha magában gúnyosan mosolyogna és hitetlenkednék a Bim állításain.

– Én? Eszemágában sincsen! – feleltem fapofával. – De ha egyszer a szakértelmem hézagos az atlétikához, talán föl nem róják, ha nem kotyogok bele a dologba?

No jó! Attila mellett már régebbről, sőt eredetileg megszoktam az effajta önuralmat. Nyunyika nem tudhatta, hogy már eleve berendezkedtem arra Attilával szemben, hogy szinte szalmabábnak tekinthessen, akinek nincs csak értése vagy legföllebb semleges tartózkodása a legbődületesebb képzelgésekkel szemben is.

Amikor elváltunk Nyunyikától a lakása kapujában, hát Attila, akár soha semmi sem történt volna közöttünk, teljes bizalmassággal csapott hátba:

– Hallja, Pulyácskám! Nyilatkozzék nekem, de őszintén, aztán majd megtudja, miért erőszakoltam rá, van maga és Jukesz Ildikó között valami? Már tudja, mit értek ezalatt?

– De semmi nincsen! – tiltakoztam. – Becsületem szentségére, semmi!

– Hát lássa! Jól hittem, hogy maga is így fogja föl ezt a dolgot!

– Mit? Hogyan? Nem értem! – makogtam őszinte butasággal.

– Hát nézze, ha valaki komolyan kezd foglalkozni egy nővel, akkor nem él vissza helyzetekkel. Mondjuk ki, a nő gyöngeségével, vagy hajlandóságával, vagy szenvedélyével sem! – mondta fennkölt szavalásszerűleg Attila.

Az én szegény leleményem pedig olyan nehezen bogozta kifele ezt a tárgyat, mint a délutáni cipőfűzőcsomót. Hát mintegy az igazságba kapaszkodtam bárgyúságomban:

– Ha rám, illetve ránk gondol Ildikóval, akkor sem ez, sem az a helyzet! – mondtam. – Kedves és kellemes barátságban vagyunk. És kész!

– Kész! Ez az! – legyintett rejtélyesen Attila, aztán rettenetes jelentősen faggatott. – Mit szól ehhez a nagyszerű kis teremtéshez, Nyunyihoz?

– Helyes kis fityfiritty! Könnyen kitalálhattam már, hogy tetszenek egymásnak. Én csak örülök neki! – ezt mondtam, mint aki szívesen le is zárná már ezt a témát.

De Attila csak most huzakodott szinte neki, hogy megadja nekem részletes tudósításait a Nyunyikával való kapcsolatáról…

Közben én hazaértem, Attila a Juhászék udvarán át jött velem. Juhász és Juhászné rövid beszélgetésre kényszerített bennünket. Hát hogy folytassa közlendőit Attila, betelepedett hozzám. Én mosdottam, átöltöztem, hogy a cukiba menjek. Attila még ennek előtte el akarta mesélni, mi köti őt Nyunyikához.

Azon kezdte, hogy ő részéről az első pillantásra halálosan beleszeretett ebbe az édes kis fruskába! És rögtön észrevette a lány arckifejezéséről, hogy az is őbele. A rajztanárjelöltek az István Szállóban fogadtak közös szállást. Többen laknak egy szobában. Nyunyika is odamehetett volna. Hiszen az a társaság volt az övé. De Nyunyika egy szóra ideköltözött Attila lakása közelébe… Már másnap az történt, hogy Nyunyika egyes-egyedül maradt Attilával a lakásán, este. És Attila észrevette még azt is rajta, hogy az ő férfias kelleme Nyunyikában jobban meggyöngítette az ellenállóképességet, mint tisztességes hajadonoknál kötelező… Első este vadul csókolóztak. De akármennyire kísértett az alkalom, az egyedüllét, a nyári langyos éj, Attila nem hágta át a tisztesség korlátait… Nem élt vissza a helyzettel!… Pedig Nyunyika éjfélen túl, majdnem hajnalig maradt az Attila lakásán… A kerten át kísérte őt haza Attila!… Azóta barátságuk csak egyre szilárdabb. Még Attila nem nyilatkozott Nyunyikának a tekintetben, hogy a legkomolyabbak szándékai a közös jövőjüket illetőleg!… De fog! Mint ahogy rólam is azt véli, hogy azonos az esetem Jukesz Ildikóval. Azért örül, hogy kibékültünk, mert azonos lelkiségű emberek tudják csak egymás barátságát megbecsülni igazán!…

Ez volt az Attila bizalmas tudósításainak veleje, illetve kivonata… Közbe én mosdottam, fogamat mostam, nadrágomat cibáltam föl, cipőt váltottam, inget cseréltem, fésülködtem és utca- és cukrászdaképessé csinosítottam magamat, mint mondják.

Ámde Attila még nem tartott addig közlendői felénél sem.

– De mit rohan úgy? – ragadta meg szokása szerint félig fölvett kabátomat. – Nem szalad el az a rohadt cukrászda magától!

– Viszont nem illik váratnom Jukeszéket, ha nyolc órára adtam nekik találkát és már háromnegyed!

Erre Attila egyszerre hangot váltott és szinte cinkosi hunyorgással mondja:

– De azt veszi észre, hogyha Jukesz mama nem jön velünk valahová, csak Ildikó, akkor Baboss is lemarad? Meg kell azon pukkadni, amikor ez a vén kifestett pócsikép szemérmeskedik. Nem bír egy kétértelműséget meghallgatni! Tyi-tyi-pityi! Az úrihölgyek régi nevelése!… Tyi-tyi-pityi! Ő elájul, ha előtte arról beszélnek, hogy valaha a férfiak hosszú lábravalót és a nők csipkés bugyigót hordtak!… És Baboss előtt, sorban, minden két hétben más babája hagyta ott… Csuszkó is többek közt… Én kiszedtem belőle… Viszont Ildikó, amilyen szabadszájú, tőle már kapott olyan pofont Csuszkó, amikor szemtelenkedni mert vele… És én is mérget vennék az Ildikó ártatlanságára… Mint maga is tapasztalhatja, lássa!… És én magának is, másnak is hiszek… Éppúgy, mint ahogy tudom, Nyunyika is tisztességes lány!… Magának mi a benyomása?…

– Föltétlen! – bólintottam. – Az!

De hát ez a kérdés olyan keservesen fogas, olyan kínosan-kacagtató, olyan visszásan-ostoba, olyan egyszerűségében-bonyolult volt számomra… hogy meghaladta leleményemet, miként kezeljem Attilával szemben ezt a kérdést?

Egyelőre, mint már több ízben Attila társaságában, csak az őszinte hüledezés uralkodott rajtam, hogyan lehet valakinek a valóságérzésében ekkora zökkenőkkel, ekkora végletekkel olyan megrendíthetetlen biztonsággal mozogni a világban, mint ő.

Hadd nagyképűsködjem egy kicsit!… Hiszen önigazolásnak szánom!

Nem lehet a női tisztesség és tisztaság ellen való piszkolódásnak hegyezni ki azt a szerény kijelentésemet, hogy akadtak már teljesen feslett életű némberek, akikből a legjobb élettársak és anyák lettek, és hogy a természet egyáltalán nem rendezkedik be túl merev erkölcsi paragrafusok szerint. Azt például egyetlen hozzáértő orvos sem meri állítani, hogy huzamosan szűzesedő nőknek egészségesebb lesz a magzatuk, mint olyanoké, akik esetleg a párválasztás kísérleteiben tekintélyes forgalmat bonyolítottak le, míg megtalálták a megfelelő élettársat… (Hogy hát elfogadható modorban szóljak erről a kényes dologról!)

Még világosabban és adott esetről beszélve, ha lelkiismeretem azt mondta: illő volna, hogy jó barát létedre Báró Attilát rávezessed arra, hogy szerelme tárgyáról való képzelgései hamisak!… Akkor viszont rögtön megszólalt egy szintén baráti lelkiismeretesség körébe vágó másik hang, hogyhát valamely természetes vonzalom igenis erkölcsösebb, mintsem szükségtelen erénycsőszködéssel szabadjon belekotnyeleskedni lendületébe, hiszen törvények és társadalmi megkötöttségek keretein belül a legförtelmesebb üzérkedések is lezajlanak a házasságok körül és vezetnek kiáltó botrányokra!… Tehát!…

Tehát mindent összevetve: részemről a legbecsületesebb dolognak azt tartottam, ha Attila szerelme körül a teljes tartózkodásnál maradok. Tessék, helyesbítse értesüléseit szerelme tárgyáról aki akarja, befolyásolja őt tanácsaival aki akarja… Én erre nem vállalkozom!

Ezen álláspontomon rögződtem meg Attilával szemben. Persze ez nem jelentette azt, hogy helyzetem egyszerű és könnyű. Sőt igazán minden színészi, minden áltatói készségemre szükségem volt, hogy kikerüljem Attilával szemben a legfonákabb helyzeteket.

Talán legisjobban teszem, ha egyhuzamban és párhuzamban sorolom fel itt az Attila szerelmének változatairól való bizalmas beszámolóit és az én minden utánajárás nélkül ugyanezen tárgyban nyert észleleteimet.

Vasárnap van. Jucika közvetlen ebédután ugrik át hozzám a szomszédból, hogy átadja frissen vasalt fehérneműm csomagját és átvigye a szennyest.

Jucika dühös. Minek kellett nekem kibékülnöm Bim úrral? Eleddig az egész vasárnap délután a rendelkezésünkre állott. Bim úr akár át is mehetett közben a Juhászék kertjén és udvarán Nyunyikához, biztos volt, hogy lakásomba be nem néz. Most?

Most ugyan Bim úr éppen hortyog. A vasárnapi megkülönböztetett adag ebédre és a szombat éjjeli kiterjesztett kimaradására elnyomta az álom. De minden pillanatban felébredhet és átjöhet hozzám. Csakis kutyafuttában válthatunk egy jó szót és egy csókot Jucikával emiatt!

Hát kellett ez nekünk? És még nemcsak Bim úr miatt veszélyeztetődik Jucika nálam való tartózkodása. Hanem most már Nyunyika, a szomszéd festőkisasszony miatt is. Hiszen ő is átjöhet akármelyik pillanatban Bim úrhoz. Sőt betolakodhatik hozzám is, amióta megismerkedtünk!

Hát nem lehetett ezt sem kikerülni?

Jucika pukkad a méregtől. Jucika zsörtölődik velem joggal! És aztán indokolhatólag éles nyelvvel kezd mesélni nekem, de okvetlen hitelt érdemlőleg, a tegnapi, szombati délutánról.

Én Jukeszékkel csatangoltam kora délutántól késő éjjelig.

Attila ugyancsak kora délután átment a zúzdába. A fiatal Czipriánnal megbeszélte már Attila, hogy illő díjért szerez neki egy hét és egynegyed kilós vasgolyót az üzemnek a kovácsműhelyéből. E miatt a golyó miatt olyan nyugtalan lett Attila, hogy az egész Cziprián család hiába biztatta, hazahozza neki Grigor a golyót!… Nem! Attila képes volt átmenni a Zazaron a zúzdába a golyóért és sajátkezűleg áthozni.

Akkor nekitűrkőzött a kertben Attila a súlydobásnak. Egy karikát vont magának és lökte, lökte, lökte azt a marha golyót a karikából a kertútra. Tönkreteszi egészen a porondozást! De hát ki mer Bim úrral ellenkezni, ha valami bolondériája szállja meg? A Cziprián-család már tudja, hogy Bim úr bajnok lesz Pesten, ha nem Nújorkban, Amerikában, a súlydobásból!… Tessék!

Igen, de már most, a gyakorlás után Attila kapta a golyóbist és átszaladt vele Nyunyikához a szomszédba, megmutatni neki ezt a hiteles, bajnoki golyót.

Nyunyikánál, akit Jucika nyomatékosan dagadt cefrének nevezett, több festő vendég tartózkodott éppen a tanár urakból. Hát elkezdettek a szomszéd kert tönkretételére is súlydobálni Attilával.

Ez már alkonyatfelé történt. És Nyunyika a súlydobás közben átjött az Attila lakásába. Ugyanis Nyunyika azon ürüggyel, hogy az ő lakásának a padlója gombás, Attila lakásán tartja féltenivaló festményeit és sok más holmiját. Ennek okából Attila odaadta neki tartalék szobakulcsát. Nyunyika jöhet-mehet bármikor az Attila lakásában. Meg is teszi!

Most, szombat este, Jucika figyelte, hogy két percre a Nyunyika érkezése után, egy köpcös, jóképű rajztanár sunyít át hozzájuk a kerten át, és Nyunyika beereszti őt az Attila lakásába.

Ejha! Hát mi lesz már ebből a kiadott szobából? Mert ha még a fizető lakó tanyázik benne hölgykollégákkal?… Hagyján! De most már a barátait is ott fogadja Nyunyika?

Jucika hallgatózott a konyhaajtón és kitt-katt… Jól hallotta, hogy a Bim úr szobája ajtójában belülről megfordították a kulcsot.

Erre Jucika kiugrott a pitvarba és be akart leskelődni a kulcslyukon a szobába. Dehát a kulcsot belülről benne hagyták. Nem láthatott semmit. Nem is hallott semmi neszt. És éppen az volt a tökéletesen gyanús! Hiszen egy illedelmes viselkedésű pár legalábbis szépen társalog egymással!… Ha úgy suttognak vagy sóhajtoznak csak, hogy egy ajtón át nem hallik?… Akkor biztosan csak egyet lehet föltenni!…

Jucika ekkor azt gondolta, hogy a házuk becsülete érdekében, oda kell álljon majd a pitvarba, amikor Nyunyika és a tanár kijön a szobából, lássák, hogy tanúja volt a bezárkózásuknak!… Ez jobb, mintha rájuk kopog! Hiszen Bim úr határozott tilalma, hogy soha az ő szobájába nem szabad benyitni és bekopogni sem, mert ha kell valami a háziaktól, ő jelentkezik!… Nahát!

Nahát Jucika hiába pockolta oda magát a pitvarba, hogy ráriaszt a párra. Mert egyszerre a szomszédból újabb tanár jön át a kerten. És már onnan kiabálja: – Nyunyi, hol vagy? Nyunyi! Nyunyi!

Hát erre Nyunyiék hirtelen kikulcsolják az ajtót, hirtelen kicsapják a betett ablakot és visszakiáltják a kiabálásra:

– Mit akarsz? Itt vagyunk! Megyünk már!

Azzal már hármasban vannak, amikor újabb két tanár jelenik meg a kertben és végül Attila is a golyóval.

Aztán rövid tartózkodás után az egész társaság elindul sétálni. Ebből Attila későn, jóval éjfél után érkezik haza…

Honnan tudja ezt Jucika? Hiszen máskor felőle akkor érkezett meg Attila haza, amikor jólesett neki, ő föl nem ébredt ugyan álmából!

De hát most éjjel, mert gyönyörű holdvilág volt, hogy a tűbe a cérnát be lehetett fűzni mellette… Attila, amikor hazaérkezett, mielőtt lefeküdt volna, fogta megint azt a marha vasgolyót, kihozta a kertbe és a holdfényben elkezdett dobálni vele… gyakorolt!

Szegény Jucika erre riadt föl. Az Attila golyója csaknem a ház tövébe zuhant le egyre-másra. Még a fal is rengett bele…

Hát ilyen félkegyelműséget!

Jucika végül már föl is kelt, hogy rászól Bim úrra, hagyja abba ezt a dobálást, legalább éjszaka!…

De éppen akkorra, mintha kiszámította volna Attila, visszavonult lakásába pihenni…

Hát nagyjában ezeket mesélte el nekem Jucika a szombat délutánról és éjjelről, különböző megjegyzésekkel.

Míg Attila, amikor hétfőn délben hazakísértük Nyunyikát az iskolából, ugyancsak a szombatról a következőket mesélte nekem.

A hivatalosan megállapított súlygolyóval, sajnos, egyelőre csak kilenc métert dobott, ami bizony messze esik a világrekord tizenhat és néhány centi távjától. De ez a csökkenés azért van, mert új stílusnál mindig hallatlan csökkenés van és onnan ugrik aztán a teljesítmény meglepetésszerűleg!…

Nyunyika maga is így van erről értesülve és váltig a leghevesebb gyakorlásra sarkallja Attilát.

Nyunyikán keresztül egyáltalán azt figyeli meg remekül Attila, hogy nőkre sokkal ellenállhatatlanabb hatásúak a testiségnek kivételeskedései, mint a szellemiek. Példának okáért szombat éjjel, amikor elváltak a Ligetben a rajztanároktól és aztán csókolóztak, hát Nyunyika úgy reszketett és úgy csókolta összevissza Attilát, mint még soha!… Szobájában is benn ült újra, sokáig Attilával és bevallotta szóval is Attilának, hogy ha valaha egy férfi akadt életében, akinek nem tudna megtagadni semmit, hát az Attila!… Erre már-már Attila is megszédült. Már-már ott tartott, hogy félretesz minden lovagiasságot, óvatosságot… Viszont aztán mégis, a Nyunyika igen-igen jelentéktelen ellenállásának egyetlen moccanása is elég lett arra, hogy Attilát erkölcsi felelősségére intse!… És nem történt közöttük semmi!… Nyunyikát hazakísérte szépen, mint máskor. Aztán szörnyű érzéki felindultsága ellen abban keresett menedéket, hogy a holdvilágon félórát gyakorolt a súlygolyóval…

Hát íme! Mit fűzzek ehhez?

Mondjuk Jukeszék és szűkebb társaságuk tárgyalja Attila és szerelme ügyét. Megállapodnak abban, hogy Attila hülye! Nyunyika nem zárkózott el a könnyű, futó kalandtól vele szemben sem. De Attila elnyámnyiláskodta a dolgot Nyunyikával… És mert mégis erőszakolja a kapcsolatot, hát Nyunyika megtartja őt lovagnak, inasnak, elefántnak, egyelőre, aztán esetleg férjnek!

Ekkor megszólal Elza, hogy ő már szép példázatokkal körülbelül ecsetelte Attila előtt a valódi helyzetét Nyunyika körül!… De hát Attila, szintén félre nem érthető példázatok nyelvén bizalmasan közölte vele, hogy közötte és Nyunyika között sokkal több történt, mint fecsegnie szabadna róla!… Így hát Elza vélekedése az volt Attiláról, hogy ő is csak olyan csirkefogó, mint akármelyik férfi, csak ráadásul még ravaszabb is!

Attila viszont nekem Jukeszék és társaságuknak az ő szerelmével szemben való állásfoglalásáról kajánul úgy vélekedik, hogy váltig eszi őket a fene, ha egy olyan sikerült és tiszta vonzalmat látnak, mint amilyen az övék Nyunyikával!…

Az a nap Attilának egy igazán durva, ízléstelen sértésével kezdődött.

Átjön hozzám és egy fényes papíron, nyilván valami folyóiratból kivágott költeményt mutat. Tűrhető, a kedves szépségét dicsérő szonett volt. Alatta Ali Baba jelzés.

Attila titokzatosan fölszólított: nem találnám-e ki, hogy kicsoda ez az Ali Baba?… Attilában van a és i betű. Birnbaumban két bé. Tehát Ali Baba: ő!

Gratuláltam neki. Dicsértem a verset. Föltettem, hogy Nyunyikához írta!

Attila helyeselt. Aztán elbizalmaskodta nekem, hogy ő már diákkorában költött. Az Önképzőkör érdemkönyve több, saját illusztrációval ellátott dalát őrzi az óbudai gimnáziumban. De később, a fővárosi lapokba is írt verseket. Akkor, amikor a dohánygyári igazgató lányába volt szerelmes. De azóta egy fia vers nem sok, annyit sem alkotott. Most ez az igazi, nagy szerelem Nyunyika iránt, megint fölébresztette benne a költőt. Eredménye ez az Ali Baba jelzésű szonett.

Ha fölakasztanak sem tudom megfejteni, vajon mivel rezzentettem föl Attila abbeli gyanúját, hogy alávaló hazudozásnak tartom ezt a költői működését?

Elég az hozzá, hogy teljesen váratlan és szinte támadólag így szól nekem:

– Mondja, maga hülye Pulya, magával minden maszlagot le lehet nyeletni? Maga ezt is elhitte, hogy én titkos versfaragással foglalkozom? Hahahha! Kíváncsi voltam, hogy beugrik-e? Hát nem ugrik!?

Nyelvem hegyén volt már a súlyos gorombaság! De meggondoltam magam! Szelíden csak ennyit jegyeztem meg:

– Nézze csak, Bim! Maga állandó szükségét érzi, hogy kiárulja testi-lelki értékeit! Értelmesnek találná tőlem, ha afféle lelki magándetektívséget kényszerítenék magamra, annak kinyomozására, mikor őszinte, mikor hazudik?

Erre hátamba csapott:

– Na ne morogjon! Elég volt egyszer összevesznünk. Rendes gyerek maga!… Délután kijön velünk a rétre?

Ez a Rét a Virág-hegy és a Kereszt-hegy közötti kis völgyben kúszott az erdős hegyoldal alá.

Előző valamelyik nap fedeztük föl kószálás közben és megállapítottuk róla, hogy ismeretlenségében és magányosságában olyan bűbájos hely ez, mintha Stuck vagy Böcklin faunjai, kentaurjai, nimfái csak percekkel előbb iszkoltak volna el róla a rengetegbe! Tömegesen határoztuk el, hogy ecsetvégre vagy szénhegyre vesszük közelebb ezt a tájat.

Hát iskola után Attila átjött hozzám, hogy tőlem Nyunyikához menjünk át és a Ligetben találkozva a rajztanárokkal a Rétre induljunk.

A vázlatkönyvén kívül Attila némi meglepetésemre a súlygolyót is hozta. A Rét lehetett három-négy kilométerre, folyvást fölfelé tartó úton. Hát én tisztában voltam azzal, hogy egy ilyen vaslabda kegyetlen terhet jelent távolabbi útra, amivel nagyon is számolni kell.

Attilának egyelőre csak az volt kényelmetlen, hogy a nagy vázlatkönyvét és a golyóbist rossz volt együtt tartania kézben.

– Nem vinné Pulyácskám az én vázlatkönyvemet is? – szólított föl.

Mire én azt mondom:

– Szívesen! Adja ide! Sőt azt ajánlanám magának, hogy szerezzen valami hálót vagy zacskót a golyójának is, mert kellemetlen lesz, ha nem a hátára akasztja, hanem kézben viszi!

– Na ne mondja! – pöffent erre rám Attila. – Az én markom nem elég háló egy rongy vasgolyónak? Mi az nekem vinni ezt a vacakot? Labdázom vele!

Tényleg elkezdte földobálni a vasgolyót a levegőbe és lefogni két, majd fél kézzel is. Nyunyika már ott állott eközben mellettünk és rögtön lelkesedett, hogy:

– Tudja-e, ha ezt gyakorolná, a legremekebb mutatványokat csinálná a golyóval? Hát nem? – fordult hozzám.

Mire én csupa jóakaratból aggályoskodtam:

– Lehet! De hegyen föl, több kilométert, elég egy pelyhet is kézben vinni!

– Maga irigy, vagy mi, Bimre? – ripakodik erre rám Nyunyika. – Maga a maga erejéhez méri az övét?

Attila kevélykedő nevetését hallatta. Én vállat vontam. Attila a Ligetig folyton labdázott a golyóval. Amikor pedig a többiekhez csatlakoztunk, pláne labdázott, hogy kérkedjék, nagy magasból is lefogja fél kézzel a golyót. Sőt egy helyt az egész társaság azért vesztegelt az úton, hogy Attila kipróbálja a golyóval új ötletét, ha nem ő dobja föl, hanem más a golyót, hogyan kapja el két kézzel, fél kézzel.

Közben szüntelen lepetelt is Attila és hahotázott is egyre széles jó kedvében. Ez pedig mind nagyon alattomosan aláássa a testi-lelki erőt.

Különben az egész társaság, ahogy ilyen kirándulásokon történik, az első két-három kilométeren még nem bírt magával. Futkostunk, cicéztünk útközben. Bátran pazaroltuk ifjúi erőnket. Aztán amikor elérkezett a lankadás ideje, éppen ahol már kapaszkodni kellett fölfelé a völgyön, hát akkor csoportokra oszolva, csöndesen beszélgetve haladtunk már.

Attila? Attila akkorra rettenetesen elkészült.

Nyunyikához a köpcös rajztanár szegődött közben. Elöl jártak valahol. A szegény lemaradozó Attilával megint csak én, hű Pulyája baktattam.

Rossz volt figyelnem, Attila hogyan cammog mellettem meg mögöttem most már némán, ijedtté dülledt szemmel. A vasgolyó félpercenkint vándorolt át egyik kezéből a másikba. Siralmasan fújtatott. Még azt is észrevettem, hogy több ízben csókatekintettel sandít le a kabátzsebére, bizonyára azon töprenkedve, vajon beleférne-e abba a vasgolyó és ha igen, nem szakítaná le a zsebét?

Még egy fél kilométer, és Attila már a kárhozottak gyötrelmeit kezdte szenvedni az átkozott vasgolyó miatt.

Meg-megkísérelte vállán vinni a golyót. Dehát az ujjai éppoly erőtlenekké váltak már ott tartani, amint a golyó vállpereceit kezdte törni. Hiába váltogatta vállról vállra. Keserves volt.

Erre hasán összefogott kézzel kezdte vinni. Majd hátán vitte ugyanúgy. Mellén összefont karján is egyensúlyozta ezt az elviselhetetlen, mázsányi súllyá változott, nyavalyás kis terhet.

Én még ennek a nyűglődésnek előtte ajánlkoztam Attilának:

– Ne vegyem át kissé magától a golyót, Bim?

– Minek? – horkant föl teljes önérzettel.

– Hát mert esetleg odafönn a dobása megsínyli, ha karizmait kimeríti a golyó cipelésével! – mondtam.

De Bim fölcsattant:

– Ugyan! Mit számít nálam ez a vacak!

Hát csak veszkődj akkor! – gondoltam én magamban. Miután pedig azt észleltem, hogy közvetlen jelenlétem csak növeli Attila gyötrelmeit azzal, hogy érzékenységét sérti részvétem, hát előreiparkodtam inkább. Legföllebb időnként maradtam annyira vissza készakarva, hogy Attila ne érezze megszégyenítőnek a társaság és közötte növekvő távot.

Csoda egy alak volt, azt meg kell hagyni! Már az utolsókon járhatott az az erőlködése is, hogy a látszatot megőrizze, kevéssé öli őt ez az átkozott golyó.

Magához kiált egyszer és így oktat ő engemet:

– Tanulja meg, apuskám, ha egy golyót visz az ember és egy kissé tényleg kellemetlen már bajlódnia vele, hogyan kerüli ki az ember az ínmerevedést, ahogy cipeli. Egyszerűen iderakja az ember a golyót a könyök hajlásába és úgy viszi oldalt, mint egy táskában. A két kezemet, lássa, így összefogom a hasamon, és ha nagyon muszáj, akkor a jobb könyökhajlásból a balba teszem a golyót.

– Érdekes! – mondtam. Mert mi a fenét mondjak? Tisztában voltam azzal, hogy a végszükség adta Attilának ezt az ötletet és a végszükség az ostobaságot is ragyogónak tartja, nemcsak az okosat, azért végszükség.

Azzal kapaszkodtunk tovább fölfelé. És én újra előbbre vergáltam, hogy ne lássam, Attila nagyobb kínjára, hogyan kezd a könyökébe rakott golyóval keresztbe-kasba lődörögni, mint egy beteg, mint egy részeg… Hogyan nyög! Hogyan fulladozik már szívdobogásos alapon is. De eszelősen, halálba ragaszkodik a golyó hurcolásához!

Végül is, maga az ostoba golyó könyörült meg Attilán.

Egy helyütt, ahol éppen egy kis bokros pázsit terült el az út mellett, a golyó: totty!… Lezuhant és Attila tyúkszemére. Majd lefelé kezdett gurulni.

Attila nagyot szisszent! Ugrani már nem bírt. Csak káromkodni bírt egy nagyot:

– Hogy a fene nem ett meg!

Viszont én fél szemmel jól láttam, hogy Attila megváltásnak tartja a golyó lezuhantát. Dehogyis veti magát nyomban a guruló golyó nyomába. Jó ürügynek tartja, ha messze gurult a golyó a bokrok közé, hát pihen egyet, mielőtt tovább hozná.

Tényleg! Attila már hosszú percek után sem bukkant elő a bokrok közül, ahová kényelmesen odasétált a golyóért.

Én mindenesetre meglassítottam a léptemet. Majd meg is álltam. Majd vissza is mentem a bokrokhoz és Attila után leskődtem.

Szánalmas látvány tárult elém.

Attila ott ült a pázsiton. A kabátját maga mellé lökte. Egyik kezével a homlokát törülgette a csurgó verejtéktől. A másik egyenesre feszített karjára támaszkodott. A tekintete pedig láthatóan merően, talán dühödten, talán őrjöngésszerűen egy pontra meredt a füvön. Ott feküdt a golyó egy kis gödörben.

Tapintatosan vártam. De hát végeredményben tisztában voltam vele, hogy itt az elaprózott kímélet nem sokat segít. Még két, két és félkilométernyit kell fölfele hágni a legrosszabb kaptatókon. Attila tüdőgyulladásba hencegi magát ezzel a fránya vasgolyóval, más megrokkanását nem is számítva.

Hirtelen remek eszmét sugallott nekem a maga mellé lökött kabátja. Nesztelen visszaszívódtam az útra a bokrok között és elordítottam magam:

– Bim, hé! Hol maradt?

– Jövök! – hangzott rá rögtön a válasz.

Mire én kiszámítva körülbelül azt, hogy Attila fölkelt már és szégyen nem éri őt azzal, hogy dicstelen pihenés közben értem tetten, berobogtam a bokrok közé.

Persze, hogy Attila már a talpán és a golyóval a kézben kezdte hadarni, hogy fél kilométert kellett lefelé szaladnia a büdös vastekéjéért és ha többszörös futóbajnokságot nem nyert volna valamikor, még messze járna odalenn!

– Ilyen buta baleseteket azonban mind megtakarítná magának, ha ezt a golyót egyszerűen berakná a kabátujjába úgy, hogy azt mint egy zsákot beköti és a golyót így panyókán a vállára hányja a kabáttal együtt! – mondtam én.

Mert ezt eszeltem ki Attila érdekében, mint utolsó mentséget, a golyó vészes továbbhurcolása ellen. És persze elkészültem rá, hogy henceg és visszautasít, mind az ínszakadtáig. De nem! Megtört már:

– Hogyhogy-hogyan? – érdeklődött. – Esetleg beválhat! – egyezett bele.

Azzal egy madzaggal bekötöttük kabátja ujját és a golyót belehelyezve, Attila vállára vetette a kabátujjat. Elöl a kabát teljes súlya majdnem tartotta a hátsó súlyt, alig kellett fognia Attilának:

– Fényes! – hallatta az elismerés ritka szavát.

És nekivetemedtünk a kaptatónak a társaság után, könnyedén, fölszabadultan.

Nos igen! Csakhogy Attilának az addig való vesződésével több ereje morzsolódott el, mint képzelte. Két, két és félkilométert tartott még a meredek út. Azonfelül Attila erőltette, hogy utolérjük a társaságot. Mire a gyönyörű hegyi rétre érkeztünk föl, Attila szabályos hulla lett. Alig támolygott. Gyászos képpel, fölakadt szemmel, szótlan, elgyötörten állt meg mellettem a rét szélén és nézett körül. Én így szóltam:

– A nyavalya belé! Részemről először is heverek egy nagyot itt! Elég volt a mászásból!

És máris hanyatt vágtam magam a fűben. A kacagás rázott közben, amint Attila arcán figyeltem a példámnak hatását:

– Ez helyes! – nyöszörögte. De látszott, hogy inkább hálaadó himnuszban törne ki, ilyen szöveggel: hát lehetséges, Egek Ura, hogy ezt a pillanatot is megértem, amikor lepihenhetek végre nyugodtan!

Kirázta kabátujjából a vasgolyót. Ez volt erejének utolsó teljesítménye. A kabát már kiesett markából, és összerogyásszerűleg, irtózatos gyönyörrel, egy hosszút nyekkenve, csapta magát ő is hanyatt mellém.

Fejem alá kulcsoltam a két karomat. Attila is. Fölbámultam a kobaltkék égre. Ő is. Hallgattam. Ő is. Szinte kiesett önmagából. Átadta magát jóindulatomnak, mint a gyerek a dajkájának.

Közben a többiek összevissza, csoportokba verődtek, szétoszoltak közelünkben. Henderiháztak, hevertek, fogócskáztak, mászkáltak, zabáltak… Nyunyikát nem láttuk sehol… Az erdőből vadgalambbúgás jött fülünkbe, rigófütty, meg a favágók fejszéinek visszhanggal kettőzött csattogása…

Aztán a kies völgynek mindeme vidám és költői neszei közé egyszerre csak odavegyült az Attila erélyes hortyogása. De milyen jellegzetes! Le lehetett volna kottázni a dallamát és aláírni a szövegét:

– Puhh! Ga-ga-ga-ga-ka! Puh-puhh! Gaga-ka-ga-ka!

Alig aludt még valamicskét Attila, odajött néhány tanár és két ifjú művésznő. Elkezdtek vihogni a hortyogásán. És már félő volt, hogy fölkeltik.

Megtettem, amit valaki összeomlott barátjáért megtehet. Kértem a gyerekeket, ne riasszák föl súlyos álmából Attilát, mert nagyon fáradt!

Az egyik kis művésznő fölkapta közben a golyót. Hívta a többieket, hogy rendezzenek versenyt!

Hát én még arra is vállalkoztam az Attila érdekében, hogy szó szerint tettleg zargattam tovább a golyóval a társaságot, hajigálózzanak vele messzebb!

Azzal visszafeküdtem Attila őriző angyalának a gyepre. Kisvártatva, meglepetésszerűleg az éppen mögöttünk húzódó erdőszéli bokrok közül Nyunyika bukkant elő.

És mögötte az alamuszi képű, zömök rajztanár.

Nyunyika arcán határozottan föl lehetett fedezni a nemrég átélt hevületek nyomait. Mélyenülő két szép szeme fátyolosan, álmatagon csillogott. A két erős arccsontja pedig vörösen lángolt, akárcsak festéket kent volna rájuk.

Így vesz észre engemet, aki az ágreccsenésre fölültem és rábámulok. Erre Nyunyika elég erős zavarba jön. De hát nem alaptermészete a gyöngeszívűség. Máris úrrá lett megrökönyödésén. Sőt azt véli legjobb módszernek, ha őneki áll föllebb.

– Mi az? – utal Attilára. – Ez itt szundít? Ilyen rest kutya? Vagy maga az, aki elringatta? – förmed rám számonkérőleg, támadólag!

– Amint látja! – felelek én, lehetőleg kedvesen.

De Nyunyika szigorú! Észrevette már, hogy az Attila golyójával verseny folyik távolabb. Hát szinte rivallja rám:

– És azok ott a golyójával dobálóznak?

– Amint látja! – bólintok rá egykedvűen. De Nyunyika korholásszerűen tudni akarja tőlem:

– És Bim miért maradjon ki a dobálásból? Maga nem kelti föl őt? Holott ezért cipelte ide a súlyt!

– Éppen azért nem keltem föl, mert ide cipelte a súlyt! – próbálok szellemeskedéssel hatni Nyunyika ingerültségére. – Betegre fárasztotta magát vele Bim!

– Ugyan! – kiált rám Nyunyika. – Micsoda nevetséges nagyképűsködés magától Bimet félteni?

– De hát értse meg, kedves művésznő! – mondom teljes komolysággal. – Más dobni és más vinni súlyt! Bim tönkrezsibbasztotta minden karizmát a golyóhordással…

– Ez butaság! – torkolt le Nyunyika. Azzal odalépett Attilához és nagyot rikkantott. – Ébredjen, Bim!

Amikor pedig ez nem használt, az Attila véknya alá dugta kis cipellője orrát és végre is alulról hatásos rugdosással fölriasztotta őt.

Attila förtelmes horkantást hallatott ocsúdóban. És legelőször keserveset nyújtózott. Eredetileg angolkóros csontszerkezete szinte nem is ropogott, de csikorgott. A vonásain pedig kíntorzulat jelezte, hogy halálos kimerültségét enyhítő pihenésben zavarják meg.

De a következő pillanatban már fölült. Első szemnyitásával szerelmét látta maga előtt. Zavara, hogy dögnek találják, neuraszténiás kedélylobbanást kavart föl lelkében. Ez egy pillanat alatt elpárologtatta a renyheséget tagjaiból. Már vigyorgott. Már rendben volt.

Két karját a gyepnek vetette és fölugrott.

– Azok dobálóznak a súlyával, és ő aludni hagyja itt magát! – mutatott rám Nyunyika, mint a karácsonyi játékban a vádat képviselő angyal az ördögre.

Attila egy nagy szusszanással tette túl magát az irántam való hálán és belátáson. Ő is rám förmedt:

– Nem értem, minek nem keltett föl Pulyácska? Ha már dobnak! – s a versenyzőkre nézett.

Hát engem Attilától, ettől a félkótyától, nem is bántott volna ez a viselkedés, ellenben annál nagyobb indulatba gurított a Nyunyika lesajnáló, gúnyos megjegyzése:

– Ő félti magát, hogy kidől! Nem mindenki pipogya fráter! Ne nevessek? Annak nézi magát is!

Az ember, ha túlnagy dühre zúdul és akkor még ennek újabb fokozására éri bántás, átmeneti tehetetlenség jelentkezik idegein. Én is így jártam! Már éppen kiejtettem volna Nyunyika, sőt Attila megleckéztetésére valami olyasfélét, hogy ők ketten aztán a közmondásbeli bolond zsáknak a lehetetlen foltját képviselik együtt!

Ám közben a Nyunyika szavaira még sértőbben ért, hogy a rajztanára egy nagyot röhögött.

Megreszkettem az újabb dührohamtól és kissé megbénultam. De az önuralmam ezzel el is hagyott. Már azzal a szándékkal ugrottam föl a következő pillanatban, hogy a tanárjelöltnek mindenesetre odakanyarítok egyet szó nélkül… Aztán jöhet a többi…

De hát a tanár, úgy látszik, megszimatolta a vészt, vagy tényleg nem engem akart bántani a kacagásával, mert megelőzött:

– Ne haragudjék! – nézett rám. – De egyeben is nevethettem. Nem magán!

Nos, ez szentigaz volt. Nevetésre itt igazán akadt alkalom fölösen is. Csak rá kellett vetnem egy pillantást Attilára, amint most kihúzná tyúkmellét önérzetesen és kegyesen véget akarván vetni a kocódásoknak, vezényli:

– Gyerünk dobni!

Ahogy fölhorgadt dühöm, úgy le is lohadt.

Visszaültem a fűre.

Attila bajnoki garral haladt a versenyre. Nyunyika mellészökdelt. A tanárjelölt erről-arról oldalt farolt mellettük vagy kullogott utánuk.

Arra gondoltam enyhe bosszúsággal, miért nem tartottam inkább Jukeszékkal és társaságukkal?… hiszen szerelmi torzsalkodásoknak ott is tanúja lehetek a Dávidovits, Elza és Csuszkó hármasban, de hát ott kimaradok a közvetlen szereplésből, itt pedig ez a kis nőstény vipera, Nyunyika, nem szűnik meg belém mártani a méregfogát…

Eh! Gondoljunk másra! Hanyatt vetettem újra magam a füvön. De hát szinte észrevétlen siklott át kedélyem a vad ingerültségbe és elhatároztam, hogyha legközelebb négyszemközt maradok Nyunyival, akkor a következő goromba beszédet tartom meg neki:

– „Nézze csak, kis babám! Én nőket, mint hát megemberelni való ellenfeleket soha nem vettem még komolyba! De hát akkora mérvű szemtelenségre, mint a magáé, mégiscsak kénytelen vagyok komolyan reagálni. Hát ide hallgasson! Bim, ez a hólyag, talán kinyúlik és kimúlik az úton azzal a golyóval, ha én ravaszul nem találom ki neki, hogyan hozza idáig! Míg maga szem elől elvonulva játszott faunt és nimfát az édes Bim barátja felől, az okosabb kartársaival… Ami pedig az én erőmet illeti, anyuskám, a Bimével szembehelyezve, hát vegye tekintetbe, hogy ő egy bamba képzelődő, akit én sajnálok és azért nem vetélykedem vele semmiben! Hiszen ha akarnék, akkor figyelmeztetnem kellene magát, hogy én végig az iskoláimon a legjobb szertornász voltam nem képzeletben, hanem valóban és…”

De mi lelt? Mit izgulhatsz ennyire egy ilyen kis kikapós tyúk karicsálásán?

Így riadoztam magamra közben. És szinte azon lettem dühösebb, hogy ilyen butaság képes foglalkoztatni!

Ám alig heverek tovább, már megint azon kapom rajta magamat, hogy Nyunyikához tartok beszédet:

„Tudja, csak azt nem értem, hogyan lehet ilyen vakmerő maga, akinek annyi vaj van a fején! Hátha mérgemben egyszer fölvilágosítanám Bimet, hány pénzt ér kegyed? Hiszen én vagyok a Bim egyetlen ismerőse, aki sosem áskálódtam még magára. Pedig nekem kell elhallgatnom a Bim legbődületesebb ömlengéseit a maga szerelméről és erényéről, holott jól tudom, a maga ártatlanságának több a foltja már, mint az eredeti szövete…”

Jellemző, hogy ennek az ostoba dühöngésnek a leküzdésére utoljára jutott eszembe az, amiért tulajdonképpen erre a rétre jöttem.

Elővettem a vázlatkönyvemet. És körülnéztem, micsoda érdemes rajzolnivalóra lelnék?

A kartársak közt ketten-hárman állványt is hoztak és serényen dolgoztak itt is, amott is, a rét zugaiban. Ám a társaság zöme a súlydobóversenyben buzgólkodott.

