Mikor találkoztakJucikát, a szobalányt, az egész nagy, hatemeletes bérhodályban aki csak ismeri, mindenki a szendeség, a tisztaság liliomának tartja. Olyan karcsú, fehér, aranyfürtű. És Jucikának nincsen, mint a többi lánynak, álvőlegénye vagy valódi vőlegénye, aki bejár hozzá a konyhába, aki kísérgeti, akivel kimenőjén kimaradozik. Jucika elfut rögtön minden közeledő nadrágtól, legyen az egyenruha vagy civilöltöny. Jucika gazdái, a szorgalmasságán és hűségén kívül, külön kiemelik Jucikának a szemérmetességét és tisztességét, ha dicsérik őt, mint mintaszolgálót, ismerősök előtt.
A bérhodály, aminek Jucika a hatodik emeletén szolgál, kerek frontú saroképület. Óriási, visszhangos udvara van. A ház jószívű, kedélyes ház. Mindjárt látni egy bérhodályról, hogy gonosz, buta, savanyú, kupori, undok ház-e vagy sem? Amelyiknek a portáléjában künn lóg egy csomó tábla, hogy nem szabad kéregetni, nem szabad zenélni, nem szabad kerékpárt belevinni, nem szabad utazóknak zaklatni a becses lakókat, nem szabad… és a többi – az ilyen ház a rosszlelkű ház. Ez nem az, ahol Jucika lakik. Udvarára példának okáért be szabad jönni zenészeknek, és hangversenyt adni ott. Hogy nem mindig fület gyönyörködtetőek ezek az udvari előadások?… Hát nem! De azért akad köztük tűrhető is. Egy héten kétszer, pontosan szerda és szombat délután, két fiatalember szok megjelenni az udvar mélyén. Az egyik hegedűs, a másik harmonikás. A hegedűsnek van fuvolája is. Azon is játszik. A harmonikás pedig énekel. A harmonika egy fekete, öreg jószág, kicsikét tüdőbajos. Megesik, hogy bizonyos kombinációban hang helyett csak egy éles, semleges zihálás jön ki belőle. De mindent kipótol a harmonikás éneke. Remek tenorhangja van ennek a harmonikásnak. És aztán valami ellenállhatatlanul szívrebegtető zengést tud adni neki, ha akar. A ház méltányolja nagyon ennek a két udvari zenésznek a produkcióját. Ha ezek jelennek meg, akkor az összes emeletek folyosói és ablakai megtelnek érdeklődőkkel. A hangverseny közében meg végén pedig csak úgy hull a sok papírba göngyölt aprópénz a két zenésznek az udvarra, a lakóktól.
Mikor Jucika először hallotta ezt a két zenészt az udvarról, hát ez a következőképp történt. Napos, aranyos, édes őszi délután volt. Jucika uzsonnát készített az uraknak a konyhában. Először mindjárt annyira megkapta őt a nyitott konyhaablakon át a zene, hogy egy percre otthagyta a gáztűzhelyt, és kiugrott a folyosóra. Elsőnek jött ki az egész házból, és kíváncsian hajolt ki az udvar fölé, a folyosó vaskorlátján, Jucika. Addig csak a hegedű, harmonika meg a fuvola együttese szerepelt az udvari zenészek műsorán. Abban a pillanatban, mikor Jucika kihajolt a korláton, rázendített a harmonikás. Az akkor új kuplét fújta:
A harmonikásnak magasba tartott arca, persze hogy egyenest Jucikára, az első hallgatójára irányzódott az udvar fenekéből. Sőt, mindjárt jobban nekieresztette hangját is, és a könnyelműen, csiklandósan vidám nótaszöveget is kellőleg megnyomta Jucika felé. Jucika még soha nem érzett hasonló édes borzongást. Elbájolta őt ez a fölzengő vallomás, annyira, hogy mint a megigézett, tátott szájjal, megmeredve bámult alá a harmonikásra. Aztán persze rögtön, szemérmesen ugrott vissza a korláttól. Pihegett. Az arca tűzvörös lett. Rája szorította két tenyerét. Majd pedig megénekelt szöszi haját turkálta-babrálta nagy felindultan. Így maradt pár pillanatig. Aztán az udvar zengő mélye megint odavonzotta őt a korláthoz. Kihajolt, lepillantott újra. A harmonikás közben, mint a nyaktekercses madár, folyvást más és más irányba adresszálta fölfelé énekét. Aszerint, hogy a ház folyosóin meg ablakain újabb és újabb közönsége jelentkezett. Ámde véletlen pont akkor, mikor Jucika megint kibukkant a korlát fölött, a harmonikás torkából éppen abban az irányban harsogott föl az ének. Külön, nagyot rántott hozzá mindjárt a harmonikán, és nekieresztette a hangját. Mi lehetetlenség abban, hogy megjegyezte első hallgatóját, Jucikát a harmonikás, és ki akarta tüntetni. Jucika mindenesetre haladéktalanul visszakapta magát a korláttól megint. Legszívesebben ujjongott, ugrált, tapsolt volna boldog izgulatában. De hát a fele ház künn állt a folyosókon, ablakokban. Jucika a ház háromnegyedét látta az udvar mélyéig félkaréjban. Úgyszintén őt is a künn állók. Ijedezett, rémledezett magában, hogy észrevehették volna: a harmonikás hozzá intézte énekét! Odalapult a falhoz, odaszorította hozzá kétfelől két tenyerét, és úgy fülelt a hangversenyre. A harmadik emelet huszonnyolcban szolgált Panna, Jucika egyetlen barátnője a házban. Most dugta ki a fejét éppen az udvar fölé, a folyosó korlátján.
