Az olvasóTalán minden újságíró álmainak álma, hogy megírja a maga irodalmi remekét. Próza legyen az vagy vers, az mindegy! Az író, a költő ott sírja vágyát az újságíró lelkében akkor is, ha a rokonszakmai betűözön révén a legragyogóbb hírnév elkényeztetettje. Ma például széles e Magyarhonban mindenki ismeri Csaposs Benő nevét. Éspedig nagyszerű cikkei révén, amit egyik legnagyobb napilapunk helyez kövér betűkkel a legjobb hasábjainak élére. Minden kartársának tippelése szerint Csaposs Benő előtt vagy valamely vármegyének főispáni széke, vagy a sajtófőnöki díszállás, vagy még följebb, az államtitkári, kultuszminiszteri tündökletes tisztségek, mint könnyen hozzáférhető emelkedési lehetőségek csúcsosodnak, ha az újságírói tollat, illetve írógépet odacsapja. És érdekes! Még ilyen komoly pályafutás közben is ráér, hogy magában, a szíve legmélyebb zugocskájában, az egykori kezdő tollforgató ábrándjait dédelgesse, vagyis magyarán, a komolytalan irodalmi működéssel foglalkozzék. Csaposs Benő látván láthatja naponta a szerkesztőségben, hogy a tárcarovat, a regényrovat anyagát micsoda szerencsétlen alakok hozzák össze. Írók, költők! Ajjaj! A legtöbbje nyomoronc és félhülye. Már a portás utánuk köp az óriás hírlapvállalat kapujában. Hol állanak ezek tekintélyben egy rendes, fixfizetéses, kebelbeli újságírótól? Ha persze véletlen nem azok! Csaposs szíve legfenekén mégis ezek sorsát irigyli. Valaha, amikor az első sorokat vetette reszkető lázban a kéziratpapírra, azok versek, azok novellák, azok regénytervezetek voltak. Csaposs Benő úgy képzelte, hogy lelkében olyan irodalmi remeknek kell megfogannia, ami egy csapásra nevet, pénzt, függetlenséget hoz számára. Dehogyis kívánt, mint egy rossz hivatalnok, naponta szerkesztőségben kuksolni és cikket agyalgatni ki, olyankor is, amikor a hányás veszi elő a gondolatára is! Dehogyis gondolta azt, hogy: jobb meggyőződései ellenére, esetleg fajankók, esetleg csirkefogók előtt kell hajlongania, vagy puszipajtáskodnia velük, mert azt a lapvállalat üzleti érdekei, pártállása úgy kívánják… És a többi… Ami most remek kilátásokban nem szűkölködő életét teszi és további előmenetelét. Csaposs előtt valamikor szent volt a betű! Rovását nem a ravasz, igazságtalanságokat takaró, könyörtelen, gonosz életharc egyik eszközének szánta a maga számára. Ellenkezőleg! Az Isten mosolyának sugárzását akarta közvetíteni embertársainak a betűrovásban. Az emberiesség, a léleküdítés, a művészet egyetlen érdemes munkáját akarta hivatásának a betűrovásban… Mi térítette el a magának szépen kiszabott útról? Csak az, ami annyi más társát! A kétkrajcáros gondok!
Csaposs Benő díjbirkozó termetű, jóképű fiú, elegáns és jómodorú. Iszonyatos nyomorokat szenvedett át egészen zsenge ifjú korában. Valamiféle egzisztenciát, a versíráson és elbeszélésgyártáson kívül, azzal szerzett, hogy a Köszönő Ember szerepét töltötte be egy éjjeli életre alapított kávéházban. A kávéház tulajdonosa iskolapajtása volt Csapossnak. Egészen barátilag folyt érintkezésük. De hát lényegében Csaposs éppúgy mozgott főnöki utasításra a kis, elegáns lebujban, mint akármelyik más alkalmazottja. Érdekes, hogy az őszinteségében darabosabb német szellem, Kidobó-nak nevezi a Köszönő Ember intézményét. A foglalkozás velejét tekinti, és aszerint kereszteli el űzőjét. A fortélyosabb és lovagi, illetve külsőséges formákra többet adó magyarok, a hivatása legkellemesebb pontján látják a Köszönő Embert elnevezésénél. Ahogy a belépéskor fogadja, üdvözli a lokál vendégeit, nem pedig, ahogy végül bánik el velük… Esetleg! Ilyen éjjeli lebujokban, akármilyen finomak és elegánsak legyenek, majdnem minden éjjel megvadul néhány részeg pali, valami marhaságon, de esetleg tisztán deliriumban is. Összetűzés, garázdálkodás, törés-zúzás nap nap, illetve hajnal hajnal mellett megtörténik. Ennek levezetése, elsimítása a Köszönő Ember szerepe, sőt főszerepe. A tulajnak nem lehet, nem szabad az üzlet jó hírneve érdekében az őrjöngő, rendháborító vendéget a hivatalos karhatalom kezére juttatni. Ugyancsak nem lehet érdeme szerint elagyabugyálni és kilódítani. Ebből mind kívánatlan, vendégriasztó hercehurca, botrány, hírlapi cikk támad. A Köszönő Embernek kell megtalálni a helyzethez illő megoldásokat. Lecsitítani az őrjöngőket, ha kell egy-két négyszemközt odakent, de orvosi látleletre alkalmatlan csapással. Aztán, ha a pali elájult, akkor odaállni a cirógató dajkájának, bedugni taxiba, esetleg hazakísérni… Satöbbi, satöbbi! Ez csuda nehéz, bonyolult dolog mind! A Köszönő Embernek nem lehet ám holmi ijesztő, komor pofának lennie, hogy a nyúlszívűbb palik tőle való dermedezésükben ne merjenek nekilendülni a vigadásnak, sőt egy kis randaliázásnak is. Csak hadd éljék ki magukból busás önköltségen cezáromániájukat a legpipogyább fráterek is. De az átlagos disznólkodás határát azért át ne lépjék! Itt kell állnia ügyes őrséget a Köszönő Embernek! Őneki sokat kell tudni inni, hogy jó példát mutasson a gyámoltalanabb paliknak. De neki magának nem lehet elinni az eszét, hogy aztán ez lélekjelenlététől, fogékonyságától, türelmétől, kedélyétől megfossza őt. Őneki kellemes társalkodónak kell lennie, hogy esetleg buta, unatkozó, nagypénzű és vigadni vágyó vendégeket belehangoljon a mulatságba, és elhitesse velük is otromba viselkedésükről és zagyva beszédükről, hogy csupa kecs és szellem. Őneki, személyében a társaságbeli, gondtalan úriember minden látszatát kell kelteni. Mert gondterhelt, szegényszagú alakkal senki sem hangolódik szívesen cécóra. Bizalmas pletykákat, legújabb viccet, szájíz szerinti politikai vagy osztálymeggyőződést készen tartani muszáj a Köszönő Embernek. De tanácsos lóversenytippeket is hordozni jegyzőkönyvében, úgyszintén csalhatatlan kártyaszisztéma pontos képletét, nemkülönben engedékenyebb és jutányosabb művésznők telefonszámait és címeit. Fújnia kell a legutolsó slágert. Tartania kell magánál szórni való pénzt, zenészeknek és rendeléseknek is, hogy megszégyenítse a smucig palit… Persze ő aztán az elherdált pénzt percenttel visszakapja… Kötélidegzetűnek, hidegvérűnek kell lennie. Keresztényi bocsánatra és hóhéri kegyetlenségre pillanatnyi fordulatokkal hajlandónak kell lennie. Költekező vendégtől le kell nyelnie a súlyos sértést, amikor részeg. Sőt ha netán az ő fejéhez vág egy poharat, üveget, azt úgy kell fogadnia, mint az üzletbe beletartozó kellemetlenséget. Megtorlás, kihívás? Arról szó sem lehet! Egyéni önérzete nem lehet a Köszönő Embernek! Nagyjában és általában ezek lennének a Köszönő Ember kiskátéjának cikkelyei. És hát, ha ezt a tisztséget Csaposs Benő éveken át kifogástalanul ellátta, akkor igazán kár volna külön – s különb jellemrajzot adni róla.
