A tervrajzNagyon igénytelen, szürke személyiség vagyok. Nevem Baka Károly. Foglalkozásom: építési rajzoló. A kvalifikációm, sajnos, még a középiskoláig sem viszi föl. Hat elemi osztály az egész képzettségem. Ezenfelül az inasiskola és egy hathónapos esti szaktanfolyam. Mint egészen közönséges kőművestanonc kezdtem. De volt egy öreg építőmesterem. Amolyan régivágású, kitűnő iparos. A gyakorlatban rá lehetett bízni egy száztornyú bazilika fölépítését is. De máskülönben alig konyított a betűvetéshez. A számtanhoz, rajzoláshoz éppen nem. Ez az öreg pallér észrevette, hogy könnyű és ügyes kezem van az íráshoz, rajzoláshoz. Számadásait készíttette el velem, rajzokat másoltatott. Egyszóval, ő fedezte fel, hogy az irodai munkára tehetségem van. Így lettem építészeti rajzoló. Autodidaxis útján, ma már, akár hiszik, akár nem, elértem, hogy a legkomplikáltabb és mérnököknek is fejtörést okozó feladatokkal aránylag könnyen megbirkózom. De iparkodtam is rettenetesen. A megbízhatóságom és becsületességem miatt pedig egyenesen butának tartanak. Kőművesinas koromban, amíg rugdostak a segédek, s a tégla véresre horzsolta, a malter pedig kiette minden bütykömet, és koránkeléstől, későnfekvéstől mindig csipás voltam és áztam-fáztam, sültem, bemocskolódtam az állványokon… mégis olyan jókedvű, sudár alakú, makkegészséges fiú voltam, hogy csoda! Ma bizony, noha aránylag fiatal legény vagyok, majdnem pupos a hátam a sok, napi tizennégy órai irodai görnyedéstől. A homlokom már a fejem búbja körül végződik. A szememre néha dupla pápaszem kell, meg még lupe is, hogyha túlaprózott rajzot készítek. De ez mellékes mind. Mást akarok itt elmesélni.
Legutóbb igazán egy remek irodába kerültem. A főnököm még nálam is fiatalabb ember. Alighogy elvégezte a műegyetemet. Gyakorlata úgyszólván semmi. De nagyon előkelő a családja, nagy összeköttetésekkel rendelkezik. Hát könnyen és hamar kiakaszthatta a tábláját mint önálló építési vállalkozó. És aztán engemet – érthető okokból – ajánlottak melléje mint a szakmámban szerfölött járatos munkaerőt. Őszintén szólva, én látom el egymagamban az egész iroda teendőit. Sok és nagyobbszabású megrendelés nem is igen fut be. Portálok, átalakítások és a többi. Ilyen munkáink vannak, mikor vannak. Talán erre az üzemágra specializálódunk… Ez sem fontos itt.
Tegnap múlt két hete, Hamuváry mérnök úr, a főnököm, azzal jött be délfelé az irodába, hogy elutazik két hétre. Sűrűn megteszi ő ezt, néha akkor ís, ha szükség volna a jelenlétére. De éjjel a mulatóban, erre-arra, nagyon sok ópiumos cigarettát szív a tüdejére a pezsgőbólé és koktél mellé, amivel a gyomrát rontja el, és esetleg valami hisztériásabb táncosnő a szívét is nyavalyássá zaklatja, és ilyenkor a főnököm búskomoran kijelenti, hogy: – Az élet kegyetlen, reménytelen, ocsmány állapot! – Öngyilkos lesz, megőrül, nem bírja tovább, el kell szöknie valahová kikapcsolódni, idegeit rendbehozni… Hát most is elutazott. Nem informált engem semmiről. Sem a függő ügyekben nem adott utasításokat, sem a jövőkre. Csak megadja a címét, hogy San Remóba, Hotel Belvederébe írjak neki, ha valami előadja magát az irodában. Amit magam nem tudok elintézni, akkor ő onnan intézkedik. Még szerencse, hogy ezt tette. Máskor címet sem hagyott, az is megesett.