– Halló, Juci! – visított föl. – Ezek aztán jól zenélnek! Az egyiket ismerem, aki énekel, Vén csirkefogó! Azelőtt egy nővel járt! – Jó-jó! Hallgass! – förmedt le Jucika kolléganőjére. Mert úgy utálta, gyűlölte most ezt a Pannát, mint kevés valakit világéletében. Fölrezzentette őt az énekszó varázslatából. Zavarni akarta továbbra is közönséges, undorító locsogásával. Zavart és föltűnést csinált volna vele az egész hallgatóságnak. De leginkább azért dühödt föl cselédtársára Jucika: miért merte vén csirkefogónak nevezni a harmonikást? Mint a tündérkirályfi maga, mint a szépség, ifjúság, érdekesség, titokzatosság elevenné vált mása, úgy hatott Jucikára az udvar mélyén éneklő alak… Régről ismeri őt lompos cselédtársa? Azelőtt egy nővel látta?… Ilyen útszéli értesülések a köznap mocskába rántották volna le Jucika előtt a harmonikást. Nem volt kíváncsi Panni megjegyzéseire és tudósításaira Jucika, amik minden pillanatban fenyegették őt a harmadik emelet folyosójáról. Visszavonult a konyhaajtóba. Ott nem láthatta már őt Panni, és onnan, bár ő sem látott le a zenészekre, viszont zavartalan, egy ütem elvesztése nélkül, élvezhette a hangversenyüket.
Jucika azelőtt, ha meg is hallgatta az udvari attrakciókat, legtöbbször semmit, de maximum egy papírba göngyölt kétfillérest dobott le a jutalmazásukra. Ezúttal, bizonyos lelki küzdelem után, a ládájában őrzött pénzéből egy tízfillérest vett elő. Szépen, egy virágos szalvétapapírba tette. És majdnem megcsókolta búcsúra a kis csomagot, mikor előjött vele a folyosóra. Kicsikét elkésett. Alant a két zenész a sűrűn hulló papírcsomagokat fölkapkodta már: – Alássan köszönjük szíves pártfogásukat! A viszontlátásra! – kiabálta föl a hegedűs búcsúját. És már el is tűnt a kapuzat alatt. Társa a harmonikájával vesződött még. De már nyakába is csapta szíján, és kullogott a hegedűs után. Jucika e pillanatban hajolt az udvar fölé, markában szorongatott becses adományával. Tétovázott egy kicsikét a kuporiság és a nagylelkűség két szenvedélye közt. De mégiscsak lehajította a csomagocskát a kapu irányába. A harmonikás, sajna, pont addig lomolt át az udvaron, míg a kis csomag lekarikázott mögéje a levegőből. És már eltakarta őt a kapualj. Ámde úgy látszik, mégis észrevette a krajcáresőnek ez utolsó, kövér csöppjét. Megjelent a kapuboltban. Aztán, bizonyos galantériával, előbb fölpillantott a magasba, hogy tudja: kicsoda a megkésett adakozó? És nagyot lengetett Jucika felé kalapján, köszönetül. Azután szaladt oda legörnyedni a csomagocskáért. Miután pedig fölvette, és ki is bontotta, újra a hatodik emelet felé tekerte föl nyakát. És egyik, majd a másik kezével is csókot intett Jucikának. Senki sem látta ezt. Senki sem volt már künn a házból. Jucika vérvörös arccal nagyot biccentett vissza a magasból a harmonikásnak. Aztán a falnak támaszkodott egy darabig. Kacagni szeretett volna. Merthogy ez csak kedves tréfa? De csupa komoly, édes, boldog reszketés lelte minden porcikáját tőle.
