Közibük tartozol te is!

A régi, nagy-békebeli május elsejére virradt. A madarak még csak csipogtak, fészkelődtek a körút fáin. A homály éppen-éppen csak lehelte a föltartózhatatlan diadalmaskodó fénynek reményét.

A pesti utcák ilyenkor szokott csöndjét azonban elég háborgatás érte. Most szállingózott legsűrűbben a Városliget felől a mulató nép.

A Szondy utcán egy négyes csoport jött. A két jó cimbora két lánnyal.

Az egyik Zurdukán Árpád vasesztergályos segéd. A másik Damkó Elemér festőművész növendék.

Egy kapu előtt állottak meg most véglegesen:

– Nem várnátok meg a kapunyitást velünk? – javasolta a festő. – Azzal is kevesebb a kockázatotok, ha a házmester nem árul be anyátoknak, hogy most érkeztetek haza.

– Anyánk? Na, nem mondom! – csacsogta az egyik lány. – Abból a sok becsületsértésből, amit ránk rak, megélne egy járásbíróság egy évig. De az a húsz pofon, amit apuci helyez el rajtunk, ha nem nagyon részeg és felébred! Az a beszéd!

A házmester kicsoszogott, és tudósítása eloszlatta a feszültséget és aggodalmat. A lányok édesapját még nem volt szerencséje beereszteni, mind ez ideig.

A két lány megkönnyebbülten surrant be a házba.

– Na! – szólt a festő, a nyurga, de vállas fiatalember, a köpcös, de bikanyakú, nehéz súlyú vasesztergályosnak: – Na, mégy tüntetni?

– Kéne! – bólintott Zurdukán. – De nem túl nagy a kedvem. A Váci út tetejéről indulok a gyártelepről, a szaktársakkal. Most még villamos sincs. Kutyagoljak? Vagy fizessek konflist? Azt hiszem, nem dől össze az ég, ha elmaradok a kivonulásról. Legföljebb azt hiszik, benyaltam. Mit gondolsz?

– Ha neked nem fontos? Nekem aztán nyolc! – vont vállat Damkó, a festőnövendék. – Gyerünk, kávézzunk meg valahol. Nekem az ivásból elegem van!

– Mehet! – egyezett bele a vasesztergályos.

 

Körúti kávéház bádogvirágos teraszán foglaltak helyet.

A villanykörték még égtek. Kínos, nevetséges volt a szerepük a hajnalban. Mintha halálraítéltek hencegnének.

A terasz több asztalánál ültek. A legvégében nagy, hangos mulató társaság sörözött. Azaz locsolta az italt, és marhaságokat ordibált meg művelt. Egy részeg pofa fogadásból a márványasztal közepére állt fején.

A gumirádlik, konflisok egyre-másra kattogtak végig a körúton. A járdán elég járókelő bukkant fel egyre.

 

A vasesztergályos három évvel volt idősebb a festőnél. Ez a korkülönbség most nem látszott már meg közöttük. Valaha annál jobban számított.

A két cimbora földi volt. Óriási vidéki bányatelepen születtek mindketten. A Zurdukán apja bányamunkás volt. A Damkóé bányaaltiszt. A házuk tőszomszédságban állt, és a két fiú a porbanjátszástól fogva tartotta rendületlen a puszipajtásságot. Az idősebb és rettentő erős Zurdukán megoltalmazta a kisebb Damkót minden gyermekkori kocódásban.

– Hej! Emlékszel nálunk, otthon, a május elsejére? – kavargatta haboskávéját a festő. – Kétkilométeres út a bányáig, a tárnáig, csupa nyírfagally! Nyírfaszag volt az egész város. És éjjel, amikor a bányászok elindultak a mécsessel. Be gyönyörű az! A legények szalagos nyírfát állítanak az udvarokra. Itt Pesten semmi sem volt még a május elseje, amikor nálunk már olyan ünnep volt ez! Olyan nagy nap!…

– Mit nap? Három nap! – dörmögte közbe a vasesztergályos. – A tyúkok is berúgtak az udvaron a vörös május előtt és után egy nappal… De mit akar ez a sok rendőr ott? Nézd csak!

A Körútnak egyik mellékutcájából nagy sor rendőr vonul elő. A parancsnokuk rém idegesen kiabálta a vezényszavakat nekik. Végül is egymástól alig néhány lépésre kordont állíttatott velük a körút mindkét oldalán. A kávéház elé is jutott belőlük vagy három.

– Én tudom, miért vezényelték ezeket ide! – mondta a festő. – Tavaly ezen az egyetlen helyen zavartátok meg a rendet. Betörtetek néhány kirakatot, és elpáholtatok néhány alakot.

 

Már fizettek is. Éppen távozni készültek.

A Körút hosszán egyre jobban gyűlt a járókelő a járdán. A rendőrök csak bizonyos helyen, egyszerre eresztettek át a Körúton. Különben azon csak járművek közlekedhettek szabadon.

Most mozgolódás támadt.

– Jönnek a vasasok! Itt vonulnak el a vasasok! – Ez a két mondat terjedt szájról szájra.

– Te! Üljünk beljebb, hogy ne vegyenek észre a sorból. De nézzük végig a tüntetést! – javasolta a festő cimborájának.

Ezt tették.

A terasz kiszögelléséhez húzódtak, egy kis asztal mellé.

A kocsiúton már dübörgött a vasasok menete.

Kifogástalan, szinte megfélemlítő rendben vonultak hatos sorban. Nem csapták egyszerre a lábukat. Nem csinnadrattázott előttük rezes zenekar. Mégis, valami szívszorító döbbenet támadt a Körút levegőjében.

A festő megigézetten meredt oda a kocsiútra. Ránézett cimborájára, a vasesztergályosra. Majd ezt makogta:

– Ez a nagy dolog! Ez a valóság! Ez a jövő! Én érzem!…

És egyszerre tele lett a szeme könnyel.

A vasesztergályos lomha jónási vállai lassan emelkedtek:

– Gyere! Illik velük mennem nekem is. Rosszul tettem, hogy elmaradtam.

– Gyere!

– De nézd! Nem eresztenek senkit át a rendőrök! – aggályoskodott a festő.

– Bízd rám! – vetette oldalt fejét a vasesztergályos.

– De én, hát én?… – vonakodott a festő.

– Gyere csak! Te is közibénk tartozol! – mordult rá cimborája. – Miből élsz? Nem a munkádból?

Áthatoltak a teraszon, átfurakodtak a járda járókelőin. És pont egy rendőrnek szaladtak neki.

A vasesztergályos elment volna mellette, mintha ott sem állana, de a rendőr kötelességszerűleg elébe tartotta karját:

– Tilos, kérem, az átjárás!

– Jó, jó! – bólintott mosolyogva a vasesztergályos: – De én közibük tartozom, és ő is!

Azzal, minthogy a rendőr mell mellnek állotta útját, a vasesztergályos szelíden megkapta a két karját, levegőbe emelte, és félretette útjából.

A rendőr még meg sem találta elakadt szavát. Már az úttesten át a menethez csatlakoztak.