Mancika

Mikor ezt a motorbiciklit vettem, és már megvolt a hajtási engedélyem, a következő kalandba keveredtem.

A gép Budán volt garazsírozva. Azt sem tudom, hogyan hívják azt a városrészt a Sashegy és a Gellérthegy között vagy idébb… Ez mellékes! Az utcát magát is elfelejtettem már.

Utca? Jó vicc! Olyan volt, mint a nagynénim szája, ha hamis fogai nincsenek benne. Két ház itt, aztán mező, megint egy ház, megint puszta mező, hol egyik, hol másik oldalon pár ház… Így festett ott akkor majdnem minden utca. Azóta beépültek. Nagyon kiépült az a városrész.

Szóval, első nap kimegyek.

Azt hiszem, mindenki ideges ilyen helyzetben. Csak röstellik elmondani. Mert hogy probléma lehessen valakinek egy rongy motorbiciklit elhajtani, mikor ezer és ezer pöfög és burrog mindenfelé?… Hát, ugye, az nevetséges!

De hát a helyzet az ilyen első kirohanásnál mégiscsak az, hogy az ember rém ideges, egészen föl van forgatva kedélyileg. Lámpalázas, szóval, az ember. Én, esküszöm, hogy mikor kiindultam a garázsból a géppel, hát valósággal, mint egy eszelős, azt hittem, ahol egy ház, és ahol egy ember, az mind engem figyel. Egy-egy messze magas balkonról engem gukkereznek, úgy tetszett, ahogy ott rebegve, verejtékezve, kapkodva kitolom a gépemet, és begyújtom a motorját. Burrrrr! Úgy ültem föl rá, becsületszavamra, mint aki biztos, hogy valami buta balesetbe keveredik most. Egy reményem és egy vigaszom volt, hogy egy ilyen elhagyott környéken nekimehetek valaminek, s kitörhetem a nyakamat úgy is, hogy nem csinálok vele nagy botrányt, mint egy forgalmasabb helyen.

Lezúdulok hát az utcán elővigyázatosan, befordulok egy másikon, ez fölfelé megy kissé, és megint befordulok egy gesztenyefasoros félutcán lefelé. Meg-megnyomom, ahol nagy biztonságban vélem magam, egyenesben huszonöt-harminc-negyvenkilométeres sebességre. Nagyszerű!

A fordulóknál lassítok, és komikusan jelzek a semminek a karommal a gépről. Illetve a láthatatlan forgalmi rendőrnek. És, persze, kinevetem magam azért a kikergethetetlen érzésemért, hogy mindenki engem néz, és látja, hogy mutogatok a levegőnek, és kinevetnek. Egyáltalán, ettől az érzéstől nemcsak hogy nem szabadul az ember, de mindent ettől tesz függővé, amit tesz. Például, ha lassan hajtok, azt gondolom, azt gondolják rólam: – Na, ez aztán egy gyáva mafla! Minek vesz az ilyen motorbiciklit? Miért nem skirózik inkább, mint a gyerekek? – Ha bekapcsolok nagyobb gyorsaságra, akkor meg úgy tetszik, az utcán átmenő emberek, sőt kutyák, szemrehányóan és ádázul villognak rám, hogy hát gyámoltalan kezdő motoros létemre oktalan passzióból gázolást, szerencsétlenséget akarok előidézni?

De jelzem, az ember rendes körülmények között nem szán rá figyelmet, hogy megállapítsa, mennyire hallatlan kimerítő egy feszült, szokatlan idegállapot. Én legelőször, mikor franciát tanultam, akkor vettem észre, hogy az ember az első félórában, ha egy kissé erőlteti az agyát, könnyen találja meg a megfelelő szavakat, de aztán rohamos butulás következik, és az ember a legegyszerűbb kifejezést is hiába hajszolja, dadog, köhög, németül jut eszébe a francia szó vagy angolul, ne adj Isten, hogy franciául!