Délután egy roppant tekintélyes, aranykeretes pápaszemű úr robogott be az irodába. – Hatzuka főtanácsos – mutatkozott be. És persze főnökömmel akart tárgyalni. Vaktában megméltóságos-uraztam. Kegyes mosollyal vette tudomásul. De mikor közöltem vele főnököm elutazását, irtó dühre gerjedt. Neki a főnököm megígérte, hogy délután rendelkezésére áll! Őt meri lóvá tenni?… Ez minősíthetetlen aljasság! Megkíséreltem persze lecsillapítani. Hitelügyletet sejtettem leginkább a dolog mögött. Főnököm halálosan összeroppant idegeit emlegettem… Nem sok eredményt értem el. Emberem dühöngve már majdnem távozott. Zavaromban akkor, a sok hebegés között, szinte gépileg, ahogy üzletfeleinknek szoktam, megjegyeztem azt is, hogy: – Máskülönben rám szokott a mérnök úr mindent bízni. Be vagyok avatva mindenbe. Csodálom, hogy méltóságos úr ügyét nem hagyta nálam. A főtanácsos erre megfordult. Rám nézett. A mentő eszme fölvillanása látszott a képén: – Igaza van! – mondta. – Talán még jobban is járok magával, mint a főnökével, ha egyszer ő is megbízza magát az ügyeivel. Meghajtottam magam, és így biztattam a főtanácsos urat: – Méltóztassék csak előadni, miről van szó, méltóságos uram! Hát erre először is a legnagyobb titoktartást kötötte ki. Külön becsületszavamat vette! Nem volt elég neki kijelentenem, hogy irodánk a szent gyónásnál is nagyobb üzleti diszkrécióval dolgozik. Aztán előadta végre, mit rendelne meg az irodától: – Egy tervrajzot csinál nekem, kérem, az úgynevezett Rezedakertről. Illetve annak beépítéséről és parkírozásáról. Az elképzeléseim a dologról már készek. Csak éppen le kell rögzíteni őket rajzban, és egy hozzávetőleges, egészen hozzávetőleges költségvetést kell készíteni. Az egész munka még a jövő zenéje. De a városnegyed forgalma olyan szemmelláthatólag e felé a Rezedakert felé terelődik, hogy előbb-utóbb tűrhetetlen egy ilyen ocsmány foltot hagyni a város belterületén, mint ez a Rezedakert. Egy szeméthalmot, egy bojtorjánt és szamárkórót nevelő, pár rongy viskónak helyet adó szörnyűséget! Ismeri ezt a helyet bizonyára? – Hogyne, méltóságos uram! – válaszoltam. – Ki ne ismerné? – Hát elvállalná, hogy tervrajzot készít ennek a rendezéséről, szigorúan az én intencióim szerint? – Hogyne, méltóságos uram! – válaszoltam. Mert hiszen már kezdtem sejteni, hogy ennél könnyebb, veszélytelenebb, kockázatokat nélkülözőbb megrendelést még nem bonyolított le általam az iroda. Stante pede kimentünk a főtanácsos úrral a helyszínt megvizsgálni. Ő folyton emlegette nekem azt a föltétlen puvoárt, amit a Rezedakert rendezésére fölöttes hatóságától kapott, és amellyel méltányolja a munkámat. Énnekem sejtelmem sem volt, hogy ki legyen ez a fölöttes hatóság? Állam-e? Város-e? Magánvállalat? Közüzem? De egyet okvetlen kellett látnom, hogy a főtanácsos úr nemcsak szakember egy ilyen komplikált városrendezési dologban, hanem a fantáziája is csapongóbb a megbízhatónál. Talajviszony? Csatornázási lehetőségek? Alig jöttek előtte