Alakok

Sehücsky Rezső. Magánhivatalnok. Az 1900. évben született. Nős. Családja nincs. R. k. vallású.

Ez a nacionáléja hivatalosan. Lakása két szoba. Neje kímélésére a durvább takarítói és bevásárlási műveletekre tart Sehücsky Rezső egy bejárónőt.

Sehücsky roppant érzékeny szívű ember. A felesége szintén. Minden télen morzsát szórnak az ablakpárkányra az ínséges madárkák számára.

A madarak az egész környéken tudják ezt már. Nemzedékről nemzedékre szállt át náluk, hogy Sehücskyék ablakára bátran oda lehet repülni a morzsára, mert nincsen csapda és semmi más veszedelem.

Az idén kutya kemény tél jött.

Az első nap, amikor a nagy hó elborított mindent, és tetejébe állt a nagy fagy, hát a kormos, ködös, sötét téli reggel Sehücskyné, a bejárónővel karöltve, egész tömeg kenyérmorzsát szórt ki az ablakpárkányra a madaraknak.

Sehücsky reggelizett, és a reggeli újságját olvasta el közben, amint szokta.

Egyszerre fölugrik, és odamegyen a két házinőjéhez:

– Hagyják abba a morzsaszórást. Bevenni rögtön, amit szórtak.

– Miért, nagyságos úr? – kérdi a bejárónő.

– Megzavarodtál, fiam? – szörnyűlködik Sehücskyné.

– Nézd, anyukám, itt áll az újságban, hogy tiszta méreg csikorgóban kenyérmorzsát adni a madaraknak. Ez nem fűtőanyag szegénykéknek. Elpusztulnak, ha ezzel tömik meg a begyüket. Gyilkosa akarsz lenni ezeknek az ártatlan jószágoknak?

– Isten ments! – ijedezett Sehücskyné. – De mit tegyünk?

– Megírja az újság! – hangzik erre Sehücsky válasza. – Olajos magvakat kell adni a madaraknak. Hozzon tökmagot, dióbelet, ha bevásárolni megy az asszony. Azt szórjátok ki.

– Nekem nyolc, nagyságos úr! – felesel a bejárónő. – Nekem jobb, ha nem kenyérmorzsát szórok az ablakra. Mert az szétmegy, piszkol, ragad legjobban. De hogy külön pénzt adni ki magokra? Pláne dióbélre, amit hány szegényember tenne a rossz kis tésztájába, ha volna rávalója?… Nahát! Az újságokat megfizetik tán a kereskedők, hogy ilyeneket írjanak, és fogyjon az árujok.

– Maga tegye, amit mondtam! Ne vitázzon!

– Rendben van, nagyságos úr! Éntőlem aztán…

A bejárónő elment bevásárolni, és Sehücsky a hivatalba ment. Sehücskyné szíve majd megszakadt a madarakért. A madarak megjelentek az ablakpárkányon, mert szokva voltak hozzá, hogy Sehücskyék megvendégelik őket. A förtelmes idő éppenséggel szorongatta rá szegénykéket, hogy segélyért folyamodjanak, és vakmerőek, követelőek lettek. A kis csőrük kopogott az ablakon.

Különösen egy feketerigó pár vezetett az eleségzaklatásban. A kakast jól ismerték Sehücskyék. Nagy, majdnem fehér és szürke tollazata volt és hosszú lába. Valamiféle fenomén, talán főénekes lehetett a rigótársadalomban.

Ez a nagy, szürkésfekete rigó egyenesen neki-nekiröppent az ablaknak, és akkorákat koppantott rajta a csőrével, hogy félő volt, bezúzza.

De hát Sehücskyné, vérző szívvel bár, tartotta magát a férje rendelkezéséhez. Nem lehetett utóvégre az érzékenysége kímélésével, álkönyörülettel, közönséges kenyérmorzsával a madarak gyilkosa.

A madarak pedig, végre is megunva a sikertelen zaklatást, otthagyták a Sehücskyék ablakait.

A bejárónő pont a dióbelet, az olajos magvakat felejtette el bevásárlásán. Sehücskyné megkorholta. Sehücsky, amikor hazajött, megszidta.

Aztán magára vállalta, hogy délután, hivatalba menet maga vásárol olajos magvakat. De most meg Sehücsky maga felejtkezett meg erről.

A madarak napközben úgysem jelentkeztek többé. De másnap reggel, még vadabb, még zordonabb fagyban, újra megjelentek.

Borzalom! Olajos mag most sem volt. Kenyérmorzsát nem engedett kiszórni Sehücsky.

Ellenben dühösen elzavarta a bejárónőt olajos magvakért, a bevásárlás előtt.

A madarak, élükön a nagy, szürkésfekete rigóval, kopácsolták az ablakot. A nagy rigó füttyszót is hallatott, vészjelnek. De minthogy az ablakon semmit sem leltek, hamarosan szedték magukat és odábbállottak.

Mire a bejárónő visszajött az olajos magokkal, hiába szórták ki az ablakra. Madár nem mutatkozott többé.

Madár attólfogva egyáltalán nem mutatkozott többé Sehücskyék ablakában. Várhatták őket a tudományosan lemárkázott olajos magvak.

Sehücskyéknél nagy családi jelenetet kavart a dolog.

Sehücskyné sírt. Sehücsky is majdnem. Föltették, hogy a madarak, a rájuk utalt madarak, mind elpusztultak a két kegyetlen hideg napon eleség, olajos magvak nélkül. Azért nem jönnek többé.

A bejárónőt okolták ezért. A bejárónő védekezett, feleselt. A bejárónőt elcsapták Sehücskyék, a fölmondás semmibevételével, azonnal.

Nadehát Sehücskyék érzékeny szívű emberek…

A bejárónőt szerették máskülönben. És hát mégis, egy szegényasszonyt kidobni, akármilyen kedves madárkák miatt!…

Satöbbi, satöbbi. Közben a zord idő is megenyhült kissé. Megtört a nagyobb mérge. Tavaszias verőfény olvasztotta a meseszerű hóréteget prózai lucsokká. A sötét téli dolgok feledésnek zúdulhattak már…

Sehücskyné elzavarta Sehücskyt a bejárónő lakására:

– Ha nem állt még helybe, tárgyalj vele… Rendes nő volt…

A bejárónő nem messze lakott, egy nyomortanyán. Régi katonai kórház barakkjaiban vonult meg egy csomó család. Kis kertek övezték a szörnyű odúkat.

Hát amint odaér Sehücsky a bejárónő lakása elé, egy egész tömeg madár röppen föl a barakkház kertjéből. Közöttük egyszerre megismeri a nagy, szürkésfekete rigókakast.

Honnan szálltak föl a madarak, az elsiratott rigókakassal együtt? Nem máshonnan, mint egy ládafödélről. A ládafödélen vastagon a kártékony kenyérmorzsa, kenyérhéj. Azon lakmározott a sok madár és az elpusztultnak vélt feketerigó is, a párjával.

Sehücsky előtt nyilvánvalóvá lett a helyzet. Ide, erre az ártalmas, de végínségben nagyon is kapós kenyérhulladékra tűnt el ablakairól, a későn kitett finom olajos magvak mellőzésével, ez a sok madár… És íme, élnek!

Sehücsky az öröm mellett mindenesetre mélységes tanulságot is vont le az esetből.

