Fegyelem

– Elvem, nem ismerkedni a lakóházban!

Tombor Ervin magántisztviselőnek ez után az ezeregyedikszer ismételt kijelentése után természetesen az indokok és élmények tömege következik arról, micsoda súlyos hátrányokkal és kellemetlenségekkel járnak a lakóhelybeli ismeretségek.

Folyamatosan és érdekesen még csak arról tud előadni Tombor Ervin, hogyan jutott a Károly-csapatkeresztjéhez és a frontharcos jelvényéhez, amit a gomblyukában hord.

Beosztották az 1914-es első világháború utolsó éve utolsó hónapjának utolsó hetében Tombor Ervint. De az akkori általános zavarokban, amikor a menetszázad vonata Tombor Ervinnel a harctérhez paraszthajszálnyi távolra jutott, hirtelen másik helyre rendelték, megint csak a harctérről paraszthajszálnyira, ahonnan újra elrendelték… Így aztán az összeomlást a vonatban élte túl Tombor Ervin. Viszont a menetszázadba való beosztása percétől harctéri szolgálatnak számított szolgálata, tehát csapatkeresztre jogosultnak tarthatta magát!

Ezen a ponton Tombor Ervin remekül tudja ecsetelni azt a szörnyű izgalmat, amit ő a harcterekhez ismételten közelítve állott ki…

 

Tombor Ervin jellemének alapja a békesség vágya. Talán kicsikét a betegességig is, az enyhe fajtájú üldözési rögeszméig is.

A vállalat, amely kenyerét adja, ötven és egynéhány éve áll bukófélben. A bizonytalanság, a rémhír, az állásért való rettegés Tombor Ervin életének légköre. Vad szorgalom, önfegyelem, a legszükségesebbre való leszoritkozás, minden kényes természetű ügytől vagy könnyelműsködéstől való tartózkodás szigorúan megvont keretein belül zajlik Tombor Ervin élete.

Különben családos ember. A felesége kitűnő háziasszony és egy fiú anyja. A fiút Ervinnek hívják, apja nevére. Jeles tanuló, tandíjmentes. Egyetlen hibája, ha ugyan az hiba, hogy édesapja szigorú nevelési módszere sem tudja letörni túlbuzgó virgoncságát.

 

Vasárnap délelőtt például Ervinke hazajön a kötelező istentiszteletről, és most már szabad a napja. A tanulmányaival már szombaton délután és este készen lett. Szép, őszi nap van. Tizenegy óra délelőtt. A vasárnapi ebédelés pontos ideje Tomboréknál egy óra.

Ervinke szépen betartva az otthoni kegyetlen illendőséget, édesapjához járul:

– Tessék, apuka, leengedni a ház elé focizni!

– Nem vagyok elragadtatva tőle, hogy itt labdázol az utcán a szomszéd kölykökkel! Délután kimégy úgyis a rendes játszóterekre! – hangzik az apa felelete.

A kisfiú elkomorodik, elszomorodik. De engedelmesen várja apjától, hogy kifogása végleges tilalom-e a focizásra vagy megmásíthatja?

Tomborné szól közbe:

– A gyerek, apukám, azt mondja, hogy a játszótéren rendes, közös, nagy labdával versenyeznek vagy mit…

– Két kapura játszunk! – mondja a fiú.

– Szóval, itt az utcán Ervinke csak gyakorol a saját labdájával a versenyzésre. És igaza van abban, hogy minek vettük neki a kis labdát, ha nem engedjük le vele gyakorolni?

– Mehetsz hát! – rendelkezik Tombor. – De ebédtől egy fél percet ne késs!

– A világért sem! – derül fel a fiú, és kezet csókol apjának.

Azzal rohan labdájáért.

 

Tombor ebédig lakatoskodott. Nagy szerszámosládáját előhozva, a kávédarálót javította.

A lakatos megcsinálta volna egyötvenért bonyodalmak nélkül. De Tombor takarékoskodott minden filléren. Tehát maga javította meg a darálót. Most már a harmadik vasárnap délelőttjét áldozta rá, és azonkívül hogy egyszer belereszelt a húsába, kettőötvenjébe került eddig a házimunka, mert rezet vett, szerszámot vett, és a daráló még eddig csak forgott, de nem darált…

Háromnegyed egy után jött erre a keserű megállapításra Tombor. Dühösködött magára, és bosszankodott feleségére jó előre, hogy kárörvend a kudarcán.

