Az emberek jósága

Piskiri, a medvetáncoltató cigány, a fogadóban kifosztogatta a pénzéből kártyán a lókupecet. Marcona, indulatos, veszedelmes alak volt ez a lókupec. A játék végén fölugrott, és ordítva gyanúsította meg Piskirit, hogy hamisan játszott! Valamint követelte tőle vissza a pénzét.

Persze hogy vad dulakodás, huzakodás kerekedett. Ebből sikerült a cigánynak kiszakítani magát és kereket oldania.

A lócsiszár rohant utána kifelé a fogadóból.

Markában kinyitott kacorját szorongatta, és a részegségnek őrjöngéses állapotában a gyilkolhatnék volt egyetlen vágya.

A fogadón túl folyó szelte ketté a határt. A folyón rozoga palló vitt át. Közvetlen előtte érte utol a lócsiszár a cigányt.

Azon módon a hátába mártotta a kacorját.

Piskiri, a cigány, borzalmasat üvöltött és összerogyott. A kacor hegye pont a szívén hatolt át. Kettőt hördült, egyet vonaglott a havas országúton, azzal kampec lett neki.

A lócsiszár bambán hőkölt vissza a hulla elől. Majd mintha igazolni akarná szörnytettét maga előtt, nagyot rúgott a tetembe:

– Megkaptad! – förmedt rá.

A cigány teteme kissé tovahemperedett a rúgástól, és hanyatt fekve maradt, mozdulatlan.

Ekkor a lócsiszár ráguggolt, kivette a cigány bőrzacskóját a pénzével. Majd a hullát a fél karjánál fogva tovavonszolta a pallótól a parton.

A part azon az oldalon meredeken zuhant a vízre. A lócsiszár a cigány hulláját egyetlen hatalmas rúgással küldötte az áradatba.

A loccsanás után körülnézett.

Senki sem láthatta a rémtettet. A havas tájék néptelen dermedezett a kora téli alkonyatban. A fogadóban ugyan nem méltatták érdeklődésre a kocódást. Napirenden volt az ilyen.

 

Janka, a medveprimadonna, Piskiri párja, ezalatt egy elhagyott csőszkunyhóban feküdt a falu másik végében.

Janka orrában karikát hordott, amibe vékony lánc akasztódott. A nyakán szöges örvet viselt Janka, és abba vasrudat erősített a cigány, hogy táncoltatás közben a medve neki ne mehessen. Azonkívül még vastag lánc is applikálódott az örvre.

Ennél a láncnál fogva vezette a cigány Jankát. És most is ennél fogva volt odakötve Janka a csőszkunyhónak egy rozsdás kampószögéhez.

Igazság szerint azonban ez a sok óvóintézkedés csupa fölösleges, inkább is szimbolikus intézkedés volt.

Janka nem volt afféle vérengző, erdői fenevad. Hanem művelt, kedves művésznő. Fogságban, kultúrában született. Talán a képzeletéből is kiveszett az a lehetőség, hogy valami élőlényt megrohanjon és széttépje és fölfalja. A főzeléket, gyümölcsöt, kenyeret, édességet jobban szerette Janka a húsnál, pláne a nyers húsnál. Meg sem emésztette volna ezt a gyomra. Mert már a fogazata is tönkrement. Janka rég túljárt azon a koron, amit a legmerészebb és legvitálisabb primadonnák még mindig ifjúkornak tartanak. Janka tulajdonképpen jámbor, okos, érelmeszesedésben sínylődő medvebanya volt.

Művészi körútjaik alkalmával sok galibát okozott nekik a szállás kérdése. Az embereknek, sajnos, leküzdhetetlen előítéleteik vannak a vadállatokkal szemben, akármilyen jól idomított példányok is legyenek. Piskiri, a cigány, tehát úgy oldotta meg a szállás kérdését, hogy a lakott helyeken kívül kutatott föl valami barlangot, kunyhót, aszalót, szénatartót, és húzódott meg Jankával. Ha hűvös volt az időjárás, akkor Janka volt a kályha. Piskiri, a cigány, mellé feküdt, és úgy aludtak.

Na, de hát most Piskiri, a cigány, egyedül hagyta Jankát, és ezt nem tudta mire vélni.

Már több mint huszonnégy órája nyugtalankodott Janka gazdája után. Fájt a szíve, szorongásokkal telt meg: hol késik a gazdája? Amellett éhes, szomjas is kezdett lenni. Egyszer-egyszer már elbődült kétségbeesésében Janka. És nyüszögött, brummogott, kaparta a földet kínjában.

