A nép, az istenadta nép…

Eperjessyék középosztálybeli, jobbsorsú pesti polgárok. Aránylag műveltebbek is, mint osztályuk átlaga és nagyon egymáshoz illő emberek. Ám ilyen egyének között is lehetnek képtelen világnézeti ellentétek. Így Eperjessynének valóságos iszonya van az alsóbbrendű emberektől. Ő ezt ilyenformán mondja ki:

– Nem tehetek róla, de nem bírom a parasztot. A prolit még kevésbé. A szaguk, a modoruk úgy undorít, hogy meghalok, ha közel kell eresztenem őket magamhoz!

Eperjessyné életének legnagyobb csapása a házi személyzettel való ügyei. Bárha semmi rabszolgahajcsári nincs a cselédeivel való bánásmódjában, és bőkezű hozzájuk ellátással, kimenővel, de ingerültsége, türelmetlensége, oktalan fölfortyanásai elűzik minden szolgálóját, bejárónőjét, sőt varrónőit is. Ha társaságban szó kerül Eperjessyné előtt alacsony sorsú emberekről, akkor szinte önkívületbe esik. Tajtékzik, szaval a kibírhatatlanságukról, hálátlanságukról, javíthatatlanságukról.

Eperjessy maga, ha nem is az ellenkező véglet az úgynevezett szociális világfölfogásban, mindenesetre egészséges, tűrhető nézetei vannak e kérdést illetőleg. Feleségét is minden alkalommal megkíséreli Eperjessy leszerelni a szegény emberek iránt táplált eszeveszettségeiből. De enyhíteni, mérsékelni nem sokat bír neje vad ellenszenvén…

Minap, egy éjjel, fölkerekednek Eperjessyék egy vacsorázó kerthelyiségből. Az idő már záróra felé és az utolsó villamosjárat felé tart. A taximegszorítás miatt Eperjessyék is villamosra kényszerülnek. Eperjessynét kín nézni is a villamosban, ha rosszabb öltözetű, alacsonyabb sorsú nép közé kerül. Pillantása vág, mint a kés, a mozdulatai rángások inkább az idegességtől.

Jönnek a zsúfolt villamoson. Elég tekintélyes a hazáig való utazásuk ideje.

Amikor fölkaptak a villamosra, enyhén cseperegni kezdett. Ez persze csak fokozta Eperjessyné idegességét. Drága, féltett nyári ruhája nem készült az ég áldásának elfogadására.

Az ám! De utazásuk háromnegyede után egyszerre vihar kezd el tombolni. Még ez is!

Iszonyú, fehér fények kápráztatnak a villamos hunyorgó villanylámpa fényén át a kocsiban, a külső villámcikáktól. Egyik dördülés a másikat éri, és reszketteti meg a szíveket. A zápor pedig úgy, de úgy ömlik, akár vedrekkel öntenék a kocsi ablakára.

– Borzalom! – szól Eperjessy. – Hát hogyan szálljunk le ebben az istenítéletben?

– Sehogy! – válaszolja Eperjessyné. – Inkább körülutazom Budapestet ötször a villamosban, amíg ez a zápor eláll. A ruhám egy pillanat alatt tönkremegy. Az áráért akár ötven jegyet is válthatunk, ha sajnálnád!

– Dehogy sajnálom! – feleli Eperjessy. – De nem gondolnád meg, édes szívem, hogy az utolsó villamost elkéshetjük valahol? Akkor hogyan kerülünk haza?

– Nem kellemes nekem itt, te jól tudod azt! – rázza fejét Eperjessyné, olyan ismétlődő dührohamok közepette, mint az ég csattanásai. – De most leszállani hűlés, tüdőgyulladás, és akkora kár a ruhámért, hogy inkább a villamosban éjszakázom vagy szállodában, akárhol.

– Nekem nyolc, kicsikém – von vállat Eperjessy. – Nekem nyolc.

És folytatják a szép utazást a zápor szűntéig.