Áldatlan és gyümölcsöztethetetlen irodalmi működését persze nem hagyta abba. Szerkesztőségek, napi és havi folyóiratok gyakran látták őt munkáival, leginkább apróbb lélegzetűekkel. Ámde közben Csaposs Benő, mint mondani szokják, a szíve vérével írta meg nagy regényét az évek során. És amikor elkészült vele, akkor több példányban legépeltetve, azzal kezdte meg házalását… Sikertelen! Hat kiadóvállalat utasította vissza élete keserves és egyetlen reménységét. Nem számítva ehhez a szerkesztőségeket, amiknek folytatásos közlésre ajánlotta föl regényét. A visszautasítások között akadtak gorombák. Kereken közölték bennük Csapossal, hogy: munkája tehetségtelen, sőt élvezhetetlen kvacsni, amiben lehetetlenül és unalmasan keveredik össze a detektívregények korlátolt és erőszakolt érdekfeszítése, a kibírhatatlanul hosszadalmas lélekelemzéssel! De ezek a kerek visszautasítások kegyesebbek voltak hozzá, mint a körmönfontak, amikben még remekműnek is nevezték Csaposs Benő írását. De persze jött a „de”. De a közönségnek magas lesz! A kiadás üzlet. Az üzletnek nem érdeke, hogy néhány kiválasztott lélek gyönyörködtetésére fogant művet nyomjon ki. Más tárgy, más hang kell. Majd Csaposs Benő megtalálja ezt idővel!… Meg a többi! Összegezve az összegezendőket, Csaposs Benő regénye fiókjában maradt. És Csaposs, mint üzleti nyelven mondják: realizált! Akkora ábrándtömeget, akkora munkát, akkora gondosságot fektetett bele nagy munkájába, hogy nem bízhatott benne: újabb hasonló erőfeszítést kibír a lelkülete! Akár tehetségtelen írónak, akár tehetségesebb, semhogy szellemének kincseit értékelni tudja kora, és azt egy szebb jövő ássa majd ki… Csaposs sutba vetette egyelőre irodalmi működését…
Történt pedig ez körülbelül azzal egyidejűleg, hogy Csaposs Benő mint újságíró kezdett bizonyos sikereket aratni tollával. Nem volt eleinte elragadtatva effajta sikerétől. De hát minden összejátszott, hogy Csaposs Benőt ezen az új úton kergesse tovább. Az a rongy kis bukdosó lapvállalat, aminek Csaposs harmadrendű riportere lett, olyan méretűleg kezdett gyarapodni, sokszorosodni, hogy Csaposst meglepetésszerűleg ragadta fölfelé a boldogulás kellemes hulláma. Százszor tökfejűbb is lehetett volna, mint amilyen, akkor is előrejutott volna, a véletlen kegyelméből. Hát még úgy, hogy az újságíráshoz határozott, átlagon felüli tehetsége volt, és ezt éppen a kellő időben fedezték fel Csaposs Benőben, és ragyogtatták meg a lapja néhány százból néhány százezer példányszámra emelkedett hasábjai. A lapvállalat aztán a rokon könyvkiadó szakmába is átcsapott. Eleinte inkább politikai vagy társadalmi szenzációkra pályázó művekkel szaporította az 1930 és 1940 közötti évtized könyvpiacát. Aztán mással is. Ez a könyvpiac, mint tudjuk, szinte megvadult a tekintetben, hogy a válogatást, selejtezést, ellenőrzést, az írásműveknek minősítésével szemben mellőzze. A legszemenszedettebb, legzavarosabb marhaságok nemcsak megjelentek, de el is keltek, sikert is arattak. A türelmes papír és nyomdafesték példátlan pocsékolásával, a kontárkodás szinte állandó diadalünnepeit ülte a könyvpiacon, a szórványos irodalmi becsű művek mellett, illetve azok rovására. Az embereken talán már nem is olvasási düh, de veszettség tört ki, és csapott egyre nagyobbra ebben a nevezetes és emlékezetes évtizedben. Ha írókat, ha lektorokat, ha üzletembereket hallgatott meg valaki, egyenesen elszörnyedhetett azon, hogy a szellemi munkáról teljességgel csak mint a lisztről, paszulyról és más árucikkről, úgy tárgyaltak. Sőt még irodalmi árucikk minősége, mint a bőré vagy szöveté, vagy cukoré. Mert hiszen azoknál a prímább minőség biztos értékű maradt. Az írásműveknél a középszerű, az utánzat, a silányság sokkalta inkább megfelelt a kereskedelemnek. A könyv úgyszólván kilóra kelt. Meg aztán a csomagolási mód, a könyvfödél, a kötés jött számításba. A tartalom? Legföllebb a füzetes ponyvaműveknél jelentett valamit. Mert ott, ha nem vérfagyasztott, nem émelyített, nem érdekfeszített, akkor nem fogyott a mű…
Ennek a legremekebb nyomdai pezsgésnek kellős közepén ejtette el csak úgy mellesleg a lapvállalat testvérvállalatának, a könyvkiadónak huszonöt igazgatója és hat vezérigazgatója közül a legbuzgóbbik és legvakmerőbbik előtt Csaposs Benő, hogy: neki is van a fiókjában egy talán irodalmilag valamicskét érő, de üzletileg gyönge reményekre jogosító régi regénye! Hát a jó vezér csaknem dührohamot kapott: – Regényed? És te ezzel lapítasz? Most, mikor a fejem majd szétszakad, honnan vegyek munkákat ebbe az új sorozatunkba? Azonnal add ide! – De nézd, kérlek! – kezdte Csaposs a szabadkozáson. Mert hát a lelkében rejlő régi lelkiismeretesség, szerénység és úri nevelés vad harcot vívott a vágyával, hogy a műve nyomdafestéket lát, talán érdemetlen is. És ez az érzéskavargás elpirította és dadogóvá tette. Persze a vezér erélye pillanatok alatt végzett Csaposs aggályaival. Öt perc múlva már a vezér kocsijában ülve robogtak Csaposs lakása felé a kéziratért, majd vissza a nyomtatóüzemhez. Csaposs a gépkocsiban belepillantott itt-ott rég heverő művébe, és észleletei rettenetesek, gyászosak voltak műve értéke felől. Tiszta bárgyúságokat fedezett föl írásának olyan helyein is, amelyek valaha lázba hozták és reményekre buzdították. Most már tökéletesen igazat adott azoknak, akik visszautasították ezt a szörnyű fércmunkáját. Majdnem dühvel fordult vezér barátjához: – Ezt nem adhatod ki, kérlekalássan! Belátom most már magam is, hogy nem sikerült. Ez csak cégérezhet!… – A fenét – rivallt rá Csapossra a vezér. És biztonság kedvéért kiragadta kezéből a kéziratot. – Hiú vagy! Képzelődő vagy! Mint minden tehetség. Csak te – sajnos – az ellenkező végletbe, a kishitűségbe dolgozod bele magadat. Én a nyakam teszem rá, hogy kitűnő munkád ez! Csaposs nem tágított. Még huzakodtak is a kocsiban a kéziratért. Végül is a vezér ülőgumói alá tette, végleges óvóhelyre a regényt Csaposs akaratoskodása ellen. És ezzel sorsa megpecsételődött. Csaposs könyörgött, hogy legalább átnézze, átsimítsa, meghúzza kissé a kéziratát, aztán becsületszóra visszaadja! A vezér hajthatatlan maradt: majd átolvastatja a vállalat legjobb hivatalos lektorával a művet, és annak véleményében Csaposs megnyugodhat!…