Érdekes kép volt. A rét világos foltján mozgó fekete figurák és mögöttük az erdő vaskos, sötét tömege, egészen föl a vakítón fehér felhők megszállta égig, aminek egy síkja esett volna csak bele a képbe.

Közelebb vonultam a versenyzőkhöz. A rétből egy nagy mohás sziklakő állt ki. Arra ültem rá és kezdtem kísérletezni, ha elfoghatnám a mozgó alakokat.

Attila éppen kirohant a csoportból és többször egymás után kezére állott.

A helyzet az volt, hogy jelenleg Attila éppen nem találhatta kielégítőnek súlydobó bajnoki fölényét! Rettenetesen verte a száját. És pedig arról, amit én rágtam neki bele az úton, hogy a súly cipelése majd gyatrára fokozza le karjának teljesítőképességét!

Jelenleg ugyan még Attilának dobása volt a legnagyobb. De már egy hórihorgas, nyiszlett tanárjelölt a rekord szélébe hajított. Hát egy leendő világbajnoknak egy-két centivel nem lehet tartani a pozícióját!

Attila dúlt-fúlt, ordibált, a békáját csapkodta előgyakorlatozásul. De hát nem bírt javítani a dobásán! Végre azt találta ki, hogy ha kézre áll és a súlycipeléstől elernyesztett izmaiba szállatja a vért, akkor visszaszerzi régi erejét!

Hát csakugyan! Amikor a kézenállások után Attila megint a súlyvetésnek huzakodott, több mint másfél golyónyommal messzebb csapódott ki kezéből a golyó a gyepre!

Attila diadalordítást hallatott. Aztán elővette vázlatkönyvét, ahol egyik belső födéllap a súlydobási napló számára volt fönntartva és beléjegyzett…

E közben pillantott meg engem a kövön! Hát elmulaszthatta volna-e Attila, hogy oda ne jöjjön rögtön és elő ne adja nekem, hogy a tökéletesen elernyedt izmoknak csodaszerét lelte meg egy egyszerű gyakorlatban?… De ez közöttünk maradjon!

Én, mint szoktam, igyekeztem fölvenni egyetértő, méltányló komolyságomat. Mit tehettem volna egyebet?

Csakhogy közben a súlydobó-csapatból követség érkezett Attilához, hogy rajta a sor a dobással, igényli vagy nem?… És Nyunyika is odajött hozzánk.

Attila éppen engem hívott:

– Na! Akarja látni, Pulyám, hogy megint javítok?

– Rajzolok inkább! – tértem ki. – Nem akarom, hogy a súlyhajigálástól remegjen a kezem!

Tyű! Rögtön észbekaptam, hogy ez hamis hang tőlem! Megsértem a többi kollégát, akik igenis dobálnak a rajzolás helyett és nem féltik a kezüket tőle. Undorító, hogy akarnokoskodom! Hogyan is vágjam ki magam ebből az elszólásból?

Késő lett volna! Nyunyika mint egy kis nőstény hörcsög adott hangot a társai rosszallásának és megvetésének:

– Nincs utálatosabb, mint ahogyan maga vonja ki magát minden mulatságból! – mondta. – És aztán ahogy fölényeskedik, talán úgy akar föltűnni, mint aki ha rája szánná magát, mindenkit lepipálna. Bimen gyámkodik, aki egy kisujjával elintézi a maga legnagyobb erőfeszítését!… Tessék, jöjjön és mutassa meg egyszer, hogy mit tud maga is!

– Úgy van! – kiáltott egyik tanár. – Dobni apuskám! Lássuk!

– Várhat az a remekmű! – szólt a másik. És röhej támadt rá!

Vértolulásos, belülről már ellen nem őrizett indulat kapott el:

– Megtehetem, hogy egyet dobjak! – szóltam. – De remélem aztán békén hagynak?

– Átadom az én dobásomat Pulya úrnak! – nagylelkűsködött gúnyosan Attila. És valóban a buta elbizakodását jelző biztató vigyora döntötte el, hogy vázlatkönyvemet becsaptam, hónom alá fogtam és a csapat eléggé ellenem hangolódott handabandája közepett a küzdőtérre vonultam velük.

A golyót kezembe adták. Meg se emeltem, mint szokásos a dobás előtt. Minden fakszni nélkül, de azért teljes erőmből vágtam ki.

Paff! A vasgolyó, nagy ívben, szinte lehetetlen távra, az Attila rekordján túl vagy másfél méterre zuhant le a fűre.

A könnyen lelkesülő művészlelkek harsány ordításba törtek ki. Hozzám rohantak, hogy vállukra vegyenek és ünnepiesen körülhordozzanak. Egyik tanár a lábam közé dugta hátulról a fejét. A többi derekamtól emelt fölfelé. De mert elöl valamelyik a fél lábomat is magasra emelte, hátra buktunk a fűre dicstelen…

Viszont Nyunyika csodálatosképpen az ellenszenvből a másik végletbe csapott. Még lenn a füvön rámborult dús kebleivel és ezt visította:

– Kiutalunk egy csókot a győzőnek! – Azzal szájon csókolt. Majd amikor már ültem, meg akarta tapogatni egészen rendkívüli karizmaimat. Hát mellém ült és forró, puha testével hozzám simulva, elölről egyszerre mind a két békámat szorongatta meg.

De nekem eközben csak az Attila arcán és egész mivoltán végbement szörnyű változás facsarta össze valósággal szívemet. A golyóval agyonnyúzta magát, a sok üvöltözéssel idegfáradtságba kergette magát és most, amikor már ereje minden maradékát belevetette önmagát felülmúlni akaró utolsó kísérletébe, akkor érte tőlem ez a képtelen vereség.

Úgy tetszett nekem, Attila rámnehezedő szeméből nem is a testi-lelki összeomlás bambasága lövell rám, hanem valami panasz, valami esengés, valami átokféle, mint a lekötött kínvallatottnak hóhérjára: hát van szíved engem, egy ilyen szerencsétlen féleszűt így kikészíteni?

Egy szemernyi örömet nem közvetített nekem diadalmam. Ellenben tulajdon önvádam fröcskölt rám szinte, mint egy undok köpés.

Attila aztán, első keserves elkánficsorodását hősiesen leküzdve, még a kavarodás melegében hozzám rohant és nagy hűhóval kezdett rázni:

– Ember! Maga egy izom-csoda! Képzelheti, ha engem legyőzött, még ha ilyen rossz kondícióban is, maga aztán mindent remélhet, mint súlydobó! Mondja, mit akar tenni?

– Ugyan hagyjon engem békében! Semmit nem akarok! Festeni akarok! Maga is jobban tenné ezen a remek helyen, ha dolgozni kezdene! – mondtam kedvetlenül.

– Hát maga egy díszmarha, akin nem lehet segíteni! – ordította Attila. – Hogy jön ellenkezésbe a piktúra a súlydobással? Csinálhatja mind a kettőt! Én is veszem most különben egy kicsit a vázlatkönyvemet… Majd tárgyalunk később! – hagyott ott Attila.

Amíg kabátját cibálta magára kissé távolabb és vázlatkönyvét kereste mellette, Nyunyika, egészen úgy, mintha azt súgná nekem: Tied vagyok! reszketek érted!… ezt mondta:

– Jújj! Azért irtó fájhat ez Bimnek, hogy túldobta!

– Magának köszönheti! – morogtam vissza undorral. De hát a Nyunyika csodálkozó szemére egyszerre igaztalannak éreztem szemrehányásomat. Hiszen tőle csak szép volt, hogy ilyen félbolond párjának szegődött, mint Attila és sikertelen kísérli meg akárminemű örömet szerezni neki, mert elrontja önmaga!

A nap befejezéséhez toldhatom még röviden, hogy Attila erőnek erejével rám akarta tukmálni világbajnoki álmaival együtt vasgolyóját is ajándékba, emlékbe. Miután pedig már azért is elutasítottam mindkettőt, mert a golyót haza kellett volna cipelnem, hát a társaság vállalkozott helyettem erre. Rémes viháncolás közepett, közösen gurították, rugdosták haza a völgy lejtőin a buta vastekét…

Az István Szálló színháztermében mozielőadások folytak nyáron. A Victor Hugo Nyomorultakját pergette le éppen a film, a legjobb francia színészegyüttessel.

Megrázóan szép film volt. Tökéletesen áttelepítették a vászonra, amit egyáltalán lehet egy egészen más hatású műfajból, a regényből. A képzelet nem csalódott, ahogy a regény megindító élethű Jean Valjeanja, rettenetes Javert-je, bűbájos Cosette-je érzékeltetődött meg élet- és korhűen a film tömör, szaggatott előadásában…

Egyik estén én is ott izgultam a jól ismert történet fordulatain, törülgettem ki a könnyem szememből, vagy hahotáztam és jöttem ki végül fölmagasztosított lélekkel az előadásról.

Jukeszék társaságában voltam. Így velük ülőhelyet váltottam. A társaság többi része, Attila, Dávidovits, mögöttünk álltak a földszinten. Baboss meg Csuszkó Elzával sétálva várakoztak ránk a piacon, mert ők már látták a filmet. Sőt éppen az ő áradozásuk küldött bennünket is megnézésére.

Az előadásról a Ligetbe vonultunk.

Máskor, legtöbbször az esett meg, hogy itt párokra szakadoztunk vagy kisebb csoportokra. Jelenleg egy óriási méretű vita tartotta együtt a társaságot. Megkísérlem összefoglalóan adni a vita anyagát. Talán úgy, ahogy kérdésszerűleg fölvetődött főbb pontjaiban.

Vajon a művészet, de legutóbb is a képzőművészet olyasvalami-e a maga remekeiben, hogy teljes hatásaival mentődik át minden korra? Vagy pedig igenis úgy elkorhad, mint akármely más életjelenség, és aztán csakis az emberi lélek beteges fetisizmusa tartja föltétlen értékűnek és az ebbe kapcsolódó alantas üzleti spekuláció?

Vajon a fénykép és most már a mozgófénykép és a már fölvetődött hangos mozgófényképnek a lehetősége nem azt jelenti-e, hogy a képzőművészeti klasszikus alkotások, leszámítva kortörténeti és műemlékbecsüket, már kiestek eredeti jelentőségükből, hogy mint a látáson keresztül való művészet egyetlen és tökéletes gyönyörködtetői legyenek a mai kornak is, mint ahogy a saját koruknak azok voltak?

Vajon az a bizonyos lelkeket bűvölő, titokzatosnak fölfogott művészi jelleg a képzőművészet remekeiben nemcsak afféle kísérleti érdekesség-e egyáltalán, amelyhez képest a fénykép, mozgó és hangos fénykép a művészit és az élet tökéletesebb megjelenítését is fogja jelenteni a teljes kifejlődése folyamán és hát egyeduralkodóvá válik a látáson keresztül való gyönyörködtetésben?

Nem jól mutatja-e ezt a folyamatot az, hogy minden művészet eddigelé a naturalizmusban érte el csúcspontját és előtte, bármily műtörténeti érdekességű primitív remekek, tulajdonképpen csak kísérleti érdekességűek, vagy pedig a naturalizmust követő és annak szabványai alól tudatos kilengésekkel való érzékeltetési módszer, mint a modern piktúra remeklései is, vajon nem mind kisebbrendű, hanyatlásos jellegű művek-e?

Vagy nem jól mutatja-e továbbá a fönti folyamatot az, hogy még a képzőművészet világtörténetében sohasem fordult elő, hogy az bármilyen emberi közösségnél eredeti útjain fejlődött volna a végtelenbe, ellenben igenis mindenütt elérte csúcspontját, amit, ahogy kísérletek előzték meg, epigoniáda követ, és aztán újrakezdés nincs; visszatérés legalábbis méltó nincs, az anyag kimerült, és az új művészet már csak valami új anyagban vagy új kultúrában, új népben újhodik meg a régi klasszikus romokon?

Vajon egészen véletlen-e az, hogy Edisonok, az új képzőművészet Keresztelőszentjánosai az új világban születnek meg? Amikor teljességgel valószínű, hogy Európa elaggott fehéremberi kultúráját más keverésben és egyelőre csak sejthető minőségekben és méretekben Amerika fogja újjászülni és kiteljesíteni talán az egész földgolyóra?

Persze ez az itt általam jól-rosszul szakaszolt eszmefuttatás hosszú kitérésekkel és tővel-heggyel összeforgatva kavargott. Jellemző, hogy a képzőművészet halálkürtjét Attila fújta egyedül. Ellene érvelt gorombán Csuszkó, lekicsinylőleg Elza, dühösen Baboss, maróan Dávidovits, csúfondárosan a társasághoz csatlakozott kis cseh és mázsás tomporú barátnője, Dödi.

Én meg Jukesz Ildikó a társaság mögött haladtunk és valósággal gépiesen maradtunk le kedvező terepeknél, hogy állva csókolózzunk.

Majd amikor a társaság megállapodott egy lámpa alatti padnál és az előtt folytatta a vitát, mi Ildikóval a szomszéd, homályba húzódott padra ültünk le és folytattuk a csókolózást.

Persze az ildomosságban, mint a budai kutyavásárban, csak egyszer volt több megengedve, a kőszálon! Itt már megint szigorúan megtartottuk Ildikó mérsékleti elveit.

Hogy unta ő is, untam én is néha ezt a légies viszonyt? Annyi baj legyen! Még mindig okosabb volt, hogy csókolózással fölváltott csöndes csevegésben és hallgatásban töltjük Ildikóval egymás mellett az időt, mintha a társaság veszett hadribadrizásában veszünk részt és fárasztjuk gégénket meg elménket.

A vitában különben akkor vettünk Ildikóval, hogy úgy mondjam, negatív részt, amikor akartunk. Attila is és ellenfelei is annyira ordítottak, hogy átlag száz méter körletben tisztán lehetett hallani minden szavukat az éj csöndjében.

– A festészet túléli önmagát itt a szemünk előtt! – ordította Attila. – A lélek helyett kieszelt manérok tobzódása az uralkodó eleme. A múzeumok és a kiállítások már a legjóindulatúbb műértőket is kétségek martalékává teszik, mi a jó, mi a tehetséges, mi a becsületes és valódi művészet az ál, a selejt között? Reménytelen, hullakamra szagú az egész levegőnk!

– Tudja-e, hogy tényleg én is sokszor olyan csüggesztőnek érzek minden erőfeszítést mint festő! – szólt Ildikó halkan mellettem. – De nem amiatt, hogy félreismerik munkám értékét úgyis, mint Bim most állítja be a helyzetet, hanem ahogy előbb állította be!

– Nem figyeltem akkor! – feleltem.

– Hát nézze, Bim az előbb azt mondotta, már görög, már római kiásott mesterművek csodás magaslatokra vitték a képzőművészetet. Hát az olasz reneszánsz mesterei? Hiszen ezekben benne van már minden! És még hozzájuk kell csapni a fölülmúlhatatlan németalföldi naturalizmust és a német és a spanyol és valamelyest az angol mesterműveket is. A franciákat pedig nem is érdemes primitívjeiken, klasszikusaikon keresztül számba venni, hiszen náluk virágzott ki óriás egyéniségek egész tömegében a mai egész modern piktúra minden rezdülete… Náluk még a formalizmus vad kilengéseit is nagyok képviselik, és a zsákutcában való vergődésük is csupa merő, utánozhatatlan, elérhetetlen zsenialitás!… Nincs igaza ennek a féleszű Bimnek, ha ezt fejtegeti ezeknek? Akik között van például ez a Csuszkó, aki a maga szűkkörű látásában valóban afféle festő-messiásnak tartja magát!… Holott nem biztos, hogy jó mesterembernek beválnék, mint giccsőr! Én is ilyen önáltató legyek? Ez undor nekem!

– Én csak azt csodálom – jegyeztem meg Ildikónak őszintén –, honnan veszi néha ez a Bim az ilyen ékesszólási, remek eszmetársítási, fordulatos és találó érvelési készséget?

– Ez bámulatos tényleg! – helyeselte Ildikó is. – Egyik felében csupa otrombaság, műveletlenség, nevetséges tudákosság, és egyszerre tündökletes szelleművé válik!…

– Ebben Bim csupa rejtély előttem! – ismételtem.

– Hallgassuk csak ezt! – szorított kezemen Ildikó, mialatt a lankadó lármából Dávidovits csöndes hangja hallatszott ki:

– Hát igazán csodálom magát, Birnbaum, hogy ekkora kiábrándultsággal hivatása iránt, még mindig festőnek maradt?

– Mikor kezdtem, még nem voltam tisztában, mit kezdek! – vágta rá Attila. – Most már életpályám! Olyan, mintha ügyvéd vagy orvos lennék!

– A pereimet vagy a bőrömet aztán nem bíznám magára! – mondta Dávidovits. – De hát mint festő nem ártalmas sem nekem, sem másnak magácska. Viszont, hogy magamaga számára nem hasznosítja jobban művészetét, amit csak mesterségnek tart? Nem értem! Mit művészkedik? Miért nem pingál műkereskedőknek szép, cukor-giccseket!

– Azért, édes csupaszőr apuskám, mert a reménytelen küzdelemben is becsülettel kell állni! De persze maga kiröhögi a pompeji őrszem vagy a napóleoni gárda katonáihoz hasonló alakokat, akik posztjukon maradnak halálig!… Holott mindnyájan csak ilyen rég elveszett ügy harcosai vagyunk!… – ordította Attila.

– Engemet Istenúgyse megrendít ez a marha! – súgta Ildikó nekem. – Mert… mert nekem is támad olyan érzésem, hogy az egész művészet már és benne az én kis vackolódásom szükségtelen, megmerevült, idejétmúlt valami…

Annyira valami érthetetlen levertség kezdett kikezdeni engem is Ildikó mellett a hivatásom távlataival szemben, hogy fölugrottam:

– Inkább aludnunk köllene már, mint itt afféle virrasztó gajdolásban részt venni a szegény képzőművészet láthatatlan ravatalánál!

Odasomfordáltunk a társasághoz. A padon Jukesz mama édesdeden szendergett. Mellette ült Baboss. Éppen most állott föl, hogy Attilát ledorongolja szavaival. Közben Jukesz mama nem engedte el Baboss előbbről kezében tartott kezét. Baboss rángatta Jukeszné karját érvelése közben, de föl nem riadt rá.

Mi Ildikóval éppen Dávidovits mellé kerültünk:

– Tudja-e, hogy nagyon érdekes, amit Bim mond, akármilyen hülye alak különben? – mondta Ildikó Dávidovitsnak.

– Tudom-e? – kérdezte vissza Dávidovits. – Tegnap Mikolával láttam sétálni és beszélgetni Bimet. Az egy keserű és tulajdonképpen maradias hajlamú szkeptikus. Ma este pedig Várallyay mellett állott Birnbaum a moziban és a szünetben annak betegesen nihilista véleményei hatása alá került. Itt pontosan, szó szerint azt ismétli el a vitában, amit Mikolától és Várallyaytól hallott. Ha egy pozitivista és optimista szellemű kollégája beszéli hasába neki életelveit, akkor ő az lesz. Mert tulajdonképpen Birnbaum csak a beszédért magáért beszél. A tartalmából annyi fontos neki, hogy blöfföljön vele, nagyokat mondjon és egyáltalán hangoskodjék. Minden ügy, ami mellé Bim áll, abszurdummá védődik átala! Ez az egész! – fejezte be Dávidovits. – Meg hát elmélet – elmélet!

Közben megindult a társaság a padtól és Baboss, karján az álmos Jukesz mamával, mögénk került.

– De ha ennyire komolytalan magának az elméleti vita éppenséggel Bimmel, minek folyik bele? – érdeklődött Dávidovitstól Ildikó.

Mire az megsimogatta szakállát és így felelt:

– Minek? Hát az ember vitázik és az ember fest! Valamivel csak el kell tölteni egy életet!… De én itt most már letérek hazafelé Csuszkóval, mert késő van! Viszontlátásra!

Amikor Dávidovits otthagyta négyesünket, Ildikó így szólt:

– Én nem tehetek róla, de rám mindig remek, életrebuzdító hatással van ez a Dávidovits. Úgy képzelem őt el, hogy pontos hasonmása a rabbi őseinek, akik a szíriai pálmák árnyában az összes következő nemzedéküknek kifundálták, hogyan lehet ügyesen, alattomosan átsiklani az élet minden útvesztőjén, amiben a többi bárgyú nép törve-zúzva, vérezve, őrjöngve jut át…

– Nos igen! – szólt Baboss. – Tulajdonképpen az ő faja adta a fehér emberi kultúrának a türelem és jóság Istenét, akitől nemcsak félni kell, hanem akiben bízni is lehet, megengedem, esetleg igen fondorlatos és ellentmondó erkölcsi szabványok révén… Viszont az, hogy az emberiség új evolúcióinak istenei veszedelmesen hasonlítanak mind a Caligula császár által azzá kinevezett lóhoz… okvetlen tény!

Jukesz mama bóbiskolva motyogta:

– Ha-ha-hagyják már abba. Ne bocsátkozzanak végül istengyalázásba, mint valami zsidók!

Attila közben mögöttünk a kis csehvel és nőjével ordibált. Mi haladtunk lassabban. Már itt-ott a sarkunkra másztak.

Előttünk egyszerre egészen fura alak bukkant föl. Frakk feszült kövérkés alakján, és egyik karjára gallérköpenye volt dobva. A másik kezében egy nagy görbefejű parasztbotot tartott. A frakk két szárnya majdnem a földet söpörte mögötte. A fehér ingmellén át egy vörös szalag húzódott. A fején pedig piros fez.

Éppen az ívlámpa alatt találkoztunk. Nagyon bámultunk a titokzatos idegenen és találgattuk, vajjon a nagybányai idegenforgalom akkora nagyvilágias méreteket öltött, hogy ilyen egzotikus pofák csődülnek ide?

Hát egyszerre az Attila üvöltése hangzik mögöttünk:

– Pityula! Csakugyan te vagy az?

Megfordulunk és látjuk, hogy Attila éppen nekiront a Pityulának nevezett fezesnek és rázza, hátába csapdos, míg az elég tartózkodó és a viszontlátáson való minden lelkesedés nélkül ismétli:

– Én vagyok, én! Mit találsz ebben különöset? Kísérj be inkább a városba. Micsoda piszokfészek ez? Telefon sehol sincs benne. Egy kocsit nem kaphatok!

– Dehogynem! A piacon, az István előtt akárhány kétfogatút kapsz! – mondja Attila.

– Süsd meg! Hülye! – felel a fezes. – Innen oda köllene!

Attila erre egészen szükségtelen, fontoskodó ordításban tör ki felénk:

– Majd jövök!

Azzal látjuk, hogy a titokzatos fezesbe karol és haladnak a város felé.

Már levetkőztem, az ágyam szélén ültem, a lámpába akartam fújni, akkor a nyitott ablakon át hallom az Attila ismerős csoszogását az udvar porondján és a hangját:

– Fönn van még Pulya?

Odamegyek hálóingben az ablakhoz, hogy Attila meg is győződhessék szavam hitelességéről:

– Pőrén vagyok már! Éppen aludni kezdtem volna!

– Annyira nem sürgős még ez magának! – hallik Attila felelete kívülről, az ablak alól.

– Miért akar fönnmaradni?! – kérdem én, a szellős hálóingemben.

– Na miért? – mondja Attila. – Társaloghatunk még kissé!

– Érdekes! Nem volt még elég magának a lefetyéből? Hiszen már az összes távokat megfutották a mozitól a ligetig és ott és hazajövet! Bámulatos, hogy mennyit bír maga beszélni! Bejön?

Természetes, hogy szelíd tiltakozásnak szántam ezt a beszédet. Hogy eredménye nem lesz, azt is tudtam. Sőt azt is, ha Attilát nem hívom be, akkor itt az ablaknál a légvonatban fog szóval tartani hálóingben, kiszámíthatatlan időre. Hát azon tétováztam csak, hogy kapjam-e föl a nadrágomat vagy feküdjem bele az ágyba és úgy fogadjam az Attila látogatását?

Egyről teljességgel megfeledkeztem. Van így az ember! Hogy Attila az egzotikus, fezes idegennel távozott a társaságtól. Vagy ha fölrémlett ez nekem, az álmosság, a bosszúság, hogy Attila fönntart a pihenéstől, egészen elvette a kedvemet a kíváncsiskodástól, mi köze van Attilának ilyen csodabogárhoz?

Most cikázott át agyamon a helyzet, amint visszavonultam az ablaktól és becsaptam magam az ágyba, hiszen Attilában fortyog, szotyog rettenetes tudósíthatnékja a különös pirossapkás idegenről, úgyhogy talán külön azért elforgolódná az álmát, ha nem közölhetné most azon melegében velem: ki ez, mi ez, mit beszélt vele?

– Ha annyira terhére lennék magának? – jött Attila duzzogó felelete az ablak alól. És szinte kiéreződött belőle, hogy így folytatná: utóvégre nem fogom rád tukmálni azt a mérhetetlenül érdekes mondanivalót, amit magamban hozok!

Megállj, te nagyszájú! Ez egyszer megugratlak! Ezt gondoltam bosszúból, fölfüggesztett éjjeli nyugalmamért. Azzal ezt kiáltottam vissza:

– Megint félreért? Hát az elismerés sem becses magának, ha tőlem éri? Csak kifáraszthatta magát az este, hogy egyedül védett egy álláspontot tíz ellenvéleménnyel szemben? Ezt akartam mondani! Jukesz Ildikó és én majdnem igazat adtunk magának a vitán kívül!

– Majd bejövök! – szólt kurtán Attila és a másik pillanatban már belökte rám az ajtót és ott állott ágyam előtt.

Nem a beszéden kezdte. Csak hümgetett egyelőre. Pislogott, félrenézett. Ez annak volt csalhatatlan jele, hogy hosszú és rendkívüli mondanivalók feszengenek begyében!

– A vita gerince, hogy az élet nem igazodik az esztétikusok világfölfogásához és szépségről, művészeti értékekről való fölfogások bizony elavulnak és voltaképp csak hosszabb divathullám az örökbecsűnek sorsa is, sajnos… azt hiszem!… – kezdem én az ágyból.

Nekem könnyű volt a társaság vitája alatt megfogalmazódott és megtorlott nézeteimből szabadjára ereszteni egyet-kettőt. Attilában a vita anyaga már agyontárgyalódott, szinte hányadékká undokosodott… Egészen másról, a vörösfezesről akart volna beszélni inkább… Hát kínosan legyintett és bólogatott:

– Úgy van! Lássa! Maga megértett!… De most… izé…

– Maga bátran kimondja a legtitkosabb érzéseit is! – előztem meg Attilát. – Magát azért érdemes meghallgatni a művészet sorsáról való észleleteiben, mert még ha téved is részletkérdésekben, azért nagy vonalban mindig érdekes és helyes irányt követ…

– Na lássa! Na lássa! – biccentett izegve-mozogva Attila. – Én sohsem állok egyedül, ha valami ügy mellé szegődöm, csak látszólag! Például ma este, akivel találkoztam… az…

– Engem is meggyőzött félig maga! – vágtam rögtön Attila szavába. – De Jukesz Ildikó fönntartás nélkül ugyanazt tartotta teljes érvényűnek, amit maga állított a művészetről… hogy igenis alá van vetve…

Keveset mondok, huszonöt ízben ismétlődött meg ez.

Attila az én, művészetről való hadarásom ellen nem volt képes semmi fortéllyal rátérni a titokzatos idegenére. Hápogott, tátogott, somolygott, lábait váltogatta, vizet ivott és a vízzel skálázott pohárxilofonról beszélt hirtelen, amin ő akkora tökélyre vitte diákkorában, hogy föllépett egy óbudai vurstli mutatványosánál is… Éppen ez a különös idegen…

Itt kérlelhetetlenül megszakítottam. És visszatértem a képzőművészet sorsára.

Már végül is Attila nem bírta idegekkel ezt.

– Nem érdekel engem! – nézett rám elsavanyodottan és kétségbeesetten. – Úgy értem, hogyha leszögeztem egyszer valamit, akkor…

– Igaza van! – estem a szavába. – Nem azért, hogy ez a kérdés egyáltalán érdektelenné válhatna, hanem már kevés vagy semmi olyan változata nem maradt, amit meg nem tárgyaltunk, egészen a bolházásig. Következésképp azt ajánlom, hogy végre… valahára!

Itt készakarva megakadtam a mondatom közepén és egy dallamosat ásítottam.

Attila beugrott:

– Mondjam el végre, hogy micsoda pasassal kerültem itt össze véletlen?

– Nem! Dehogy! – kiáltottam közbe. – Hanem hogy aludjunk! Ha házigazdának is számítok, és megsértődnék, hogy kidobom magát, nincs igaza. Magának is szüksége van végre a pihenésre!

Attila lihegett. A legnagyobb zavarba hoztam. Hát tényleg annyira nem hatott volna rám, hogy egy csodabogárral láttam? Fogjon dacot? Hagyjon itt tényleg, ha annyira nem érdekel engemet közlendője?

Attila utoljára is nyíltan a dühös fecseghetnékje rabja lett és rám bődült:

– De ne marhuljon hát! Nem kíváncsi rá, kicsoda volt ez az ipse, aki imént a Ligetben elcipelt?

– Nos, elmondhatja éppen, ha akarja! – mondtam megadóan és belül csiklandott, repesztett, rázott a röhöghetnék. Hiszen előre tudtam, hogy nem kerülhetem ki ezt a pillanatot.

Attila már akkor az ágyam szélére csapta magát és közelről kézzel-lábbal, mintegy közlendőjét teljes jelentőségében tömve belém, megkezdte tudósításait.

Ez a fezes illető, Pityula Zoárd (már a neve is milyen különös, szokatlan név) egy olyan mutatványosnak a fia, aki Attiláék óbudai háza előtti téren működött évente többször, illetve minden búcsún, minden sátoros és hazafias ünnepen, mint kisvurstlis. Pityula Zoárd toborozta a kézihajtású körhinta belsejébe a gyerekeket. A hajtás díjában minden öt csöngetés után egy kört, fönn a körhinta lovain és elefántjain lehetett megfordulni a hajtóknak. Pityula Zoárd osztotta be a hajtóknak a felét a fölső körhintázásra, a körhinta leborított aljából. A szegény kis rabszolgák odalenn körülbelül az utolsó szippantás levegőt is elhasználták akkorig. Fuldokoltak, fülük csengett. A melegtől és a bűztől egymás hátára okádtak, de azért mégis közelharc folyt a gyerekek közt, amikor Zoárd megnyitotta a sorozást a hajtásra.

Attila, mint a legnagyobbra nyurgult gyerkőc, a Zoárd jobb keze, a Zoárd helyettese volt annak idején. Pofonokkal és rúgásokkal kitűnő fegyelmet tartott.

Eddig volt egészen hitelt érdemlő Attila előadása. Az, hogy már mint suhanc, mint diák annyira beledolgozta magát az artistamesterségbe, hogy a Zoárdék vurstlijában már xilofonművész lépett föl és járt körutakra iskolai szünetekben és már arról volt szó, hogy a Barokaldi Cirkusz szerződteti és onnan világkörútra indul…

Mindez úgy rémlett, Attila vágyálmainak vagy egyszerű leleményének a valóságba illesztése volt.

Ebből hirtelen a jelenbe kanyarodott. Pityula Zoárd jelenleg Ali Ben Untám néven egy Pesttől leruccant kabaré vagy varieté társulat tagja. Bűvészmutatványokat végez és menedzseli a társulatot, amely tulajdonképpen még két táncosnőből és egy táncosból, énekesből, konferansziéből áll. A nők a föllépéseken a Pityula szakállára dolgoznak teljesen, de a föllépéseken kívüli lépéseikből is adnak Pityulának bizonyos percentet.

A ligeti vendéglőbe úgy került Pityula, hogy két részeg vendég kétfogatún magával hívta a táncosnőket mulatni. Pityula is velük jött ellenőrnek.

Mármost a ligeti vendéglőben kiderült, hogy a két úrnak csak éppen a fogat kifizetésére volt még egyesített költsége. A ligeti vendéglőbe azért jöttek éppen, mert hitelük volt itt. Pityula követelőzött. Pityula ugrált. Erre egyik úrtól kapott két olyan pofont, hogy a falnak ment neki. A másik úr pedig, akire a keze ügyében levő botot ragadta föl Pityula, botostul kivágta őt a vendéglő udvarára.

Rendőrséghez kellett volna folyamodnia. De attól tart, hogy még őt bírságolják meg mint hatalmaskodó lánykereskedőt. Ezzel a vendéglős fenyegette meg mint várható koronatanú és kárvallott, akinek Pityula elvitte volna a vendégeit.

Mármost Attila az előadása záradékául bizalmasan a tudtomra hozta, hogy Pityulától, mint régi barát, néhány remek bűvészi fogást tanult el és Pityula kilátásba helyezte, hogy holnap még mutat neki néhányat.

Mellékesen, sőt esetleg komolyan fog foglalkozni a bűvészkedéssel. Majd meglátom!

Jelzem, mindez azidőtt történt már, nyár utolján vagy éppen ősz elején, amikor a nyaralók zöme már elpályázott Bányáról és a festők közül is sokan utaztak el.

Esedékes volt a rajztanárok távozása is, akiknek pláne a főiskolai beiratkozástól függött maradhatásuk.

A rajztanárokkal együtt akart elutazni Nyunyika is. Attila pedig Nyunyikával akart. Hát aszerint intézte el lakási és ellátási ügyeit.

Én egyelőre nyitva hagytam a kérdést, hogy megyek-e, maradok-e még?

Elég az hozzá, hogy mindenesetre elhatároztuk, egy rendes búcsúestélyt tartunk! Ki pendítette meg a dolgot? Nem emlékszem rá! De hogy az estély megszervezésében Attila buzgólkodott a legjobban, az biztos. Lótott-futott, tárgyalt fáradhatatlan. Az estélyt a ligeti vendéglőben akarta megrendezni. A tulajjal megbeszélte a részleteket. Árengedményeket csikart ki tőle. Gondolom, az estély meghívóköltségét is a nyakába sózta. Meg kell hagyni, ilyen ügyekben Attila ügyes volt, élelmes volt, bátor volt a végletekig. Dávidovits az Azeszbim nevet adta neki, ami zsidóul pofátlant jelent.

Az estély koronájának egy házilag rendezett műsort, kabarét akart összehozni Attila. A főattrakciójának az ő bűvészmutatványait szánta természetesen.

Pityula Zoárd búcsúműsorát én is megnéztem Attilával egy nagybányai vendéglőben potyajeggyel. Igaz, hogy a fogyasztás kötelező lévén, a cehhünkért annyit adtam ki, amennyiből a budapesti Operaház legdrágább páholyát is kivehettem volna kettőnknek.

Attila, mindenesetre külön, sokszor összejött még Pityulával és megtanulta tőle főattrakcióját, egy olyan varázsládikó szerkesztését, amit állandóan üresen lehet megmutatni a közönségnek és belőle nyulat, pörköltet, cserépvirágot, zászlókat szedni elő.

Attila általában, azokon az utolsó napokon, minden idejét és erélyét a bűvészi mutatványainak szánta. Kártyatrükköket tanult meg. Folyadékokkal dolgozott, zsinórokat metélt ollóval úgy, hogy végül egészben maradtak. A szobája tiszta laboratóriummá vált.

Azonkívül még a rajztanárok is kitaláltak néhány kabarészámot. Egy átvilágított, óriás léckeretre feszített papírlap mögött és előtt film- vagy árnyjátékot próbáltak. Egy egész házasságtörési drámát akartak eljátszani. Azonkívül indiai kígyóbűvölést utánoztak. Egy füleskosárból cérnával női harisnyát ráncigáltak ügyesen fölfelé. Kellő hangulatvilágításban úgy hatott tényleg, mint egy laposfejű kígyó tánca. Hozzá még egzotikus dallamot is zümmögtek.

Volt komoly és vidám szavalat és sanzon meg kuplé. Baboss zongorázott, Ildikó énekelt, Elza jódlizott. Én csak az árnyjátékban kaptam egy szerény szerepet.

Attila volt a lelke az egész készületnek. Neki támadtak remekebbnél remekebb ötletei, ő fújt le félig beváló eszméket. Távol legyen tőlem az élcelődés, ha állítom, hogy Attila teljes felsőbbségét mindenki szívesen vállalta!

– Bim végre a helyére került! – ismerte el Dávidovits is. – Ki tette volna föl, hogy ilyen remek színész, bohóc, rendező, vagy amit akarnak?

Baboss pláne egyszer bölcseleti szemszögből bírálta el Attila szerepét; gondolom, Bergson után, szabadon:

– A költő az istenek kegyeltje! – tartja a görög szólás. Ezt modernre így lehetne lefordítani: a teremtés a félbolondokban szüli meg legkedvesebb gyermekeit! Ezek a fejlődésének előörsei. Akármilyen furán hangzik, ők a teremtés sikere! A tömegember, az átlagember – beleértve például a hivatalos nagyságokat is – közönyös nyáj a teremtés számára. Élete vagy tenyészete gépi törvényeknek hódoló. Tehát olyan, mint a fizikai, kémiai tünemények. A teremtés például nem vesztene, ha az emberiség hirtelen valami katasztrófa révén elpusztulna úgy, mint a bibliai özönvízben és maradna, szó szerint magnak, néhány átlagemberpár. Ezek a számtani haladvány törvényei szerint néhány év alatt benépesítenék újra a földgolyót, és minden úgy kezdődhetnék, illetve folytatódnék, ahogy abbamaradt. Ám a kísérleti ember, a félbolond, a kiszámíthatatlanság lénye, már bizony pótolhatatlan veszteség, talán még a bolhák társadalmában is, nemhogy az emberekében ne lenne. Legyen az művész, legyen föltaláló, legyen hadvezér, legyen államférfiú, legyen vallásalapító, akármi! Irtózat rágondolni, ha az ember a történelmet olvassa, hogy társadalmak micsoda fejlődési, boldogulási lehetőségek mellett, micsoda örömök mellett mentek el érzéketlen, mert nem szülték meg félbolondjaikat, vagy azok nem kerültek helyükre, vagy elpusztultak. Az első, primitív társadalmakban talán ezredeket, talán tízezredeket jelentett az, hogy egy-egy félbolond elpusztult anélkül, hogy rögeszméjét átvették volna. Vegyük azt a félbolondot, aki először jött rá, hogy a vadlovat meg lehet lovagolni, nemcsak megölni, de szelídíteni, tenyészteni is lehet. Vagy aki a csavart vagy a kereket föltalálta… Jótéteménye először okvetlen zavarokat okozott, kiütött a rendből, be kellett rendezkedni leleményére épp azoknak az egyedeknek, akik kitűnően mozogtak a baromi, gépies rendben… A megújhodás folyamata pedig sohasem szűnik meg, amíg az élet élet. Mert lényege a változás! A kérődző boldogság és nyugalom általánossága az életben a legbutább és a leggonoszabb álom, ami csak valaha lidércnek kuporodott az emberi szellemre. A megállj, a tökély, maga a romlás, maga a szörnyűségek sorozata. A kísérleti ember az örök szükséglet a teremtésben. Ő a félbolond, ha nincs helyén, vagy a lángelme, ha helyére kerül. Íme kicsiben remekül megfigyelhető a Bim esetében, hogy lehet valaki közepes festőnek, közepesnél alább való szellemiségnek és verhetetlen komédiásnak. De esetleg lehetett volna mind a háromban elsőrendű valaki, és ha egy negyedik pályán mozgatják sorsának véletlenei vagy leküzdhetetlen kényszerei, akkor marad félbolondnak, aki nem használ, csak nyugtalanít.

Hát íme! Ha ezt helyeslőleg idebiggyesztem, akkor Báró Attila emléke nemcsak tárgyilagos elismerést kapott tőlem, hanem lelkes apoteózist…

A búcsúestély és maga a kabaré óriásilag sikerült.

Attila tőlem kérte kölcsön annyira lebecsmérelt feketémet. Mert ő volt a műsor konferansziéja is. A szmoking vállban bő volt neki, karban rövid. A mandzsettája egészen kibújt alóla. A fekete nadrágja szintén nem sokkal ért volna térden alul, ha Attila le nem ereszti. Viszont így a nadrág eleje és feneke festett úgy, mint a bosnyák-nadrág, vagyis merészen lógott alá, azt a riadalmat keltve, hogy most-most-most esik le.

Annál nagyobb volt Attila dicsősége, hogy ebben a paprikajancsi öltözetben vitte odáig, hogy nem a komoly bekezdő beszéde alatt nevetett a nagyérdemű közönség, hanem igenis, rákövetkezett elmélkedésein. De ezt komolyan mondom!

A műsor utolsó száma volt az Attiláé. Házinyulakat kellett volna neki elővarázsolni a bűvládájából. De hát a nyulak gazdája utolsó napon visszavonta a nyulak kikölcsönzését. Erre Attila a Juhászék két növendékmacskájával végezte a mutatványát.

Valamelyik irigy, kaján rajztanár erős hashajtót etetett meg a kiscicákkal, amíg Attila konferált, és a többi szám futott.

A hashajtónak rémes hatása lett. A kismacskák orrfacsaró bűzt terjesztő pocséksága összevegyült a pörköltillattal és bemocskolta a virágcsokrot, papírzászlócskákat, amiket Attilának mind a markába kellett szorongatnia, amikor kiszedte őket a varázsládából.

Komolyan mondom, hogy akkor az agy- és szívszélhűdéstől féltem a rettenetes kacagógörcs közepett, és ma is ellenállhatatlan derültség fog el, ha visszaidézem, hogyan viselkedett Attila a rázúdult kínos mozzanatok közben. Gyöngyös övvel átszőtt fehér hálóing, buggyos nadrág, papucs és pirostetejű turbán volt az Attila bűvészruhája. A kismacskák mocskától maszatos keze könnyedén, elegánsan dolgozott, arcán bájmosoly, mintha nem büdöset szippantana maga körül, de sirászi rózsaillatot. A komédiási zseni tökéletes diadalt ült a szörnyű helyzeten. A tréfacsináló bukott meg és nem Attila. Nemcsak erkölcsileg, de fizikailag is.