Pont így voltam én a gépen, ezen a próbaúton. Az első, a második körnél még eszemben volt a hajtási szabályzat minden kis részlete. Egy büntetett előéletű precíziós műszerész volt az oktatóm, aki motorvezető iskolát nyitott. Hát lehet képzelni, hogy ez a vezetés legfinomabb nüanszait is a fejembe verte:

– A féket mindig fokozatosan! A kormánnyal soha erőszakos, teljes fordulat! Jelezni mindig kanyart, megállást, ha nem is látja szükségét, mert baleset nem ért még senkit, mikor készült rá, hanem ha túltette magát az elővigyázatossági rendszabályokon.

Ezek a sorozatos aranyköpések szigorúan zakatoltak agyamban, és szigorúan követtem is őket. Mondom, eleinte. De aztán az idegernyedtség hozza a butulást, a türelmetlenséget, a kapkodást.

Itt tartottam, ennél a lankadásnál, a nem tudom hányadik köringélés után. Éppen azt határoztam el magamban, hogy valahol vesztegelek egyet az út szélén és pihenek. Aztán, természetesen, kezdem elölről a gyakorlatot.

 

Mi történik erre?

Amint már ki is nézem a helyet, ahol megálljak, és jövök lassú tempóban az utcán, hát egy hölgy áll egy ház sarkán, a járda szélén. Egy fiatal hölgy. Elég csinosan van öltözve. Elég csinos. Láttam már. Szemeztem vele kétszer itt az utcán. Egyszer az autóbuszban pláne figyelmeztetett, hol kell leszállnom, mikor egészen ismeretlenül jöttem erre a környékre. A garázsért, a hirdetésre jöttem épp akkor.

Szóval, ott áll, illetve egyenesen megállt, mikor engem észrevett a géppel; és mosolyog. Ez ismerkedni akar. Kitérni ez elől, nem vagyok ügyefogyott hülye. Bár megvallom, ebben az idegállapotban nem voltam elragadtatva tőle. Hogy is mondjam. Valahogy ostobán sejdítettem, és mégsem sejdítettem, hogy mit akar ez a lány tőlem. Egyszóval, visszamosolygok a gépről rája, és ellasítok egészen. Letérek az út szélére és megállok. Erre ő jön oda, és biccent. Aztán ennyit kérdez:

– Visz?

– A gépen? – kérdem vissza rémséges bután. Sőt, ha jól emlékszem, hátra is fordítottam fejem a pótülésre, mintha konstatálni akarnám: nem lőtték-e el a gépem hátulját, mint Münchhausen bárónak a lovát?

Hát persze! Tulajdonképpen magamban irtó kínos zavarba jöttem. Nem akaródzott bevallani álszeméremből, hogy ma vezetek először gépet. Viszont vállaljam azt a kockázatot, hogy mindjárt utast szállítok, mikor magam is alighogy boldogulok ezzel a vacakkal? Pláne, már kóválygok a fáradságtól. Illetve kóvályogtam eddig. De hát egy ilyen csinos teremtés az emberre rögtön olyan felélénkítőleg hat, hogy az az érzésem elesett, hogy nehezen mozdulnék vagy mi!

Kár annyit magyaráznom! Akárcsak rám szuggerálta volna ez a kis hölgy, hogy utóvégre ne nyavalyáskodjak!… Le sem állítom a motort, ahogy szándékoztam, hanem megbököm a sapkámat:

– Megengedi? – makogom a nevemet. Mire kezét nyújtja, és knikszel tánciskolásan:

– Manci! – mutatkozik be. És már ott kuporog mögöttem a pótülésen. Pontosan így folyt le az ismerkedésünk.

 

Mielőtt azonban megindítottam volna a gépet, Mancika váratlanul leugrott helyéről. Illetve előbb bizalmasan a hátamra csapott, és így szólt:

– Ja, kitartás, apuskám!