Alagya Jeromos, a titkos drámaíró, éveken át járta műveivel a színházi irodák, az ügynökségek helyiségeit. Zaklatta a lektorokat a kávéházakban és magánlakásaikon.

Sajnos, hiába! Alagyának egyetlen darabját nem sikerült elsóznia. Csakis udvarias, s persze még több goromba visszautasítást rakott zsebre szegény Alagya Jeromos, vad lázakban és ömlő veríték közepett kiihletett munkáiért.

Vagyont költött el gépelési, sokszorosítási költségekre és postabélyegekre. Hasztalan-hasztalan! Egyetlenegy rongy egyfelvonásosa sem akart megakadni sem bel-, sem külföldön.

Erre Alagya, mint ez nemritkán történik, áttért plágiumvadásznak.

Ez azt jelenti, hogy egyre-másra hajszolta a nála szerencsésebb drámaírók előadott darabjaiban azokat a részeket és alapötleteket és utalásokat és szókapcsolásokat, amik hiedelme szerint az ő régebben írt és benyújtott darabjaiból származnak.

Molesztálta Alagya a színigazgatókat, ijesztgette a színházi ügynökségeket, sőt zsarolni próbálta a szerzőket is azzal, hogy az állítólag tőle lopott darabrészek miatt fogadják őt társszerzővé.

Ebben a működésben aratott Alagya Jeromos, igenis, bizonyos halvány sikereket. A színházüzemek általában elég hajlamosak a szellemi kölcsönzésekre, meg kell hagyni. Vaktában is meg lehet rágalmazni egy-egy színházi sikert, hogy az anyaga tíztől kilencven százalékáért idegenbe kacsingatott.

Dehát Alagya Jeromos, fájdalom, még ebben a könnyebb műfajban, a plágiumvadászatban sem mutathatott fel pozitív eredményeket. Ellenben kapott néhány pofont meggyanúsított és önérzetben vakmerőbb szerzőktől, úgyszintén néhány vágást a képére párbajokban, megszámlálhatatlan kirúgást, piszkálódó hírlapi cikket satöbbi. Azonfelül megint egy vagyont költött perköltségekre.

Ezek a keserves kudarcok sem riasztották vissza kárhozatos szenvedélyétől, a drámaírói titkos működéstől Alagyát. Mint a nagy kártyások a pénzük után, Alagya is ment a befektetett munkája után.

Ez az utolsó stádium. A menthetetlenség stádiuma.

Hát egy napon Alagya Jeromos, minden képzelme szerint, egy ragyogó témájú és káprázatos felépítésű darabot tákolt össze.

Olyan remeknek ítélte Alagya ezt a darabot, hogy majdnem azt a biztosságát nyerte vissza, mint az első botlásánál, illetve darabjánál. Ez a műve világsikerre fogant!

Ha bárhol belekukkantott kéziratába, kótyagossá vált rögtön a saját maga megcsodálásától.

Ilyen lelkiállapotban rontott rá Alagya egy színigazgatóra művével.

A színigazgató csőd előtt állott éppen. A három sztárja tudta tőle mindössze kicsikarni a gázsiját. Különben lógott a villanyszámla, lakbér, szállítók számlái, színészgázsik, segédszínész fölléptidíjak, személyzeti, díszletmunkási fizetségek pénzével a bűnvádi eljárás karibdisze és a külföldi tanulmányi utazás szkillája között az igazgató.

Mindenesetre már betelefonálta a képes és képtelen újságoknak, hogy a legközelebbi előadás csőrepedés miatt pár napi haladékot szenved.

Ekkor tört rá Alagya Jeromos, a maga tündökletes darabjával.

Hát a színigazgató végső szükségben ezt gondolta: – Hátha pénzt kaphatok ettől az őrülttől?

Átvette tehát az igazgató az Alagya darabját, és azt színlelte, mintha rögtön, mohón olvasni kezdené. De hát erről szó sem volt! A színigazgató esze az adóhátralékán járt közben, aztán áttért barátnőjére, arról egy borsos ruhaszámlára, arról – mellékes!

Amikor a színigazgató felütötte arcát a kéziratból, már kitűnően rászínlelte a műragyogást, és így szólt:

– Ez aztán döfi! Édes Alagyácskám, ez már döfi! Kitűzzük okvetlen ezt a darabot a műsorunkra.

Toll nem percegheti, írógép nem kattoghatja le hozzávetőleg sem Alagya Jeromos diadalmas lelkiállapotát. Annál pontosabban figyelte meg a ravasz színigazgató, aztán így beszélt:

– De nézze, Alagyácskám! A mai viszonyok közt a színházi szakemberek véleménye nem dönti el a sikert. A közönség szeszélyes, makrancos, ezerfejű gyerek. Elejti a legjobbat is, és rajong a butaságért is… Szóval én, egyénileg, drágagyöngynek tartom a maga művét. Ellenben a kockázatot nem vállalhatom mint a vállalat vezetője. Hanem, ha esetleg maga is beszállana a darabja előadásának költségeibe, akkor…

Egy szó, mint száz: a színigazgató egy aránylag szerényebb összeget vett fel sürgősen Alagyától, a darab előzetes megmunkálási költségei címén. És hozzátéve a saját megmaradt pénzét, a színigazgató még az éjjeli gyorsvonattal kiszökött Dél-Amerikába, tanulmányútra.

Azt a kutyateremtette-teremburáját a világnak!

Mi jöhetett tovább?

Alagya ezentúl már, a színigazgató szakemberi dicséretei után, még csak el sem csüggedhetett.

Ő ne volna kiváló drámaíró? Az lehetetlen! Csak hát szerencsétlen ember! Az első színigazgató, aki elfogadja darabját, tönkrejut és földönfutóvá lesz.

Meg kell találni azonban ezzel a ragyogó darabjával most már okvetlen azt a másik színigazgatót, aki forgalomba hozza.

Alagya tehát még csak most durálta magát neki igazán csodás műve elsózásának.

Sajnos, a tündöklő darab következő bírálata így hangzott egy másik színigazgató őszinte kifejezéseivel:

– Nézze, Alagya úr! Én bámulni tudom magát, hogy annyi év kudarcai után meg nem unja házalni ilyen kieszelni is nehéz, zagyva marhaságokkal, mint amilyen darabot nekem ideadott. Itt van, vigye, és pusztítsa el a fészkes fenébe!

Alagya megbotránkozva, hüledezve, szédelegve, dühöngve, kétségbeesve jött el a válogatatlan szavú direktortól rendkívüli darabjával.

Mint ilyenkor történik, a kábulat nyugtalansága és a nyugtalanság kábulata Alagya Jeromost hosszú-hosszú sétán hajszolta végig az utcákon.

Tavaszidő volt éppen. Enyhe, bizalommal és a jövendő sejtelmeinek vajúdásával terhes tavaszidő.

Alagya Jeromos valahol Budán járt. Villák, kertek, rigófütty, virágillat környékezték.

Hirtelen ellenállhatatlan kényszer sarkallta, hogy vegye elő darabját, és olvasni kezdje az utcán. Csakugyan a lehetőség körébe tartoznék, hogy csapnivaló hülyeségek egyvelege?

Alagya olvasni kezdte az első felvonást.

