A próba

Ez a történet Manyossy Dezsőnek, a Sztárnak a története. Ő valóban olyan nagyság, mint a királyok. Nagysága Isten különös kegyelméből való, nem önmagából fakadó. A véletlen, a szerencse kifürkészhetetlen összejátszásának eredménye a Sztár példátlan sikere a boldogulásban.

Hát szép férfipéldány, annyi tény. De aztán ezenkívül semmi más tulajdona nem indokolhatja, hogyan jutott az embertömegek imádatához, a bőségnek zuhatagához. Nem!

Alakító készsége? Az átlagnál jóval alábbvaló. Minden második fodrászsegéd különb színésztehetség nála. Talán beszédhangja kellemes, érzékzsongító? Szó se lehet róla! Kopott, szesz és dohány túlzott élvezete rongálta hápogás a Sztár hangja. Táncolni remekül tud talán? Azt sem! Pókosan, gyönge inúlag lötyög, ha táncra kényszerül. Hanem az énekhangja? Dehogy, dehogy! Vacak, rekedtes, foszlott kornyikálás az, ha a Sztár énekel. Pedig hát énekel színpadon, filmen. És a nőket megőrjíti. Nem érzékelik, hogy a Sztár danája nemcsak rossz, de határozottan hamis is…

A Sztár tehetségtelensége pályáján olyan szembeszökő a jóérzékű embereknek, elfogulatlan műértőknek, hogy egyenesen kínos nekik nézniök őt. De ha a tömeg bálványozza őt, a sajtó ordít mellette, az üzlet hiénái dobálják eléje a pénzt, a körülötte riadozó állandó csinnadratta elhallgattat minden más hangot, ami nem a Sztár magasztalása!

Na és ő maga? Ő maga boldog butaságnak örül. Se műveltsége, se értelmessége nem tudja ellenőrizni, micsoda üvöltő igaztalanság az, hogy ott van, ahol van! Ő elhiszi magáról, hogy oda való. Ő a képes folyóiratok hízelgő szólamai szerint gondolkodik magáról és mindenről. Sőt aszerint érez is.

Ez a férfiú a Sztár.

Amikor hatodikos gimnazista lett a Sztár, akkor, ahogy az érettségihez közeledőben, az ifjak, a tanárok folyvást foglalkoznak a majdani pályaválasztás esélyeivel, hát a Sztár mint szép fiú elhatározta, hogy a színi pályára lép majd! Elhatározása családját nem túlságosan kápráztatta el. De bizonyos ellenállás és eszmecsere után beleegyeztek a dologba.

Édesapja azon a nézeten volt: a színészi pálya okvetlen igényli azt, hogy aki rászánja magát, az a zenében, énekben némi jártasságot szerezzen. Mindjárt is egy távoli rokonra gondolt, egy zene- és énektanárnőre.

Hát elmentek a tanárnőhöz.

Gyöngyikének hívták a tanárnőt, és sorsa körülbelül annak a tökéletes ellenkezője, a Gondviselés kiszámíthatatlan akaratából kifolyólag, ami a Sztáré.

Gyöngyike nőnek bűbájos, művésznek ragyogó tehetségű, embernek jóságos és igazságos lelkű. Talán éppen ebben rejlik az indok, hogy kétszer annyi képességgel felényire sem boldogult soha, nála ostobább, csúnyább, de ravaszabb és könyöküket, valamint egyéb, női harcban alkalmazható idomukat jól használó társnői mellett.

Gyöngyike kissé már öregedő kisasszony volt akkor. Keserves, sovány keresményéből nemcsak magát, de rokkant édesapját és egész családját ő tartotta.

Amikor az ifjú Sztár édesapjával beállított hozzá, Gyöngyike készséggel állott a rendelkezésükre. Zongorához ült, és megejtette azt a szokványos próbát az ifjú Sztár hangját és hallását illetőleg. Aztán őszintén nyilatkozott:

– Azt nem állapíthatom meg, hogy ilyen szép fiúban milyen alakító készség rejlik, és ha ez fontos a színészpályán, mekkora sikereket érhet meg. De egyet aztán biztosan állíthatok: mint énekes, mint zenei tehetség, a gyöngénél is kevesebb! Se hangja, se hallása!

– Nos, mit szólsz Gyöngyike néni véleményéhez? Gondolod, hogy egy előadóművésznek lehet rossz hanggal és hallással is boldogulni? – firtatta az ifjú Sztártól édesapja.

– Miért ne? – vont vállat az ifjú Sztár. – Szorítkozhatom tisztán drámai szerepkörre is a színészi pályán.

– Hát igen! – vetette közbe Gyöngyike. – Viszont zenéhez és énekhez kell minden művelt embernek konyítani, hogy az alapelemekkel tisztában legyen. Tehát az oktatásodat, ha akarod, megkezdhetjük gyatra képességed ellenére is.