Csakhogy a zápor nem teszi meg Eperjessynének a ruhájára és náthájára való tekintettel, hogy abbahagyja dáridóját. A szélvész egy fát döntött a villamos elé. A villamos áll, míg eltakarítják, az utasok kíméletlenül könyökölnek, taposnak utat maguknak a leszállásnál, és vizes alakok kapaszkodnak föl helyettük a kocsira. Eperjessyné ruháját a villamosban is fenyegetik csuromvizes tülekedők. Már több helyütt vízfoltos az Eperjessyné ruhája. Ő maga lelkileg, az őrjöngés csúcsa után, a csüggedés és fásultság gyötrő völgyébe zuhant. És Eperjessy szelíd megjegyzése éri fülét:

– Sajnos, ezen a villamoson egyenest a förgeteg elé tartunk. Így reggelig is kocsikázhatunk, és mind távolabb hazulról. Itt most házak között vagyunk. Beállhatnánk gyorsan valahová. Aztán rétek jönnek. Nincs menedék!… Én nem bánom!

– Nem szállok le! – csattog egyet Eperjessyné hangja.

– Ahogy parancsolod! – rá az Eperjessyé.

De ugyanabban a három másodpercben Eperjessyné hölgyektől nem ritka kedélyfordulattal, ezt rikoltja urára:

– Itt mégis leszállunk! Törj hát utat nekem!

– Szabad?… Szabad?… Szabad?…

Hát a sok ázott utas Eperjessyné ruháját már így is meggyalázta. Csak egy nagy lélegzetébe került, mint az uszodai, strandi fejesugrás előtt, hogy a szörnyen csapzó égi zuhogásba hatoljon le a villamos lépcsőjéről… Aztán már nyugodt!

 

Legközelebb esett menedékül egy kapualj, tele szorongó ázottakkal. Ugyancsak két-három lépésre egy kocsmának kivilágos ajtója. Ezt is sűrűn nyitogatták menedékkeresők, és páragomolyag meg duhaj zene, ének csapott ki vele az özönvízi hangulatba.

– Megfázol velem együtt, és kín állni künn a kapualjban. Gyere ebbe a csapszékbe, akármilyen! – húzta ezúttal nem ellenkező nejét magával Eperjessy a kocsmába.

Hóha! Könnyebb volt ám elhatározni, mint bejutni a lebujba.

 

A söntésben ember ember hátán. Minden asztal elfoglalt. Benéztek a fehér asztalos kis lyukba. Dehát ott reszelt a banda, és a helyszűke még nagyobb volt.

Ott álltak a vizes ruhában, jókicsikét borzongva, a söntés közepén, tanácstalan.

– Szavamra, a víz most is csordogál a hátamon lefelé! – súgta Eperjessyné férjének. – És didergek! Üljünk le már akárhová. Teát talán kapni itt is! Azokhoz ott, ni! Kérj helyet!

Ahová Eperjessyné mutatott, magukszőrű, beszorult úri pár ült egy sarokasztalnál. De amikor Eperjessy odafolyamodott hozzájuk, hogy:

– Megengedik? – a nő nemre rázta fejét. Megragadta az egyetlen üres széket, amire holmijait rakta, és hazudta szemérmetlen:

– Várunk kérem ide valakit!

– Nem adnak helyet! – legyintett nejének Eperjessy. Ebben a pillanatban, a túlsó sarokból, egy jókötésű, nagybajuszos egyén állott Eperjessyné elé, és így ajánlta az asztalukat:

– Tessék ide hozzánk, nagysága, kezét csókolom!

Eperjessyné fintorgó orral, ijedten nézett a mutatott asztal felé. De alig állott a lábán. A villamosbeli tülekedés a kissé szűk, új cipő, ráázva a harisnyájára, az undokul tapadó ruha, szinte ájulatig elgyöngítették. Mozdult arra, amerre a nagybajuszú pofa mutatta, a fal melletti asztalhoz. Ott egy csúf, őszülő banya ült, ahogy Eperjessyné látta. Nyilván a nagybajuszú felesége. De hozzá képest a nagybajuszú ritka férfiszépségnek és évekkel ifjabbnak tetszett.

– Tessék ide, nagysága kérem! – biccentett fejével közönyösen, de nem barátságtalanul a csúf nő Eperjessynének. És a fal melletti székre mutatott.

Közben Eperjessy már fölkapott egy gazdátlan széket, és ő is odatelepedett az asztalhoz:

– Köszönjük! – bólintással tette jóvá ezeknek az egyszerű embereknek szívességére gőgös pillantásokkal, rideg tartózkodással reagáló neje szótlan modortalanságát.