A regényt másnap már szedték. A lektornak a vezér huszonnégy órát adott a mű megbecsülésére. Viszont már eleve fölszabadította a szigorától azzal, hogy: a Csaposs Benő név egy köteten bármi tartalomnak tökéletes befejezője a közönség számára. Hát a lektor inkább römizett délután, és bridzsezett este, majd bakkozott hajnalig, és aludt délig, a huszonnégy órai olvasási haladék kitöltésére, semmint Csaposs Benő remekével rontsa a szemét. A regény megjelenését óriási hirdetéstömeg előzte meg. A lapvállalat három nagy és négy mellékújságja, négy szak- és irodalmi testvérfolyóirata és több érdekkörébe kényszerülő közlöny, valamint napilap, rajzolt és vastag betűs, egész és fél és harmadfél hasábos hirdetményeken föcskendezte bele az olvasók millióinak szemébe Csaposs Benő tündöklő remekművének magasztalását. De jelentek meg plakátok is az utcán, Csaposs monoklis fényképével, és a mozi, rádió is üvöltötte-rikácsolta, nyiszeregte a közönség fülébe Csaposs irodalmi remekének dicséretét. A könyvkereskedések csaknem sort állottak megrendeléseikkel a kiadóhivatalnál a Csaposs könyvéért. Ez előzte meg megjelenését. Akkor pedig az öles kritikák zúdultak rá a nagyérdemű közönségre, a Csaposs regényének ismertetéséül és méltatására… De úgy ám! Csaposs Benő különben sem ostoba fráter nem volt, sem paranójás nem volt nagyobbmérvűleg, mint amennyi egy átlagos ember lelkiségében annyira szükséges, hogyha nincsen meg, akkor elő kell idézni az élet rossz behatásai elviselésére, akár egy pohár borral vagy más bódítószerrel és elszóródással… Szóval Csaposs Benő józan ítélőképességét és egészséges valóságérzését nehezen kezdte ki valami csinált, valami ál dolog, de hát a regénye diadalmas ügye mégiscsak kikezdte kissé. Hiszen, hogy úgy mondjuk, annyira elemi vágyálmai vonalán mozgott ez a siker, hogy befolyása szinte ellenállhatatlan kényszerrel volt egyértelmű Csaposs Benő lelkére nézve. Megszédült tőle ez a derék, rendes ember, és már ha kezébe vette regényét, ő maga is úgy vélte: betegesen szigorú önmagával szemben, mert műve tényleg nagyszerű, különös mű, szokványosságában egyéni, fölszínességében mély, nehézkességében könnyed, és amit akarunk!… Szerelmes emberek így látják szerelmük tárgyának fogyatékosságait is bájaknak és vonzó érdekességeknek… Ha Csaposs Benő lelki tabellája nem itt tartott légyen, nem érte volna őt oly keservesen egy csalódás.
Kikerülhetetlen volt, hogy regénye megdicsőíttetése közben Csaposs Benőnek ne jött volna alkalma a regényét illető dicséretek ellenőrzésére. Legelső volt egy társszerkesztő kebelbarátja. Ez bődületes jelzőkkel tűzdelt kritikát írt Csaposs regényéről. De hát amikor Csaposs faggatni kezdte őt regénye legjelentősebb fejezetéről, akkor kisült, hogy a kedves puszipajtása nem is olvasta a regényt. Nem! Bele se nézett! Egy fiatal kollégával mondatta el magának a regény kivonatát, és így írta a kritikát róla. Csaposs rácsapott a fiatal kollégára. Ez a fiatal lelkek kaján őszinteségével vallotta be, hogy: ő is csupán itt-ott belenézett a regénybe, és így értesült tartalmáról, mert tömör irálya miatt hosszú tanulmányt, türelmet, szinte önmegtartóztatást igényelt volna a regény sorról sorra való elolvasása, s gyorsan kellett a kritika. Csaposs megértette ebből a körmönfontan egyszerű vallomásból azt, amit a maga józan esze is megsúgott neki, hogy: regénye élvezhetetlen és megemészthetetlen! Rettentően szenvedett a szégyenérzettől, hogy: azok közé az alakok közé tartozik éppenséggel élete összes álmainak valóra váltódott tárgyával, a regényével, akiket nem önérdemük, de külső, alantas nyomás juttat sikerekhez. Dehogyis folytatta tovább puhatolózását: hogyan hatott olvasóira regénye? Ideges lett, ha valahol csak szóba került. Kitért, elmenekült minden róla való társalgás elől. Viszont még így is egész sereg gyászos és megalázó értesüléshez jutott irodalmárkodása értékéről. Sokszor elevenné piszkálódott még sebe elszólások, akaratlan kihallgatott beszélgetések révén… Borzalmasnak találta annak elképzelését, hogy a könyv agyonreklámozása mennyi jóhiszemű olvasó kezébe adta művét, és hogyan változtak át olvasása közben nyájasból dühössé az olvasók, és vágták földhöz regényét…
Hónapok teltek. A kegyes Idő minden kínos sajgást megenyhít. Csaposs is kiheverte lelkében rossz emlékű sikerének utónyavalyáit. Tél eleje járta éppen. Csaposs szenvedéllyel áldozott az utóbbi évek kispolgári körökben is felkapott sportjának, a síelésnek. Remek testalkata a zárt levegős szerkesztőségi munka mellett áhítozta a mozgást, a vadon metsző, tiszta levegőjét. Csaposs Benő a karácsonyi három szabad napját hatalmas sítúrára szánta a hegyek közt. Éspedig nem valami főváros-környéki kirándulást tervezett. Sőt afféle divatos, agyonlátogatott vadregény zord tájait sem akarta választani körútja számára. Hanem valami hamisítatlan, fölfedezetlen helyet akart megtudakolni ünnepi üdülése számára. Így döntött a Kányakő nevű, remek, magaslati, szűz hómezőket rejtő hegység mellett. Ez félnapos vonatozás Budapesttől, és kocsiút is valamennyi. Útitársnak Miskát, egyik fiatal szerkesztőségi szolgát vitte magával Csaposs. Miska eredetileg rikkancsgyerek volt. Mint toprongyos, maszatos alakot emelte ki helyzetéből Csaposs Benő, és rakta be a vállalat rendes alkalmazottjának. Miska elegánsan kiöltözködött, meghízott, vakmerő, szemtelen kölyök volt már rikkancsnak is, hiszen ez velejár a szakmával. Most még a szerkesztőségi állásában hozzátanulta a mosolygós képmutatást is, a szemrebbenés nélkül való szemérmetlen hazudozást, emberek ügyes falhozállításának tudományát is Miska. Állása könnyű volt és jövedelmező, bizalmi állás a vezér és főmunkatársak folyosóján. A Miska fizetésének kétszeresét tették ki mellékjövedelmei. A vállalat minden piszok cselszövényében csalhatatlan biztonsággal s szakértelemmel igazodott el Miska tevőleg vagy szenvedőleg egyaránt. A havasi körútra Csaposstól megkapta Miska egyik kitűnő állapotban leledző hegymászó ruháját, bakancsát. És teljes lelkesedéssel vállalkozott az érdekes, kalandos kirándulásra. Amikor a rotációs gépek az ünnepi szám megszámlálhatatlan íveit nyomták, Csaposs Benő és Miska már régen a szabad természet ölén faroltak fölfelé, egy csengős parasztszánkán, a bércek közé. Állomásuk helye egy kis nyári fürdőhely rozzant, kényelmetlen, drága, koszos, de bűbájos kilátású szállodája volt. Innen akart Csaposs mint főhadiszállásról, különböző kiruccanásokra kerekedni a környékbeli símezőkre.
