Iszonyú!

Minden összejött, hogy ideges legyen. A hivatalban munkával agyonterhelték. Este halálos fáradtan el kellett mennie egy estélyre, ott elrontotta a gyomrát egy csomó szendviccsel, feketekávéval, alkohollal, agyoncigarettázta magát és agyontársalogta magát. A kimerültség szívdobogásos álmatlanságot hozott rá. Elfetrengte az éjet. Mikor mélyen, kitűnően aludt volna már, fölriasztotta a cseléd:

– Elkési a hivatalt, nagyságos asszony!

Émelygő testtel és lélekkel ült az autóbuszra. Didergett minden porcikája.

Furcsa volt az idő. Hó esett vastagon az éjjel. Havaseső lett belőle hajnalra. Akkor jött egy fagyos szélvihar, és a lucskot üveggé meresztette.

Az autóbusznak az orrába ült be. Másutt nem kapott helyet már. A sofőrrel együtt figyelhette az autóbusz orra előtt szétrebbenő ködös, téli tájat. Lomhán, unottan gondolkodott.

– Vajon hány méter az autóbusz fékezési lehetősége, nagyobb sebesség mellett, ilyen terepen? Nem csúszik-e tovább ez a fantasztikus, kerekes szörnyeteg hosszú utat akkor is, ha törésig erőlteti fékjét vezetője? Milyen nyugodt a sofőr!

Ilyeneken tűnődött.

Egy helyütt, a Belvárosban, éles kanyarodót vesz az autóbusz, és aztán egy sikátorba rohan.

A kanyarodónál végig lehet látni egy keresztutcán.

Hát most, mikor ideért az autóbusz, a keresztutcán végig, vad lendülettel karikázott előre egy biciklista.

Pékinas ült rajta. A hátán emeletes kosár. Ingujjban volt és födetlen kobakkal a rémes, fagyos szélben. Fél kézzel hadonászott, és fütyörészve az égre nézett, ahelyett hogy az autóbusz irtózatos tömegét figyelte volna.

Nem csoda tehát, hogy elszámította magát…

Ó, iszonyat!… A robogó autóbusznak pont az orra előtt vágott volna át a jeges terepen… De hát káprázó szeme jól látta, hogy a vakmerő gyerek feje olyan módon tűnik el az autóbusz ablaküvege alatt, hogy menthetetlen a kerekek alá került.

A szörnyű látvány sokkalta jobban rázta meg, semmint elnyűtt idegei elviselhették. Szemei előtt fények lobbantak, majd feketeség puffant szét. Agyában kattogás, bömbölés, zúgás…

Elájult.

 

Egy úriember mellén feküdt a feje, és annak karja tartotta, mikor magához tért.

Ugyanez az úr segítette végig az autóbuszon a megállónál, az utasok közt. Ezek sopánkodtak halkan rajta.

– Gyönge szívű, szegény! – hallotta valakitől. És nem tudta elképzelni, hogyan bírhatják ki mások még összeroncsolt tetemek látványát is?

– Köszönöm! Ne fáradjon! Nincs már semmi bajom! – hárította el magától kísérője támogatását, mikor leszállt.

Azzal hivatalába sietett. Ott elmesélte, hogy egy szörnyű gázolás tanúja volt hivatalba jövet… A délutáni újságban megkereste, de nem találta a gázolás esetét… És elgondolkozott rajta, hogy a sok rémség közt a világon egy közönséges gázolás már egypár sort sem kap a napi hírek közt…

Ez az élménykomplexum raktározódhatott el lelkében.

Máskülönben a történeti tény maga az volt, hogy a pékinast egyáltalán nem gázolta el az autóbusz. Azért nem foglalkozott egyetlen délutáni újság sem az esettel. A pékinas szerencsésen elsurrant a halálveszedelem elől, azért tett úgy a fejével, mintha lezuhanna a gépről… Viccelt a vezetővel…

De hát iszonyata félreértette ezt a szituációt, és aztán az ájulás megpecsételte a hamis katasztrófa emlékének lelkébe rögződését….

Sokáig gyötrelmesen összerázkódott, ha fölidéződött képzeletében, hogy egy olyan járművön ült, amelynek kerekei alatt egy boldogtalan suhanc vére fröcskölte vörösre a jeges utat, szétlapított, szétroncsolt hullájából…

 

Aztán az eset teljes feledségbe merült, sok más élményével együtt.

