A MotyogóMegyek az utcán. Eszembe jut valami mulatságos dolog. Elröhintem magam. Néha hangosan is. Megesik, a járókelőket is magamra figyeltetem. És érdekes, hogy a vigadó emberre idegen szemből szinte gyűlölség sugárzik, a megütközésen és sajnálkozáson kívül. Mert hogy: – Minek örül úgy ez a szerencsétlen eszelős magában?… – vélik, és ezen dühbe jönnek! De megesik, hogy az utcán menet valami rémületes, döbbenetes ötlik elmémbe. Megállok, föltartom karom, és iszonyodva makogom magamnak: – Ó, szörnyűség!… – Avagy dühroham csap meg valami eset, valami észlelet fölött, és kivágom az öklöm: – Azt a hét irgalmát!… – Ugyanígy kaján kárörvendés, diadalérzet pattintatja meg velem ujjamat: – Ahán! Majd meglátjuk!… – Sőt, üzleti okumulálás kezd motyogtatni: – Megálljunk csak!… – Nem is szólva édesebb fajta érzelmekről, amikor hamiskás mosollyal susogod magadnak: – Jaj, édes kis pofám!… – Esetleg azonban legyintesz: – Áhh! nem éri meg!… – És sóhajtasz!… Mindenesetre ilyenkor, ha meg tudod figyelni, akkor járó-kelő felebarátaid, éppen fordítva, mint amikor magadban vigadni kapnak rajta, ha azt észlelik, valami komoly belső válság késztet a magánbeszédre, illetve gesztikulációra és színjátszásra, akkor ők röhögnek szívesen rajtad!… Véletlen többször járok együtt, egy időben, egy utcán, sőt egy irányból jövet is egy derék úriemberrel. Jól öltözött, kedves ábrázatú, középkorú, kicsit zömök, könnyűsúlyú birkózó egyén az illető. Kereszteljük el mindjárt őt Motyogó úrnak. Tudniillik arról van szó, hogy ő ebben a műfajban javíthatatlan, és messze túlméretezett valaki a normálisnál. Jövünk együtt, egy mellékutcából, és befordulunk a sarkon. Motyogó úr szakadatlan, félhangon tárgyal önmagával. A külvilág nincsen számára. Azaz hát van számára külvilág is. De ennek ő testi és lelki életéből csak az elemi, a selejtmozgásokat és érzéseket szánja. Teljesen magába van merülve. Csakis állati ösztön az, ami kikerülteti vele a szembejövőt, ami észrevéteti vele a pocsolyát, hogy bele ne lépjen, ami felfigyelteti az utcai plakátra is… Nos! Ez volt éppen az első, egészen furcsa eset, ami, hogy úgy mondjam, bizonyos közösséget, majdnem ismeretséget teremtett közöttünk. Azelőtt is észrevettem, hogy Motyogó úr magában motyorékolva jön mindig az utcán, mögöttem vagy előttem. De hát ugyan hány ilyen magánhadonászó van Budapesten? Hát érdemes különös figyelmet szentelni rá? Ámde akkor ragasztották ki a Száz Sztár Estjéről való plakátot. Ezt a plakátcsodát, amin rikított több fotomontázs, ékeskedett teméntelen rajz és torzkép, és hívogatott varázsos arcsokaság… Hát ez a plakát valóban volt hivatott arra, hogy még a túlvilágról is magára figyeltessen embereket, mint ezt a Motyogó úrnál is megtette. (Mellesleg, ha korunkat valóban elkeresztelik úgy, mint a keresztes háborúk kora, népvándorlás kora és a többi, akkor így fogják elkeresztelni: a plakátok kora…) Szóval Motyogó úr előttem haladt motyogva szüntelen. De a plakát az utcasarokról, mint egy parancsoló jelenés, látomás, rendőr, utcalány, hirtelen útjában állt. Mire ő megállott. Megállott, de olyan furán, hogy egyszerre vad röhej fogott el látványán, a háta mögött. Mert Motyogó úr úgy állott meg, hogy a teste a lépés mozdulatában mered meg. Csak a nyakát fordította oda a plakátra. És közben így motyogott: – …Nem-nem-nem-nem-nem! Ilyesmi nincsen!