De hát az ég szerelmére! Alagya az első soron kezdve csupa mélységes értelmet, csupa szikrázó elmésséget, csupa lendületet, érdeket feszítő feszültséget olvasott ki darabjából.

Magafeledten, szinte önkívületben, hangosan kezdte felolvasni magának a darab pergő párbeszédeit. Játszott, szavalt, gesztikulált Alagya Jeromos, egy láthatatlan színpadra képzelve magát, egy láthatatlan közönség elé.

De mi ez?

Egyszerre csak, a felvonás ellenállhatatlan hatású zárómondatára, valóságos taps rezzentette fel Alagyát.

Felnézett, persze, rögtön.

Egy nagy, villaszerű épület előtt állt éppen. Annak kitárt ablakaiból bámultak rá emberfejek. Ez volt a közönsége! Innen hallotta a tapsot.

Micsoda beszéd?

Az egyik ablakból, és a másikból is, hangosan, lelkesen, összevissza kiabáltak a derék emberek Alagya felé:

– Nagyszerű!… De milyen mulatságos, amit előadott… Miért nem folytatja?… Talán legokosabb volna, hogy jöjjön körünkbe!…

– Szívesen!… Boldogan!… – kiáltott fel Alagya. Aztán mindjárt az épület bejáratát kutatta.

Ahán! Hatalmas tábla díszlik a bejárat két oldalán, és rajta mi is áll?

Vízgyógyintézet. Biztos gyógymódok gyöngeelméjűség, idült bárgyúság, ön- és közveszélyes elmezavarok esetében.

Ez az!

Valachovits Károly író, közíró, társadalomtudós, óriás termetű egyén volt. Általában sok kifogásolni való akadt jellemében. Modora nyers, maró változatokkal bővelkedett. Ezenfelül még indulatos és szeszélyes is volt, ami ijesztő a magafajta arányú behemótnál. Ehhez járultak korhely és kártyás hajlamai. Örökké pénzszűkével küzdött.

Ám minden hibáját megbocsáttatta ismerőseivel és barátaival az, hogy utánozhatatlanul mulatságos, kedélyes tudott lenni Valachovits Károly. Lapos csevetelést, unalmas, nyomasztó órát nem tűrt meg sehol jelenvolta.

Vidéken újságíróskodott egy időben. A szerkesztőség egyik tagja, Kapor Károly lett elválhatatlan puszipajtása.

Ez a Kapor, nyápic legényke létére, úgy föstött Valachovits druszája mellett, akár a kis Bodri kutya termetes bika mellett. Viselkedésében is beteljesítette ezt a hasonlatot a két cimbora. Valachovits lomhán mozgott, lassan beszélt, Kapor Károly csupa ágálás, handabandázás volt mellette.

Kapor Károly prototípusa volt a nyugtalankodó, kis termetbe szorult, nagy kilengésű léleknek. Többek között Valachovitsnak unos-untalan meg kellett hallgatnia tőle azokat a fél vagy egész meséket: hogyan készített ki ő, Kapor Károly, csimpiszli termete ellenére, acélrúgó izomzatával és párduci vakmerőségével, holmi útjába botlott pökhendi alakokat!

Valachovits, ha nem mulatott a druszája kérkedésein, akkor unta, és szépen-csúnyán többször igyekezett leszerelni Kapor Károlyt képtelen szokásából. Nem sok sikerrel.

Hát egyszer a következő történik.

Mennek a vidéki nagyobb város úgynevezett Templom utcáján ketten.

A járda keskeny.

Az idő, véletlen, lucskos őszidő, estefelé. A járdáról lelépni egyenest a kocsiút tekintélyes sarába lehet csupán.

A két cimborával szemben még jó messze, az utca végén, egy csomó ember jön. A sarkon a városi ipartestület épülete áll. A húsiparosok jönnek ki éppen valami ülésükről. Erről az iparágról pedig éppenséggel nem lehet állítani, hogy csupa nyavalyás alak a művelője.

Kapor megpillantja a derék mészárosokat, henteseket maguk előtt, amint a keskeny járdán szoronganak előrefelé. Egyszerre elfutja agyát szokott hóbortjának a gőze:

– Az istállóját is, hallod-e, ezeknek a gőgös mesterembereknek! Ez mind úgy jön, látod-e, a járdán, mintha egyedül az övé volna utcástul, városostul, megyéstül az egész világ. Ki nem térne egyikük valakinek. Tudod, a múltkor egyet csepp híján, hogy el nem intéztem sommás úton. Csak azt néztem, hogy…

– Csatt! – szólt közbe Valachovits, a nagy lapát mancsát a Kapor szájára helyezve: – Ez egyszer igazad van! Ha akarod, leckét adhatunk nekik jelen alkalommal.

– Hogy mondod? – fordult Kapor mahomet komájához, részint váratlan egyetértésén föllángoló lelkesedéssel, részint bizonyos szepegéssel és kétségekkel a következhetők fölött.

– Ide figyelj! – bömbölt Valachovits. – Előrehatolsz, és ha tisztességgel utat engednek neked a járdán, akkor rendben van. Ha nem? Akkor menj neki, lökd hasba könyökkel valamelyiket. A megtorlástól ne félj! Itt vagyok én! Úgy a falhoz kenem a gazembert, hogy csak úgy nyekken.

– De-de-de egyedül menjek? Miért nem megyünk együtt? – hebegi Kapor.

– Marha! – rivallja rá Valachovits. – Ha én megyek veled, nekem, nagy bivalynak, messziről utat engednek. Azért szemtelenkednek veled, mert pukkancs vagy. Hát vagy tanakodsz, vagy mégy?

Kapor élete álma, hogy egy valódi viadalban, valódi diadallal szerepel. Leküzdi szíve heves riadóját. És sápadtan, elszántan indul:

– Jó! Bízd rám!

– De aztán, te prücsök, ne szégyeníts meg! Döfj oda neki! Alaposan, hogy el ne tűrhesse! Máskülönben hiába bujtogattál föl! – szól Kapor után Valachovits.

– Bízd rám! – int hátra halálraszántan Kapor.

És megy sietve az ütközetbe. Míg Valachovits lassít léptein.

Két potrohos vágóhídi nagyvágó jön éppen első párnak a járdán. Nagy tárgyalásban vannak. Észre sem veszik a kis Kaport. Persze hogy csakis a latyakba mászhat le mellettük a járdáról.

Kapor hát mély lélegzetet vesz, és szó szerint beváltja termetes cimborája utasítását.

– Micsoda dolog ez? Csak maguké ez a járda? – szisszenti a két nagyvágó előtt. Azzal hegyes kis könyökével nekidöf a szélső pocakjának.

– Űm! Az anyád!… – nyekken egyet a derék húsiparos.

Ez hagyján! De gyors, taglózáshoz szokott mancsa, mint a villám csap oldalt a Kapor fejének.

A csapásra szegény kis hörcsög úgy, mint a rongybaba, rogyik a fal tövébe. Ott hétrétbe nyaklódik, és bámul hülyén a levegőbe…

A húsiparosok röhögnek. És haladnak tovább zavartalanul.

De hát hol van a derékhad? Hol van Valachovits? A sújtó ököl, a megtorlás, a lecke, az igazságtevés… Hol van?

Sehol!

