Rózsit elsiratom!

Rózsival való ismeretségem a következőleg zajlott le. Téli hajnalon vizet hozok a Délivasút rommá lőtt teherpályaudvarán át. Két nagy vödör húzza alá karomat. A jobb karom már béna ettől a nap nap melletti vízhordástól. Inrándulás tetejébe még meg is csípte a fagy a jobb kezemet. De drága kincs ez a két vödör víz.

Inni kell és főzni kell. Sőt mosdani és mosni is esetleg. Vízvezeték pedig rég nem szuperál ezen a környéken. Villany? Gáz? El is feledtük, hogy volt.

Buda ostroma folyik.

A végső szakasznál tart. Csak ezt mi, a benne vergődők nem tudjuk. Legföljebb számítgatjuk.

Az oroszok már a Sashegy alatt vannak, három utcával odább. A repülőgépeik úgy jelennek meg naponta, akár gyakorlótér fölött berregnének és süvöltöznének veszélytelen. Német vagy magyar elhárítás rég nincs. A Naphegy romhalmaz. A pályaudvar romhalmaz. Most is ropogva ég egyik raktár a túlsó végében.

Sínek között csetlek-botlok tova a piszkos, koromlepte, lövedéktúrta hóban.

Ekkor jön velem szembe Bakó Pál szekerésztizedes.

Bakó hatodmagával a mi bérházunkban szállásolódott el. Hatvan lovuk sínylődik a pályaudvaron. A raktárakba zárták ezeket a szerencsétlen állatokat. Minő sorsra?

Még a legirgalmasabb e boldogtalan lovakhoz a bomba. Azután pedig a szúrókés és revolvergolyó volna. Mert az legalább gyors halál. Másként a gyötrelmek gyötrelme környékezi meg őket. Éhen-szomjan pusztulnak vagy benne égnek elevenen egy-egy raktárzugban.

Már hetek óta szűkölködnek ezek a szegény párák. Most már napok óta sem egy szem takarmányt, sem vizet nem kaptak.

Így találkozom Bakóval a sínek között. Bakó földim. Odahaza hentes. Tudom, azért jött le a pályaudvarra, hogy egy lónak megadja a kegyelemdöfést. Aztán a húsa javát, máját fölszállítsa az óvóhelynek.

Megbecsülhetetlen ember most ez a Bakó Pál. Egy falat hús az életet jelenti itt most akárkinek. Akik legjobban finnyáskodtak előbb, hogy lóhúst nem ízlelnek meg, inkább éhen halnak, most már kidülledő szemmel falják.

– Hahó Pali! Jóreggelt!

– Jó reggelt, hadnagy úr!

Meg akar emberelni ezzel a titulussal a földim. Hallotta, hogy tartalékos tiszti rangom van. Mindig dühbe gurít ezzel. Örülök, hogy elszabotáltam a behívásomat. Nemhogy most itt, ahol a nyilas testvérek házról házra járnak gyilkolni, fosztogatni, igazoltatni, katonaszökevényt vadászni, nagyon dobra verjem katonai rangomat.

Éppen mérgesen fogalmazom magamban, hogyan reccsintek rá földimre: – Ne hadnagyurazzon! – de elállítja szavam valami.

A reggeli párában néhány lépésre Bakó háta mögött egy lónak körvonalai bukkannak ki a vasúti kocsisor mögül. Jó alakú vasderes, hóka is, karmantyúja is van. Azaz fehér csillag fénylik a homloka közepén, és a két mellső lába csülke szintén fehér. Csinos jószág. Alig támolyog a kimerültségtől. Félő, hogy a sínek közt elvágódik az árva, hogy az isteni sok szép halálnem közül a fagy végezzen vele.

– Ahol ni, Pali! Itt a vágóbarom a kése után szalad. Tudja szegény, hogy még a legjobb, ha megöli őt.

– Ahá! – fordul vissza Bakó. – Ez Rózsi. Hová tartasz, te szamár? Itt is csak azt kapod, amit a raktárban.

Ott áll Rózsi, a csinos lómenyecske, előttünk. Rövideket horkantgat, szagolgat felénk, halvány sugarakban fújja a téli párába gyöngülő lélegzetét. És bízóan, könyörgően veti ránk két barna szemét: segítsünk rajta!

Bakó, a hentes, borongóan, komoran vonja össze szemöldökét rám.

