A tiroli kocsmárosÜlök a Tiroli kocsmában. Tirolban? Nem Tirolban. Budapesten. Tirolhoz annyi köze van ennek a kis éjjeli lokálnak, hogy a zenéje srammli zene, a falán tiroli népviseletben enyelgő párok, és a berendezés is igyekszik a hegylakók kedves stílérzékét utánozni – sikerülni ez mérsékelten sikerül. A bor, az már inkább emlékeztet tökéletesen tirolias zamatokra. Hajszálon táncol a vackor-savanyú és az epekeserű között. Tokajban és mellékén egyszerűen csigernek hívnák, ami azt jelenti, hogy a már egyszer kipréselt szőlőt kicsikét megpancsolt vízzel fölöntik, és újra préselik ezt a zucsmát. Hohó! A legfontosabbat. A kiszolgáló személyzet szintén tiroli népviseletű. Három csinos lány. Kettő nyulánk. Az egyik a fizető. A nagy táska, nyilván tiroliasan, elől lóg a köténye fölött, mint a kengurunak kölyökzacskója. Máskülönben ruházata, fehérre oxidált haja nagyon hasonlóvá teszi a másik karcsú termetű, oxidált hajú, azonos ruházatú, táskátlan kiszolgáló társához. A harmadik lány, csinos szintén nagyon. De barna és tömzsi. Feltűnően eleven, gyors mozgású, ügyes kis nő. Magas, szőke társai ketten sem forognak annyit a vendégek körül, mint ő.
Én egyedül ülök itt. Várok valakire. Korán jöttem. Huzamos unatkozás az osztályrészem. Ilyenkor az ember megélesedett látással és hallással figyeli meg a környezetét. A kocsmában zsúfoltság nincs. De nem sok asztal üres. A tendencia mindenesetre az, hogy eztán már inkább fogy itt a vendég, mint új botlik be. Mert késő van. Félbalról hozzám egy magamfajta, magányos egyén hanyagolja italát. Megítélésem szerint sok vihart túlélt ember lehet. Kora ősz, az látszik. Azt hiszem, a kis köpcös, barna kiszolgálónő kedvéért ül itt. Mert ez a nő, ha szerét ejtheti, akkor rögtön megáll az asztalánál és csevegnek.
Furcsa egyéniség a kocsmáros. Túl elegáns, túl újdivatúan elegáns, ez az első benyomás róla. Harminc-negyven év között lehet kora. Ideges nagyon. Folyvást járkál az asztalok közt. Új vendégeket üdvözöl. Egyesekkel szóba áll. Többek közt a szomszédommal is több ízben váltott szót. Nekem kétszer is köszönt már az asztalom előtt. De valahogy ideges rémület torzul villanásszerűen arcán, a köszönés előtt is, után is. Megfigyeltem, más idegen vendégekkel szemben is így történt. Valahogy gyűlölettel szemléli őket. Aztán rájuk somolyog, és újra komor vagy ijedt, vagy efféle formájú kifejezés merevedik arcán. Azonkívül valósággal megretten, ha bizonyosfajta rendetlenséget tapasztal a kocsmában. És rögtön korrigálni akarja. Nem. Ez nem a valódi rendetlenségeknek szól tőle. Például edény ottmaradhat az asztalon. Leeshet a földre csont, kenyérdarab, amit föl kellene venni, hogy a padlóba ne tapossák. Vagy ömölhet bármi az asztalra, a terítőre. Ez nem izgatja ezt a kocsmárost. Ámde ha egyik asztalnál, mondjuk, a terítő szögletei nem egyenlően állanak. Akkor rögtön odaugrik, és egyformán húzza le a terítőt az asztalokon. Direkte méricskéli messziről, mint a festők a képet, hogy egyformán csüngenek-e a terítők sarkai? Ugyancsak rögtön odaugrik egy asztalhoz, ha a székek nem úgy állanak körülötte, mint kell. Megigazítja. Nézi. Körüljárja az asztalt. Két centimétert tol egyik széken. A másikat három centire visszahúzza. Mulatságos! Ha vendégek ülnek a székeken, akkor is sandán figyeli, hogy valaki túl messze ül az asztaltól, vagy sarokra telepedett. Ugyancsak a terítőt is, ha a vendégek félreráncigálják, odamegy és megigazítja: – Pardon! – mondja. És képes a kényelmesen lekönyökölő, odatehénkedő vendég karja alól kiráncigálni a terítőt. Akár nő, akár férfi az illető. A térszűke, a hely ökonomiás beosztása a rögeszméje ennek a kocsmárosnak. Egyelőre leszögeztem ezt magamnak.