– Tessék? – meredtem rá rettenetes bambasággal szorongásom közepette, hogy vajon meg tudom-e őrizni ez előtt a kis nő előtt, hajtás közben, a szakavatott, öreg motoros modorát, aminek látszani akartam? Ő meg folytatta:

– Adja becsületszavát, hogy puszta terepre nem rohan ki velem. Akármerre a városba, forgalomba vagy a Ligetbe, nem bánom, de ha puszta terepre merészkedik ki orvul velem, meglássa, olyan sikítást csapok magának, hogy az ég összeszakad.

Nagy bambaságomban is megértettem és akceptáltam a kislány aggodalmait. Nyilván erénye ellen való merénylettől tart a szabad terepen. Biztosítottam, hogy mitől sem kell tartania, ha a puszta terep alatt Pest-Pilis-Solt-Kiskun megye Budapesten kívüli részét érti. Majdnem kikottyantottam, hogy hiszen egy szerencsétlen és gyámoltalan kezdő motorossal ült egy ciklire, aki örül, ha ezen a néhány utcán megkarikáztatja őt, nemhogy vidékre vigye.

Visszacsücsült végre is, és elindítottam a gépet.

 

Az első karika alatt a következők mentek végbe.

A legelső fordulatnál a kislány ráütött jelezni akaró karomra, hogy:

– Minek kalimpál? Hát jár erre egy lélek? És aztán minek néz engem? Először motorozok? Majd én jelzek, ha kell, ne fázzon!

De ez a figyelmeztetés már egy megkezdett csacsogást szakított meg. Egyáltalán, ahogy elindultunk, bájos útitársnőm édes kis szája egy pillanatig nem állt be. Még a „puszta terep” említésével kapcsolatban kezdte azzal, hogy: ő egy intelligens lány, gépírókisasszony egy irodában, és csupa merő tévedés az a fiú, aki azt hiszi, hogy őt babra veszi!

Most jött aztán a kanyarulati egyoldalú eszmecsere. Aztán Mancika így szólt:

– Sokan, elhiheti, hogy a kalapüzlet elé hajtanak érettem. A szabásznő, az a vén szipirtyó már ugrál a plafonra, ha csak motorost hall az utcán dudálni. Merthogy nekem szól. És murizik! Na ja! Őutána aztán nem sietnek, különben is lelógna itt erről az ülésről fele a kufferjának, olyan kövér!

Iszonyúan élveztem volna máskor az ilyen kis nyelves pofit, ahogy fölvág és mit tudom… De hát most, őszintén szólva, sokkal jobban el voltam foglalva a motorvezetés izgalmaival, semhogy törődjek vele, vajon intelligens utasnőcském gépír a kalapüzletben, vagy kalapot csinál az irodában?

Csak fél fülem hallotta, hogy Mancika az első körutunk további szakaszán elsorolta és jellemezte azokat a motociklis kartársaimat, akikkel már tett hasonló túrákat, köztük különösen egy Bergengóczy doktort említett, aki adóellenőr, legényember, káprázatos garzonlakása van, ahol estélyeket ad, és bámulatos, hogy nem ismerem, sem hírét nem hallottam.

 

Nos, mikor az első kör végén visszaérkeztünk kiindulási helyünkre, Mancika még nem talált megjegyeznivalót. De aztán, hogy az első fordulónál kisült, ugyanazt a kört csináljuk, rögtön kifakadt:

– Hát mi az, apuskám? Mit cammogunk így?

– Hát nem jobb, ha itt körben járunk? – hebegtem hátra, folyton annak a szuggesztiójával, sőt egyre erősbödő szuggesztióval, hogy bevallom neki, hogy nyavalyás kezdő vagyok.

– Na ja, azt lehet! – egyezett bele Mancika. – Körbe lehet. De ekkora kis körbe, mint a kutya a farka után. Csakugyan, mi is meg fogjuk végül saját magunkat hátulról. Pláne, ha hajtana rendesen. Minek nem ereszti meg? Rossz a gép? Most próbálja talán?

Kitűnő ötlet. Ráhagytam, hogy a gép defektusait kell figyelnem, azért járok lassan és körbe a garázs körül.