A közönség tapsorkánja ugyanis többször visszahívta Attilát a vendéglő tánchelyiségének a szögletében rögtönzött színpadra az öltözőből. Ez egy külső tornácfélére nyílt. Ezen a tornácon a tréfacsináló rajztanár éppen a kolléganőknek pukkadozta el, hogy ő adta be a szert a macskáknak… – amikor Attila utoljára vonult ki az ünnepléstől és meghallotta. Se szó, se beszéd, Attila hátulról, mocsoktól csöpögő két tenyerét rányomta a tanár szemére, orrára, szájára és bűbájos hangon kérdezte:

– Találja ki, angyalkám, hogy ki vagyok?…

*

A másnap esti vonatnál vettem búcsút Attilától, Nyunyikától, a tanároktól, tanárnőktől, Csuszkótól, Dávidovitstól és Elzától. Ők együtt vidáman, megindulás nélkül váltak meg ettől a nagybányai nyártól és attól a kis csoport embertől, aki kikísérte őket. Én, mit tagadjam? Kis híja, hogy el nem pityeredtem. Olyannyira szívemhez férkőzött ez a néhány ember!

Ugyanilyen érzékeny volt búcsúzásom Juhászéktól, Czipriánéktól, ezektől az egyszerű lelkektől. És persze külön Jucikától.

Érdekes, hogy legkönnyebben Jukeszéktől, illetve Ildikótól váltam meg.

Jukeszék a búcsúestélyen megismerkedtek egy kinyalt, előzékeny, mozgékony úriemberrel. Ez életre-halálra kezdte rögtön csapni a szelet Ildikónak. Minden táncát lefoglalta. Cigányozott, pezsgőt rendelt a mulatság alatt és éjjeli zenét adott Ildikónak fényes délelőtt.

Foglalkozására nézve ez az úr aljegyző volt valahol a vármegyénél vagy városnál. Két napra jött vendégnek Nagybányára nyaraló ismerőseihez vagy rokonaihoz. De aztán négy hetet húzott ki Nagybányán. Persze, hogy az Ildikó kedvéért!…

Baboss megmaradt Jukesz mama lovagjának. Az én személyem azonban zavaró és kellemetlen lett volna a társaságban. Ildikó maga is igenlette ezt, amikor jóindulatúlag szóvá tettem előtte. Így hát visszavonultam a társaságuktól…

Ildikó egy jó házasságot kívánt és a keretében két szép kicsikét, egy fiút és egy leányt. Mint tudom, jelenleg négy, szép felnőtt gyerek édesanyja és a férjével, a polgármester úrral együtt kétszáz kilón felül nyomnak. Isten áldása, amit frigyükre kértem, úgy látszik, kettőzötten is foganatos lett!

Attilát soha többé nem láttam. Egy levelet váltottunk meg egy képeslapot… Aztán mindenképp megszakadt érintkezésünk. Én külföldre vetődtem… Az egész kedves kis emberkörből csak Lindner Elzával találkoztam egyszer Párizsban és Baboss-sal Münchenben. Csuszkó, mint tudom, elesett az első világháborúban. Dávidovits nagykereskedő a rövidáruszakmában, fivére társa.

*

Nagybánya! Nagybánya!

Érdekes, hogy nemrég édes, eleven álmot álmodtam róla. Úgy tetszett, azokban a napokban, amikor már magam maradtam, elbolyongok céltalan egy délután a városban… A Zazar mellett egy füves térre jutok. Közvetlen a folyó mellett, a burjánnal benőtt szeméthalmokon fodormenta és vadparadicsom szaglik… Ebben a városban még a szemétnek undorító hatását is valami kedves vagy érdekes dolog enyhíti… Ott állok álmomban és elmerülve nézem a tájat. A tér egyik oldala hosszú, öreg zsindelytetős kőfal, benne fekete ajtó és mögötte egy óriás, lenge nyír. A kőfal a kisded oláh templom temetőkertjét keríti be. Háttérben a fernezelyi hegyek és mögöttük a Fekete-hegy… a bércek… Ezt a képet megfestette Ferenczy Károly úgy, hogy egy bérkocsi áll az előtérben és a címe: „Tavaszi napsugár” vagy „Őszi napfény”… nem tudom pontosan… Elég az hozzá, hogy álmomban egyszerre észreveszem a nyírfán, hogy hajlós ágain, mint a gyöngyfüzér, fehérbögyű fecskék ülnek és most nagy csicsergéssel röppennek szét. A kék ég csupa vergődő, fekete ponttal tele… Gyűléseznek a fecskék, mert költözni akarnak jobb hazába a tél elől!… Sírok álmomban. De nem kínzó ez a megindulás! Mintha valami együgyű dallam ríkatna meg csak. Ilyen szövegű: oly szép sok minden az életben, de miért éppen a visszaidézhetetlennek fájdalma színezi legszebbre az érzést?…

Már fölébredtem. Az álom eleven emléke összekeveredett az eredeti emléknek képével… És levertséggel bélelt az a gondolatom, hogyha elmennék Nagybányára, már nem lelném meg azt az öreg, fehér kőfalat, sem mögötte a nyírfát… A falat lebonthatták, a nyírfát kivághatták azóta. Esetleg valami szép park, cifra rácskerítéssel, vagy gőzfűtéses, melegvizes palotasor áll a helyén… És ez engem utálattal töltene el!

Az álom szinte számon kérte tőlem, miért nem látogatsz el még egyszer Nagybányára? Noshát! Előbb kényszerek tették, hogy nem jutottam el oda. Most már az a meggondolás teszi, hogy hátha nem lelem a Liget fölötti fenyves hegyoldalban a bedeszkázott szénatartóból való festőiskolát sem, aminek fala tele karikatúrával, ami egy darab művészettörténet, ami múzeumba való műemlék?… Hátha a piactér is más? Átépíthették a cintermet is!… A régi emberek butasága passzív volt, csak hanyagoltak. A maiaké azonban aktív. Rontanak, bontanak és dacos építésnek nevezik ezt!… Tehát azt kérdezem magamtól, hogy ha lelkünkben van egy gyönyörű, élettől-teljes kép, ne őrizzük-e meg azt a maga mivoltában?… Szabad-e, okos-e, érdemes-e valami közönyös, rideg új képpel zavarnunk össze emlékünkben?…

De hát íme, ebben a kis budai kávéházban, ahol elkészítettem ezeket az emlékiratokat, itt van nagy irattáskás, ifjú író barátom, akinek amikor fölvetettem ezt a kérdést, így felelt rá:

– Ne haragudjék! De magának az érzése nem egészséges, hogy ifjúsága emlékképeit félti. Ez minden öregedésnek tulajdonsága. Kiirtani való érzelgősség! Aszociális kényszerképzet!

– Igaza van! – feleltem erre én. – Teljességgel igaza van, ha az öregedő lelket és annak önzését csepüli általában. De hátha kivételesen az, amit az én érzelgősségem, aszociális maradiságom félt, valóban félteni és megőrizni való érték? Hátha egy helynek éppen az adja meg varázsát, hogy úgy hagyják, amilyen, mert újjáalakításában tönkretétele is benne van?… Nincs ilyesmi a világon? A római kolosszeumot vajon miért hagyják úgy, ahogy romokban maradt?… Vagy ilyen hatalmas műemlékekkel nem vethetők össze a mi vackaink?… Ez nagyon vitás! Én, amikor azt olvastam, hogy lebontják a karcagi csárdát, nagyon bántott! A karcagi csárda a magyar pusztának ugyanaz az érdekessége és megóvni való jellegzetessége, mint az örök városnak a kolosszeum… Itt-itt-itt van, fiatal barátom a maga kollektivizáló, álradikalizmusban megmerevedett világszemlélete és az enyém között valami olyan eltérés, hogy sajnos kénytelen vagyok a magam kiszikkadozó agyát használhatóbb szervnek tartani, mint a maga jól berendezett elv- és adatraktárát, amit maga szintén agyának nevez…

Ezt mondottam ifjú barátomnak, az írónak.

És hát itt, azt hiszem, feladatomnak végére jártam. Egy minden hitem szerint érdekes helynek és a benne látott alakoknak élethű leírását adtam, személyemnek lehető háttérben tartásával… Hátra már csak az maradt, hogy köszöntsem türelmes olvasómat!…

Újabban az írók a jóízlésen túl is és a maradandóbb becsű művek alkotásának elég nagy elhanyagolásával foglalkoznak saját személyükkel mint holmi bálvánnyal, sőt egymás személyével is úgy, mint akik előlegezik maguknak és néhány önkényesen választott társuknak a halhatatlanságot.

Sem megalomániám, sem az élelmességem nem akkora, hogy lelkesen illeszkedjem bele írói testületemnek ezen új szokásába. Tisztára a kénytelenség és lelkiismeretesség visz rá, hogy például itt, első személyben is megszólalok művem végén.

Jelen írásomat teljes joggal az úgynevezett kulcsregények műfajába sorozhatják. Igaz, van tőlük egy kis eltérése! A százszázalékos kulcsregény, amit vesézőregénynek is lehetne nevezni, a történelmi regények alosztályába úgy tartozik, hogy nem a régmúlt valóságnak hivatalosan is szentesített hamisításait hamisítja, hanem a közelmúltat. Ez az én regényem a közelmúlt ábrázolásában kis torzítással élethű. Egy részében pedig egyáltalán nem kulcsregény, mert kiírja a szereplők valódi nevét, tehát talán történelmi-kulcsregénynek lehetne nevezni, ha már ennyire szőrszálhasogatok.

Mindenesetre némi teret engedhetnék félremagyarázásoknak, ha mellőzném a következők leszögezését.

Én, az író, nem vagyok semmiképpen azonos azzal az ötvenes festővel, aki itt emlékezett. Én magam, személyemben jóval kelekótyább fráter vagyok még ma is, mint ez a fölényes, rendes úriember. Húsz életévem körül pedig éppenséggel indulatok és szenvedélyek kergette fickó voltam.

Szeretném tehát megelőzni az ismerőseim, barátaim, kritikusaimnak kellemetlenül eszelős vélekedését, hogy magamat írom meg ebben a regényalakomban is, mint ahogy egy másik ilyennel, a Kakuk Marci nevűvel is azonosítottak, egészen oktalan.

Ez az ötvenes festő az úri vagy jobb polgári nevelés megtestesítője. Egyszerű írói fogás, hogy itt ilyen embert szerepeltetek elbeszélőként. Az ellentétet akartam alakjában kiemelni, a minden szokványt apróra tördöső művésznéppel szemben, akik közé kerül ez a rendes ember.

Ezzel azonban világért sem állítom, hogy elbeszélőm szalmabábszerű lény. Nagyon is élő alak. Modellem hozzá nem egy, nem tíz akadt a nagybányai fura művésznép között.

Így van megszerkesztve a főhősnek, a félbolondnak az alakja is. Hasonmását, sőt hasonmásait jól ismertem az életben.

Hiszen voltaképpen minden tehetséges emberben ott él a félbolond, a megszállott, a rögeszmés. Hogy féken tartódik, hogy alkotó munkára szorítódik, hogy megtalálja-e kellő munkakörét a társadalomban, ez külön nagy kérdés. De az biztos, hogy a tehetség jellemének uralkodó vonása, hogy gyermekmód és zsarnokmód nem respektálja a közepesség számára jól beváló ésszerűségi korlátokat.

A regénybeli események háromnegyedrészt teljes hitelűek. Legföllebb a helyzetek, az időpontok és az alakok cserélődnek összevissza bennük, azon az alapon, hogy ez vagy amaz, itt és ott, ekkor vagy akkor, ezzel is, azzal is megtörténhetett volna. Megesik, hogy egyazon regényalak álnévvel szerepel egy valódi esetben és külön, valódi nevével is megemlítődik.

*

Ma általában valami áldatlan nagyképűség és tévfelfogás lett úrrá az irodalmi művek elbírálásában. Komolyan vett kritikusok ahelyett, hogy lehurrognák, ha a szépirodalomba politika, osztályharc, sőt már személyeskedés olcsó piszka furakodik be, ezen gyászfolyamat mellett harsognak. Világnézletet emlegetnek, nemzeti célkitűzéseket és emberi kiállásokat és színvallásokat és társadalmi összefüggések beállítását követelik a szépirodalmi írásművekről. Holott hát nem biztos, hogy e szép szólamok mögé rejtőzködő jelenségek még a politikában is, publicisztikában is, a társadalomtudományban is, nem csupa marhaságok-e vagy gazságok-e… Hát még a szépirodalomban!

A szépirodalomban aztán egész biztos, hogy ilyen nagy szólamok mögé a tehetségtelenség rejtőzik. Mert hogy a régi, lekicsinyelt közhelyek jegyében, az emelkedett írói szemlélet, az elefántcsonttorony távlatából, maradandó művek, vagyis a korok alantos, ostoba, kegyetlen, mindennapi zűrzavarát túlélő remekek megalkotása nehéz dolog, az biztos. És a honmentés, népmentés, társadalomtatarozás mellbevágó igéivel hangoskodó fércek gyártása könnyebb, az is biztos.

Summa summárum, ez a néhány egyenes keserű szó részemről védekezés és magyarázat.

A mai kritikában uralkodóan elharapódzott hordószónoki fölfogás rengeteg lelket vezethetett félre és befolyásol jelen szerény művem megítélésében. Ezek számára kell, hogy leszögezzem például azt, hogy nem léhaság és nem a tárgyam nemismerete teszi azt, hogy regényem nem nagyképűsködik és egy világhíres művésztelep életének ábrázolásában e jelentősebb kultúrtörténeti mozzanatokat lazsálja el legjobban… Hanem készakart, tudatos, írói cselekedet ez! Azokból a bizonyos társadalmi szerves összefüggésekből a fontosat minden műfaj másképp választja ki magának. A politika okvetlen hazudik, mert a harca egyoldalú és sikerremenő folyamat. A tudományos szemlélet a maga száraz tárgyilagosságában, nem ölelheti föl a különösségek, a melleslegességek olyan jellemzését és érzékeltetését, ami teljessé tenné munkáját, hiszen egy hatalmas eseménysorozat néha egészen buta, elhallgatott, nevetséges mozzanatokból tevődik össze. A szépirodalomnak feladata marad az élet ábrázolásában, hogy minőségileg érzékeltesse a jelenségeket. Nagy feladat és szép feladat ez, eltekintve attól, hogy a legnehezebb feladat. Mindenesetre nem szorul arra a szépirodalom, hogy idegen műfajokból úgy egészítődjék ki, hogy azok fontoskodása nyúljon a hóna alá. Kivéve persze, ha tehetségtelen írók kezelik anyagát. Akkor rászorul!

Konkretizálom, hogyan értem ezt a dolgot. A jelen esetet hozom példának.

A nagybányai festőiskola történetét, pontos adatokkal, statisztikai kimutatásokkal megírta Réti István egy hatalmas, gondos, remek munkában. Mármost, ha a manapság uralgó műbírálatbeli fölfogással tudományos, társadalmi, nemzeti, műtörténeti vagy kultúrtörténeti vonatkozásokat, hátteret nagyképűsködnék bele szerény művembe, hát az szükségtelen stílustalanságot, mellőzhetetlen ferdítéseket és unalmasságukban értéktelen kitéréseket hozna bele. Minek kellene ez? Hiszen másutt ezek a dolgok teljes becsükkel gazdagítják az érdeklődők ismeretét. A helyükön, a Réti István munkájában.

Vagy például, hogy a kritika mai ostoba vonzalmait kielégítsem, írhattam volna a nagybányai festőiskola egész nagyszerű múltját felölelő, szociográfiai és szociológiai szempontokat kiemelő fából-vaskarika fércművet, egy, ennek céljaira jól kikészített, kinyalt kulcs-főhőssel. Esetleg saját becses első személyemet meséltetve.

Hiszen azt mondhatnám, hogy szinte a nagybányai festőiskolával nőttem fel. Elemi iskolás gyermek voltam, amikor a Hollósy-iskola festőinek táncvigalmáról nővéreim hajnalban tortaszeleteket hoztak haza nekem. Aztán a többi utcagyerek társaságában én is hordoztam a kazettát és állványt a festők után. Nyilasy Sándortól egy hatost kaptam, és elbeszélgetett velem. Az összes mozzanatokat, pletykákig jól ismertem az iskola körül. Jó barátaim voltak tömeggel a festőiskolából. Még festékkészítést is tanultam egy Kerekes nevű, szerencsétlen, később súlyos elmebajban elpusztult festőtől. Maticskának, akivel iskolába jártam, csaknem én fogtam le Perlrott-Csaba Vilmossal együtt a szemét halálos ágyán. És a többi, meg a többi… Bőven állt volna rendelkezésemre anyag egy komoly emlékiratra.

De nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy az efféle írásmű, a maga nehézkességével és tudákoskodásával mellé nem tehető egy sikerült, szépirodalmi műnek, a tekintetben, ahogy megérzékeltetni tud egy helyet, egy eseménysorozatot és a benne mozgó alakokat.

Ez a regény egy nyarat ragad ki a festőiskola közel félszázadából. Azt a nyarat, amelyikben még a festőiskola, hogy úgy mondjam, a saját levében főtt. A következő már meghozta a komoly, hivatalos érdeklődést az iskola iránt, az összes díszbeszédekkel és díszebédekkel és díszcsődületekkel, amitől ugyan egyetlen festmény nem lett jobb, legfeljebb a művészek jobb modoruk, jobban vasalt nadrágjuk, jobb összeköttetéseik szerint kezdtek kiválogatódni a hivatalos elismerés számára, semmint tehetségük szerint.

Szóval hiszem azt, hogy amennyire Isten tudnom adta, egy csomó fura helyzetnek és jellegzetes figurának az ábrázolásával a nyájas olvasó tökéletesebb képet nyer regényemből a nagybányai művésztelep és környezete életéből, mintha agyonfontoskodtam volna magam neki akármilyen más műfajjal.

*

Ki kell még egészítenem itt a nagybányai iskolát meglátogatott művészeknek névsorát a következőkkel. A régiek közül:

Galimberti Sándor, Erdei Viktor, Karinthy Ada, Dénes Valéria, Komoróczy Iván, Mund Hugó, Dömötör Gizi, Husovszky János, Kurtay Ernő, Hegedüs Hanuszik László, Kiss Hermin, Feiks Jenő, Falus Elek, Tóth Tibor, Hatvani Ferenc, Homola Elvira.

A későbbiek közül:

Pátzay Pál, Szőnyi István, Deli Antal, Deli B. Rózsi, Parobek Nándor, Patkó Károly, Holló Mihály, Hercik Zdiszláv, Pászk Jenő, Flórián György, Szerencsy Zoltán.

Még későbbiek közül:

Kmetty János, Kelemen Emil, Modok Mária, Aba-Novák Vilmos, Román György, Nagy Oszkár, Fonó Lajos, Kolozsváry Sándor, Molnár Róza, Schalk László…

De hát még egészen biztosan sereggel felejtettem ki fölsorolható neveket.

*

Most még valamit. Ennek a regénynek, tudtán kívül, de mindenesetre barátságával és kedvességével Pátzay Pál volt a bábája. Az ő otthonában emlékeztünk egy délután a nagybányai napsugaras, ifjú nyarakra és ekkor vetődött föl bennem ennek a regénynek eszméje. Illik ezért köszönetemet tolmácsolnom itt, befejezésül.

„Itt eszem Villach vasúti állomáson egy sültet. Két koronával olcsóbb, mint Wienben. És itt kenyér is van. Sőt fehér tisztikenyeret is lehet kapni néhol vendéglőkben. Ezt adjátok össze. Wienben sort állanak még fekete kenyérért is.

Viszont még csak három állomás, és a hadizónában vagyok, ahol, mint itt beszélik, már jól látszik este az ágyúlövések villanása, és hallatszik a dördülés a frontról. Mit írjak egyebet?”

„Kelt…

Édes életem, Ellukám!

A címemet teljesen jól írattam föl Veled otthon. Tábori posta 512. Tökéletesen elég ennyi.

Arra nézve, hogy Dieterle barátunk azt mondta, hogy ez nem harctér, ahová jöttem, megmondhatod neki, hogy még innen két kilométerrel hátrább is belőttek már az olaszok egy falut odaátról messzehordó hajóágyúkkal. Ide pedig, ahol a hadosztálytörzs van, az olasz 24-esek is elhordanak.

De azért értem mégsem kell aggódnod, Ellukám. A városnak ezt a részét, ahol a hadosztály épülete van, megközelíteni csak ellenséges légitámadásnak lehet. Ugyanis a hegynek az innenső meredek oldalán vagyunk, egy főúri palotában, és a repülőgépek elől is pillanat alatt bemenekülhetünk egy óriási pincébe, közvetlen az irodából.

Dieterle vagy akár a felesége is fordul Hozzád kölcsönkérni, ezeket a bagatell összegeket add nekik szó nélkül, Dieterle még sokat kijárhat nekem, és most innen az ő keze alá megy az, akit én váltok föl innen, egy nagybérlő. Ahol vagyunk, a városnak ez a része teljesen ép. Mind itt vannak az olasz civilek is. Persze sokan elmenekültek. A jobbmódúak úgyszólván mind. De a házakban van mindenütt civil lakó.

A vasútállomás itt van két lépésre tőlünk. Egy örömhír, Elluka! Én minden tíz napban egyedül, egy legénnyel, hazautazhatom bevásárolni. Hát szóval ez igaz, ahogy eleve értesültem róla. A napokban már megyek, és látlak Benneteket. Innen, a harctérről.

Csak látnád, micsoda romhalmaz a város másik fele, amit nem takar el a hegy. De azt mondták itten mindjárt, hogy ezt a részt még az offenzívánk idején lőtték össze előbb a német, aztán az olasz ágyúk. Azóta egyáltalán nem lőttek ide. Sőt azt mondják, hogy a mi harminc és feleseink a Monte Bellvistáról minden ágyústandjukat rögtön belövik. Azt nem tudom, hogy ezt elhiggyem-e.

De Te azért ne aggódj értem, drága Ellukám. Az Isten majd megsegít, és talán elkerülöm a legrosszabbat.

Nézz utána, légy szíves, hogy Hermann megvásárolja okvetlen azt a wienerneustadti raktárt, amiről beszéltünk. Emlékezhetsz, mennyivel gyöngébb áru, úgyszólván tiszta bóvli volt az Eisenkrantz utcai raktár és milyen bombaüzletet csináltunk vele. Itt is ajánlottak már nekem üzletet. De egyelőre itt nekem kényes a helyzetem, és inkább azon vagyok, hogy kissé benyaljam magam a kommandónál, hogy ki ne vágjanak innen a frontra.

Izidor öcsém mint szakaszparancsnok itt van légvonalban, tőlem nem több mint tíz-tizenöt kilométerre, a Piave mellett. Ő könnyen jöhet ide. Mindig tele van frontcsapatokkal a város környéke. De csak az. A városba, a kommandószállásra nem eresztik be a csapatokat. Mert akkor hamarabb felhívódik ránk is az ellenséges légihaderő figyelme. A tisztek azonban bármikor bejöhetnek a városba is. Egyáltalán nincs szigorúság itt.

Itt van a trénnél dr. Gelbfusz is. Az előbb láttam kucsírozni őtet olasz kisasszonyokkal. A tisztilegénye lovagolt utánuk. Na, mint egy gróf, éppen. Mit szólsz? Azt hiszem, nem sajnálja sem az irodáját, sem a Rózáját, ha így megy neki itten. De nehogy visszamondjad Rinteréknek vagy magának Rózának, Ellukám. Mert itt mindenki tehet rosszat nekem a tiszti társaságban, Gelbfusz is. Kiről lehet ma biztos az ember?

Ó, hogyan szeretnélek megölelni Benneteket, a drága Klárikámat (ne nagyon engedd egyedül azokba a gyerekzsúrokba, Rinterékhez. Ez a háborús levegő, mindenki mondja, még a gyerekeket is megmételyezte, és Klári már egy kifejlett nő tulajdonképp). Vigyázz Bertikénkre nagyon. Borzasztó, hogy az ember el lesz szakasztva a családjától. Írjál, Ellukám, Életem, ilyen kimerítően. Milyen szerencse, hogy mindjárt elküldhetem ezt a levelet az őrmesterrel, aki már ma este utazik vissza Wienbe. Reggelre megkapod soraimat. Most már csókollak milliószor, drága életem, és a gyerekeket milliószor. Apukád.

N. B. Írjanak, persze hogy írjanak nekem a gyerekek is. Pá! Csók! Apukátok.”

„Desentorek-Fingazzo zu Dreigaul grófnénak

Drága Tinkám! Pár órája, hogy visszatértem az első vonalból. Útközben majdnem kaptunk egy srapnelspriccert, de szerencsére ma aránylag csönd volt a vonalaink előtt. Tehát kitűnően megfigyelhettem azt a terepet, amelyen csapataim élén meg fogom támadni az ellenséges vonalakat. A haditerv értelmében két helyen kelünk át a Piavén, és ollószerűleg előrenyomulva, mintegy hatvanöt kilométeren göngyölítjük föl az ellenséges vonalakat. A támadás súlypontja nem az én hadtestem. A fő lökést lejjebb intézik a folyón. De az én hadtestem balszárnya, amely az én hadosztályomat jelenti, okvetlen a legveszélyesebb szerepet juttatja nekem és katonáimnak.

Három napja, hogy megkaptam a részletes parancsot a hadtestnél történt megbeszélés után, és bízom Istenben és katonáim bátorságában, hogy mindent végre fogok hajtani, amit tőlem kívánnak. Természetes, hogy úgy írok itt az offenzíváról, mint aki biztos benne, hogy Te már férjedtől úgyis hallottad az egész tervezetet. Mit nem tudtok Ti ott, a kabinetirodánál? Mire hozzánk, szegény frontkatonákhoz jut valami, Ti már rég napirendre tértetek fölötte. Viszont, ha mégsem úgy volna, és tőlem hallod először offenzívánk tervét, benne való részvételemmel, akkor szeretném, ha nem Te említenéd meg Egonnak. Hadd beszéljen Neked ő róla. Ez okos. Aztán inkább azt írnád meg nekem, mint vélekedik Neked Egon maga offenzívánk tervezetéről. Na természetes, hogy nem hadászatilag értem. Hiszen Egon is éppolyan tökfej e tekintetben, mint minden társa, aki odabenn ül vele a kabinetirodában. Ne haragudj ezért! Szóval úgy értem, hogy férjedtől csak azt tudhatnád meg, siker esetén körülbelül mire számíthatok érdemeim elismeréséül, aki kiverekedtem nekik a győzelmet?

Egyébként itt a tisztikarban, beleértve nemcsak a törzstiszteket, hanem a kisebb tisztikart is, néhány napon belül már teljes részletességgel fogom közöltetni a parancs szerint offenzívánknak egész tervezetét. Néhány napon belül az egész nagy akcióban az utolsó kis srófnak is precízen kell működnie, és ez csak úgy lehetséges, ha ezeknek a kisembereknek is a fejükbe rágjuk kötelességüket.

Hiszen, sajnos, hadseregünknek tulajdonképpen csak a roncsai vannak meg. Ez az emberanyag, amivel itten diszponálnom kell, csupa civil bagázs. No, nem akarom kisebbíteni érdemeiket, hiszen utóvégre a győzelem útján haladtunk eddig, de hát mégis ez nem hadsereg, ez egy vasárnapi lövészegylet nívóján áll legföljebb, akármit beszélnek nekem, és ezt ennek értelmében kell kezelni.

Pünkösthy gróf, ez a magyar mágnás, akinek családja kétségkívül sok érdemet szerzett a felséges uralkodóház védelmében, egy ilyen viccet engedett meg magának a hadtestnél, természetesen a megbeszélés után, a menázsban:

– Az mindegy, hogy elveszítjük a háborút vagy sem. A hadseregre nézve csak az a fontos, hogy az inspicírungnál laposan álljon a nadrágzsinóron a bakák keze.

Ez egy vicc, amely nekünk, régivágású katonáknak szól, és elsősorban nekem, aki a megbeszélésnél a régi diszciplína sok, teljesen mellőzött formája mellett emeltem szót, miután rémítően elpolgáriasodott hadseregünk egész szelleme, amire nézve semmi sem jellemzőbb, mint hogy ilyen alpári viccek a legmagasabb tényezőinkig furakodhatnak, és ott a fölháborodás helyett derűt keltenek.

Természetesen nem kell tartanod attól, hogy gróf Pünkösthy főhadnagy úr nem kapta meg tőlem a magáét. Nem mint föllebbvalója, hanem azon a hangon, amely éreztette, hogy privátim veszi tőlem a leckét, körülbelül ezeket mondottam neki:

– Méltóságodnak azonban be kell látnia, hogy ha vannak is kinövései diszciplínünknek, azokat nem okos dolog nevetségessé tenni, mert aztán kegyeskedjék említeni valami erkölcsi ragasztékot a hadsereg fegyelmi és egyéb ténykedésein kívül, ami államunk népeinek konglomerátumát összetartja. Én is tudom, hogy a zászló, a dob, a színes egyenruha, a zárt mozdulatok rég anakronizmusok a hadviselésben. De tessék helyette, mintegy előkészítő módszerül, valami mást, jobbat ajánlani, ami az összetartozás, együttműködés motorikus érzéseit, a fegyelmi tudatot fönntarthatja és fejlesztheti. A lovasság is improduktívnak hat az álló harcban. Mégis ki meri tagadni fontosságát a mozgó harcok idején? Egy áttörés, egy előrenyomulás alatt, amikor tulajdonképpen ez a döntés, és minden más csak előkészület? Nos hát én részemről szívesen állítom párhuzamba ezt a tényt azzal, hogy viszont régi diszciplínünk komikusnak látszó megnyilvánulásai, amilyenek a parádék és szemlék, végtelen fontosságúak a hadsereg szellemének, vagyis a hadviselés előkészületi módozatainak kifejlesztésénél. Igen, én azt mondom, vegyék csak föl a front mögötti kiképző csoportoknál a csákót és a waffenrockot, pergessék és fújják a generálmarsot, mert az igen jó behatással lenne egyre jobban elpolgáriasodó ármádiánknál és teljes plebejusi allűrökbe süllyedő vezetőségének szellemére.

Nos, ugyan mondd, Tinkám, nagyon nevetségessé tettem magam ezzel a kijelentéssel? Mert ez történt. A waffenrock és a csákó említésére ugyanúgy nevetett az urak legtöbbje, mint a magyar grófnak a viccén. Kérdem: miért?

Hiszen, istenem, az urak legtöbbje csak emlékezhetett, milyen fölemelő volt egy békebeli hadgyakorlatunk precizitása, elánja, külső megépítése, amely igenis elsősorban demonstratív célokat tartott szem előtt. Éreznie kellett mindenkinek, hogy egy hatalmas birodalom katonája. Ez mellékes talán? Szeretném akkor tudni, hogy az erkölcsi, a pszichikai nevelés teljes mellőzésével teljesen elegek-e a felsőbb hatalomnak puszta terrorisztikus eszközei arra (mondjam ki), hogy embertömegek életüket áldozzák érte?

E felfogásomért nevettek ki. Hiába, ez a léha szellem jellemző reánk, és mindig jellemzőbb, ahogy visszafelé megyünk a frontról. A hadtestnél már százszor fontosabb a tábori színielőadások gondja, ahol operettlik szórakoztatnak a haza és császár iránti hűség ábrázolása helyett, mint ezt régi darabokból olyan pompásan lehet a katonai szellem fejlesztésére használni.

De hát elég a zúgolódásból, talán még lesz idő, amikor serpenyőre kerülnek másokkal szemben a legfölsőbb Haduramnak és hazámnak tett szolgálataim. Aki az első vonalban posztjaimat vizsgálom, és bűzös dekkungokban sajtkereskedő zászlósok és falusi tanító kadétok társaságában tízóraizom, mialatt mások előléptetésük érdekében a Felség körül furakodnak.”

„Most pedig leveled záradékáról, Tinkám. Nem, az legalábbis túlzás, akárki mesélte Neked, hogy Lumpenkranz am Dorfmund báróék abból a vasúti szállítmányból vásárolták vissza magát Dorfmundot is, amit apjuk innen az előző offenzívánk után küldött hátra. Lehet, hogy üzletet csinált itten Lumpenkranz, de kisebbet, és legitime csinálta, az szentigaz. Ő egyszerűen az olaszoktól pénzért megvásárolta az árukat, és ezen nyert. De ha még ezt sem teszi, akkor sem okozott volna a kincstárnak kárt, mert az áru itten így is tönkrement volna.

Természetes a hadviselés egész történetében, hogy mérhetetlen értékű dolgok mennek romlásba. És abban is igazat adok Neked, hogy mi, akik Lumpenkranzéknál szegényebb nemesek vagyunk, de tízszer több szolgálatot tettünk már a hazának, nyugodtan húzhatnánk hasznot olyan anyagokból, amik így is tönkremennének.

Legyünk végre okosak? Ezt írod? Nézd, Édes Tinkám, annyit okvetlen be kell látnod, hogy állásom és mocsoktalan nevem számára kényes az, ha csak szóbeszéd is támad velem kapcsolatban ilyen hadiüzletekről. De hogy ne kelljen keserű szemrehányásaidat elviselnem, hát a következőket proponálom Neked. Most a napokban kapunk ide egy új bevásárlót. Ez egy wieni nagykereskedő, valami Feldmann nevű. De minden oldalú információt kiállt hűségű ember. Ő minden héten bemegy Wienbe, majd bemegy Hozzád, és ővele aztán fönntartás nélkül közölheted szándékaidat. Ő mindent el fog intézni.

Az offenzíva alatt egészen biztos, hogy a hadizsákmánynak olyan tömege kerül majd kezünk közé, hogy valóban Isten ellen vétek, ha mint előzőleg, nagy része pusztulásba menne.

A magánvagyonokkal való diszponálásra tudtommal nincs a hadizónákat illetőleg újabb rendelkezés, mint a régi nemzetközi egyezmények, ezek szerint pedig nincs semmi akadálya, hogy tulajdonosokkal üzleteket köthessünk tulajdonaikra. A mostani bevásárlónk, ez a Wriscsek, igazad van, egy fecsegő cocolista. Legfőbb ideje, hogy menjen innen. Személyileg én természetesen kimaradok terveidből, Tinkám. De annyit megígérek és megteszek, hogy amennyiben az utánpótlás és egyéb tekintetek csapataim számára nem vallják kárát… szabadkezet adok majd ennek a zsidónak, hogy részedre bevásárlásokat tegyen itten, ellenséges földön, azaz fölszedje a földről, amit úgyis sárba taposnának, mint ezt a 11-es offenzívánkban láthattuk.

Most pedig befejezem hosszú levelemet. Csókolom a kicsikéket, Egonnak ölelésem és kézszorításom, Neked csókjaim

Lajosod”

„Édes kicsi Tinkám! Hamarabb, mint 15-én, tehát három hét múlva, ki van zárva, hogy fölrohanhassak innét Hozzád.

Érthetetlen előttem, minek foglalkoztatnak Téged folyvást az előítéletek. Én sem vagyok demokrata születésű és érzésű ember. De hát be kell látnunk, hogy bizonyos igazuk és jogaik a polgári osztályoknak is vannak.

Gondold el, hogy tulajdonképpen egyes-egyedül a mi ügyünkért, a nemesi kormányzati Monarchiáért áldozzák föl e percben fiaikat derék adóhivatalnokok, iparosok, rőfösök, sőt munkások és parasztok, akiknek ez tulajdonképpen nem hivatásuk. A birodalom védelme voltaképp a nemesség hivatása volna. Máskülönben, legyünk őszinték, csak az ősapák kétes érdemein élősködő herék vagyunk.

No jó, itt vagyok én, aki sebet hordok, és becsületesen megharcoltam a magam két hónapját az olasz hadszíntéren, de ezzel szemben két öcsém lóg, és a bátyám föl van mentve. Nézd meg csak, mindenütt ez az arány a mi büszke nemesi sorainkban. Hatvan százalékuk, köztük aktív csapattisztek, mind a tűzvonalon kívül mentik életüket valami hátsó alakulatnál, és húzzák a busás fizetést.

Ha tehát a levegő most már egészen polgári csőcselékszagú lesz a legelőkelőbb termekben, és maguk a fölségek is mindinkább a polgári osztályok dörgölődzését hagyják maguk körül, hát ez csak a dolgok igazságos következménye. Tudod, édesem, én innen jobban látom a dolgokat. Nem állnak olyan kitűnően.

Tegnap künn voltunk a tűzvonalban. No hát, őrülten komikus figurák voltunk, mondhatom neked. A bátyád még hagyján. Ő bátor öregember és az a régivágású katona, aki – ha a mai hadászat is úgy kívánná – tényleg csapatai élén vágtatna az ellenség ellen. De hát vannak a környezetében urak, akik szégyenteljesen viselkednek egyenesen. Képzeld, itt most nincsen semmi tűz. A gyalogságunk sütkérezik a napon, énekel, kártyázik, és este lábvizet vesz a Piavéban. Erre jövünk mi, a szemle, a parancsnokság, akiknek példát kellene mutatni a katonai erényekből. Ehelyett az apróbb-nagyobb fronttisztek és altisztek, sőt közkatonák látják, hogy az aranygalléros törzstiszt urak húsz kilométerről hangzó lövésekre lekapkodják a fejüket, és komikusan buta óvintézkedések közt járnak olyan helyeken, ahol menázshordó kocsik nyugodtan hajtanak fényes nappal.

Egy kép. A Piave töltése mellett jövünk. Egy hadnagy jelent bátyádnak. Aztán, amíg magyaráz, egyszerűen fölugrik a töltésre. Teljes figurát mutat rajta, és a bátyád is melléje ugrik. Attól fogva történik, hogy bátyád kísérete szintén ki-ki mer kukkantani a töltés fölött. Szóval ez a hadnagy ad olyanoknak példát a bátorságra, akiknek neki kéne adniok, hogy ne reszkessenek ott is, ahol nincs veszély.

Most még képzeld hozzá ehhez, hogy ez a hadnagy egy zsidó. Dr. Feldmann-nak hívják, és olyan jellegzetes a képe, hogy Asszíriában rögtön királlyá tennék.

De hát nézd, drágám, ennek a zsidó hadnagynak az egyenruháján ott van sorban a legénységi kitüntetések mellett a sok tiszti kitüntetés. Már megsebesült egyszer Galíciában mint önkéntes, és mint kadét megjárta a Doberdót. Ez a fiatalember vitézség és haditudomány tekintetében óriási fölényben és magasságban áll fölöttünk, a Monarchia törzstisztjei fölött, mint ahogy ott, a töltésen állott.

Hiszen, sajnos, magas rangú törzstisztjeink legnagyobb része csak a gyakorlótérről ismeri a háborút. Közvetlen értesülése, élménye, fogalma alig van egy ütközetnek, egy járőri tevékenykedésnek a lezajlásáról.

Ezzel szemben ez a zsidó hadnagy csupa közvetlen tapasztalat, haditudás, higgadtság, bátorság. Isten bocsássa meg vétkemet, de inkább erre a fiúra bíznám offenzívánk megrendezését, mint bátyádra vagy akár magamra is.

Nézd, én igazságos ember vagyok. Ezzel a zsidóval beszélgettem legtovább a szemlénk alatt. Nem mert visszategezni fölszólításomra sem. Pedig úgy éreztem, most beszélek egy igazi bajtárssal, egy hőssel, egy egész férfival, aki a Monarchia és a császár igazi hű vitéze. Ő egyszerűen meg volt lepve és hatva bizalmasságomtól.

No hát ettől a zsidótól és az altisztjétől, Radocsay őrmestertől hallottam azokat a kitűnő észrevételeket az offenzívánk tervezetéhez, amiket bátyád az én javaslataimnak tulajdonít.

Ne neheztelj, édes kicsi Tinkám, hogy még mindig nem végzek itt ezzel az emberrel. De talán az érdekelni fog, hogy ez a doktor öccse annak a wieni nagykereskedőnek, aki bevásárlónk lesz. Majd mostan ez a nagykereskedő megy Hozzád a helyett a buta Wriscsek helyett. Légy hozzá kedves, mert ez az ember az egyetlen, aki majd ügyesen tud operálni itten a számunkra.

Sejted, az én financiáim is kétségbeejtőek. Tegnapelőtt ugyan nyertem egy elhatározó összeget gróf Pünkösthytől, ettől a hülyétől, akinek valóban nagyon kell az a százezer hold, hogy megéljen a világon. De hát ez az összeg még mindig bagatell ahhoz képest, amiért hiénáim szorongatnak.

Nekem is ez az offenzíva az egyetlen reményem. Talán lehet bízni a sikerében, mert bár nem tudok leküzdeni két rossz előérzetet, mégis hiszek benne. Egyik rossz előérzetem az, hogy a németek nélkül csináljuk. Minket, osztrákokat valami balszerencse kísér. V. Károly óta az Osztrák Birodalom még győzelmes háborúk után is folyvást gyöngül, és zsugorodik össze. Érthető, mert hiszen a mi eszményeink és jelszavaink már majdnem ostobaságokká koptak. A nacionalizmus éppúgy halálunk, mint a nemzetköziség vörös riadója. Amiben mégis bízom, hogy ez az offenzíva sikerül, az, hogy az olaszok nálunk is gyöngébbek. Ezt főleg abból a megvetésből, abból a tökéletes mosolygó fölényből látom, ahogy a mi gyalogságunk néz az olaszokra. Menni fog a dolog, mert a legénységünknek kedve van újra malacokat lövöldözni az ellenséges falvak utcáin, és jóllakni csokoládéval az olasz élelmiszer-depókból, meg leinni magát az olasz pincékben. Nem rajtunk, vezetőkön fordul meg a dolog. Mert úgy érzem, ha rajtunk fordulna meg, akkor menthetetlen volna a kudarc, és ez a vállalkozás volna Monarchiánk temetési menete.

