Az állatbarát

Gipsy egy pedigrés, ritka, fekete drótszőrű, nyolchónapos szukakutya. Nevezhetnénk cigánynak is, mert Gipsy angolul annyit jelent. De hát ez nem előkelő. Inkább budapesti fonetikával Csipszinek szólítják Gipsyt.

Csipszi iszonyúan jól nevelt ebkisasszony. Nemcsak szobatisztaságra szoktatták. De leszoktatták a hangos ugatásról is. Csipszi csak ildomos nyüszintéssel jelzi kívánalmait és más érzéseit. Tud persze pitizni két lábon, tud átugrani pálcán, helyére lapulni, keringőzni is tud vezényszóra. Minderre a legfinomabb eszközökkel és módszerrel, verés nélkül tanították meg Csipszit. Hiszen ő egy elfinomodott érzékű, tanulékony, előkelő, fajtiszta kutyahercegnő.

Csipszi gazdái is előkelő, gazdag emberek. Maguk villájában laknak, egészen maguk. Mert a villa tizenhat szobájába csupa álrokont költöztettek bele, a lakásrendelet kijátszásával. Sofőr, szobalány, szakácsnő, a személyzet. A villa mögött nagy kert húzódik. A villa előtt is rácskerítésű kert szolgál ki az utcára.

Csipszit nem kell naponta megsétáltatni az utcán, mint más közönséges kutyákat a bérkaszárnyákból, Csipszi akár egész nap künn ugrálhat a hátsó, nagy kertben vagy elöl, a villa utcára szolgáló kertrészében. Ő ennek a kertrésznek ad előnyt. Csipszi nem magánykedvelő, regényes kedély. Inkább a valóságos, zajgó életre kíváncsi. Sőt!

El lehet árulni, hogy Csipszi kisasszony életének legédesebb órái itt játszódnak le a villa előkertjében. De csak bizonyos időszakokban.

Hogyan?

Hát ha a háziúrék otthon vannak, vagy a szobalány otthon van, akkor Csipszinek nem sokat ér a villa előkertjében való tartózkodás. Akkor legföllebb illedelmesen sunyítva sétálgathat az előkertben, és bámulhat a kert rácsán át a járókelőkre. Ha netán csak egy hangosabbat vakkantana Csipszi? A villa ablakából rögtön hallhatja:

– Na de, Csipszi! Micsoda dolog ez? Ugatni? Fuj! Fuj! Csipszi!

Csipszi tudja, hogy az engedetlenkedés rögtönös szobafogságba vonultatást és undok, hosszú oktatóleckéket von maga után. Hát Csipszi inkább ődöng alamuszi, kínzó, bosszantó némaságban, és unatkozik az előkertben.

Más az eset, ha csak a rokonok vagy a sofőr vagy a szakácsné van csak otthon. Ezek nem ideges, pedagógiai hajlamokkal nem terhelt lények. Csipszi bátran ugathat, vinnyoghat, acsaroghat, hempereghet. Ami csak neki tetszik.

Nagyon tisztában van ezzel Csipszi. Alig várja, hogy elkövetkezzék naponta az a pár szép óra, amikor a háziúrék távoznak otthonról, és a szobalány is elpályázik.

Akkor aztán hajrá! Illik-e, nem-e egy fajtiszta, drótszőrű hercegnőhöz? Csipszi vad irammal kezd el föl és alá rohangálni az előkertben, főleg a vasrács hosszán, és megugat, megvicsorog minden utcai járókelőt.

Tyű! Be csuda mulatság ez!

Csipszi őnagysága csuklást kap a kacagástól, ha valami gyanútlan járókelőt hirtelen ráugatásával sikerült megijesztenie. Remek az, amikor a járókelő ijedelmében ugrik egyet a járdán, és elejti kalapját, botját, szidalmakat dünnyög szívdobogva, míg tovamegy. Az meg aztán éppen Csipszi kedvére való, ha a járókelő odaáll vele veszekedni, kötekedni. Kivált gyerkőcök, akár szóval, akár pálcával kezdik meg a kocódást Csipszivel a rácson át, ez pokoli mulatság. Akkor Csipszi kisasszony ugrándozhat, neki a rácsnak, el a rácstól, és közben ádázul herreghet, tajtékozhat. Megjátszhatja a haragnak, a gyilkolhatnéknak minden változatát.

Hiszen a jónevelés nem ölhette ki Csipsziből egészséges, vadállati ösztönét úgy, hogy lelkülete egészen az irgalmasság, türelem érzéseiben olvadozzék föl, mint egy zárdaszűzé. Mégiscsak az öldökölhetnék önkívülete Csipsziben a legnagyobb gyönyör, ha mindjárt tetteti is csak félig.

Csipszi ősi vágyálmait álmodja, éli végig, amikor odaront a rácshoz. Ha az utcán közelgő járókelőt szimatol? Akkor Csipszi úgy képzeli: gonosz dúvad kerülgeti tanyáját! Kicsi, gyönge kölykeit kell saját maga mellett megvédenie tőle!… Nosza! Itt a harc! Halálra szántan kell nekirontania a gaz ellenségnek. Ne merjen többé tanyája közelébe férkőzni!