Valachovits az első keresztutca sarkán megállott, végignézte szegény Kapor, az áldozata, megcsúfoltatását, és most kajánul, harsogva röhög, a vágóhíd hőseinek derültségébe kapcsolva a magáét….

Aljasság! Minősíthetetlen!

De, mi több, Valachovits arra sem méltatja Kapor kartársát, hogy részvétlátogatásra induljon hozzá a fal tövébe.

Útjuk célja a harmadik ház a saroktól. Ott az újságíró-tanya az első emeleten. Valachovits nyugodtan ballag föl.

Két asztalnál kártyáznak a kollégák. Egyik előtt Valachovits megáll, és elmeséli az esetet. Éppen ott tart, hogy azt mondja:

– Oda sem mentem hozzá, mert képes botrányt csapni nekem az utcán, minek nem rohantam segélyére?… De ha már úgyis késő volt… Hahahaha!

Erre a végszóra tántorog be sárosan, orrvérzéses képpel a szegény Kapor!

– Hát kérlek! Ilyen mérvű jellemtelenséget még egy Valachovitsról sem tételeztem föl… – kezdi ordítva. – Ezért felelsz, nemcsak párbajban, de becsületbíróság előtt…

A kartársak megrendülve tanúskodnak a jelenetnél. Még a tizenhárom próbás újságírói kajánság sem mer áthangolódni a Valachovits rendületlen röhejére.

Maga az egyesület elnöke lép Valachovitshoz, és kéri számon becstelen cselekedetét a testület nevében.

Mire Valachovits a következő kis szónoklatot tartja:

– Ide hallgassatok, uraim! Ha jellemtelen voltam, az csak barátom, Kapor Karcsi jellemjavítása érdekében történt. Úgyszólván lelki orvosának tekinthet, valamiképp a nagyvágót, aki leütötte, testi orvosának. Egészségtelen mániájában Karcsikám mindenkit el akar páholni, és mert nem teheti, tehát folyton hazudozásra vetemedik. Untam! Remélem, a gyógymódom hasznos neki, és nem kell megismételni…

A Vilmos császár útnak egyik mellékutcájába nagyon sok autó fordul be. De e helyen nem áll forgalmat szabályozó rendőr. A járókelők, az utca torkolatában, maguk óvakodnak csak az elgázolástól.

E pillanatban például Juriga Sebő úr fog áthaladni a veszélyes utca torkolatában. Félteni lehet őt nagyon és állandóan, kevésbé veszélyes pontokon is, hogy baj éri. Mivel Juriga Sebő úr nagyon szórakozott ember. Túlságosan belterjes lelki életet él. Az utcán lélektani bonyolulatokkal foglalkozó munkáin tépelődik, sőt néha forrásmunkákba is belenéz. Sokszor megesik, hogy a hasának ugranak embertársai. Vagy ő maga vágódik neki fának, hirdetésoszlopnak, szegletnek. Kocsisok, sofőrök rákiabált gorombaságaiból szép gyűjteménye van Juriga Sebő úrnak.

Jelen pillanatban mi a helyzet?

Juriga Sebő úr épp a járda szélén áll meg. Mert kivételesen nem mélázott el. Észrevette, hogy egy gépkocsi ront be az utcába, sebes iramban. Már nem előzhetné meg a mellékutca torkolatán átmenőben. Megállt tehát, hogy a gépkocsi berontson előtte a mellékutcába.

De ugyanebben a pillanatban megdermed a rémülettől és iszonyattól.

Egy nagyon csinos, fiatal, barna, dundi hölgy mellette szörnyű sebbel-lobbal haladna át a mellékutca torkolatán. A hölgy nem óvatos, mint ő. Már le is lépett a járda széléről. A gépkocsi pedig hamarabb ér hozzá. Juriga Sebő úr kimérheti a sebességből, hogy okvetlen elgázolja a hölgyet.

Borzalom!

– Vigyázni! – ordítja Juriga Sebő úr kétségbeesett kappanhangon a hölgyre…

Ó, hála Istennek!

A nő megtorpant. A járdáról lelépve, a kocsiúton áll ugyan, de már nem rohan a bekanyarodó gépkocsi elé.

Azaz, dehogy! Újabb rettenet rázza össze Juriga Sebő urat.

A hölgy tudniillik a járdának éppen a szögleténél áll. A gépkocsi veszett iramában nem tudja mérsékelni kanyarodása szögét. Elütheti a nőt mégis.

Mindezt negyedpillanatok alatt érzékeli Juriga úr révedő tekintete és borzadozó tudata. Már nincs ideje rá, hogy a nőhöz ugorjék, és fölrántsa a járdára. Még ordítani sincs ideje.

Csak idétlen nyöszörgést hallat Juriga úr, amint a gépkocsi már összefolyik előtte a nő alakjával.

Szerencse, hogy éppen-éppen centiméter vagy talán milliméter különbséggel, de kikerülte a hölgyet a kocsi.

Igen ám! De a jelzőpecekje nem. Ez a hegyes vacak egyenesen a hölgy keblének szaladt és…

– Úristen!

Juriga úr csaknem szeméhez kap, hogy eltakarja az iszonytató látvány elől.

A gépkocsi, amint eliramodott már a nő előtt, a jelzője nagyon görbült. Ohh! A nő testén görbült nagyot.

Juriga úr képzelete eléje ötli, hogy a hegyes fordulatjelző beleszakított a nő puha mellébe. Végighasíthatta! És most a vére fröcsköli elöl össze a nő ruháját.

Ezt ugyan nem láthatja Juriga Sebő úr. Csak a hölgy hátát. És a hóna alul kiálló csomagokat kétoldalt.

Meg mit lát?… Azt, hogy a szerencsétlen teremtés, mint akit a vész pillanatiban, az izgalom kábulatában érzéketlenség lep meg, egy sikoly, egy megtántorodás nélkül már rohan is át a kocsiúton, és a túlsó járdára lép már.

Juriga Sebő úr, a lélektan hivatott búvára, ismeri ezt a lelkiállapotot elméletben is, gyakorlatból is. A harcteret megjárta annak idején Juriga úr, és ott egyszer látott egy Kaiserjägert, akit pont a két vállgolyója között ért három vagy négy gépfegyvergolyó, és a boldogtalan ezzel a szörnyű sebesüléssel, a saját lábán rohant még hosszú perceket, amíg aztán vért okádva összerogyott.

Juriga úr, a rémület és borzalom remegésével érzi, hogy ez a szerencsétlen hölgy hasonló idegállapotban viszi tova kegyetlen sebbel fölszakított keblét. Még nem érez semmit. Még percek múlhatnak, amíg összeesik a járdán, és elvérzik esetleg…

Juriga Sebő úr, két hatalmas ugrással, már a hölgy háta mögött van:

– Kérem, kérem! – vinnyogja. – Engedje meg, hogy figyelmeztessem, hogy… hogy…

Ám a nő ront tovább Juriga úr elől. Csak a feje fordul vissza, és bosszús szemvillanása fúródik Juriga Sebő úr szemébe:

– Mit akar?