… Majd ő jön nekem!… Esetleg!… Ide menjünk el?… Eszti úgyis elcipel!… Hülye!… Már mindent hallottunk ezektől… De ő még egyszer, még ötvenszer is kíváncsi rájuk… Hát bánom is én… De most hagyjuk ezt… Ha a pasas visszajön az ajánlattal, akkor azt én… Azaz, mindjárt csak!… Én onnan értesültem ilyen szó szerint Motyogó úr motyogásáról, mert a plakát teljes jogú ürügyet szolgáltatott nekem, hogy onnan bámuljak rá, ahonnan és amikor akarok. Hát én bátorságot vettem közvetlen a Motyogó úr háta mögül figyelni a plakátot és a motyogását… Itt ő aztán neki akart indulni útjának. De közben, úgy látszik, a plakát annyira visszaejtette föllengős magántárgyalásából a valóságba, hogy megneszezett maga mögött. És továbbhaladása előtt visszafordult rám. Amennyire jó megfigyelőt vagy pszichológust véltem lakni magamban, az e percek alatt összeomlott bennem. Mit vártam? Motyogó úr kínos zavarba jön. Én még kínosabba, mint nagyon érzékeny kedélyű. Azzal én vagy elfordulok, és hátramaradok a plakát tanulmányozására, vagy hirtelen előresietek, hogy ne kellemetlenkedjem Motyogó úr kellemetlen pillanatainál… Ugyan kérem! Motyogó úr egy olyan pillantást vetett rám, amely alulról föl mért végig, mint egy ostor, amivel a lovas a térdelő lovat fölugrasztja. És Motyogó úr pillantásában határozottan sugárzott is az a föltétlen kényúri jelleg. De a következő pillanatban, mint aki valami tárgyat, valami vacak cölöpöt, árnyékot, levegőt látott csak személyemben, Motyogó úr már indult is tova, nyugodtan folytatva magánértekezését… Én pedig kicsikét megdöbbenve, furcsálkodva, töprengve, lapítva követtem őt. Micsoda egy furcsa jellem ez? Jogát érzi, hogy félőrült módra viselkedjék! Nemhogy szégyellené magát előttem, aki rajtakaptam a magánbeszélgetésén, de leckéztető és megvető szemet vet rám!… Hát igen!… Nem ritka korunkban, hogy itt-ott a bolondokházának logikájával szavaló, sőt, sajnos, cselekvő egyének biztosabbak felőle, hogy helyükön vannak, és hozzájuk kell igazodni annak, aki magát normálisnak akarja tartani, és főleg tartatni.
Hát aztán, mint említettem, Motyogó úrral, sorozatos együtthaladásaim révén, sorozatos élményekben részesültem még. Egy ízben, közvetlen a plakátjelenetre, nem úgy botlottam össze vele, hogy egymás mögött haladtunk tova, hanem egészen váratlan, ugyanezen a sarkon szemközt találkoztunk. Sőt, majdnem összeütköztünk. Én érthetetlen zavarba kerültem. Ez pedig azt eredményezte, hogy, mintha futó ismerősömnek tartanám Motyogó urat, megrögzött szokásom szerint, szeretve megelőzni az üdvözlést, önkéntelen kalapom felé emelkedett a kezem. Erre Motyogó úr valami határozott lenéző, kicsinylő biccentéssel, így köszönt vissza nekem: – Jó napot! Jó napot! Az üdvözlete ismétlésében és annak hangsúlyában volt valami lebecsülő. Mintha azt adta volna értésemre: „Jó, jó, úgysem hat az énrám, ha tolakodó köszöngetéssel zavarsz, és akarod észrevétetni magadat akkor, amikor fontos ügyeket tárgyalok meg magammal… Hiszen azt sem tudom, ismerlek-e. Honnan ismerlek?…” De a ragyogóját neki! Ez már bosszantott. Egy ilyen félkegyelmű, aki rendes körülmények közt tébolyda vagy legalábbis hidegvíz-gyógyintézet-töltelék lenne, magánhadarása szünetében belőlem csinál ügyefogyottat, hülyét?!…