Azóta Jucika szemérmes szíve legszebb, legóvottabb érzéseit ruházza erre a kóbor harmonikásra. Iszonyú bűnösnek érzi magát. De hiába küzd érzései ellen. Jucika otthon, a falujában, majdnem módos szülők gyermeke. Tíz hold földjük van. Ha nem lennének kilencen, élő testvérek, akkor Jucika a falu egyik jobb partija lenne. Még így sem az utolsó az eladó lányok között. Ha hivatalosan nem is, de hallgatólag ki van szemelve jövendőbelije is. Egy nagyon rendes gazda fia. Levélben mindig tiszteli őt Jucika, és a legény is őt a szülei válaszában. Hogyan teheti tehát azt egy ilyen derék hajadon, hogy csak bele is vesz ábrándjai közé egy utcai csavargó zenészt? Pedig így áll a dolog. Jucika, ha valami kedvesre, szépre akar gondolni, akkor a harmonikásra gondol. Ha bántás éri, ha csüggedés lepi meg, ha fáradt nagyon, mindig a harmonikásra térnek vigasztalódni gondolatai. Alig várja a napot, mikor az udvaron megjelenik a két zenész. Számon tartja, ha késnek. Szorong a csúnya idő miatt, hogy meghiúsíthatja a hangversenyt. Előre készen tartja a tízfillérest, selyempapírba tekerve, a harmonikásnak. Tulajdonképpen ez a legkomolyabb és egyetlen kézzelfogható dolog a harmonikás iránt való szerelmében. Hetenként kétszer tíz fillér: az havonta nyolcvan fillér. Egy pengő majdnem. Fehérneműrészletre fizet Jucika két pengőt havonta. Nagyon nagy áldozat tehát tőle a harmonikás jutalomdíja. És tulajdonképpen miért? Mivégre? A harmonikásról egész biztosan még azt sem tudja, vajon különösebben észrevette, megjegyezte volna őt. Törődnék az vele talán azonkívül, hogy integet néha, csókot dobál néha arra, ahol ő áll?… Dehogyis valószínű!… Dobál csókot és integet a harmonikás, társával együtt, másfelé is… Megismerkednek valaha egyáltalán?… És mi legyen akkor is?… Elszökik vele?… Vagy beállíthat vele a falujába mint párjával… Hajlandó volna egyáltalán egy ilyen kóbor, korhely, minden hájjal megkent muzsikus, hogy rendesen kitartson mellette?… Vagy csak futó viszonyt kötnének? Mint annyi sok más leány teszi. Több teszi, mint nem. Ezek a kérdések mind megfordulnak Jucika fejében. De egy sem pontos, szabatos formában. És a válasza is olyan bizonytalan rájuk. Édes egyszerűen foglalkoznia ezzel a harmonikással. Sóhajtozik, képzelődik, epekedik, vár rá… De hogy mi gabalyodhat ebből?… Azt a sorsra, véletlenre bízza Jucika. Ő maga tapodtat sem tesz, hogy közelebb jusson álmai tárgyához, ehhez a harmonikáshoz.
Panna, Jucikának a házban szolgáló földije, csúnya, görbe lábú, fekete szemű kis majom. Jucika nem nagyon erőlteti vele sem a barátkozást, sem a sűrű találkozást. De persze azért naponta összejönnek. Reggel, bevásárló úton, a csarnokban egy időben vannak együtt. Aztán Panna mindig lel ürügyet, hogy feljöjjön a hatodikra Jucikához pletykálni. Panna régebben szolgál Budapesten. Ezért is, meg bátrabb, élelmesebb jelleménél fogva, Jucika pártfogójául, tanácsadójául tolja föl magát. Ez azt jelenti, hogy nyelvelésre, hanyagságra, ártatlanabb csenésekre meg némi léhaságra beszélné rá szívesen Jucikát. Pannának is van vőlegénye a faluban. De van itt a városban is egy bakája s egy civilbarátja is. És aztán cserélgeti is imádóit összevissza. Jucika borzadozva hallgatja el, mikor Panni elbizalmaskodja neki kalandjait. De hát azért elhallgatja. Ezzel szemben ő maga semmit sem köt a Panni orrára, semmi faggatásra, a maga lelki életéből. A harmonikásról például említést tenni, úgy, mint Panni szokta: – Tetszik nekem ez a fiú!… Jajj! A világ minden kincséért se! Pedig már egyszer maga Panna pedzette: – Nagyon integet neked, ha kitolod a képedet, a harmonikás… Hozzalak össze vele? Tetszel neki! – Ne-ne-ne! Csak trafikálj te akivel akarsz! – tiltakozott bíborvörösen Jucika. De amikor magában volt, akkor boldog reszketéssel tért vissza egyre Panni szavaira. És most már határozott kísértésképpen jelent meg képzeletében az a jelenet, amint megismerkedik az érte sóvárgó harmonikással, és… És ekkor, mint valami ködgomolyból kibontakozó képet, úgy látta, úgy érezte magát, hogy a harmonikás gyöngéden ölelő karján nyugszik, feje a vállára hajtva… És ennél nincs gyönyörűségesebb érzés!…