Drága Tinkám! Te provokáltad ki tőlem ezt a hadi és társadalmi érintkezést. Az ember hajlamos rá, ha rosszul alszik, sokat cigarettázik, mint én, és olyan távol van tőle a Te kis édes, puha szájad, amikor hetekig egyedül fetreng az ágyán.

Még húsz nap, és ott vagyok. Most a készületek alatt nem tudok fölszökni. Küldj addig is könyvet. Pompás volt ez a francia regény.

Nagyon vágyik már utánad, és millió csókot küld

Szlódid”

Miután Abrakovszky lovag megírta Velem ezt a levelet, végigfeküdt a díványon, és elkezdett álmodozni Tinka grófnéról.

De hát ezt az álmodozást voltaképp fordított álmodozásnak lehetett volna mondani. Abrakovszky lovag úgy érezte, nemcsak unja már ezt a viszonyt Tinka grófnéval, de kibírhatatlan már neki. Bármennyire izgatta hiúságát az, hogy egy ilyen magas rangú dáma kegyeit bírja, hovatovább mind erősebb lett benne a nőtől való elteltsége. Valósággal irtózva gondolt már előre arra az édes találkára, amely három hét múlva várja Wienben. Most éppen azon tépelődött a díványon, vajon hogyan lehetne kitolni ezt a légyottot! Nehéz lesz, az biztos!

Eközben a palota oldalával átellenes kasznárházban, az olasz uraság ittrekedt kasznárcsaládjának fekete szemű kislánya, Assunta, nagy zajjal csapta ki a sikátorra nyíló ablakot, és ragyogó arccal nézegetett ki rajta.

A lovag fölkelt a díványról, és az ablaknak tartott.

Csakhogy ugyanakkor a sikátorban egy légiesen kecses gig jelent meg. A bakján szédületes elegánsra vasalt csukaszürkében, káprázatos, hosszú szárú lakkcsizmában Ormodi Hirsch Manfréd trénzászlós jelent meg.

A zászlós intett Assuntának, és Assunta boldogan intett vissza a zászlósnak. Ormodi Hirsch teketória nélkül fölhajtotta gigjét a sikátor meredek gyalogjárójára, Assunta ablaka alá.

Az ablak körülbelül egy magasságba került a gig ülésével. Assunta az ablak párkányán állt, s a zászlós karjának támogatásával átszállt a gigbe. Azzal a kis kocsi gördült fel a sikátoron a park felé.

Abrakovszky lovag diszkréten, de annál nagyobb utálattal és dühvel húzódott vissza az irodába.

Milyen nagy marha volt, hogy ő nem próbálta meg hozzáférkőzni ehhez a kis olasz tyúkhoz. De hát idejövet a kislányt túlságosan gyermeknek tartotta komoly férfivágy számára. Most pedig már, Hirsch zászlós úr után?…

A kérdés komoly mérlegelésére és eldöntésére Abrakovszky újra a díványra dőlt. Ahogy most csinálta, az már inkább hasonlított álmodozáshoz.

*

Mialatt Abrakovszky lovag álmodozott, az olasz tüzérség elkezdte lőni a Casa Casucchiót.

Ez egy négy-öt épületből álló major volt a Piave felé vezető vasúti töltés mellett. Azonban a házak helyét már csak egy nagy, vörös téglafolt jelezte a kövér, fekete humusz közepett, úgy összelőtték ezt a helyet az olasz tüzérek.

Ezt a helyet már hosszú hónapok óta mindennap pontosan dél felé meg éjfél körül elkezdték gránátozni és srapnelezni az olaszok.

Hogy egy négyzetkilométernyi területen mért csak éppen a Casa Casucchiót lőtték folyvást az olaszok? Ezt csak a nagy jó Isten tudta megmondani, aki nem adott elég sütnivalót ezeknek az olasz tüzérparancsnokoknak. Mert hogy így pazarolják a muníciót mindig egy helyre, ahonnan pedig, gondolhatták volna, hogyha akármilyen fontos pont is, okvetlenül elmentek már az osztrákok.

A Casa Casucchio nem is volt fontos hadászati pont. Az olasz tüzérek bizonyára csak úgy, ahogy hivatalokban betartják a munkaidőt, ha van dolog, ha nincs, ráeresztették azt a tíz-húsz gránátot, srapnelt naponta kétszer a Casa Casucchióra. Az osztrák csapatok pedig már annyira tudták ezt, hogy az olaszok kizárólag csak a Casa Casucchiót lövik, hogy a mellette húzódó vasúti töltés túloldalán nyugodtan zörögtek tova a menázsisszekerek, és vonultak a drótot, spanyollovast és más proviantot hurcoló osztagok akár éjjel, akár nappal. Az olasz gránátokat a Casa Casucchiónál legföllebb kádertől jött újonccsapat vette tudomásul valamiféle respektussal. Öreg harcos rá se hederített. Egyszóval nem csoda, hogy még a hadosztálynál is szokatlan izgalmat és lefetyelést teremtett egy déli telefondépeche, amely azt jelentette, hogy:

A hadosztály izgulata Abrakovszky álmodozásáig hatolt be:

– Mi az, mi történt? – informáltatta magát a lovag az adjutánsa segédtisztjének a helyettese által.

– Kérlek, őrnagy úr, engem akarnak felelőssé tenni ennek a főhadnagynak és társainak haláláért – kezdte izgatottan a segédtiszt. – De hiszen én azonnal kiadtam az összes ügyiratokat, amiket aláírtál. A Keresztes főhadnagy kérvénye nem volt közöttük. Úgy tetszik, ez még itt van nálad, őrnagy úr.

– Nem értem, miről van szó. Magyarázd meg – szólt Abrakovszky.

– Hát kérlek, a Keresztes főhadnagynak sürgős szabadság iránti kérelme itt van nálunk. Ő ma reggel bejött a tűzvonalból, hogy soron kívül átvegye itt. De hát nem adhattam ki neki az aktáját, mert nem volt az aláírottak közt, amiket kiadtál nekem. Téged pedig nem zavarhattalak, miután úgy rendelkeztél előbb, és tudom, hogy elfoglal az offenzíva készületi anyagának feldolgozása. A főhadnagyot holnapra rendelhettem csak ide az aláírt kérvényért. Kissé kiabált és káromkodott, gondolom, kissé alkoholos volt. Végül is a századja szekerén visszahajtatott a törzsőrmesterével és káplárjával meg a legényével együtt a frontra. Mondom, alkoholos volt kissé, és hát a szekérrel nekihajtatott pont a Casa Casucchio tüzérségi meglepetési tüzének, amit itt hátul mindenki kikerül, de ő, tűzvonalbeli harcos létére, erről nem volt tájékozódva.

Abrakovszky lovag megdermedt. Arra gondolt: most négy embernek az életét, akik szabadságra, örömök, pihenés elé indultak, egy légy oltotta ki, amely az elébb rászállt a kezére.

Abrakovszkynak egyszerre mintha a szél fújta volna ki a fejéből minden gondolatát a kis olasz lányról és Tinka grófnéról. A vezetői állásban levő egyének borzalmas felelőssége foglalkoztatta agyát, egyre kegyetlenebb vádakkal, miközben az íróasztalhoz ült vissza.

Abrakovszky lovag a rendkívüli klimatikus óvintézkedések számlájára egy vagon légypapírt rendeltetett a hadosztály számára.

*

Én mindeközben ott feküdtem a kegyelmes úr íróasztalának tolltartóján.

A légyrazzia közben azonban Rosegger, a kegyelmes úr pucere megbotlott a nagy szőnyegben. A szőnyeg felhajlott, és alóla megkerült a kegyelmes úr eredeti tintaceruzája.

Rosegger azt tette vissza Helyettem a tolltartóba. Engem a zsebébe tett, hogy majd visszaad eredeti tulajdonosomnak, Feldmann-nak.

Közben nagy malőr érte Roseggert.

A kegyelmes úr ugyanis sétalovaglás alatt észrevette, hogy lovaglópálcáján nincs rajta az ezüstgomb. Márpedig ebbe az ezüstgombba a kegyelmes úr hadnagykori bajtársainak neve volt belevésve. Egy névnapjára kapta tőlük. Lehet-e egy ilyen kedves emléket veszni hagyni?

A kegyelmes úr hirtelen arra is visszaemlékezett, hogy pálcája ezüstfeje már a tegnapi frontlátogatás alatt inogott, úgyhogy lecsavarta róla. Arra is emlékezett, hogy közben valami fontos jelentés elterelte a gombról figyelmét. Tehát valószínű, hogy a lecsavart gombot szórakozottan letette valahová. Ez a hely valószínűleg a Piave töltésének az a dekkungja volt, ahol legtöbbet időztek és tízóraiztak. Mégpedig dr. Feldmann Izidor századának parancsnoki dekkungja.

Nosza, a kegyelmes úr rögtön a gomb okvetlen megkerítésére szalajtotta Roseggert. Rosegger rohant. Az összes telefonvonalakat fellármázta a front felé a kegyelmes úr lovaglóvesszejének gombjáért. De hát hiába! A tűzvonalból csupa nemleges jelentés jött. A gombot nem lelik. A gombot hiába kerestetik. A gomb valószínűleg elveszett. A helyzet változatlan.

– Ja, barátom! – mondta erre a kegyelmes úr Roseggernek. – Akkor nincs más hátra, mint kimégy magad a lövészárokba még ma. Te majd megtalálod ott valahol a gombot. Úgy rémlik, annak a zsidó századparancsnoknak a dekkungjában hagytam.

Rosegger estig kapott haladékot. A frontlátogatás szabályos ideje a szürkület. De hát abban hiába reménykedett Rosegger, hogy estig talán mégis megtalálják a fronton a gombot, és elküldik. A telefonosok továbbra is csak azt jelentették: a helyzet változatlan.

Rosegger tegnap úgy beszélt Feldmann-nak egy frontlátogatásról, hogy az pipa. Kár miatta szurkolni. Csakhogy közbejött a Casa Casucchió-i négy halott a front felé való békés úton. Rosegger tehát újra drukkolni kezdett a front veszélyeitől.

A nap már a Monte Tremolo gerincén lovagolt, amikor Rosegger izgatott, dühös járás-kelése közben Feldmann Adalberttel és Wriscsekkel találkozott.

Feldmann éppen végzett Wriscsekkel. Végleg átvette tőle a hivatalát. Elfáradt testileg a talpalástól és lelkileg az egész napi megfeszített figyelemtől, amivel a morva leltárait átvizsgálta, hogy az be ne csapja őt.

– Na, mit szól, mit szólnak, hogy ez a vén trotyász egy rohadt pálcagombért kizavar engem a tűzvonalba? – kezdte Rosegger.

Feldmann és Wriscsek természetesen értesültek már a pálcagomb hadtörténelmi jelentőségű ügyéről, és megértően bólingattak. De aztán dolgukra akartak menni. Roseggernek azonban eszébe jutott, hogy más köze is van Feldmannhoz. És így szólt:

– De azt maga, Feldmann, nem tudja, hogy éppen a maga öccsének a dekkungjában keresteti a vén trotyász a gombot. Oda kell mennem egyenesen.

– Ne mondja! – szólt Feldmann nagyon tartózkodóan. Mert mihelyt valaki a frontot csak említette előtte, rosszat sejtett. És tényleg, Rosegger máris így folytatta:

– No, nem jön velem? Találkozik az öccsével a fronton. Ketten nem olyan unalmas kimenni. Éjfélre vissza is jöttünk már. Kocsi visz majdnem egészen be a tűzvonalba.

Feldmannra rögtön rászállott a rettenet. Pillanatokig hangtalan tátogott. Aztán Wriscsekre mutatva, hebegte:

– Őtet hívtam meg most izé… egy kis narancslikőrre. Nem haragszik?

– Minek haragudjam? – felelte erre Rosegger. – Engem is megkínálhat egy pohárral. Mindenki mondja: legjobb, ha egy kicsit bepiál az ember, amikor a frontra megy, ilyen slamasztikába! Szakkrament nohhamol!

Bementek Feldmann szobájába. Feldmann előhozta a narancslikőrt és a hazait:

– Proszit! – emelte föl poharát Wriscsek. Aztán így folytatta:

– Hallod, Berti, erről a likőrről jut eszembe, ha bort vásárolsz újra a menázsnak, akkor itt a kastély pincéjében garmadával találsz üres üveget. Ez nagy tétel.

Feldmann-nak is, Wriscseknek is terhére volt Rosegger, a nagy szájával. Azért kezdtek volna egymás közt ebbe a sáfári beszélgetésbe. Vegye észre magát Rosegger, és menjen a fenébe. De Rosegger itt közbeszólt:

– Ugyan! Csak nem szereznek be most valamit az offenzíva előtt? Pláne bort? Hiszen lesz akkor minden ingyen.

Az offenzíva szó kiejtésével Rosegger nyomban az érdeklődés középpontja lett.

– Micsoda offenzíva? – kérdezte Wriscsek. – Szakácsoffenzíva? Ez átlag minden héten van itten.

– Hogy? Maga nem hiszi, amit a kegyelmes úr mond? Maga három csomó szerencsétlenség? – mondta Rosegger.

Feldmann halotthalvány lett. Révedezve hallgatta ezt a vitát, amin végül is Rosegger győzött. Mert Wriscsek bólogatni kezdett:

– Máskülönben most lehet, hogy itt előremegyünk. Igaza van magának. Pontonok érkeztek a hadtesthez, a Piave partjára. Én is hallottam róla.

Feldmann kezében úgy rezgett a hazai pástétomos kenyér, mint egy árvalányhajbokor a szélben. Dühösen dadogta:

– Az Isten verje meg a nyomorult főhadnagyot, aki ide protezsált. Nem mondotta nekem, hogy itt előnyomulás készül. Máshová is mehettem volna.

– Mit fázol te ettől? – vigasztalta Wriscsek Feldmannt. – Ha offenzíva lesz, megint térdig fognak járni a rizsben a trénlovak, és a pincékben belefúlnak a borba a bakák, ahogy én ezt a szememmel láttam.

– Na ja! – jajongott Feldmann. – De én tudom, hogy mozgóharcnál mindig belekerül a hadosztálytörzs is a tűzbe.

– Hát bizony – tódította Rosegger –, még az is megesett már, hogy a trének csináltak svarmléniát a szekerek mellől. Az öcsém is a nagy trénnél sebesült meg.

– Ne beszéljen maga vadakat! – korholta Wriscsek Roseggert. – Ilyesmi talán megesett Galíciában, ahol száz kilométerek semmik a hadtestnek előre-hátra rohangálni. De itt, a déli fronton? Egy hadosztálytörzs sosem kerülhet nagy veszedelembe. Itt egy offenzíva aranybánya. Mindenki dögre keresi magát. Ez itt az offenzíva! – fejezte be Wriscsek diadalmasan.

Wriscsek dühös volt Roseggerre, amiért itten Feldmannt ijesztgetni kezdi. Képesnek tartotta Feldmannt arra, hogy az offenzíva rémhírére hirtelen megbetegszik. Akkor, amilyen protekciós alak ez a Feldmann, megcsinálja, hogy Wriscseknek itt kell maradni. Wriscsek hivatalosan csak másnap kapta ki a menetlevelét.

De Rosegger, ez az ármány, ez az eleven intrika, hirtelen a szemébe röhögött Wriscseknek:

– Hát akkor, ha itt olyan öröm és népünnepély az offenzíva, maga minek siet most olyan nagyon Wienbe, tatuskám?

Wriscseknek tudománya a torkán akadt. Nem jutott eszébe még az az egyszerű érv sem, hogy: hiszen nem is tudott eddig az offenzíváról. Rosegger volt éppen, akitől értesült róla… Wriscsek csak vörösleni kezdett, csak hápogott erre a meggyanúsításra.

– Ugyan! Menjen, hülye kutyamosó!

– Kuss, gyáva ugrifüles! Szaladsz el a frontról a puskapor szagra! – röhögött Rosegger, aki csak egyszerűen ugrasztani akarta Wriscseket is meg Feldmannt is.

Feldmann-nál ez az ugrasztás, meg kell hagyni, szörnyen sikerült. Feldmannt valóságos rosszullétek környékezték. A gyomra émelygett. Tisztára hányingere támadt a félelemtől, hogy a tegnapi wieni biztonságból ebbe a véres, füstös veszedelembe csalatta ki magát.

– Hát nem kíváncsi az édesöccsére? – kegyetlenkedett Rosegger. – Na, majd kinn a tűzvonalban megmondom ezt neki! Isten áldja magukat!

Én, a Feldmann Tintaceruzája, nem jutottam eszébe Roseggernek a nagy vitában. Ott voltam belső zsebében, amikor felült Rosegger a trénkocsiba, amit öt trabukón szerzett. Velem indult el a front felé.

Feldmannt ezalatt a Wriscsek további biztatásai sem tudták mentesíteni lelke földúltságától. Már jó későre járt, amikor Wriscsek elment. De Feldmann nem volt álmos. Abban a pillanatban, amelyben a legkisebb elszunnyadás jelentkezett Feldmann-nál, a képzelete rögtön iszonyatos éberséggel hozta lelki szemei elé, amint robbanólövedékekből éles vasdarabok hasítják a levegőt, és ezek puha húsának süvöltenek, csontját, mint a torha fát zúzzák szét, és az arcát, a szeme világát érhetik… Iszonyatos!

Feldmann embertelen rettegésében őrültségeket gondolt. Őt csak azért csalták ide Wienből, mert tudták, idegei nem tudják elviselni a háborút. Kényszeríteni akarják valami esztelen lépésre, szökésre, dezertálásra, amiért elkobozzák óriási vagyonát a kincstár számára. Családja koldusbotra, ő maga sáncfogságra jut. Dieterle főhadnagy mint beugratója fölveszi a percentet.

Ilyen sületlenségeket és még ilyenebbeket gondolt Feldmann Adalbert, biztos kis szobájában, kényelmes ágya mellett, miközben a csöndes friauli égen srapnelfüstöt mímelő bárányfellegecskék úsztak a hold elé.

Már a kabátját levetette, már a többi ruhadarabja volt a markában Feldmann-nak, amikor kopogtak az ajtón.

Egy irodista jött be:

– Abrakovszky őrnagy úrnál jelentkezik azonnal. Azonnal!

Rémület!…

Feldmann gyorsan begombolta a blúzát. De mivel a katona ott várta őt türelmetlenül topogva, hát Feldmann úgy gondolta, szaladnia kell máris. Sapkát elfelejtett a fejére tenni.

Már ott is állt Feldmann reszkető inakkal a hadosztály legnagyobb hatalmassága előtt. Nem mulasztotta el megtenni azt a nevetséges mozdulatot, hogy sapkátlan fejéhez kapta tisztelgésre a kezét.

Abrakovszky a Feldmannt kísérő katonát mérte végig dühös szemmel, amiért ez Feldmannon elvigyorodott. Aztán Abrakovszky a leghivatalosabb orrhangján raccsolta a Feldmann képébe:

– Maga, gyalogos, így jelentkezik előttem, derékszíj és sapka nélkül? Tudja, mi jár ezért? Kurtavas, egyes, sötét, koplalás. Békében! Itt, hadiállapotban, kikötés.

Feldmann egyszerűen tetszhalottá vált.

– Te elmehetsz! – rivallt Abrakovszky őrnagy a katonára. Aztán Feldmannra szólt:

– Tegye be csak utána az ajtót! Fordítsa rá a kulcsot. Így, rendben van. Jöjjön ide.

Amikor Feldmann az ajtóból visszajött, Abrakovszky egészen más képpel, egészen más hangon fogadta.

– Megijedt, hogy ki fogom köttetni? Hehhehehehe! Magunk közt vagyunk, ne féljen. De a külsőségekre a legénység előtt vigyázni kell, barátom, ezt meg kell tanulnia. Most, egy félórára nem vagyunk katonák itten. Magánemberek vagyunk. Tessék, foglaljon helyet, Feldmann úr. Sodor egy cigarettát ebből? Elsőrendű, valódi purzicsán. Békebeli!

Abrakovszky kedélyesen lenyomta Feldmannt az angol bőrfotelbe, és kezébe nyomta dohányzósdózniját.

Kis bevezetőnek Abrakovszky elmondta, hogy ő tudja, kicsoda civilben Feldmann. És tegnap óta öccsét is ismeri, a doktort, aki egy rendkívüli katonai talentum stb., stb., stb.

Majd Abrakovszky a maga radikális módján mindjárt rátért, miért hívatta Feldmannt.

Itt offenzívát kezd a hadsereg. Már kijött a részletes parancs. Rettentő nagy tömeg hadizsákmány lesz. Mivel ennek nagy része így is tönkremenne, semmi illegitim dolgot nem cselekszenek, ha fölszedik a földről, amit Isten ad.

Feldmann mindebből csak annyit kapiskált, hogy tényleg a legsúlyosabb valóság a vészes offenzíva. Annyira nem tudott uralkodni az idegein, hogy Abrakovszky is észrevette, ahogy izzad, és levegőért kapkod Feldmann. De szerencsére Feldmann-nak volt annyira szakmája az áruláncolás, hogy félfüllel figyelni tudott rá, mit mond neki Abrakovszky, és megértette, mit vár tőle!

A kihallgatás után Feldmann szédelegve, baljóslatú sejtelmektől bambán ért szobájába. Ruhástól lökte magát bele megvetett ágyába. A növekvő félelemtől szó szerint testileg kezdett szenvedni.

Hogy pedig kissé kívülről is alátámasztódjék Feldmann szánalmas lelkiállapota, ebben az órában kezdte el az olasz tüzérség szokott gránátjait küldeni a Casa Casucchióra.

A sötétzöldnek ható olasz ég alatt felüvöltött a sík, visszaüvöltött rá a dombláncolat. Feldmann első rémületében kiugrott az ágyából. Szentül hitte, hogy máris megkezdődött a borzalmas offenzíva.

Reszketett, homlokáról csurgott a veríték. Szemére szorított kézzel tétovázott Feldmann Adalbert a szoba közepén. Hangosan nyögve fohászkodott föl segítségért.

Persze így nem tölthette az egész éjszakát. Érdekes, hogy az első érzés, amely bizonyos nyugalmat teremtett a Feldmann keblében, egy kevés testvéri röstelkedés volt ekkora gyávaságán.

Eléje tűnt annak a kontrasztja, hogy ő itt egyelőre nyugodt levegőjű szobában reszket, amíg öccse, Izidor, ott van éppen, amerről az ágyúlövedék-robbanások hangzanak. Hátha éppen ezek a gránátrobbanások tépték szét öccsét odakünn, a tűzvonalban.

Feldmann Adalbertnek a saját magán való rettegése az éjjel csöndjében áthangolódott a testvéréért való aggodalomra. Ez az érzés kegyes volt hozzá. Feldmann lassan elálmosodott és elaludt.

Azt álmodta, hogy otthon, Budapesten van. Édesapja nagynénjükhöz küldi kisöccsével, Izidorkával együtt. Ő, Adalbert, már nagy fiú, és édesapja szigorúan inti, hogy el ne eressze az Izidorka kezét, amikor átmennek a Körút zajos forgalmán…

Nos, Feldmann Adalbert felriadt álmából. Most már nem tudta, hogy: vajon eleresztette-e Izidorka kezét a budapesti körút vészes forgalmában, és úgy veszett el Izidorka, vagy pedig öccse, Izidor, a doktor az már, aki egy üvöltő füstgomolyból véres tagokkal jelenik meg előtte…

Feldmann Adalbert álmában eltakarta arcát az iszonyattól, és zokogott álmában.

*

Én, a Tintaceruza ezalatt a Rosegger zsebében a lövészárokba érkeztem, ahol Feldmann Izidor doktor harcolt az ellenséggel vér és füst mocskában. Már ahogy ezt Adalbert bátyja képzelte el a képes újságok után. De hát a valóság nem hasonlított a képekhez.

Elmondhatom például, hogy aznap délután mit csinált odakünn a fronton Feldmann doktor.

Először is nem kapta meg azt a telefonértesítést, amit Feldmann Adalbert küldött a hadosztályból neki. Éppen akkor tiltották be ötszázadikszor, hogy a haditelefon-vonalakat nem szabad magánbeszélgetésekre használni. A telefonosok idegesek voltak. Tehát Feldmann doktor csak azt az értesítést kapta meg, hogy a kegyelmes úr pálcagombjának nála kellett maradnia.

Nosza, Feldmann doktor rögtön kiadta a parancsot, hogy: mindazok a léhűtők, pucerek, ordonáncok, akik a menázsdekkungban segédkeznek, kezdjék el keresni a lovaglópálcagombot.

De hát a gomb nem került meg. Nem került meg azon egyszerű okból, mert az egyik pucer, aki tényleg rászánta magát, hogy keresse a gombot, meg is találta. De zsebre vágta.

Feldmann doktornak a harcmezőn egyéb gondja is volt, mint messze tartózkodó parancsnokának rongy pálcájával törődjék.

Feldmann doktor rayonjában, az egyik rommá lőtt folyóparti házban, egy ép fürdőkádat leltek a bakák. Ezt Feldmann doktor éjjel telehordatta vízzel a Piavéből, és kitette a forró napra. A víz délutánra kellemes, langyos fürdővíz lett. Ebben Feldmann doktor megfürdött.

Fürdő után tisztát váltott, és kieszelte, hogy a töltés mögött két fa közé ki lehet feszíteni zeltet. Abból príma hintaágy lesz.

Feldmann doktor ebéd után kiment a dekkungból a függőágyba szivarozni és magát hajukázni.

Amíg hátul a hadosztálynál Feldmann Adalbert a félelem kínjait szenvedte állandóan, öccse igazán pazarul érezte magát az első vonalban.

Annyi minden édes dolog akadt, amiken álmodoznia kellett, hogy már emiatt is nélkülözhetetlen volt egy hintaágy.

Először is két hete volt még csak Feldmann doktornak a szabadságig. Akkor aztán magán látta Wienben az egész családja és nagy ismerősi köre ölelő karjait. Büszke örömkönnyeiken maga is elérzékenyült. Látta, hogyan mutogatja, invitálja őt minden atyafia, hogyan lesik a pillantását, hogyan keresik a kedvét.

Aztán Feldmann doktor egy nagyon-nagyon bájos, barna, magyar varrónőre gondolt, aki Wienben, saját lakással, igazán csekély figyelmességek áldozata mellett, barátnője. Állandóan leveleztek.

De ugyancsak levelezett Feldmann doktor Wienben, illetve környékére egy másik hölggyel. Ez valódi előkelő hivatalnokcsalád úrikisasszonya volt. Nem olyan bájos és nem olyan fiatal sem, mint a varrónő. De ez az úrilány ápolta Feldmann doktort az első sebével.

Ez a lány szinte hihetetlen módon mutatta ki rokonérzéseit Feldmann doktor iránt. Amikor sápadtan, ájultan hozták Feldmann doktort a műtőasztalról a kórházba, ez a tiszta úrilány ráhajolt, és megcsókolta Feldmann doktor száját. Ezt Feldmann-nak egy másik ápolóhölgy súgta meg…

Akkor, abban a levegőben, az első harcok, az első sebesültek levegőjében légió volt az ilyen kis regénykék száma.

Azóta Feldmann doktor még mindig levelezik és találkozik ezzel az úrilánnyal, és szerelmesek egymásba.

Szóval, a borzalmas tűzvonalban igazán lehetett élni, remélni és jól érezni magát Feldmann doktornak.

Rosegger Velem a zsebében már kora este kiérkezett a tűzvonalba.

Ő nagy pszichológus volt. Tudta, ha a századparancsnok útján keresteti meg a pálcagombot, az csak újabb nemleges jelentésre vezet. Tehát a lövészárokban egyenesen a századparancsnok legényét, kollégáját kereste meg, és így szólt neki:

– Nézd, fiam! Én nem megyek a századparancsnokodhoz a kegyelmes úr pálcagombjáért. Én már rászántam öt trabukót erre a kocsira, amelyik kihozott, rászánok még öt trabukót annak, aki előkeríti nekem a gombot. Hirdesd ki ezt a komáknak.

– Dehogy hirdetem! – felelte a századparancsnok legénye. – Ide az öt trabukót, és meglesz a gomb.

– Nálad van a gomb?

– Nem! Hanem ezeknél a tolvajoknál valamelyiknél.

– És hogyan veszed el tőlük?

Gyurka, a századparancsnok pucerje, tipikus pesti csibészmozdulatot csinált erre a naiv beszédre. Gyurka egészen fiatal éveiben a hivatásos zsebmetszés nemes mesterségét űzte. Csak aztán hagyott föl vele, miután egy kis üzletet örökölt a feleségével.

Gyurka a Rosegger szeme láttára odament a sorban vagy öt bakához a menázsdekkung környékén. Egyiknek tréfásan a hasába ütött, és összebirkózott vele. A másikat hátulról tréfásan lefogta. A harmadiknak a hátára ugrott, és vitette magát vele. A negyediktől tüzet kért a cigarettájára, és egy baráti öleléssel köszönte meg. Az ötödiknek a földre mutatott: „Nézd csak, mi van a lábadnál!” Amíg az lehajolt, Gyurka a nadrágja hátulsó zsebéből kivette az ezüst pálcagombot.

– Hoci az öt trabukót! – szólította föl Roseggert.

Mindez öt perc alatt zajlott le. Rosegger, küldetését befejezve, már mehetett is volna haza Valdiglianóba.

De Rosegger azt ígérte Feldmann-nak, hogy megnézi öccsét a lövészárokban. Méltó volt szemében egy frontlátogatáshoz, hogy egy hadnaggyal barátkozzék.

Feldmann doktor a századparancsnoknak, Kabarcsik Gyula főhadnagynak dekkungjában tartózkodott. Alsóztak éppen hármasban, a legidősebb századparancsnokkal, Topescu Koriolán zászlóssal.

– Hadnagy úrnak alázatosan jelentem, a bátyja üdvözli a hadosztálytól! – pattant oda katonásan Rosegger Feldmann doktorhoz.

– Már megérkezett Berti? – csapta össze Feldmann doktor a lapokat fivéri örömében.

Kabarcsik főhadnagy azonban rögtön fölszedte Feldmann doktor kártyáit, és elébe tartotta. Mint ami mindennél fontosabb.

– Nananana! Ultimót mondtam, abszolút elölről és vannakot. A bátyádat nem sturmolják ki a hadosztálytól, amíg ezt a partit lejátsszuk.

Feldmann doktor nem találta nagyon ízesnek a parancsnoka viccét. Nem az a gyerek volt, aki vissza nem bök, ha megbökik, de Rosegger közbeszólt.

– Azt hittem, méltóztatott már kapni, hadnagy úr, telefonértesítést a bátyja megérkezéséről. Az előbb én is hívtam őtet, jöjjön ki a hadnagy úrhoz az én kocsimon. De nem akart.

– Jól mulatok! – szólt bele a zászlós, aki szintén türelmetlen volt a parti folytatására: – A hadosztálytól nem nagyon tolakszanak ide. Játsszuk le csak nyugodtan ezt a partit. Te hívsz, aztán megtárgyaljuk a dolgot. Trén a bátyád? Képzelem! Nem vágyik hozzád, ide a frontra!

Feldmann doktor belátta, nem állhat nagyon a sarkára bátyjáért, aki annyi bátorságra sem méltatta őt, hogy idejöjjön érette. De Rosegger újabb közbeszólása, a hátul dekkoló szolidaritásával, mentesítette Feldmann Adalbertet a nagyobb gyalázattól.

– A kedves bátyja jobban szeretné, ha hadnagy úr látogatná meg őtet. Mivel azt hiszi, arra innen szabadságot tetszik kapni.

– Hát kérem – mondta Feldmann doktor Roseggernek –, mondja meg a bátyámnak, nagyon köszönöm az üdvözletét, okvetlen bemegyek hozzá. Magának is köszönöm az üzenetet.

Rosegger meghajolt, de érdeklődött:

– Nem méltóztatik talán egynéhány sort küldeni velem kedves bátyjának, hogy elhiggye, beszéltem itt a hadnagy úrral?

Feldmann doktor máris a zsebébe nyúlt. Tárcájából névjegyet vett ki, borítékjával együtt:

– De igen! Majd írok! – mondta közben. De hiába kereste a ceruzáját.

Erre Rosegger a blúzához kapott, és kivett Engemet.

– Ne tessék ceruzát keresni, ez a tintaceruza úgyis a kedves bátyjáé. Nálam hagyta véletlenül. Méltóztassék! – nyújtott át Feldmann doktornak Engemet.

Azzal Feldmann doktor a következőket írta Velem a névjegyre:

Rosegger ezt a leragasztott névjegyborítékot vitte el Feldmann-nak a hadosztályhoz. Én pedig ott maradtam Feldmann doktor tulajdonában.

*

Feldmann-nak aztán rém unalmassá vált az alsós. Amint kinézett a dekkung nyitott ajtóján a holdvilágos olasz éjbe, ellenállhatatlan mehetnékje támadt innen valahová máshová. Az csak jó ürügy volt, hogy bátyját kívánja meglátogatni.

De hát Kabarcsik főhadnagy ragaszkodott hozzá, hogy addig nem ereszti el Feldmannt, amíg harmadikat nem keres maga helyett az alsósba.

Feldmann doktor végre is kénytelen volt kölcsönadni pénzt a kadétaspirantnak, Gaffnernek, hogy helyette a partiba üljön.

Azzal Feldmann doktor fölcsatolta alumínium bajonettjét és revolverét. Nekivágott a mögöttes országrészeknek, gyalog, egyedül. Az éjjel gyönyörű volt a holdvilágon. A Piave mintha ragyogó ezüstlapokra karcolt románcokat locsogott volna.

A posztok békén pipáztak a töltés oldalában, és évődtek a komákkal. Túlról, az olaszoktól, vagy ideátról alig-alig röppent föl egy-egy rakéta, vagy villant és dördült egy-egy lövés. Feldmann doktor csöndesen morfondírozva magában, toronyiránt indult neki a mezőnek.

Fák, bokrok, kerítések mögül itt is, ott is összegránátozott, nyomorék házkísértetek tűntek elő a holdvilágon. Egyik romház tetején macska nyávogott a csillagok felé.

Egy helyütt, már jó bent a mező mélyén, bokros árok oldalában, ismerős, rémes szag ütötte meg Feldmann doktor orrát. Pontosan olyan volt, mint a piszkos hólé és az ázott, kénes gyufa egyesült illata.

Egy hete tüzérstandot gázoltak el innen az olaszok.

Feldmann doktor gyönge, belső reszkedelem kapcsán súlyos átkot dünnyögött magában az emberi gazságra. Onnan kezdve valamivel gyorsabban vágott át a réteken.

Végre haránt húzódó, kitűnően kövezett útra tért ki. Ez az út éppen úgy nézett ki féloldalú, magas, elszáradt maszkírungjával a holdvilágon, mint egy maláji falu kerítése a trópusokon.

Itt már nem ment magánosan Feldmann doktor. Minduntalan csapatok vonultak el mellette, kocsik zörögtek. Ordítás, ének, hangos beszéd. Még lámpások fénye is világított néhol a dróttekercsekre, muníciósládákra, hátiterűs lovacska- és öszvérsorokra.

Minél hátrább, annál több őrségbe, rendszabályba, vizsgálatba botlott valaki. Itt, a front közvetlen közelében? Látszólag minden őrizet, fegyelem, fék megszűnt a mozgáson és kedélyeken. Nem törődött senki semmivel és senkivel.

Feldmann doktor hamarosan kapott egy szekeret. Ez egy összelőtt falun és néhány majorságon át végre céljához, kisebb faluba vitte be. Itt tanyázott a századjának trénje.

Feldmann hatalmas kőház egészen sötét udvarán át egy istállóféléhez ment oda. Nyitott ajtójából világosság, harmonikaszó és részeg ének ömlött ki.

Feldmann doktor megállt a kőpajta ajtójában. Nem tehetett róla, de abban a pillanatban régi elveinek, neveltetésének, lágyszívű fajtájának minden érzése tiltakozni kezdett benne az ellen, hogy neki most oka és joga lenne megzavarni ezt a csomó embert vigadásában, és eszükbe juttatni az egyenruhát, az igát, a rabszolgaságot. Feldmann doktor a szívében rebegve-szepegve állt meg ott.

De az arca szigorúságot mutatott. Annál nagyobb szigorúságot, mert erőltetnie kellett, hogy a katona szólaljon meg belőle. Szigorúságára ürügyet könnyen találhatott abban, hogy itt csupa elbujkáló, megkímélt alakot lát együtt. Mégis csupán gunyorosan bólingatni kezdett Feldmann doktor:

– Jól megy maguknak itten! Hol az őrmester?

A társaság felugrált. De nem látszott, hogy nagyon szurkolnának Feldmann doktortól.

– Szabadságon van! – mondta egy rekedt hang.

– Hát ki a helyettese? Gyorsan kocsit nekem Valdiglianóba. Aztán mulathattok tőlem.

Erre ugyanaz a szakács, aki az imént szólt, pár lépést előtántorgott Feldmann doktor elé.

– De hadnagy úr! A lovak künn vannak, csak egy pár van itt. Azok aztán olyan fáradtak…

Feldmann hadnagy most már felingerlődött. Hallatlan szemtelenségnek találta ezt a hangot. Megragadta a szakács mellén kigombolt blúzát, ingestől, és hatalmasat rázott rajta.

– Vigyázzba állsz előttem, és alázatosan jelentesz nekem, te részeg disznó! Mid vagyok én neked?

Feldmann hadnagy pofonra emelte a kezét. Aztán mégis leeresztette. Csak hangját emelte dühösebbre.

– Ki itt a legidősebb altiszt? Miért nem jön és jelent, ha egy tiszt jön be közétek, ronda, piszkos dekkmeiszterek?

Erre az erélyre odalépett Feldmann hadnagy elé egy szakaszvezető. Jelentett, bocsánatot kért, és maga szaladt befogni a szekeret. Feldmann doktor addig leült egy ládára. Rágyújtott, aztán már enyhébb hangon szólt a vigyázzban meredő társaságra.

– Leléphettek! Folytathatjátok a mulatságotokat. Miféle nagy muri ez itten?

Mielőtt még a társaságból valamelyik válaszolhatott volna, a háttér sötétjéből köpcös, marcona, ezüstgalléros alak lépett a lámpavilágba. Most jött be a hátsó ajtón.

– Mi az? Mi az?

– A hadnagy úr! A hadnagy úr, a századtól! – szóltak egyszerre többen figyelmeztetőleg.

Feldmann doktor újra nem tehetett róla, de aggodalom szédülete futott végig agyán ennek a sok gyűlölettel teli, rámeredő szemnek láttára, amelyek közé most új, vad szempár érkezett.

Feldmann doktor valami olyat gondolt: „Vajon mi lesz, ha egyszer ez a sok dühödt rabszolga lehányja magáról a fegyelem igáját, amit szinte bámulat, hogyan rak rájuk egy jogainak hitében már-már ingadozó kisebbség?”

Ámde a marcona, köpcös alak a hadnagy szó hallatára, láthatólag cselédes meghunyászkodás nélkül, majdnem kedélyesen, de szabályos vigyázzba vágta magát Feldmann előtt, és jelentette:

– Hadnagy úrnak alázatosan jelentem, Berettás Antal törzsőrmester. Tessék nekünk megbocsátani, hogy itten egy kis ivászatot csináltunk. Én régi komája vagyok ennek a szakácsnak, miattam csináltak egy kis murit.

– Rendben van, kedves törzsőrmester úr! – mondta Feldmann hadnagy, a törzsőrmesternek ellenállhatatlan kedélyétől szuggerálva: Dehogy zavarom én magukat! Tessék csak, folytassák. Mindössze kocsit kapok itten.

– Hadnagy úrnak alázatosan jelentem, a lovak be vannak fogva – jött vissza most a szakaszvezető.

Feldmann doktor, miközben kifordult az istállóból, hallotta, hogy a törzsőrmester így szólt a komákhoz:

– Na gyerekek, most már én is megyek.

Erre nagy felzúdulás és marasztalás következett.

*

Már a kocsin ült Feldmann doktor, amikor a törzsőrmester egy kicsit bizonytalan lábakon, de gyorsan odasietett a kocsihoz.

– Hadnagy urat alázatosan kérem, ha a kocsival elvinne engemet is Bellvistáig.

– Tőlem felülhet, de én Valdiglianóba megyek. – Bellvista erre esik, más úton.

– Nem baj, hadnagy úr – felelt a bakra ugorva a törzsőrmester, valami megingathatatlan kedélyességgel a hangjában. – Így is mehetünk, úgy is mehetünk. Ha Bellvistán jön velem keresztül a hadnagy úr, én elviszem egy helyre, ahol négy csuda nő van.

– Miféle nők? – kérdezte Feldmann doktor. – Puff-hölgyek?

– Nahát, nem zárdaszüzek! – felelte a törzsőrmester. – De kettő német, egy egy kicsit magyarul is tud, és a negyedik horvát. Mind fiatal és szép. Csak tiszt uraknak vannak. Persze az urak még a kiképzős századoknál sem tudnak róluk, nemhogy a frontról. Pedig inkább nekik volnának itten.

– Szóval egy puff? – jegyezte meg Feldmann doktor.

– Nahát, igen! – bólintott hátra a bakról a törzsőrmester. – De hát mondom, alig jár hozzájuk egy-két tiszt úr, innen a hátsó kommandóktól. Nem hírelik el nagyon a dolgot. Egy jó komám, egy szanitéc altiszt vezetett rájuk engem is.

Feldmann gondolkozott. Hetek óta volt az állásban, és csak férfit, férfit, férfit, férfit, katonát látott. A puha, más illatú, adakozó női hús közelségének az orrontása egészséges, erős, érzéki szédületet kergetett át idegein.

Egyetlen gyönge hang tiltakozott benne a kaland ellen. Utálta, hogy egy ilyen megkímélt, ronda trén legyen a társa és fölhajtója ebben a kalandban. Büszkeségét sértette az a gondolat, hogy tulajdonképp hazakísérteti magát vele egy részeg törzsőrmester, kétes becsű gyönyörök reményében.