számításba. Oda rakott egy mauzóleumot, ahová egy strandot kellett volna. A strandot viszont egy stadionnal együtt oda helyezte, ahol inkább egy bérpalotatömbnek kínálkozott hely… És így tovább… Szerencsére se makacs, se rátartó kedélynek nem mutatkozott a főtanácsos úr. Akármilyen szakszerű fejtegetésemet szívesen figyelembe vette, és örömmel másított eredeti intencióin. Igazán életem legnagyobb dicséretének vehettem, mikor már teljesen megállapodtunk a tervrajz mikéntjében a legkisebb részletekig, hogy a főtanácsos úr kijelentette: – Maga, barátom, rendkívüli képességekkel bíró szakember. Szerintem méltánytalanul alárendelt a helyzete. Talán majd tehetek valamit magáért. Ez a tervezet, amellyel olyan kitűnően követte elképzeléseimet, bízom benne, olyan kifogástalan munka lesz, hogy az a magas állású egyéniség, akitől megbízásomat nyertem ennek a terepnek a nagyvonalú rendezésére, nemcsak jóvá fogja hagyni, hanem elkápráztatjuk vele őt, és keresztül fogjuk így hajtani ezt a tervezetet minden ördögön és poklon. Örülök, barátom, hogy vaktában, mint mondják, csak úgy pofára, megbíztam a maga képességeiben. – Boldog vagyok! – feleltem őszintén. – Méltóságos úr elismerése túlzottan is megjutalmaz engemet szerény munkásságomért! Mire a főtanácsos úr annyira bizalmára méltatott, hogy kiöntötte előttem a szívét. Azt mondta: szántszándékkal nem fordult ezzel a tervezettel szakkörökhöz, se hivatalosakhoz, se magántekintélyekhez! Azért kerülte meg őket, mert az ilyen elismert szakkörök csupa nagyképűség. Okvetlen rákényszerítik a szakvéleményüket, bárki fordul hozzájuk, bármivel. Egész tenger zajlik mögöttük az érdek, panama, sáp és hatalmi hálózatokból. Ennek értelmében pöfögnek minden egészséges tervre, és bélyegzik költői kilengéseknek az olcsó, egyszerű megoldásukat!… Ilyen keserűséggel háborgott és fakadozott ki előttem a főtanácsos úr. Legeslegvégül pedig olyan felhívást intézett hozzám, amely már a bizalmasság tetőfokát is túlhaladta. Azt mondta: a főnököm tulajdonképpen tiszteletlenül felültette őt a mai tárgyalással. Tehát megérdemelné, hogy ő megtorlásul mellőzze a főnököm közbejöttét ennél a megbízásnál. Tényleg, se része, se érdeme főnökömnek a munkában, tudomása sincs róla egyáltalán. Egyszóval, tekintsem ezt a tervrajzot privát munkának. Nevezzem meg a fáradságom díját, ő titoktartó lesz! Erre azonban azt válaszoltam: – Ne haragudjék rám, méltóságos uram, de ezt nem tehetem meg. Ez hűtlenség és csalás volna a kenyéradómmal szemben. A tervrajzot ugyan precízen elkészítem, de a munkadíjat csak a főnököm állapíthatja meg, és csakis az iroda részére vehetem föl és nyugtázhatom. A főtanácsos erre, kicsikét hüledezve, megjegyezte, hogy ez érthetetlen, hogy ő, a jövőbeli pártfogóm és jóakaróm, fölment az erkölcsi aggályaim alól, minek vonakodom paklira lépni vele?… És hozzátette, hogy bár tehetséges, de kicsikét buta vagyok, azért boldogulok nehezen a világban. Hát ezt már nem először hallottam életemben.