Egy kis kellemetlenség avatkozott a kitűnő üdülés örömébe. Csaposs a fővárosban, ahol voltaképpen csak egyik gőzfűtéses helyiségből a másikba robogott át, erős náthát szerzett. Pesten nem tartotta érdemesnek feküdni vele. Csak izzasztó porokkal és szeszekkel gyógykezelte magát. A hűlése így, mint szokott, lappangó nyavalyává idült. A síkörútra való készület és az indulás izgalmában például, úgy tetszett, teljesen megszűnt a nátha. De a vonatban, főleg az unalmas, döcögő, minden tanyánál megálló szárnyvonalon, újra kitört teljes erejében Csaposson. Amire a kis szállóba megérkezett, tekintélyes fokú lázat mérhetett magán. Szédületek, gyöngeségek lepték el egyre-másra. A szálló nyomorúságos szobáiban álltak ugyan elég rendes vaskályhák. De már ami a többi fajta ellátást illeti, ebben gyatra volt a helyzet. Téli vendégekre alig számítottak itt. A szállóépülettel összeragadott kis házban egy család lakott. Egy mogorva öreg ember, hasonló felesége és két lányuk állt a vendégek rendelkezésére a kiszolgálásban. De hát inkább buzgóságukat értékesíthették csak, mint más lehetőségeket. Csaposst ez nem zavarta. A Miska hátizsákja és a sajátja tele volt remek konzervekkel, pecsételt palackokkal. Csaposs kivett két szomszédos szobát a szálloda emeletén. Jól befűttetett. Egyebet nem szükségelt. Késő délután érkeztek. Korán, alaposan belaktak. Csaposs beszedett egy csomó gyógy- meg altatószert és lefeküdt. Hánykolódott és izzadt kegyetlen egész éjjel. De amikor kinyitotta a szemét reggel, úgy tetszett neki, túladott nyavalyáján. Egy kis remegés, egy kis borzongás, enyhe szaggatások és nyilallások maradtak még tagjaiban. Ámde mi ez olyan vasszervezetnek és szerkezetnek, mint amit Csaposs Benő magáénak mondhatott? Délelőtt máris neki akart vetemedni a bércmászásnak! Miska természetesen olyan előkelő és költséges szórakozáshoz, mint a síelés, nem értett. Nem is szándékozott valaha is megtanulni. Csaposs sem akarta igénybe venni őt olyan szerepre, hogy síútjain is magával vigye. Amikor Csaposs útjára kerekedett, az idő egyáltalán nem rémlett biztatónak a síelésre. A hó idefönn lehetett úgy kétaraszos már. A hőmérséklet azonban nagyon megereszkedett. A természet kiszámíthatatlan szeszélye a csikorgónak induló időben hirtelen valami enyhe borulatot hozott a vidékre. Hajnalban sűrű-sűrű dara hullott. Aztán ez a jeges áradat mindinkább átvizenyősödött. Végül szabályos havas eső zuhogott egy-két órán át. De olyan bőséges, hogy már erősen fenyegette a síelésre alkalmas hóréteget is. Aztán hideg szél kelt, anélkül hogy az ég kitisztult volna. Az erdő csillogó, tündéri üvegerdővé vált. Gyönyörű, de egyben rémes és fenyegető is volt a hegyi táj. A borulat nemhogy engedett volna, de sűrűsödött. A piszkos, szürke, nehéz fellegek szinte úgy lógtak alá az égről, mintha éjszakává akarnák változtatni a nappalt. Csaposs aránylag elég undorítónak és riasztónak találta ezt az időt az ismeretlen hómezőkön való csatangolásra. Ki nem kergetőzött nyavalyája össze-összerázkódtatta és vacogtatta, mintha a csípős szél a csontjait hűtené ki a kitűnő, vastag síöltözékén át. De már hiúsága sem hagyta volna, hogy tágítson a kiruccanástól, és szégyenszemre egy rongy kis szálló meleg szobájában gubbasszon el egy napot szabadságából. Indulásakor a következő utasítást adta Miskának: – Én körülbelül még a délután visszaérkezem. Nekem nyolc, hogy addig mivel lopod a napot, sétálsz itt valamerre, vagy udvarolsz ezeknek a hölgyeknek. Egyre azonban figyelmeztetlek! Bedurrantasz a szobám kályhájába. Készen tartasz edényt és mindent, hogy forralt borral várj, ha összefázva érkezem meg, és meleg vacsorával! – Tessék rám bízni, Szerkesztő Úr! Meglesz minden! – fogadta Miska.
Délután három óra tájt rémséges köd gomolygott alá a hegységre. A vidékkel ismerős embernek is dolgot adott volna a tájékozódás benne. Csaposs a magaslaton kiszemelte magának még a köd leereszkedése előtt, hogy merre siklik le pompásan a szállója völgyébe, és nekiiramodott a gyönyörű havas lankán. Hát ez az út remek volt. Csak egy kicsit hosszabbnak rémlett már, mint ahogy Csaposs elbírálta, hol kellene már lennie. A köd annyira sűrű nem volt, hogy tíz-húsz lépésre ne látott volna benne Csaposs. Így nem kellett iramát mérsékelnie. Csak nagyobb távra takarta el a köd a tájat tájékozódása elől. Amikor már gyanúsnak rémlett Csaposs előtt az, hogy célja felé tartana-e még mindig a szálló völgyébe? Megállapodott. A tájékozódás lehetetlennek rémlett a sűrű ködben, itt, ahol állott. Egyszerre, közvetlen a háta mögött, kutyaugatás rezzenti meg őt. Amint irányában sikamlik vissza néhány métert, hát a ködből épület körvonalai bontakoznak ki. Kutyaterringettét! Kevés híja, hogy el nem rohant a szálloda mellett a ködben. Ezt vélte legalábbis Csaposs Benő. Csakhogy amint még jobban megközelítette az épületet, máris meggyőződhetett, hogy: csalódik! Ez nem a szállója volt. Hanem egy erdővéd-lak a Kányakő alján, egy másik kis völgyben. Mégiscsak eltévedt! Hát szabályos közelharc után egy jókora csapással tovakergette magától Csaposs a rettentően agyargó házőrzőebet, és besietett a házba. Az erdővéd hivatalos körútján volt oda. Beleszámított az az idő is ebbe, amit lenn a falu kocsmájában snapszlizott, egy pohár karcos mellett. Tehát túl hamar nem várta haza őt az erdővédné, és elég bizalmatlan, barátságtalan fogadta a bezörgető idegent: – Merre jutok el kérem a Hét vezér szállodába? Csak azt lenne kedves megmondani! – érdeklődött Csaposs az erdővédnétől. – Egy ugrás csak innen mindenütt az úton, mindig balkézt! El sem lehet