Telik az idő. Akit várok nem jön. – Dögöljön meg minden pontatlan ember! – Szívesen ismétlem magamban. Zene már nincsen. Az legalább elzsongította türelmetlenségemet eddig… Tűnődhetek magamba befelé. Ha egy ingerülten várakozó lélek jó társaság lenne! Vagy nézelődhetek itt. De hát ami számba vehető és érdekes kínálkozott szemléletemnek ebben a kocsmában, számba vettem. Várjunk csak! Mi ez? A kocsmának ez az oldala ürült ki jobban, ahol a kis tömzsi lány szolgál ki. Sokszor áll már tétlen. Az asztalokat rendbehozta. Kirúzsozta ajkát. Megpúderozta pofiját. Most pedig idejött az én hirtelen őszült szomszédom mellé, társalogni. Hallom jól, mit mond. Azt mondja: – De esküszöm neked, hogy ki akar rúgni! – Nnna nne! – vág fintort utánozhatatlan pestiességgel a férfi. – Képzelődsz! Nem vak talán? Felényit sem ér melletted ez a két tyúk! Láthatja. – Mondanám neked? Húzni akarlak talán? Kijelentette, hogy ideveszi harmadik lánynak a konyhalányt kiszolgálásra… Úgy legyek boldog valaha, hogy ezt megérdemlem itt! A kis zömök lány, szemérmeskedés nélkül bőgi el magát… Zsebkendőjével törli szemét. Fitos orrát fújja trombitálva. És újra a könnyeit itatja. Púderoz és rúzsoz. A kora ősz szomszédom eközben olyan tartást vesz, mint egy hindu yogi. A két kezét a levegőben tartja, ökölbe szorítva. A szeme mérhetetlen elmélyültségében szinte visszahúzódott a gödrébe. Izzik. Nem csillog. Tovább ez nem tart, mint másfél pillanat. Már rendes tartásban ül, és azt mondja a kis fekete lánynak: – Várj – várj – várj!… Ne bömbölj! Ne csinálj itt föltűnést… – Nee-e! Ugráljak örömömben! – válaszol a lány. – Milyen az a konyhaszolgáló? – kérdi a férfi váratlanul. – Milyen? Hát milyen legyen? Egy lompos dög. – De szőke vagy barna? – Ez a te bajod most? – Hát felelsz vagy kinézzek? – Szőke. Mit akarsz ezzel? – Magas vagy alacsony? – förmed rá a férfi vadul. – Magasabb-e, mint te? Van olyan magas és olyan alakú, mint a fizető? – Borzasztó! – feleli a kis fekete lány. – Olyan körülbelül. – Te leszel akkor a fizető itt holnaptól! – mondja a férfi. – Mibe fogadsz velem? – Hadd el ezeket a maszlagolásokat, Jenő! Én nem bírom most! – Ez a lány felelete. – Mibe fogadsz? – ripakodik rá a férfi. – Tessék parancsolni! – kiabálja a lány egy vendégnek és szalad. Szóra sem érdemesíti a macája beszédét.
Én sem lelem sok értelmét a kora ősz szomszédom nyilatkozatának. Eszelős alaknak könyvelem el őt magamban. A fölvágós, felelőtlen hazugok válfajából, a protezsálási rögeszmék alosztályából… Mennyi abnormális ember van!
Az idő múlik. A kis lokál pangóbb egyre. Most a következő történik. A szomszédom odainti a fizetőlányt. Pillantására sem méltatja, mikor mondja: mije volt. Ötkoronással fizet. Visszakap két pengőt és aprót. A percenten fölül gálántul lök borravalót is a lánynak. Egy kétfillérest tart meg csupán. Vagy véletlen marad a terítőn az, a két pengő mellett?… Ez inkább az eset talán. Elég az hozzá, két fehér pengő és egy fekete kétfilléres marad az asztalon. A szomszédom tologatja a terítőn ezt a visszamaradt pénzt. Játszik vele. A szeme azonban egyre másfelé kalandozik el. A kocsmárost kutatja, figyeli folyvást. Látom. De nem hívja oda magához.