Ebben maradtak. És így történt, hogy a Sztár évek során át szorgalmasan járt Gyöngyike nénjéhez zongora- és énekórákra. Bárha aztán, amire vitte, az a semminél nem volt sokkal többnek nevezhető. Ez a műfaj ellenáll a vasakaratnak és vak becsvágynak.

 

Hát aztán mégiscsak pályájának egyik királya lett a Sztár, minden vonalon, énekes szerepekben is, rossz és hamis gajdolása ellenére. Pályafutásáról meg lehet azt is állapítani, többek között, hogy az a fehér emberi társadalom polgáriasultságának és műveltségének kacagtató torzképe volna, ha utálatot, szánalmat és fölháborodást le lehetne küzdeni jobb szemlélődőknek.

De hát itt ez mellékes. Különben is a Sztárnak már megjelent, saját kezűleg írógépelt, életrajza körülbelül hússzor akkora példányszámban kering a tömegek rajongástól remegő keze közt, mint hazája legkülönb szellemiségű íróinak legjobb művei. Aki kíváncsi rá, elolvashatja.

Na, de hát, legutóbb mindenkinek, az élet elkényeztetettjeinek a kényelmét is megzavarta a véres, bombazajos és füstös világfelfordulás. A Sztár is menekülésre kényszerült sikerei terepéről, a fővárosból. És menedékhelyének szülővárosát, a csöndes kis vidéki várost szemelte ki.

Hogyan érkezett meg és tartózkodott rangrejtve szülőhelyén, hogyan fedezték föl, és hogyan ünnepelték?… Bátran kieshet ebből az elbeszélésből.

Egy délután, amint a városkának gyönyörű gyümölcsös és szőlős dombjai egyikén vásárolt villájában kissé unatkozott a Sztár, élvezetes eszméje támadt. Gyöngyikét, első tanárát még nem látta ittléte alatt. Nem jelentkezett, mint más ismerősei, közöttük hajdani ellenségei vagy ellenfelei is, illő alázattal, nagy elégtételére. Gyöngyike, aki őt tehetségtelen fráternek merte bélyegezni első, tapogatózó mozgása idején a Művészet felé, amely most már minden zászlaját meghajtja és lengeti fennen a dicsőségére… Gyöngyike nem jelentkezett. Hát nem volna pedig gyönyörteljes az a pillanat, ami alatt Gyöngyike ott rebeg előtte, és bevallja és sajnálja szörnyű tévedését?

A Sztárt úgy fölhangolta, fölizgatta, föllelkesítette a gondolata, hogy máris cselekedett. Lefutott a garázsba, és sofőrjétől kocsiját kérte.

 

Az utca, a régi ház alig változott. Kellemesen cirógatta a Sztárt az az érzés, amikor kissé már erőltetett rugalmassággal kiugrott kocsijából egykori tanárnője hajléka előtt, hogy íme, a szakemberi tévedés eleven cáfolataként tündököl, és a hajdani gyászos hangulatú, tehetségtelenségén lesújtott középiskolai tanuló helyett mint valami káprázatos kísértet, jelenik meg itt a hír, a dicsőség dédelgetettje.

Gyöngyike éppen órát adott. Csak hozzátartozói rohantak ki a Sztár fogadására. Tőlük élvezhette csak csodálkozó, magasztaló ömledezésüket a Sztár.

De aztán mégis odakerült végre, egykori tanárnője színe elé.

Igazán alig változott. Csak a hajában szaporodott el túlnyomólag a fehér szál. A mosolya, nyugodt, kissé vizsga, kissé tiszteletet parancsoló tekintete szép szeméből a Sztárra, egészen a régi volt:

– Örülök, igazán, hogy meglátogatott. Hogy van?

Gyöngyike hangjában nem tudta egyáltalán fölfedezni a Sztár a meghatottságot, megrebbenést, ámuldozást nagy személyisége iránt. Majdnem az a hökkedelem támadt benne: ez a szegény, világtól elmaradt teremtés nincs tájékozva, mivé lett az egykori gyönge tanítványa!

De nem! A Sztár néhány puhatoló mondatára máris kisült, hogy Gyöngyike ismerős pályafutásával:

– Ó, több kottám van a slágereiből! – mutatta az ócska zongora kottagarmadái tetején díszelgő, képes, jól ismert füzeteket a Sztárnak.

– Na, és mi a véleménye rólam és mindenről! – érdeklődött nevetve a Sztár. – Még mindig a régi?