Évek jöttek közbe, talán tíz is, tizenkettő is…

 

Az idén a Duna mentén nyaralt egy faluban.

A falut felerészben a HÉV-vel, felerészben autóbuszjárattal lehet megközelíteni.

Ahol lakást bérelt, az ablakából végigláthatott az országúton. Elég nagy forgalmat bonyolított le ez az út. Egyre-másra verték föl porát az autók, és itt járt az autóbusz is.

Független, magányos, elvált asszony létére, hogy egészen egyedül ne lakjék a nyaralóhelyen, maga mellé vette nővére kisfiát.

Tizenkét-tizenhárom éves gimnazista a fiú.

Nyári délután.

Ott ül a verandán, kézimunkázva. Többször pillant fürkészőleg a falusi lak kerti kapujára.

Látogatót vár a délutánra. Egy úriembert.

Kissé már késik. De hogy elmaradna a látogatása? Valószínűtlen.

Formálisan megbeszélt találka ez a látogatás. De első eset, és efféle ügyeknél a holtbiztos, ismételt esetek is okvetlen járnak némi idegizgalommal.

Kötését letette, kötését felvette. Bement a lakásba a verandáról. De miért?… Hiszen példás rendben állt készen minden a vendég fogadására. Három virágcsokor is illatozott a félhomályosra, hűvösre redőnyzött szobában, és a konyhában is készen volt minden…

Kijött, és fölvette a kötését újra. A látogató pár perces késését helyeselni kellett tulajdonképpen. Mert még itthon volt az unokaöccse.

Az udvar végében, a fészerben matatott a fiú.

Egy kissé azért mégis bántani kezdte ez a pár perces pontatlanság. Idegeskedett már.

Bosszantotta egyként, hogy a fiú nem mozdul hazulról. De ugyancsak bosszantotta az is, hogy barátja nem érkezik meg.

 

Á, végre! Itt van!

Roppant rendes, finom külsejű, finom modorú úriember. Alázatos bocsánatkérésekkel kezdi már a veranda alatt, a késése miatt.

Pont mikor helyet foglal az asszony mellett a verandán, a fiú előjön a fészerből:

– Muszáj megmosakodjak, Inka néni! – mondja, és a vendég felé bátor biccenéssel köszön: – Alászolgája!

Egy rémesen piszkos, olajos rongyot lenget a kezében, csupa maszat a két keze, sőt munkában kipirult gyerekképén is egy nagy, fekete folt dísztelenkedik.

– Van meleg víz a konyhában! – szól az asszony: – Nagyon kedves tőled, hogy meg akarsz szabadulni ettől a piszoktól magadon. Még kedvesebb csak az lett volna, ha magadra se kented volna… Csak eredj!

– Ki köllött pucolnom a biciklit! Egész hosszú túrát teszünk ma Lajcsival! – feleli a fiú. De közben úgy rohan be a konyhába, hogy semmi észrevételt nem vár meg többé.

Az asszonynak, amint egyedül marad a barátjával, hirtelen szinte boszorkai torzulat vonaglik különben finom, szép vonásain. Beleharap ajkába, ráng a szája.

A barátja megjegyzi:

– Mit akar ilyen virgonc kölyöktől?… Megy mindjárt!

– Nem vártam tőle, hogy pont ma fog ilyen piszmogásba, és pont biciklizni indul el nekem. Nem engedem el! – sziszeg az asszony.

– Nem értem! – szólt csitítólag a barátja. – Hova menne a gyerek?

– Nem vállalhatok felelősséget érte az anyjának, ha nekem ezen a forgalmas úton biciklire akar ülni! – mondja az asszony, és az arca magából kikelt, a szeme villog. Egy egészen más nő, mint eddig.

– Nem értem! – szólt csitítólag a barátja. – Hova menne a gyerek különben? Hova eresztené el máskülönben a délutánra olyan helyre, ahol kevésbé kell féltenie őt? – magyarázza az asszonynak, mintha konstatálná, hogy valami eszelősséget, makrancot kell kibeszélnie belőle.

– Mehet fürdeni! Mehet csónakázni a Dunára. Mehet az erdőbe, a cserkésztársaihoz! Tegnap, tegnapelőtt már jóval korábban elment oda. Maga rég nem lelte volna itt őt. Pont biciklizni kíván! Utálatos kölyke!

A férfi nem türtőztetheti hangos hahotáját erre.