Még azt is megfigyelem, a kora ősz szomszédom nézésében valami kihívó, gunyoros van, ha a kocsmárosra néz. És rögtön, szinte csúfolódón fordítja el aztán fejét. Majd megint rászögezi szemét. A kocsmáros megdöbbenve bámul. És aztán odajön a szomszédomhoz. Tudatosan vagy ösztönből csinálta-e szomszédom mindezt?… Azt nem bírom megállapítani. De biztos, hogy a kocsmáros most úgy állt meg asztala előtt, mint a majom az óriáskígyó előtt, a természettudományi séma szerint. Hipnotizálja őt a gúnyos nézés. Éber hipnózisnak hívják ezt a tényt, gondolom. Kezdem szomszédomat mindenesetre a félkegyelmű hencegő helyett respektálni. De hát ez semmi!… Már ahhoz képest, amit most észlelek.
Az ideges kocsmáros ott áll az asztal előtt. A szomszédom megváratja. Nem szól. Ez zavarba hozza, szinte megpuhítja neki a kocsmárost: – Így van kérem manap! – mondja a kocsmáros, hallom. Nyilván előbbi beszélgetésükre céloz. A szomszédom nem szól. De pillantása még gunyorosabb, és most már állandóan a kocsmáros szemébe kapcsolódik. Az izeg-mozog, a szeme ijedt. A szomszédom egyre játszik a visszaadott két fehér pengővel és fekete kétfilléressel a világos terítőn. Tologatja őket, sorba rakja. A kocsmáros szeme erre a játékra tapad. El is menne már az asztaltól, maradna is. Maga a tétovaság bábuja az egész ember. Ekkor így szólal meg a szomszédom: – Tudja, mi baj magánál, Palicsy úr?… Az, hogy minden olyan jó kinézésű ebben a lokálban, csak a kiszolgáló lányok valahogyan felemásnak hatnak az emberre. A kocsmáros arca egyetlen megrökönyödés. – Hogy érti? Hogyan?… Hogyan érti maga ezt? Hogyan?… Hogyan érti? Miért nem böki ki hát?… Hogy érti ezt? Különböző hangsúllyal hadarja faggatóan a kocsmáros ezt. A szomszédom fintorokat vág, mintha oda se hallgatna rá. Száját erre húzza. Orrát arra húzza. Piszkálja az orrát, a fülét. Néz a levegőbe. A kocsmáros, ha még többet ismételné a kérdést, már úgy hatna, mint egy gyöngeelméjű. Áll. Kétségbe van esve, hogy szomszédom nem felelt kérdésére. Ripakodjék-e rá?… Vagy hagyja ott?… Mit tehet, hogy ne hasson bárgyuságnak a cselekedete? Leolvasom szinte ezt a lelki procedurát a kocsmáros arcáról. De szomszédom, mérhetetlen impertinenciájával, folytatja a fintorgását. Végre, váratlan nekem is a megszólalás, azt mondja: – Hát igen! – Micsoda?… Ez vicc akar lenni magától? – vág közbe a kocsmáros türelmetlenül. – Minek viccelnék? – vonja meg vállát szomszédom. – Felemásnak hat az, hogy a kiszolgálók közül az egyik, a Pirók, mint egy égi meszelő, akkora a másik, a Mancika mellett. Bejön az ember, már kacagni jön nekije ezen! Nézze! E pillanatban a kocsmáros, mint az alvók, olyan mély lélegzeteket vesz. És gépileg, selypítve, hebegve, bólingatva ismétli: – Úgy van. Úgy van. Úgy van. Én ezt… tudja… Most kezdené el magyarázni a szomszédomnak, hogy őt ez mennyire kínozza. Egy gyerek, egy hülye is kitalálná, hogy ezt akarja tenni a kocsmáros. De a szomszédom most villámgyorsan előzi meg: – Ide nézzen! – kiált rá. – Ez a két pengő itt, ha így áll, és ez a kis kétfilléres