– A… a keblét fölsértette, kérem! Valószínűleg kegyed…

Ha csak dadogná ezt Juriga úr!… Csakhogy közben a keze hátulról és magyarázatul, és a nő támogatásául is, odanyúl a vállához, a karjához!…

Hát erre a hölgy veszett dühvel pördül vissza. És ha mind a két karja, sőt mind a két keze nem lenne tele csomaggal, napernyővel, retiküllel, hát Juriga úr kapna tőle egy olyan pofont!…

Így csupán:

– Micsoda szemtelen… vakmerő… tolakodás… ez?… Rendőrt kiáltok!… – ripakodja Juriga úrra a hölgy. És megfordul, és siet tovább…

Hát a helytelen alkalmazott jóindulatnak nehéz a mentegetése is az életben, nemhogy jutalmat várhasson!

Juriga Sebő úr, amint paffá téve, leforrázva maradt ott a járdán, máris kialakult előtte a helyzet bölcseleti, elméleti fölfektetésben. Gyakorlatilag talált bökkenőre elgondolása. Hogyan történhetett az, hogy egy autónak fordulatjelző, hegyes ércpecekje elgörbüljön egy gyönge női keblen kártevés nélkül?… Talán a szeme káprázott?

Juriga Sebő úr odament a legelső gépkocsivezetőhöz, és érdeklődött nála.

– Görbült a fenét, apuskám! – így a kocsivezető. – Vagy valami csomag lehetett nála, legfeljebb azon görbült meg…

Juriga úr ebben megnyugodott. Talán mi is megtehetjük!

Érettségi találkozó zajlik le az előkelő budai vendéglőnek különtermében.

A napilapokban már többször jött hír róla előzetesen, mert sok kiváló személyiség van az évfordulósok közt.

Az exminiszter úr, Becsányi Béla, aztán Kapás Jenő, a vízilabda bajnok. Ugyancsak a hírneves újságíró és képviselő: Palánszky Ödön. Pénzügyi nagyságok közül Hangya Ármin, a dúsgazdag fakereskedő és kitermelő. Meg még több jelentős egyén.

Tizennégy érettségis van.

Az érettségi óta eltelt huszonöt év sok változást idézett elő az ünneplőkben és egymáshoz való viszonyaikban. Az exminiszter úr az egyetlen, aki annak idején is vezérbikának számított ebben a társaságban, és most is tartja helyzetét. Ő volt az önképzőköri elnök, a színtiszta jeles, a nagy alkalmak délceg szónoka.

Sajnos, erősen májbajos a kegyelmes úr. Hatalmas alakja pásztorbot-szerűvé hajlott, két válla ferdén áll. Nagyon roskatag jelenség. Negyvenhárom évével hatvannak néz ki.

Elég rossz bőrben van a volt világbajnokjelölt vízilabdás is. Csúz kínozza. Bot nélkül tapodtat sem bír járni. Palánszky, az újságíró sem mutat túl ragyogó formát kopasz fejével, mély ráncaival. Tiszta ellentétnek hozta magával menyasszonyát, a gyönyörű, mérsékelten hervadt filmcsillagot. A nő valósággal elaggosítja őt. Erről sustorog éppen két ünneplő feleség. Egy gimnáziumi igazgatóné és egy adófelügyelőné. Igen szerény, igen igénytelen teremtés mind a kettő. Kemény gondokat, több gyereket hagytak otthon, hogy erre az alkalomra kikenceficézzék magukat.

– Menyasszonya? Babája! Biztos! Nézd csak, hogyan kacérkodik a fakereskedővel máris. Az a majom meg hagyja. Kell is annak már nő! – súgja az adófelügyelőné az igazgatónénak, és az visszamosolyog.

– Nekem mondod?

De íme, a sült és a tészta között fölkelt, azaz inkább föltápászkodott görbe vállával az exminiszter, és felköszönti az egybegyűlteket.

Többen könnyeznek. Ilyen találkozón új és hatékony színt nyernek dagályos, elkoptatott közhelyek is.

A miniszter úr pedig szépen és szívből beszél.

Az újságíró, Palánszky köszönti vissza őt. Majd felszólításra a fakereskedő mond néhány vicces szót.

Ő a leghelyrébb legény a társaságban. Felesége is fiatalos, elegáns, bájos hölgy. Valahogy legjobban képviselik a közvetlenséget, az őszinteséget, a vidorságot a társaságban, vagyis mintegy a múltat, jelenleg.

Az exminiszter úr a beszéde végén fölolvassa a meg nem jelentek üdvözlőleveleit és sürgönyeit. Illetve a legutolsó táviratból a következőket olvassa:

– Ezt is kaptuk… A vaskátai főgimnázium érettségi találkozója, Berczinger vendéglő. Hódoss János igazgató úrnak. Számítsatok rám. Okvetlen eljövök: Huzdranek Tihamér.

– Hát ez nem érettségizett velünk! Negyedikből katonaiskolába ment! – kiáltja az egyik ünneplő az asztal sarkáról.

Erre egészen szokatlan csiricsáré támadt a Huzdranek nevű kortárs jelentkezése fölött. A név erős ellenszenvet váltott ki a társaságból. Ilyen mondatok röpködnek:

– Kellemetlen fráter… – Mit akar köztünk?

– Majd még itt is botrányt csinál.

– Nincs jogcíme, hogy idetolakodjék azért, mert néhányunkkal együtt járt alsó gimnáziumban. Többünkkel egyáltalán nem.

A titokzatos Huzdranek talányát a fakereskedő néhány szava fejti meg. Egyik ünneplő, aki csak felsőbb osztályba járt Vaskátán, és nem ismeri Huzdraneket, érdeklődik:

– Miről van szó tulajdonképpen? Micsoda pofa ez a Huzdranek?

– Ez? – magyarázza hirtelen támadt általános figyelem közepette a fakereskedő. – Ez egy rémes fiú volt Vaskátán. Van-e itt olyan közülünk, akit Huzdranek meg nem vert?

Aligha!

– Nem lehet sok… senki sincs… Engem is elrakott.

Minden válasz így hangzott a kérdésre.

– Akkor most már tudod! – folytatta a fakereskedő az érdeklődőnek. – Véletlen két évvel idősebb gyerek volt nálunk Huzdranek, mert kétszer ismételt. Tízéves korától tizennégy évesig, ez nagy különbség. Borzalmas erősnek tartottuk. Ő pedig visszaélt ezzel minden alkalommal. Egyszer a kegyelmes urat is úgy elpáholta, hogy a vér ömlött az orrából. Hiszen fejjel magasabb volt nála.

Mekkora vasgyúrót lehetett elképzelni Huzdranek személyéről, ha a hatalmas termetű kegyelmes most elég szepegő és zavart hangon ezt nyögte:

– Igen, emlékszem rá! Nem fog ez itten most is szemtelenkedni kezdeni?

A jelenlevő rendőrtanácsos szólt közbe. A karhatalom:

– Itt könnyen elintézhetem, ha pimaszkodik. Annak idején engem is csúnyául megpofozott többször ez a Huzdranek.

– És engem hányszor. Mellette ültem. Képzelhetitek! – vallotta a termetes vízilabdabajnok is.

Érdekes. A duhaj Huzdranek réme, huszonöt év távlatából is, ilyen eleven maradt. Sápadtságot tudott idézni az arcokra és reszkedelmet a szívekbe.

Egyszerre csak botrány támad a különterem bejáratánál. A főúr nem akart beengedni valami erőszakoskodót a különterembe. Mert megkérdezte az asztal szélén ülőket, vajon ide tartozik-e az ünneplők közé? De nemleges választ kapott tőlük, hogy nem ismerik.

