Az Úr lova
Ezt zengi az ősi, karácsonyi betlehemes ének. Az Úr lovának pedig bizonyára az egyiptomi menekülés alkalmából nevezik a csacsit, amikor Máriát vitte hátán, a kisded Megváltóval ölében. Ugyancsak nem méltatlan állatot talál tehát a megtiszteltetés, ha itt ő a történet hőse.
Muki, a szamár, a kengyeleskuti pusztán született. Édesanyját Juliskának hívták. A Kegyess Ferenc juhász kisegítője volt a nyájnál. A juhokat a szamár vezeti, a juhász csak utasításokat ad rá, hova, merre! Muki édesanyja örökét foglalta el a juhnyájnál, amikor az aggkori gyöngeségben és száraz kehben kimúlt. Feltűnően jóképű csacsi volt. Farka fekete bojtban végződött, és fordított hókássággal a homloka közepén is fekete foltot hordott. Míg a szőre majdnem ezüstösen fehérlett. Ha a juhász a hátára ült, meg se nyekkent. Még úgy sem, ha tele zsák holmit és a földig érő, súlyos subát rakta maga mögé keresztbe Mukin. Táltos szamár volt ő. Faja kitenyésztett büszkesége. Ezt örökre, hivatalosan is bebizonyította. Évente megtartották akkoriban a debreceni nagyvásárokon, a csikós verseny mellett, a juhászok szamárversenyét is. Aki ilyet látott, sosem felejti el. Azzal együtt, hogy a kacagástól nyilallás lelte az oldalát ott. Amint fölállanak a versenyhez a juhászok hosszú sorban, a termetesebbjének fél araszra sincs a földtől a lába. Sőt, olyiknak el is éri, és így hat lábbal rugaszkodik neki a versenynek. A hajsza alatt érdekes megfigyelni azt az ősi mozdulatot, ahogy a juhász kampós botjával biztatja csacsiját, hátrapattingatva tomporára. Hát amikor Muki először zötyögtette hátán gazdáját egy ilyen versenyben, egészen furcsa elvi kérdést is beállított a versenyszabályok közé. Erről maradt különösen nevezetes aztán. Az történt ugyanis, hogy Muki, Kegyess Ferenc juhásszal a hátán, jó néhány ugrásra megelőzte a vetélytársait. Ámde közvetlen a kihúzott célszalag előtt, a hepehupás, gidres-gödrös talajon, a vágtató Muki két mellső lába akkora mélyedésbe huppant bele, hogy a gazdája hatalmas fejest bukott előre, és így szakította el a célzsineget. Mármost a hagyomány szerint ezt a műveletet a szamár feje szokta elvégezni. És Muki bátran meg is tehette volna, messze megelőzve minden társát. De ha már a gazdája megcsinálta, hát Muki úgy vélte – ez elég! Inkább félrehajolt, és jót harapott egy kövér labodából, a győzelem áldomására. A versenybírák bizottsága aztán nagy zavarban vitázott a döntésen: megilleti-e Kegyess Ferenc juhászt a győzelmi díj, ha a szamara feje nem érte a célszalagot, vagy sem? Hetye-petye-lefetye! A megoszlott versenybírák bölcs elnöke a következő határozatot hozta: – Egyes-egyedül Kegyess Ferenc juhász tiltakozhatnék az ellen, hogy a fejét a szamáréval egyenértékűnek tartsák. De minekutána ő igényli a verseny győzelmi díját, senkinek semmi szava nem lehet jogához! Ajha! Kegyess Ferenc juhász fölvette ugyan a versenydíjat, mert hiszen megszolgálta. Viszont dúlt-fúlt a csúfságért, hogy saját fejét tudták be szamárérdemi alanynak. Szegény Muki szenvedte meg persze gazdája mérgét. A dicséret és jutalom helyett a juhász kegyetlen elrakta őt. Aztán a másfél napos dáridó alatt, amíg a juhász bújában bedanolta a vásár egyik sátor-csapszékében a versenydíjat utolsó petákig, Muki étlen-szomjan kerülgette a koplalófát, amihez a juhász kötötte ki a sátor mellé, dicsősége napján. Na, de hát ez nem maradt az utolsó versenynek, amiben Muki győzött. A következő évi versenyen is ő lett az első. Meg még két újabb versenyen. Akkor nagy változás roppantotta meg Muki életét.