 

Ahogy a szerszámosládát kivitte helyére, a cselédszobába, egyúttal kinézett annak ablakán a fia után. A szemtelenje már itthon lehetne!

A foci egy tűzfal előtt, egy üres telken folyt, és rá lehetett látni a cselédszoba ablakából.

Pont amikor kinéz Tombor, szörnyűséges dolgot szemlél.

Ervinke nekimegy egy másik fiúnak, őrjöng a haragtól, elkapja a másiktól a kezében tartott labdát, és belerugdos a másik fiú térdébe, hogy az felordít. Akkor megragadja a vállát, fordít egyet a játszópajtáson Ervinke, és hátuljába intéz ugyancsak több rúgást.

Tomborban gyilkos harag gerjedez fel erre fia ellen. Micsoda súlyos kellemetlenségeket zúdíthat rá a fia ádázkodása! Elsősorban ez a haragjának oka. Másodrendű, hogy miért verekedik a fia.

Tombor felrántja a cselédszoba ablakát, és ki akar ordítani rajta a fiának.

Ám abban a pillanatban ünneplősen öltözve a házbeli mészáros és hentes jön el nejével az üres telek előtt.

Az ő Berci fiuk az, akit Ervinke megrugdosott. Éktelen üvöltözést csap szülei felé a hentesgyerek.

Tombor elsápad! Szégyen, nem szégyen, a csapatkereszt és frontharcos jelvények tulajdonosa reszketni kezd. Igen! Szívdobogásos a reszketése. Bénulásos! A hang, hogy fiát erélyesen felkiáltsa a lakásba, torkán akad. Mi több? Ahelyett hogy kihajolna az ablakon, elhúzódik tőle, hogy ne lássa senki: tanúja volt a jelenetnek… Ajjaj!

 

A mészáros és hentes második emeleti lakó. Tomborné köszönő viszonyban van a hentesnével. Tombor, elvei szigorú fenntartásával, nem hajlandó a házban senkivel semminemű érintkezésre, köszönő viszonyig sem megy!

Nejével már szót váltottak többször erről. Tomborné egy véletlen, ártatlan kis eset kapcsán jutott a hentesné személyes ismeretségéhez. De tíz napban egyszer váltanak néhány barátságos szót. Máskülönben Tomborné tartja magát a férje előírta tartózkodáshoz az összes házbeliekkel szemben.

A mészáros hatalmas termetű, domború mellű alak. Szelíd és kedves ugyan a tekintete és mozgása. De Tombor lelkülete olyan felépítésű, hogy például az is hat rá egy emberből, hogy a foglalkozása szerint éles késsel húst szabdal, bárddal eleven csontokat zúz szét, eleme a fröcskölő vér és a lemészárolt állatok nyögése, hörgése…

Úgy van! Tombornak nincs elég lelki és testi és erkölcsi ereje, hogy a tulajdon veszedelembe került magzatának sorsába avatkozzék.

A hentes meghökkenve, de nyugodtan hallgatja fiát a Tombor Ervinkéje ellen emelt panaszaival és acsarkodásaival, hogy megbüntetésére keljen. A hentesné az, aki a helyzet megértésének mellőzésével és az esetleges igazságtevés megkerülésével is, máris indul a fia bántalmazójának meglakoltatására.

– Te, szemtelen csirkefogó! Hát mert nagyobb vagy, szabad neked ütni más gyereket?

Tombor érzi, hogy gyalázattal végig fogja nézni, amint a hentesné megcibálja Ervinkéje fülét, vagy el is püföli. Nem mer mutatkozni, apja létére, a hentes nagy mancsaitól való rettegésében a fia védelmére.

De hát Ervinke kicsikét vörösen és kicsikét hátrálva harsányan, bátran a hentes felé kiáltja:

– Csikós bácsi! Isten bizony! Szavamra mondom, kértem Bercit, hogy ne húzza itt ki a szíjat a labdámból és mégis kihúzta. Most tönkrement! Tessék megnézni!

