Buta zúgolódásA méltóságos úr, név szerint Zsenditze Elek doktor, megtörüli homloka izzadságát és (bocsánat!) csöpögő orrát a kabátujjába, majd nagyot köp a markába, és nekifohászkodik, hogy megragadja a nehéz fejsze nyelét. Foglalkozásbeli favágók szakasztott így cselekszenek. Kivéve, hogy a kabátujjuk nem valódi angol szövet, és a markuk nem puha, elkényeztetett marok. De hát az idő Budapest ostromának kellős közepe. A helyszín egy úri, kétlakásos budai villának óvóhelye. Helyesebben mosókonyhája. Mivel ez a legbiztosabb hely az épület alatt. Félig sziklába robbantva, a domb hajlásának természetes védelme alatt. A villát hatalmas légiakna telitalálata érte. Rémségesen füst. Szörnyű kár a drága bútorokért. Többek közt a második emelet egyik falán egy valódi, Paál Lászlótól való őszi hangulatban lehet gyönyörködni az utcáról. Meg egy ófrancia, kézikovácsolású csillár is ott lóg a fél mennyezetről. Az óvóhely azonban semmi kárt nem szenvedett. Még csak ablaka is épen maradt a rettenetes rázkódás után, és tejüvegén elég világossággal látja el a helyiséget. Viszont a legnagyobb csapás mégiscsak az óvóhelyen érte a villa lakóit. A villany, a gáz már rég tönkrement. A vízvezeték tartotta ki legtovább az óvóhelyen. Azonban amikor a csap elállt, egyszerre kívánatlan csatornavíz tör föl helyette. Olyan gyorsan bugyogott föl a szennyvíz, hogy a villa lakóinak az óvóhelyre, a pincébe lementett összes holmiját tönkreáztatta. Ruhaneműt, cipőt, fehérneműt még csak valahogy használhatóvá lehetett tennie a villa lakóinak. De az éléstár!? A zsírt, a lisztet, a cukrot, a babot, borsót, még a gyümölcsíz nagyobb részét is élvezhetetlenné áztatta a büdös csatornavíz. Ez a villának és lakóinak jelenlegi helyzete. Ínség, a rémségek tetejébe.
Zsenditze őméltósága nekifohászkodik az égett végű gerendának fejszéjével, hogy felaprózza a tűzhely számára, a reggeli főzéshez. De félbehagyja, hogy fölnézzen a kertbe. Mert ahol működik, a téli nap éppen most fröccsent halvány fényt a villa hátsó lépcsőgádorára, és további küzdelmet folytat az érvényesülésért a piszkos, makacs, égalji felhőzettel és párázattal, hogy áttörjön rajtuk. Az első repülőcsapat már burrog az égen. Mint holmi óriás fémmadarak, átkozott, pusztító tojásaikat kezdik már potyogtatni a Délivasút tájékára. Zsenditze úr remekül figyelheti a villa kertjéből az egyelőre még távoli bombázást. Nem tehet róla! Az ilyen látvány, a borzadáson kívül, valami önkéntelen, lelke mélyéről kavargó gyönyörűséget is kelt benne. Iszonyatosan szép! Egyáltalán, Zsenditze őméltóságát a hadászatnak egészen közel került szörnyűségei furcsa, érthetetlen, ismeretlen izgulatokba hozzák. Az ostrom óta valóban ki van vetkőzve önmagából, megszokott valójából. Új ember. És és, és maga se tudja, mit tartson erről az új emberről, aki ő maga és mégsem az. Meg van döbbenve! Ez biztos. Zsenditze urat rettenetesen elkényeztették szülei gyerekkorában. Cseléd kísérte iskolába. Nevelőkisasszony, orvos, szülők figyelték, őrizték ellen minden moccanását, szavát, gyomorkorgását. A tornából föl volt mentve, végig iskoláin. Kirándulásokon sem vett részt. Állítólagos gyönge szíve miatt. Zsenditze úrból egy puhány lett. Ringy-rongy izmai úgy petyhüdték meg testét, mintha egy nagy, szotyós körte lett volna az egész ember. Fulladás és szívdobogás érte utol, ha záporban kissé gyorsabban iramodott föl a gépkocsijából, a villa kapujától a bejáratig. Katonáéktól fölmentődött hivatala miatt. Ott sem edződhetett meg. Hát most már ötvenen túl jár Zsenditze őméltósága. Bár húszéves korában is csak olyan tötyögő aggastyánnak tisztelhette magát, mint később. Azaz lassan csak! Jelenleg Zsenditze úr más ember. Mi történt vele? Hogyan történt?
