Elbeszélés egy költeményről1839-et írtak. Április vége felé járt. A Nagykunság végeláthatatlan homokbuckái között magános alak bukdácsolt a késő délutánban. Diákfélére vallott kissé kopottas ruhája. A szeszélyes április felkerekedő alkonyati szele homokförgetegeket kotort föl itt is, ott is a tájon. Ha valaki ilyenbe belekerült, állapotát nem lehetett kellemesnek tartani. A szegény fiatalember éppen most kecmergett ki egy ilyen homokviharocskából. Szeme-szája tele ment porral. Ruházatáról nem is szólva. Megállott, és mérgesen köpködött a tovasodródó porfelleg után. Majd végignézett a nap végső sugaraiban sütkérező vidéken, és ezt dörmögte magamagának. – Na, Sándorkám! Kellett ez neked? Inkább szekérre vagy postakocsira adtad volna ki utolsó krajcárjaidat. Már Pesten lennél. Míg most szépen eltévedtél. Azt sem tudod, melyik irányba tarts tovább!? Szembe valami mocsárféle rémlett a távolban. Ennek tartana? Keveredjék bele valami feneketlen lápba? Nem tetszett okosnak! Jobbról falu vagy tanya rémlett a puszta szélén. De jóval messzibb, mint a láp. Balról az a porfelleg nyargalt tova, amiből kimászott, és egy nagyobb homokbuckára gomolygott fel éppen. A bucka tetején valami alak állott. De már magába is kavarta őt a porfelleg. A fiatalember hirtelen döntött útirányát illetőleg. Majd attól a derék embertől ott a dombtetőn megkérdezheti az utat.
Hát amikor jobban megközelíti a bucka tetején meredező alakot, akkor észleli, hogy az kopott, régi kőszobor. Nyakában, mint a madárijesztőknek, elrongyolódott tarisznya lóg. A fiatalember elnevette magát: – Hát kedves szent komám! – mondta a szobornak: – Belőled bizony nehéz szót kicsikarnom. De hátha mégis Te léssz útbaigazítóm? Majd körülnézek mellőled. Azzal máris hágni kezdett a buckára. És tényleg! Amint odaér a kőszent mellé, és alápillant, nem messze néhány nyárfával és akáccal körülvett tanyát vesz észre a bucka mögött. Mellette kanyarog az országút. Az országút túlfelén pedig az Alföld jellegzetes építménye, a faoszlopos kocsibeszálló és a düledező csárda.
A fiatalember, úgy-ahogy, leporolta a csárda előtt ruháját. Alacsony mennyezetű, mestergerendás, kármentős, füstös helyiségbe hatolt be. Az egyik sarokban, hosszú, iksz-lábas asztal mellett, két juhász könyökölt az iccése előtt. Hosszú botjuk és viseltes subájuk átvetve az asztalon. A másik asztal mellett toprongyos házalóféle gunnyasztott. A kármentő alatt, cimbalmára borulva, aludt egy öreg cigány. A kármentőben kiaszott nénőke mérte az italt. De oda kellett menni érte a kármentőhöz. Mert hogy a kármentő mellett ülő potrohos egyén, vélhetőleg maga a csapláros, megmozduljon kiszolgálni a vendégét? Ezzel nem sok remény kecsegtetett. Még hosszú szárú tajtékpipáját sem vette ki a szájából, amikor fogadj Istent morgott a fiatalember adjon Istenére. Hát az való, hogy a fiatalember nem tűnhetett valami bőkezű, pénzes vendégnek. Mielőtt egy fél icce bort és egy fonatost kért a kármentőnél, összeszámolta pénzét és megtudakolta: – Mibe kerül? Aztán, amikor kiegyenlítette számláját, és megkapta borát, odatelepedett a harmadik üres asztalhoz egyedül. Ez az asztal legközelebb rogyadozott a kármentőhöz. Szomjas volt láthatólag a sok lenyelt portól. Mohón hajtott föl a borból. De utána nem az enyhület kifejezése jelent meg az arcán, hanem olyan fintor, mintha ecetet nyelt volna. A kemény fonatost is több igyekezettel, mint étvággyal rágcsálta. Végre ezt a kérdést intézte a vén, mogorva csaplárhoz: – Nagyon szépen kérem, ha napnyugatnak tartok ezen az országúton, Pestre jutok én? – Ha szusszal bírja, még Rómába is. Mert csak tudja, kigyelmed, hogy minden út oda vezet! – felelte a csapláros. Aztán mindjárt hozzákérdezte: – Nem valami kóborló diák kigyelmed? – Nem éppen! – vágta rá a fiatalember a kérdésre olyan szemvillanással, mint aki vállalja az évődést. – Nem mindenkinek fog ám az esze a tanulásra. Azért csapja el magától. Énnekem fogott, és be is írattak a debreceni Kollégiumba az öregeim. El is végezem, ha apámuram nem vesz ki belőle maga mellé. Aztán valami így is ragadt rám a diáknyelvből. Tud-e rajta kigyelmed? – kérdezte a csapláros. – Folyékonyan! – biccentett a fiatalember. – Hallhatnám-é? – várta a csaplár. – Hogyne! – bólintott komolyan a fiatalember. Azzal a következőt kezdte el hadarni: – Ág – veris – szuris, rák – mászis – csuszis, kan – turis – ásis, farkas – ordináris, tyukémusz – kaparémusz… A csaplár, amíg a fiatalember ki nem ejtette a farkas és tyukémusz szót, feszülten, busa szemöldökét fölhúzva fülelt rá. Most egyszerre kikapta a pipát a szájából, és dühre torzult arccal ordított a fiatalember mókás hadarásába: – Velem járatja a csúfot?! Pernahajder, nem diák kigyelmed! Az öles termetű, vén csaplár olyan fenyegető tartással indult a vézna, nyurga fiatalembernek, hogy a helyzet nem jósolt további tréfát. Ám ugyanabban a pillanatban éktelen disznósivalkodás hangzott az udvar felől, fölváltva valami fenevadat sejtető mély herregés és vonyítás acsarkodó hangjával. Mindezt még túl is harsogta egy szolgálólány visítása a csárda nyitott ajtójából. A vén csaplár korát megcáfoló fürgeséggel rugtatott ki nyomban az udvarra.