A kengyeleskúti puszta kegyura, valami átkozott élelmes bérlője noszogatására, föltörette szántónak a gyönyörű vadon legelőt. Muki gazdája, a juhász, átnyergelt parasztnak. A faluba költözött, és túladott Mukin. Ez rettenetes válságot hozott Mukira. Ő a nemes, szabad pusztai életbe született bele, és ezt nemcsak megszokta, de rajongott érette. A juhnyáj, a Bodri kutya, a végtelen vadvirágos mező úgy hozzánőtt a Muki szívéhez, hogy enélkül nehezen képzelt is jobb életet magának. Ezzel szemben mi történt vele? Egy kisebb mezőváros fűszerese vásárolta meg Mukit. Hámba fogták őt egy kis kocsi elé. Kijárt a piacra. Kijárt a fűszeres tanyájába a határba, mindenféle szállításra. Hajcsárjának pedig kapott a nyugodt, erélyes juhász helyett egy vén, házsártos, félkótya hetest. Dehogyis lett volna elbírhatatlan a Mukinak a reárótt munka. Élelmezésére sem lehetett panasza. Még jobb is volt, mint a pusztán. A szállása, a rendes, meleg kőistállóban éppenséggel jobb volt. Csak az a baj, hogy mind-mind kegyetlenül szokatlan. Mukinak egész szervezete arra rendezkedett be, hogy ha terhet szállít, azt a hátán cipelje. Szügyével dűlni a hámnak, és úgy vontatni a kocsit a hetessel a hegyében? Ezt rémísztő ostobának, gonosznak, gyötrőnek találta Muki. Igaz, lelkiélete a türelemre, engedelmességre, jókedélyre, igénytelenségre épült. Hát ha valamire kényszerítették, igyekezett neki megfelelni. Így a hámnak való rugaszkodásnak is. De közbe-közbe nem tehetett róla Muki, hogy ellenállhatatlan honvágy lepi meg a hámban a pusztai, szabad csatangolás után. Ugyancsak eszeveszett indulat is a mostani, gyatra robotja ellen, amivel magafajta nemes állatot aláznak meg. Hát Muki ilyenkor vagy tombolt, rúgott, harapott és kezdett őrjöngő vágtatásba abba az irányba, amerre a pusztát sejtette, vagy szívettépő iázással az égre panaszolta fájdalmát, és megcsökönyösödött álltó helyében. A vén mogorva hetes, persze, nem sokat elemezgette a Muki lelkiéletét. Ha nem engedett akaratának? Akkor vette az ostort, és fordított a boldogabb végére, azzal püfölte agy-főbe Mukit. Muki pedig vagy fásultan tűrte az agyabugyálást, vagy pedig oldalt próbálta szétszaggatni hámját, eltörni a kocsi rúdját, ágaskodni, fölrúgni, csak éppen előre nem haladt egy tapodtat. Hátra! Azt inkább! Holott hát ez nem szamár-, hanem ráktulajdonság. Mindenesetre kivételeskedésnek és különcködésnek számított Muki egész viselkedése. Viszont, ha ez a vén hajcsárnál nem talált értésre, azért akadt elég más kedvelője. A kis mezőváros népe, kiváltképpen az ifjúság és gyerekhad, valóságos kedvencévé avatta Mukit. Ha megpillantották, hogy rendesen kocog kis kocsijával, sajnálkoztak, és biztatták Mukit: – Muki? Hát húzod a kocsit? Mi