Beleegyezés helyett tehát Feldmann doktor, amikor a szekér elindult, ezt kérdezte a törzsőrmestertől:

– Maga hol van tulajdonképp? Bellvistában van beosztva valahová?

– Én vagyok Berettás törzsőrmester! Hadnagy úr nem hallott rólam?

Az az abszolút önérzet, amit a frontkatona hoz a mögöttes vidékek lógósai közé, egyszerre úgy esett alá Feldmann doktorban társa mellett, mint a jeges vízbe mártott hőmérő higanya. Berettás törzsőrmester ül itt előtte a szekéren. Ez a legendás ügyességű és szerencséjű ember. Ez a repülőaltiszt, aki már jó fél tucat olasz gépet küldött a pokolba.

Berettás törzsőrmester! Kétségkívül minden idők egyik legnagyobb hőse. Itt imbolyog előtte az ülésdeszkán, alázatosan, akiről külön jelentések jönnek a Höferbe.

Ez még semmi! Mert jön ott külön jelentés rangos marhákról is. De Feldmann doktor tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mellette ez az ember a bátorság, higgadtság és leleményesség mekkora csodája.

Ez az ember egyedül, ilyen rossz gépeken, amilyeneken már maga a felszállás is bravúr és kész életveszedelem, ő támad meg és gépfegyverez le kilométernyi légi magasságokból fecskegyorsaságú, tökéletes légi járműveken szálló ellenfeleket.

Feldmann doktor tudta, hogy az osztrák-magyar repülő egytől egyig mesterségének csupa vértanúja. Hiszen alulról is látni lehet, micsoda rémesen durrogó, otromba kemencéken repülnek. A német gépek még hagyján. Azok még valahogy versenyeznek az antant pompás, könnyed röptű szitakötőivel. De az osztrák–magyar gép? Amennyi, csupa kacagtató zsibáru, amire tízszeres hősiesség felülni is. Egy ilyen ócskavas masinán repül és győz capronik ellen ez a részegen makogó Berettás törzsőrmester itt előtte, a bakon. Ő meg dekkoló gyávának nézte őt, és szégyellt egy szekérre ülni vele.

– Ja igen? Maga az? – mondta egészen társalgási hangon Feldmann doktor. Míg belsejében sapkalevéve érezte magát a törzsőrmester előtt.

– Én vagyok! Én! Az a rossz pénz! – felelte megrendíthetetlen kedéllyel a törzsőrmester.

– Mondja csak! – kezdte aztán Feldmann doktor, egy kis szünet után. – Vagy három nappal ezelőtt, egy alkonyatkor, egy saját repülőgép majdnem a dekkungom tetejét súrolta, olyan alacsonyan szállt. Utána egy olasz gép. Üldözte. Gyújtógolyókkal gépfegyverezte a mienket.

– Én voltam! Én – bólintott Berettás törzsőrmester. – Lelőttem a büdöst. Ezt lőttem le, amiért most azt mondják, megkapom az izét, a Mária Teréziát.

– Maga lőtte le amazt? – képedt el Feldmann doktor. – Hiszen én úgy láttam, maga a fák közé, a földre zuhant le az olasz üldözése elől… Igaz! – gondolkodott el Feldmann doktor. – Az olasz gépet nem láttam aztán visszaszállni.

– De nem ám! Ő csak a kabátomat lyukasztotta ki. Én meg az ő hasát! – nevetett jókedvűen Berettás törzsőrmester.

– Hát hogyan csinálta? – kérdezte őszintén feszülő érdeklődéssel Feldmann.

Erre aztán Berettás törzsőrmester, naivitásból, természetes éleslátásból és erőltetett tudákosságból kevert, de nagyon szemléltető előadást tartott a módszeréről. A veleje körülbelül ez volt: A mi gépeink sebessége kielégítő volna, csak a fordulat és más mozgási lehetőségeink gyatrábbak. Azért tehát ő úgy segít magán, hogy vad menekülést mímel minden ellenséges gép előtt. És így maga után csalja. A sikló gép a legrosszabb cél. A forduló könnyebb. Szóval, csak ahhoz kell szív, hogy kiszimatolja az ember, mikor hagy föl az üldözéssel az ellenséges gép, és száll vissza sokszor gyanútlan. Akkor aztán megfordulni, és hajrá! Teljes sebességgel neki! Ha szalad, szalad. De ha nem, és visszafordul, akkor, amíg fordul, kész zsákmány.

Előzőleg bizonyára sem Berettás törzsőrmester, sem Feldmann nem gondolt arra, hogy a szekeren egymás mellett üljenek. Most azonban Feldmann doktor, mint aki a kocsizörgéstől nem hallja a szót, maga mellé hívta a törzsőrmestert. Így beszélgettek egész úton. Berettás elmondta, hogy nemcsak a gépeink rosszak, de spórolnak a hadseregnél a fűtőanyagukkal is, sőt ellopják a jó olajat. Olyant adnak ki a repülőknek a depókból, amely már a tűzoltóért ordít a hordóban is. A pilóták hiába jelentenek. Most pedig már szó van sok függelemsértésről is. Sokan egyszerűen vonakodnak fölrepülni rossz benzinnel.

Feldmann doktor aztán szintén mesélt a harcterekről, ütközetekről, amikben megfordult. Elsorolta kitüntetéseit és sebesüléseit.

Végül elkezdtek csevegni a hírlő offenzíváról. Természetesen hadászati szempontból legkevésbé. Inkább mint egy közelgő nagyvásárról vagy sátoros ünnepről. Mit lehet majd szerezni? Cérnát, szövetet, gumiárut? Lesz-e megint dínomdánom a gazdag olasz vidékeken? S a többi…

Így értek be Bellvista egy kis szűk utcájába. Nagy boltozatú kapu előtt álltak meg. Berettás törzsőrmester bekopogott rajta. Természetesen az épületben már nem mutatkozhattak együtt a tiszt és az altiszt. Berettás, miután Feldmann doktort beajánlotta szanitéc komájának, elvonult valahová az épületben.

– Tessék csak ide be, hadnagy úr – mutatott Feldmann-nak a szanitéc egy ajtóra a folyosón. Azzal ő is eltűnt Berettás törzsőrmester után.

Feldmann doktor egyedül nyitott be a tágas, vakítóra világított szalonfélébe.

Idegen helyre egyedül belépni mindig feszélyező, pláne teljes világításban. Feldmann doktor egy pillanatig bámészan jártatta körül szemét. Azt hitte, üres a szoba.

De mindjárt két bajtársát vette észre egy oldalsó sarokasztalnál. Négy hölgy ült velük.

A hölgyek feltűnő háziasan voltak öltözve, ami szokatlan ilyen helyen. Vagy arra vallott, hogy ez valami kivételesen diszkrét, elegáns hely.

Valóban, a két tiszt bajtárs, bár khakit viselt mind a kettő, ez tiszta, vasalt, remekbe szabott khaki volt. Egyáltalán a két bajtársról minden csak fürdésre, kefére, fésűre, illatszerre vallott. Az előttük álló likőrösüvegből is valami nagyon-nagyon finom szeszpárlat illata szállt. A cigarettafüst, ami körüllengte őket, tékozló, előkelő emberek levegőjét juttatta Feldmann doktornak az eszébe. Egyikük hadnagy volt, a másik zászlós.

Feldmann doktor odatisztelgett nekik. A bajtársak visszatisztelegtek. De ez a tisztelgés rideg, kimért tisztelgés maradt mindkét részről. Nem olyan, amilyen tisztek között sokkal általánosabb volt itt a front közelében. Ami után mosoly és nyomban akár pajtási hátba püfölés is következhetett.

Feldmann doktor külseje ellen igazán nem lehetett kifogás. Hófehér, selyem fehérnemű kandikált ki blúza gallérja- és mandzsettáinál. Dressze is elég tűrhető szabású volt.

De hát a lövészárok mégiscsak reányomja bélyegét a gyermekeire. Ha nem füstös és gyűrött, hát a sapka abzeichenjei és más ilyen apróságok árulkodnak a lövészárok szellemére. Ez olyan, mint a bányászgondolkozás. Minél több a bányászegyenruhán a folt és maszat, annál előkelőbb.

Nos, itt, a Feldmann doktor érzése szerint, olyan szalonlevegő terjengett, amiben kivetendő kolduságálás a frontízlés.

De hát Feldmann doktort itt annak a tudatnak a fenyegetése, hogy komikus figura, nem hunyászította meg. Ellenkezőleg! Fölbőszítette.

Keresztülment a szobán. Leült egy másik sarokasztalhoz. Gőggel és dühvel, aminek egyelőre nem volt indoka. Persze rögtön talált.

Feldmann látta, hogy a lányok annak ellenére, hogy négyen ülnek ott két vendéghez, a legnagyobb közönnyel, egyenest ellenérzülettel néznek feléje. Pillantásokat váltanak. Végre egyikük mégis unottan és megvetőleg föl akar kelni helyéről.

Feldmann kitalálta, hogy ez a soros lány, akinek kötelessége őt kiszolgálni.

De hát ugyanakkor a tisztek közül az egyik, a zászlós, csak egy észrevétlen hüvelykujj mozdulattal annak a katonának intett, aki a társaság mögött kiszolgálásukra a falhoz támaszkodott.

Erre a tisztiszolga jött oda Feldmann doktorhoz.

A tény, hogy nő helyett egy katona jött oda hozzá, most már a végletekig felbőszítette Feldmann doktort. Amilyen értő és türelmes lélek lakott különben benne, hát most első indulatában, ha hirtelen ürügy kerül összetűznie ezzel a zászlóssal, azt a zászlóst a pofonon kezdve a bajonettdöfésen át a revolverdurranásig minden fenyegette Feldmann doktor részéről.

A katona kifogástalan udvariassággal folyamodott Feldmann doktorhoz. Rikított róla az intelligens egyén.

– Parancsol, hadnagy úr?

– Mit kaphatok? – kérdezte nyersen Feldmann doktor.

– Csak feketét – felelte a katona.

– Hát akkor mit kérdezed, hogy mi kell? Miből válogassak neked, ha csak feketétek van?

– Hozzak? – kérdezte változatlan udvariassággal a katona.

– Hát azok az urak ott mit isznak? – kérdezte vissza Feldmann doktor.

– Azok az urak a sajátjukat isszák. Magukkal hozták ide az italt.

– Micsoda urak ezek?

– A muníciós raktárból való urak. Hadnagy úrnak szolgálatára, az egyik a volt boszniai kormányzó unokaöccse. A másik… – suttogta a katona.

– Képzelem! Ha muníciós depónál tölti a háborút!… Hozza hát azt a feketét! – mondta teljes sértő hangon Feldmann.

Fél szeme az elegáns bajtársakon járt. Jól látta, hogy hangos, érdes beszédére és sértő megjegyzésére a két bajtárs megrezzent. A zászlós elvörösödött. De olyan arcot vágnak, mint akik nem értenek semmit.

Ez visszaadta Feldmann doktor teljes biztonságát, erélyét, fronton kifejlett fölényét.

Észrevette azt is, hogy a négy nő csak azon igyekszik, lehetőleg a tekintetük se kerüljön feléje. Sőt azon igyekeznek, a két gavallérjuk is teljesen nekik szentelje minden figyelmét.

Amíg a feketét előhozták, jó sok perc telt el. De ez a helyzet változatlan maradt. Végre is Feldmann doktor unalmában tárcáját csapta maga elé, a virágos neccet borító, kerek üveglapos asztalra. A mellékgondolata az volt, hogy a tárcájából vegyen ki képeslapot, és írjon valahová, mint ilyen magányos tanyázások alatt szokása. De sorban elvetette a címeket, ahogy eszébe jutottak, mert ízléstelenséget talált abban, hogy pont egy puffból üdvözölje családját, barátnőjét, ideálját.

Feldmann doktor újra zsebre tette vaskos levéltárcáját. Csak Engem, a tintaceruzát forgatott egy darabig céltalanul ujja között. Majd az asztal üveglapjára ezt a szót írta Velem: „Dögöljetek meg!”

Közben Feldmann doktor a zászlósra nézett át, tehát ezt a két szót a pszichoanalízis szerint elszólásnak lehetett tartani tőle. Elszólás ez mégsem volt azért, mert hiszen nem rejtett, tudat alatti kívánalmat fejezett ki ez a „dögöljetek meg!”. Hanem Feldmann doktor egészen tudatosan is feléjük dünnyögte.

*

A katona végre behozta Feldmann feketéjét. Aztán úgy tetszett Feldmann doktornak, hogy az a nagyon halk beszéd, ami a kiszolgáló katona és a társaság között megindult, róla szól, amikor a katona tőle visszatért a társasághoz. A két tiszt halk kérdést intéz a katonához, a lányok feszült figyelme közben. Majd a katona szótlan visszatámaszkodott a falhoz a társaság mögé.

Meg kellett azonban lepnie okvetlen Feldmann doktort, hogy most egyszerre a zászlós majdnem feltűnően mutat feléje a lányoknak, és egészen érthető, tagolt hangon így szólt:

– De talán egyikőtök odamehetne végre ahhoz a bajtárshoz is, nem? Egyedül hagyjátok ott? Illik ez?

A lányok közt rövid vita támadt, amiből többször ez a szó érte Feldmann doktor fülét:

– Magyar… magyar.

Végre az egyik lány otthagyta a többit. Üzleti kedvességgel mosolygott Feldmann doktorra. Leült melléje a plüsslócára, és ezt selypítette németes hangsúllyal:

– Máttyár? Máttyár? Ighen? Hotty fátty?

Feldmann doktor a zászlós figyelmességéért már félig-meddig megbocsátotta két finom bajtársának, hogy él. Ellenben most összes haragja a négy hölgyre zúdult át.

Talán kegynek tekintse, hogy puffbeli nők reápillantanak?

Azonfelül a négy nő közül tényleg ez tetszett a legkevésbé Feldmann doktornak, aki melléje ült.

Nagyon goromba akart lenni. Szúrósan és megalázóan pillantott a nő szeme közé:

– Honnan tudtad előre, hogy te tetszel nekem? Honnan tudod, hogy éppen téged akartalak idehívni magamhoz a négyötök közül?

A lány finom, kedves arca egyszerre csupa kín, csupa belső sírás lett a nem várt durvaságra.

Feldmann máris szörnyen megbánta sértését. Nemcsak azért, mert hogy semmifajta nővel szemben nem nagy vitézség a bántás. Hanem azért is, mert minek bántja meg négy szemtelen teremtés közül pont azt, amelyik kedves akar lenni hozzá?

Feldmann doktornak maga előtt is érthetetlen boszorkányossággal váltott most itt az esze. Tüstént átcikázott agyán a mentőötlet.

Csak éppen arckifejezését változtatta át Feldmann doktor hirtelen barátságossá, évődővé a lánnyal szemben. A szavait pontosan ugyanúgy megismételte:

– Nos? Honnan tudtad előre, hogy te tetszel nekem? Honnan tudod, hogy éppen téged akartalak idehívni négyőtök közül?

A lányban az a vidám gondolat váltotta át a megrökönyödést, hogy minden idegen ember csupa külön rejtelem. Játszott vele goromba tekintetével ez a magyar. Milyen tréfái is legyenek egy ilyen emberevőnek?

– Te máttyár. Te mind vicc csinálsz! – szólt nevetve. – Megijeszt engemet a te fekete bajusz. Megszúrsz.

Most már minden meg volt bocsátva a Feldmann doktor részéről. Elnevette ő is magát. Hagyta, hogy a lány megpödörje bajusza hegyét, és hirtelenszőke fejét odadugja arcához.

Közben a két muníciós tiszt fölkelt. Fölcsatolták derékszíjukat.

Asztaluk elől majdnem olyan előírásos, komoly tisztelgést vágtak ki Feldmann felé, mint közkatonájuk, aki utánuk vonult ki.

A lányok kikísérték őket. De aztán visszajöttek mind a hárman.

Most is csak a régi asztaluk köré ültek vissza. De már nem fukarkodtak úgy pillantásukkal Feldmann doktor felé.

Feldmann azonban nem küldött hívó tekintetet feléjük. Közben egészen csinosnak találta már szőkéjét, és csöndesen beszélgetett vele. A lány beszélt javarészt. Ugyanő szólt végül így:

– És mondd: hozzám akarsz jönni? Vagy közülük akarsz?

– Nem! – mondta Feldmann. Pedig a másik három közül egy karcsú, fekete hölgy jobban tetszett neki. De fölkelt:

– Mehetünk, ha tetszik.

A lány szobája néhány szőnyeggel, néhány fényképpel, egy hímzett paravánnal és sok fehér csipkével nagyon kellemes benyomást tett Feldmann doktorra. Ragyogott minden a tisztaságtól. Finom parfüm szaga lengett.

Feldmann valóban megközelítőleg sem készült arra, hogy annyira jól fogja érezni magát itten, mint ahogy érezte. Hozzá az a hízelgő érzése támadt, hogy a lány is szívesebben van társaságában annál, ami egy ilyen megvásárolt pásztorórán szokott lenni.

Amikor már párnával föltámasztott háttal cigarettáztak egymás mellett, a lány maga marasztotta Feldmann doktort, majd azt kérdezte:

– Ugyan mondd, minek vágtál olyan dühös képet ránk, amikor bejöttél?

– Nahát – kezdte volna el Feldmann doktor, de a lány közbevágott:

– Értem, hogy zsénben voltál először, és ez bosszantott. Ja és aztán igaz, hogy egyikünk sem ment hozzád, ezért dühös lehettél. Mi pedig… hát…

– Nos? – kérdezte Feldmann doktor, minthogy a lány itt elakadt.

– Hát mi pedig azt hittük, a frontról jössz.

Feldmann doktor erre kissé ámult, majd nevetett:

– Na és hát honnan jövök én?

– Tudjuk, tudjuk – mondta erre a lány. – A szanitéc megmondta. Berettás törzsőrmesterrel jöttél. Az ő barátja vagy. Repülőtiszt vagy. Mit tagadod előttem? Talán szégyelled azt, hogy hozzánk jössz? Mondjam meg neked, hogy kicsoda jár hozzám minden héten kétszer? És a Margóhoz? És a Lolához nem? Súgjam meg neked?

Feldmann doktor a leány szenzációs vendégének nevénél kissé elhűlt. De mégis kíváncsi volt egyébre. Mert így szólt:

– Na de arról beszélj, talán utáljátok, ha valaki a frontról jön?

– Hát nem nagyon szereti őket senki – vallotta be őszintén a lány.

– És mi az oka ennek – firtatta Feldmann doktor.

– Hát először, mert a frontról rendesen olyan piszkosak, mint egy ganéjdomb, és bogaraik vannak nem egynek, hiába van fürdő már a fronton is. Betegségek is a frontkatonák közt vannak elterjedve legjobban. Na és valahová egy tiszt jön a frontról, oda aztán utána nem tíz jön, de százötven. Akkor részegen skandalumokat csinálnak, és összevesznek és hencegnek. Pénzük pedig nincsen. Húsz fronttiszttől nem kap egy lány annyit, mint egy tiszttől innen hátulról, akik rendesen gazdag fiúk és kedves úrifiúk. Ki a fenének kell hát minden fronttöltelék?

Feldmann doktorban eközben nagyon mélyről kezdett harag és undor támadni szőke párja iránt. Tulajdonképpen, ha rágondolt néhány vad, hangos, izgága frontpajtására, némileg méltányolni tudta ennek a kis ápolt, érzékeny bestiának az igazát. De hát akadt egy hang Feldmann doktor lelkében, amely mellett ez az udvarias belátás semmivé foszlott:

– Hát nézd csak, drágaságom! – kezdte Feldmann vontatottan a lánynak. – Nincs igazatok. Abszolúte nincsen, fiacskám. A fronttisztek akármilyen duhajok és szegények, mégiscsak derék, kemény férfiak, ezekhez a mögöttes, vidéki, gyáva disznókhoz képest. Nők előtt aztán éppen fordítva kellene lenni annak, amint te értékeled a frontembereket, a hátsó szemétegyénekkel összehasonlítva. Mert bizony, fiacskám, még előttetek is, akik üzletszerűen foglalkoztok a szerelemmel, sokkal szimpatikusabbnak kellene lenni a fronttöltelékeknek.

– Miért? – kérdezte a lány.

– Nem nagyon tudom ezt megmagyarázni neked. De okvetlen úgy kellene hogy legyen. Mert nézzed, fiacskám, az nemcsak olyan elemi iskolás és olcsó regényes romantika, hogy a bátor férfi akár tetves, akár piszkos, akár beteg, mégis vonzóbb kell legyen nők szemében, kinyalt gyáváknál. Tudniillik ez a természet, a helyes kiválasztódás szava. Ezt én nehezen tudnám veled megértetni, hogy micsoda, hanem érzed. Ez azt jelenti, hogy az olyan emberfajnak, amelynek a női nem azt a hímet érzik ideáljuknak és méltó párjuknak, aki életét is kiteszi érettük a halálnak, hát az a faj szolgaságra, satnyulásra, koldulásra, halálra ítélt faj. És nagyon megérdemli a sorsát. Úgy bizony, kicsi babám. Mert az a legjobban mutatta, hogy a háború elején a nők leköpködték az itthon maradt, jól fürdött férfiakat, és a tetves, véres, sáros, beteg harcosokba voltak szerelmesek, hogy ez a helyes. És ha most az ellenkezőjére fordul, ez nem sok jóval biztat. Azzal okvetlen, hogy majd az ellenség sáros, büdös katonái fognak rajtatok taposni, mint a rongyon.

A lány egészen paffá lett. Nagyon-nagyon megrettent Feldmann doktor szúró-vágó pátoszától.

– Hát én nem undorodom egy frontharcostól, sőt! – hebegte. – Nekem volt egy nagyon kedves zászlós barátom. Ő volt az első barátom. Ő is a frontról jött akkor megsebesülve. És mikor Triesztben egy privát találkahelyen voltam, ott is nagyon sok kedves fiúvendégem volt, akik egyenesen a frontról jöttek.

– No látod! – mondta Feldmann doktor gúnyos mosollyal. – El sem merném máskülönben árulni neked, hogy most én itt egyenesen a lövészárokból feküdtem bele az ágyadba. Nem vagyok repülő. Közönséges fronttiszt vagyok, kétszer sebesültem meg, eltekintve attól az akó vértől, amit a tetűk szívtak ki belőlem Galíciában. Van négy kitüntetésem, nézd csak meg ott a kabátomon. Ezeket megérdemeltem. És le sem tudok köpni egy ilyen trénharamiát meg munícióbanditát.

– Na ja! Na ja! Na ja! – mondta a lány – Ha ez igaz, akkor is te egy tiszta, józan és igazi művelt úriember vagy. De hány olyan kanásszal volt nekem dolgom, aki szemtelen és goromba volt arra, hogy a fronton szenvedett?

Feldmann doktor kiadta már az előbbi disszertációval a mérgét. Most már csak mosolygott egyet a frontharcosok újabb becsmérlésén. A lány erre jobban szavára talált.

– Tudod-e? – sziszegte. – Én úgy utáltam némelyiket, hogy nem tudtam barátságos lenni hozzájuk, még az üzlet kedvéért sem. Mert tudod, mindenki azt hiszi, hogy ha egy lányos mulatóba jön, akkor csupa cseléddel van dolga, akibe belerúghat. Pedig, látod, itt is, ahogy mondtam neked, Lola egy szalonban volt kiszolgálónő, ahová csak grófnők jártak. Én nevelőnő voltam, a nővérem most is tanít. Én is mehetnék innen akármikor, csak akarnék.

– És miért nem akarsz? Itt talán jobban élsz? – kérdezte Feldmann doktor nem szűnő mosollyal.

– Természetesen, hogy jobban! Százszor jobban! Egymilliószor jobban! – felelte erre a lány.

Feldmann doktor nyilvánvalóan más kijelentést várt. Valami körmönfont magyarázkodást, füllentést vagy valami dacos, tragikus hangú sirámot. Ahhoz volt szokva, hogy ilyen puffokban, a legjobb esetben is, fájlalták a nők régi tisztességüket, vagy legalábbis szégyenkezően, töredelemmel, visszavágyakozással beszéltek róla. Ez a szőke frappírozta Feldmannt, a morál komor hatalmának fittyet hányó őszinteségével. Elnevette magát, és újra vonzó és kedves lett előtte ez a szangvinikus szőke:

– Miért nevetsz? – kérdezte a lány – Talán nem hiszed? Az régebben volt csak, hogy rossz volt a lányoknak ilyen üzletekben. Hallottam én is erről. De most már nem zsarolhatnak itt. Kiléphetek innen bármikor, és elutazhatom, ahová jólesik nekem. Legfeljebb egy-két undok vendégtől kell nyelni itt az embernek. És ha az embernek valami utálatos férje van, nem kell tűrni? Még pofonokat is. Ha az ember rendesen akar élni, privátban sem megy másképp, mint hogy barátokat tart. Nem? Nahát akkor mi a különbség? Itt legalább független vagyok. A madámmal elszámolok, és semmi közünk egymáshoz. Pénzt pedig annyit szerezhetek itten, amennyit akarok. A többi smafu. A Marga nővére innen, egy másik puffból, most vett egy házat Ljubljanában. De ni! Már világos van!

A függöny ragyogó fehér volt már a hajnali napsugaraktól az ablakon. A madarak nagyoperájának kardala zengett az épület kertjében.

Míg a lány kihajolt az ágyból, hogy elfújja a lámpát, Feldmann doktor arra gondolt, hogy szekere épp eleget várt rá az utcán, és még van néhány kilométerre innen Valdiglianóba.

– Hát én megyek most már, szépségem! – mondta Feldmann doktor. – A bátyám vár rám. Nála alszom ki magamat.

Feldmann doktor már előbb azt gondolta, hogy ennél a konok szőkénél meg kell mentenie a front becsületét. A tárcájában öt darab százas volt. Ezekből hármat kártyán nyert. A pásztorórák taksáját Feldmann doktor túlbecsülte harminc koronával. Azt hitte, ötven már gálántság. Nyolcvan meg pazarlás… Tehát száz korona egy éjszakáért, itten, egy lánynak fejedelmi gesztusnak tartható. Feldmann doktor száz koronát szánt a lánynak, hogy megváltoztassa vélekedését a frontharcosok koldusságáról.

Mégis, amikor kikelt az ágyból, a következő kérdést intézte a lányhoz.

– Nahát, mondd, mennyit szoktál itten kapni ezektől a léhűtőktől?

– Hát… – tétovázott a lány. – Ma…

– A maximumot mondd!

– Máma? Legtöbbet? – mondta a lány – Hát ma délután annak a kis zászlósnak a parancsnoka volt itt nálam a muníciótól. Egy főhadnagy, gyáros civilben. Ettől ennyit kapok mindig. Nézz ide!

A lány fölkapta a retiküljét az éjjeliszekrényről, és kinyitotta. Feldmann doktor orra alá egy ezrest tartott a retikülből.

És ha Feldmann doktor bele akart pillantani a retikülbe? Ott még láthatta ennek az ezresnek egy csomó társát.

Feldmann doktorból nyomban buta képű, zavart elméjű ember lett. Imént azt a bizonyos százkoronást kicsire hajtogatta össze Feldmann doktor a markában, hogy úgy adja át a lánynak, nagyobb legyen a meglepetése a kihajtásával. Most, zavarában, Feldmann doktor ismét széthajtogatta a százast, hogy talán imponálóbb legyen, amikor átadja. Szerencsére a szőke, az őszinteségnek ez a szőke gyöngye, így folytatta:

– De kapok három-négyszázat is, kapok százat is, és kapok ötvenet is. Legtöbbször ötvenet. Persze azoktól, akik nem szállóvendégeim, és akik nem olyan gazdagok, mint ez a mafla főhadnagy.

– Hát száz! Rendben van? – nyújtotta át szerényen adományát Feldmann doktor.

– Köszönöm! – bólintott a pénz átvételénél a lány –, tőled el sem fogadnék többet. Te a frontról jössz, és olyan drága, édes, okos pofi vagy.

Most már csak egy rövid búcsú következett. Feldmann doktor már künn ült a szekerén.

A Bellvista és Valdigliano közti agyonhasznált műút kátyúin rémségeseket döcögött a szekér. Majdnem kirázta Feldmann doktor lelkét a hűs hajnalban. Ennek ellenére Feldmann doktor pompásan, madárkönnyűen érezte magát. Nem bánta ezt a kis éjjeli kiruccanást.

Így kopogtatott végre a bátyja ajtóján.

*

Feldmann Adalbert négy kilót fogyott három nap alatt. A súlyos lelki szenvedéseitől. Arca hamuszín lett. Kifejezése olyan, mint Szent Sebestyén szobrának, mialatt az összes nyilak átfúrják a mellét.

Feldmann doktor megutálta és megsajnálta bátyját. Látta, tulajdonképpen semmi a világon nem érdekli Adalbertet, mint az, hogy a készülő offenzívának lehet-e olyan fordulata, amelyben a hadosztálytörzs is tűzbe kerül?

A két fivér együtt reggelizett. Aztán Feldmann Adalbertnek rohannia kellett dolgára.

Feldmann doktor ezalatt lefekhetett volna Adalbert szobájában. De meggondolta. A folyosón, az egész házban csapkodtak, poroltak, ordibáltak a tisztiszolgák. Az is megeshetett, hogy abból a temérdek ezredesből, őrnagyból, kapitányból, akik a hadosztály körül lógtak, besúgás útján magára vonja valamelyiknek figyelmét, és kellemetlensége lehet, amiért a hivatalos engedély megkerülésével jött el a tűzvonalból bátyja látogatására.

Feldmann doktor úgy érezte magát itt, mint Napóleon Moszkvában.

Szándéka az volt, hogy estig itt marad. De hát úgy tetszett neki, aludni itten úgysem tud, és álmosan nem bírja kitartani idegekkel.

Délfelé megkereste bátyját, és elbúcsúzott tőle.

Kerített egy szekeret, és visszahajtatott a frontra, kényelmes dekkungja, vidám bajtársai és könyvei közé.

Engem pedig most már végérvényesen ott vitt magával tárcájában Feldmann doktor, ki a tűzvonalba.

*

Feldmann doktor, alighogy megérkezett a dekkungjába, azonnal levetkőzött és lefeküdt. A dekkunggal szemben, a Piave töltés mögött, buja, füves mező húzódott tova, egypár árok, egypár bokor, fa rajta. Nem messze házcsoport állott.

Ha lőttek errefelé az olasz tüzérek, akkor, eltekintve a legnagyobb ritkaságtól, hogy a Piave töltésére is hullt egy-két gránát, srapnel, ezt a pár házat lőtték az olaszok. A házaknak tájára sem ment senki. Pánikot pedig egyáltalán nem okozott a házak lövetése.

Amikor Feldmann doktor lepihent, akkor kezdték el az olaszok lőni a házcsoportot. Feldmann doktor a gránátozásra ki sem dugta a fejét a pokróca alól.

Ámde úgy látszott, hogy ma nem pihenhet zavartalan.

A következő történt.

Kabarcsik Gyula főhadnagy, a századparancsnok kiment kissé kódorogni a töltés mögötti, füves rétre. Közvetlen a házcsoport közelében tűnődött, a réten, amikor lecsapott az első olasz gránát az egyik olasz ház fala tövébe.

Abban a pillanatban Kabarcsik erős ütést érzett pont a szíve táján.

Azt hitte, megsebesült. Megnézi, a blúzán alapos szakadás. Gyorsan kigombolta a kabátját. Keresi magán a sebet, a vért. De egész mellén nem talál semmi sérülésre.

Szaladni akar a házak közeléből. Egyszerre oly iszonyú fájdalom nyilall a lába fejébe, hogy nem bír tenni egy tapodtat sem.

Mi az? A lábán sebesült meg, és nem is érezte? Nézi. Hiába nézi, nem lát csizmáján semminemű sérülést kívülről. Mihelyt azonban megmozdítja a lábát, kiállhatatlanul éles fájdalom cikázik át rajta.

Ez olyan boszorkányos eset volt, hogy Kabarcsik főhadnagy rettenetében leült a fűbe. Aztán, mivel az egyik lába tovább sajgott minden moccanásra, hát óvatosabban maga után húzta a fűben, és így csúszott el négykézláb a Piave töltéséig.

A legközelebbi dekkung a Feldmann doktoré volt. Abba segítették bele Kabarcsik főhadnagyot.

Az egész szanitéc- és pucerhad forgatja Kabarcsik főhadnagy sebesült, csizmás lábát. De a csizmán ők sem találnak semmi sérülést. Mivel azonban a Kabarcsik lába fejét a csizmában mégis kegyetlen szúrja valami, és a csizmát lehúzni nem lehet, végül is fölvágják óvatosan a csizma fejét ott, ahol Kabarcsik főhadnagy lába sajog benne.

Akkor kiesik a csizmából Kabarcsik nadrágtartójának a csatja.

Általános ámulás.

Az eset megoldása az volt, hogy a gránátszilánk először beszakította Kabarcsik blúzát, aztán a blúz zsebében levő jegyzőkönyve szélét és a melléje szúrt tintaceruzát szétzúzta, majd nekivágódott a nadrágtartója csatjának, és azon egy látható kis horpadást csinálva, lekattantotta a csat felét. Azt a külső felét, mely aztán az ütéstől beszaladt a Kabarcsik puffos, bő nadrágjába, illetve a csizma szárán végig a lábfejéhez csúszott.

Tessék! Mik óvnak meg egy életet! Egy nadrágtartócsat, egy notesz meg egy szegény, sebesült ceruzatestvérem.

*

Az én sorsomban is itt esett változás.

Még nem mondottam, hogy Kabarcsik főhadnagy literátus ember volt. A csizmaeset után rögtön a jegyzőkönyvét kezdte vizsgálni aggodalmasan, mekkora sérülést szenvedett?

– Na hiszen, semmi baja a notesznek! – állapította meg Gyurka, a pucer –, csak a ceruza hasadt ketté.

– Elég baj az! – szólt Kabarcsik. – Jegyezni akartam máma éppen, és nincs más tintaceruzám.

Gyurka, a megvitézlett zsebmetsző, eközben már körülnézett a dekkungban. Feldmann doktor kabátját kikefélte már a legénye, és ott lógott a dekkungnak egy szögén. A blúz egyik zsebéből Én kandikáltam ki.

Gyurka az általános megilletődésben megragadott Engemet a hegyemnél fogva, és kirántott a doktor Feldmann noteszéből. Hozzáillesztett a Kabarcsik főhadnagy jegyzőkönyvéhez, és azzal tett vissza Kabarcsik zsebébe Engemet.

Kabarcsik ezt észre sem vette. Csak otthon, a saját dekkungjában. Hogy egy vadonatúj tintaceruzája van.

– Honnan szerezted? – kérdezte Gyurkát.

– Volt nekem! – felelte Gyurka.

Ezzel Kabarcsik főhadnagy lett az Én új gazdám.

Kabarcsik Gyula főhadnagy egy vidéki főerdésznek volt a fia. Érettségije után Selmecen szintén az erdészeti szakkal próbálkozott meg életpályául. De hát az a rémes korhelykedés, szoknya- és játékvágy, ami Kabarcsik Gyulában lakozott, nem bírhatta ki a főiskola unalmas tantárgyait.

Néhány piszkos, piszkosabb és legpiszkosabb adósság meg botrány után, amiket családja nagy nehezen elsimított, Kabarcsik meglépett a főiskoláról. Volt statiszta, vándorszínész és zsákhordó. Sok hányódás után Magyarországnak egy nagyon eldugott zugában sikerült Kabarcsiknak elhelyezkednie. Egy nagy uradalom szerény hivatalnoka lett.

Itt unalmában Kabarcsik az alanyi költészetre vetette magát. Mivel egy fővárosi lap lehozta néhány versét, Kabarcsik nekibuzdult, és kiizzadott egy terjedelmes drámát.

A Kabarcsik drámája olyan volt, mint ő maga. Fantasztikus helyett valószínűtlen, könnyedség helyett pongyola. De rendkívül szuggesztív volt és képtelenül tehetséges.

Egy fővárosi színház elfogadta ezt a drámát, és elő is adta.

Alaposat bukott a darab. De hát Kabarcsiknak egy bukás is előlépést jelentett sorsában. Kabarcsik felülhetett drámaírói babérjaira, és kizárólag irodalmi munkásságának akarta szentelni életét. Ez azt jelentette, hogy Kabarcsik többé nem dolgozott semmit. Hivatalát felrúgta a vidéken. Felment Budapestre; és újra kezdte azt, amit Selmecen abbahagyott. Züllött, kártyázott, szoknyázott, adósságot csinált, szélhámolt. Züllött, egyre jobban. Közben kitört a tizennégyes világháború. Kabarcsik tartalékos zászlós volt, és bevonult.

Ezzel megint felülkerekedett botlásain és hiénáin, mint a harctér hőse.

Hősnek Kabarcsik az volt, okvetlen. Mégpedig irtóztató szerencsével. Annak ellenére, hogy a harctér legrémesebb helyein megfordult, és becsületesen megállta a helyét, egy karcolás nem érte, és egy náthát nem kapott.

Ellenben a folytonos hadiszolgálattól kezdte ki Kabarcsik lelkét az a nyavalya, amit frontbetegségnek kereszteltek el. Ez a betegség kezdi ki a rabokat, a sarkvidék és trópusok kutatóit. Ez a betegség a vad erélynek, kegyetlen cinizmusnak és szeszélyes érzelgősségnek az összetétele.

*

Én igazán csak büszke lehettem, hogy Kabarcsik Gyula jegyzőkönyve mellé kerültem. Ez a notesz egész vaskos album volt. Voltak benne följegyzések a nyugat-oroszországi rónákról, Galíciából, a Kárpátokból, a Doberdóról, az Alpokból. Egyik lapján sáros vérfoltba volt ragadva egy csöpp fenyőgally. Voltak beleragasztva fényképek. Harctériek és nők fényképei, hajtincsekkel. Voltak rajzok benne. Tájképek, arcképek és tervrajzok. Lőnunglisták mellett. A notesz fele már tele volt.

Kabarcsik össze akart hozni egy nagy hadiregényt. A Háború Igazi Regényét. Ebből a sok jegyzetből. Abban bízott, ez lesz a Regények Regénye. Ez majd a világirodalom nagyjai közé emeli őt, és végleg megalapozza anyagi helyzetét is.

De hát Kabarcsik, dicséretére legyen mondva, amilyen mestere volt a hazudozásnak, színlelésnek mint ember… tollal a kezében Kabarcsik majdnem puritán erkölcsű volt. Egyszerűen képtelen volt arra, hogy megírjon egy olyan hadiregényt, amiben a katonák a haza és uralkodó nevét suttogva halnak meg a csatamezőn. Sikerrel és nagysággal pedig csak ez kecsegtetett. Sőt, ilyen mű megírására ajánlatot is kapott Kabarcsik nem egyet. Másmilyen, vagyis valódi haditörténetet egyáltalán nem lehetett közrebocsátani. Így tehát Kabarcsik hadiregényének megírása a jövőbe tolódott.

Ha csinált talán néhány rövidebb hadikarcolatot a nyilvánosságnak Kabarcsik, ezenkívül legföllebb magának jegyzett unalomból. Különben sem maradt sok ideje az írásra az ivástól meg a kártyázástól meg a szoknyaügyektől. Ilyenfélékre aztán kimeríthetetlen kedvet hordott magában Kabarcsik.

Hogy mert a lövészárokban így is megdöglik előbb-utóbb az ember? Hát igen. Viszont az is tény, Kabarcsik a komoly munkával szemben a mulatságokról békeidőben is úgy gondolkodott, mintha a lövészárokban élt volna akkor is.

Elég az hozzá, hogy Kabarcsik legújabban a lövészárok unalmában elolvasott egy csomó filozófiai, természettudományi és társadalomtudományi művet. Leginkább Feldmann doktor kölcsönözte neki ezeket. Ezek hatása alatt éppen akkor, amikor Én kerültem Kabarcsik Gyulához, jegyzetei hangja kezdett az események puszta lerögzítése mellett bizonyos kriticizmusba átváltani.

Most azonban legjobb, ha Magam helyett a Kabarcsik Gyula jegyzeteit hagyom beszélni.

*

Amikor Engem letett a kezéből ez után a levél után Kabarcsik, a karját laposan a tenyerével végigcsúsztatta a dekkung asztalán. Szíve a vágynak olyan zenéjébe kezdett, hogy Kabarcsik feje lezuhant a karjára, és rajta hevert egy darabig.

Kabarcsik előtt két fekete szem jelent meg legelőbb. Csak aztán a fehér női arc, sötét, sima hajjal koszorúzva. Kabarcsik elé úgy idéződött ez a női fej, amint a pamlagon ültükben karjára hajlik, és a másik karja a nő derekát vonja magához. Majd a sötét hajnak fürtjei összekuszálódnak, és a két sötét szem fátyolosan bámul rá a csók közben, a csók után…

Kabarcsikból szinte hosszú, hangtalan kínüvöltés szakadt föl a sóvárgástól. Ezután újra egyenesre ült székén. Összehúzta szemöldökét. Félrefordította fejét, és mint valami átkot, dünnyögte:

– Hogyan őrjíthet meg ennyire ez a nő? Az istenit, a nyomorult!…

A durva és érthetetlen kifakadás újra édes álmodozásba folyt szét. Majd ismét oly mérvű gyötrődésbe hangolódott át, hogy Kabarcsik dühös fejrázással úgy nézett körül a dekkungban, mint aki valami mentségért, elszóródásért kutat.

Az asztal szélén borosüveg állt. Kabarcsik nagy vizespohárral töltött a sűrű, vörös olasz borból, és magába dűtötte. Majd cigarettára gyújtott.

Azután pedig újra Engemet vett föl:

Az utolsó sorok kissé elmázolódtak a papíron. Nem az Én hibámból. Hanem mert Kabarcsik Gyula főhadnagy mongolos vágású szeméből könnycsepp esett a papírra, amikor ezt a szót leírta: „rossz fiad”.

