Alkonyat felé

Alkonyat felé érkezett a költöztető kocsi az utolsó, de legrosszabb kaptatóhoz Budán. A kaptató alján az öreg, csontos gebe nem bírta tovább az eszeveszett hajszát.

A kocsisára olyan dühroham jött, hogy egyszerre szeretett volna gyilkolni is, és meghalni is.

Ha itt most elakad, kitette magát annak, hogy gazdája elcsapja. Ő erősködött neki amellett, hogy vállalják föl ezt a fuvart, egy útra. De ha minden rendben történt volna, még akkor is szinte lehetetlen erőfeszítéssel oldhatná meg ezt a feladatát. Innen Budáról a Zuglóba, a fővárosnak éppen ellenkező csücskébe szól a szállítás. Ha oda késő este érkezik meg, a sötétben való keserves leterhelés után, még hatalmas kocsikázás vár reá, igaz, üres kocsival, de döglésig fáradt lóval, a Váci út tetejéig, a fuvarosgazda istállójáig. Mire a gebét ellátja és lepihenhet, éjfélen okvetlen túl lesz. Hajnalban pedig már messzire kell lennie, újabb, jobban fizető munkán.

A kocsis rágondolt felesége zsörtölődéseire, aki ötször melegíti nyomorult lélötty vacsoráját és virraszt miatta. Rágondolt vad veszekedésükre, ami fölriasztja három szegény kis porontyukat… És egyszerre, nyugodtan, határozott.

Van hatvan fillérje, amit rendes körülmények közt már haza akart vinni. Most leugrik a bakról, elszalad a legközelebbi kocsmáig, annak söntésében beszed gyorsan a hatvan fillérért rumot. Ez kellő homályba borítja agyát. Akkor visszajön, és agyonveri a gebét. Aztán hazamegy, és agyonveri a feleségét. Aztán agyonveri ágyukban kölykeit. Aztán végez magával is…

Élet ez? Naponta három-négy órát aludni! Soha rendesen ki nem nyugodni magát. Rosszul táplálkozni. Ázni, fázni, szidást tűrni, bosszantásokat nyelni… Ez nem élet!

Leugrott a bakról. Szétnézett. A legközelebbi lebujt kereste. Jó pár száz lépésre akadt egy alkalmasra.

A dühe, elszántsága még töretlen húzott végig öntudatán, amíg gyors léptekkel a söntésig jutott. Az ott talált kellemes zsivaj, a füst, a borszag, az iddogálók, kártyázók lármája már csappantott gyilkoló kedvén.

A megrendelt tömör ital pedig, amikor már gyomrából agyába szállongott, éppen az ellenkező hatást tette, mint amit várt tőle. Az őrültségre buzdítás helyett megvilágította előtte, hogy kár egy keserves helyzet miatt, ami nap nap mellett előadódik életében, most kivételesen elvesztenie minden józanságát. Lám, milyen jó érzés egy kis itóka! Hogy melengeti, bizsergeti pállott vérét! Jó az élet! Könnyű megszerezni néhány balzsamos percét. Ne forgasson eszében marhaságokat. Csillapodjék!

Már újra a bakon ült.

– Gyüa! – vette kezébe a gyeplőt és hozzámotyogta: – Tán kicsit kifújtad magadat, az anyád ne sirasson, és elindítsz! Mert ha nem? És cserbenhagysz mostan? Akkor Isten legyen irgalmas neked! Akkor megérdemled, hogy agyoncsapjalak!

Ezt a félhangos beszédet azonközben intézte a lóhoz, hogy az, a gyeplő érintésére, teljes erejéből, rozoga inainak minden megfeszítésével, dűlt bele hámjába és…

És nyekkent egy nagyot! Az ereje nem futotta akkora rántásra, hogy a megterhelt szekeret elindítsa.

A kocsis látta ezt. De a kétségbeesés elvette újra ép eszét.

– Nem bírod? Nem?! – dünnyögte, miközben őrjöngés húzott át agyán, és reszkettette meg minden porcikájában.