Van más helyzet is! Ha Csipszi azt álmodja, hogy vadászatra indul, zsákmányra les, nem ellenségnek támad. Ilyenkor Csipszi ugatása diadalmas, vérszomjas vakkantások sora. Nem a rács hosszán, hanem hatalmas karikákban iramodja össze a kertet, és csak végül ront neki a rácsnak, és harapja a gyilkolás önkívületében a vaslécet.

Huhh! Mintha már a vergődő áldozatra vetné magát. Huhh! Döglődsz már az éles fogam, körmöm között… Hát lehet ennél édesebb játék egy fiatal, izmos, jól táplált, unatkozó kutya számára? Ettől akarják visszariasztani ildomossági rendszabályokkal!?… Tiszta sanyargatás!

Ez mind jól van! De a villa előtt gyakran jár el egy úriember. Csipszi, persze, őt is megugatja a többi járókelők közt, ha úgy éri.

Ám ez az úriember egy széplélek. Többek közt állatbarát is!

Csipszi fenekedésén sem nem ijedezik, sem nem bosszankodik, sem nem mulat. Fejcsóválva, megbotránkozva szokott megállani a rácsnál Csipszi őrjöngésekor. És türelmesen szelíd, szép szavakat ejt:

– Ej-ej, kiskutyám! Hát minek vagy oly dühös kedvedben? Minek akarnál engem megharapni? Hiszen én szeretlek téged, te kis bolond! Na, gyere ide a rácshoz, hadd simogassalak meg! Na, ne ugass! Ne vicsorogj így!

Így áll meg ez az úriember Csipszivel szemben ötször is, míg el nem halad a villa előtt. Csipszi annál jobban dühöng feléje a rácson át. Nekem ugyan sáppoghatsz, gügyöghetsz! Azért sem akarok megszelídülni! Nem! Utálni, gyűlölni akarlak! Van nekem elég itthon a kényeztető szóból és cirógatásból. Vessz meg a papolásoddal… Kapd el a kezed! Mert beleharapok!…

 

Na, de egy nap mi történik?

A szelídségben megátalkodott úriember, amikor Csipszi csökönyös háborodottságában fejét csóválja, egyszerre gondol egyet.

Szemben az utcán hentesbolt. Megy a széplelkű úriember, és vesz ottan egy darabka nyershúst. Ezzel tér vissza, és a véres húscafatot odatartja a rácson át Csipszinek.

– Na, nézd! Ha kibékülsz velem, ha nem ugatsz rám többet, ezt kapod. Ha jó kutyuska leszel, szeretni fog mindenki!

Rémes! Az ajánlat teljesen paffá teszi Csipszit.

A helyzet az, hogy Csipszinek a vágyálmai közt szintén főhelyen áll a nyers, a véres hús élvezete. A pecsenyéből, kalácsból jut elég Csipszinek. De a nyershús tilos. Tilos neki az eleven állatok vadászata is. Macska, gyík, egér, madár hajszolása tilos. Legföllebb legyekre vadászhat… Fujhá!

Pedig az élő, meleg hús és vér íze után úszik a Csipszi nyála.

Hát Csipszi a gyöngéd lelkű úriember felé máris csóválni kezdi farkcsonkját kiengesztelődése jeléül. Erre megkapja a húscafatot. Már tűri, hogy a finom lelkű úr a rácson benyúlva megsimogassa őt. Odaengedi neki a fülét is, tarkóját is, hogy megcibálhassa.

Teljes a barátság! A vajlelkű úr elégedetten távozik. Nem kíséri már Csipszi dühös ugatása. Nem is fogja többé soha! Mert az már soha vissza nem csinálható erkölcsi alapszabály kutyáknál, hogy akivel egyszer megbarátkozunk, arra nem acsarkodunk többé, ha szaga orrunkba jut, ha észrevesszük.

Másnap, amikor a puha lelkű úr megjelenik az utcán, Csipszi éppen a legveszettebb üvöltözésben leledzik. De hát amint a rácshoz ér az úriember, Csipszi a baráti szövetség értelmében azonnal abbahagyja az ugatást, és előzékenyen, nyüszögve a rácshoz jön. A húsdarab? Az már nem szerepel újra! Arra nincs többé szükség! Átkozott kutyaerkölcs! Egy falat, és örökre békét csikart ki vele az adója!

Az érzékeny lelkű úriember váltig gondolja enyhe mosolya mögött: – Lám csak, egy kis okossággal, türelemmel, áldozattal le lehet szerelni, sőt barátivá tenni a legelvetemültebb, legizzóbb gyűlölködést!

Okvetlen! Okvetlen! De hogy ezzel szemben mi a Csipszi véleménye, amint a lágy lelkű úriemberrel való enyelgés után savanyúan, némán, fejlógatva somfordál tova a kertben?

Hát Csipszi nagyjában ezt gondolja:

– Hogy a sárga fene ett volna meg téged, te szép lelkű ismeretlen, a húsoddal együtt. Hiszen ezentúl már hiába mennek el hazulról undok gazdáim, nem ugathatom ki és nem acsarkodhatom ki magam kissé kedvemre, mert állandóan reszketnem kell: – Megjelensz te, érzékeny lelkű kísértet, és az átkozott illemre kényszerítesz… Vuhh! Vadulj meg!