Mert amilyen vad és megtorpanthatatlan erőt rejtett a Kabarcsik Gyula köpcös alkata mindenfajta irányban, éppolyan könnyen tört össze és vált remegő, elpityeredő gyerekké, ha megilletődés érte.

Kabarcsik Gyula ott tartott még Engemet kezében. Borús, de fájdalmatlan tűnődésbe merült… Feje félrenyaklott, és elaludt a székén.

Arra rezzent föl, hogy megjött a tűzvonalba a felváltás.

Néhány óra múlva Kabarcsik Gyula a dekkung helyett már a tartalékban, egy olasz földműveshajlék emeleti szobájában, tiszta, fehér huzatos ágyba pihent le.

Cadorna generalisszimusz azt írta királynőjének, vegyen egy képeslapot, ha látni akarja Triesztet.

Olasz kölykeknél nincs bájosabb a világon. Egyáltalán, mintha az egész népben a gyermeki vonások volnának a legerősebbek. Nagyon és hamar tudnak sírni meg csüggedni. De rá rögtön tudnak nevetni. Hihetetlen, képtelen vakmerőségre készek. De gyávák semmiségekkel szemben. A szívük a nyelvük hegyén. Isten mosolyog, amikor ezt a népet látja. Ahogy ezek beszélnek, izgulnak, mozognak, csak egyszerűen ezen muszáj felvidulni mindenkinek, ha csak egy csöpp kedélye van.

Amikor idejöttünk, ezek közt a taliánok közt alig lehetett látni rémületgyötörte, kétségbeesett arcokat, mint amilyenre északi harcterek lakosságánál emlékszem. Ezek az olaszok itt napok alatt beletörődtek a helyzetbe. Az ember mindenfelé csak kedves, eleven, gondtalan pillantásokat látott.

Mintha egyetlen szájjal beszéltek volna a háborúról. Azt mondták: mit tegyenek ők? Csupa kisember, csupa földműves, akiket a megszállás itt ér. Az urak és gazdagok megszöktek, noha nekik, nem a kisembereknek volt több közük a háborúhoz. Az urak, a király meg a királyné csinálták a háborút. A nép odaadta nekik fiait a harctérre. De hát Cadorna, tábornokaival együtt, ostoba fajankó. Hogyan vívhatnának ki győzelmet a haditapasztalatban gazdag és vitéz német meg osztrák csapatok ellen? Most aztán tessék! Vége Itáliának! Megint úgy lesz, mint hajdan! Idegen hatalmak osztoznak meg virágos, dalos földjén.

Így beszéltek ezek az olasz contadinók és más kisemberek, akik bennszorultak offenzívánk sarlójában. De ha közben sírtak Itáliáért, és öklüket rázva szidták uraikat, rögtön utána készek voltak nevetni Cadornáék baklövésein és kicsavart hadijelentésein. Vagy az első, nekik mulatságos semmiségeken is.

Amikor másodszor jártam itt a tartalékban ezek közt az olaszok közt, akkor már több sötét, keserű arc nézett rám, mint víg és eleven. Csupa panasz volt az egész olasz lakosság. Hogy a németek kifosztották őket, vetőmagot sem hagytak, állataikat elhajtották, és a megszállás miatt nem lehet mozdulniok sem betevő falatjuk érdekében. Mi lesz velük, ha tovább tart a megszállás? Ausztriában ínség van. Ki gondoskodik megszállt területekről és honnan? Éhen vesznek!

De hát még volt szövet és vászon, folyt a zugkereskedelem, cérnával, varrottasokkal, szőttesekkel, selyemmel, csipkékkel. Pincék, hombárok, vermek mélyén, padlászugokban még akadt némi eldugott gabona, olaj, füstölt hús a régi gazdagságból. Még mindig felcsendült alkonyatonként a gyerekek éneke az országút közepén, kis karokban, három-négy szólamban.

Most már mit látok itten? Csakugyan az ő Dantéjuk tudná csak megénekelni egy új fejezetben. A vidék körülöttem a csöndes borzalmak, a hangtalan grand guignolnak vidéke.

A szerencsétlen olasz parasztok és más kis egzisztenciák szó szenrint éhen pusztulnak itt az ember szeme láttára.

Már rég nincsen semmi tápláló ételük. Füveket, labodákat szednek a mezőn, és megfőzik sós vízben. Ezt eszik. Nem lehet másba botlani a civil lakosság közt, mint csontig aszott, alig lézengő, bambán bámuló alakokba. Csak rémlik az embernek, hogy ezt vagy amazt az arcot láttam már előbb pozsgásan, mosolygóan. Rekedten suttogó váz lett belőle… Hát ez szívfacsaró.

Csontvázcsecsemők rágják, tépik csontvázanyák kiapadt keblét. Kisgyermekek néznek rám felnőttes váddal, könyörgéssel teli szemmel. Iszonyatos vénné redőzött gyermekarcok. Van ennél szívtépőbb látvány?

Kiesik a falat a számból, ha ezekre a szerencsétlenekre gondolok. De hát mit tehetek? A tiszti étadagok is csak éppen hogy megteszik. Vannak köztünk jó étvágyú tisztek, akik valósággal koplalnak.

Épp ilyen eset az, amelyet érdemesnek találok idejegyezni.

A reggel Topescu zászlós veszekszik tisztiszolgájával. Azért veszekszik, mert nem tudott reggeli kávéjához tojást keríteni a faluban. Tajtékzik a dühtől:

– Hiszen csak látod mindenütt a tyúkokat az udvaron, te mafla!

– De nem tojnak, mert nincs nekik kukorica! Gyepeléstől nem tojik a tyúk. És az olaszok mindenütt siránkoznak: »Éhen halunk, éhen halunk!«

– Hazugság! Eldugják ezek a tolvajok! – kiabálja a zászlós.

Topescu erdélyi román fiú. Olyan képe van, mint Marcus Aureliusnak. Ha van latin jelleg, hát ez a zászlós egy fajlatin. Nemrég olvastam, hogy a mi erdélyi oláhságunk bölcsője tényleg Észak-Itália volt. Wells, guelf, walach, olá, ez ugyanaz a szó. Szóval ennek az olá zászlósnak ezek az éhen haló taliánok a legérdekesebb fajtestvérei. Különben tíz szavuk közül öt azonos. No lám, és ez az erdélyi latin kiveszejtené a világból ezeket a szerencsétlen vérrokonait a reggelihez való tojásért.

Hol van itt az, amit a vér, a faj szavának hívnak? Én, akiben egy csöpp latin vér nincsen, majdnem megkönnyezve nézem ezt az idegen, szerencsétlen népet.

Mint egyénnek, a zászlósnak igaza lehet. Hatalmas testének nem elég a kincstári ellátás. Ereje kell a saját hazájának. Az olaszok ellenség.

Nem tehetek róla, én mégis szégyellem itten, hogy ember vagyok, hogy katona vagyok. A lelkemből egyformán émelyedik kifelé a keresztény zsolozsmák, humanista krokodilkönnyek, nacionalista himnuszok hazug egyvelege, amiket lelki művelődés ürügyén gyömöszölnek belém.

Hogy mi marad?… Marad!… Én magam, én magamnak!…”

„Kelt…

Azt a salakot, amit a bakák közül a legfalánkabbak sem esznek meg a menázsiskondérok fenekéről, parancsomra a szakácsok kiosztják az olaszok között.

Menázsosztások után összesereglenek szilkékkel, fazekakkal, ezek az olasz kísértetek, és megkapják rendben, sorban a kondéroknak ezt a mosadékát.

A zsírt nélkülözik iszonyúan ezek a nyomorultak. Persze, mit kapnak? Hiszen már a bakáink nyíltan is éneklik gyakorlatozásokon a gúnydalt, hogy:

Érdekes azonban nézni, hogy a bakák, akik rögtön tűzokádó sárkányfiak lesznek, ha a legcsekélyebb megrövidítés fenyegeti menázsijukat, az olaszok ellen nem morognak. Inkább fejcsóválva és megilletődötten nézik, hogyan esnek ebédjük maradékának ezek az ínségesek.”

„Kelt…

Ma itt volt a dandárparancsnokunk.

Az öreg bácsi úgy föst még csukaszürkéjében és összes kitüntetéseivel is, mint a wieni sörcsarnokoknak az a sok tipikus, kedélyes alakja.

Körben állunk tisztek a falu piacán. Az öreg közelgő offenzívánkról beszél nekünk. Az olaszok, ha akarják, az ablakból is meghallhatják minden szavát. És itt minden második olasz tud németül.

Ki bánja ezt? Az öreg beszél. Iszonyú fölényes, kedélyesen fölényes, iszonyúan kedélyes.

Minden tiszt új, fényes térképet kapott. Az öreg a saját térképéről olvassa el és mutogatja végig a helyneveket. Mi a saját térképünkön nézzük, hogy fogunk átkelni a Piavén, hol törjük át az olasz vonalakat, mikor érünk Trevisóba, hol zárul be az az ollómozdulatunk, amivel megint lekapcsolunk néhány százezer olaszt és néhány száz négyszögkilométert Itália területéből.

Az öreg nevet, és azt mondja, hogy az sincsen kizárva, egyáltalán meg sem állunk Rómáig, sőt onnan is tovább megyünk, úgyhogy az olasz csizmának az orráról ugratjuk bele végleg a Tirrén-tengerbe Juliul Caesar dédükeinek egész hadseregét.

Öregünk rettenetesen henceg. Végül már a hadászati kérdések helyett valóban tisztára sörcsarnoki kedélyességgel beszél hozzánk, tisztekhez:

– Nos, ki tudja megmondani az urak közül, miért csináljuk ezt az offenzívát?

Vagy öten jelentkeznek. Egyik, egy aktív kapitány, kifejti hadászatilag, hogy: ezért és amazért a vasútvonalért és vasúti hídért és műútért kell innen hátrább szorítanunk az olaszokat.

Az öreg kineveti. Meghallgatja a másik tisztet.

Ez tartalékos főhadnagy komám. Civilben vidéki ügyvéd. Kifejti, hogy offenzívánk a németek ellen készülő, együttes antantoffenzíva tehermentesítésére szolgál.

Az öreg kikacagja. Hallgatja a harmadik tisztet.

Ez én vagyok. Azzal kezdem, hogy a bécsi kamarilla okvetlen haditényt akar a Monarchiának, amiben bebizonyul, mi önállóan is meg bírjuk vívni a háborúnkat, tehát önállóan is megköthetjük a békét.

Úgy éljek, ahogy én értek ehhez a magas politikához. Feldmann doktor mondta ezt tegnap. Öregünk talán nem is érti jól, ahogyan magyarosan ejtem ki a német szavakat. Csak ujjait billegteti, és tenyerét forgatva inti nevetve nekem, hogy: elég! A következő tisztet akarja hallani.

Csakhogy közben engem hevesen megtámad a tiszti sorból Eggerth főhadnagy. Ő egy magyarfaló tanár. Ausztriában tanít valahol. De nagynémet érzelmű, német nacionalista. Csak éppen le nem köp, hogy szabad legyen olyan eszmét egyáltalán érinteni, cserbenhagynánk nagynémet bajtársainkat!

A vitát félbeszakítja az, hogy maga őrnagyunk kívánt hozzászólni a tárgyhoz.

Őrnagyunk vélekedése következő: ez az offenzíva, utolsó, könnyed, játszi lökésünk az antant roskadozó hadereje ellen. Most egyszerűen átmenetelünk Felső-Olaszországon, új frontunk lesz a franciák hátában. Savoyát és a Riviérát Olaszországhoz csatoljuk. Ezzel örökre felszabadítottuk a tengeri hegemóniánkat az Adrián. Olaszország igazi jogai és életérdekei felé fog gravitálni, a nyugati Földközi-tenger felé, igazi ellenfele, a franciák rovására. Az antant sem bírhatja ki ezt az utolsó húzásunkat a háború sakktábláján. A térdre kényszerített olasz királyság mellé térdepel a többi nagyhatalom.

Az öreg folyton helyesel, de folyton nevet. Most aztán végre titokzatos mosollyal így szól:

– Igen, igen, igen, igen, úgy van, úgy van, úgy van! De az offenzívát mégsem ezért csináljuk, hanem! – kacag, kacag az öreg a csöndbe, a várakozásba. Végre kiböki: – Hanem cérnáért! Nincs cérnánk! Ez a cérnaoffenzíva.

Erre nagy, általános kacaj. Az olasz házak visszhangoznak tőle, az ablakokban könyöklő olaszokkal. De valóban!

Nagyszerűen mulatunk!

Aztán az öreg valamivel komolyabban folytatja:

– Igen! Nincsen cérnánk és gumink. Lőszerben is vannak enyhe hiányaink. Bőr és szövet és posztó és vászon kell. Ezeket szerezzük meg főleg ezzel az offenzívával. Épp ezért, hogy az előző offenzívánk rettentő hadianyagpocsékolását meg ne ismételjük, most előre megszervezzük a hadizsákmányt hátraszállító és megőriző alakulatokat.

Érdekes! Arról egyetlen szót sem hall az ember, hogy ez a támadásunk és főleg a tervezete egyelőre hadititok. Úgy rémlik nekem, máskor ez vezette be az ilyen tiszti megbeszéléseket. Most itt senki sem törődik az ellenséges kémszervezettel. Egyáltalán szó sincs kétségekről, óvatosságról, az offenzíva esetleges kudarcának föltételezéséről.

Tudja a fene! Engem nagyon gondolkodóba ejt ez a dolog.

Először is van egy csalhatatlan kabalám. Olyan dolog, amiről előre és nagyon bátran, hencegve, biztosan és sokat fecseg az ember, sohasem sikerül.

Kabalámat, ha ugyan csupán kabala ez, nagyon is alátámasztja az, ha visszaemlékszem az előző sikeres offenzívánkra.

Azt a nagynémetek csinálták. Illetve ők vezették. Mert hiszen az áttörő csapatok főleg magyar ezredek voltak.

De ha akkoriban az offenzíva előtt szintén hallottam bizonytalan találgatásokat arról, hogy támadásra készülnénk, azért ezeket az avizókat nem lehetett megkülönböztetni a máról holnapra tovasodródó szakácshírektől. Azt, hogy hol támadunk, mikor támadunk, hogyan támadunk? Nem tudta, nem is sejthette senki. Két nappal az előkészítő pergőtűz előtt osztották ki köztünk, tisztek között a parancsot a támadásra. Azt is megmásították a támadás napján.

Az egész támadás szó nélkül, kérkedés, tanácskozás nélkül, a hirtelen akciónak ellenállhatatlanul friss lázában zajlott le.

Így zajlanak le nagy tettek. Ez a sok locsogás, ez a nagy hencegés, ez a beamteri gondossággal előkészített hadművelet nagyon osztrákos, nagyon montekukkolis, nagyon potyorekes, nagyon medvebőr szagú nekem.”

„Kelt…

Ma délután már újabb iskola. Ugyanis esik az eső.

Az ezredesünk tartott nekünk a menázsban stratégiai előadást az offenzíváról. De hát inkább egy jó hazai március 15-ére emlékeztetett az egész.

Ezredesünk szeret nagyon szónokolni. Olyan lendülettel és olyan kottára szedhető hanghullámokkal, mint a kálvinista lelkészek.

– Uraim! Az ellen hadereje végleg megingott. Erkölcsileg teljesen lezüllött. Hadászatilag rég meg van már verve ellenségünk. Mindenütt ellenséges földön állunk. A végső győzelem már csak hetek, talán hónapok, de semmi esetre sem évek kérdése. Nem egyezkedni és alkudozni akarunk, hanem diktálni fogunk…

Előttem legérdekesebb az, hogy az ilyen föllelkezést célzó pátosz a kifogástalan, a rendes testű és lelkű egyénekre hat a legkevésbé, akiket pedig általában a társadalom pilléreinek szoktak tartani.

Akikre másképp, akikre úgy hat ezredesünk szavalata, ahogyan ő szánta ezt nekünk, csupa olyan egyének, akiket általában nem tartanak épeszűnek vagy legalább normális kedélyűnek.

Típusuk Eggerth tanár. A testvérszázadom főhadnagya. Őt mindenki bolondosnak tartja. Már úgy köznapilag.

De Eggerth lázban égő arccal hallgatja ezredesünket. Reszket a lelkesültségtől, amikor az ezredes eléje ábrázolja szavaival, hogyan fognak a német sasok Párizs és London utcáin emelt diadalkapukon büszkélkedni. Amik alatt győzhetetlen ármádiánk vonul be bandaszóval.

Én magam? El kellett hirtelen fordítanom fejemet, és kitörölnöm szememből a könnyet, amit ezredesünknek ez a mondata szökkentett beléje:

– Győzni fogunk, mert az igazság mellettünk van!

Nos, én talán normális kedélyű ember vagyok? Hatást csak ilyen félkótyákon figyelhetek meg minden emelkedettebb dolgok iránt, kizárólag. Nem érdekes ez? Akár ötöt is felsorolhatnék, de csak csupa ilyen Eggerth és magamfajta, beteg lelkű embert, aki izgult ottan. Derék, jó polgár ezt nem teszi! Annak megvan a magához való esze.”

„Springer Richard, az Eggerth földije, zászlós, civilben városatya és vendéglős. Ő nagy cocolista. Mert gyári munkások a legjobb vendégei.

Springer aztán egy fajgermán századíziglen. Le sem tagadhatná lomha derekával, óriási lábával és lenszőke, görögös fejével.

Kész cirkusz, amint Eggerth Springerrel összeakaszt.

Az ezredes beszéde után Springer így nyilatkozott német fajtája dicsőséges háborújáról:

– Én mondom nektek, ez egy rablóhadjárat itten, a mienk, semmi egyéb. Fölösleges vérontás. Amikor ez a vén brigadéros viccel, hogy cérna miatt támadunk itten, én azt kérdem: érdemes-e ezért megint annyi embert a fűbe haraptatni, amikor így is alig bírjuk már a vérveszteséget? Mi a fenének kell nekünk Felső-Olaszországból egy hold is? Nincs elég bajunk a nemzetiségekkel? Ez a háború már csak a nagynémetség hóbortjáért, a világhegemóniáért folyik. Nekik aztán, ha győznek, mi éppoly kutyái leszünk gazdaságilag és mindenképpen, akár a kongói gyarmataik négerei. Persze, az ezredes egy junkerpárti állat. Az öreg brigadérosunk legalább őszinte. Rabolni megyünk, és passz. Ehhez mindenkinek van kedve. Nézzétek meg, hogy legjobban a szakácsok és pucerok készülnek erre az offenzívára, hátizsákjukkal. Csak úgy is sikerüljön!

Eggerth följelentéssel fenyegette ezért a beszédért, és félreköpködött. Végül befogta a fülét, és elszaladt a társaságból.

Tessék: Eggerth szlávba ojtott német, és nemzetének egy igazi nagy hőse, viszont mindenki csak rajta mulat. Springer fajgermán, de poltron, nyárspolgár, viszont őt komolyan veszi mindenki.

Abban okvetlen igaza van Springernek, hogy ennél az offenzívánál hivatalosan és nem hivatalosan a hadizsákmányt illető előkészületek meghaladják a sikeres harcnak, vagyis a hadizsákmány előfeltételének megszervezését. Ma délelőtt például én magam is…”

„Kelt…

Kénytelen vagyok megállapítani, hogy itt Pesten, ahová úgy vágyik az ember a harctérről, alig várom, hogy visszamenjek a századomhoz. Ott az adott helyzet kényszere alatt nyugodt idegekkel foglalom el magam azzal, amivel tudom. Gondjaim nincsenek, egy csomó ember teljhatalmú ura vagyok. Valójában úgy gondolok magamban az ezredemre, századomra, a harctérre, mint igazi otthonomra. Ha pedig nem úgy van? A helyzet mostoha odakint? Akkor még mindig megvan az a vigaszom, hogy utóvégre a harctéren vagyok, és onnan jobb helyzetet remélhetek. De mi jobbat reméljek innen Budapestről, ebből a helyzetből, amiben jelenleg vagyok itten? Itt igazán nincs vigasz a számomra.

Családomtól, édesapámtól és nénémtől is unalmas és kiállhatatlan az az örökös siránkozás, amit véghezvisznek folyvást nekem a háború borzalmain, ínségein és tartamán. Itthon, akivel találkozom, mindenki panasszal van tele. Az egész levegő idegen nekem. Olyan vagyok benne, mint a kutya a házban, akinek az ajtón kívül a házőrzés a dolga. Ilyen ingerült és elkeserült, mint most, sohasem vagyok a harctéren. Ha igen? Kiadhatom valahogy a dühömet. De mit tegyek itten ezzel a rohadt várossal? Tutu, a babám, az orrom előtt lógott meg. A pénz után rókatáncot kell járnom, egészen az ószeresnek csempészett holmikig, mert itten kell a pénz, mozdulni sem lehet nélküle. Mert itten százszor rosszabb ez a harctér pénz nélkül.”

„Özv. Takaross Mártonnénak

Kraszna-Madaras

Ides jó, kedves Édesanyám!

Kévánom, hogy ezen pár sorom a legjob egésségben tanája Magát, amiről én ittend hála Istennek jelenleg nem panaszkodhatom.

De jazér persze, ha megen kórházba vinnének, úgy, hogy egészen Kraszna-Madarasig eljutnék, az még job volna. De meg is gondolom mostand ezt a dolgot is. Mert mint tisztiszolga, a hadnagy úr igen jó hozám és meg vagyok elégedve a helyzetemel. Azér tehát ha kórházba jutnék, nem tudom aztán kapnék é ilyen jó elhejezkedést valaha.

Azér tehát legjob ez nekem. A századoktól az emberek retentő nehezen kapnak szabadságot. Még az idén, hallom, azt is megszigorusitják a ki hadikölcsönyt jegyez és a ki mezőgazdálkodási, aratási szabadságra jogos.

Én pedig már hamarosan mehetek haza szabadságra a hadnagy ural és ő elenged azután haza és akor édesanyám karjába borulhatok. Bár Isten adná, minél előb!

Még talán ujfent egy kis holmit is vihetek haza. Mert megint megnyomjuk ittend a digókat, mint a 11-es offenzívában és akor minden van eben az országban ezeknek a disznóknak, amit otthon nálunk aranyér se lehet kapni, rizsa, kávé és gálic a permetezésre és cérna. Van it ez még véggel most is, ha az embernek volna ideje, hogy keresse és pénze, hogy vegye és heje, ahová tegye és szerencséje, hogy haza vigye, mert ez most a legnehezeb, mert megmotozák a legénységet az álomásokon, ha még tiszturral is megyen.

P. Juhász Katit tisztelem. De ha nagyon ráza magát, minden szabadságos kápláral, amint iten nekem egy koma tudósitot róla, mer akor, én nem az az ember vagyok, aki ezt elnézem tőle, ha 22 nyilas födjük is van. Mert még akad ojan lány nekem a faluban, mint ő. Eztet megmondhattya az annyának édesanyám, aki hallom, olyan nagyra tartya a lejányát. Őneki, Katinak én már megírtam a magam véleményit. És neki édesanyám csak ezt a melékelt verset nyútcsa átal, amiből ércsen, hogy a szivem vele van, csak módjával.

Most pedig tisztelem és csókolom az egész családomat és komáimat az egész atyafiságot, János bácsit és a feleségit Zsuzsanénit és a gyermekeket. Tisztelem és csókolom édesanyámat, a sírig hű fia

Takaross Mihály”

„Irtam eztet Pelengér Juhász Kati kedvesemnek, a harctéren, az olasz fronton, szivemből és szeretetemel:

„Kedves Diamant úr! Legyen szíves adjon e sorok átadójának bakancskenő zsírt. De szíveskedjék nagyobb adagot adni. Mert az egész szakaszom lábbelijére kell.

„Kelt…

Az offenzíva már nemcsak biztos, de úgy látszik, mindössze napok kérdése.

Ma szemléltük meg azt a helyet, ahol a támadásra századonként összegyűlünk.

Egyet okvetlen meg kell hagyni: gyönyörűbb, festőibb vidéket nem kereshettek nekünk arra, hogy halomra dögöljünk az ütközetben.

Középkori olasz várkastély dombja oldalában gyülekezünk össze. Alig van itt-ott összegránátozva ez a büszke, pompás, tornyos, árkádos, bástyás építmény. Sokkalta jobban összelőtték alatta a falut. Ezért is kár.

Kár itt minden talpalatnyi helyért, ami a pusztulásnak van odadobva. Csuda szépek ezek az erdők, ligetek, gyümölcsösök borította dombsorok. Tetejükről átlátni a Piavén a Montello nevű fönnsíkra. Ott húzódnak az ellenség árkai, éppilyen csodaszép ligetek és szőlők között. Ilyen helyen igazán képtelenség, valóságos perverzitás, abnormitás, hogy emberek a gyilkolásra és halálra készüljenek, ne pedig az életet akarják. Ha már okvetlen kell háború, választanák inkább a sivatagokat, puszta ormokat helyszínéül, ahol az embernek valóban búskomor, életundoros hangulata jön. A Karszt, rémes sivárságával, a Krn és a Dolomitok puszta sziklái valóban stílszerűbb terepek az öldöklésre és hullabűzre, mint ez a paradicsom itt.

Úgy látszik, mi most tartalékok leszünk itten. Ez igazságos. A tizenegyes offenzívában a mi ezredünk volt az áttörő csapat a dandárból.

Tartaléknak lenni jó is, nem is. Ha gyönge tüzérségi előkészítés van, akkor jobb tartaléknak lenni. Mert az áttörésnél erős a gyalogsági harc. De ha erős a tüzérségi előkészítés, mint amilyet itten rebesgetnek, akkor jobb rohamcsapatnak lenni. Akkor az áttörés játék. Ellenben ott vetik be a tartalékokat, ahol megakad a támadás. Akkor régen rossz! Ellentámadásra összevont csapatoknak menni neki, új állásoknak, új drótoknak, ismeretlen terepen.

Félek, itt ez várakozik reánk. Viszont az az előnyünk ígérkezik, az ellenséget, ha futni kezd, nem az áttörő csapat üldözi, hanem mi, a tartalék. Az áttörőket kivonják, és mi megyünk elöl, az ellenséges, szűz vidéken, a kávé-, cérna-, rizs-, bor-eldorádókon.

De minek van folyvást az a sötét érzésem, hogy amikor így nagyon tudunk, nagyon várunk, nagyon tutira veszünk mindent egy vállalkozásnál, az bedöglik.

Visszajövet nagyon érdekes dolgot láttunk.

Tegnap fejünk fölött egy ellenséges repülőgéprajból egyik gépet eltalálta gyújtólövedékünk. Lángolva bukfencezett le a levegőből.

Hát most, amint átmegyünk itt egy nagy mezőn, egy hullára akadunk. A hulla annak a kigyulladt gépnek a tisztje lehetett. A gép szenes roncsai, a hamuvá égett pilótával, néhány száz lépésre hevertek tőle.

A hulla éppúgy feküdt itt a réten, mintha ülve aludnék. Borotvált, szép férfiarc, azaz gyerekarc, talán húszévesnél sem több. A mellén mégis több kitüntetés szalagja látszott át repülőköpenye nyílásán. Angol szabócég jele volt a ruhájában. De halálcéduláját már elvitte valaki.

A derekától lejjebb eltűnt a szántóföldben. A két lábszárcsontja fölszaladt a hónaljába, a zuhanáskor, mint két mankó. Többi alsórésze, a belei úgy körítették alul, mint egy… jobb nem beszélni róla!

Egyik társam lefényképezte. Én is kaptam belőle egy levonatot, és ideragasztom.

Különös elképzelnem, hogyan ment végbe ezzel a fiúval a légi tragédia. Kiugrott az égő gépből a biztos halálba? Miért? Miért lett cselekvőleg öngyilkos, amikor szenvedőleg kényelmesebb lett volna neki? Zuhanhatott volna a géppel együtt is halálba, és porrá éghetett volna, mint társa. Sőt, a géppel együtt zuhanni még több reményt is nyújtott arra, hogy megmenekül, mint ha kiugrik belőle. Mégis a gyorsabb, a saját elhatározásából való cselekvőleges öngyilkosság volt kedvesebb neki, amit a katolikus kánon bűnnek minősít?”

„Kelt…

Vártuk a császárt.

A császár tudniillik nem akart előre megrendezett szemlét. Meg akart lepni bennünket. Úgy akarta látni, hogyan tudunk valódi riadóban előre sorakozni, hadra készen.

Erre három nappal előbb már valóságos békebeli kaszárnyatéboly dühöngött itt. Szavamra mondom, egyik aktív kapitányunk még gombtisztítást is végeztetett a legényeivel.

Végre tegnap este megjött a vészhír, hogy a fölséges úr kora reggel akar meglepni bennünket. Mire tisztek, legénység éjfél után már föl kellett kelnünk, és készülnünk arra, hogy a hajnali riadó a legnagyobb rendben menjen végbe.

No hát kivonulunk hajnalban az országútra, a fölséges úr elé.

Hűvös, felhős, szeles a pirkadat. Fölállunk az országút mellett, a falu szélén. Elered a zápor. De nem nyári zápor. Hanem valóságos őszi, hideg, állhatatos és bőséges zápor.

Majd csak elvonul – gondoljuk. – De a zápor, mintha erre az alkalomra készült, szokatlan zápor volna, nem áll el, és nem szűnik egy perce sem.

Rémes zápor. Már órák óta szakad ránk szakadatlan. Fürdőt veszünk. Nem képletesen szólva. A hátamon folyt le a víz, és a félcipőm karimáján túlömlött a víz.

Noteszemet csak úgy mentettem meg, pocsékra ne ázzék a zsebemben, hogy a hónom alá szorítottam. Egész testemen ez az egyetlen hely maradt szárazon.

Csak természetes, a fölség nem jön. Hiába ázunk érte. Már késő délelőtt van.

A fölséges urat nem eresztheti el környezete a szemlére ebben a hideg, zuhogó esőben. Mert okvetlen náthát kap. Csukott autóban mégsem tarthat szemlét a fölség. Oda gyalog kell neki is jönni, vagy legalábbis nyitott kocsin. Már dél is elmúlt. Mi még mindig ott állunk az országút mellett, a szakadó esőben. Az eső nem áll el. Itt már Noéra kell gondolni, a bárkával.

Ázik a legénység. De áznak a tisztek, öreg őrnagyok, ezredesek. Csurog róluk a víz. Ha nem káromkodnak, akkor élcelődnek. Ki kell tartani a császárért az utolsó csöpp vízig.

A fölség nincs sehol. Már három, már négy óra délután. Sem a fölség nem jön, sem az eső nem szűnik. Pirkadat óta állunk így itten.

Na, végre, generálmars! Jön a fölség!

Körülbelül tíz-tizenöt kilométeres gyorsasággal robog el előttünk a nyitott autó, a fölséggel. Ez volt a szemle. Ezért álltunk ki ide virradat óta.

A fölség, mosolyog esőcsuklyája alól. Barátságosan integet nekünk.

Hurrá! Éljen! Az ember lelkesülten ordít, főleg az örömtől, hogy végre túlesik ezen a parádén. Érdekes! Amikor a fölséges úr autóját megpillantottuk, abban a pillanatban szűnt meg az eső. Mondom, ez a zápor erre a szokatlan alkalomra készült szokatlan zápor.

Két percre a fölséges úr megjelenése után már kisütött a nap. Estig gyönyörű néhány óra. Tavaszias, ózonos, üdítő langymeleg. Szivárvány az égen. Amit akarsz.

Az ember úgy érzi, az nem is lehet, hogy az időjárás, az égi tünemények is ne egy ilyen nagyúr után igazodjanak, mint az osztrák és magyar birodalom hadra kelt seregének legfőbb hadura.

Én a fölséges urat már láttam egyszer, amikor nem volt IV. Károly császár. Akkor nem tíz, csak négy órát álltam érette így, az országút mentén. Viszont csikorgó fagyban és hófúvásban, Galíciában, 1914 telén.

Akkor Frigyes főherceg volt a főparancsnokunk. A tisztek úgy nevezték egymás közt: a vén sajtkereskedő. Ő jött elöl, pofaszakállal és szórakozott tekintetével, IV. Károly csak hátul kullogott a kíséretében, huszártiszti egyenruhában. De akkor is föltűnt mindenkinek, hogy a szemlét tartó hatalmasságok közül egyedül Károlynak, a trónörökösnek van elfogulatlan tekintete és egészen emberies mozgása.”

„Kelt…

A fölséges úr megállapította, hogy csapatainak hangulata kitűnő. Tényleg! Ezt én magam is megerősíthetem. Ezúttal ez nem hazugság… Igazság…

Én láttam már néhányszor, milyen az, amikor csapataink hangulata nem kitűnő. Sőt, beharangozott támadás előtt még nem láttam egyáltalán kitűnő hangulatú csapatot. Ahány támadásra vissza akarok emlékezni, amikben részt vettem, és hát volt egynéhány… a csapatok körülöttem és benne énmagam is inkább voltunk olyanok, mint egy sápítozó kolduscsapat vagy mint egy gyászmenet, mint kitűnő, azaz harcias hangulatúak. Legföllebb szórványos hencegéseket észlelhettem ilyen támadások előtt egyes pofáktól. Ez is inkább a belső remegést leplezte. Hát igen! Magában az ütközetekben sok bátor, félelmetlen katonát láttam a tett lázában. De amíg ez az önkívület megérkezett, addig csak komor, vonakodó, átkozódó, siránkozó, kétségbeesett, vacogó embereket láttam támadó csapatokul szerepelni.

Most bámulni tudok csak azon, hogy ennek a lelkiállapotnak nyoma sincsen csapataink között.

Csapataink itt valóban a hősköltemények katonái. Csupa harckészség és bátorság vagyunk. Talán csak Napóleon veteránjai, Hannibál fekete harcosai, Hunyadi bocskoros székelyei lehettek ilyenek, mint itt a mi fiaink. Kihallgattam már az ablakomból is, hogy mit beszélnek egymás közt a bakák az offenzíváról. Hát szavamra mondom, alig várják, hogy nekirontsunk itten az olaszoknak.

Ez nem hőferezés, haditudósítás, ez nem lódítás. Viszont ez a hangulat csak egyetlenegy dologból foganhat. Ezt a harci lelkesedést, ezt a szívből fakadó bátorságot az előző sikeres előrenyomulásban kezünkre jutott, bőséges hadizsákmány emlékei, a szövet, a csokoládé, a csipke, a cérna, a kávé, a rizs, a méz és a bor álmai fűtik.

Ez az! Kapard meg a honfit, a katonát, az embert, a jellemet, a bátorságot, a jókedvet magát, és mindig a zsákmányra számító rabló fog előbújni. Az emberi lélek, az emberi kedély, az emberi szervezet, az emberi közösség ragasztékai, az emberi műveltségek alapja, váza, értelme az egyedeiben rejlő rablógyilkos.

Aki látja itten ezt a készülődést, sohasem fog többé életében mást gondolni erről a tárgyról. Hacsak nem ostoba, hazug, önámító. Hogy én, aki itten ezt leírom? Kivételnek tartanám magam ebből a szellemből? Szó sincs róla! Egyszerűen csak szeretem lényegükben látni és nevükön nevezni a dolgokat.

Hát én, ilyen kis fika, kinek vagy minek a számára akarnék más lenni, jobb lenni hatalmas emberi fajomnál?

Tisztiszolgám azt mondja, az olaszok itt a faluban biztatják őket, hogy meg ne álljunk Rómáig. Igazuk van ezeknek a nyomorultaknak. Ha nem bízhatnak abban, hogy az övéik visszajönnek, kénytelenek abban bízni, hogy mi megyünk beljebb az országukba, és így jutnak valamiféle élelemhez. Máskülönben éhhalálnak vannak kitéve itt.

Ha még az ellenség is imádkozik érette, lehet az, hogy ne sikerüljön az offenzíva?

Holnap indulunk.”

„Kelt…

Meg kell hagyni, hogy indulásunk megrázó volt. Szédületesen hatásos.

A másik század parancsnoka egy hivatásos százados. Szereti megjátszani maradéktalanul az előírást.

Századonként indulunk a gyülekezőhelyre. A százados indult hamarabb. Ezt végignéztük.

A százados előbb beszédet tartott a fölállított századnak. Harcra lelkesítő beszédet. Hát persze, azok a megszokott frázisok, közhelyek tették az egész szónoklatot. De hát itten elcsépelt szólamok egészen visszanyerik eredeti színüket és távlatukat. Ha itten valaki ezt kiabálja:

– …Megyünk, katonák, és vérünket ontjuk a császárért és a hazáért!… – hát itten ez nem afféle követválasztási és országgyűlési hősieskedés. Itt valóban elcsurog néhány akó ebből a sok épkézláb emberből. És egyikük sem tudja, melyik lesz az, akiből csurog majd.

Amikor a kapitány utolsót: – Imához! – vezényelt, és a század ott állt mozdulatlan, csöndben, hát ez hatalmas hangulatú perc volt. Még az olaszok is megilletődötten bámulták az ablakból és az utcáról. Egy kövér, barna Contadino-hölgyet láttam, amint hangosan elsírta magát. Bizonyára valamelyik harcosunkért. Egy szikár olasz parasztsuhanc mellette mindenesetre oldalba bökte a nőt, és a lábára taposott. Majd kölcsönösen leköpték egymást.

De általában nagyon tetszettek az olaszoknak a parádéink. Tisztiszolgám mondja, aki erős barátságot tart fönn a megszállt néppel, hogy csak megvetéssel tudnak beszélni az olasz csapatokról. Azt mondják, soha három olasz harcos nem képes egyszerre lépni. És a haptákban folyvást vakaródznak. Ők mondják ezt, az olaszok, az olasz katonákról.

Őrnagyom visszaparancsolta a századomat egy órára az induláskor.

Én is kivágtam egy beszédet a legénységnek. Ha a kapitány így tett, az én századom is elvárja tőlem, máskülönben lesajnálnak.

Soha még így nem beszéltem életemben emberekhez. Úgy rémlik, egész jó szónok vagyok. Természetesen a beszédem mint jogászi és mint retorikai mű volt kitűnő. Máskülönben szörnyen civil beszéd volt. Közhelyek helyett értelmes és őszinte volt. De hát, persze, így kínos, fájó, elleplezni való dolgokat is érintett. A háború egyetlen megérthető oka körül forgott a beszédem. Hogy tudniillik, vesztes háború esetén az ellenség sarccal, mezőgazdasági elnyomással koldussá tehet bennünket, és kiéheztetheti majd családjainkat, gyerekeinket, kedveseinket otthon, mint ahogy ezek az olaszok néznek ki, lám! Azért tehát nekünk, erős férfiaknak otthon maradt övéinkért ellenségünket meg kell raknunk, akár életünk feláldozásával is. Így ecseteltem előttük a helyzetet.

Megesküdnék rá, hogy embereim az én egyszerű és érthető beszédemre azt gondolták magukban: nahát, egy tartalékos tiszt mégsem beszélhet olyan nagyszerűen, mint egy aktív kapitány, akinek ez a mesterségébe vág.

Ha beszédemmel nem volt akkora sikere a századomnak, mint a századosénak, majd az elinduláskor, az énekben mi győzünk. A százados százada túlnyomóan magyar. Az én századom túlnyomóan román. A magyarok, tisztelet-becsület, de rémesen interpretálják máskülönben gyönyörű nótáinkat. Esetleg van valami vad szépség abban, ahogy egy csomó magyar éneklés címén egymást túlordítja. Ezzel szemben az én románjaim elsőrendű harmóniaérzékkel rendelkeznek. Egy káplár vezeti az éneket, a többi két, sőt három szólamban kíséri. Így nem tudnak énekelni sem a németek, sem a szlávok.

Hívnak! Indulunk, úgy látszik.

…Ezt már egy barakkban írom. Itt várjuk be a hajnali támadást.

Ez a barakksor a domboldalba van építve, egy középkori várkastély alatt. Itt lakott valaha a környék kényura.

Késő alkonyat van. A barakk ajtóján át lelátok az egész vidékre.

Csak suhancszívvel, suhancbátorsággal, suhancképzelettel tudtam hinni a régebbi, polgárias szabványok közé szorult életemben, hogy lehetnek ilyen élményei, érzései, látványai is, mint amilyennek most vagyok a kellős közepében.

Alattam a domboldalon a támadó és tartalékezredeink trénjétől oly embernyüzsgés, hogy a népvándorlás jut az ember eszébe. Csak talán ez a szekértábor sokkal nagyobb, mint a katalaunumi síkon az Attiláé volt.

Ordítás, tolongás. És most már olyan tűzijáték fáklyákból és lámpásokból, hogy ezt már kémszemle nélkül, a hegy mögül is fölfedezhetik az olaszok a Piavén túlról.

De hát, úgy látszik, legkevesebbet az ellenséggel törődünk. Vajha sikerülne is a vállalkozásunk, ahogy bízunk benne!”

„Kelt…

Soha még ilyen plaszticitással nem bontakozott ki előttem ez a roppant öldöklés a látványos, szörnyűséges külsőségeitől a meztelen vázáig. A lelkéig.

A domboldal olyan, mintha páholyból nézhetné az ember ezt az iszonyatos színjátékot.

Sötét van még. Most pirkad. Most kell kezdődnie a táncnak.

Az órám a tenyeremen. Várom a barakk előtt, egy padon ülve, azt a percet, amikor a tüzérségi előkészítő tűznek meg kell kezdődnie az ellenségre.

Pontosan, amikor az óramutató eléri azt a másodpercet, amire a tűzre parancs van, odalenn messze, a sötét homályban, a gőzölgő síkon megvillan az első ágyúcső.

Erre a kis villanásra egyszerre a sötét síkság ezer más pontjáról ezer villanás. Aztán egy kis dörgés. Rá ezer dörgés.

Borzalmas hangverseny. Úgy tetszik, a magas ég és a roppant föld ennek a hangszere. Akárcsak valamilyen megveszekedett titáni húrok, vijjog, süvölt egymásba fölöttünk a lövedékek és dörgések visszhangja. Mint rémes nagybőgő brúgása, szól az öreg negyvenkettes és harminc és feles ágyúk lehetetlenül mély basszusa. Bele szüntelen sikoltozik, huhog a kisebb ágyúk torka.