A villa kétlakásos. Az utcára szolgáló első emelet a domb felől csak földszint. Itt laktak a házmesterék és sofőrék. A házmester katona. A sofőrt elvitték munkaszolgálatosnak. A házmesternét bombaszilánk érte. Egyszerre halt szörnyet a Zsenditze őméltóságáék szakácsnéjával. Sírjuk a kertben horpadozik. A sofőrné rokonaihoz ment vidékre a villából, közvetlen az ostrom előtt. Ugyanakkor, amikor a villa első emeletének tulajdonosai is elhurcolkodtak vidékre. Illetve csak a család. A családfő maradt. Ez a Gáborffy, a valaha jól ismert, kiváló sportember. Akit azonban féloldali gutaütés ért. Jobb karja bénán lóg, jobb lábát húzza, dadog, és szája torzan fölfelé ráng, ha megszólal. A szerencsétlen nyomorékot Zsenditze őméltóságáék fogadták gondozásukba. Persze, nem sejtve akkor még, hogy nemcsak otthonuk, nemcsak éléstáruk, hanem beszerzési lehetőségük is mind elhagyja őket, sőt házi személyzetük közül csak a szobalány marad meg. Ezzel szemben idegenekkel szaporodott meg az óvóhely szűkös helyisége. Két úrihölgy keresett náluk menedéket, egyik idősebb, másik középkorú, és ennek tízéves kislánya. Állítólag menekültek lettek légyen. Kinézésük és kilétük nem is gyanút, de biztos hiszemet gerjesztett, hogy zsidók. Viszont papírjaik kitűnők voltak, és főleg Zsenditze őméltóságáék rendes, derék, okos emberek. Tehát a menekültek ottragadhattak a nyakukon. Egy szó, mint száz, a villa, illetve az óvóhely hivatalos névjegyzéke öt nőt és két férfit mutatott ki. De hát ezek egyike magával jótehetetlen nyomorék volt. Jött és növekedett egyre a vész. Minden korty vízért bőrét kockáztatva kellett valakinek messze ruccannia el naponta. Meg fát vágnia. Meg minden nehéz, ház körül való munkát elvégeznie. Már most Zsenditze úr, mint egyetlen férfi, vagy vállalta ezt, vagy pedig a gyalázatot, hogy gyönge nőkkel szolgáltatja ki az óvóhelyet és magát. Ilyesmit pedig álmában sem tűrt volna meg Zsenditze őméltósága jelleme. Inkább vállalt elpuhult testével, beteg szívével akármi megpróbáltatást. Nos de hamarosan mi derült ki? Először is az, hogy Zsenditze úr elkényeztetett fizikumának nem árt a megerőltetett mozgás. Másodszor, hogy beteg szíve egyáltalán nem beteg. Vagy ha az volt, akkor a testi hajszoltságban erőre kapott és mindent bír. Ugyan már kérem! Az orvostudomány is tévedhet. Van egy remek csodakuruzsló és varázslómester: a végszükség. Zsenditze urat, amint a repülőktől hajigált aknákat figyeli a légben, és a dörrenéseket hallgatja a Naphegy oldalán, nyiszlett, idétlen, de követelő, rendelkező, parancsoló hang szólítja alulról a pince gádorából: – Elek-Elek-Elek! Lefele, lefele, lefele, kérlek! Nem szabad mutatnod magad, hogy kite-te-te-tedd a ve-szészé-szé-széhherre-rrerrere!… Ez Gáborffy hangja. Dadogásba, majd köhögésbe fulladt. Zsenditze úr máskor hanyatt-homlok, engedelmesen ugrott volna rá. Most egy kis összerezzenés és ingerültség keretében viszonozza: – Ugyan! Messze bombáznak! Ne tedd magad nevetségessé már, éppen mint volt katona, azzal, hogy fönn egy repülő, ha erre is száll, majd direkte rám célozva, egy rongyfigurára, lelök egy aknát. Ez marhaság! Ülj le! Majd jövök. Gáborffy dadog és harákol, de vitatja, alulról, hogy a megmenekülési percent háborúban mindig azok közül való, akik szükségtelen nem teszik ki magukat veszélynek.