– Mit nevet? – förmed rá ingerülten az asszony. – Nos?

– A maga gyámkodási következetlenségén! – felel a férfi: – A Dunán, fürdés és csónakázás közben kevesebb veszély fenyeget egy ilyen gyereket, mint egy biciklin karikázva? Lehet egyáltalán másban, mint szüntelen aggodalomban szülő vagy gyám ilyen kölyökért, azért, hogy ha nincs szeme előtt, baj éri? Maga nemcsak túloz, de oktalan irányban teszi. Miért kapta volna a szüleitől a biciklit, ha nem használná? És itt félteni, ilyen gyérebb közlekedésű országúton őt, talán a gázolástól, mikor Pestről jön a gyerek? Hisz ott is biciklizett!

Az asszony arckifejezése merevvé vált közben, mint aki valamiféle transzba került. A fejét ingatja csak a férfi szavaira tagadólag, konokul.

Erre az újra, más változatokkal tart védőbeszédet a gyerek biciklizése mellett. Hasonló eredménnyel. Az asszony nem szól. Csak rázza a fejét, és bámul mániákusan a levegőbe.

Végre a férfi így szól:

– Egyetlen érthető érve lenne az, hogy ilyen rekkenő melegben és porban a víz mellett kellemesebb.

– Nos! Lássa! Lássa! Az egészségtelen port nyelje a tüdejébe azon a gépen!… Nem engedem el! – vág közbe élénken az asszony.

Egyáltalán valami olyas tetszik meg ettől fogva a viselkedésén, mint aki lidércnyomástól szabadult…

 

Jön a gyerek. A képén a meleg víz és a dühös törülközés nyoma lángol. A haja még szappanhabos itt-ott.

Futni akar a fészer felé, a bicikliért.

– Megállj Ákicám! – kiált rá az asszony. – A biciklizést megtiltom neked ma, és megtiltom neked egyszer s mindenkorra itt, amíg nyaralunk. Menj akárhová! De azt nem tűrhetem, hogy az egészségtelen útiporban fürödj naphosszat, mikor itt a víz és friss levegő. Rám bíztak, és kötelességem vigyázni rád.

– De Inka néni kérem! – kezd elképedt, mérges nyafogásba a fiú. – Én először is ma szavamat adtam Lajcsinak, hogy biciklizünk. Ő nem kapja meg mindennap a gépet a bátyjától. Nem csaphatom be őt. Azonkívül minek hoztam le magammal a kerékpáromat, ha nem ülök rá itt?

– Ne vitatkozz velem, és ne feleselj nekem. Válassz más mulatságot. A Lajcsidnak pedig mondj le! És elég! – rivallt rá az asszony.

A fiú hüledezésének teljes jogát látja az asszony barátja is. Mikor a fiú ránéz, mint a vele történő szörnyű igazságtalanság tanújára, a férfi önkéntelen fintort vág rá. Mintegy jelzi, hogy ő sem érti, micsoda őrült szeszély bújt az asszonyba ezzel a tilalommal!

A fiú csak bátorságot merít ebből. Hálás szemet vet a férfira, és nyugodtan így szól az asszony erélyeskedésére:

– Én nem akarok egyáltalán engedetlenkedni az Inka néni parancsaival szemben, ha nem ilyen izé… zsarnokoskodni akar velem…

– Fogd be a szádat, Áki! És pakolj utadra!

A fiú erre megint pillantást cserél a férfival. A férfi pillantásából megérti, hogy okosabb nem ellenkezni a jelen pillanatban, hanem ravaszul megkerülni a nagynéni tilalmát.

A fiú lehajtja fejét, és duzzogást mímelve megy az udvar fenekébe. Persze hogy a fészerbe, persze hogy a biciklihez.

A férfi, a fiúval szolidárisan, máris el akarj a téríteni az asszony figyelmét a fiú szándékáról. Eléje áll, és ellenkező irányba mutat, mint az udvar mélye, az erdős hegyekre:

– Micsoda gyönyörű kilátás van innen. Kimegyünk egyszer szalonnát pirítani, ha akarja!

Az asszony fogékonyságot mutat rá, hogy másról beszéljen vendégével. Helyeslően bólingat szavára, és oda néz, ahová a férfi mutat.

De hát a hegyek látképe és a verenda között húzódik tova az országút. Két autó is robog most rajta tülkölve. És messziről nagyot bődül az autóbusz tülke is, sőt óriási motorjának dörömbölése is hallik már.