így, akkor valahogy az embernek viszolyog tőle a háta. Kirakja az asztalon az egyik pengőt, úgyhogy a krajcárt teszi mellé. Aztán, harmadiknak, külön a másik pengőt. – Úgy van! Úgy van! Úgy van! – bököd rá a kocsmáros feje. – Hát persze! – mondja szomszédom. – Rosszul veszi az ki magát, hogy egy pengőset és egy krajcárt egymás mellett egy pengős vezessen. Hanem ide nézzen! – Na? – várja a kocsmáros. És nem kacag, nem ocsúdik föl, hogy micsoda utcagyerekeknek szellemiségében való dologba kapcsolódott. Halálos komolyan várja, mit csinál a szomszédom. Az pedig egymás mellé teszi a két pengőt, akár egy patrult, és a kétfillérest eléjök helyezi, mint egy patrulvezetőt. Azzal diadalmasan mutatja: – Így stimmel a dolog. Ezt a két egyforma nagyot vezeti a harmadik, a kicsi. – Igen! Ez stimmel – hagyja helyben boldog szuszogásokkal a kocsmáros. Erre a szomszédom, rettenetesen egyszerűen, mintegy mellesleg, azt tanácsolja: – A kis Mancit tegye meg fizetőnek a táskával. A két nagy szőke tehén legyen a két egyforma kiszolgáló magának. A lokál húsz percenttel mutatósabb. – Mond valamit. Én már… – akar beszélni újra tépelődéseiről, beteges kínjairól a kocsmáros. De lehet-e neki most egy mukkot ejteni? Nem azt! A szomszédom bele az arcába magyarázza: – Tudtommal nincs óvadékja magánál a fizetőnek! – Nincs! Nincs! – Örül a kocsmáros, hogy akármit helyeselhet ennek a remek eszű, vele egyetértő vendégének. – Hát akkor, ha a fizetője berzenkednék, hogy kiszolgálni teszi vissza, hát láttam a konyhájában a konyhalányát. Még azt is inkább teheti kiszolgálónak, hogy összepasszoljon két nagy üsző magának. Mert az ügyetlenségtől nem riad meg vendég, de az ilyen felemás dolog, hogy egy nyakigláb és egy pukkancs pincérlány ugrálja körül, bántja valahogy az embert. Akár higgye ezt maga nekem, Palicsy úr, akár nem. Ha makacskodik ellenemben? Megbánja az üzlete csínja… Vagy hogy mondjam? – De belátom én! Beláttam már. Hát azt akarom mondani éppen… – hadarja a kocsmáros. – Az más, az más! Helyes! Akkor magának van igaza, ha megértett engemet! – mondja elismerően és fennkölten a szomszédom. – De hívják ki, Palicsy úr!
Az ámulat és a kacagás kétfelé akar engemet szakítani. A kora ősz szomszédom, mint aki tudja, hogy győzött, már nem fegyelmezi viselkedését. Körülnéz. Összepillant velem. Elröhögi magát. És rám vág szemmel. Mintegy tudatva: „Ezt remekül csináltam, jó pofa vagyok, mi?… Hallottad!”
A kocsmáros, amikor elment a konyhából való hívásra, előbb mérgesen mordult egyet, hogy mit zavarják folyvást? Összefázott embernek langyos fürdő, szomjasnak ital, éhesnek étel, lyukas helyett új ruha, váratlan pénz és a többi és a többi, ilyen pozitív vágykielégülés hatásával volt rá ez a beszélgetés. A mozdulatain, a tekintetén olyan fölszabadultság látszott. Emberek keserves lelki gátjait zsongítja el így az első alkoholos perc. Huzamos időt tölt künn már a kocsmáros. A fizetőlányt kihívatták utána. Holtbiztos, hogy ez azt jelenti, melegében elintézi ezt a kiszolgáló és fizető szimmetria problémát odakünn.