Gyöngyike valami elmondhatatlanul különös pillantást vetett erre a Sztárra. Őszinteséget és így gúnyt, majdnem szánakozást tartalmazott ez a pillantás. Mintha azt fejezte volna ki: „Hát olyan alacsony tényleg a szellemiséged, hogy nem vagy tisztában azzal, mit érsz? Hogy nem vagy tisztában azzal: a Szerencse nélkül az utolsók közt is megjegyzett figura lennél?”

A Sztár kellemetlenül rezzent össze erre a pillantásra. Ugyancsak Gyöngyikének pillantását kísérő, egyszerű szelíd szavának mellékhangzatára, ahogy mondta:

– Csodálkozom nagyon, őszintén!

– Szóval, még most sem tételezi föl rólam: valamicskére mégis vittem? – faggatta fölényt erőltetve modorára a Sztár, de hát valójában elég összezsugorodottan. És minthogy erre Gyöngyike nem tartotta érdemesnek válaszolni, csak újabb, nyíltan gúnyoska pillantással felelt, a Sztár hiúságának ez több volt már, mint amennyit elbírt. Ideges lett, ingerült lett. Egy ilyen rongy, vidéki zongorista meri őt afféle jól reklámozott selejt árucikknek tartani? Ez már sok. Röhintett egy nagyot, aztán szellemes akart lenni a Sztár, amint így felelt: – Talán magának külön vizsgáznék le újra?

Ezt a kihívást nyájas szemvillanás keretében és egy bólintással fogadta a tanárnő:

– Ha akar?… Nagyon szívesen!… Énekel?…

A zongoraszékre ült mindjárt, és fél kézzel egy futamot kergetett végig a billentyűzeten.

A Sztár kissé fanyalgón, sőt kissé riadtan, majdnem olyan szurkolást nyomva alá magában, mint valaha tanítvány korában, újra hangos röhejbe menekült a kihívása elfogadásán. Most már nem térhetett ki a vizsga elől.

 

Hirtelen azt a sztári tartást vette a Sztár, amelyet oly sok indokolatlan diadala támogatott, és így szólt:

– Meghallgatja tőlem? Tessék!

Gyöngyike egy pillanatig nem adta föl szelíd, gúnyoskás mosolyát:

– Jó-jó! Nagyon érdekel, milyen előhaladást tett! – fordult máris készenlétbe a zongorához, és leemelte a Sztár slágereinek kottáit: – Na, melyiket közülök?

A Sztár valami olyan lelki széljáratot érzett, amely semmi biztatót nem hoz. Harákolt. Valósággal egyszerre dühöngött és remegett. A kedélyének mércéje fagypontra ereszkedett. A legszebb teljesítményei egyszerre silánynak vagy legalábbis nem kielégítő értékűnek és hatásúnak tűntek előtte. Csak bizonyos szünetre tudott dönteni, mit énekeljen itt, ebben a kopott bútorú, ócska limlomokkal éktelenkedő szobában, ő, a Sztár, egy szürke, vidéki, századrendű tanárnő előtt.

– Az Északi fény! – vágta ki végül, szinte nyersen. – Az talán megfelel!

– Nekem mindegy! – mosolygott Gyöngyike.

Az Északi fény vagy Sarki fény világsláger. Ki ne ismerné? A női szív ridegségén érzeleg, majdnem csuklik és nyávog, a szerző kegyes jóvoltából. A Sztár nekifohászkodott.

De mi ez? Mintha életében először hallotta volna meg a saját hangját. És először állapította volna meg igazságosan, józanul, kérlelhetetlenül, hogy milyen reménytelenül ocsmány nyiszerékelés! Vadul, nagyokat fújva készült neki, hogy valamicske zengéssel eressze ki a torkán az éneklést. De hát nem ment. Ő maga is keserves csüggedéssel érezte végül, amikor befejezte, ismétlésbe nem bocsátkozva, az énekét, hogy szánalmas volt:

– Nem vagyok ma diszponálva! – reszelte torkát. – Gondolom, van egy kis hűlésem is.

– Úgy érzi? – szólt rettenetes mosolyával a tanárnő. – Én azt hiszem, itt sem volt rosszabb, sem jobb, mint ahogy magától ezt a dalt filmen, sőt egyszer gramofonlemezen is hallottam!

Hát ez a megállapítás aztán szinte hullakamrát csinált a Sztár öntudatából. Kezét-lábát afféle nyikorogva mozduló, rozsdás gépember tagjainak érezte. Azt sem tudta már jóformán, mit zagyvál még össze szavakból. Búcsúzott. Menekült. És mint valami gyötrő részegségnek zsákmánya, maga körül ostobán kóválygó valósággal, mintegy saját nyomorú, igazi lelkiségének visszfényétől vigyorgó valósággal, aggastyáni tötyögéssel vonszolta ki magát gyönyörű, drága gépkocsijához.

Ezt érdemelte!