– Aja! – nyugodott bele a kis nőm. Félig, mert mégis érdekelte a dolog. – De nem nagyon értem, hogy csak ebben a temetési tempóban próbálhatja ki, hogy kihagy-e a motorja? Ha az a baja! Én gondolom, az!

 

Tovább ne részletezzem, hogyan vett rá Mancika némi gyorsításra, és arra is, hogy nagyobb kört fussunk be. Azzal bátorított ugyanis, hogy ha netán leáll a gép messze a garázstól, ő nem hagy ott, hanem áldozatkészen gyalog velem jön vissza, ahogy a gépet tolom.

Elég! Elég! Ott kezdem csak, hogy amint ennek a kis vasalótündérkének a varázsa, sőt uralma alá kerültem mindjobban, ezzel párhuzamosan kezdett jelentkezni rajtam megint a tetézett izgalmak idegfáradtsága. Majdnem gázoltam egyszer. Egy indolens, kövér pasas jött majdnem neki a gépnek. Manci leszidta hátam mellől. Kis híja, hogy affér nem lett belőle. Máskor, egy fordulatnál annyira idegeskedtem, hogy a gép majd felrohant velünk a járdára. Ez semmi. De tovább egy darabig a kapkodás úgy vezettette velem a gépet, ahogy moziba látni, burleszkekben, keresztbe-kasba szaladni az utcán gépeket.

De hát Marcinak ez őrülten tetszett. Huhogott a fülembe a gyönyörűségtől és biztatott:

– Imádom az ilyen mókecokat! Izéljen csak még egyszer így hullámvonalban! Csuda klassz!

Szinte sokallottam is magamban, hogy minden ügyetlenkedésem sikerbe siklik át.

Na, mert ki kell hangsúlyoznom, hogy az az ernyedt idegállapot, ami rámjött most, már végül odafajult, hogy a kezem reszketett és engedetlenkedett, mint bénának, a kormányon, és a szemem káprázott, csengett egyet-egyet a fülem is.

Véget vetek most már ennek a keringélésnek! Nem szólok ennek a kis bestiának, ne vitatkozzunk a gépen, és még rávegyen további útra. Hanem a garázs előtt egyszerűen megállok, és kijelentem: – Észrevettem már a gép baját, javítani kell, nem tehetem ki további útnak. – És ezzel passz! Ezt határoztam el! De mi következett?

 

Meg kell előbb magyaráznom, hogy utunknak egyik helyén egy óriási bérkaszárnya lichthófablakos, tűzfalas hátánál kellett éppen lekanyarodnunk egy igen kis lejtőről. Pont a kanyarral szemben, másfél emelet mélyben van a szomszéd üres telek. Vagy hát volt. Mert azóta beépült.

De szóval, az út szélétől egészen addig, ahol hirtelen meredekséggel kezdődött az üres telek nagy gödre, alig lehetett pár méter. Járda sem volt ott. Salakkal töltötték föl csupán az út szélét úgy-ahogy. Maga ez a négyszögű, óriási gödör, buja, sötétzöld pázsittal volt benőve. Még ezt is említenem kell.

Hát ahogy hölgyemmel magam mögött lefelé ereszkedem ez előtt a füves szakadék előtt, máig sincs több fogalmam róla, mint akkor, hogy mi lett velem?

Pozitív érzésem annyi volt, hogy hideg verejték szökell ki a homlokomon és a két kezemfején. Ezzel együtt ellenállhatatlan erőtlenség lep meg. De nem ájultam el egy pillanatra sem. Még csak átmeneti szédületet sem tapasztaltam.

Nyitott szemmel és tiszta tudattal éreztem, hogy most végzetes baleset történik rögtön velem. A rémületem, mint egy láthatatlan zászló csapkodott körülöttem, és huhogta, pattogta a fülembe, hogy képtelen vagyok fordítani egyet a bicikli kormányán a kanyarnál, és hanyatt-homlok a meredélynek tartok.

De akkor már zuhantam is lefelé a mélybe.

 

Ez a két pillanat is kísérteties tisztán marad mindig emlékezetemben.