– Hát már ezért is külön istenverése kell érje a mi gazember hadvezetésünket, mi történik ezekkel az állatokkal.

Rózsi, a vasderes, a gebévé aszott fiatal kanca, közben lesunyta nyakát, és nyújtogatja a földnek felém. Persze, kétoldalt ott áll a havon mellettem a két vödör víz. Bennem valóságos vad viaskodás folyik: föláldozzam-e az egyik vödör vizet a szenvedő állat utolsó gyötrelmes óráinak enyhítésére, és fosszam meg feleségemet és magamat a drága víztől?

– Odaadom neki az egyik vödröt! – döntök.

De Bakó tiltóan tartja mellemnek tenyerét.

– Hát hogy tetszik gondolni? Főzni kell otthon ebből máma. És nem biztos, holnap ki lehet-e mozdulni vízért. A kút is elapadhat.

– De nem bírom nézni, hogyan rimánkodik, figyelje csak! – utalok Rózsira, aki majdnem feldől, ahogy nyakát nyújtogatja a sóvárgott folyadék felé.

– Na, várjon – szól erre Bakó. – Majd tartom a tenyerem. Löttyintsen bele a vödörből. Azzal megitatjuk Rózsit, amit így is kilötyögtetne a vödörből hazáig.

 

Megitattuk Rózsit a víz kevés fölöslegéből. És aztán úgy könyvelem el magamban szegényt, mint aki odaveszett sok más társával együtt a pályaudvar gyehennájában.

Nem kérdeztem meg Bakót sem később felőle, hogy talán leszúrta-e, és mi is lakmároztunk a Rózsi húsából pörköltet?

Lovaik pusztulása után Bakóék parancsot kaptak a távozásra. Bevetették őket a tűzvonalba.

Az orosz fölszabadítókat megelőző napon egy csöndesebb félórát arra használok, hogy levegőzzem, körülnézzek a ház közvetlen környékén.

Vannak afféle felejthetetlen, filmszerűleg részletesen visszapergethető emlékképeink. Ilyen ez.

Amint az alkonyatban egy falrésből mászom elő, hogy körülnézzek, a levegő a sugártöréstől valahogy giccsesen rémes. Lángol és lobog a piszkos hó, a bombalyukakkal tele fal, a szürke téli ég, a házromok… Gyönyörű ez és közönséges is.

Borzalmas délután befejezése ez a giccsesen gyönyörű alkony.

Egyszerre csak az udvar végében Rózsit, a vasderes, hóka, fiatal kancát veszem észre. Valami szalmaköteget szimatol a havon, és a kiöntött krumplihéjat szemerkéli. Lám, élelmesen ide furakodott a bérház oltalmába, nyomorultul elpusztult társai közül.

Az ám, de hát most látom, hogy a nyakából vastag sugárban ömlik a vér a hóra. Ugyancsak a farának egyik részén lyuk tátong. Aludt vér szárad benne. Így áll ott, és eszi a krumplihajat a téli, csípősödő fagyban. Mégiscsak elérte a végzete szegényt! Elvérzik itt.

Nem tudom, vajon ez érzékenyít-e el? Vagy már az általános, elbírhatatlan lelki vigasztalanság, keserűség, testi-lelki leromlottság, életútálat késztet rá, hogy sírás fogjon el, sokat próbált kemény-legény létemre?

Ott állok és sírok. Agyamban pedig csak ez ismétlődik: – Ó, be kegyetlen, nyomorult, átkozott az élet, és benne az ember!

 

Nyáron, a kánikulában, verejtékezve kutyagolok át a Szabadsághídon.

A púpjánál elakad előttem egy kocsi.

Többen, jóakaratú emberek, nekivetemedünk hátulról, és toljuk a kocsit. Amint már ott tart, hogy a bakon a kocsis a szekér fékjét kallantyúzza, le ne rontson a híd púpjának túlsó felén a szekere, mert már felérkeztünk, és közben hálálkodik nekünk a segítségünkért, én rápillantok a lovára.

Semmi kétség! A ló az én Rózsim! Ott van a sérülés nyoma a nyakán, ott van a farán is. Nem lehet még egy vasderes, hóka, karmantyús kanca két ilyen ismertető sebhellyel más.

Ejnye az irgalmát! Rózsi te, hát átvészelted, átvészeltük mégis a sok borzalmat. Mégiscsak szép az Élet! Hagyjuk a csüggedést, az átkot!