Ez a két eset maradt Motyogó úrral való közvetlen, illetve valamelyest közvetlenebb érintkezésem. De miután érdeklődésem legjavát költötte föl, tehát megfigyelésem távolabbról egész tömeg apróságot idéz elém róla. Egyszer, amint rendes tempóban haladok mögötte, hirtelen megállásra kényszerít Motyogó úr. Mivel? Mivel egy kapu előtt ő maga is megállott. A kapu régi ház kapuja. A tetején szőlőgerezdek között egy szatírfej vigyorog ránk. Motyogó úr úgy, mint aki valami megcáfolhatatlan konklúziót ad közre, elkezd a kapunak magyarázni. Előbb az volt az érzésem, a vigyorgó kőszatír támasztotta benne azt az elképzelést, hogy értelmes lénynek fejteget. De nem! Motyogó úr a kapufélfának beszélt. Az egyik, a bal kezét felemelte, derékszögben tartotta, és ujjait összefogta, mint amikor a tanító a gyerekre rábömböl: – Haszontalan! körmöst kapsz! nem tudsz semmit!… És aztán a léniával a nebuló eléje tartott, összefogott ujjhegyeire csap. Így, összefogott ujjheggyel magyarázott Motyogó úr a kapunak. Sajnos, a szöveget nem hallhattam. Mert sokkalta távolabb álltam, mint fülemig juthatott volna. Ellenben láttam, hogy Motyogó úr, amint már teljes sikerrel lehengerelőleg befejezte mondanivalóját a félfának, és már tova is lépett onnan kettőt, egyszerre visszaugrott, és még két erélyes mondatot vágott oda a kapunak… Hogy azzal azután végérvényesen tovahaladjon. Tehát mégis valakinek, valaminek, ott, azon a helyen, vagy amint hangsúlyosan mondják, azon a szent helyen volt hozzáintézendő zokszava… Na, mihez?… Szelleméhez?… Mihez?… Mindegy!
Még egy rövid eset. Abban a szerencsében részesültem, hogy Motyogó urat ugyanarról az autóbuszról láttam leszállni elöl, amelyről én hátul szálltam le. Mármost át kellett haladnunk egy olyan útkereszteződésen, ahol fehér karszalagos rendőr forgatja a vörös, sárga, zöld jelzőlámpát. Na, a rendőr zöldre állította az útunk előtt a lámpát. Hárman álltunk és vártunk és mehettünk volna át az úton a járda folytatására. Igen ám! De a zöld jelzés a bekanyargó autóknak is szólt, és abból véletlen hat darab várt arra, hogy azon előttünk beforduljon, teljes joggal. Viszont, ha soká várunk, míg a zöld fényen a hat autó befordul útonkban, a rendőr már újra vörösre állítja a lámpát, amikor aztán várhatunk az újabb zöldre, úgyhogy esetleg addig újabb autók gyűlnek szintén össze befordulásra… Hát hisz ez minden fővárosi közlekedésnek valahogy áthidalt kis bökkenője és zökkenője. De itt egy olyan egyéniség jelenvoltáról van szó, mint Motyogó úr, aki mély álmot alszik, a valóságon belül, kívül, fölött, alatt, mit tudom én… Szóval furcsa, fél éber álomban cseveg önmagával. És higgyenek nekem, hogy Motyogó úr ott is megszakítatlan motyogott magának, amíg az autók hármunkat föltartóztattak… Aztán mi lett? Az ötödik autó után, amit már mi is sokallottunk útunkban, Motyogó úr hirtelen és jelentősen a zöld lámpára tekintett át, és azzal vakmerően lelépett a járdáról az úttestre, mégpedig