Ámde most az ajtóban mégis tisztázódott az ügy. A főúr által kidobott egyén erélyesen toporzékolt és kapálózott és ordított, hogy:

– Sürgönyt küldtem, hogy megérkezem! Kérdezze meg, nem ismerik Huzdranek Tihamér nevű iskolapajtásukat?

Erre már a főúr engedett. Beeresztette Huzdraneket az ajtón. Minden szem feléje fordult. Általános csönd.

Majd pisszegés. Majd zavar. Majd vihogás. Majd osztatlan, harsány röhej tört ki a teremben.

Az ajtó előtt vézna, törpe, őszes alakocska állt. Egyik füléből a süketeknek készült hallgatóműszer lóg ki, annak fekete zsinórjával játszik idegesen. Olyan megkopott, olyan nyomorult kis pára vált huszonöt év folyamán Huzdranek őrnagy, volt olajügynök, volt iskolarémből, hogy csak a szánalom derűjét kelthette itt, ahol még néhány perce a szíveket szorongatta a róla való emlékezés, az idő hamis távlatából.

Amióta H. J. P. Sevenzero, a multimilliomos, mint Harun al Rasid, álöltözetben és álminőségben, soha közelről nem látott népség között ismeretségeket kergetett, a legérdekesebb és legjellegzetesebb kalandjának az alanyi költővel való találkozását tartotta.

Sevenzero benyitott egy művészkávéházba.

Fogalma sem volt róla, micsodás helyiség ez. De rögtön érzett a levegőben valami kedves, léha, elmés, szertelen jelleget.

Leült egy bársonylócára, és szétnézett, mit rendeljen.

Közvetlen mellette a bársonylócán egy fiatalember értekezett a pincérrel. Éspedig a következőképp:

– Janikám! Hozzon egy protekciós kapucinert. De hozza vizespohárban, és ma nagyon világosan. Tegnap jött, ugyebár, nagyon sötéten?

– Igenis, Navala úr! – biccentett a pincér, és mielőtt szaladt volna a rendelést teljesíteni, észrevette Sevenzerót, az új vendéget.

– Hozza nekem is ugyanazt! – utasította Sevenzero szerényen a pincért.

Mire a pincér kissé gyanakodva mérte végig őt. Aztán loholt tova.

Sevenzero közben összenézett a szomszéd fiatalemberrel. A fiatalembernek legfeltűnőbb ékessége az üstöke volt. Hosszan, elég elhanyagoltan zúdult haja homlokára, fülére. Most hátrasimította éppen, és így szólt át Sevenzerónak:

– Hát ne nézze meg magát a pincér?… Rendelhette volna langyosan és ugyancsak túl sötéten azt a kaput. Ne pont úgy, mint én.

– Nem értem önt – felelte megrezzenve Sevenzero.

– Nem-e? – nézett rája sandán a hosszú hajú ifjú. Majd hirtelen átült a Sevenzero közelébe a bársonylócán, és hozzáfűzte magyarázatul: – Nem ordíthatom át magának, amiről csevegünk.

– Mi az? – hüledezett Sevenzero, és nevét makogta bemutatkozásul.

A hosszú hajú fiatalember, akit a pincér Navala úrnak szólított, odalökte kezét a multimilliomosnak kegyesen, de a bemutatkozás helyett azt mondta:

– Maga valószínűleg ismeri a nevemet itten. Minek mondjam?

Sevenzerónak abban a pillanatban kapcsolt az agyában, miről van szó. A fiatalember nagy haja és különös, önérzetben túlbélelt modora megsejtette a multimilliomossal, hogy itt egy művészhíresség ismeretségével tisztelődött meg.

Udvariasan meghajolt, egy szó válasz nélkül. Ne bántsa meg a művész hiúságát azzal, hogy nem tudja, kicsoda.

– Maga is utánrendelő vagy nem? – rontott neki közben a hosszú hajú Navala a kérdéssel.

– Ne haragudjon, kérem, de magyarázza meg nekem egészen precízen a dolgokat! Mit vél rólam? Mit vár tőlem! – szólt alázatosan Sevenzero.

– Rendben van! – bólintott Navala. – Ámbár lehet, hogy alakoskodik. De lehet, hogy őszinte. Arról van szó, hogy a kávéház jó hírneve érdekében kiadatott a személyzetnek, hogy a vendégeknek rendelkezésükre kell állniok, ha bármi módon kívánják a kávéjukat. Ha nem elég sötét vagy nem elég világos, vagy forróbban kívánják, akkor pótadagot kapnak. Érti már?

– Nem – vallotta a multimilliomos.

– Boldog ember! Magának nyilván nem egy pikoló kávé szokott lenni az ebédje – bólintott elismerőleg Navala úr Sevenzeróra. – Mert ha az lenne, akkor be kell látnia, hogy tisztára butaság volna lemondani a kávéhoz járó pótadagról. A pincérek már tudják a helyzetet, és csupán egyet kívánnak, a feltűnés kerülését. Vagyis, ha egy nap valaki több tejet kért, az kérjen vasárnap több kávét az adagjához. Ha hideget akar egy nap, másnap forróbbra akarja… satöbbi. Érti-e már?

– Tökéletesen! – felelte nevetve Sevenzero. – Maga haragudni akart rám, hogy ugyanazt a pótadagot rendelem, és ezzel feltűnést keltünk. Így van?

– Mégiscsak van valami fantáziája! – felelte a hosszú hajú Navala. – De különben a vidámságát tartalékolhatná kevésbé szomorú dolgok számára, mint az, hogy hozzám hasonló, kiváló tehetség, ilyen piszok módon kénytelen tatarozgatni a helyzetét.

– Olyan rosszul megy magának? – érdeklődött a multimilliomos.

Mire hosszú hajú asztaltársa szánalomtól csöpögő tekintetet vetett rá, és így szólt:

– Főesküt teszek a következőkre. Maga Mucsáról jött ebbe a kávéházba. Egyenesen azért, hogy engem lásson. Ez egy! Másodszor, maga nemcsak rokonszenvez az irodalommal, hanem titkon működik is. Újabb esküt teszek rá, hogy a társalgásunk végén zsebébe nyúl, és előhúzza szerény költeményeit, hogy nézzem átal… Nos?

– Eszem ágában sincs! – bámult Sevenzero.

– Ez enyhítő körülmény! – vágta rá Navala, a költő. – Mert tudja, manap már csakis olyanok érdeklődnek a költészet iránt, akik szintén rá akarnak vetemedni erre a szomorú őrültségre.

– Nem az én esetem! – rázta fejét a milliók ura.

– Hát akkor pedig következőképp áll a dolog. Maga ott vidéken unalmában olvas. Olvassa a verseimet. Ez még hagyján. De elolvassa azokat a rémes zöldségeket is, amiket a lapok írnak rólam. Például, hogy repülőgépen Norvégia fjordjai vagy a Riviera pálmái közé vonultam vissza megírni a verses drámámat. Ezeket mind olyan képes és képtelen újságok írják rólam, amik öt pengő honoráriumot adnak egy versemért, amiből nem repülőgépre, de villamosra sem telik. Ez a valóság, barátom!… Tengődés, érti, tengődés a sorsa magamfajta nagy szellemnek… Így fizet nekem az élet azért, hogy örökszép műveket facsar ki belőlem!