lelt? Ne hadd magad ráncba szedni, Muki! Micsoda szamár vagy? Ilyeneket kiabáltak feléje! Az öreg hetes maga állandó szurkolásban volt: mikor fogja el Mukit a makranca? Egyet megfigyelt már Mukin. Hogy el a háztól szívesebben megy. Vissza a házhoz? Mindig rájön a bolondja. Más igavonó barom éppen ellenkezőleg csinálja. Az otthonától el kedvetlen távolodik, az otthona felé készséggel indul. Mi legyen az oka, hogy Muki fordítva teszi? Az öreg hetes úgy akarta megfejteni ezt a talányt, hogy Muki a ház felé, a városba, a fűszeres tanyájáról rendesen terüvel jön, tehát a megfeszített húzás ellen tiltakozik a csökönyösködéseivel. De hát megesett, hogy Muki a háztól elfelé vitt vígan terhet, és a háztól vissza, üres szekérrel bosszantotta vérig makrancaival kocsisát. Valami más bibinek kellett itt lennie! Csak a vén hetesnek kiszámíthatatlan volt Muki, éppúgy, mint ő Mukinak. A talány pedig egyszerű volt. A Muki lelkében sosem csillapult a sóvárgás a puszta után, és nem szűnt meg a hit sem, hogy valaha mégis visszakerül oda. Ez támadt föl benne, amikor elindult az istállójából, kivált, ha a határba mentek, és a csalódás tette dühössé Mukit, amikor a vágyott puszta helyett visszafordították az istállója kényes, biztos, de utált börtöne felé. A juhász a Muki eladásánál persze hogy nem kötötte a vevője orrára, hogy szamara nem tanult igásjószág. A vásárlók a csacsi szőrén a hámtörést nem nézték, csak azt, hogy jó lépésű, foghíjatlan állat.
Így teltek hónapok, évek Muki új sorsában. Kínlódásait, búskomorságát nem méltányolta senki. Sőt, meg voltak körülötte az emberek győződve, hogy Mukinak aránylag kitűnő a helyzete, a rendes tartásban hízik, a rendes gondozásban szőre fénylik. De konok, szeszélyes, mulatságos dög, kitanulmányozhatatlan! Ez az! Hát egy napon a fűszeres tanyája felé kocog Muki a kis szekérrel. Valami veteményfélét hoztak a konyhára. Gyönyörű, verőfényes őszeleji napon, kora reggel értek ki a tanyára. A harmat még nem száradt föl az árnyékban a fűről. A vén hetes Mukit szokás szerint gyepelni engedte a tanya rétjén, amíg a veteményt a szekérre terhelték. A Muki lábára azonban béklyót rakott. Mivel már megesett, hogy a hetedik dűlőből kerítette vissza, ha nem béklyózta meg. Ez is ismeretlen kínzatás volt Mukinak. Hogy a kecses lépegetés helyett összekötött mellső lábbal úgy ugráljon előre, mint egy rossz veréb. De hát a kövér, friss fű azért ízlett Mukinak. Alaposan bezabált belőle, éppen egy árnyékos helyen, ahol a fű a harmattól lucskos volt még. Közben-közben égnek eresztett egy-egy keserves iát, mintha azt zengte volna csacsinyelven: – Hej, aranyos Puszta! Megöl itt a bánat éretted! Küldj értem, árva fiadért! Vigyenek vissza hozzád!