akként, hogy akárcsak a közlekedési rendőr csinálja, a hatodik, már sokallott autónak megálljt parancsolt kinyújtott karja. Hát az autó, nyilván a teljes elszántságot respektálva Motyogó úrban, lefékezett, és hagyta, hogy áthaladjon előtte Motyogó úr a másik járdára, az úttesten. A sofőr valami enyhe becsületsértést eresztett meg Motyogó úr után a kocsiból. De ő ezt hallatlanná tette. Ment, átkelt bátran a vészes úttesten, és láttuk, hogyan kezd még tiltakozásra nyújtott karral, fontos magántárgyalásába az úttesten magán, hogy aztán folytassa a járdán is… És mi?… Nyomorultul nem mertünk nyomába hágni! A rendőr az orrunk előtt állította át vörösre a lámpát. Másik szenvedő társam haragosan ordítozni kezdett: – Micsoda eljárás ez?!… Meg a többi… Én? Sokkalta érdekesebb, hangtalan, belső tanakvást végeztem magamban Motyogó úr és a helyzet és mi és a közrend és általában a világrend és… efféle elvont, de szörnyűségesen mulatságos dolgok fölött… Én, bár óvatosan útitársamnak is helyeseltem, igazán nem tartottam érdemesnek, sőt jogosnak személyileg a zúgolódást, tiltakozást a helyzet fölött, amikor az olyan élvezetes számomra különösségével…
De ezek után összegezzük csak! Igen! Mégpedig egy újabb, egészen-egészen meglepő esemény kapcsán.
Két napja, hogy Motyogó úr már igazán unalomba fakult személyisége, mint a lazurral átkent föstmény, új fényben ragyog előttem. A színhely egy nagykereskedés. Ott ülök egy bőrlócán és várok. Mint vevő? Hát van nekem, vagy volt nekem valaha pénzem arra, hogy nagykereskedésben mint vevő szerepeljek? Az a helyzet, hogy kivételesen is ritka barátaim egyike ez a nagykereskedő. Diák- és katonapajtások vagyunk, és hosszú évek óta nem találkoztunk. Le akarunk ülni egy kaffában egy fekete, vagy kocsmában egy fröccs mellé, és kicsit elcsevegünk a régi ügyekről. Azt mondta nekem, hogy: – Várj meg, szépen kérlek! Egy halaszthatatlan és fontos üzletet röviden le kell bonyolítanom, és már roboghatunk is. Hát ezért várok a kereskedésnek hátsó részében, egy kényelmes bőrkanapén. A gépírókisasszony, egy gyönyörű, félbarna hölgy, cigarettát és konyakot hozott, és biztat, hogy az igazgató úr rögtön végez! Amint tűnődöm magamban ottan, és nézelődöm, hát a tőlem jobbra nyíló üvegkalitka-szerű irodában hangos tárgyalás indul meg. Akarva, nem akarva odafigyeltet magára. Barátom, a tulaj hangja szintén bele-bele-beleharsog a tárgyalásba. Többek közt most így: – Hát kérem, tessék most már, vegyük sorra a számlákat. Vita nincs! Geréb úr diszponált. Az ügy el van intézve. Nekem már nincs időm. Várnak rám… Valamivel jobb üzlettel, mint ez! Ejha!… Ez csak én lehetek, itt a lócán. De bocsásson meg nekem Hermes, az üzletek istene, ha egészen nyugodtan azt gondolom a barátom megjegyzésére, hogy: – Rettenetesen igaza van! Az sokkal jobb üzlet, ha az ember egy régi baráttal egy fröccs mellé ül, kicsikét elcsevegni, eltárgyalni, vagy esetleg egy új barátnővel, mint az, ha kedvtelen, sőt szükségtelen halmozza a mammont… A magam gondolatával azonban nem foglalkozom, mert ezek után jobban érdekel, hogy mi zajlik le az irodában. A barátom hangjára egy szintén elég nyers és furcsán nyiszlett hang válaszol: – Nem én arranzsáltam ezt az üzletet! Hát tessék, olvassuk össze a számlákat! Következik, hogy egy harmadik, női hang, édes és dallamos csengésével, undorító áru- és pénztételeket sorakoztat fel. Mindenik után összevissza hadrálja a férfikar: – Mehet!