– Hagyd a fiút, mama! – szól rá a hentes nejére. – Hátha igaza van, hogy Berci megrongálta a holmiját?

– Én nem! Nem! Nem akarattal! – sivalkodja Berci, ami már biztos bizonyítéka, hogy Ervinke fellépése csakis az önbíráskodásban túlzott, a kára tény.

Persze, a hentesné, az anyák másnemű igazságérzetével, nem akar egyebet, mint az erőszakot erőszakkal torolni meg.

– De szabad neked azért a pajtásodhoz nyúlni? – folytatja előnyomulását Ervinke ellen az üres telken. – Nem jöhetsz te panaszra hozzánk, hogy a vacak labdádat megcsináltassuk?

A helyzet ott tart, hogy Ervinke valamilyen vakmerő dacból nem él a menekvés lehetőségével, hanem alig húzódva tova a hentesné ráemelt napernyője csapása elől, erélyesen rivallja rá:

– Apuskámnak kiáltok fel én is akkor, ha bántani tetszik! Ő elintézi magukat!

 

Tombor nagyot rezzen odafenn az ablaknál a hatalmára való hivatkozásra. Tetőfokára jutott testi-lelki válsága! Már mozdulna, hogy egy életem, egy halálom alapon lekiáltson, és esetleg kitegye magát annak, hogy a marcona hentes odatakarítson neki a lépcsőházban majd egyet, amivel mehet a sóhivatalba, mert hiszen egyszerű bírságnak kérdése egy könnyű testi sértés… Ohh!…

De mi történik odalenn?

A hentesné, a Tombor neve említésére, visszavonó mozdulatot tesz az ernyővel. Talán egészen más, talán szintén megfélemlítő hatású rá is a Tombor kimért mozdulatú egyénisége, szigorú tekintete, amit minden közeledés, barátkozás ellen ölt…

A hentesné leszerelődött:

– Hát vigyázz, ez egyszer még megúsztad tőlem, hogy a gyerekemet bántottad! De még egyszer nem viszed el szárazon! – kiáltja Ervinkére.

A hentes ezzel egyidejűleg ráripakodott fiára:

– Takarodj haza! Majd számolunk!

A vész elmúlt! Tombor odafenn az ablaknál mélyet sóhajt. Boldog megkönnyebbülés egész valója.

Látja odalenn, hogy a fia az eset másik tanújának, egy kislánynak azt mondja a távozó hentesék után nyelvet öltve:

– Azt hiszik, hogy majd engem gyullasztanak be! Még ezért külön kap néhány flemmet tőlem a Bercijük, amiért megfenyegettek!

Tombor, mintha most kerülne csak az ablakhoz, kihajol rajta azért is, hogy lássa, eltűntek már végleg a hentesék, aztán leordít Ervinkének:

– Te komisz fráter! Utánad menjek az ebédhez hívni téged?… Mit parancsoltam neked?

Ervinke erre alázattal, bűntudattal rohan máris fel a sérült labdával.

Az ebédlőbe toppanva, lihegve és szemérmetlen hazugsággal mutatja a labdát apjának:

– Azért késtem, hogy megigazítsam a zsinegét! Tessék megbocsátani!

– És nem értél volna arra rá ebéd után is? – förmed rá kérlelhetetlen szigorral Tombor a fiára. – Egy óra elmúlt!

– De akkor nehezebb a labdát megcsinálni, ha szelel! – kockáztatja meg a mentegetődzést Ervinke. – Anyus se kész még az ebéddel! Hát most talán nem baj, ha késtem?… Ne haragudj!

Tomborné éppen hozza a levesestálat.

Tombor kicsikét visszás érzésekkel küzd magában. Mert hiszen rá kellene reccsintenie fiára, hogy hazudott, ő látta a hentesékkel való perpatvarát, azonkívül rá kellene reccsintenie fiára, hogyan meri bírálgatni szülője tetteit, édesanyja késésével mentegetni a magáét?…

De hát Tombor már túl zsarnokiasnak érezné fellépését és kényesnek is. Azért tehát megjegyzés nélkül hagyja fia szavait, és csak a levegőnek ereszti:

– Tessék! Üljünk asztalhoz!