Abban maradtunk a főtanácsos úrral, hogy tüstént belefogok a tervrajzba. De egyidejűleg expresszlevelet menesztek a főnököm után. Pár nap alatt megfordul az expresszposta. Akkor jelentkezem főnököm utasításaival és költségjegyzékeivel a főtanácsos úrnál. Nos hát, ment a levél és jött a levél a tervrajzról. A főnököm válasza a következőket tartalmazta. Először is, bár a rajz elkészítését a költségvetési előirányzattal együtt sem tartja háromnapi munkánál többnek, bőven számítva ezt is, okvetlen arra kér, hogy a főtanácsosnak kétheti munkaidőt szabjak ki a rajz elkészítésénél. Ezt részint azért kell tennem, hadd lássa a főtanácsos, hogy nehéz és komplikált munkáról van szó, részint azért, hogy mire elkészül a rajz, ő otthon lehessen már és láthassa. Másodszor, munkadíjban 500, azaz ötszáz pengőt számítsak föl a főtanácsosnak. De még jegyezzem is meg külön, hogy kivételesen csak neki csináljuk ilyen szerény összegért. 250 pengőt kérjek rögtön munkadíj előlegbe a költségeinkre. És ezt, a megjelölt módon, azonnal küldjem el neki San Remóba. Épp jól jön neki a pénz! Ezen kívül azt az utasítást adta, hogy általában legyek pökhendi és fölvágós a főtanácsossal szemben, és maszlagolhatok neki akármit, mert egy zavaros fejű műkedvelő, akarnok, vén csirkefogó. Kötelesség – kötelesség!
Mire főnököm válasza megjött, a tervrajz már régen kész volt. Még szerencse, hogy pont arról nem beszéltem a főtanácsos úrral, hogy mekkora időt vesz igénybe a munka? Tehát a rajzot főnököm lelkiismereti ügyének tekintve, az elintézendő ügyek rekeszébe tettem az irodában, és nélküle mentem el a főtanácsos úrhoz.
Rettenetes nehezen jutottam előre a főtanácsos úr hivatalában. Először a portás tartott föl. Aztán a folyosón egy szolga váratott, míg bejelent. Aztán valami magamszőrű írnokféle vesztegeltetett. Végre, nagy nehezen beeresztettek egy előszobába, ahol egy kisasszony állott elém. A portáson kezdve, egészen eddig a kisasszonyig, minden hivatalos közeg, aki feltartott, azt akarta kivenni, kidögönyözni belőlem: – Mi okból kíván maga a főtanácsos úrral beszélni? Persze, a méltóságos úrral történt előzetes megállapodásunk szerint csak annyit közöltem ezzel a sok cerberussal, hogy a főtanácsos úr maga óhajtja személyes látogatásomat, melynek célja senkivel sem közölhető. Dühös és utálkodó pillantásokat, morgásokat és megjegyzéseket kellett lenyelnem. Végre ez a kisasszony, kedvesen, szelíden mosolyogva, így érdeklődött: – Kérem, én mint őméltósága titkárnője, utasításom szerint, csak úgy zavarhatom meg a főtanácsos urat, ha meg méltóztatik mondani, mi ügyben akarja idejét igénybe venni? Ilyen angyali arcnak és mosolynak nem bírtam százszázalékos makacssággal ellenállni. – A főtanácsos úr egy tervrajzot rendelt az építési irodánknál. Azért rendelt magához! – ennyit kiböktem a titkárnőnek. Ekkor kiderült, hogy a főtanácsos úr még egyáltalán be sem jött a hivatalba. De minden pillanatban várják. A kisasszony leültetett egy belsőbb és bőrfoteles szobában, ahol ő gépelt egy óriási, gyönyörű íróasztal mellett. Ott békén várakoztam, most már ötödízben. Elnéztem a kisasszonyt. Oly üde, fehér, bájos leányka volt, mint a megelevenedett Madonna. Eszembe jutott, micsoda gyanúk és pletykák tárgyai az ilyen édes teremtések, akik öreg hatalmasságok mellett dolgoznak. És csak úgy vaktában a nyakamat tettem rá magamnak: ha erről a gyönyörű, tiszta angyalról is keringenének piszok letyefetyék, akkor csak merő rágalom lehetnek.