Tényleg! Szomszédom felé egyszer csak rohanva jön a konyha felől a kis Mancika. A másik, nagy szőke kiszolgálólány semmiről sem értesült még. Ott áll a helyiség másik végében, tétlen, egy üres asztalhoz támaszkodik. Mancika hirtelen meggondolja a dolgot, és a kiszolgáló társa felé megy. Izgatottan tárgyal vele. Persze hogy a kocsmáros intézkedéséről. Azzal Mancika jön szomszédom felé. A nagy kiszolgáló lány pedig lohol ki a konyhába. Sajnos, nem hallok egy szót sem abból, amit a kora ősz szomszédom tárgyal Mancikával. Mivel ezúttal Mancika, félretéve minden fegyelmet, leül szomszédomhoz. Összedugják a fejüket, úgy susognak… Vihognak! A férfi, látom, az asztalon tologatja Mancikának a két pengőset és egy kétfilléreset. A történteket magyarázza neki nyilván. Soká lefetyelnek. Akkor a kora ősz szomszédom fölkel és elpályázik.
Iszonyúan megkapott ez az eset. Barátomra, aki itten váratott, dögvészt és átkot kívántam előbb. Most visszaszippantom mindezt, és tetejébe áldom arcátlan, tiszteletlen, pimasz merészségét, hogy késik és várat engem. Mi több!… Most már azon aggódom, hogy barátom hamarabb befut, mintsem kikérdezhetem ezt a kis kiszolgálólányt, ki ez a titokzatos kora ősz egyén, és mit beszéltek imént együtt? A barátom jól nevelt, nagyműveltségű, jól szituált alak. Borzalmas marhák az ilyen emberek, semhogy körömpiszoknyi érzékük lenne, például egy ilyen érdekes mozzanat iránt, ami itt történt előttem. Ha mesélni próbálnám neki, vagy a dolgot tartaná butaságnak, vagy engem butának, hogy efféle jelenségekre is figyelmet szánok az okos, gyakorlatias, vaskosan hasznos ténykedések között. Nincs sok epém különben… Egyet utálok gyomorémelyedésig: a fölényt, a legyintést, amely a világban jól megalapozott helyzet biztonságából jön.
Már majdnem botrány támadt egyik asztalnál azon, hogy fizetni akartak, és nem bírják előkapni a fizetőt. – Azzonnall, azzonnall! – kiabálja rájuk a hosszú, szőke kiszolgálónő, ha kikukkan a konyha felől. De megint eltűnik, és a fizetőnő nem jelentkezik. Én értem, persze, a dolgot. Válság tört ki odakünn. Kinézhetnék. De fene tudja, arra nem vagyok kíváncsi, hogyan kocódik a tulajjal a fizetőnője. Ez realitás. Ez külszín. Mindig a mögötte rejlő ügyek az érdekesek… Tűnődöm.
– Ávvégre! – hallom a fizetni akaró vendégek felől. És mikor odapillantok, kellemesen lep meg, hogy a kis fekete Mancika áll az asztal előtt. Az ő köténye fölött lóg a fizetőtáska… Abban kaparász, otthonosan. Ez aztán radikálisan lezajlott kormányválság volt. A kiszolgáló nagy szőke lány ott áll szintén az asztal előtt, a ceh ellenőrzésére. Példátlanul tudja fékezni vonásait, pillantását, ahogy Mancikával, új vezérnőjével vált szót. Se irigység, se féltés, se gyűlölet, se zugolódás nem tetszik meg rajta. De alázat, hízelgés, előzékenység sem. Pedig biztos, hogy az egész kocsma adminisztrációja palotaforradalom-szerű izgulatban leledzhet.