A fiatalember eléggé megdöbbenten és elámultan maradt az asztal mellett. Akkor az egész fura mozgalomnak egészen új, bűbájos szereplője toppant a csárdába. Egy aranyos lányka, piros szegélyű köténykében, a kármentő hátsó ajtóján jött ki. Egyenest a fiatalember asztalához tartott, és így szólt: – Akárki legyen kegyelmed, az égre kérem, ne ellenkedjék és ne mókázzék nagyapámmal. Borzasztó izgága és házsártos ember. Őneki hóbortja az, hogy két hónap alatt, amit a debreceni Kollégiumban töltött, mindent megtanult, amit tudós ember a fejébe szedhet. Már vert ki vendégeket a csárdánkból, mert ezért kinevették őt. Míg ha valaki ráhagyja, amit állít, és hízelkedik neki, hát ingét is elcsalhatja tőle. Tartsa magát ehhez kigyelmed is, nem bánja meg. A fiatalember előbb olyan tartásban hallgatta a kislányt, mint akit bátorságában és önérzetében nem lehet megalázni. De most hirtelen elkacagta magát és válaszolta: – Jó, édes tündérkém! A maga kedvéért megteszem, hogy megijedjek a nagypapuskától. De csak a maga kedvéért. Itt a kezem és a szavam rája. A kislány elpirult. Lassan emelte kacsóját a fiatalember eléje tartott tenyerébe, majd hagyta, hogy másfél pillanattal tovább maradjon abban, mint alkura csapnak föl. Aztán nagyon gyorsan kilibegett a csárdából. De ezúttal az udvar felőli kijáraton. Az udvari hajcihőt az összeverekedett kannal és komondorral a vén csárdás már elintézte egy karóval. Verejtékét törölve, fújva tért vissza. Ez sem az a lelkiállapot, aminél arra lehet számítani, hogy valakinek gorombasága lecsiszolódott. De nagyapja sarkában tartott a kislány is. Belecsumpajkodott az öregbe, símogatta borostás képét, megcibálta bajúszát, megcsókolta ráncos képét, és csacsogott neki összevissza. Mellé ült, amikor az öreg újra helyet foglalt szemközt a fiatalemberrel. No! Amint a vén csaplár pillantása a fiatalemberre esett, arca rögtön elsötétült. A fiatalember látszólag egykedvűen mélázott maga elé. Sűrű, hosszú, göndör üstökéből istenadta fésűvel, az öt ujjával gereblyézte ki a port. A kislány izgatottan figyelte őt és nagyapját. Aztán, mint aki mindent kockára vet, hogy megelőzze és elsimítsa az összetűzést nagyapja és a vendég között, hirtelen így mutatott rá: – Látja, apóka, milyen szép, hullámos a haja ennek a vendégnek. Vajon magamagától olyan-e vagy göndörítteti? – Vagy ő maga nem valami csavargó fodrász, ahogy nézem! – mondta erre elég sértően és lesajnálóan a vén csaplár. A kislány, mivel erre a fiatalember odafigyelmezett, kedvesen ráhunyorgott, és megkérdezte tőle: – Az? – Az! – bólintott egyetértőleg a fiatalember, és elmosolyodva érdeklődött: – Talán ki akarná süttetni velem a haját, kisasszony? A kislány erre a legnagyobb komolysággal felelte: – Ma már nem érdemes. De ha holnap reggelig itt maradna, akkor szívesen kibodoríttatnám magával a hajamat, mert lagziba vagyunk hivatalosak. A munkadíját megfizetnénk a frizuráért, ugye, kedves nagypapa? – Vállalkoznék rá? – kérdezte erre a vén csaplár. – Vacsorát és szállást kap. A fiatalember láthatólag meghökkent és megrökönyödött erre. Másra készült, úgy látszik, de rögtön bátorságra kapott, ahogy a kislánynak ravaszdi fintorgásából és biccengetéséből megértette: az egész csak ürügy a kiengesztelődés, a vacsora és a szállás érdekében. Ne rettegjen a fiatalember, majd idején kereket oldhat. – Megpróbálhatom! – bólintott.