Kapta az ostort, és irtózatos csapásokat mért a gebe hátára. Aztán megfordította az ostort szárára, és azzal vágta-vágta a ló gerincét, hogy a hasa döngött, mint az üres hordó.

A ló alig mozdult erre a hóhérolásra. Meg-megrázta nyomorult kobakját. Neki-nekifarolt rúdjának. De a kocsit előrerántani meg sem kísérelte…

A kocsis karja szerencsére már a terhelésnél elfáradt. A püfölésben hamar zsibbadozni kezdett. Hörgött és egész testében reszketett a kocsis. De még utoljára fölállott a bakon, és a csapásokat így mérte a szegény párára… Aztán egyszerre a végkimerültség szédületével tottyant hátra a bakra. Az ostor kifordult erőtlen markából. Önmaga összecsuklott. Lehunyta szemét, és úgy maradt, lába kinyújtva, feje a mellén, az ülésben, ahogy ott többször is szunyókálni szokott, hosszú, nyugodt utak közben…

 

Ez az állapot, a maga reménytelenségében, vigasztalanságában szinte kellemes volt, mint a félálom…

Nincs mentség! Hát nincs mentség! Gubbaszt és gubbaszt!

Az elméje sem dolgozott. Éppen ez tette enyhületessé állapotát. A valóságra ocsúdnia, gondolkodnia kínt és átkot jelentett. Hát amikor eszmélete mégiscsak legelőbb kezdett összes más szervei között munkába, valami kegyes belső akarat eltévelyítette a való riadástól, és az ébrenlét és félálom között lebegtette…

Tudatában volt, hol ül. De a többi körülmény összemosódva, zavarosan kavargott érzékein. A lovat, a roskatag, elkínzott állatot, valahogy megszemélyesítődve, szinte jelképesen érezte a közelében, mint ami szörnyű sorsának oka is jelenleg, mert kidőlt mellőle, de egyetlen mentsége is, ha mégis valami csoda újra, erejéhez kapatná…

Ebben a lelkiállapotban valahogy kiegyenlítődött az a tulajdonképpen csekély különbség, ami az ember és állat között, két szervezet között van, pláne végső ínség idején! De akármikor!… A kocsis együgyű lelke mintha köznapi, valóságon túli kapcsolatot lelt volna a másik szenvedő lénnyel… Mintha a ló pihegése, kehelése, taknyos horkangatásai beszéltek volna hozzá…

 

– Ej-ej! Te Ember! A Teremtés Koronája, Uram és Parancsolóm, hát csak nem veszted el a szíved, Te? Elragadtattad magad! Oktalan megvertél! De én egyetlen utólagos bosszúgondolat nélkül, lásd, megbocsátok mindent Neked. És szolgálatodra állnék újra, ha nem az esztelenségedet, hanem annak ellenkezőjét, az ésszerűségedet, leleményességedet szednéd össze, ami valaha urammá tett, a nyavalyás testű embert, a sokkalta erősebb állat urává… Az én inaimnak kihasználása volt a legnagyobb segítőeszközöd, te Ember, hogy fölépítsed életedet, olyanná, mint amilyen, és elterjesszed fajodat a földtekén, minden más lélegző állat rovására és pusztulására… Én, a ló voltam a legerősebb, leghűbb támogatód! Gonoszat és jót tettél általam, vért ontottál, és könnyet szárítottál, vigalmak, könnyű élet tanyáit építetted meg magadnak az én segélyemmel… Nem fölpanaszolásképp mondom ezt, hanem azért, hogy esettségedben, csüggedésedben a példámmal, a mérhetetlen türelmemmel és igénytelenségemmel föllelkezzelek Magadhoz méltóvá… Nekem nincs akaratom, kiirtottad belőlem, nincs ésszerűségem, csak hasznodra való. Kíséreld csak meg, hogy kielégített őrjöngésed után vedd igénybe újra szolgálatomat. Mert hiszen a vágyunk egy! Haza szeretnék jutni én is, almomra, rossz abrakomhoz, veder vizemhez, kevés pihenésemhez, akárcsak te… Gondolkozzál csak, miként lehetne engem, készséges szolgádat, olyan erőfeszítésre bírni, hogy kijussunk ebből a csávából?…