De csak a vén hetes jött Mukihoz a puszta követe helyett, hogy a kocsija elé zargassa. A kényszer, kényszer! Muki már mind ritkábban berzenkedett ellene. Most azonban egészen más körülmény is közrejátszott, hogy Muki galibát csináljon. A tanyától, a dűlőúton az országútig, baj nélkül bekecmergett Muki a terüvel. Ám a harmatos fű veszedelmes táplálék. Muki hasa fúvódni kezdett. Irtózatos görcsök kezdték bántani Mukit. Persze hogy hajcsárjának kellett volna vigyáznia rá: mit ehet, mit nem Muki. De hát a vén hetes karimunkás volt, harangozó volt, kisbíró volt életében, legkevesebbet az állatokhoz értett. Így csak azt vette tudomásul, amikor Muki megbikacsolta magát az országúton, hogy – megint elővette a makranc! Kapta hát az ostort, és a nyelével kezdte, sűrű káromkodások hozzáadásával, noszogatni Mukit. Egyelőre hasztalan! Muki farolt, csára és hajszra rántott a szekeren, ágaskodott, fölrúgott, de útjának nem indult. Ezenközben a kis szekér mögött sebes robogással közelgetett egy kisebb méretű tehergépkocsi. Az országúton jó bokáig érő por volt. A teherautó a kissé elferdített meseszólás szerint haladt: „Por előttem, por utánam!” Egy pillanat sem telt, hogy utolérte az országút közepén veszkődő szamaras szekeret, és már el is tűnt a porfelhőben, elöl, ahogy ugyancsak hátul a csacsifogat is. De amikor a porfelhő elkavargott, akkor a vén hetes meglepetve vette észre, hogy a teherautó alig kis távolságra ott vesztegel az országút közepén. Két vezetője foglalatoskodik váltig körülötte. Úgy látszik, valami szerkezethiba eldöglesztette a motort. Még nagyobb lett azonban a hetes ámulata attól, hogy Muki a szekér hámjába egyszerre, minden külön biztatás nélkül, beledűl. És viszi a megterhelt szekeret kocogva. Így hát mihamar odaértek a teherautóhoz. De még sokkalta előbb észlelhették, hogy a szállítmánya egy csapat birka. Ezek keserves bégetése verte föl a mezők pacsírtaénekes, zsongó nyugalmát. A sofőr akkor mászott ki éppen a motor alól, és állapította meg, hogy: – Ennek kovács vagy szerelő kell! Ehol, tán megfogadhatnánk ezt az atyafit, hogy a szamarával bevontassa az autót. Talán megy, ha mi is toljuk! A vén hetes, illő borravalóért, hajlandónak mutatkozott a Muki kikölcsönzésére. Csak abban kétkedett, hogy Muki hajlandó lesz vontatni az autót. Mindegy! A kísérlet nem kerül sokba. Mukit a vén hetes hirtelen kifogta a kis szekérből, és az autó elé kötötte. De mi ez? A teremburáját! Muki mint a veszekedett fene kergetettje, se „gyüté!”-re, se ostorra nem várva, rántott nagyot az autón, és vad ugrásokkal, inaszakadtig húzta-húzta-húzta! A gépkocsi vezetőinek, a vén hetesnek alig kellett tolni, lökni itt-ott a nehéz teherautót Muki után. Így haladtak remekül a város felé. Innenső végén is találhattak egy nagy kovácsműhelyt, ahol a motort megjavíthatták. Mindenki jókedvű volt, csak a buta birkák bégettek szomorúan az autón, vágóhídnak szánt életüket siratva…
Hát igen! De ez volt a titka Muki példátlan iparkodásának is. A birkabégetés! Muki a régi, boldog ifjúságának hangjait hallotta maga mögött a csúnya birkabégetésben. Azt hitte: végre a puszta érte jött, meghallgatta sok keserves esengését. Az utált hámját majd lehúzzák róla! Akkor újra a birkanyáj elé kerül, mint a puszta boldog, szabad állata!… Hát lélekszakadtig dűlt neki az erőfeszítésnek, amiről azt hitte, hogy az utolsó!…
Ez az! Amikor szekerével Muki megbicsakolta magát az országúton, már irtózatos görcsök dúlták a gyomrát. A szíve csak úgy kalapált már akkor. Gyorsan meg kellett volna trokárolni a bendőjét. Az évek is eljártak már Muki fölött, akármilyen táltos jószág is volt. Hát ha minden kínját és veszedelmét elfeledve, még a kovácsműhelyig való eszeveszett vontatást is vállalta Muki, ebből már jó nem keletkezhetett. Amint az autó megállott a kovácsműhely előtt, Mukinak mind a négy lába csúnya reszketésbe fogott. Egy idétlent iázott az égre, ami rögtön csuklásba és hörgésbe fulladt. Azzal Muki összerogyott, felborult, és egyet-kettőt rúgott még utoljára… Megütötte a guta. Valóban, a birkák bús kardala volt a búcsúztatója. Mintha a puszta kegyes szelleme küldötte volna őket egykori büszkesége végtisztességének!
(1941) |