Zsenditze úr dohog magában odafönn. De nem mozdul. És a mérges dohogása is csinált. Valójában élvezi a helyzetet, hogy: íme, ez a bölényvadász, aki valaha oly sokszor csúfolta őt, leckéztette őt puhánysága miatt, most itt vinnyog neki, aggodalmaskodva a bátorságán, hidegvérén! Azért készakarva marad még másfél percig odafönn Zsenditze őméltósága a favágás és csevegés elől, holott már a bombázók raja eltűnt, nincs látnivaló! Üssed, a kutyairgalmát! Zsenditze úr nekihuzakodva csapkodja a cementhez a göbös, hasadni vonakodó gerendavéget. És közben társalog Gáborffyval. Az rettentően nyavalyog. Mi lesz? Meg kell dögleni! Bomba, éhínség, szomjúság, szenny! Ez mind gyilkosuk lehet, vagy lassan kihóhérolhatja őket a világból. De ha átvészelik mindezt, akkor még hátra van az, hogy át kell viharzania fölöttük magának az ostromló sereg harcának. Rémes! Tarthatatlan! Elviselhetetlen! Ez a mottója Gáborffy siránkozásának, és ebbe, mint valami folyvást rotyogó üstbe az újabb főzni valót, egyre-másra dobálja bele a zagyvábbnál zagyvább politikai, filozófiai, társadalomtudományi fejtegetéseket. Zsenditze úr unja? Ez nem szó rá! Hányhatnék már ettől! Egyetlen tény bíratja ki vele ezt a nyomorékot, nyavalygásostul, mindenestül, és ez annak tudata: hogy ő az erős, neki kell lennie itt a támasznak, a türelemnek, könyörületnek, jóakaratnak! Huhh! Be felségesen jó érzés ez! Ő volt valaha nyavalygós? Most ő a kemény legény, a fenegyerek. Kijön a szobalány: Gizuska. Csinos, fiatal fruska. Egészen afféle gyereklány benyomását teszi. Holott hát tizennyolcon túl van, és ugyancsak érett nő. Ránéz Gáborffyra, és utálatra fintorog csinos pofija. Hirtelen határoz és így szól: – Úgy rémlik, a méltósága akart valamit Gáborffy úrtól! – Igen! Biztos? – tápászkodik föl nyögve, botján, a lépcsőre tett piszkos díványpárna ülőkéjéről, Gáborffy. Míg Gizus, megragadva a kezét, felrángatja, és így felel közben neki: – Ha nem? Akkor tévedtem. Gáborffy megy, azaz biceg, csónakázik befelé a mosókonyhába. A lány megvárja, míg hallótávolon kívül van. Akkor hirtelen kulcsot vesz ki köténye zsebéből, és odanyomja Zsenditze úr markába: – Máma tán utoljára mozdul ki ez a vén nagynéném hazulról. Így gondoljuk meg! Hát persze, hogy találkáról van szó. A nagynéni egy nyomortanya földszintjén lakik. Négy emelet van fölötte. Elég óvóhely a lakás. Kettes távozási ürügynek remek a vízhordás. Ezt az őszinte, édes viszonyt is most szerezte melegében magának Zsenditze úr, férfiasságával, lovagiasságával. A méltóságos asszony most sem tűri, hogy egyedül menjen vízért, két vödörrel a férje. Sok volna ez már a kíméletből! Menjen csak a szobalány is vízért. Hahaha! Majdnem házirendi utasítás a méltóságos úr és a szobalány naponta való kettes együttléte. De Zsenditze úr különben legföljebb sorba engedi állani Gizust a kútnál vagy mélyen fekvő utcák vízvezetékénél, ha sokan vannak. A két tele vödröt már ő hozza. Nem tudja nézni, hogyan tántorog a gyönge kislány a nagy vödörrel a szörnyű, csapinós, törmelékes, tüskés romhalmazokon, falak résein, lódögök, emberhullák közt vívő ösvényeken. Megérdemelt jutalma ám a kislány komoly, odaadó szerelme. És ő maga, Zsenditze úr, milyen ifjú! Sosem tudta ezt magáról. Soha eddig! A leány a nyakába ugrik, és hosszú, forró csókot váltanak hirtelen. Aztán: – Vigyázat! – néz körül a lány, és komikusan a vezényszót utánozza hangja. – Vigyázat! – utánozza őt a méltóságos úr is hangsúlyában.