téveszteni! – hangzott az erdővédné válasza a félig nyitott ajtóból a tornácra Csapossnak. – Köszönöm! Bocsánat! Jó napot! – köszönt el Csaposs. De az asszony hozzáfűzte: – Telefonálhat is innét, ha akar! Csapossnak minden kis porcikája remegett. Az éjjeli izzadásra újra áthűlt a magaslaton. A fölkapaszkodás kissé megizzasztotta előzőleg. Arra hűlt rá. A lefelé való sikamlás csak az összegémberedéshez járult hozzá. Érezte, hogy lángot fúj ki náthától megsebesedett orrlyukán, mint egy beteg sárkány. Bágyadozott, szeme káprázott, didergett utálatosan minden íze. Rettenetesen jólesett volna csak öt percnyi pihenés fűtött szobában. Erre számított a telefonálás alatt. Esetleg egy korty italra is, amit megfizet, s ami megváltás lett volna neki nyavalyás állapotában. – Ó, igazán hálás lennék! – rebegte az asszonynak. Aki azonban így szólt: – Hát akkor csak előre tessék fizetni, ne haragudjék, a díjat. Itt a másik ajtó, nincs bezárva, a tornácon. Ott a telefon a falon, szembe. Kitapogathatja. Vagy egy szál gyufát gyújt. Én nem muszáj azért lámpát gyújtsak. Volna villany abban a kamrában is, de a körtéjét kilopták. Tudja kezelni biztosan a telefont? Meg kell forgatni a kallantyuját, és csak kérni a szállodát. Száma tizennyolc, máskülönben… Coki te! Nem mégy el Burkus?… Rúgja csak el! Húzzon rá! Az asszony szavai alatt a házőrző fenevad új meg új támadásra indult a Csaposs lábikrái ellen. Herregett, vicsorgott. Csaposs nagy üggyel-bajjal húzta le kesztyűjét, hogy a telefondíjat előkotorássza erszényéből. És közben síbotjával vagy bakancsaival védekezett a házőrző kutya ellen. Az erdővédné, ahogy átvette a piculát a telefonért, kurta: – Hát csak ahogy mondtam! Isten áldja! – szavak után berántotta az ajtót máris. Csaposs bosszúsan, undorral mászott síléceivel a megmutatott ajtó felé a tornácon. Fene egye meg! Már azon gondolkozott: lecsatolja-e a síléceit? A telefon alkalmasint valami vacak, hideg hivatali kamrában van. Még leülnie sem érdemes!… Így is volt. Miután kezelésbe vette a régimódi verklis, fali alkalmatosságot a sötét, fűtetlen helyiségben, hamar összeköttetést kapott a szállóval. A portásék odahívták Miskát a telefonhoz, és Csaposs következő ingerült beszédet tartott neki: – Ide hallgass! Én lekárhoztam a tetőről a másik völgybe, a faluba. Az erdővédlakból beszélek. Összefáztam, rosszul vagyok. Beletelik, ahogy itt mondták, másfél óra, míg hazavergődöm. Azzal kész is leszek az ágynak. Hát fűts alaposan, te gazember, és forralj egy-két üveg bort, meg vacsorát csinálj. Azzal fogadj! Megértettél? – Tessék csak rám bízni! – recsegett a kagylóban az önérzetes válasz Miskától. Hát Csaposs megint nekivágott a kegyetlen útnak. – Bal felé mindig az úton. Ezt majdnem úgy ismételgette magában, mint tanuló korában a leckét, vagy amikor a boltba küldték hazulról: – Balfelé mindig az úton! Bal felé mindig az úton! Az erdővédnének ebből a pontos útbaigazításából azt még könnyen be lehet tartani, hogy mindig balkézt. De már azt, hogy: az úton?… Nagyon kétségesnek rémlett, hogy sikerül-e? A hó, a köd, a közben leszálló alkonyatban valami lidércjárta, fehér homályt teremtett. Ebben nehezebb volt az érzékeknek tájékozódni, mint a vaksötétben. Ez a fagyos, piszkosszürke sötét kavargott, szemet kápráztatott, ferdített az alakzatokon, tévedésbe ejtett a hangok felől… Az út?… Ezt aztán legföllebb tapintás által lehetett megérezni, merre visz. Csaposs rémítő fáradtságot, erőtlenséget tapasztalt tagjaiban, amikor nekiindult. Ha módja van jobb iramra is, akkor is csak vánszorgással kezdi meg ezt a keserves utat. A völgy itt kiszélesedett, a mélyén patak nyöszörgött jégbilincseiben. Az út mély vízmosás mellett vitt, és a ritkán rakott kőcövekek az út szélén legföllebb a fogatokat óvták attól, hogy a szakadékba zuhanjanak, gyalogos könnyen átsikolhatott közöttük a kanyargó útról. Amint Csaposs húsz-harminc lépést távolodott az erdővédi laktól, néhány pisla fényecskét pillantott meg alantabb a fölszakadó ködben. Egyidejűleg a völgybeli hámor dudája vert négyszeres visszhangot a hegyzugokból. Csaposs szentül hitte, hogy most tájékozódott helyesen az útiránya felől. Emlékezett, hogy a szállodába érkezésekor a szánkója elcsilingelt a völgybeli hámor mellett, és aztán kezdett kaptatni fölfelé a hegynek az út. Most tehát úgy képzelte: mihamar rájut arra a kapaszkodóra, ami a szállóhoz viszi. És kissé hőködözött magában azon, hogy eredeti szándéka szerint ellenkező irányban készült fölfelé az úton, mindig bal felé. Holott hát éppen ebben tévedett! Az erdővédi lak állt éppen a szállodához kapaszkodó kígyó-úton, és ő indult visszafelé a völgybe rajta, mindig balkézt…
Már jó ideje bukdácsolt lefelé. Éppen valami rosszindulatú kanyarnál, az utat átszelő patak hídján, tapogatózott át, mikor egy szánkót ért utól. A gazdája nem ült a fával terhelt szánkón, hanem előtte haladt pipázva. Amennyire Csaposs a homályban kivette, az apró, borzas kis lónak izzadságtól gőzölgött a bundája. Szokatlanabb munka volt számára a menetelesebb helyeken rárohanó szánkót visszatartani, vagy félrefarolásoktól egyenesbe rántani, mintha egyenletes erőfeszítéssel csak húznia kellett terhét. – Hejhó, atyafi! Hol érek én a Hét vezér-szállónak vívő útra? – kérdezte Csaposs. – Hát merrül jön az úr? – kérdezte vissza a szánkós ember. – Így lefelé! Ahogy maga! – felelte Csaposs. – Az erdészlaktól. – Ajha! Akkor épp eljön tőle, ahová menne!… Hóha! Hó! Ne mássz rám, te macska! – hangzott a szánkósember válasza, és egyidejűleg lovacskáját utasította rendre. – Nahát azt a!… – káromkodott Csaposs kétségbeesetten.