Hát aztán a fiatalember a csaplárékkal együtt kitűnő birkapaprikást vacsorázott. A bor pedig, amit rája hörpintettek, nem az a lőre volt, amit az előbb megízlelt, hanem jóféle óbor. A szolgáló már leszedte a terítéket. Az öreg csaplárné és unokája, az édes lányka, félreülve kötni kezdtek. Csak a vén csaplár és a fiatalember pityizálta tovább a maradék bort az asztalnál. A vén csaplár szava ugyan megeredt. Mesélt a betyárokról, a pandúrokról, különös utasokról, akik megfordultak a csárdában. Majd rátért kedves emlékeire a debreceni Kollégiumban. Többek között is így szólt: – Tudok ám még mindig egy nagyon szép diákverset. Hallgassa csak meg:
A fiatalember ezúttal irgalmatlan komoly képet vágott az öreg szavalatához. Azaz az accusativussal járó praepositiók versbe fogott sorára. Sőt, végül megjegyezte rá: – Ejnye! Mintha valahol, mégpedig valami nagyon tudós professzortól, én is hallottam volna ezt a szép verset. Miről is szól ez? – Hát iszen tanítják ezt minden deák oskolában. Sajna, az értelme már kipárolgott a fejemből! – válaszolta a csapláros. – Tyű! Várjon csak, én most már visszaemlékszem, hogy a professzor elmondta, mit jelent! – vágta rá a fiatalember. – Ugyan! No, mesélje! – várta kíváncsian az öreg. – Hát ez a vers egy Hannibálus nevű rómairól szól, aki összeveszett a városával. A római várfal legnagyobb kapujának volt a portása. Aztán mikor a mi eleink, a hunok, Attila fővezérlete alatt megverték a rómaiakat, és már ott állottak a várfalak alatt, akkor Hannibálus, a portás, bosszúból kinyitotta a kaput eleinknek, hogy pusztítsák el a várost. De hát az öreg római pápa kiszaladt Attila királyunk eleibe, letérdepelt, és könyörgött neki. Így aztán Attila nem pusztította el a várost, csak adót vetett ki rá, hogy egynéhány pipadohányra valót adhasson az embereinek, ne zúgolódjanak. A vén csaplár mindinkább teljes hitelűnek tarthatta a fiatalember tudósításait, mert egyre jobban bólogatott rá: – Ne mondja! Ne mondja! Csakugyan, most már mintha az én fejembe is harangoznék valami erről, amit elbeszélt. Ilyen szép egyetértésben társalkodtak ott, bele a késő éjjelbe. A fiatalember, a kitűnő vacsora után, szép tiszta, huzatos ágyban pihente ki fáradalmait. Pitymallatkor aztán megszökött, és Pestnek vette útját.
Évek teltek el. A naptárak födelén 1847-es évszám díszelgett. A fiatalember sok keserves, vidám és különös viszontagság után a tollforgatás hivatásával jutott szerény révbe. Dalai, költeményei, útleírásai népszerűvé tették nevét magyarhonszerte. Ott ül éppen szerény szállásán, és emlékei között kotorász, miről is írhatna. Egyszerre eszébe szökken kóborlásainak egyik kedves, rövid állomása, egy csárdában. Már kezdi is papírra vetni:
KUTYAKAPARÓ
A költő mosolygó ihletben hevülő agya bőven ontja az első versszakra a többit… Már ott tart, hogy:
Aláfirkantotta a nevét:
Petőfi Sándor
De vajon miért nem folytatta a Kutyakaparó csárdának ilyen remekbe készült leírása után, mint egy csodálatosan sikerült bevezetés után, a benne átélt, édes kaland megírását, egy hosszabb költői beszélyben?… Mi akasztotta meg? Talán sürgették a kéziratot a nyomdából a Pesti Divatlap vasárnapi számába, aminek Petőfi segédszerkesztőjéig vitte? Vagy a szerény tiszteletdíj volt sürgetőbb a verséért? Mindegy, a költemény így is a világirodalom egyik remekműve. A költő édes kalandja csak prózai elbeszélésekből maradt fönn. Életrajzírója is följegyezte. Én is csak onnan böngésztem ki, hogy itt közreadjam.
(1950) |