Erre a nagybajuszos boldogan és kedélyesen így szólt:

– Ahova a nagyságát ültette le a feleségem, az volt eddig itt a kocsmában a legrosszabb hely!

– Hogyan? – érdeklődött Eperjessy csodálkozva.

– Mert a fal a konyha fala. Meleg nyáron megsül mellette, aki odaül. De most, ha még meleg, a nagyságának átázva-fázva egészen jót tészen.

Eperjessy kacajra fakadt a nagybajuszos ötletességén. Megtapogatta a falat:

– Tényleg meleg! – állapította meg.

– Tényleg meleg! – állapította meg Eperjessyné is. De csakis férjének beszélt. És rosszalló szemet cserélt vele több ízben, hogy visszatartsa az asztaltulajdonosokkal való további és szorosabb érintkezéstől.

Jött közben a pincér. Eperjessy bort rendelt magának, és teát a feleségének. A bort persze rögtön az asztalra tette a pincér, a nyújtásnyira álló söntésasztaltól. A teára várni kellett.

A nagybajuszos fölkapta a fröccsös, tele poharát, és köszöntötte vendégeit:

– Isten éltesse a nagyságos urat és a nagyságát, kezét csókolom!

Eperjessy:

– Isten éltesse! – ütötte össze poharát a nagybajuszúval és nejével is. Míg Eperjessyné hűvös biccentéssel, rendületlen vasvilla-szemmel ült, és melengette hátát a konyhafalnál. Illetve szólt:

– Ennek a ruhának fuccs!

 

A söntés sarkában egy biliárdasztalon játszottak ketten. Bábos, lyukas asztal volt. Öt golyója rettentőket kocogott. Egy görbe hátú, szúró, fekete szemű, karvalyorrú, ingujjas, öregedő pofa játszott egy tacskóval a biliárdon.

A nagybajszú egy ízben fölkelt az asztaltól. Eléggé tántorgott. A beszédén, viselkedésén kevésbé tetszett meg, hogy így be van nyalva. Ahogy eltámolygott valamiért, barátságosan, kedélyeskedve hátba vágta az idős biliárdozót.

– Hogy megy, Muki? – kérdezte tőle.

Erre a biliárdos gorombán rárivallt, és fenyegető kézmozdulattal ugrott el:

– Micsoda paraszt szokás ez? Hagyjon ki engemet a tréfáiból.

A nagybajuszú erre paffá lett. Karikára nyitott szemmel meredt a biliárdosra, aztán minthogy az hevesen lökdöste tovább a golyókat, rettentően méltatlankodó képpel ült vissza az asztalhoz, felesége mellé, és dörmögte:

– Hát ezt a szemtelen, ronda rikkancsot!

– Úgy kell neked! – förmedt rá felesége faképpel: – Nem nyughatsz senkitől! Megkapod a magadét!

A nagybajszosnak hüledezőbbé vált a képe. Eperjessyre és nejére fordította szinte esdően a tekintetét, hogy mekkora újabb igaztalanság éri őt, és aztán egyvégtében vágta ki ezt a beszédet:

– Hát lássák a nagyságos úrék! Ez a görbe itt szemben az újságárús. Egy rikkancs! Van neki pénze, hogy délutántól játssza itt a golyóst, aminek negyedórája húsz fillér, és a huszadik pohár sört igya. Így megy ennek! Ennek a szemétnek!

– Mi közöd hozzá? – mukkant meg a szűkszavú neje.

Eperjessyék ugyancsak riadoztak, hogy kellemetlenség, kocódás, talán verekedés kerekedhet a nagybajszú becsmélkedéséből.

– Hagyja, ha szemtelen fráter! – csitította Eperjessy halkan a nagybajszút.

De az hallatlanná tette a közbeszólásokat, és rendületlen folytatta:

– Én kérem villamoskalauz vagyok! Legyen nekem krajcárban a zsebemben, ahányszor elnéztem már, hogy ez a rikkancs a kocsimra ugrik, és a ronda újságját árulja rajta az utasoknak. Engem az ellenőr megcsíphet, és én kiteszem ennek magamat, ezért a piszokért. Most? Hát mit csináltam neki? Meglegyintettem egy kicsit a hátát, hogy nyer-é? Ezért én büdös paraszt vagyok? Hát én az vagyok! Falun születtem! Nem tagadom, nem szégyellem! Tehetek-é róla?