Most vissza újra az erdővédi lakhoz, és onnan, esetleg újabb eltévedésnek kitéve, kecmeregni föl tovább!… Csaposs Benő hátában a rémületnek, az undornak, a csüggedésnek olyan viszolygása keletkezett, hogy szinte megtántorodott, és összeroskadáshoz volt közel. – Eltéved itt az ember, ebben az átkozott ködben! – makogta: – Már nem merek magam visszafordulni. Mondja: valami vezetőt vagy kocsit vagy akármit nem kaphatok itten valahol? Hogy… biztos legyek! – Akár én is elszállítom, ha megfizeti! – felelte a szánkós ember. – Megadom, amit kíván! – Lerakom a fát itt mindjárt, nem messze. Üljön fel addig is, ha akar. – Felülök, jó lesz! – egyezett bele Csaposs a kimerültség teketóriátlanságával: – De várjon, le kell csatolnom a sílécet a lábamról. A szánkósember feleletül nagy ordítozással kezdte megállásra bírni lovát. Csaposs Benő pedig, amint a láza növelte vértolulással lehajolt, hogy gémberedett kezével megszabadítsa lábait a sílécektől, szinte hálaimát rebegett magában Gondviseléséhez, hogy ezt az áldott szívű szánkósembert vetette útjába. Most a hirtelen mentség éreztette meg vele, hogy mekkora mérvű rosszulléte… Úgylehet, ha egyedül kockáztatja meg a visszafelé botorkálást ebben a csikorgóban, valahol ájulás környékezheti meg, és a Természet keze mintázza meg percek alatt jégszobrát… Borzalom! Minden erejét össze kellett szednie, hogy a szánkó keskeny ülésére kapaszkodjék összefogott síalkalmatosságával. Huhh! Be jólesett végre összegubbadnia fáradtságtól, rosszulléttől remegő porcikáival a szánkó kényelmetlen ülésén. Az ám! De perceken belül jelentkezett az újabb rémség. A síöltönye egyáltalán nem volt olyan vastag, hogy megvédje a fázástól. Míg mozgott, ez alig vevődött észre. De most, amikor mozdulatlan hátát a havas fahasáboknak vetve ült a szánkó ülésén, a hideg egyszerre fenyegetőleg, zsibbadásszerűleg szállotta meg egész testét. Előkapart egy cigarettát. Rágyújtott. De a dohányfüst elémelyítette, amint mellére szívta. A nikotin mérgét valami olyan nyerseséggel érezte ínye, hogy két szippantás után eldobta a cigarettát. Ettől külön megrémült. A gondolatai mint valami megriasztott madárraj röpdöstek összevissza. Halálos betegséget szerzett magának legalábbis ezzel a badar, gyógykezelésre szoruló betegséggel erőltetett kirándulással… Le kellene ugrania a szánkóról és a kocsisával kutyagolni a veszélyes, mozdulatlan gubbasztás helyett. A mozgás mégis megóvná attól, hogy megdermedjen. De hát a mozdulás gondolata is fáj! Úgy érezte. És kietlen, nyomorult megadással fásultsággal ült az ide-oda faroló, meg-megzötyögő szánon.
Szerencsére a szánkózás nem soká tartott. Valami kis dűlőúton egy viskóhoz hajtottak. Az ablakából messze sugárzott a lámpavilág. A szánkósember, amint az udvaron belül voltak, így szólt utasának: – Maradhat a szánkón is, vagy ha akar, bemehet melegedni az úr a házba, de ha segítene lerakni a fát, akkor egy perc alatt indulhatunk vissza. Csapossnak voltak már élményei az ilyen viskók belsejének bűze és piszka felől. De most mindent elviselt volna egy kis melegedésért. Viszont az a remény, hogy minél hamarabb szállóbeli tiszta, meleg szobájába és ágyába ér, tétovává tette: mit tegyen? – Nem tudom! Talán! – mekegte föltápászkodva az ülésről: – Talán!… – Hát hányjuk le akkor a fát. Hányja csak lefelé, akármerre, majd fölgarmadálom úgyis holnap – tanácsolta a szánkósember. Azzal ő maga példaadóan meg is ragadta az első hasábot, hogy az udvarra lökje. Csaposs eddig magához karolt síelő alkalmatosságát keresztberakta a szánkó ülése alá. Ez a mozdulat arról győzte meg, hogy a szánkózás alatt kipihenték magukat a több órás hegymászásban, síelésben agyonfárasztott inai. Mint a berozsdásodott gép, az első csikorduló mozdulat után vígan végzi dolgát, Csapossnak szinte jólesett, hogy valami elfoglaltsága akad. Buzgóan kezdte lefelé lökdösni a szánkóról a hasábokat. A szánkósember közben megabrakoltatta, megitatta lovacskáját, és beszólt a házba övéinek. Aztán szénaköteget hozott ki istállójából a szánkó hátuljára, rá pokrócot kötött, hogy illő ülést biztosítson utasának. És már indultak is.
A visszaszánkózás sokkalta kellemesebben telt el, mint Csaposs várta. Kényelmesen ült a puha szénába süppedve, és hallgatta a szánkósember karattyolását ügye-bajairól. Az erdővégi lakig tartott az út nagyobb fele, onnan már félórát sem talán. A köd itt ritkult, de a hideg érezhetően növekedett. Miután az idő alapos előrehaladtával Csaposs láza leszállott, annál érzékenyebbé vált a fagy hatására. A vacogás lekergette őt az út utolsó kaptatóján csigamódra csúszó szánkóról, és gyalog sietett előre a szállóhoz. A szálló személyzete rég aludt. Ridegen, kietlenül, sötéten meredt égnek az egész épület. Mindössze egyetlen ablakból szűrődött ki világosság, az első emeleten. Hát persze, hogy ez a saját szobája! Benne a hű Miska, aki rendületlenül rakhatta a fát a kályhába, és tartja melegen a vacsorát, és szépen megvetve a tiszta ágyat… Ó! Hogy elérkezett végre ez a gyönyörteljes pillanat!… Forró, rumos teát szürcsöl rögtön követelő szomjára, zabálni fog rögtön farkaséhére, meleg ágyba búvik… Ó! – Ha kedve van, atyafi, akkor várjon egy-két percet itt a szánkóval, leküldök magának is egy pohár konyakot a legényemmel! Fölfér ebben az átkozott fagyban! – mondta a borsos viteldíj kiegyenlítése után Csaposs teljes fölénnyel és jókedvvel a szánkósembernek. Azzal fölnyalábolva síelő-készségét a szánról, hatolt be máris a szállóba. Kulcsa volt a hátsó, személyzeti ajtóhoz, és nem akarta ordítozásával fölverni a szállót, hogy a Miska segélyét igénybe vegye bevonulásánál. Nagy üggyel-bajjal, tapogatózva botorkált a lépcsőig, és föl rajta, meg végig a hideg, komor, kongó folyosón. De már ott állott ajtója előtt. Akkor már valami kellemetlent kezdett orrontani. A sífölszerelés nekivágódott az ajtónak, amikor a kilincséhez nyúlt, és egyik bot csörömpölve hullott a folyosó kőpadlatára… És erre nem ront ki Miska?… Hát megsiketült ez a kölyök? Mindenre készült! Csak arra nem, ami a szobában várta. Először is a jólfűtött szoba hőmérséklete alig különbözött a hideg folyosóétól. A sarokban álló vaskályhában már rég kihamvadhatott a tűz. Az ágy vetetlen. Ellenben a mögötte levő pamlagon zavartalan, mélységes álomban szuszog Miska. Erre a helyzetre világított a szobának régimódi, a padlatára szerelt villanybúrája. A Csapossban elbődült düh elfeledtette vele minden gémberültségét, nyavalyásságát. Ha ráhallgat, hát mint egy duvad ugrik rá szendergő hátramozdítójára, és kitapossa a belét. A síkészségét mindenesetre a padlóhoz vágta, hogy csak úgy csattant. Miska erre nagyot rázkódva ocsúdott föl mély álmából. Már föl is ült. Más föl is ugrott a pamlagról és közben dendisen nagyra eresztett haját igazgatva, meg szemét dörgölve, a következő zokszavakat hallatta: – Hogy a frászba!… Elaludtam! De annyira tetszett késni, hogy azt sem tudtam már… Idáig ért határozottan szemrehányó szavaival Miska, és még a didergésnek kelletlen mozdulataival és szisszenéseivel is kihangsúlyozta bosszúságának jogát afölött, hogy gazdája késésével így össze hagyta fázni álmában a kihűlt szobában. – Még engem hibáztatsz a végén?… Te!… Csapossból előbújt a régi köszönőember. Vállon ragadta Miskát, megrázta, hogy a csontja ropogott, egy hatalmas pofont innen, a másikat túlról kent oda ábrázatára, majd előrerántotta őt maga mellett, és egy akkorát rúgott a hátuljába, hogy Miska, szegény, kirepült a nyitott ajtón a folyosóra.