A láncát egy vacak, rozsdás szöghöz erősítette a cigány, a csőszkunyhó cölöpjéhez. Hát Janka ugyan egy kis rántással megszabadíthatta volna magát a szögről. Csakhogy ez súlyos fegyelemsértés lett volna, amiért a cigány kegyetlenül elveri, ha megjelen. Azért Janka nem merte megkockáztatni, hogy megszabadítsa magát fogságából.

No jó! Ez nem úgy értendő, hogy Janka a kunyhóból, mint más fenevad, egyenesen az őshazájába, az erdőbe menekül.

Dehogy! Janka csupán a gazdája keresésére indult volna a közeli faluba. Mert Janka megszokta az embereket, bízott bennük, szerette őket.

Miért is ne? Hiszen tánca közben az emberek körülállták, csemegéket adtak neki, és soha nem bántották őt. Piskiri, a cigány, pedig úgy gondoskodott róla, mint az édesatyja.

Janka tehát tűrt és várt a láncán a csőszkunyhóban…

 

Két nappal történt mindez a karácsony estét megelőzőleg.

Janka most már negyvennyolc órája nyöglődött a csőszkunyhóban.

Nem bírta tovább. Kirántotta láncát a szögről, és egyetlen lökéssel elhárította útjából a csőszkunyhó madzaggal bekötött ajtóját.

Azzal Janka künn állt a szabad mezőn.

Fehér volt a táj. Aranyos hólepel borította.

Janka megszimatolta a havon a gazdája nyomát, és elindult rajta, egyenest a faluba.

Már sűrű, alkonyi levegőben érkezett a falu szélére. Kezdtek kigyúlni a házak ablakai, és az utcákon szentestét megelőző sürgés-forgás.

Janka a falu végén pont a betlehemesekkel botlott össze legelőbb.

Ahogy embercsődület láttára illett, Janka, mint régi medveprimadonna, kétlábra állott, és táncolni akart az embereknek.

De mit tapasztalt?

A betlehemesek vad riadalomban menekültek előle:

– Szent Isten! – ordítozták. – A medvéje megölte a medvetáncoltató cigányt, és beront a faluba újabb áldozatot keresni. Emberek! Segítség!

Janka nem tudta mire vélni az embereknek ezt a buta, modortalan viselkedését.

De hát elsősorban is a gazdáját, a cigányt akarta megtalálni. Azért nem töprengett, késlelkedett, hanem újra négykézlábra ereszkedett, és a cigány nyomán most már ügetve indult tovább.

A nyomok a falun keresztül, a másik végében álló Körülszemét nevű fogadóhoz vezettek.

Mint a betlehemesek, úgy tűnt el minden teremtett lélek a falu házaiba, éktelen riadalom közepette, Janka elől. A kutyák veszett vonításba törtek ki. Az ólakban, istállókban rémület szállta meg a háziállatokat.

A fogadó előtt elegáns urasági fogat állt. A két tüzes csikó, amikor a szél orrukba hozta a közeledő medve szagát, nagyot horkant és ágaskodott. Aztán megbokrosodva vitték neki a kocsit az úttalan határnak.

A fogadóból kirohantak a vendégek. De Janka láttára azok is hanyatt-homlok menekültek vissza a fogadóba.

Janka iramodott tovább a cigány nyomán.

Mikor a meredek folyópartra ért, akkor már Janka érezte, hogy valami szörnyű történhetett gazdájával.

Szinte zokogásnak hatott a nyüszítése, amint lemászott a meredek parton a vízig.

De ott?… Nos, ott eltűnt a gazdája nyoma… Janka panaszosan üvöltött az égre. És bele-belegázolt a folyóba, mintha követelné tőle vissza a gazdáját.

 

Ezalatt a faluban két puskás ember akadt, akik nagy bátran indultak az elszabadult fenevad nyomába.

Persze hogy mihamar ráakadtak, merre ment Janka.

A fogadóból is kijött egy fegyveres mezőkerülő. És egy csomó kíváncsi néptől követve, a három puskás odarohant a folyópartra.

Janka, amint észrevette az embereket a part tetején, tüstént illendően állt kétlábra. Nagyot bődült esedezően, mintha kérdezné: – Emberek, nem láttátok Piskirit, a cigányt, a gazdámat?

De hát a három hős puskás félreértette Janka ordítását és ágaskodását. Célba vették, és egyszerre sütötték rá fegyverüket…

Janka összerogyott, és nyögő, vonagló teste befordult az árba…

Így végezte életét, pont a szeretet szent estéjén, Janka, a medveprimadonna, aki bízott az emberekben, és hűséges volt gazdájához.