Ideintettem én is a fizetőt. Nem tudok, sajnos, elég ügyes detektív lenni, hogy valami ügyes, körmönfont fogással indítsam közlékenységre ezt a kis fekete újsütetű arrivét. Bambán így kérdezősködöm tőle: – Hát mégis megnyerte a fogadást magával szemben az az úr, aki itt ült? Hallottam, mikor a főnökkel beszélt a maga érdekében. – Ha tetszett is hallani, akkor is kijelentem, könnyű dolga volt neki, hogy rábeszélje a főnök urat, ha valakit illet, hát engem illet ez a táska itten! – csap a gyomrára a lány. – De nem gondolja, hogy annak az úrnak a roppant érdekes cselfogása nélkül kizárt dolog, hogy magát tette volna meg a fizető helyébe a főnök? – Hogy ez bolond, azt tudja mindenki! – feleli erre Mancika. – És finesszel könnyebb kivívni nála valamit. De azért biztosítom, engemet itten protekció nélkül is ismerhet már ez az üzlet. Amit én érdemlek itten, tessék érdeklődni bár száz vendégtől, nem a kidobatás… Az én kiszolgálásommal olyanok is meg vannak elégedve, akik direkte azért ülnek be akárhová, hogy piszkálkodjanak… Úgy legyek én szerencsés, ha nem miattam jön be ide a vendégek nagy része, A Mancikáért!
Ne vessenek rám követ, ha némi tudákoskodással szakítom meg ezt a folyamatos elbeszélést. Az események, a legkülönb tények, csodálatos eredmények csupa fantasztikus, irreális erők mozgatására jönnek létre. De mikor létrejöttek, akkor mindazok, akik a keletkezésüknek, lefolyásuknak tanúi voltak, egyszerre hazudni kezdenek önmaguknak és másoknak, és utólag reális okokat, alapokat keresnek a fantasztikusak és irreálisak helyett. Mert, mint a horror vacui, mérhetetlen félelme él az emberekben, hogy köznapi valószerűségre berendezett agyukba belekerülhessen valami zavaró, rendszertelen. Bármi érdekes is legyen az! Butának hamarabb akarja magát láttatni bárki, mint őrültnek. Vagy hát részlegesen is gyanúsnak őrültségek akceptálásában. Ennek a százszor különbözőképpen megfogalmazott igazságnak plasztikus konkretizálódását itten látom. No jó! Ez nem higgadt megállapítás bennem. Düh és felháborodás az, ami támadt bennem ez iránt a hálátlanság és készakart vakság iránt, amivel Mancika reális magyarázatot akar adni kora ősz barátja fantasztikus ügyességgel végbevitt közbenjárásának. Ha indulatomra hallgatok, akkor egyszerűen ráordítok: – Maga buta, szemtelen tyúk! Ha maga a kiszolgálási tudománynak a csúcsát produkálja is a főnökének, akkor sem teszi meg magát fizetőnek. Mert az alakja az, ami a főnöke beteges szimmetromániáját sérti. És ha maga azzal felel, hogy ezt tudja vagy elismeri, és így könnyen lehetett volna segíteni a dolgon ez irányúlag, akkor is rémes tévedés áldozata. Mert ha egy rögeszmésnek nyíltan említést tesznek rögeszméjéről, akkor persze hogy rúg kapál azellen, hogy bolond. Viszont meglelni a helyes, finom módszert a bolondságának a kellő, kívánt irányba való térítésére, remek, zseniális, néha a köznapi okossággal meg sem közelíthető teljesítmény… Ezt tette magának meg a maga érdekes barátja, Mancika, anélkül hogy közrejátszott volna a maga vasszorgalma és ügyessége és hűsége.
Ezt mondanám Mancikának ex abrupto. De mert teljességgel reménytelennek látom nyíltan igazságérzetére és ésszerűségére apellálni, tehát ezt kérdezem tőle: – Mondja, kicsoda ez az úr? – Na ki? – felel Mancika. – Barátom. Másutt vár meg zárás után. Un itt povedálni újra a főnökkel, esetleg megint énrólam és a randa fizetőnkről, aki nagy dérrel-durral odacsapott mindent az előbb a főnök úrnak és kilépett. – Ezt tudom! – mondom. – De micsoda a maga barátja? – Hát izé… – bizonytalankodik Mancika. Mire én közbevágok. – Nem valami ideggyógyász? – Fenézik az! – felel Mancika és kacag. – Hát micsoda? – faggatom. – Állása van? Vagy micsoda egzisztenciájú ember? – Most? – forgatja rám szép fekete szemét Mancika. – Most ő ügynököl. Szépen keres aránylag. A fixéről is lemondott, nagyobb percentért… Már annyit akvirál… – Érdekes – szalad ki a számon őszinte bámulattal, és homlokredőzve próbálok töprengeni rajta, hogyan egyeztethető össze a szellemi készség akkora magasrendűsége ilyen egzisztenciával? – Minek érdekli magát? Talán hozna neki üzletet? Csinált ő már itt is, ne hazudjak, hármat. A főnökömmel is! – magyarázza Mancika. – Esetleg beszélhetünk róla! – füllentek. – Persze, mindennap bejár maga miatt ide? – Dehogy! – felel Mancika. – Mindennap nem. De átadhatom neki az üzenetét. – Holnapután, mondjuk ilyen időben! – adom az üzletembert. Mert érzem, ez a kis ravaszság segít csak hozzá, hogy kiszedjem Mancikából, amire kíváncsi vagyok. – Átadom okvetlen! – bólint Mancika. De a tárgyalásunkat pont itt szakítja meg az egyik asztaltól hangzó: – Fizetni! – kiáltás. – Megyek! – lebben el tőlem Mancika. De fejével jelzi, hogy visszatér hozzám mindjárt.