Most aztán Csaposs Benő itt állt a hideg szoba közepén, tanácstalanul, majdnem gyámoltalan. Indulata a tettlegességgel kielégült, sőt némi megbánásba végletesedett át. Kezdje talán ebben az újdonsült összeroppanásában a saját maga kiszolgálásán, ha már Miskát kidobta? Miska odakünn a Csaposs ökleitől biztonságban, már rátalált hangjára: – Majd följelentem ezért, vegye tudomásul! Majd a vezérigazgató úr előtt is felelni fog, hogy egy alkalmazottat tettleg bántalmazott. – Majd onnan is így rúgnak ki, csak egy szavamba kerül az is! Mint ahogy arra fogadtalak ott föl, te szemtelen, piszok, gazember, aki engem itt, amikor betegen előre megkérlek, hogyan fogadjál, dögölve talállak. – Nem jött, amikor jelezte! Nem vagyok köteles egész éjjel virrasztani magáért! – Te aljas gazember! A meleg szobában? Jóllakva? Biztosan be is boroztál!… Míg én lázasan, künn a fagyban kujtorgok? – Minek vannak ilyen szórakozásai?… Engem is magával kényszerít ide, az Isten háta mögé, az ünnepi pihenőm alatt!… – Úgy? – Úgy! Ez a párbeszéd folyt már jó ideje. Csaposs a hideg szobában leült a pamlagra. Ernyedtsége egyre növekedett. Végre is szinte erélye utoljával ordította ki a folyosóra: – Elég! Gyújts be a kályhába!… Vacsorát és teát adj! Aztán mehetsz! Az emelt hang megriasztotta Miskát: – Hogyne, hogy újra tettlegeskedjék velem! Kirúgott, kirúghat a vállalattól is, ha tud, megpofozott… Hát szolgálja ki csak magát! – Na megállj! – fújt Csaposs. – Adja becsületszavát, hogy nagy marha létére nem nyúl hozzám többet… Akkor bemegyek! – lepelt Miska. – Könnyű a gyöngébbet bántani! – Engem marházol? És még… Az újra válságossá ferdült szóváltásba künnről az udvarról beleharsant a szánkósember bosszús ordítása: – Hát várjak? Ne várjak? Héhó! Csaposs arcán egyszerre kajánság váltotta föl az ingerültség torzatát. Odament az ablakhoz, kinyitotta és lekiáltott: – Hej, bácsikám! Jöjjön föl maga. Egypár percre még igénybe akarom venni. Megkapja a jutalmát. A hátsó ajtót nem zártam be, ahol följöttem. Vegye a lámpát a szánkóról. Föltalál a lépcsőn ide. – Jó lesz! Megyek! – hallatszott a szánkós ember felelete. Mire Csaposs visszaült a pamlagra, és onnan mondta kárörvendően, diadalmasam Miskának: – Hát elmehetsz, te gazfickó! Majd befűt nekem a fuvaros, aki felhozott. De ezt megkeserülöd!
Amíg a szánkósember fölcsoszogott, Miska szünet nélkül darált be Csapossnak a folyosóról: – Én fölajánlottam, hogy kiszolgálom, ha nem üt. Ehhez nincs joga! Ha hibáztam volna is, hogy elaludtam, nem akarattal tettem… Mondasson csak föl nekem a vállalatnál, ha sikerül is magának, el tudok még helyezkedni! Szégyellheti magát, hogy egy szegény fiúval tud hatalmaskodni!… Csaposs nem méltatta válaszára ezt a karattyolást. Egyszer dörmögte csak, inkább magának: – Ha még nem akkor teszed meg velem ezt a komiszságot, amikor nyavalyásnak látsz… Akkor megbocsájtanék!… Így egyenest erkölcstelenség volna büntetlen tűrni ilyen cudarságot!… És utána ezt az arcátlanságot, pökhendiséget!… – Nem! Majd kezet csókolok érte, hogy ártatlan megpofoz! – válaszolt Miska az ajtó mögül: – Fogjon csak magának jobb bolondot, aki ezt eltűri! Csaposs, ha előbb már hajlandó lett volna némi bűntudatra elhirtelenkedett tettlegeskedése fölött és kiengesztelődésre, most a Miska vakmerősége olyan fölháborodást, gyűlöletet, bosszúvágyat keltett benne, hogy szavát adta magának, minden ellene kifejtett fenyegetését beváltja. A vállalattól kirugatja, ahogy hazaérkezik… Ez visszavonhatatlan! Förtelmesen érezte magát. Fájt a feje, reszketett a gyomra. Ereje csaknem a bénultságig cserbenhagyta… Miután visszaroskadt a pamlagra, észrevette az asztali vizestálcára készített konyakosüveget. De nehezére esett, hogy föltápászkodjék ültéből. Bár mohó szomja jelentkezett egy csöpp szíverősítőre, nem mozdult… Ezenközben hallotta, hogy a folyosón előrecsoszogó szánkós embernek hangosan, célzatosan ezt mondja Miska: – Ide-ide, menjen csak be bátran! Ez az ajtó! Engemet helyettesít a gazdámnál. Csak majd maga is pofonokat meg rúgásokat ne kapjon tőle a kiszolgálásért. – Hát mi a? Mi van maguk közt?… Én nem nagyon kívánok ilyen osztozásban részt venni! – dörmögte a szánkósember már közvetlen az ajtó előtt habozva. – Ne pimaszkodj! – kiabált ki Csaposs Miskájára. – Mehetsz folytatni az alvást, ahol abbahagytad! – Képzelheti! Ezért vert meg szegény vállalati alkalmazott létemre a főszerkesztő úr! – mondta Miska a szánkósembernek, és addig hangjában meg nem csendült megtörtséggel tette hozzá: – Most is kiszolgáltam volna, ha csak megfogadja, hogy nem üt tovább… – Ejnye, az irgalmát! Hát én nagyon sajnálom, és nem akarom kitúrni a kenyeréből… Én a viszálykodásukba nem avatkozom! – nyilatkozott a szánkósember. De továbbra is az ajtó mögött tétovázta el a belépést vagy távozást. – Eltakarodsz végre vagy nem? – bődült el Miskára odabenn Csaposs. – Maga pedig bujjon be már, ha akar! Nincs köze hozzá, ha megfizetik a megbízását, hogy kicsoda helyett kapja! – rivallta ki a szánkós embernek. – Hát jó, jó! – tolta be az végre az ajtót kedvetlen, és riadtan közeledett. Csaposs pedig sápadozva, tajtékozva, sőt jótehetetlen gyöngesége miatt szinte őrjöngve kiabálta feléje: – Elhiheti, hogy nem ok nélkül fenyítettem meg ezt a sötét gazembert. Most már vinnyog, mint az áldozat, a maga jelenlétében. Az előbb még marhának titulált itt engem négyszemközt. Töltsön abból az üvegből abba a két pohárba. Magának és nekem is! – mutatott a konyakra az asztalon Csaposs. De amíg a szánkós engedelmeskedett fölhívásának, megszakítás nélkül háborogta: – Az utcáról szedtem föl őt, ha akarja tudni! A nyomorból, a piszokból. Nekem köszönheti, hogy a rongyos csavargóból elegáns ficsur lett. És ezt szemtelenségével hálálja meg. Beteg vagyok, lázam van, könnyelműen ezzel mászkáltam ki a hegyre, és ő itt a meleg szobában elalszik, így találom, amikor arra kértem, hogy egy csésze forró teával fogadjon, mert alig van jártányi erőm! Na, Isten éltesse! – koccintotta hozzá Csaposs poharát a szánkóséhoz, aki máris meggyőződve, fejcsóválva mormogta. – Így akkor már megérdemli… Isten éltesse az urat is! – Hvvrr! – borzongott össze Csaposs a lenyelt szesz rögtöni kellemes hatására: – Ez remek! Tölthet még egyet magának is, nekem is. Aztán legyen szíves ebbe a vacak kályhába bedurrantani gyorsan. Mást nem kérek magától. Minden készen áll itt a csomagokban… Hiszen éppen azért olyan fölháborító ennek a gazembernek a viselkedése! – Már elment! – nézett ki a szánkós Miska után a kályha ajtóit próbálgatva. – De van itt, látom, gyújtós, minden, idekészítve. Rögtön ég ez.