Innen, a várdomb oldaláról megállapíthatom az összes tüzérstandokat a sík zugaiban, ahogy folyvást előbukkanó és újra eltűnő földi csillagsereg jelzi őket. Néhol egész csillagcsoport jelenik meg. Ott az ütegek folyvást salvékkal sózzák a halált a szegény olaszok nyakába, a Piavén túl.

Ez a gigászi hangverseny nemhogy szűnnék, ahogy egyre jobban virrad, hanem fokozódik.

Mellettem Feldmann doktor és Gaffner hadi költségvetést csinálnak. Vitatkoznak rajta, mibe kerül egy tízes, tizenötös, harminc és feles és negyvenkettes gránát a kincstárnak. Hány üteg lehet itten, és hányat lőnek?

Érdekes, mindenki egész mást jegyez meg az eseményből és általában a dolgokból. Honnan a fenéből tudják ezek a srapnelkapszlik árát is?

Amikor már egészen kivirradott, repülőrajunk elindult négyes-ötös csoportokban megvizsgálni a tűz hatását és általában jelentést hozni az ellenséges hadállásokról.

Az ember mindig félve és sajnálkozva tekint ezekre a mi repülőgépeinkre. Olyan kezdetleges vagy agyonhasznált tákolmányoknak rémlenek, olyan nyomorúságosan prüszkölnek, durrognak a levegőben, hogy úgy tetszik, már az is halálmegvetés, felülni egy ilyen tüdőbajos masinára. Hát még harcolni velük az ellenség kecsesen, gyorsan, halk berregéssel sikló repülőgépei ellen?

De most még mintha a repülőgépeink is különben volnának. Egyáltalán, erre az eget zengető tüzérségi előkészületre az az ember érzése, hogy az olasz front elsöprődik itt előttünk, mint a szemét.

…Az imént fönt voltam néhány tiszttársammal a lovagvár legmagasabb tornyában. Távcsővel onnan egészen jól látszott, hogyan vonulnak csapataink, mint egy hangyasereg, a Montello ellen. Már fönn vannak a fönnsík néhány méteres meredélyén. Úgy rémlik, az első olasz állások már a mieink.

Talán nem is akadt semmi ellenállás az olaszok részéről ez után a kiadós tüzérségi tűz után. Persze ilyen messziről nem lehet megállapítani azokat az apró tragédiákat, amik ott az árkokban és a drótok közt lejátszódnak. De amik ott a helyszínen, közelről, szörnyű nagy tragédiák.

Azt hiszem, kegyetlen dolgunk lesz nekünk, tartaléknak. Minket majd tüzérségi előkészítés nélkül fognak hússzoros drótsövénnyel megerősített olasz árkoknak nekihajtani. Majd így fognak engem is gukkerezni, mint én most ezeket a kis fekete férgeket, a dombok barázdái között.

Itt körülöttem mindenki csak győzelmi híreket portál, és a hadizsákmányon osztozkodik. Türelmetlen mindenki. Soha még így nem láttam katonákat előnyomulásra vágyni. Az emberek szó szerint dühösek, hogy tartalék vagyunk. Mindnyája visszaemlékszik bizonyára azokra a csokoládés-, boros-, likőrös-, kekszes-, mortadellásládákra, amiket a Karszt dolináiban közvetlen az olasz állások mögött leltünk.

De hát azért ebben a türelmetlenségben okvetlen van sok a rettegés lázából is, mihamarabb túl lenni a dolgok legrosszabbján! Okvetlen van sok ebben a hangulatban a szepegés türelmetlenségéből is.

Magamról én ilyenkor mindig azt hiszem, százszor jobban szurkolok, mint mások körülöttem. Készülődéseknél tényleg lerázhatatlan gyávaság fog el. Valósággal nyavalyássá tesz a veszedelem előre való elképzelése. Mindig akkor félek legjobban, amikor még teljes biztonságban vagyok, és ebből kell majd kimozdulnom. Nagy, igen nagy lelki kín a rettegés és irtózat. Sőt egyenesen testi szenvedés. Borzasztó a halál előtt állni. Minden gondolatom a menekvésé, a gyáva, akármilyen módon és ürügy alatt való kibúvásé a veszedelem alól. Ezt a szűkölő, követelő, fojtogató érzést kell az embernek folyvást az akaratával elkergetni. Az öntudatlan, egészséges állat fél, és kegyelemért könyörög az emberben az életéért. Az ember öntudatával tusázik vele, és legyőzi. És azt mondják, az állat, a vadállat a gyilkos az emberben, nem pedig fordítva.

Valóságos csoda, hogy az ember ezt százszor megpróbált, elkoszlott idegeivel bírja. Ez az állapot az idegeinek próbája, nem maga az igazi veszedelem.

Amikor már odakerül az ember, akkor nem szenved többé. A tettnek, a közvetlen veszélynek lázában úgy lemúlik az emberről ez a vacogás, mint a pára a mezőkről. Sőt az önkívület, amibe a veszedelem kellős közepében, tett közben kerül az ember, mintha nagyon egészséges, szinte üdítő érzés volna. Alig merem ideírni, pedig úgy van, hogy boldog vagy legalábbis a gyönyörűséggel rokon érzés az, amikor már az ember revolverét szorongatva szalad, csúszik egy rohamban.

Ez a várakozás, ez a bizonytalanság az átkozott, a gyötrelmes. Vannak azonban hangok az emberben, amik azt súgják, még mindig jobb a gyötrelmes élet, mint az irgalmas halál.

…Azt hiszem, indulunk végre előre. Nagyon ordítoznak itt balra tőlem a szomszéd barakkokban, ahol a telefonosok vannak. Ki kell néznem.

Tényleg indulás. Hajrá, Kabarcsik főhadnagy!”

„Kelt…

Ahová megérkeztünk, és újra letelepedtünk, már közvetlen a Piavéra néző hegyoldalban van. Erdős, északos, szűk hasadék ez.

Szájával az ellenségre nyílik.

Néha úgy rémlik, amint itt pihenek a csapattal, mintha régi, bérces, erdélyi hazámban volnék, mint kisdiák, kiránduláson.

Ez az erdőszag, ez a zsongó homály, ezek a dorongutak, páfrányok, mohák, gombák, labodák, taplók mindenütt ugyanazok. Néha percekre elfelejtem magamat. Aztán furcsán riadok rá: egyenruhában ülök itt ezen a fatönkön, mint egy század katona parancsnoka, és véres ütközetre készülünk.

De hát minek várunk ennyit? Valami baj van talán? Határozottan kell valami bajnak lenni, hogy itten vesztegelünk. Hiszen mi közvetlen tartalék vagyunk.

Dél már rég elmúlt. Mindenki rosszat sejt már a lelkes bizakodás helyett. Már vannak szakácsavizók, hogy a mieinket a jobbszárnyon visszavetették az olaszok. Így tehát mi, a balszárny, akiknek sikerült az áttörés, meg kell várnunk, míg a jobbszárny is átkel a Piavén. Különben egérfogóba kerülünk.

Ilyenkor mindenki százszor dühösebb a saját jobbszárnyára, mint az ellenségre. Valóban, ahogy a mi csapatainkat már a Montello peremén láttam hajnalban, nem valószínűtlen előttem sem, hogy másokkal van baj, nem velünk. Ez a várakozás mindenesetre gyötrő, lelket emésztő. Akár az elítéltek siralomháza.

Koszlott idegeim ellen folyvást megújrázza támadását az éktelen, agylágyító, korai, tehát oktalan félelemérzet. Az imént az egyik tiszt a zászlóaljban fölfedezett egy kis kiugrót a szakadék oldalában. Pár száz lépésnyire van innen. Jól látni arról a helyről, hogyan szállítják át a pontonok a Piavén csapatainkat.

Ez már csak érdekelhet itten jómindnyájunkat.

Minden tiszt elment megnézni magának, hogyan kerül át a folyón. Én nem mentem. Annak ellenére, hogy a zászlóalj leggyávább zászlósa hívott, és ő fölment, én nem mentem oda, arra a kiugróra. Olyan ostoba érzés tartott vissza, hogy amint kidugom a fejem ebből az erdőből, az ellenséges tüzérség egyenest oda fogja sütni rám egyik ágyúját, és telitalálat éri a fejemet.

De hát hiába hangolódik át magam előtt nevetségessé gyávaságom, egyszerűen nem bírja akaraterőm, hogy elszántságot termeljen bennem. A vakmerésnek, halálmegvetésnek van valami külön idegközpontja agyamban. Az már a csőd szélén jár, és valóban csak elkerülhetetlen ténykedések számára takarékoskodik tartalékával.

Mégsem bírtam végre is kíváncsisággal a dolgot. Elmentem arra a kiugróra. Lenéztem a Piavéra, a pontonozásra.

Azóta csak jobban szurkolok. Elborzaszt, eliszonyít, hogy a folyópart egészen puszta, takarástalan. Az olaszok tüzérségi tűz alá foghatják, ha fölocsúdtak első rémületükből.

Azzal vigasztalhatom magamat legföllebb ezért a poltrohon vacogásért, hogy az igazi bátorság éppen az, ha ilyen lelkiállapottal is marad itt tovább valaki, és ilyen rettegéssel is úgy megy előre, akárcsak teljes bátorsággal. Hány esetről tudok, amikor urak beteget is jelentettek rögtön, és hátramentek, ha csak egy kis akció is fenyegetett? Aztán, ha újra csöndes lett a front, visszajöttek és hangoskodtak.

Mégis, hol van az az idő, amikor nem volt probléma nekem idegeim okvetetlenkedése. Visszaemlékszem, Galíciában éppen így vártunk egy erdős hegyoldalban egy támadásra. Akkor puszta, füves domboldalnak akartak nekihajtani bennünket. Mindenki képtelennek, őrültségnek tartotta, hogy ezt a puszta dombot megrohamozhassuk. A parancs után a tisztek közül többen jelentettek beteget. Én ebben a nagy izgalomban, lefetyelésben, háborgásban, a várakozás unalmában nyugodtan elaludtam hátizsákomon a földön. Azzal ráztak föl: lefújták a parancsot a támadásra.

Ezt most már nem tudnám megcsinálni.”

„Mégiscsak rémhírnek kell lennie visszaverettetésünknek.

Imént vonult el előttünk az átkelési hely felé dandárparancsnokunk, törzskarával. Neki már ott kell felütnie a dandárparancsnokságot a Piavén túl, ahol a dandárjának fele van.

Ez az első eset egész hadigyakorlatom alatt, hogy ütközetben törzstisztet magam elé láttam kerülni.

De milyen komor, milyen bús mostan vidám, piros öregünk. Az embernek kedve volna utánakiabálni: »Hahó, tata! Hová lettek az élcek a cérnaoffenzíváról?«

Maguknak a bakáknak az arcán is megilletődést és szánalmat láttam, amikor ezt a szegény, jóságos mosolyú, golyóbisfejű öreg osztrákot látták, amint a véres, átkos harcmező felé tötyög el rossz hadi lábszárvédőiben.

Lám, milyen marha az ember! Ki sajnál engem? Ki sajnál minket, akik fiatalok vagyunk, akiknek most jönne az élet, és akiknek tulajdonképpen semmi közünk ehhez az öldökléshez? Nekünk csak vesztünk, kárunk lehet belőle, hasznunk semmi. Most egyszer látunk egy aranygallérost csávában, akinek mestersége, reménye ez a vérontás, és tessék, majdnem megsiratjuk.

Hát igaz, ez a mi öregünk nem hasonlít más, harapós, ugatós, berregős nagykutyákra.

Ez az öregúr igazi jó atyánkként képviseli azt a hatalmat, amiért nekünk, tűzvonaltölteléknek illik megdögleni a csatákban.

Fontos az, hogy végre indulnánk már el innen.

Éppen most figyelmeztetett doktor Feldmann arra, ha itten kezdene el bennünket gránátozni és srapnelezni az olasz tüzérség, ebben a meredek, szájával feléjük fordult szakadékban, hírmondó sem maradna belőlünk. Valóban, még gépfegyver- és gyalogsági tűz elől is csak a fák mögé bújhatnánk, ha odaátról lőnének.

Szerencsére nem lőnek az olaszok. Talán már rég pánikban menekül a sok csimpolyás, mint a tizenegyes offenzívában. Holnap, holnapután talán már valami kis bájos signorina veti ágyunkat.

Hajrá! Azt a kutya irgalmát! Gyerünk már!”

„Hogy a frontáttöréssel bajok vannak, az már keserves, szörnyű bizonyosság.

Itt veszteglünk már a Piave partján. Összelőtt kis lakótelep mögött, néhány rossz, nyirkos, földfalú födözékbe zsúfoltak. De azért az az érzésem, mi már nem hajókázunk át a folyón.

Akkor már rég átpontonoztak volna bennünket. Hiszen az nem valószínű, nincs ránk szükség odaát.

A szörnyű tény az, hogy az olasz tüzérség tegnap este óta már lövi a Piave partját körülöttünk. Ez azt jelenti, igenis, nem fognak be az olasz ütegek szaladásra, hanem megkezdték a védekezést.

Itt aztán rémséges hullagyár készül, ha a mieinket visszanyomják a Piavén. Az olasz gyalogság? Az pipa! De az olasz tüzérség és a repülők, ha elkezdik munkájukat itten? Akkor ezektől nem lehet élni! De nem ám!

Máris minden pillanatban egy-egy robbanás reszketteti meg a földet velünk az este óta.

Egész éjszaka kettesben alsóztunk Feldmann doktorral. Neki éppenséggel az a véleménye, régen rossz itt nekünk!

A kártyával a kezében nagyon érdekesen magyarázta el az egész helyzetet. Azt mondja:

– Nézd csak meg. Lehet így rendezni egy átkelést, hogy ellenséges tüzérség lőhesse azt? Nem tudni elhallgattatni az ellenséges tüzérséget? Ez azt jelenti, hogy utánpótlásunk meghiúsul. Akkor csak bírjuk visszavonni az átkelt csapatokat, nemhogy átvigyenek minket is. Van egy tercem, és megkontrázom az ultimót.

Így beszél Feldmann. Én megpróbálom vitatni, hogy a tizenegyes offenzívában is lőttek egy darabig az olaszok. És ha mégis sikerül itt áttörnünk a gyalogsági vonalon, akkor majd éppúgy lekapcsoljuk aztán az olasz tüzérséget, mint ottan. Feldmann erre azt felelte:

– Csakhogy te elfelejtesz valamit. A tizenegyes offenzívában nem volt egy ronda folyó előttünk. Aztán megfelejtkeztél az olasz repülőkről. Hallottad, hogy tegnap már volt készen egy pontonhíd is a Piavén, és ezt egy repülőbomba úsztatta el. A repülők még akkor is kész veszedelem lesznek ezeken az átkelési pontokon, ha – mint a dandárparancsnok mondta – az ellenséget vad menekülésre késztetjük itten. De hol van itt vad menekülés? Hiszen kis ütegek is lőnek ránk itt a Piavén túlról, pár kilométernyiről. Talán a második vonalukat sem foglaltuk még itten el. Ilyen vonaluk pedig nekik van vagy húsz még. Egyebet mondok neked. Hogyan lehet egy átkelést úgy rendezni, hogy nem számítottak az ellenséges repülőkre, csak vad menekülésükre? Hogyan lehet egy átkelési helyet repülővisszaverő ágyúk és gépfegyverek nélkül hagyni? Itt semmi légelhárítás nincs. Láthatod. Azért szállhat le olasz repülő pontosan a hidunk fölé bombájával. A visszaverő ütegeink, megesküdhetsz rá, most is a hadosztályt, a hadtestet és a főparancsnokságot védik innen száz kilométerre Udinében a repülők ellen. Így van ez, barátom. Megkontráztam az ultimót, a tercemet bemondtam.

Éjfélig, sőt éjfél után is folyt a vita köztem és Feldmann között, ahogy alsóztunk.

Ez a Feldmann doktor százszor többet ért nálam a hadászathoz, holott nekem minden elődöm határőrvidéki katona, granicsár, plájás és mittudommiféle martalóc volt. De el kell ismernem, jobban ért a hadviseléshez a tábornokomnál is. Én észre sem vettem volna ezeket a dolgokat, amikről Feldmann felvilágosít, pedig pontosan kvadrálnak a helyzettel.

A gránátok egyre dühösebben reszkettetik meg velünk a földet. Hiába fekszem le, nem bírok aludni. Gaffner kadétaspirantom meg a másik szakaszparancsnokom, Topescu, a román zászlós, versenyt hortyognak itt mellettem a födözékben.

Odakünn már pirkad. Az imént kinéztem. A födözékünk dombjáról négy temetetlen hulla ötlött szemembe a füvön. Tíz-tizenöt lépésnyire hevernek. Itt szörnyű cécó lesz még.”

„Kelt…

Álmomból ráztak fel. Szinte alig emlékszem, hogyan indultunk el, és hogyan érkeztünk ide. Egy őrházféle épület alá vájt födözékben írok most.

Az ember a legérzéketlenebbül, tehát a legpompásabban akkor él át borzalmas órákat, ha mocskos, álmos, fáradt.

Gaffner, az aspirantom imént lelkendezte itt nekem, harminc hullát számolt meg azon a rövid távon, amelyen a folyómenti országúttól idáig érkeztünk. Én inkább azt a nyolc vagy kilenc nehéz gránátot jegyeztem meg, amik jobbra-balra fogadtak bennünket útközben. Szerencsére a századomból senkinek sem történt bántódása. Csak föld csapódott ránk.

Érdekes, mikkel kapcsolódnak össze gépileg képzetek az ember agyában. Én nem tudok látni gránátrobbanást, hogy füstjéről az a gonosz szellem ne jutna eszembe, aki a szegény török halász palackjából gomolygott elő az Ezeregyéjszaka egyik meséjében.

De milyen képzetsorozatok teremtődnek Gaffnernek, ilyen tejfölösszájú kölyöknek agyában, ha túléli ezt a háborút? Én az ő korában holmi szelíd kis gyilkosságokról és szerencsétlenségekről a világsajtót teleordító cikkeket olvastam. A gránátfüstről az Ezeregyéjszaka meséinek rémeivel illusztrálódik a rettegésem. Gaffnernek majd nyilván, ha lesz még valaha béke, hát idillikus kéményfüstök fogják a régi ijedelmek és borzalmak képét visszaidézni hajóágyúlövedékekről. Mert hiszen a legzsengébb benyomások a legerősebbek és legmaradandóbbak.

Most hallom itt a födözék szelelőlyukán át, hogy két pontonunkba csapott be az imént repülőbomba.

Szép kis kilátások a mi átkelésünkre! Átlag óránként szerencséltet ellenséges repülőraj bennünket csomagokkal. Feldmann doktor pontosan megjósolta ezt a környülállást. Itt lapít ő is a szomszédban. Egy csűrféle ad menedéket fél századának.

Gondolom, már csak órák kérdése átszállításunknak a Piavén. De lám! Már tizedrésznyire sem kínzó rajtam a szurkolás a vésztől. Már benne vagyunk a táncban. Ez a láz, ami most kezdődik rajtam, úgy látszik, igazibb eleme fajtámnak, mint a nyugodt, rendes, polgári élet levegője. Abban hányszor csetlek-botlok, ámolygok, bizonytalankodom, tétovázom. Ebben? Gyorsan, meggondolás nélkül, mégis kellő óvatossággal merek és cselekszem. Olyan egészségesnek érzem magam, mint egy erős, kitűnő ösztönű vadállat.

A mosdatlanságtól ég kissé a szemem, és tapad a kezem a szutyoktól. De mintha ez volna a legjobb védőpáncél az érzékenység ellen. A cigaretta pedig? Semmi más alkalommal nem ízlik annyira, mint ilyen halálos vész izgulatában.”

„Kelt…

Két dolgot nagyon fájlalok. Első, hogy nem tanultam meg fényképezni. Milyen csuda képeim lehetnének ebből a háborúból! Másodszor azt sajnálom, minek nem készítettem elejétől fogva ilyen részletes, bőséges jegyzeteket helyzetekről, amikben meghengergőztem.

Persze az a gondolat, hogy valami ellenséges szanitéc lökje velem együtt a meszesgödörbe feljegyzéseimet!

De hát lám, még mindig itt ülök írva és élve. És utólag fájlalom itt is régi lustaságomat.

Csuda szerencsém volt, az egyszer bizonyos!

Amíg az én századom leszaladt a köves parton a Piavéhoz, és amíg a ponton átsodródott velünk a vízen, egyetlen lövedék sem esett a közelünkbe se.

Holott előttünk is, utánunk is folyvást, minden öt percben és minden húsz lépésre gránát robbant, srapnel pukkant, az átkelési pontoknál a parton és a folyóban is. Nem beszélve repülőbombákról.

Én a fél századdal pontosan kifogtam egy ritka tűzszünetet. Feldmann doktor, a századom másik felével, már kapott egy stuplit a hátába. Egy súlyos és két könnyű sebesült a vesztesége. A következő századból négy halott és sok sebesült.

Hanem az igazi hős nevet ezek a hidászok érdemlik meg itten. Az szentigaz! Ezek nem egyszer teszik meg ezt a rémes utat a folyónál és a puszta partokon, hanem állandóan ebben a pokolban vannak. Tiszta csoda, hogyan maradt egyáltalán élve belőlük ember.

Igaz, a tüzérségi tűznek van bizonyos pontos ritmusa, amit el lehet lesni és hozzá igazodni. Az ütegeknek be kell tartaniok a tűzszüneteket. Ritka eset, hogy két üteg lő egy helyre, még ezektől az olaszoktól is, akiknek ötször annyi tüzérségük van, mint nekünk.

A tüzérségi tűz valóban a gyáva lelkeket pusztítja, és a bátrakat kíméli. Hogyan? Úgy, hogy a gyáva ember akkor lapul meg, amikor robban a gránát, és arra nem megy, amerre robban. Holott, amikor már robban, akkor egész biztos, szünet jön, és ahol robbant, ritkán esik pont ugyanoda lövedék. Tehát a bátor ember és az öreg harcos akkor vág neki az útnak, amikor a fenyegető lövedék már csak ártalmatlan füst, és a friss gránátlyukat nem kerüli ki, hanem belebúvik, mint a legbiztosabb menedékbe, vagy pedig azon megy át útjában.

Ezt a kis elméletet menázshordó-elméletnek kereszteltem el magamban. Mert a menázshordók ismerik legjobban az ellenséges tüzérségi tűz fortélyait. Némelyik szakácsküldönc jobban ismeri az ellenséges ütegeket, hány ágyújuk van, milyen nagyságúak, jobbra-balra, előre-hátra, és milyen időközben lövik ki őket, mint a vezérkar. Hiszen az ellenséges tüzérség rendesen a menázsit, az utánpótlás útját lövi a gyalogság mögött. Tehát a menázshordóknak legnagyobb érdeke kiismerni az ellenséges tüzérségi tűz fortélyait.

Bizony el kell ismerni az embernek, ezek a segédcsapatok sokszor nagyobb és veszélyesebb munkát végeznek a harcosoknál. Ki meri magát például rettenthetetlenebb hősnek tartani, mint ezeknek a hidászoknak a legutolsója is?

Na, nekünk, harcos gyalogságnak nem lehet elméletünk semmi irányban! Bennünket a véletlen, a meglepetés ural teljesen. Fölöttünk csak az Isten a gazda, ha egyszer belekerültünk a slamasztikába.”

„Egyelőre itt ülök, és írok már egy kiürített olasz födözékben, a Montellón.

Erre az átkozott szőlősdombra a Piave vészes partjáról már játék a fölkapaszkodás. Mindössze egy helyen fenyegetett az, hogy fölfordulok. Mégpedig a legdicstelenebb módon, a saját tüzérségtől.

Két helyütt is el kellett menekülnöm. Oly rémes gázszag csapott meg a bokrok alól. Márpedig nem egy esetet tudok, amikor egy szippantásra fölfordultak bajtársak, avagy örökre nyomorékká lettek a gyomrukkal meg a szemükkel.

Iszonyúan félek a gáztól. Kétszer szippantottam már belőle a mostani eseten kívül. De emlékezni tudok rá, több rémes álmom volt, amikor gázban fuldoklom.

Ez a gázharc már nem is embertelenség, de tiszta őrültség. Öreg komák beszélnek az első harcokban egy gázolásunkról a Karszton. Ezt fúvószerkezetekből bocsátották az ellenséges arcvonalra. Kilométerekre csupa hulla lett. A tücsök, az egér, a madár, mind elpusztult. De nem mert tőlünk sem előremenni senki, mivel rögtön halálfia lett. Így aztán egy holttengerszerű terület maradt az arcvonalon. Mi célja lehetett ennek? Viszont ha megfordult volna a szél, akkor bizonyára a mi arcvonalunkon lett volna néhány kilométeres üresedés a saját gáztól.

Tény, hogy nem csupa áldás követi az emberi leleményt a technika nagyszerű vívmányaival.

Az alattomos gázgomolyagnál sokkal rokonszenvesebb volt mint élmény az a gránátlyuk, amit a Montello fokán láttam. Ennek a gránáttölcsérnek a kerületében és mélyében eltűnhetett volna egy emeletes ház mindenestől. Harminc, ha nem negyven lépés lehetett ennek az üregnek az átmérője. Fenekén jókora tó képződött. Noha a víztelen dombtetőn ásítozott.

Ilyen lyukacskát vájt a földbe a németektől kölcsönkért negyvenkettes.

Több mint tíz lépésre vonult ettől a tölcsértől az olaszok lövészárka, egy födözéksorral. A föld nyomása ezeket a födözékeket egyszerűen az árok másik oldalához sajtolta emberestől-egerestől. Hogy légnyomás mekkora áradhatott ebből a robbanásból? Bődület.

Érdekes, azért aránylag kevés, néhol egyetlen hulla sincs ezekben az első árkokban. Harc itt nem lehetett. Sem tűz-, sem közelharc. Elég volt ezeknek az olaszoknak a tüzérségi előkészítésünk, hogy megadják magukat azonnal, vagy hátraszaladjanak.

Találkoztam néhány osztag olasz fogollyal. De mi ez azokhoz a tömegekhez képest, amik a tizenegyes offenzívában zajongtak körül bennünket? Ott alig-alig villogott egy-egy saját szurony a teméntelen olasz fej között. Háromannyi olaszt fogtunk el, mint ahányan mi voltunk. Úgy rémlik, itt nagyobb a hűhó semmiért. Mi van hát tulajdonképpen?

Most még kevesebbet tudunk itten. Még zavarosabb előttünk a helyzet.

Feldmann azt állítja, a támadásunk megfeneklett. Százat tesz rá egy ellen. Mi már a visszavonulásunk fedezésére jöttünk át ide. Hullajelöltek vagyunk egytől egyig. Próbáltam ellentmondani Feldmannnak. De nem nagy meggyőződéssel. Úgy érzem én is, másként megy az, ami sikerül.

Nem sejtjük egyáltalán, hol van az első vonal.

De hát most már nem olyan emésztő a bizonytalanság. Láz vagy fásultság zsongítja el idegeimet. Valami egészen más erkölccsel, bölcselkedéssel, kedéllyel néz az ember szembe a dolgokkal.

Itt van mellettünk az őrnagyunk födözéke. Az öreg maga is tele van kétellyel afelől, hogy jól menne minden az offenzívával. Ő sem tud semmit. Vagy nem akarja velünk közölni az igazat. Azaz azt, amit ő a kapott parancsaiból sejt vagy tud.

Eggerth, ez a szotyákba ojtott német tanár van az öreggel. A födözék rossz deszkafalán át minden szó hozzánk neszez. Eggerth most is dühös lelkesedéssel biztosítja őrnagyunkat, hogy Treviso mint rothadt gyümölcs fog az ölünkbe pottyanni, ma vagy holnap, legkésőbb holnapután.

– Rothadt gyümölcs! Rothadt gyümölcs! – ismétli az őrnagy Eggerth hasonlatát. – Badarságot mond maga, főhadnagy úr. Hol vagyunk mi még Trevisótól. Egy hét, egy hónap múlva mondaná. Ezt még el lehetne fogadni.

Én azt mondom most Feldmann-nak:

– Azt hiszem, tulajdonképpen mi, magyarok vagyunk a világ legnagyobb palijai. Mi harcolunk legjobban, és mi vesztjük a legtöbb vért atque avenam ebben a háborúban. Holott nekünk igazán mindegy, győzünk-e, vesztünk-e. Nekünk mindenképpen rossz. Ha vesztünk, akkor érthetőleg rossz. Ha győztünk, akkor sem jó. Csak annál sikeresebben nyel magába bennünket a germán tenger. Katonauralom lesz. Az ellen nem lehet majd kaszinózni az országgyűlésen. Hogy hálás nekünk a német szomszéd érdemeinkért és hűségünkért? Volt már ilyesmire egyáltalán példa a történelemben? Meg kell csak hallgatni ilyen Eggerth-féle alakokat, micsoda sorsot és szerepet szán nekünk, magyaroknak az ő Hamburgtól Bagdadig terjedő Nagy-Németországában.”

„Kelt…

Már két nap óta lézengünk ide-oda ezen az átkozott szőlősdombon. Még mindig nem tudjuk, megrekedt-e a támadás vagy sem. Jönnek olyan hírek is, csak egy kis forgalmi zavar a veszteglésünk. Megyünk előre gyorsan.

Sajnos ez esetben minket dobnak be a támadásba. Ha bevallaná magának őszintén az ember, már azt sem érezné nagyon tragikusnak, ha visszavertek volna itt bennünket. Nekünk, lövészároktöltelékeknek ez az élet nagyobb valószínűségét jelentené. Már úgy tetszik különben, ez a huzavona sem gyötör senkit. Mindenkinek az a mellékgondolata, ha ez állandósul, az életet nyerhetjük meg vele.

Egyelőre még alaposan szórja be körülöttünk az olasz tüzérség a vidéket. Itt a baj! Egyre növekszik ez a tűz.

Micsoda rémesen egyszerű kifejezések ezek a hadi kifejezések arra, amit jelentenek! A tüzérség beszórja a vidéket – írom ide. Ez azt jelenti, az elébb is az útkeresztezésnél hat ember szakadt véres cafatokká. Amott egy vízmosásban emberi tagok és belek lógnak a bokrokon. Ott egy pihenő szakaszt vetett szét a gránát. Mellettünk is nyomott agyon egy födözék egy csomó embert. Ezek bennszorultak és megfulladtak, amire kiásták őket.

Az olasz tüzérség ismeri ezt a terepet, mint a tenyerét. Saját területre lő. Ezeket a födözékeket is ők építették maguknak, amikben meghúzódunk. Tehát éppen az ellenkező irányban vannak kiépítve szájukkal, mint kellenének.

Legkeservesebb az egészben az, ha mi panaszkodnánk itten, akkor ez azt jelentené, az itt elérhető legjobb helyen panaszkodunk. Az első vonal még rosszabb lehet előttünk. Az átkelési helyek még elképzelhetetlenül rémesebbek mögöttünk.

Az ellenséges repülők már hajnaltól estig rendszeres rajokban jönnek, a mieink közül már rég nem mutatkozik egyetlenegy sem.

Csoda? Öngyilkosság a mi rossz, döcögő, hörgő légikonflisainkon kikezdeni az ellenség kecses, surranó gépeivel. Ilyeneken röpdösnek fölöttünk az olaszok, franciák, angolok, amerikaiak, japánok.

Tegnap este láttunk utoljára saját repülőt. Alkonyatkor jelent meg az égen, amikor már az antant gépei eltakarodtak. Csak fölibénk szállt és visszament. Saját gépet az utolsó bakánk is megismer mindjárt éktelen durrogásáról. Ez a gép is nagyobb lármát csinált fönn egyedül, mint az antant húsz gépe.”

„Érdemes lejegyezni azt a vitát, amit ez a saját gép keltett? Azt hiszem.

Künn ültünk éppen menetkészen a nyílt domboldalban. Mert estére mindig előrevonulunk az arcvonal mögé, valami rossz árokba, esetleg olasz ellentámadás felfogására.

Hát ülünk a domboldalban. Mi, tisztek, külön csoportban. Alattunk néhány lépésre a század, szakaszokban eloszolva.

Gaffner vesz tudomást először a saját repülőnkről az égen. Az ő gimnazista kölyök módján röhögni kezd:

– Nininini! Ez saját gép! Hallják! Előbb hogyan legénykedtek, most már csak akkor mernek kibújni, amikor az olasz gépek elmentek. Gaffner nevetése rögtön nagy visszhangot kelt szakaszában is. A bakák röhögnek, és gúnyolódva mutatnak a saját gépre. Topescut, a zászlóst dühbe gurítja Gaffner viselkedése. Ugyanis amikor megfigyelő tiszti kiképzésre a repülőosztagok tiszteket kértek tőlünk a gyalogságtól, Topescu ment el a mi zászlóaljunktól. Azóta ő a repülőszakértő. Személyes ügyének tekint minden szót a repülésről.

Topescut remekül lehet ugratni. Elméje is olyan lomha, mint nagy, melák teste.

Topescu ráreccsent Gaffnerre:

– Mit röhögsz? Mit röhögsz itten a legénység előtt a mi repülőnkön?

– Nahát, most jön ki, mikor az ellenséges gépek elmentek? – felesel Gaffner.

– Te hülye vagy ehhez! – leckézteti meg Topescu Gaffnert.

– Mit kell ehhez érteni? Látja mindenki, a repülőink nem érnek egy fabatkát!

Gaffner nem hagyja magát. De Topescu sem:

– Mondom, hülye vagy ehhez. Most nem kell, hogy itt legyenek a mi repülőink, azért nincsenek itten.

– Jót mulatok! Hol vannak hát a mi repülőink? – kacag Gaffner.

– Nem hallottad a megbeszéléseken, te hülye, hogy az olasz arcvonalat lejjebb törjük át, a Piavén. Ott vannak a mi gépeink. Ott van rájuk szükség. Itt ugrálhatnak az antant gépei, ezek a rongyok. Majd nem fognak itt se.

– Hallod, Topescu! – szólt közbe szelíden Feldmann. – Eggerthen kívül már csak te vagy az egész hadseregben, aki hisz benne, hogy sikerült itt áttörnünk az olasz vonalakat. Nem akarsz lemondani arról az olasz kappanról, amit Trevisóban akarnál külön megsüttetni magadnak a menázsban, mint a tizenegyes offenzívában, a Tagliamento mellett.

Gaffner boldog röhögésére Topescu még dühösebb. Így felel meg Feldmann-nak.

– Én nem vagyok szocialista. Én egyenruhában katona vagyok. Nem teszem nevetségessé hadidolgainkat a legénység előtt.

– Na ja! – mosolyog Feldmann. – De hát azzal az ember nem sokat segít a dolgokon, ha marhaságokra és nyomorúságokra azt mondja: »Nagyszerűek!« Talán komolyan hiszed, hogy a mi repülőink itt vagy másutt megállhatják az ellenséges repülőkkel szemben a helyüket? Hát mit keres itt most ez a mi repülőnk este? Ez a gép szerintem is azért nem száll az ellenséges terep fölé, csak fölöttünk kóvályog egyet és visszatér, mert a hadseregparancsnokság azért küldte, hogy tudja, mi van velünk, a saját csapatokkal. A hírszolgálatot, telefont bizonyára elvágták hátul napközben, az ellenséges repülők, bombáikkal. Az ember csakis kacaghat ezen kínjában. Máskülönben nem nevetség az, hogy nem a hadvezetőségünk vezet bennünket a harcban, hanem mi őt. Csak a gyakorlótéren tudja velünk az összeköttetést fenntartani.

– Ha ez igaz, akkor sem tartozik a legénységre! – erősködik Topescu.

De Feldmann nevet.

– Na de hát, édes egy komám! El akarod záratni az eget a legénység elől? Ezt már az írás sem engedi meg a hadvezetőségünknek. Csak látják a különbséget a saját és ellenséges gépek között.

Topescu mindenképpen alul került a vitában.”

„Kelt…

Az éhhalál sem éppen utolsó halálnem.

Ha így megy tovább, végleg elvágják tőlünk az utánpótlást az olaszok, akkor szépen föstünk itten. Mindig kevesebb menázsit kapunk és egyre ritkábban. Most már kizárólag hideg dolgokat.

Ma aztán a következő dolog történik.

Itt várunk parancsra menetkészen a domboldalon.

Jó idő óta valami irgalmatlan bűz árad föl a domb aljáról. Természetesen csapatok tanyáznak ott is.

El kell képzelni, hogy itten, hol rothadó hullák, mocskos embertestek gőzölgése és egyéb bűzei uralognak a játszi szellőn, nem könnyű bevetni egy még erősebb bűzt, olyat, amit mellettem a bakák is kibírhatatlannak mondanak, és köpködnek tőle. Mi ez a szag? Valami égett zsír, pállott víz, pörzsölt szőr harmóniája.

Leküldöm tisztiszolgámat, hogy nézze meg: honnan és miből támad ez a gyalázatos illat.

Gyurka szolgám lemegy. Visszajön a következő tudósítással:

Alattunk, a meredek, bokros vízmosásban valami szláv ezred katonái tanyáznak. Ezek a szerencsétlenek már napok óta nem kaptak élelmet.

Négy napja, hogy lezuhant az útról és nyakát törte egy gépfegyverhordó lovuk a vízmosás fenekén. Ezt a négynapos dögöt fedezték fel pecsenyének. Erre járnak le tömegesen.

Bajonettel, rohamkéssel, tábori fejszével vagdosnak a dögből, aztán csajkában megfőzik. Legutóbb már egy olasz házból kondérokat kerítettek. Azokban rotyog a döghús. Vizet kásás, mocskos kubikgödörből hoznak a főzéshez. Úgyszólván már nem is vízben, de a kubikgödör fenekén maradt híg sárban forgatják a döghúst. De sül nyárson is, félig szőrösen-bőrösen.

Ez az az illat, ami bírja a vetélkedést a friss szagokkal meg a napon rothadó tetemekkel.

Gyurka így végzi be nekem tudósítását:

– Látná csak, főhadnagy úr, hogyan eszik ezt a dögöt ezek odalenn. A szájuk szélén csurog a zsír, ahogy csámcsognak, és egymással verekszenek. Én csak ettől majd kihánytam a belemet, amikor megláttam.

Köpköd, utálkodik, émelyedik minden bakám körülöttem. Vagy a nevetés majd szétrepeszti őket a szomszédok lakomáján.

A baka egy csomóban pontosan olyan, mint a gyerek. Nincsen neki sem veszedelem, sem viszontagság elég súlyos, ha valami furcsaságot lát, hall, és mulathat rajta. A baka legnagyobb réme az unalom. Ha magára marad, ha unatkozik, ha pihen a baka, akkor elfogja szívét a facsarodás az anyóka, apóka, a Lidike, a kertecske, a Bimbó tehénke, a Tündér lovacska és Lábaviszi kutya, az otthon, a falu, a béke után. Jön a búskomorság, a lázadás, az átok, a sírás.

Nagyon jól tudja ezt a hadvezetőség is. Azért nem szabad a legénységet foglalkozás nélkül hagyni egy órára sem. Ha nem gyakorlat és tisztogatás, akkor játék és ének és komázás és kimenő. Mert ha lóg a baka és hever, akkor vagy cocolista lesz belőle, vagy bárgyú életunt.

Hanem itt szép kilátásaink vannak. Tiszta víz alig van. A táplálkozás gyatra. A tisztálkodás semmi. Hamarosan hozzá fog szegődni az olasz tüzérség munkájához itt egy jutányos pestis vagy kolera, vagy tífusz.”

„Kelt…

A reggel abbahagytam, most folytatom ezt az írást. Célját különben nem látom ragyogónak.

Egyáltalán elveszett itt minden ténykedésnek a távlata, ebben a reménytelen helyzetben. Az írás mégis jó arra, hogy elfoglaljam, lekössem magam valamivel, a szörnyű, nyomasztó, bamba rettegéstől és csüggedéstől.

Nagyon kevesen szabadulunk innen, akik most itt lélegzünk. Ez biztos. A tűz már a képtelenségbe erősödik. Itt fogunk megdögleni egy rakáson.

Az olasz, francia, angol, japán, amerikai repülőgépek szüntelen fölöttünk surrognak a levegőben. Ez a szüntelen burrogás megőrjítő. Ehhez járul az ágyúlövedékek vijjogása, süvöltése a levegőn át és az állandó, földrázkódtató, üvöltő robbanások körülöttünk.

Ez már nem a rettegés lelki kínja, amit az ember érez. Ez testi gyötrelmet okoz. Hasogatnak a fülidegeim. Iszonyattól ég minden idegem ebben a szakadatlan hanggyehennában. Ájulás környékezi az embert egy órában tízszer is.

Belül mindenkiben egy kisgyermek sír. Borzasztó értelmetlen itt lenni, és ezt elszenvedni. Iszonyúan fáj a szívem az életért, Budapestért, Tutuért!… Őrjítő! Őrjítő! Itt ülni, tűrni a soknapos mocskot magán az embernek, és kétségbeesett, elgyötört tudattal várni, amíg darabokra szaggatja egy gránát. Hősiesség! Az aztán kevés van ebben az állapotban.

Érdekes, hogy amiért mindez történik, a harcért, a támadásért, ellentámadásért, területi nyereségért, az alig jön számításba itt valakinek.

Valószínűleg azért lőnek itt bennünket tüzérséggel ennyire, mert ellentámadásra készülnek az olaszok. De ki fél az olasz támadástól? Ki törődik itt az olaszokkal egyáltalán? Mint Feldmann mondja, az csak tréfa, hogy az olaszok velünk szemben vannak. Egy géppuska, néhány kézigránát vagy csak vak lövöldözés, és közülünk tíz ember föltartja azt az ezret, amilyen arányban az olaszok szoktak támadást intézni ellenünk. Legrosszabb esetben a fogságukba jut az ember. És az olasz fogság enyhe, sokat hallottuk.