Esedékes még az én fizetésem is, tehát ürügy külön nem kellene úgysem, hogy Mancikát odarendeljem magamhoz pár szó beszélgetésre, ha magától nem jönne vissza. De visszajön egyenesen hozzám, miután elintézte vendégeit. Én pedig már közben elfelejtettem, hogy üzletet ígértem barátjának, azért siet vissza hozzám Mancika. Csak a saját kíváncsiságom foglal el. Azért, ahelyett hogy fondorlatosan az üzlettel kezdeném, bután, in medias res rohanom meg őt a kérdéssel: – Nagyon szeretném tudni, mit beszéltek az előbb a főnökéről? Mit magyarázott el magának róla a barátja? Mancika láthatólag kiábrándult képet vág rám, és így felel: – De hiszen nem a főnökömről magyarázott. – Hát kiről? Nem róla volt szó maguk között? – firtatom elképedve. – De igen, én beszéltem el, hogy künn a főnök csakugyan belátta végre, mit érek, és mit a fizetője, és kilátásba helyezte, hogy legközelebb átveszem a fizetést… Erre a Rozi, a volt fizetőnk, rögtön kicsatolta a táskát a derekáról, és odatette a főnök elé, hogy hát ő így és amúgy… Szóval ágált és fenyegetőzött, hogy azonnal itt hagyja az üzletet… És meg is tette… Kipenderült! Jól tette! Kit bosszul meg vele? Magát. Én ugyan a fizetést is százszor jobban ellátom nála!… Közben kétségbeesve töröm a fejemet, hogyan kellene ezt a buta tyúkot nem meggyőzni a barátja csodálatos pszichológiás teljesítményéről, csak rávezetni, hogy barátjáról beszéljen. Szinte a magam kínlódásán látom, micsoda bravúr az, embereket úgy kezelni, hogy szándékunk szerint beszéljenek, hát még, hogy tegyenek is úgy! Utoljára is közbeszólok, így: – De hát a barátja maga előtt is tologatta az asztalon a pénzeket. Láttam. Hát nem a főnökről beszélt akkor magának? Ezt csak nem akarja elhitetni velem? – Pedig nem, kérem! – rázza fejét Mancika. Ő akkor nem a főnökről beszélt. – Hát kiről? – Egy valami kegyelmes úrról, vagy nem tudom micsoda volt gazdájáról! – mondja Mancika. Hirtelenében annyira értelmetlen, össze nem hozható nekem ez az értesülés, hogy szinte inogni kezd bennem a tulajdon érzékeimmel fölfogott közvetlen benyomás hitelessége arról a jelenetről, amint a kocsmárost hipnotizálta imént az eltávozott szomszédom: – Kegyelmes úrról? – hebegtem. – Hát igen! – mondja Mancika. – Inas volt ő annál a kegyelmes úrnál… És azt mesélte, hogy izé… roppant jó ember volt, és nagyon izé… tanult, vagy okos is… de olyan izé… akkurátus volt az is, mint a főnök itten… Mindenben… – Ahá! – vakkantom el magam önkéntelen. Mancika erre elhallgat. Sandán néz rám, akárcsak valami rossz szagot érezne meg hirtelen rajtam. Azzal üzleti arcot vág! – Tessék! Mi volt? Zöldszilváni, két deci. Mignon és… – jegyzi a cehemet számolócédulára. Nem merném úgy tartóztatni föl, hogy előbb ne fizessek. De jelentékenyen több borravalót adok, és aztán kérdem: – De nem fejezte be, hogy micsoda dolga volt a barátjának azzal a kegyelmessel? – Áhh! – legyint Mancika. – Mit is jegyeztem volna meg sokat