Reggel korán a csarnokban vásárol Jucika. Mindent beszerzett már, ami kell, és jön kifelé. Hát az utcán, előtte, az útja irányában Panni halad. Kosárral megy szintén. De nincs egyedül. Egyik gavallérja kíséri. Talán most csípte föl a csarnokban. Talán régebbi. Jucikának valahogy ismerős is, meg nem is ez az ember, akivel Panni ballag előtte. Nem valami kiváló fogás, az biztos! A ruházata kopottas. Fiatal sem lehet nagyon… Ajjaj! Mikor most levette a sapkáját, hát Jucika látta, a fejebúbja nagy, kerek foltban kopasz. A fejelágyán is gyéren bodorodik a haj. Hozzá görbe a válla is. És tetejébe biceg! Kicsikét. De mégis. Ezzel szemben roppant szabadosan, bizalmaskodva handabandázik Panninak. Könyökével bökdös a Panni hátába. Sőt magához szorongatja, odadugja képét a Panniéhoz. Jucika már csak pár lépésre van mögöttük. Azon gondolkodik: elsiessen-e mellettük, vagy vágjon át a másik járdára, s úgy haladjon tova. Megoldja a dolgot az, hogy Panni hátrapillant: – Szerbusz, Juci! – vihog rá rögtön. – Ahán ni! Ő az, a hatodik emeletről! – ad fölvilágosítást lovagjának. Mire Panni kísérője a világ legtermészetesebb módján fordul Jucikához. Mindjárt el is kapja Jucikának a kezét, megrázza, és széles vigyorral oda akarja vonni őt a másik oldalára: – A kisasszony! Jó reggelt! Nevem Szekeres! – mondja közben. De Jucika riadtan kapja a kezét el. Nem is reflektál az ismeretlen lovag bemutatkozására. Ellenben Pannira förmed: – Hagyj engem!… Pláne ilyenkor, ha te… Sietek! Azzal Jucika a lehető leggyorsítottabb léptekkel rohan tova… Bizonyos sejtelmek kóvályognak agyában… De a jelenet hatása alatt valami külső-belső süketség, vakság vette hatalmába… Kergeti ez, oktalan háborgást kelt ez benne… Mennél messzebb akar lenni onnan…
– Hát azért nézed, hogy tisztára goromba legyél valakivel szemben? Ezt nem értem tetőled! Igazán csak valódi és falusi liba akkor a jogos neved! Mert köszönni és menni? Rendben van! De ennyire fölhúzni az orrod? Meg is kaptad, amit rád mondott nekem! Panni adta persze ezt a leckét Jucikának utólag. Jucika sem maradt adós a visszavágásokkal. Talán végleg összekap barátnőjével. Talán máris kidobja a konyhából, ahol ez a párbeszéd folyt. De kíváncsibb volt a megsértett udvarló zokszavára. Hát érdeklődött: – Nahát! Mit mondott rólam? Tessék, halljam. – Csak azt, hogy ronda alak vagy. Kár annyira berzenkedned tőle. Úgysem kellenél neki, ahogy megnézett… Mint egy fehér poloskáé, az egész formád. És jobban tennéd, ha föstékre költenéd, amit neki ledobálsz, mikor muzsikál, ha már arról van szó… Mert ez a harmonikás…
A Jucika úrnője el nem tudja gondolni, mi ütött hirtelen szobalányába? Mi érhette? Délután, amint benéz a konyhába, hát a kislány ott ül az asztalnál. A karja elnyújtva az asztalon, a feje ráhajtva, és zokog, ráng, zokog… Hiába kérdi, hogy mi baja. Végre, szerencsére, észreveszi, hogy egy pohárban valami gyanús folyadék van, a konyhaszekrényen. No, nézd csak! Marólúg… Magának készítette ez a buta kis liba!… Borzasztó! Annál visszásabb a jelenet, hogy lenn az udvar mélyén éppen udvari zenészek működnek. Ahogy ezek kezelik a hangszerüket, el lehet hallgatni. Egyikük éppenséggel jól énekel…
(1938) |