 

A kocsis nehezeket szuszogott, amikor kinyitotta szemét a késő alkonyat homályában… Bambán, idegenül, indulat nélkül bámult…

Az út mélyen vágódott bele a dombtetőbe. Két oldalán fagyal és mindenféle lapu, bogáncs, bojtorján burjánzott. A szekér az út szélén rekedt meg. A gebe néha oda-odavetette fejét az út növényzetére, és hosszú nyakát is nyújtogatta néha feléje… Hiába!

A kocsis nézte, és magában megállapította, hogy gebéje éhes is lehet. De ebben összegeződött minden gondolata.

A ló feje újra oldalra vetődött, és nyaka nyúlt az elérhetetlen táplálék felé. A rúd csikordult egyet, ahogy nekifarolt közben…

A kocsis a bakon egyszerre úgy rázkódott meg, mintha villanyütés érné. Szinte elrikkantotta magát a lónak:

– Megértettelek, öreg cimbora!

Leugrott a bakról, fölhágott a mélyút oldalára, és kitépett egy nagy csomó kövér labodát. Akkor illő hosszúra fogta elöl, a ló orra előtt, a gyeplőjét, a labodacsokrot odatartotta neki harapásnyira:

– Gyűa! – üvöltötte rá még a ravasz művelet tetejébe…

És a ló, abban a pillanatban, ugrásszerűleg dőlt szügyével a hámjába. Az átkozott, makacs szekér nagyot nyikkant és megmozdult.

– Gyüa! Gyüa! Gyü! – üvöltözte boldog lázban a kocsis, amint a gebe szaporán vontatta fölfelé a szekeret.

De az üvöltés inkább valami dicsénekhez, valami hálaadó zsolozsmához hasonlított, mint amikor a hívők a csodát ünneplik.

A kocsi többször is elakadt még a dombtetőig. De már nem a reménytelenbe. A kocsis türelmesen, bizalommal hagyta, hogy pihenjen egyet gebéje a következő erőfeszítéséig.

A fűcsomót a bakra rakta közben, hogy odamenjen a gebe fejéhez, simogassa, és gügyögjön neki:

– Ne félj, vén dög! Nem csaplak be! Megetetlek fönn, megitatlak. Csak fölkecmeregjünk!… Vén, okos dögöm! Bírsz már húzni?… Gyerünk már!

Amikor fölértek a kaptató tetejére, ahonnan már csak lefelé vagy sík úton kellett a lónak könnyebbszerrel vontatni a szekeret, a kocsis hosszút nézett az égre és bólintgatott:

– Ezt sem hittem volna! – dünnyögte. – Az Isten segített meg!

A gebe izzadságtól gőzölögve, reszkető lábakkal állott a kocsi előtt. A kocsis egy csomó laput tépdesett ki hirtelen az út mellől, és kivette a zablát a ló szájából. Aztán az eleséget eléje szórta:

– Fölfújódhatsz a friss fűtől, félek. Pláne, ha vizet adok rá neked! – magyarázta a lónak. – De nem csaplak be!

Azzal leakasztotta a vödröt a szekér aljáról, és szaladt egy vízcsaphoz, a legközelebbi udvarra.

Visszaérkeztéig a gebe elfogyasztotta a csemegét, és kéjeset fújt a víz elé. Mohón, egy cseppig kiszürcsölte a veder tartalmát, és jámbor, okos szeme elégedetten, hálásan fénylett a kocsisra, mintha mondaná: – Lásd, milyen kevésből áll össze az, hogy örülhessünk az életnek?

A kocsis durva lelkén a szeretet forró hulláma csapott át:

– Hát rendben van minden? Te vén büdös! – tapogatta meg a gebe fejét, és hirtelen megcsókolta pofáját.