Tulajdonképpen, ha jól meggondolom, még ez a legvalószínűbb, szinte az egyetlen eset arra, hogy valaki életben maradjon itten közülünk, ha az olaszok áttörnek mellettünk, és elfognak bennünket. Hogy visszajuthasson valaki innen a Piavén, egyedül talán lehetséges. De tömegesen, amikor már az olasz ágyúk belőtték magukat az utakra, partra, vízre, kifogyhatatlan lőszertömegükkel? Az majdnem képtelenség.

A baj csak ott van, hogy Feldmann értesülése szerint velünk szemben nem olasz, hanem átszökött cseh ezredek vannak. Ezek nem ejtenek foglyot.

Csudaszép kilátás.”

„Kelt…

Megint egy éjjel, azaz megint egy hajnal. Két óra éjfél után. Ez a mostani csönd a legrémesebb. A méhében már fogan a nap első sugarával érkező borzalmak ricsaja. Az olasz tüzérek már rakják a lőszergúlákat ütegeik mögé. A gépmadaraik tollászkodnak, hogy karmuk közt gyilkos bombáikkal szálljanak majd fölibénk. Szinte átremeg hozzánk ez a hangtalan munka odaátról, hegyen-völgyön át, a kék színű, pirkadati levegőn. Ezen a szelíd, álmodozást színlelő csöndön, amely vissza akarja hitetni ezeknek a madárdalos, gyönyörű szőlőskerteknek régi hangulatát.

Nincs szívem bemenni odúmba és lefeküdni. Éppen az őrnagyunk födözékéből jövök. Feldmann-nal hármasban alsóztunk egész éjjel az öreg meghívására.

Ez az őrnagy egy öreg bohém. Túlságosan ember az egyenruhában. Ő nem fél tőle, mint más sok aranygalléros kollégája, hogy elárulják azt a sötétséget a tartalékosoknak, ami fejükben van, ha nagyon puszipajtáskodnak velünk.

Őrnagyunk egészen más érdeklődésű ember. Mint egy tanárnak vagy ügyvédnek, nyugodt, emberies a világnézete. Műveltsége felől biztos. A mi Gulisits őrnagyunk minden vitába belemegy Evolucionista. Amit akarsz.

Ha az ember hízelgésből vagy udvaronckodásból minden szavát megigenli, az öreg rászól az emberre, hogy: »Na, nem meri megmondani a véleményét?«

Az éjjel iszonyú diadalt ült az öreg. Feldmann doktorral a népvándorlásról vitatkoztak, mint a haditeljesítményeknek szolgáló mintáról. Feldmann doktor nem tudta, hogy a keleti gótok Skandináviából rohantak le Dél-Európára.

Az öreg sokác őrnagyunk a magyar Bulcsu vezért tartja a világtörténelem legnagyobb hadvezérének. Ő maroknyi hadmozdulatokra fegyelmezett lovassággal és annak trénjével, hadizsákmánytól nehéz szekereivel, baromcsordáival Európán végig ellenségtől körülvéve sétált jó pár ezer kilométert. Az erők aránya akkor is ugyanaz volt, őrnagyunk szerint.

Az itteni hadihelyzetről tényleg őrnagyunk sem tud többet, mint mi. Szerinte a kémszolgálat jelentései folytán alattunk, a Piavén, a szegény honvédezredeket olyan tűzzel várták az olaszok, hogy egész századok pusztultak bele egyszerre a Piavéba. Ott talán most sem tudnak tapodtat sem előrejutni. Emiatt rekedtünk meg mi is itten, akik simán áttörtük az olasz arcvonalat.

Őrnagyunk tökéletes egykedvűséggel nézi bekövetkezhető katasztrófánkat. Vállat von rá, ha mégis erőltetik itt velünk az előnyomulást. Akkor végünk van, ezt állítja.

Előttünk a Monarchia legjobb ezrede. Talán a világ legjobb ezrede, a testvérezredünk. Ez az ezred még eddig mindig százegy százalékig végezte el a rábízott munkát. Hát hogy mostan a mi ezredünk még jobban csináljon meg egy újabb támadást az olaszokra? Amikor az olaszoknak már itt egy csomó napjuk volt megerősíteniök magukat, tüzérséget összpontosítaniok, és tartalékokat vonniok be? Hát ez egy a lehetetlenséggel. Arról nem is szólva, hogy mögöttünk az utánpótlás egyelőre a Piavén át nem a kezünkben van, hanem az olaszokéban és az Istenében.

Egy szó, mint száz, őrnagyunk nem hiszi, hogy mi itt már mást is csináljunk, mint védekezésre rendezkedjünk be.

Ez mind nagyon valószínűnek hangzott addig, amíg végül az öreg el nem árulta nekünk, hogy már megvan a parancsa, amely szerint rövidesen mi váltjuk fel az első vonalat. Kicsikét gyanús! Miért hagyta az öreg ezt a mozzanatot a biztatásai végére?”

„Kelt…

Ezt már az első vonalból írom. Tegnap este vettem át a helyet.

A terep? Egy szőlősdomb alja. Jobbra patak, balra országút. Közvetlen előttünk tipikus olasz falu, sűrűn összeépített házakkal. A szemközti emelkedésen van a templom. Tornyából a gyomrunkba láthatnak az olaszok.

Ezt az árkot az olaszok csinálták maguknak a falu védelmére.

Az árokban térden felül ér a víz.

Nem testvérezredünk volt előttünk, hanem valami szotyák ezred.

Jellemző, hogy az én legényeim inkább lelövetik magukat, semhogy vízbe álljanak bele.

Az éjjel a fölváltásnál, annak ellenére, hogy az olasz gépfegyverek eléggé pufogtak, az én legénységem az árok szélén maradt addig, künn a szabad terepen, amíg valamilyen száraz állásokat nem csináltak maguknak a vízben. Most pedig az egész század azon fárad, hogy valamiképp lecsapoljuk magunkról a vizet. Természetesen vagy a szomszéd század, vagy az olaszok nyakába.

Én nagyszerűen kitaláltam, hogyan csináljak itt magamnak tanyát. Az éjszaka félóra alatt harántgödröt vágtam a mély árok puha agyagfalába. Én is dolgoztam a katonaásóval, Gyurka inasom mellett. Úgyszólván segítettem megásni a saját síromat.

Mert ez a kis födözék pontosan úgy néz ki, mint a sírüreg keresztmetszete. Mint egy ábra a temetkezési vállalkozók folyóiratából.

Föld alatti koporsómból kidughatom a fejem az árokba. Láthatom az eget is. Sőt, ha nagyon kinyújtom a nyakamat, majdnem átlátok a szemközti dombon a templomra. Természetes, itt, ebben az álsíromban gyertyát gyújtok, hogy mindezt leírhassam itt. Csak az üreg nyitott oldalát takartam le egy pokróccal.

Pirkadatkor bejött az élelem az állásba. Három levelet is kaptam a postával.

Ez a legvisszásabb érzés a világon. Amekkora öröm az, hogy az ember közvetlen hírt kap szeretteiről és övéiről, egyúttal az ember bánatát és nyomorúságát meghússzorozza egy ilyen levél hazulról ide. Mindenkinek jótékony kéreg támad itt a mocsokból, fásultságból, fáradtságból, elszánásból az eszméletén. Erre egy ilyen levél idehozza a pesti utcát, otthont, kávéházat, az ember babáját és ismerőseit, a fehér ágyhuzatot, fürdőt, és egyáltalán a művelt lénynek érzékenységét a borzalommal és mocsokkal szemben. Az ember tényleg ujjong, dühöng és sír magában egyszerre.”

„Drága Tutukám!

Alig írhatok most pár sort. A menázshordó itt vár a levélre, és még sötétben kell neki elsietni innen. Ebből kitalálhatod a helyzetet. Sajna, azt hiszem, tárgytalanná és reménytelenné vált, hogy valamit vigyek innen a szabadságomra, ha azt egyáltalán elérem. Az is elég hő óhajomnak, hogy el tudjam neked személyesen mesélni azóta való viszontagságaimat. El sem tudom képzelni, hogyan bírnám tovább itt megőrülés nélkül, ha nem gondolhatnék arra a néhány napra, amit valaha Veled töltöttem. De most pá, drágám! Hely nincs több írásra ezen a tábori lapon. Viszontlátásra, drága! Ha igaz! Ezer csók

Gyulutól”

„Édes jó Apuskám!

Az emberem várja a lapot. Csak pár sort írhatok. A dolgok itten kedvezőtlenebbek, mint ahogy reményeket fűztem hozzájuk, hogy ezt-azt hazavihessek. Ne aggódjatok értem, talán megúszok mindent, mint eddig. Csókol

Gyulu”

„Kelt…

Új álsírt kellett megásatnom magamnak, kissé távolabb, az árokban. A szomszéd patak medrében egész tömeggel a hulla. Ezek cafatokban fröccsennek szerte, ha közibük vág a gránát. Kiállhatatlan lesz a bűz akkor itten.

A reggelit még csak meg bírtam enni a hűvösben ettől a szagtól, de már az ebéd nem megy le. A napsütés fölpáráztatja a hullabűzt. Inkább elköltöztem álsírommal a századom másik végére, az út mellé. Az út mellett egyetlen szegény hullát donganak csak a legyek. Ez mérsékelt bűzt terjeszt. Éppen annyit, amennyi ahhoz kell, hogy jobban ízledjék a cigaretta.

Sajnos, ezeknek a szegény tetemeknek az elhantolására gondolni sem lehet. A terep nyílt, és erősen lőnek. Azonkívül hulla fekszik itt minden bokorban, minden gödörben, minden út mellett, amerre mégy. Sőt, előreláthatólag sokkal több lesz még. Az olaszok gondoskodnak róla. Ha ma temetni kezdenél, holnap újra kezdheted. Oszoljatok és enyésszetek hát békén, saját hatáskörben, édes felebarátaim.

Nem! Itt nem tréfa a helyzet. A falu nyüzsög az olaszoktól. Takarásaik be sem bírják fogadni őket. Folyvást látni előttünk emberalakokat és fejeket, fél alakokat állandóan. Esküszöm, legalább hússzor annyian vannak itten, mint mi, akik támadjuk őket.

Egyelőre csak puskáikat ropogtatják ránk szüntelen. Ezt megengedem nekik. Ki a fene izgul már gyalogsági tűztől? Ettől nálunk a manipulánsok sem félnek már. Minden percben várjuk a parancsot támadásra. Most rendetlen a menázsibehordás. Máskülönben okvetlen tudnánk huszonnégy órával a támadás előtt, hogy támadni fogunk. A roham kétségtelen jele az, ha a legénység sertéshúst, a tisztek szárnyast, egyiptomi cigarettát, konyakot és óbort kapnak. De hát itt a tegnapelőtti ebédek érkeznek be hozzánk éjjelente. Elromlott az a csíziónk is, amelyik a támadást jósolja.

Úgy tetszik, valahol ebben a noteszben jósoltam meg, hogy régen rossz nekünk ez a támadás. Tartaléknak nem lesz rendes tüzérségi előkészítés. Viszont az olaszok már rég megerősíthették itt az állásaikat. Öt árkon és öt dróton átvágod magad. A hatodikon mégiscsak csüngve maradsz. Ha nem? Húsz olasz puska vár.

Valóban az egész történelemben hozzá kell írni a Leonidászok, Zrínyiek, Rolandok hőstetteihez jó pár százezer pótlást. Tőlünk hasonló hőstetteket évek óta újra és újra kívánnak.”

„Kelt…

Gyönyörű idő van.

A napsugár mintha erős zöld reflexeket kapna a körülöttünk burjadó, buja növényzettől. Reggelenként előmászunk a nyirkos agyagodúból és sütkérezünk.

Idillikus ez a lövészárok. A kedves, friss, zöld, vidám hangulatot csak az ágyúlövedékek vijjogása, robbanása és a szüntelen repülőgép-durrogás zavarja. De mindent meg lehet szokni, és bele lehet vonni az ember jókedvébe.

A vizet már lecsapolták embereim az árkunkról. Szerencsésen ráeresztették a taliánokra. Lehet sétálni már nappal is a mély árkokban. Leülhetek ide, egy lőszeresládára, és cigarettázhatom a kék levegőbe. Elolvashatom a kéthetes újságokat, amikben a hideg menázsit küldték nekünk a Piavén túlról. Írhatok ebbe a noteszbe.

Ez a teméntelen olasz, francia, angol, amerikai, japán repülő, ami örökösen a fejem fölött száll bombákkal a Piavére, olyan alacsonyan száll, hogy jól láthatják felülről a fehér újságlapot a kezemben, itt a lövészárokban. Távcsővel azt is elolvashatnák, amit írok.

De nem bántanak bennünket a repülők. Csak az utánpótlást, a betevő falatunkat robbantják szét. Vesszenek meg!

A mi repülőink végleg eltűntek.

A hangulat már egészen árokhangulat kezd lenni. Az offenzíva szelleméből legföllebb annyi maradt körülöttem, hogy Gyurka, a legényem, egész nap olaszokra vadászik kedvtöltésből.

Gyurka békében bojtos volt. Céltáblájába úgy lő, hogy három lövése közül kettő éri egymást.

Az olaszok a torony mellett valahová átjárnak. Minden percben mutatkozik egy-egy alak közülük. Ezeket szedi le a szolgám. Néha az ordítás is hallatszik, amint az olasz bekapta a töltést. De ha nem hallik hang a repülődurrogástól, azt jól látni, amint legényem áldozatai lebukfenceznek a dombról.

Sajnálom ezeket a boldogtalan olaszokat. De nem tilthatom meg az ellenség pusztítását egy háborúban.

Valószínűen ennek a vadászatnak megtorlásául lőttek ránk a toronyból vagy két óra hosszat az olaszok egy golyószóróval, aminek éppen olyan hangja van, mint valami gigászi tücsökcirpelésnek.

Ennél, gondolom, kevés furcsább hadikalandot mesélhetne el valaki.

Feldmann megsebesült a lábán egy gránáttól. Ínroncsolás. És a hátán könnyű horzsolás. Milyen szerencse! Hathónapi kórház! Üdülés! Aztán egészen biztosan segédszolgálat. Az élet! Megérdemli ez az ember.

Délután látogatóba megyek föl Feldmannhoz, a zászlóalj segélyhelyére. Mert este viszik őt végleg a harcvonalból.

Árok ugyan nincs tőlünk a zászlóalj fedezékéig, fönn a dombon. De a szőlőbokrok közt föl lehet surranni a nyílt terepen is. Az oda való út inkább undorító, mint veszélyes. Át kell lépni több rothadó, légydongta hullán.

Baj nélkül feljutok a zászlóaljhoz.

Meg kell hagyni, Feldmann nem nyavalyog. A lába kegyetlenül fájhat. Közben többször elájult, amíg én ott voltam. De ahogy fölocsúdott, nyomban kórházvicceket kezdett mesélni az őrnagynak, majd alsózni hívott bennünket alkonyatig, amikor elszállítják.

Én természetesen csak pár percig maradhattam el a századtól.

Elbúcsúztam Feldmanntól. A másnapi menázsimból a hónom alá veszek egy üveg vörös bort és egy darab húst. Kevesebb cipelnivalója lesz ezzel a legényemnek. Meg az éjféli menázsig akartam pár korty bort inni.

Ezzel loholok visszafelé a szőlősdombon századom árkába.

Amikor félúton vagyok, éppen ott, ahol a dombhajlásból ki kell mászni, és ahonnan jobbra is, balra is végiglátni az egész dombláncolaton, megdöbbenve állok meg.

Az én századom az ezredem jobbszárnyán áll. Köztem és a szomszéd ezred között fás és bokros, hullával teli patakmeder. A patakon túl megint sík terep.

A sík terepnek az alján épp abban a pillanatban ugornak ki az olaszok. Támadásra rohannak a szomszéd ezred ellen. Éktelen fegyverropogás és gépfegyverkattogás zúdul nekik tőlünk. Pillanat alatt átterjed a dühös pattogás kilométerekre az egész vonalra.

Most én ebben a cudar zenebonában itt állok egy üveg borral és egy csomag hússal. Olyan a domboldal, hogy nincs semmi védelem a golyó elől. A bokrok csak takarják az embert, nem védik meg. Mit tegyek?

Parancsnoknak ilyenkor emberei közt a helye. Ez, ami biztos.

Hanyatt-homlok kezdek lefelé rohanni a domboldalon. De hát még jó száz lépés van az árkomig. Egyszerre odaátról, az olaszoktól indul meg még kegyetlenebb fegyver- és gépfegyvertűz. A helyzet nyilvánvalóan az, az olaszok támadása tüstént összeomlott a mi tüzelésünkre. Most dühös, oktalan bosszúlövöldözéssel pocsékolják ránk a lőszerüket.

Engem mégiscsak megállít újra a gyalázatos golyósüvöltözés a nyílt domboldalon. Ez elől mégiscsak kész halál le nem feküdni a földre, és úgy csúszni le az árokig.

Mindez, persze, csak pillanatok időtartama.

Egy nagy bokor mögött álltam meg lihegve. Arra az ösztönsugallatra, hogy ebben a kegyetlen tűzben a földre vessem magamat, akkor veszem észre, a föld körülöttem valami kis forrástól vagy vízértől füves tocsogó. Lucsokban kellene feküdnöm, üvegemmel és húscsomagommal a kezemben.

Szinte hihetetlen előttem most utólag, hogy ebben a pillanatnyi tétovában nem az életösztön sugallata győz bennem. Inkább az irtózat, hogy becsutakolom a ruhámat, és kényelmetlen sárban, vízben csúszkálva kell leérnem az árokba.

Hirtelen döntök, kiugrom a bokor mögül. Most már nyílegyenesen, vesd el magad! Le az árokig!

Abban a percben, amikor a biztonságos árokba már leugortam, egészen visszás borzalom fog el. Ilyesmit nem bátor emberek, hanem idegbeteg emberek tesznek türelmetlenségükben.

Szavamra, most, amikor túl vagyok órákkal az egész eseten, többször fog el az a komikus érzés, mint hogyha meg kellene ismételnem ezt a domboldali utat. De most már hason csúszva a tocsogón, ésszerű óvatossággal.”

„Kelt…

Ha így megy az utánpótlással, mire várhatunk itten? Hideg koszton és az erős szolgálaton az emberek fele megbetegszik. Máris sűrűn jelentkezik a vérhas. A trént nem lehet folyvást ellenséges tűz elől teljesen fedezetlen, vízi és száraz úton ellátásunkra kényszeríteni. A menázshordók fele elesett, fele csontváz. Legénységemből kell adnom menázshordásra is, annál súlyosabbá válik a szolgálat.

Imént sétáltam végig őrszemeimet. Soká álltam itt a födözékem mellett, a gépfegyverállásnál. Ilyenkor az éjjeli párában nagyon ajánlatos a vigyázat. Valószínű, meg akarnak lepni egy rohammal bennünket az olaszok.

Az ég csupa csillag.

Elnézem ennek a gépfegyveresünknek sziluettjét az árokból. Ez az ember vigyáz itt rám éjjel. Ez az ember vigyáz háta mögött az egész Monarchiára.

Sokáig elnézem ezt a konok, nyugodt alakot a csillagfényen, szinte állatian előrehegyezett füleivel.

Magyar nevű román fiú. Higedeusnak, vagyis Hegedűsnek hívják. Éppen olyan feje van, mint Dzsingiz kánnak.

Mintha gyönyörűséggel ülne ott moccanástalan, a géppuska kallantyújával a kezében. Csak apró, fekete, foszforeszkáló szeme mozog végig, mint két kis fényszóró, az állás előtt, a bokrokon, a drótunkon, ami egészen elvész itt a nagy fűben.

De hát ha csak egy levél moccan gyanúsat előttünk? Higedeus fiamnak a kezében a gépfegyver már odakattogott.

Míg mellette álltam, oldalvást kacsintott rám és súgta:

– Most mindig, mindig, mindig mozognak. Bújnak a drótok alá. De nincs merjed nekik… Csak gyertek!

Így van! Higedeus utoljára fog félni az egész Monarchiában az ellenségtől. Ha felbukkannának itten tömegben az olaszok, hogy megrohanjanak, hát Higedeus kézzsibbadásig kaszálja le őket ezzel a gépfegyverrel. Míg egyet rúgni bír, nem jön olasz ebbe az árokba. Higedeus komolyan fogja föl hivatását. Már megállta helyét egypár támadásban.

Ezek a Higedeusok tartanak fel és vernek meg a Központi Hatalmak országhatárain túl hússzoros ellenségtömeget. Nem a hadvezérek, akiknek a haditények élére írják a nevüket.

Meghökkenti az embert a gondolat: honnan veszi ez a megrugdosott, lenézett senki ezt a csudálatos erkölcsi erőt? Száz, sőt minden oka inkább arra lenne, hogy más legyen.

Az ember mindenesetre zavarba jön. Ha eléje bukkan az emberi irgalom könnyes szamaritánusa, vagy az emberi lélek sebeinek nagy gyógyítói, nagy apostolok, nagy művészek, nagy szervezők… nem tudják kicsinyíteni előttem a legnagyobbnak, az életet kockára tevőnek, az emberi bátorságnak ezt a névtelen hitvallóját, itt, ezt a félmagyar, félromán őrszemet, a kötelességtudás eleven szobrát.

Ez a valóság nagysága. A létezés harc lesz mindig. Lényege a versengés lesz mindig. Ha nem a vérontás, de a könyörület vívja ki valamikor áldásosabb csatáit, akkor is a legnagyobb erény marad az önfeláldozás, a bátorság, az állhatatosság.

Ez az ember pedig itt az önfeláldozás, a hősiesség élő csodája.

…Tessék! Míg itten okosabb híján ebben az álsírban gyertyánál firkálok, az ellenség okvetetlenségének híre zavar meg. Kiszaladok.

Az emberek folyvást jelentik, az olaszok a fűben a drótok alá csúsznak, és vagdossák azt. Én magam is hajítottam most kézigránátot, az árokból ilyen neszezett mozgás irányába, a drótok közé. Lőttem ki néhány világító rakétát is.

A bakák nagyon nyugtalanok. Ezek, mint a kutya, előre érzik a veszedelmet. Már nemcsak hallják az olaszok ellenünk való készülődését, de fantaziálnak róla. Ezt ők nem szokták ok nélkül. A baka – hacsak módjában van – a pipával, postával, szabadsággal, kártyával, szájharmonikával, tereferézéssel foglalja el magát. A puskát, kézibombát csak a parancs miatt tartja rendben. Amikor már az ellenség, a fegyver érdekli, ott komoly baj készül.

Ez a helyzet jelenleg.”

„Kelt…

Ez aztán a pokol éjszakája.

Este tizenegy órától lő ránk a saját tüzérség, nehéz gránáttal. Most hajnali három óra.

Mi ennél megőrjítőbb érzés? A hátam mögül, amit biztosnak hiszek, minden reményem irányából, a halált várni minden percben. Félórás szünetekkel egy darabig percenként gránát zuhan a drótjaink közé, gránát az árkom mögé, gránát az árkomba és utána a szokásos srapneladag. Ez így megy már órák óta.

A telefonba magam ordítoztam már a zászlóaljnak. De hát az ő összeköttetésük elromlott hátrafelé. Kilőttem már minden jelzőrakétámat. Menesztettem már ordonáncot az ezredhez, jelentéssel:

»Ezredes úr! Én még harminchavi harctéri szolgálat alatt nem adtam föl vonalat, amelynek védelmével megbíztak. De a saját tüzérségi tűz ellen kénytelen vagyok terepszakaszom kiürítésével hátrább vonulni. Második szériát lövi saját nehéztüzérségünk egyik ütege az állásomra, mialatt ezt a jelentést küldöm Önnek. A tüzérségi megfigyelőnek a szolgálati szabályzat értelmében az első vonalnak azon a kedvező pontján kell tartózkodni, ahonnan megfigyelheti a tűz hatását. Hol van itt tüzérségünknek megfigyelője? Kérek, Ezredes úr, azonnali intézkedést, másként saját felelősségemre, belátásom szerint vagyok kénytelen cselekedni.

Már hajnalodik, és nem lőnek többé hátulról. De csak a viszonyokra jellemző, hogy nem hiszem, értesítésre szüntették be rám a tüzet ezek a nyomorult, átkozott, botozni való tüzérek. Bizonyára hajnalig volt parancsuk lőni. Majd holnap reggel újra kezdik lövetésemet. Hiszen az a nehézüteg valószínűleg odaát van, a Piave túlsó partján. Onnan harcolnak vitézségi érmekkel a mellükön a saját csapatok ellen ezek a gazemberek.”

„Kelt…

Őrült meleg kezd lenni napközben itt. Elengedtem Gyurka, szolgámat, hogy vászonblúzt hozzon föl nekem a nagy tréntől, málhámból.

Az egyszer biztos, az oda-vissza úton tízszerte jobban kockáztatja a bőrét az a zsivány, mint itt mellettem, a tűzvonalban.

Nagy lelkifurdalásom maradna, ha a nyavalyás kényelmi szempontok miatt, én zavartam volna le ezt a fiút a trénhez. Hát ha ez a vakmerősködése a kényelmi ügyeimet is szolgálja, nem lehetek felelős valakinek saját unszolására veszedelembe engedett bőréért.

Nagyon rá vagyok utalva erre az ügyes, hűséges fickóra. Valóságos atyai aggodalmat állok ki érette, hogy a nyakát szegheti.

Majd az én Gyurkám pontos hírt hoz nekem a hátsó hadihelyzetről is. Ennél agyafúrtabb, ügyesebb gézengúzt életemben nem láttam.

Kiskereskedő volna ez? Annak vallja magát. De inkább cirkuszi zsonglőrnek vagy bűvésznek, vagy zsebmetszőnek rémlik. Ezer mulatságos gazsággal kacagtatott meg már engem.

Most is, mielőtt elindultunk volna, oldalnyilallást szerzett nekem a nevetéstől. Két barátja között mulatni látom őt. Az egyik a manipuláns írnoka, a másik egy idegen trénkatona. Ennek a trénnek Gyurka a szemem láttára kapta ki a zsebéből egy skatulya cigarettáját. A trén nem vette észre. Ez még hagyján. De mintha hipnotizálná a trént, az még akkor sem eszmélt rá, mi történik vele, amikor Gyurka a saját cigarettásskatulyájából kínálta őt meg. És közben rám kacsint a csínyért.”

„Kedves jó Bertikém! Itt ülök megsebesülve a Piave partján. Semmi! Bal alsó lábszár, ínroncsolás. Nem szállítanak. Küldj ezzel az emberrel, amit lehet, élelmet, italt, cigit. Csak napok múlva kelhetek át a folyón. Biztosan találkozhatunk. Ha esetleg átjönnél addig, keress itt, a hadtest mellett, a segélyhelyen. Ölellek, csókollak!”

„Kelt…

Már azt hittem, elsirathatom noteszemet ezekkel a jegyzetekkel. De szerencsésen újra visszakerült hozzám.

Most érkezett meg ez a csirkefogó legényem, embertelenül kimerülve. Összerogyott mukkanás nélkül a szobám folyosóján. Már órák óta alszik. De a hátizsákot elhozta, és megtaláltam benne a noteszemet.

Itt ülök újra épkézláb ebben a talián falucskában. Ugyanabban a szobában, amelyből azt sem tudom, hány napja, elindultunk erre a szerencsétlen cérnaoffenzívára.

Egyet meg kell hagyni. Ez a vállalkozás egy százszázalékosan osztrák–magyar haditény A támadás szó szerint kudarcba fúlhatott. De a visszavonulás fényesen sikerült.

Még nyugodtan vizsgáltam az őrszemeket alkonyatkor. Ordonánc jött: kéret az őrnagy! Azt vártam, rohamra közli a parancsot.

Nagy meglepetés! Az őrnagy már köpenyben áll. Az egész zászlóaljparancsnokság csomagolás közben fogad bennünket, századparancsnokokat:

– A Piavén innen levő minden állásunkat kiürítjük, és visszavonulunk a Piave vonala mögé, a régi állásba. Az ezredtől egyetlen század osztja föl magának az ezred első vonalát a visszavonulás fedezésére. Ez a század a zászlóalj egyik tartalékszázada, Eggerth főhadnagy úré, kap egy gépfegyvert, hajnali szürkület előtt Eggerth főhadnagy úr géppuskája is leszerel. Százada a legnagyobb csöndben, lehetőleg rajonként gyorsan visszavonul az ezred után, át a Piavén. A többi századparancsnok urak azonnal átadják az állást Eggerth főhadnagy úr őrszemeinek. Köszönöm, uraim.

Az őrnagy már ment is. Utána minden cókmókja. Az ezredparancsnokság már rég a Piave felé szaladt.

Rohanok én is lefelé az állásba, kiadni a századnak a parancsot, hogyan adják át Eggerth embereinek az állást azonnal.

Az olaszok, mintha éreznék, miben sántikálunk, dühös tüzet kezdtek.

Kiadom a rendelkezéseket a szakaszparancsnokoknak.

Elkészülök a szaladásra én is. Két szakaszt magam előtt eresztek el. A másik kettővel várom Eggerth embereit, hogy fölváltsanak, és induljak fél századommal.

Ekkor megjelenik nálam Eggerth. Ez az őrült, ha kellett, ha nem, mindig az árok tetején táncolt. Ezúttal is az árok tetejéről tartott le nekem az árokba egy heves beszédet.

Eggerth stájer tájszólására jól ki kell nyitni az embernek a fülét, hogy megértse. Én már becsomagoltam, siettem. Azt véltem, Eggerth a fölváltás módozataival fontoskodik itt nekem. Oda se figyeltem rá, mit mond. Mindent ráhagytam.

Vettem észre, nagyon meg van elégedve velem. Már lomolt is el. De alig tesz Eggerth néhány lépést, egyik káplárom elállja az utamat, és valósággal rémülten kérdi tőlem, hogy: elfogadom az Eggerth rendelkezését? Hiszen akkor mi maradunk itt az árokban helyette.

Káplárom délvidéki sváb, aki megértette Eggerth minden szavát. Most magyarázza el nekem gyorsan, utólag, mit közölt velem Eggerth az imént.

Eggerth azt mondta, bár őt osztotta be az őrnagy a visszavonulás fedezésére, századával, ez hibás rendelkezés. Épp most hozni be hátulról egy századot, és fölhívni az olaszok figyelmét, kockázatos dolog. Tehát ő, mint jelenleg az ezred vonalán a legidősebb tiszt, saját felelősségére megváltoztatja az őrnagy hibás rendelkezését. Írásban is szívesen kiadja nekem a parancsát, hogy én maradjak vissza századommal az árokban. Az én századom így is benn van az állásban, és föltűnés nélkül oszolhat szét benne szélesebb rajvonalba. Ő a századával most rögtön megy az ezred után.

Ezt mondta nekem az imént Eggerth. Erre bólintottam én udvariasan igent. Azt a hétfelséges tokos ragyogóját neki!

Rohanok kiabálva Eggerth után. Elérem szerencsésen.

Amikor meghallja, hogy visszakoztatom a parancsát, mert rosszul értettem, Eggerth csak még most vesz föl igazi felsőbbséges modort:

– Sajnálom! Jelenleg fölöttesed vagyok. Köteles vagy engedelmeskedni a parancsomnak. Utólag följelenthetsz, de itten nincs szavunk többé!

Csak arra emlékszem, hogy erre a hangra olyan kivételesen veszett indulat fogott el, hogy egy mukkanás nélkül lassan elővontam és felhúztam a pisztolyomat. Okvetlen le is durrantom ezt a bolondot, ha tovább ugrál ott nekem. Igen-igen baljóslatú szelídséggel mondtam neki:

– Kedves fiam! Itt nekem nincs időm veled vitatkozni arról, hány hónappal vagy te idősebb főhadnagy nálam. Én az őrnagyom rendelkezését végrehajtom, és úgy is elmegyek embereimmel, ha te nem váltod föl őket. És most én mondom, hogy nincs szavunk több!

Az én Eggerthem erre mégis okosabbnak találta elejteni parancsnoki fölényét. Dühös, de igenlő vakkantással tovarohant.

Tényleg nem törődtem többé vele: üresen marad-e utánam az állás, vagy átveszik Eggerth emberei? Negyedóra múlva már hátam mögött húzódott az árok. Két szakaszom rendetlen libasorban iszkolt a nyomomban.

Kevés borzalmasabb utam volt egész hadiszolgálatom alatt, mint ez a néhány kilométer le a Piavéig.

A vaksötét, borús éjjelben minden út, minden gyalogút, minden vízmosás, minden zugocska menekülő katonáktól nyüzsgött. Az olasz tüzérség minden harmadik lövedéke embert ölt itten. És hogyan lőttek ezek az ördögök!

A rémületnek, zenebonának, fényviharnak, vaksötétnek azt a dáridóját, ami ott végbement, valóban csak panorámák vásznai és képes-újságok olajnyomatai közelítik meg.

Nem tudom mással érzékeltetni jobban, micsoda szörnyűség volt ez, mint azzal, hogy még most is, ha csak egy pillanatra lehunyom a szemem, folyvást hullát látok magam előtt. De kinyitom szemem is, ahogy itt körülöttem elréved, összerezzent, hogy zeltbe csavart, vérükben, mocskukban fetrengő boldogtalanokat káprázik elém, ismert tárgyakból.

Amitől legjobban rettegtünk, a Piavén való átkelés, az ment legsimábban. Ponton helyett kész, alig ingó hídon keltünk át a folyón. Úgy rohantunk át már a szürkülő ég alatt lélekszakadásig a hídon és a folyó medrén át, föl a biztonságos erdős dombig egyvégtében.

Érdekes! Eggerth alig valami kis késéssel befutott századával ide a faluba, utánunk. Már beszéltünk egymással. De egyikünk sem tett egy mukk említést sem lövészárokbeli utolsó szóváltásunkról. Ha ő hallgat, én szívesen!

…Furcsa! Akárhány más visszavonulásra gondolok, egyikben sem emlékszem, hogy valami olyan drámaiságot állapíthatok meg benne, ahogyan iskoláskönyvek és regények kölcsönöznek különös színt egy ilyen szónak: »vert hadak«.

Most egyszerű bakákon is látom, milyen komoran, szégyenkező képpel sütik szemüket a négyes rendek hézagai közé. Bevonuláskor nem bámultak, kacsingattak, integettek az olasz házak ablakaiba és kapuiba, a leigázott nép hölgyei felé.

Nagyon hencegtünk előttük a támadás előtt.

De nem! Az olaszok, akik pedig alig tudják titkolni érzelmeiket, egyetlen gúnyos vagy kárörvendő képet nem vágtak ránk. Részvéttel, értéssel bámulták végig komor visszaérkezésünket.

Hiszen így van! Ezeknek a szegény ördögöknek éhenhalásukkal, a mi előnyomulásunk volt egyetlen reményük a jóllakásra. Most aztán a hazájuk dicsősége és győzelme talán mindnek az életébe, de legalábbis egészségébe kerül.”

„Kelt…

Visszadobtak ide, a régi állásba.

Három napig feküdtem a régi födözékben a Montellón szerzett náthalázzal. Esténként 39-40 fokra szökött a hőmérőm. Életemben most először nyögtem és nyöszörögtem hangosan betegségtől. Dögrováson vagyunk itt mindnyájan.

De hát nincsen semmi értelme, hogy kórházba menjek. Negyvennapos szabadságom esedékes.

Lidércnyomásos álomnak rémlik csak, ha elnézek ezen a folyón és túlsó partja dombjain, hogy néhány nappal ezelőtt odaát tartózkodtam.

Halálos csönd van. Ideát is, odaát is. Se egy repülő, se egy lövés.

Apró alakok mászkálnak és integetnek a túlpart bokrai és sásai közül. Távcsővel jól láthatjuk, saját, ottrekedt bajtársaink.

De ki mehet tőlünk ezekért?

Ezeknek a kis figuráknak napok óta kell már étlen-szomjan bujkálniok ott. És ide húznak át. Holott nekik a fogság a tűrhető életet jelenti, igazán nem több áron odaát, mint ideát a harctéri szolgálatuk és életük robotja.

Legényem, ez a csirkefogó, rémséges dolgokat mesél nekem itt az ő külön visszavonulási kalandjaiból.

Egy segélyhelyünk teljes elgázosítását látták Feldmann doktorral a visszavonulás éjjelén. Ezernél is több sebesült fúlt a gázba. Azonkívül azt állítja, látta sírni a hadosztályparancsnokunkat. Azt is meséli, hogy egy pontonnal utazott át a Piavén a fiatal főherceggel, aki a visszavonulási parancsot hozta.”

„Kelt…

Tartalékba löktek végre.

Megdöbbentő, hogyan lehet már itt a hadseregben egész nyíltan pletykálni kényes ügyekről.

Egy aktív úr mesélte nekünk. Állítólag a mi déli hadsereg-főparancsnokunkat kérdőre vonta a császár offenzívánk sikertelenségének okai miatt. A fővezérünk így felelt:

– Hadseregemmel együtt engedelmes szolgái vagyunk Fölségednek. De arról aztán nem tehetünk, ha azokról a parancsokról, amik hozzánk Fölségedtől leérkeznek, hamarabb vannak értesülve a Fölséged környezetében levő hölgyek és azok ismerősei köre. Ahogy Donna di Piavénél fogadták az olaszok csapataimat, az csak árulásról beszélhet nekem.

Árulás!

Nevetség!

Hát kell itt árulást emlegetni azért, mert visszavertek bennünket? Hiszen hetekkel támadásunk előtt annak részletes tervét átcsiripolhatták a verebek, átvihette a szél a Piavén, ha már el lehet képzelni azt, hogy a folyóparti bennszülöttek ezrei közül egy se akadt, aki nyáridőben és éhenhalástól menekülve át ne ússzék a folyón, értesíteni honfitársait, merre akarnak támadni az osztrákok. Hát őriztük mi egyáltalán a folyópartot? Hát az olaszoknak egyáltalán nincsen kémszolgálatuk? Nem hagytak volna saját területen egy folyó védelmi vonalán titkos telefonhuzalokat?

Szerencsém van, ez a fontos. A Tutu bátyjától várt itt levél, hogy a Józsefvárosi Színház előadja darabomat, és rendes összegű előleget folyósít rá.

Lógok ma hajnalban Budapestre, a babámhoz. Megölelhetem az apámat és a nénimet.”

„Kelt…

Ez itten Porto Pinchio vasúti gócpont tisztimenázsa.

Tíz perccel ezelőtt beszéltem Feldmann-nal a kórházvonatán.

Ez a Feldmann tiszta hadilexikon. Ő már tudja az offenzívánk veszteségjegyzékét is. A világnak eddig legvéresebb ütközetében harcoltunk. Százezer halott fekszik a Piave két partján, aránylag kicsi területen.

Rám nézve sokkal megdöbbentőbb, valósággal érzéken túli borzongásokat pedz meg bennem Feldmann egy másik tudósítása. Valami egészen titokzatos, furcsa véletlensorozatról mesélt nekem, ami őt attól mentette meg, hogy gyilkos gázgomolyagba kerüljön. Ő maga vesztét kereste volna, ha teljes ésszerűségre hallgat. De mintha külső, titkos hatalom irányította volna cselekedeteit.

Én állítom azt itten magamnak, hogy az ember egészen furcsa módon, minden logika, tudat, természettudományos vívmányok, köztudomású szabványok ellenére és között és mögött, valami sokkal hatalmasabb Énnek a sugalmai, kényszerei között érez meg maga körül dolgokat az életből.

Bizonyára ez az az ismeretlen lélekmunka, amely embereket, tömegeket összeköt, mint valami köznapi érzékkel nem érzékelhető, de téren és időn áthatoló rejtelmes szöveg és zene üteme, amely eszméletünk ellenőrzésén kívül rezeg idegeinken.

De az istenért! Ha megmagyarázhatatlan lelkiállapot és érzésbeli kényszerek ügyéről akarok megállapításokat, akkor megkérdezhetem e pillanatban saját magamat. Hol van egyetlenegy okom arra, minden emberi okoskodás szerint, hogy ne csupán derűt, ne csupa reményt, ne csupa diadalt lássak sorsomnak a jelenre és jövendőre nézve.

Sikeresen szabadultam meg egy szörnyű helyzetből. A halál, ezer halál torkából. Negyven nap szabadság vár. Aztán az új rendelet szerint hátsó szolgálat. Örökké nem tart a háború mégsem. Pénzem van. Még több vár. Csupa öröm vár. Egy édes nő vár. Családom, barátaim. Emberfölötti teljesítmények becsületes elvégzése után emelt fővel járhatok. Sikert ígér pályám. Nos, mi még?

Nem tudok fölfedezni egyetlen okot sem arra nézve, hogy sötét, nyugtalan, lesújtott, komor legyen lelkiállapotom.

És lelkiállapotom sötét, nyugtalan, lesújtott, komor, amióta csak visszajöttünk a Montellóról. Lerázhatatlan búval fekszem és kelek. Olyan nyomasztó búval, hogy az öngyilkosság gondolata kedves előttem.

Hát lehet arra gondolni nevetség nélkül, hogy talán az fáj nekem, hogy az osztrák hadsereg ereje megtört? Hát lehet nevetség nélkül gondolni arra, hogy ilyen hatalmas birodalomnak magamfajta kis nyomorult fikája szívemen viselem a hazám sorsát?

És mégis így kell lenni! Ami rám hat most, ez a saját kis egyéni érzéseimnél hatalmasabb érzés.

Én aztán igazán ennek a felemás államnak felemás vérű gyermeke vagyok. Elhiggyem vajon, hogy amint Feldmann mondja: most már biztos, hogy vége a háborúnak, mégpedig reánk, Ausztriára nézve az ellenségnek kénye-kedve szerint való békével, mert ez az offenzíva volt utolsó erőfeszítésünk? Folyvást elém jön az a kép, amit tisztiszolgám föstött elém a hadtestparancsnokról, amint a visszavonulás éjjelén a kavernában zokogni kezd, mert a segédtisztje azt mondta neki: Finis Austriae!”