Navala itt már ordított. Sörényét borzolta. A szeme, mint két lokomotívlámpa, lobogott. Szájaszéle dühtajtékot fröcskölt.

Sevenzero megdöbbenve, elképedve hallgatta.

Aztán, mint a rögtöni realizációk embere, mikor már a költő lihegve, kifulladva abbahagyta háborgását, így szólt:

– Megengedem, hogy önnek, a szellem kiválasztottjának, joga van kollektíve hibáztatni az embertársait, amiért nyomorogni hagyják, mert hiszen az ön műveit kollektíve élvezik… De a vita helyett, hogy mi ennek az oka, mi nem, inkább térjünk arra, hogyan lehetne segíteni a helyzetén?… Pénzzel természetesen elsősorban. Nem?

– Világos! – mordult vissza gorombán Navala, a költő, a milliomosra. De egyúttal bizonyos örömvillanás is jelent meg tekintetében. Irattáskája mellette hevert a lócán. Rácsapott, és így szólt:

– Akar egyet átvenni legutóbbi kötetemből? Bolti ára két pengő. Én egyért adom magának. A dedikációmat is megkapja két pengőért.

– Nem pont erre gondoltam!… – felelte Sevenzero.

Mire Navala máris elsavanyodva vágott szavába:

– Aha!… Csak csevegni akar velem?… Rendben van, apuskám!…

– Nos igen! – bólintott Sevenzero. – Hátha valami jobb és több eredményt hoz társalgásunk, mint hogy egy művét megvegyem.

– Folyósítana valami pénzmagot, kölcsön alakjában? – méregette meg a milliók urát a költő.

– Milyen összegre volna szüksége? Úgy értem, amivel egyszer s mindenkorra vagy hát egészen hosszú időre talpra állhat? – firtatta a multimilliomos nyugodtan.

De a költő azonnal visszasüppedt keserű, unott hangulatába:

– Jó vicc! – szólt. – Kívánjak magamnak tízezer pengőt.

– Ezzel beérné? – faggatta rendületlen nyugalommal Sevenzero.

– Tízezer? – szólt Navala, a költő. – Ötezer, sőt ezer pengő is kirántana minden bajból.

– Ezer is?

– Száz is.

– Száz is?

– Tíz is!

– Hát ez igazán nevetséges összeg.

Mintha a párbeszédnek ennél a pontjánál vált volna teljes komolyságúvá a költő számára a helyzet.

– Csakugyan hajlandó volna tíz pengőt adni? – nézett kétség és remény között a multimilliomos szeme közé.

De Sevenzero a felelet helyett kissé elgondolkozva így szólt:

– Azt hiszem, a baj az ön lelki fölépítettségében van, hogy anyagilag nem boldogul. Ön, ahelyett hogy fölfelé tendálna igényeivel, lefele alkuszik. Az az okos, ha valaki tíz pengő kölcsönre lát hajlandóságot valakiben, fölfelé csavarja az összeget tízezerig…

Navala, a költő legyintett:

– Szóval csak csevegni akar, elvben?… Magának sincsen egy vasa sem?… Sajnos, majd kedvezőbb időben folytatjuk ezt az érdekes tárgyat, most át kell származnom egy másik asztalhoz… Oda!

Sevenzero átpillantott arra a helyre, ahová a költő utalt. Két hölgy telepedett le éppen egy úriemberrel egy asztalhoz. Igazán mérsékelt lelkesedéssel fogadták a költő hangos üdvözlését. De Navala már fölkelt helyéről és odavergált:

– Nem szánna még rám pár percet? – kérdezte Sevenzero.

– Mit akar tőlem? Bökje ki hát! – förmedt rá türelmetlen, nyersen, gúnyosan a költő.

– Hátha én egy nagyon gazdag ember volnék, és kiállítanék önnek egy csekket tízezer pengőről?… – kezdte vontatottan Sevenzero, és már a belső zsebe felé indult jobbja…

De Navala, a költő bosszúsan rántott vállán, és már hátat fordítva fakadt a következő durva szavakra:

– Menjen a pokolba, ostoba, ezekkel a maszlagokkal… Elegem van az ilyen félkegyelmű tolakodókból!…

Azzal átült a másik asztalhoz.

Sevenzero pedig nyelt egyet a bántásért, és ezt mormogta hozzá:

– Hogy is mondta a nagy filozófus? Az egyéniség egyúttal végzet is… Hát nem súlyos igazság ez?

Idő 1944. Színtér Budapest.

Hájfeő úr jó barátom. Vagy inkább jó ismerősöm. Mert hiszen legföllebb a köszöntés és egypár szívélyes szó a kapcsolat közöttünk, ritka találkozásaink alkalmával. Barátkoznunk, együttléteket rendeznünk főleg azért nem lehet, mert Hájfeő úr nagyon gazdag ember, én pedig szegény vagyok. Potyázni nincs kedvem rajta, lépést pedig nem tudok tartani az ő költekező életmódjával.

Minap találkoztunk az utcán. A tizedik kedves szónál már búcsúznánk is egymástól. De én kiejtem Radetzky igazgató nevét. Mert véletlen tőle jövök.

Hóha! Hájfeő úr a búcsúzó kézrázás helyett egyszerre megölel, lapockámat paskolja zsíros mancsával, és így beszél:

– Jaj, drága komám! Őrült szívességet tehetnél nekem.

– Parancsolj!

– Hol jársz te be Radetzkyhez? A kisajtón?

– Azon! – bólintok.

Tudniillik ennek az az értelme, hogy Radetzky igazgató rendkívül megrohant hivatalnok. Az előszobája életveszélyes zsúfoltság, könyökkel és vállal való közelharcok színtere. A kisajtón csakis privát ismerőseit fogadja. Viszont az ott álló altiszt semminemű rimánkodásra, fenyegetésre, vesztegetésre nem indul meg, hogy valakit az igazgató elé vezessen. Hiába szimatolta ki valaki a kisajtó titkát, csakis egyenes utasításra enged be ott teremtett lelket a szolga.

Én Radetzky igazgatóval közös szenvedélynek hódolok. Bélyeget gyűjtünk. Innen ered föltétlenül szabad ki- és bejárásom hozzá. Csereberéket csinálunk.

Gyöngeelméjűnek kellene lennem, hogy ne rögtön tudjam, mit akar tőle Hájfeő úr. Üzlet miatt akar bejutni általam sommás úton Radetzkyhez. Csakis így kezdi:

– Örök hálára köteleznél, ha most visszajönnél velem, és bevezetnél hozzá!

– De hát te tudod, kérlek, hogy… – makogom aggályoskodón.

Mire azonban Hájfeő úr szavamba vág:

– Ide figyelj! Az én hálám nem frázis. Ha én ma soron kívül bejutok Radetzkyhez, az nekem nagy pénzt jelent. Százalékot kapsz… Égbekiáltóan fontos az ügy nekem!

Most rajtam a sor, hogy megszakítsam Hájfeő urat egy erélyes legyintéssel:

– Kérlek! Én ilyesmivel nem foglalkozom. Ha lehet, bárkinek segítségére vagyok, bérmentve is. Várj csak egy pillanatig!…

Jóhiszemű és rövid tűnődésem alatt Hájfeő úr feszülten mered rám. És szemöldökei mozgatásával buzdít igenlésre. Közben vakkantásszerű hangokat is hallat:

– Na? Na? Na? Na!