Az asszony arca azonnyomban olyan, mint a lárva. Mint egy rémületet mórikáló lárva. Fejét elkapja a hegyekről. Hátrafordul az udvarra.

A fiú éppen most ront be a fészerbe, és gördíti ki a biciklijét.

Az asszony minden udvariassági szabályt mellőzve, szó nélkül faképnél hagyja vendégét.

Lesiet a verendáról, és a fészer felé tart.

A fiú ádázul, elszántan gördíti előre a gépet. Aggodalmát csak az jelzi mulatságosan, hogy félkörben, a kerítés mellett akarja kikerülni nagynénjét. Amint az asszony útját próbálja állani, hirtelen nekiiramodik a biciklivel, úgyhogy már az asszony mögött ő van közelebb a bejárathoz.

Még egy mukkot nem szólt egyikük sem. Csupa dac remeg a jelenetben.

– Megállsz? – ripakodik az asszony a fiúra, és amint az mégis továbbmegy, a verendára kiált a férfinak: – Legyen szíves, és ne engedje ki őt! Szemtelen, erőszakos kölyke!

A fiú erre megáll a géppel a kerítés mellett. A férfi pedig kelletlen mozdul a verendáról, és közeledik az asszonyhoz. Előszedi láthatólag minden férfiúi presztízsét és ármányosságát, hogy az asszony ésszerűségére bírjon hatni vele.

Közel megy hozzá, és azon a hangon, amilyenen szerelmes vallomásokat suttognak, kérleli:

– Inka! Ha latba tudnám magamat vetni magánál, én kérem, ne ragadtassa el magát az oktalan aggódásáért. Hagyja a gyereket a gépjével. Én garantálom, semmi baja nem esik. De ebben teljék itt a délután, hogy a gyámkodási…

– Bocsásson meg! – vág közbe élesen az asszony. – De nagyobb felelősséget vállaltam ezzel a fiúval magamra, mint sejtettem… De majd most rögtön elintézem vele!

– No várjon csak, mit mond! – tartja vissza a férfi az asszonyt, amint mozdulatot tenne a gyerek felé.

A gyerek pedig közben, akár valami iskolai feleletet mondana, nyíltan, bátran, kidöfött mellel szavalja a kerítéstől feléjük:

– Soha nekem otthon a szüleim, ha kötelességemet elvégeztem, kifogást nem tesznek azellen, hogy biciklizem. Egyáltalán vettek volna-e nekem biciklit, ha féltenének tőle, hogy kirándulok rajta? Nevetséges dolog! Hát itten nyaralás közben hevertessem a gépemet? Nevetséges dolog!

– Arról van szó, hogy nem eszi a por nekem itten a tüdődet, a buta sportszenvedélyed miatt! És nem mégy el, ha belegebedsz! Most már megmutatom neked! – mondja vészjóslóan közeledve a fiúhoz az asszony. Reszkedelem minden íze. Hisztérikus lihegés akadoztatja hangját.

– A tökéletes igazságot mondja a gyerek! – szól a barát.

– Látta, Inka néni, hogy hozom a biciklit is magammal, miért nem szólt akkor? Talán ki sem jöttem volna ide magához. Másüvé is mehettem volna a nyáron! – teszi okos és jogos szemrehányásait a gyerek eréllyel.

És közben lassan vonul a kerítés mellett. Az asszony fenyegetően szintén vele vonul. A férfi az asszony nyomában.

Az asszony két ellenséggel áll szemben. És az igazsággal áll szemben, mint maga a jogtalankodás. Minden vita ellene dőlhet el csak. Tehát némán, eszelősen mereszgeti szemét. De nem tágít.

Ez a feszültség szünetelteti a jelenetet. De közben a fiú lassan, kitartóan megy a kijáratnak a géppel.

Ekkor az asszony, a javára való kibontakozás egyetlen lehetőségével, vad rikácsolással rohan a fiúra:

– Ejnye arcátlan, pimasz, engedetlen kölyke! Fordulsz vissza? Maradsz itthon? Bezárlak a fásszínbe. Ott kuksolsz majd!

Megragadja a gépet, és vonszolni akarja a fiúval együtt. Persze, a fejlett, erős fiú markának egy mozdítása elég, hogy az asszony gyönge rángatásainak ellenálljon.