Végre berobogott a főtanácsos úr. Ahogy meglátott, földerült az ábrázata. És első dolga az volt, hogy elég nyersen rászólt a kisasszonyra, hogy négyszemközt akar maradni velem, és ez minden látogatójának szól! Amint a kisasszony kisomfordált, szegényke, a főtanácsos úr így szólt: – Elfelejtettem mondani magának, hogy előbb telefonáljon, ha jön. Ne kelljen kitennie magát faggatásoknak, míg hozzám eresztik. Remélem, nem közölte senkivel a környezetemben, hogy mi ügyben keres? – Nem! – feleltem. De, sajnos, nem tudok elég jól hazudni. A főtanácsos észrevette, hogy elvörösödik az arcom, és kitalálta, mitől. – A titkárnőmnek sem? – vallatott sanda, szúró szemmel. – Őneki… izé… annyit mondtam, miután utasítására hivatkozott, hogy egy építési irodából, egy tervrajzért… persze nevek nélkül… Ezt dadogtam. A főtanácsos pedig, mint egy dühöngő víziló fújt közbe és bömbölt: – Ej, bamba fráter maga! Ennyit sem kellett volna!… Ezek itt körülöttem mind csak arra lesnek, hogy minden intézkedésemet elárulják, elgáncsolják. Ez a titkárnő pláne egy kis nőstény sátánkígyó, aki kémkedik utánam… Na mindegy! Máskor óvakodjék fecsegni, és telefonáljon, ha jön!… Merthogy gorombának láttam a főtanácsos urat, hát könnyebb volt szó szerint követnem a főnököm utasításait. A főtanácsos azonban szemhunyorítást sem tett a borsos munkadíjra és előlegre. Azt mondta, még ma kiutaltatja az összeget, nem tudom, milyen alap terhére, és holnap postán megkapja az iroda. Két hét múlva pedig vár a tervrajzzal.
Az előleget megkaptam, és továbbítottam főnökömnek, az általa megjelölt módon, a Riviérára. Mikor nyugtatta levelében a pénz átvételét, a következő újabb utasítást adta nekem: A megjelölt napon jelenjek meg a főtanácsosnál a tervrajzzal. Pontatlanság árt az iroda presztízsének. De mikor a főtanácsosnak megmutatom a kész tervrajzot, jegyezzem meg, hogy lehetne még itt-ott jobban kiképezni a tervet. Ezen az ürügyön hozzam vissza tőle újabb egy hétre, míg ő meg nem érkezik San Remóból. Ugyanis még egy héttel előreláthatólag kitolódik a riviérai tartózkodása.
Az előirányzott napon, előzetes telefonálás után, egy irattáskában vittem el, feltűnés nélkül, a tervrajzot. Remekül nézett ki, fényes, átlátszó, viaszosvászon papíron. A főtanácsos úr hivatalában, mint az árnyékok tűntek el utamból a közegek. Már ott is álltam a főtanácsos előtt az irattáskával. A főtanácsos úr pedig ugyanazon az érdes hangon parancsolta ki a titkárnőt szobájából: senkinek sincs itt! Azután pedig a következő történt. Megszemlélte a tervrajzot és a rájavezetett költségvetést. Iszonyúan meg volt elégedve velem. Tegezni kezdett. Hasba bökött. Megsimogatott, és barackot nyomott a fejemre. Mind a legnagyobb kegye jeléül. Kedves fiának nevezett, és biztosított, hogy gondja lesz rám. Megjegyeztem, főnökömnek