De alig ugrik el Gizus a folyosón az épület pincéje felé, ahonnan konyhaholmit hoz, jön már kifelé Gáborffy. Természetesen morog, és korholni akarja a szobalányt: mit bolondítja be őt hiába? Mivel pedig nem találja, a lányhoz címzett zokszavai alkalmas bevezető mindjárt a megszokott zúgolódás, panasz, átkozódás, dühöngés áradatához. Zsenditze doktor őméltósága pedig most kivételesen kezefejével mázolja el homlokán a mocskos verítéket, mivelhogy az óvóhely kályhájának korma ellen nincs menekvés, és a piszokréteg általában már föl sem vett állapot itt. Aztán nagyot pök a markába, és megint nekivetemedik a faaprításnak. Alig hallgat oda Gáborffyra. Inkább tulajdon gondolataival foglalkozik. Viszont Gáborffy agresszív kedély. Minden karattyolási bekezdése előtt így zárja le az előzőt: – Nos, szólj hozzá, kérlek! Szörnyűség ez vagy nem? Ki lehet ebből a slamasztikából mászni vagy sem? És egyáltalán bírja ezt az ember, vagy belegebed? Szólj kérlek! – Hát bele! – szólal meg erre Zsenditze doktor őméltósága. – Belegebedünk! Vitázzék? Társalogjon? Nincs értelme! Ha ráhagyja Gáborffyra a szószaporítást, akkor szabadon foglalkozhat saját gondolataival és érzéseivel. És Zsenditze úr tudatos egyéniség. A tűnődése mélyén hatalmas jóérzés az uralkodó elem. Ennek tudomásulvételével fogalmazza meg magában körülbelül a következő szöveget: Voltaképp buta zúgolódás volna tőlem, ha ennek a szerencsétlennek a szemszögéből ítélném meg és ítélném el jelen testi és lelki állapotomat. Voltam ilyen egészséges, ilyen kiegyensúlyozott kedélyű valaha is életemben? A reggelt a torkomban összegyűlt undok éjjeli nyálka kiöklendezésével, böfögésekkel kezdtem. Valóságos iszonyaim támadtak néha a feleségem és orvosom által rám erőszakolt diétás reggelitől. A keserűvíz, a pilulák, az emésztésem, a szívbántalmaim, a képzelődéseim beteges raja alkotta voltaképp életem javát és savát. A léghuzattól jobban rettegtem, mint ma a halálos bombák közeli robbanásától. Hol lehetett ennél megalázóbb, kínzóbb testi-lelki nyomor? Ma? E pillanatban, ahogy ezt a fejszét lecsapom, gyönyörűség fog el, szinte ujjongás fog el annak tudatára, hogy nem az unott hivatalba megyek ásítozni, hanem majd végigheverek a piszkos fekhelyemen itten, és mennyei élvezet a pihenés, majd a fokhagymás, zsíros lángos újabb mennyei élvezet, amit farkasétvággyal kebelezek be, és aztán a büdös bakadohányból sodort cigarettát olyan gyönyörrel szívom, mint soha a legdrágább ópiumos cigarettát. Majd a vízhordás alatt… Ejnye, azt a kutya irgalmát is! Majdnem azt merem gondolni, ha netán valóban belém csap valami buta bombaszilánk és kivégez, hát olyasvalakit talál, aki élete vége felé ismerte meg végül, nem bőségben és kényelemben, de ínségben és piszokban, viszont az igazi munka, az igazi csók, az igazi férfiörömök érzését… Nem nyújthat ennél lényegében jobbat és többet az élet senkinek, méltóztassam csak elismerni! Ez az!
(1947) |