– Nem tehetsz! Elég! – vakkant rá ridegen neje.

– Nem tehetek! Mert én itt mindenkinek csak büdös paraszt maradok. Sajnos! Pedig egy ilyen görbe hátú újságkupecnek azt kellett volna tegyem, hogy odakenjek neki egy pofont, ha nem ért egy kis tréfát… És…

A világon semmi fenyegető nem volt a kalauz tartásában. Hangja inkább nyiszerékelő volt. De a pofon említésére Eperjessy összerezzent. Eperjessyné pláne ideges, szemrehányó, riadozó arcokat vágott urára. És jelezte, hogy rögtön keljenek föl az asztaltól, és menjenek el!… Eperjessy fizető után kiáltott.

A kalauzné arca egyszerre még ocsmányabb lett, ahogy a düh összekuszálta vonásait. Nagyot rántott férje kabátján:

– Elkussogsz már?

És fenyegetően emelte öklét férje arcába. Ez a pillanat aztán valóban minden vésszel terhesnek rémlett. Eperjessy nejével együtt arra készült, hogy a kalauzné merészsége robbantja ki rögtön a csihipuhét.

De mi történt?

A kalauz hirtelen kihúzta magát székén, és mérhetetlen bánattal, mérhetetlen elkeseredéssel így beszélt csúf, vén banyájának:

– Ez vagy te nekem! Ez! Ellenségem! Sose voltál más! Soha nem szerettél! Ezt érdemeltem én mindig tetőled, a lekussítást!

Hát hogyan lehetett erre elkészülni?

A kalauz hősies bajszával, zömök, erős termetével félrehajolt a székén, és sírva fakadt. Kezefejével törölte ki öreg könnyeit, és zokogott, zokogott.

Eperjessynek és feleségének szinte a másodpercek hányadai alatt változott át kedélyállapotuk hökkentté és részvétteljessé és kacajcsiklandottá. Eperjessyné valami egészen furcsa, szokatlan feloldottságban nézett össze a kalauznéval, úgy, mint egyik asszony a másikkal, tökéletes egyenjogúságban, összehangoltságban csak tud:

– Milyen különös ember! – motyogta. – Jó ember lehet!

– Na, nekem nem is ugrálhat! – felelte a kalauzné rettentő komolyan.

– Így kinevelte? – szaladt ki egyszerre Eperjessyné száján, és elnevette magát.

Mire a hallgatag, kemény, csúnya, keserű kalauzné arca is először fordult kedélyes mosolyra. Aztán megsimogatta a kalauz fejét:

– Cégérezed magad itten és engemet, részegen! Idd meg, amid van, mert záróra lesz! – ütögette gyöngéden a kalauz fejét.

Az bambán, szó nélkül szipákolt.

Eperjessy, jelentős pillantást váltva feleségével, felemelkedett székéről:

– Fizettem! Mehetünk! Elállt az eső, azt mondják! – utalt a kijáratra.

Közben azonban a kalauz engedelmesen fölvette fröccsét és köszöntött:

– Hát Isten éltesse az urat és a nagyságát. Látom, igazi úriemberek. Voltam én ilyen háznál, ilyen úriembereknél. Ne tessenek haragudni.

– Dehogy-dehogy! – vigasztalta Eperjessy. – Nincs semmi baj. De mi elmegyünk már! Isten velük.

Borát otthagyta volna, és csak barátságos bólintással búcsúzott volna Eperjessy. De amint feleségének kezét nyújtotta, hogy fölsegítse ültéből, Eperjessyné nem fogadta el ura kezét:

– Megihatod a borodat. És megvárhatjuk most már, míg végleg eláll a csepergés is! – mondta.

Ilyen csodát! Eperjessy nem hitt szinte szemének és fülének, hogy neje maradni akar ilyen társaságban.

Kalandjuk tanulságainak összetömörítése mindenesetre az a megjegyzés lehetett, amit Eperjessy már az utcán eresztett meg karjára fűzött nejének:

– Magam részéről, lásd, sosem tűrtem magamban oktalan ellenszenveket emberek iránt. Mert másak ám, ha az ember fáradságot vesz megismerésükre!