rendelkezése szerint, hogy a tervrajz ezen és ezen a helyen még okvetlen igényelne egy kis kiképzést. De a főtanácsos úr a fejét rázta. – Remek ez, fiam, így, ahogy van! A munkadíjatokat előre ki is utaltattam. Azzal a főtanácsos úr kihúzta az íróasztal nagy Wertheim-záras fiókját, és kivette belőle a munkadíj második részét, és azt az átvételi elismervénnyel együtt átadta nekem. Az összegöngyölt tervrajzot pedig belökte a fiókba. Mialatt azonban én az elismervényt aláírtam, és a pénzt eltettem, a főtanácsos úr mégis kivette a tervrajzot a fiókból, és így szólt: – Máskülönben, ha javítani valót találsz rajta, Baka fiam, akkor talán… Ebben a pillanatban kopogás nélkül kinyílt az ajtó és a kisasszony nyomult be rajta, izgultan. De hát a főtanácsos nem is várta, mit mond a gépírónő. Szinte önkívületbe esett a dühtől, hogy zavarják. Én éppen nyújtottam neki az elismervényt. Azt fogta a főtanácsos úr, és belökte gyorsan a fiókba. A tervrajz-göngyöleget pedig lecsúsztatta kezem ügyébe a székre, mint aki nem akarja, hogy lássák. Közben pedig már felugrott, és ordította a szegény leányra: – Hát már a kiadott parancsomat sem fogják itt betartani? Hogyan merészkedett bedugni a képét? Zsupsz! Az íróasztal fiókját úgy lökte be a főtanácsos úr, hogy csattant, és a kulcscsomag csörömpölt a zárjában. Ámde a gépírónő halálsápadtan ezt rebegte szegényke: – De kérem szépen, a kegyelmes úr jön. Paff! A főtanácsos úr azonnyomban csupa megrökönyödés lett: – Az más! Rendben van! – bólintott a kisasszony felé. Aztán pedig magyarázólag így fordult hozzám: – Érdekes, hogy pont most kell ennek is idetolni a képét! De hát mi rendben vagyunk! Válaszomat se várva, köszönésemet sem fogadva, a főtanácsos úr hömpölygött máris az ajtó felé, fogadni a kegyelmes urat. Én, a tervrajzot visszatéve irattáskámba, szintén távoztam. Dehogy törődött valaki többé velem a nagyúr látogatásának haccacáréjában!
Hazaértem az irodába. Ott ki várt rám? A főnököm. A képe lesült, a világfájdalma eltűnt. Szokott ő ily váratlan és megváltozva jelenni meg. Beszámoltatott mindenről. Elsősorban a tervrajz érdekelte. Tüzetesen elmondtam mindent róla. Átadtam a pénzt. Mikor érdeklődött, hogy meg volt-e elégedve a munkámmal az ő közbejötte nélkül is a főtanácsos, hát érthető, hogy alkalmazotti hűségem demonstrálására kikottyantottam: – Annyira meg volt velem elégedve, kérem, őméltósága, hogy az iroda megkerülésével privát munkámnak ajánlotta a dolgot, amiért mérnök úr elutazott a látogatása elől. Persze, ha én az az ember volnék!… A főnököm az ajkába harapott – No nézd, a vén tökéletlen! – csóválta fejét és hümgetett. Majd azt az utasítást adta a tervrajzra nézve, hogy csak piszmogjak még valamit szemszúrásul rajta, egy hétnél hamarabb nem adjuk át a főtanácsosnak.