– Hát kérlekalássan! Radetzky legföllebb összeszid miattad! A szolgát ellenben elháríthatom utunkból, remélem. Mert jött egy ötletem. Ugyanis a szolga mást csak egy esetben eresztett be velem.

– Nos? Nos? Nos?

– Egy bélyegkereskedőt. Ezt az álcát illesztjük rád.

– Öregem! Megmentettél! Engedd, hogy megcsókoljalak!

Cupp! Egy puszit kaptam ráncos orcámra Hájfeő úrtól. Bárha ezt elengedtem volna neki inkább, mintsem engedtem neki…

A Radetzky hivataláig elég hosszú villamosutazás várt reánk. A megállóig Hájfeő úr majdnem sírva-ríva panaszolta, hogyan sorozták be hadimunkára remek gépkocsiját.

De már itt a villamos. A lépcsőin lógnak. Sőt hátul, az ütközőjén, ahol máskor vásott utcagyerekek kapaszkodtak, most komoly felnőttek lovagolnak, ketten. Hát erre a kocsira fölférni? Elég feladat, ha egyáltalán lehető.

Szerencsére, számos a leszállás. Ezért is meg kell küzdeni. Egy sipítozó hölgyet nem engednek le az egyik peronról. Egyik szellemes utas így vigasztalja:

– Ha valami ruhadarab lemaradna nagysádról, a végállomáson át tetszik vehetni!

Nekirugaszkodunk Hájfeő úrral a fölszállásnak, és sikerül is egy remek állóhelyet szereznünk a kocsi középső lépcsőjén. A legalsón alattunk szintén állanak. Biztosítnak a lezuhanás ellen.

Ó! A következő megállónál már a kocsiba magába sikerült befurakodnunk.

Ott elénk áll a kalauz, a peronon.

Örök bámulatom ezeké az embereké. Az idegerőnek ilyen kivételes hőseinek lenni. Indítani, figyelni a föl- és leszállásra ebben a szorongásban, jegyet lyukasztani, ordítozni, fütyülni, föl- és leugrálni a kocsikról…

Hájfeő úr egy pengőt kotor elő erszényéből, és két harmincfilléres jegyet kér.

A kalauz hevülten, rekedten kéri:

– Méltóztassék aprópénzt adni! Kifogytam! Mindenki nagypénzzel fizet.

– Nincs! – förmed rá Hájfeő. – Tartson magánál váltópénzt.

– Kérem! – viszonozza a goromba beszédet a kalauz, hivatalos eréllyel. – Tessék megnézni a táblát: Minden utas aprópénzben tartozik készen tartani a viteldíjat!

– Csak adjon, adjon jegyet! Ne tanítson ki engem! – ripakodik rá Hájfeő úr.

Mire a kalauz, bár nagy kedve volna a visszavágásra, elnyeli indulatát, és belenyúl táskájába, kihalász onnan harminc fillért, húsz és tízfilléres darabban, aztán kétfilléresekért turkál.

– Ne adjon nekem krajcárokat! – tiltakozik Hájfeő úr.

A kalauz már láthatólag elhatározta, hogy ezzel a finomruhás, akadékos, kellemetlen alakkal nem száll viszálykodásba.

– Rendben van! – ereszti vissza a tíz fillér aprót táskájába: – Itt a harminc fillér, tizet majd tetszik kapni.

Ezzel a kalauz már más utasokat szolgál ki gyorsan a peronon. Mi pedig Hájfeő úrral benyomulunk a kocsiba.

Érdekes, hogy ez a gazdag ember, akinek tíz százas is szemét, az elmaradt tíz fillért számontartja:

– Fogadjunk, hogy ez a csibész nem fogja visszaadni a tíz fillért! – jegyzi meg nekem. – Pedig téved! – fűzi hozzá.

És most következő lesz a helyzet. A villamos elhagy egy, elhagy másik magállót. A kővetkezőnél le kell szállnunk.

Közvetlen a leszállás előtt Hájfeő úrnak igenis eszébe jut a tíz fillér a kocsi zsúfolt belsejében. Holott onnan levetemedni a tolongásban, az is feladat.

Az adós kalauznak fütyülnie kell, és esedékes már leugrania a kocsiról, tehát ész nélkül furakodik tova az utasok közt. Nem csoda, ha nem hallja, amint Hájfeő úr utána bömböli:

– Kalauz! Tíz fillért kérek! Leszállok! Kalauz! Kalauz!

– Érdemes? – susogom én szelíden Hájfeő úrnak.

De ő megvadult, valósággal. Furakodik a kalauz után, és ordít a tíz fillérje után, egyként ingerültségre és derültségre késztetve a szorongó kocsit.

Ám mi történik? A kalauz már leugrott. A peronon akkora zenebona és nyomakodás, hogy azon ugyan Hájfeő úr nem hatol át. Az utascsere már végbement, a kalauz fütyül, a villamos megindul velünk. Egy megállóval továbbvisz, mint kellene. Megint figyelmeztetném Hájfeő urat, hogy nem érdemes tíz rongy fillér miatt hercehurcát, késedelmet venni a nyakunkba. De nem használ! Hájfeő, mivel a kalauz az ellenkező peronra ugrott föl, túrja-fúrja magát vissza hozzá, és hangosan, méltatlankodóan követeli a tíz fillért, sőt azt, hogy a kalauz rögtön állítsa meg a kocsit, mert le akar szállni!…

Már nem részletezek.

Az agyonzsúfolt kocsiban Hájfeő és a fiatal kalauz között ádáz összetűzés támadt. Leszemtelenpiszokfráterezték egymást, és miután Hájfeő arra ragadtatta magát, hogy a kalauzt mellbe ragadta és megrázta, a kalauz lyukasztójával a kezefejére koppintott…

Egyedem-begyedem-tenger-tánc! A megállónál a kalauz rendőrért üvöltött duettben Hájfeő úrral, és a rendőr felírta a Hájfeő úr személyi adatait meg a kalauz nevét és számát, a túlzsúfoltan késlekedő villamos tiltakozó, átkozódó közönsége közepette.

Így szabadultunk meg végezetül, jó csomó haladékkal, egy állomással túl a célunkon.

Hájfeő úr kedélyháborgása és a kalauzra szórt, visszaadhatatlan szitkai kísértek Radetzky igazgató hivataláig, együtt kénytelenült gyalogsétánkon végig.

De mégiscsak odajutottunk a kisajtóhoz.

Hát ott a szolga valóban semmi kifogással nem élt azellen, hogy egy bélyegkereskedőt eresztene be velem az igazgató úrhoz. Nem! Hanem így tudósított minket:

– Sajnos, az igazgató úr egy negyedórával ezelőtt elment, mert elutazik három hétre hivatalból, vidékre, az üzemünk autóján.

Püff neki! Ez alatt a negyedóra alatt Hájfeő úr éppen elintézhette volna támogatásom árán az igazgatóval súlyos ezreket jelentő üzleti ügyét. Tíz fillérért fuccsolta el!

De a vérkönnyeimet igazán másra is tarthatom, mintsem érte sírjam el őket.

(1938–1945)