Míg a szánkós a kályhával bajmolódott, és szinte pillanatok alatt föllobogtatta benne a tüzet, Csaposs további néhány utasítását teljesítette, Csaposs véletlen a pamlag mögé pillantott a földre. Megrezzent. A földön házfedél alakban, vélhetőleg a pamlag vánkosáról leesve, könyvet pillantott meg. Rikító kötéséről azonnyomban megismerte. Saját műve hevert a földön. Miska szórakozott az olvasásával unalmában? Ez valószínűnek látszott. És Csaposs szinte egyik pillanatról a másikra kicserélődött egész testi-lelki állapotában ettől az érdeklődéstől. Lehajolt a könyvért. És közben enyhe öngúny sugalmára mosolyodott el magában az önkényt adódó ötletén, hogy: az már bizonyos enyhítő körülmény a Miska elszunnyadtánál, ha ezzel a regénnyel nyomorgatta agyát… De vajon hogyan hatott rá a mű tényleg? Csaposs Benőnek minden ernyedtségét, rosszúllétét feledtette a zakatoló kíváncsiság: mit tart Miska a munkájáról? Vajon gyatrának találta-e okvetlen ő is? Értette-e egyáltalán? Élvezhette talán? Amint fölvette a könyvet, és lapjain pördített egyet hüvelykével, megállapította, hogy szamárfül éktelenkedik a vadonatúj könyv egyik lapján, mégpedig a közepe táján. Tehát ha Miska eddig át tudta vágni magát a regényen, mégiscsak érdekelhette őt. Ezt okvetlen elárulja a szamárfül. Erre a következtetésre Csaposs azzal az éles megfigyelőképességgel idézte maga elé a helyzet apróbb részleteit, amit a halálosan fontos dolgok elbírálásánál szolgáltat a lélek. Emlékezett rá, hogy amikor csomagoltatott otthon Miskával, és utasította őt, hogy több olvasnivalójához rakja bele saját regényét is a hátizsákjába… Miska egyáltalán semmi érdeklődést nem tanúsított a könyv iránt. Tehát ha itt elszunnyadása előtt olvasta a könyv felét el, akkor itt kellett fölélessze érdeklődését a mű! Másként nem jutott volna el olvasásában a feléig! Csaposs maga elé meredt a földre mélységes töprengésben. Hogyan szedje ki Miskából, mit tart a könyvéről? Hogyan csikarjon ki őszinte vallomást ebből a minden hájjal megkent csibészből? Hogyan egyengesse az összezördülésük után rögtön itt a kiengesztelődésük útját? Gyanút a világért sem szabad fognia Miskának, milyen halálosan fontos bírálata esti olvasmányáról a könyv írójának!… Csaposs minden találékonyságát összesürítette tépődésébe.
Ezalatt a szánkósember Csaposs utasítása szerint fölbontott két hatalmas konzervet, és a kályhára helyezte őket. Majd egy borospalack tartalmát ürítette ki lábosba, hogy azt is a kályhára tegye. A megbízatása ezzel le is járt. Jelenthette volna Csapossnak. De hát az ínycsiklandó szagok a konzervdobozból, a palack finom nedűjének illata, azt a csábos hiedelmet költötték a szánkósemberben, hogy amint bevezetésül a konyakkal kínálta meg őt ez a városi úr, és bizalmas közlésével emberelte meg, hátha most folytatásul a vacsorája és itala maradékával is megvendégeli? A szánkósembernek úgy rémlett, hogy legjobban azzal húzza az időt és férkőzik a városi úr további bizalmába, ha utált és elcsapott hátramozdítójáról fejti ki véleményét: – Tetszik tudni! – kezdte: – Én buta falusi vagyok, de az úrnak kevesebb baja volna velem, ha engem szegődtetne… Csak tegyük fel… maga mellé. A városban elgazemberesedik mind, aki odakerül. Itt a faluba is, be kitanultan jönnek haza, legények, emberek, lányok, akik dolgozni meg szolgálni szegődnek Pestre… Azért olyan mérmondó és rest az úrnak ez az embere is. Mint az úr maga, úgy néz ki persze, hát bátorságot veszen, hogy hánykolódjék!… Most megkapta a magáét! Maradhat vele! Hehehe! Csaposs szórakozottan hallgatta ezt a karattyolást. Értelme, jelentősége azonban lepergett tudatáról. – Kész van, bácsikám? – érdeklődött közönyös, jóindulatú hangon. – Kész lenni kész vagyok azzal, amit tetszett parancsolni! – felelte csalódottan a szánkósember. – Hát akkor itt van nézze magának a fáradságáért – nyújtott át pénzt neki Csaposs: – Nem tartóztatom! – Tartóztatni nem tartóztat! – vette át a szánkósember a pénzt: – Köszönöm! A lovam várhat, hozzá van ez szokva! Merthogy a szánkósember mégsem mozdult az ajtónak, Csaposs egyszerre így szólt: – Tehetne akkor nekem egy szívességet! – Tessék parancsolni! – tért vissza a szánkósba reménye, hogy mégiscsak részesülhet a városi úr vendégbarátságában. – Az enyémtől a harmadik ajtó az emberemé a folyosón! – kezdte Csaposs. – Ha megy, kopogjon be hozzá és mondja: kéretem! Csak azt, hogy: kéretem! Megteszi? – Megtehetem! – makogta teljesen paffá téve a szánkósember. – Mást nem parancsol? – Semmit! – rázta fejét Csaposs. – Mehet! Isten megáldja! – Micsoda félnótás szeszélyzsákok ezek a városiak! – gondolta magában mogorván kifelé oldalogva a szánkós. Aztán a folyosón két nagyot dörömbölve öklével a harmadik ajtón, bosszúsan kiáltotta: – Hallja! Mégiscsak magát kéreti a gazdája! Menjen be hozzá! – Sejtettem! – hangzott rá a Miska gúnyos felelete.
Hát hogy mi történt Csaposs és Miskája között? Csaposs így nyilatkozott róla egyik barátjának: – Nézd fiam! A kritika, a műértők, a kartársak véleménye mind nem mérvadó egy jobb minőségű és eredeti irodalmi mű értékének elbírálásánál. Ezeket mindenféle körülmény befolyásolja, hogy félreértsék, vagy fölszínesen, valódi érdeklődés és elmerülés híján ítéljék meg a becsét. Én tudok rá példát, hogy emberek hiányos műveltséggel, rongy ponyvákon nevelődött szellemiséggel, de az irodalom szépségei iránt való romlatlan és bensőséges áhítozással, inkább élvezni, sőt érteni tudják azt, ami valóban értékes…
Hát íme! Csaposs Benő sorsa úgy akarta, hogy fölpofozza az első, hűséges olvasóját, akitől élete legnagyobb becsvágyához nyerte vissza önbizalmát.
(1942) |