Délután jelez a telefon. Minthogy a főnököm ott van, ő emeli föl a kagylót: – Szervusz, kedves méltóságos uram! – köszön a kagylóba. Ebből sejthettem, hogy a főtanácsos úrral beszél. Hogy mit? Az összefüggéseket hamarjában nem tudom kapiskálni. De veszem észre, hogy a főnököm irtózatos fintorokat vág rám. Valami duplikátról van szó. Éjjeli különmunkáról az én számomra. És ezért száz pengő díjról. Fülem hegyezve izgulok. Végre a főnököm leteszi a kagylót. Előbb borzalmasan kikacagja magát, csak azután magyarázza meg, miről van szó. A főtanácsos azt hiszi, hogy a tervrajzot belökte a fiókjába. A fiók nyitva maradt, míg a kegyelmessel a hivatalt megjárta. A tervrajz a fiókból eltűnt. A főnököm, legnagyobb hüledezésemre, meghagyta a főtanácsost ebbeli tévedésében. – Nézze, Baka! – mondta nekem. – Ő suskussal akarta magát a hátam mögött megfizetni. Most elérte a vágyát. Maga privátim kap száz pengő munkadíjat, mintha másolatot készítene az elveszett rajzról. Valójában pedig visszaadjuk ezt, csak egy kicsit elkenegeti neki. Könyörgöm szeretettel, lehet magamfajta szürke alkalmazott több erkölcsi aggállyal, mint a munkaadója? Üzleti titkot sértettem volna meg, és ledöföm főnököm becsületét, ha bele nem megyek az ügybe.
Igen ám! De másnap délelőtt ülök, és dolgozom az irodában. Főnököm ilyen idő tájt, a szokott éjjeli csatangolástól még javában horkol a háziasszonya vagy másvalaki fülébe. Egyszerre a főtanácsos úr titkárnője nyit rám. Úgy tetszik, halványabb és szomorúbb az arcocskája, mint lenni szokott. Kiderül, hogy őt küldte el a főtanácsos a tervrajzért. És vele küldte el nekem a száz pengőt. Főnököm telefonon tényleg abban egyezett meg a főtanácsossal, hogy irodán kívül, éjjel, megcsinálhatok egy másolatot, másnapra. De hát egyet teljesen kihagytam a számításból. A bájos, drága kislány egyszerre, majdnem zokogásra fakadva, panaszkodni kezd előttem, mit szenvedett ő a főtanácsos úrtól ezért az elkallódott vagy ellopott rajzért! Állásából akarta kidobni. Nem hitte, nem hiszi a főtanácsos úr, hogy színét sem látta annak a rajznak. És legalábbis felelőssé teszi, hogy az íróasztala fiókjából eltűnhet valami holmi. Hát ezt nem bírtam! Sem száz pengőért, noha szegény ember vagyok, sem az állásomért, amely főnökömtől függött, akinek tisztességét érinti vallomásom… Nem bírtam ezt a titkot, ezt a jelenetet. Fölfedtem mindent a kisasszony előtt. Majd közöltem vele a szándékomat, hogyan próbálok jóvátenni minden őt ért gyanúsítást és sérelmet. A főtanácsos úr elé fogok járulni a rajzzal és a száz pengővel. Azt fogom mondani, a főnököm ildomtalan tréfát akart csinálni ezzel a tervrajzzal az én ugratásomra. Ezzel meg van oldva ez a kényes kérdés! Hát igen! Csakhogy ez az imádni való kislány előbb megütközve, majd megilletődve, majd mind láthatóbb rokonszenvvel hallgatott, s végül pajkosan rám mosolygott és így szólt: – Nem! Én azt tartom, a legnagyobb bolondság volna magától, ha nem hagyná ezt az ügyet úgy, ahogy a maga javára fordult. Miattam nem érdemes lelkiismereti kérdést csinálni a dologból. Azt a szidást és rágalmazást már úgysem lehet visszacsinálni, amit igaztalan rám rakott a főtanácsos úr. Tévedését majd belátja és megbánja vagy elfelejti. Ő megérdemli büntetésül, hogy károsodjék a száz pengőssel. De maga nem!… Térjen eszére! – De hát mivel rekompenzáljam magácskát én? – fakadtam ki magamból kikelve. – Száz pengőt érdemeljek ki a magácska könnyein? Minden viszonzás nélkül? – Hát majd elvisz színházba vagy moziba. – Varietébe is! – kiáltottam. – Ahová csak akarja!
Most már ítéljenek rólam úgy, ahogy akarnak. És erről az esetről, amelynek a tanulsága talán nem szép, de annál gyönyörűbb a vége.
(1938) |