… Rendben!… Kész!… Gyerünk tovább!… Stimmel!… A hatodik, hetedik tétel után már elfutott előlem minden értelme és érdeke, hogy odafigyeljek. Ekkor egy tételnél, az a hang, amelyik a barátom éles megjegyzésére nyikorgóan visszavágott, megszólal: – Stopp!… Ez nem stimmel! – Mi nem stimmel magának? – csattan bele egy újabb hang. – Mi? Itt maga csekély hatvan százalékban téved, apuskám! – válaszolja a nyiszlett hang. Erre az előbbi hang nevet. Éspedig bántóan, dühösen, agyarkodva: – Honnan veszi ezt? – kiáltja végül. – Azt maga ne keresse! De így maga nem keres tőlem… És hagyjon kibeszélni! Ne húzza az időt!… – Micsoda beszéd ez? – ordít a másik. – Azért, mert maga Geréb Arnold? – Ide figyeljen! Lezárjuk a vitát rögtön. Ha maga tartja magát ehhez az árhoz, akkor én itt, tanúk előtt, azt kérdezem magától, akar-e keresni? Mert én ezen az áron minden mennyiséget szállítok magának. Sőt, húsz percenttel olcsóbban! Na? Itt tanúk előtt, szavamon foghat! Csönd!… Sepetelés, mormogás, sziszegés zagyva nesze hangzik csak át egy darabig az üvegkalitkából hozzám. Akkor a barátom hangja dominálja a tárgyalást a következőképpen: – Ezt ejtse el! Mit akar maga Gerébbel kikezdeni? Ejtse el!… – De igazgató úr! – nyöszörög az előbbi hang. – Ráfizetek! Úgy éljen a családom! És úgy dögöljenek meg ezek a rablók. Behúztak a csőbe! Ráfizetek. – Ez már a maga dolga! Becsapták! Becsapták!… Részemről el van intézve. Egyezkedjék valamiképp ővele, Gerébbel! Úgy hangzott ez már, mint a nóta vége. Aláírások és összevissza csevetelés következett. Egyet tudtam csak még megfigyelni, hogy teljes csöndben hangzott el az úgy hívott Geréb úrnak az erélyes szava: – Hol nyomoztam le az árat? Maga kis naivista! A konkurrenciánál rendeltem egy kis tételt ezelőtt két héttel, és opciót vettem egy nagyobb szállításra. Mit szól ehhez? Röhögés és zenebona támadt a szavakra. Geréb úr tornászta föl magát, úgy látszik, a nap üzleti hősévé…
De már jött a barátom. És amint kinyitotta az üvegkalit ajtaját, hát mögötte, az ajtóból kinézett… Geréb úr. És ki volt ez a személyiség? Az én Motyogó barátom.
Hogy milyen boldogan vonom én le ennek a történetnek a tanulságát? Arra nincsen kifejezés! Barátom, ez az ügyes, okos, rendes ember, amikor pedzettem, hogy kihallgattam üzleti tárgyalásukat, és tanúja voltam a Geréb úr diadalának, hát valósággal hősköltemény hangján nyilatkozott arról, hogy micsoda megkontrázhatatlan üzleti tudása, szimatja van ennek a Gerébnek. Nos, én szörnyen egyszerűen és kedélynyugtatólag gondoltam magamban: én már eleve, pendelyes kölyök korom óta megdönthetetlen ténynek tudtam azt, hogy a pénzszerzés a világ legnyomorultabb tudománya, és nincs olyan hülye, hogy sikerre ne vigye ebben a válfajban, ha ráveti és bedolgozza magát! Legföllebb jellemző, hogy dicsőséges fehér emberi kultúránknak a pénz szerzése, megtartása és erkölcstől mentes felhasználása a támasza és talpköve.
(1947) |