abból? – A barátja aközben is a pénzt tologatta az asztalon! – próbáltam fölfrissíteni emlékezetét. De láthatom, hogy kelletlen veszi. Utál érte, hogy ezt a dolgot pedzem. Azaz, hogy ez irányúlag pedzem. Azért fanyalogva megfelel a kérdésemre: – Hát hogy az a kegyelmes, például, ha kártyáztak, és pénz volt előtte, nem nyugodott, amíg a pénzek vagy mind koronára, vagy mind számra nem voltak fordítva… Kirakott pénzt, mint egy csapatot, maga elébe, aztán egyet megtett vezérnek a pénzek közül, amelyik nagyobb vagy más volt, mint a többi… Hát micsoda bolondság ez? – hagyja abba Mancika. Érdekelhet valakit? – De nagyon, kérem! – nógatom rémülten. – Engem mindennél jobban érdekel. Folytassa, legyen kedves! – Hát hogy mindennel így volt! – ered szónak immel-ámmal Mancika. – Az íróasztalán pontosan ott kellett álljon valami, ahol szokott. A zsebkendőjét félóráig tűrte és hajtogatta, hogy éppen a szegélye vágjon a szegélyével. A színházjegyet ő szakította le pontosan, ahol kellett, nehogy a jegyszedő beleszakasszon… Ilyen furcsa izéje volt neki sok… De különben aranyos, jó derék ember volt… A barátomat a fia protezsálta be ehhez a jó céghez, ahol így keres… – Értem az összefüggést, és talán maga is! – kockáztatom meg. – Azért mondta el ezt a barátja magának, hogy bebizonyítsa, hogyan bánt el a maga érdekében a főnökével, a kegyelmes úrnál szerzett tapasztalatai szerint… – Nézze! – szól Manci ingerülten. – Maguk férfiak olyan aljasak, úgy összetartanak, mind… Vannak ilyen izéi mindenkinek, mint ennek a főnöknek, de azért szeretném látni, hogy rávegye valaki őtet ilyen badarságokkal arra, hogy az üzletében egy piszkos, ronda, rest, buta alkalmazottat megtartson, vagy egy ilyet, mint én, elengedjen? – Hát szóval, maga nem látja át, hogy előbb, mikor pityergett, hogy elbocsátja a főnök, és most utóbb, mikor a kartársnője rovására is megtartotta és előléptette magát, ezt a barátja idézte csupán elő? – fejtegettem. – Nem! – toppant Mancika. – Legföllebb hát kicsit befolyásolta… mondjuk… Az is, hogy szólott neki… – Egyik végletből befolyásolta a másikba? – vitatom. – De hát minek tenne magával, még ha babonás is, ilyet a főnöke? Hol talál ésszerű magyarázatot erre? – Ojjé! Hányszor csapnak főnökök műmurizásokat, hogy ráijesszenek az emberre! – oktat ki Mancika. – Maga nem ismeri, úgy látszik, ezt a szakmát. Hogy alkudjanak, hogy lenyomják az ember bérét, hogy megriasszák az embert, és dupla annyit végeztessenek az emberrel… Csinálnak bizony nemcsak ilyen murikat az ember főnökei. De én, mert szorgalmas vagyok… velem… És a többi és a többi és a többi.
Érzem, hogy ha a valószínűség között lidércnyomásos villanásokban mutatkozik meg egy másik valószínűség a dolgok összefüggéseiről, nem lehet és nem is érdemes ráerőszakolni a meglátását emberekre, akiknek kényelmesebb vagy kellemesebb elzárkózni előle… Hiszen tény, hogy: tudni, az semmi! Tenni tudni, az minden!
(1938) |