A lány éktelen, vad visításba csapott hátam mögött. Sőt beleragadt kis markával két vállamba és hátrarántott.

Ez volt tulajdonképpen az előidézője, hogy nagyobb baj nélkül úsztuk meg az ügyet.

Én magam bambán, jótehetetlen, fejjel zuhantam előre. A nehéz gép biztosan rám esik és összezúz odalenn.

A kislány azonban, teljes lélekjelenléttel, le akart ugrani hátrafelé a gépről, a meredély szélére, csak önkéntelenül kapott közben a vállamhoz. Viszont az én bárgyú súlyom kissé visszarántotta őt, úgyhogy mégis velem zuhant ő is a gépre.

Sutty! Már lenn is voltunk a meredélyen. Odalenn zökkentünk egyet, és a gép külön is még egyet zökkent velünk, valami fűvel benőtt kupacon keresztül. Azzal már karikáztunk is tovább vígan a gödör fenekén. És mivel közben mégis magamhoz tértem annyira, hogy fékezzek, hát a gép szépen megállt velünk a fűben.

– Hát hallja! – kezdtem volna lelkendezve magyarázni a kislánynak, még le sem szállva a gépről, egészen érthetetlen és egészen furcsa megbénulásom körülményeit.

De Mancika dühtől reszkető rikácsolása szakított meg:

– Most aztán csak nem kezdi nekem a sápítozáson, hogy ezt a lerohanást ide nem maga csinálta készakarva?! Hanem véletlen volt! Ilyen egy vakmerő gazember! Ilyen sötét alakot, mint maga, még életemben nem láttam. És ha mégis fölbukfencezünk itten, és tönkreteszem a ruhámat, vagy kificamítom valami tagomat! Most erre feleljen, maga link, maga aljas, maga vakmerő gazember!

Így lepetelt, tajtékzott rám föltartóztathatatlan Mancika édes, pici szája.

– De minek tettem volna ezt az őrültséget? – hebegtem közbe.

– Minek? – sziszegte a kislány. – Mert elsőrendű a maga fantáziája, ahogy elképzelte, most lehajt ide, leülünk a fűbe, itt nem járnak és nem látnak, és itt kezd maga főzni engemet!

Közben már leugrott persze a gépről. Leszálltam én is, és így társalogtunk tovább. És hát ne ismételjem már, hogy hiába is lett volna megértetnem vele az igazságot, hogy egy buta és nevetséges, szerencsére jól végződött, baleset szereplője. El kellett vállalnom, hogy ördögi ravaszságú és bátorságú fickó vagyok.

– Most pedig pá magának, itthagyom! – fejezte be Mancika az egyoldalú vitánkat. – Ne is tartóztasson! Bár tudom, maga fölvinne a gépén nyugodtan innét, mint a falon. Mondja, maga nem artista? Ne tagadja! Maga az! Tud szerezni jegyet a nagycirkuszba?

– De nem vagyok! – tiltakoztam. Mire Mancika röviden tájékoztatott még, hogy sok ismerőse közül volt egy artista is, igen kedves fiú, és megjegyezte, hogy az is mint amerikai szerepelt a műsoron, holott sült magyar gyerek volt Kalocsáról, és azt hitte, én is a városligeti amerikai halálmotorosok egyike vagyok. Aztán legeslegvégül rám szólt:

– De most mozogjon már, és segítsen föl kimászni, legyen szíves!

Ez történt! Kinyújtott karomra támaszkodva, haránt a meredélynek, kikapaszkodott Mancika. Odafönn sziluettje az égen egyet-kettőt illegett. Még mosolyogva intett, és biztosított, hogy majd meglát még ő engem a motociklin, és nem reménytelen, hogy utazunk még együtt, csak most már sietnie kell. Knikszet csinált és eltűnt.

Ez az! Azt már kár is elmesélnem, hogy a gödörből aztán, mennyire nem mint pokoli ügyességű, vakmerő motorvezető kerültem ki. Hanem két szegény munkásember ráncigált ki, szánalmasan és illő borravalóért, a gépemmel.