– Maga elnézi ezt? – folyamodik az asszony a baráthoz: – Legyen szíves és segítsen!

– De hát nézze! – könyörög a férfi.

– Szégyellje magát! Szégyelljék magukat! – visítja az asszony. – Ellenem esküsznek, nyomorult férfiszokás szerint.

– Kérem! – kiáltja a férfi felé a fiú. – Én most hazabiciklizem Pestre. Döntse el apuskám, micsoda bánásmód ez Inka nénitől. Követelem, hogy hazaengedjenek a szüleimhez! Követelem.

Az asszony, minthogy a fiú ez utolsó kifakadásánál kiszakította kezéből a gépjét és menekülne, ráveti magát. Cserkészkalapját leüti a fejéről. Hátába vág. Körmeit a gyerek húsába ereszti.

A férfi odaugrik. De már későn.

Az asszony hatalmas karmolást ejtett a fiú homlokán, és aztán arcába ütött.

A gyerek orravére szétfröccsen a képén.

Közben ő is odavágott a nagynénije két keble közé egy alaposat. Inkább védekező taszítás volt ez. De hát az asszonyt messze tántorította el vele magától.

Nagyot sikolt. Összecsuklik, elájul.

Ha a férfi föl nem fogja karjába, menthetetlen egy tüskés bokorba zuhan arccal.

– Én elmegyek! – mondja a fiú. – Én azért elmegyek! – ismétli és a vért törli, itatja zsebkendőjével. – Megbolondult! Hát nem?

A férfi ott tartja az ájult nőt gyöngéden, fölzaklatódottan, szánalommal. De hát mindezen érzéseken keresztül sem képes haragra a fiú iránt, noha tulajdonképp ő az oka ennek a haddelhaddnak.

– Eredj, fiacskám! De ne haza menj! Kár volna botrányt csinálni ebből az egész dologból. Én sem értem, mi izgatta föl a nénikédet. De majd megpróbálom elsimítani az egész ügyet.

– Köszönöm! Jó! – helyesel a fiú és indul.

Közben a férfi ölébe emelte az ájult asszonyt, és viszi a verendára. Ott az asszony, mikor magához tért, láthatólag szükségtelennek tartott minden magyarázkodást, a férfi nyakába csüngeszkedett, és ajkát kínálta…

 

Akkor már a közönyösségig csillapult volt, mikor ezt mondta az asszony:

– Lehet, hogy igaza van! Ilyesmiről nem tehet senki. Egészen őrjöngésszerű düh fogott el, és félelem, hogy elgázolhatja őt az úton az autóbusz… Jaj, várjon csak!

Az asszony egyszerre eksztázisba jött. Remegett… Szívdobogásos fulladása lehetett.

– Nos, mi az? Mesélje csak! – biztatta a férfi.

– Hát egyszer… Fantasztikus, hogy ezt elfeledtem!… Fantasztikus!

– Mi volt az? De hát halljam végre!…

– Egyszer elgázolt, a szemem előtt, egy reggel, télen az autóbusz egy gyereket. Egy biciklis pékinast. Érti?… És érdekes!

– Micsoda?

– Egy úr ült mellettem. Én elájultam rögtön. Pedig nem is láttam magából a gázolásból az iszonyúbb részét… Csakhogy a gyerek nem tudta kikerülni az autóbuszt, és elütötte őt… Az az úr tartott a karjában, mint most maga… És tudja, hogy mondjam, nagyon tetszett nekem ez az ember… Kétszer az autóbuszon szemezett velem éppen… Hát mikor az ájulásból kinyitom a szemem, és látom, hogy az ő mellén fekszem, és a karja szorosan ölel… valami rémes fonáksággal hatott, hogy izé… hát szinte úgy fölizgatott ez, mintha övé lettem volna… Érti!… Rémes, visszás, szégyenteljes hatással volt rám ez… Ő támogatott végig a kocsin az utasok közt… És ajánlotta, hogy elkísér… De éppen azért, mert ekkora gyöngeséget éreztem vele szemben, hidegen rászóltam: „Nincs szükségem a további gyámolítására, köszönöm az eddigit!…” És ezt mind elfeledtem… Szinte ezért feledtem el, mert röstelltem azt a helyzetet, és kínzott, hogy mért reflektáltam ostobán valaki ismeretségére, aki tetszett nekem…

– De ezúttal remélhetőleg megszabadult ettől a különös lelki zavartól?

– Azt hiszem…