A megelőzött pofonAz ostrom után, a rögtönzött Duna-hídon először sikerült átvergődnöm Pestre. A Király utca torkában, a legnagyobb emberforgatagban találkozom az öreg professzorral. Összecsókolózunk-ölelkezünk, ahogy most teszik szívbéli barátok, sőt jó ismerősök is. És aztán csevetelünk az átélt szörnyűségekről. Az öreg professzor is olyan sok évtizedes barátom, akiről fogalmam sem volt, hogy zsidó, és még ilyen csöndes, derék, munkájával csakis áldást szóró egyénnek is oda lehet kerülni a kivetettek, a gyilkosan hajszoltak közé. Amint tárgyalunk, egyszerre az öreg megragadja a karomat, és szinte szenvedélyes örömmel utal az utca sodródó tömegében valakire: – Ahán! Végre! – kiáltja. De két pillanat múlva elernyed szorítása a karomon, és csüggedten motyogja: – Nem ő! Sajnos, tévedtem. Ez a rendőr hasonlít hozzá. A mellettünk elhaladó, középkorú rendőrőrmester után bólogat az öreg. Én pedig értelmetlen bámulok hebegek. – Mi az? Mi… – Várj! Ezt el kell mesélnem neked! – fog karon az öreg. És így, az utca forgatagában, lökdösődve kezdi el.
– … Tudod, elvittek engem is a lakásomról, előbb egy csillagos házba, aztán másikba, és végül már napokon át értelmetlen hurcoltak összevissza, Duna-partra, téglagyárba, újabb csillagos házba… Elég az hozzá, aznap este rettentő zápor zuhog ránk. Úgy vonulunk valahol a Pozsonyi úton. Én már itt-ott kidőlök a sorból. Hiába selejteztem egyre a legszükségesebb motyóimat, mégis olyan bugyor nyomott, hogy tántorogtam alatta. Már-már félő volt, kiszédülök a sorból. Olyan fáradt, olyan éhes, olyan szomjas voltam. Képzeld, magamfajta öreg legény, aki ülőmunkához szokott egy életen át… Na, mellékes! A falkánk mellé, akkor délután, egy nagyon-nagyon vad és kegyetlen nyilas suhancot állítottak. Ez pofozott, rugdosott, ordítozott, és természetesen lelövéssel fenyegette azt, aki lemarad a menetből… Ha nem ez hajtja a menetet hátulról, és nem én vagyok az utolsó már a menetben, nem bírom tovább. De a rémület, az ettől a fickótól való rémület sarkallt, és vánszorogtam, támolyogtam, a sorsomat átkozva… Viszont a halálfélelem sem elég tápszer ahhoz, hogy egy olyan teljesen elrozogásodott gépet mozgásban tartson a végletekig, mint én ott… Egyszerre érzem, a sötét, szélrohamoktól csapzó este fényes kavargássá válik a szememnek… Ajjaj! Rosszul leszek! Szédülök. Összerogyok… Mindenesetre, tapodtat sem bírtam tovább menni… Megállok és dülöngök ott… Erre a következő játszódik le pillanatok alatt velem. A nyilas kölyök hátulról, szinte kaján vérszomjú örömmel, ront rám, és emeli a puskájának egyelőre csak a tusát, hogy fejemre sújtson… De közvetlen mellettem kíséri a sort egy hallgatag, középkorú rendőrőrmester is. Ez a rendőr egyáltalán nem mutatkozott valami kegyes, jólelkű alaknak. Hiszen nem is tehette. Éppúgy förmedt rá a csillagosokra, és hát böködte őket, taszigálta a sorban… Satöbbi. Legföllebb hát nem ütlegelt úgy senkit, mint a nyilas suhanc… Most azonban, amikor a nyilas puskatussal ront a fejemnek, a rendőr megelőzi őt, és egy rémes pofont sóz oda nekem. De akkorát, hogy menten a falnak dűlök. Azaz egy kapunak. És ott lerogyok a kövezetre. – Hagyja rám! – mordul a rendőr a nyilas suhancra, rám mutatva. – Majd én utánuk kergetem. Vigyázzon csak maga a többire a sötétben. Azzal a rendőr rúg egyet a hátuljomba a földön. A nyilas röhög: – Csak gyerünk, gyerünk vele! Kelj föl, Mózes! Azzal otthagy, és zargatja tovább a menetet.
Hát ott fekszem, félig aléltan és halálraszántan, a zuhogó záporban, a lucskos aszfalton. A rendőr tovább is a csizmáját használja, hogy lelket verjen belém. Majd ugyancsak a csizmájával rúgdossa mellém a motyómat. És aztán a kapu alá rúgja. Ugyancsak engem is üvöltve, fenyegetve rúgdos: – Másszon, másszon már be a kapu alá. Ne ázzak itt magáért! Amikor valahogy, föl sem tápászkodva, csak négykézlábra, bemászom a kapu alá, az én rendőröm kikémlel a menet után, és bekémlel a kapun. A menet tovahaladt. A lépcsőház néma. A rendőr felém hajol, és tagolva, értelmesen súgja: – Tanár úr! Szedje össze magát az Istenért, ha bírja. És jöjjön velem. De egy mukkot sem. Én kísérem magát, hivatalosan. – De hát!? – lelkendezem. Mire a rendőr magából kikelve ordít rám, hogy így és úgy, rögtön lelő, ha nem mozdulok. Maradék erőm visszatért a heveréstől. Föltápászkodom, és támolygok a rendőr előtt. Ő a nehéz bugyromat úgy segít cipelni, hogy hátulról emeli. Ha jön valaki? Akkor a bugyromra csapkod hátulról, hogy iszkoljak… Így jutunk el jó messze, a Váci útnak egyik bérhodálya elé. – Na! Itt már átveszem a csomagját! – szól a rendőr. – A hatodik emeletre nem bírja fölcipelni. Itt már mentve lesz. De ne beszéljen. Csak előre, gyorsan! – De az Istenért! Honnan ismer? – A fiamat tanította a tanár úr! Csak most fogjuk be a szánkat. Egyszer szivarral is kínált engemet, amikor a fiamért kértem… Elég! Gyerünk!
Úgy másztunk föl a hatodik emeletre a liftje romlott hodályban, hogy a rendőr vitte az én bugyromat, és én az övét. Ez nem volt más, mint egy hosszú, frissen sült kenyér. Úgy adta a kezembe, hogy: – Ezt meg vegye át maga tőlem. És ha nagyon éhes, csak majszolja bátran. Puha! Magának adom…
Nem érdekes a szökésem, bujkálásom további sok változata. Egy műterem tűzfala mögött, egy elhagyott oduban tartózkodtam hétszámra. A rendőr táplált. A rendőr szöktetett meg falura… A fia, a tanítványom elesett a hadseregben. Ő maga nem jelentkezett aztán. Végigkutattam, amennyire ma lehet, az összes elöljáróságokat érette. Nyoma veszett. Rettentően bántana, ha nem tudnám megjutalmazni vagy megjutalmaztatni, de csak viszontlátni is ezt a embert… Na, de sietsz… Hát csak ezt akartam elmesélni neked… Én pedig íme, maguknak tovább… Mert érdemes az ilyet.
(1945) |