A bajnokA kisvárosnak büszkesége volt Gombos János, a kéményseprő segéd. Ha vándorcirkusz érkezett a városba, és annak birkózóbajnoka kihívta viadalra a város férfinépét, akkor Gombos Jankó állt ki a porondra a város becsületéért. Persze hogy ez akkoriban történt, amikor annak híre-pora sem volt, hogy az amatőrsport fejlesztésére és kiaknázására egész vállalatok alakuljanak. Gombos Jankó saját maga menedzselte magát a viadalain, és sáp nélkül vágta zsebre a kitűzött díjakat. Veretlen állott ki a profi atléták egész sorával. Ő maga több erőművészt szorított le szabályosan két vállra. Vele legfeljebb az eldöntetlenig vitték ellenfelei. A Gombos Jankó lapockáját sohasem piszkolta be küzdőhely porondja! A viadalokra való kiállásnál saját, ravasz és mulatságos módszere volt Gombosnak. Sohasem nevezett be előre a birkózásra a többi jelentkezővel. Hanem mint rendes néző, megvárta a cirkuszban, amíg az erőművész sorban vagdalja a város műkedvelő bajnokait. Esetleg már pöffeszkedik, gúnyolódik az akkori idők szokása szerint, hogy: csak ennyi és ilyen legény akadt a városban?! És akkor, szintén a szokásos módon, a cirkusz igazgatója fölteszi a kérdést: – Akad talán még a jelenlevő nagyérdemű közönség közül valaki, aki a szabályok szerint és a kitűzött jutalomért erejét össze akarná mérni bajnokunkkal!? Ő készséggel áll a nagyérdemű közönség rendelkezésére! Ilyenkor szólalt meg a várakozásteljes csönd utolsó pillanatában a padsorokból Gombos Jankó, hogy igenis hajlandó bebizonyítani, nagyon hamar kezdett a cirkusz bajnoka örülni a diadalának a város férfinépe fölött! Hát persze hogy az effajta végső percre hagyott kiállásnak számtalan előnye volt. A cirkusz erőművészét mindig kifullasztották a viadalok. Gombos Jankó pedig kitanulmányozta a fogást, amivel a profi művész ellenfeleit leterítette. Harmadszor, magasra fokozódott a gyalázat tudatának láza a közönségben, hogy a város ilyen gyatra férfihadat termel. Tehát annál boldogabb volt a meglepetés vad ricsajogása a Gombos Jankó jelentkezésén! Meg kell jegyezni, hogy Gombos Jankó nem volt valami ormótlan hústorony. Mert az már rendes dolog, hogy az abszolút erő gorillaszerű, nyakizom-túltengő, idomtalan csontozatú férfipéldányokban búvik. Dehogyis! Gombos Jankó egyenes vállú, keskeny csípőjű, karcsú, szikár, fürge mozgású legény volt. A képe, az meg éppenséggel jóvonású, férfiasan csinos volt neki. Rendkívüli erőt legföljebb az sejtetett a tagjaiban, hogy karlengetve, hetykén himbálódzva járt, olyan könnyűséggel, mint egy párduc. És hát beszélték is általában, hogy birokban ellenfeleit rendkívül gyors megrohanások útján győzte le, amikor a szükséges percek alatt, mint az acélrugók, működtek inai. Arról nem is kell szólni, hogy milyen jól föstött rajta a fekete kéményseprő-dressz. És a nők hogyan bolondultak a kormos képéért… A Gombos Jankó gáláns kalandjainál többet csak az italos duhajkodásai jártak szájról szájra. Hogyan takarította ki egy vékony nádpálcával a kezében a kocsmahelyiségeket. Azután pedig hogyan muzsikáltatta végig magát fényes nappal a bandával az utcán úgy, hogy a rend őrei okosabbnak látták kitérni megrendszabályozása elől. Meg a többi és a többi… Hát ilyen fickó volt ez a Gombos Jankó a városában.
Nos, egyszer a helybeli tűzoltóság népünnepélyt rendezett. Nyáridő volt persze. A városkertnek máskor tilos pázsitját szabadon taposhatta a nép, táncolhatott, heverhetett, szemetelhetett rajta. Egy bokor árnyékába terített pokrócon ott vigadott a tömeggel Gombos Jankó is. Természetesen ott hevert mellette csinos kedvese. Ugyancsak a Jankó szűkebb társaságában, egy másik és egy harmadik pár, magafajta iparos segédek is ott hevertek kedveseikkel. Előttük asztalkendőbe csomagolt csemegék és italospalackok álltak a füvön. Koccintgattak. Ha pedig a banda rárántott a ropogósra, akkor odavitték megforgatni a lányokat. Emelkedett, kitűnő hangulat uralgott. Csupa vidámság, kedélyesség, semmi izgágaság, házsártosság, ahogy azt szintén nem ritkán idézi elő a borközi állapot. Ámde a Gombos Jankó kis társaságában ott mulatott egy Hantossi nevű, furcsa alkatú és furcsa modorú legény. Ennek a Hantossinak himlőhelyes, dudoros, csupa sörte képe volt, mint egy borznak. Vastag, kurta nyaka, hosszú karjai, lomha mozgása, kevés szava. Nem lehetett őt egyáltalán valami hódító férfinak tartani. Ennek ellenére a Hantossi párja volt a legszebb lány. Tejfehér arcú, kék szemű. Lujzinak hívták. Gombos Jankó máskülönben igazán meg lehetett elégedve a maga párjával. De hát Gombos Jankót már olyan anyagból gyúrták, hogy ha csinos nőszemélyt látott, nem nyughatott, míg maga felé nem fordította a szívét. Azonban a szép Lujzinak szeme csak a csúnya, ripacsos Hantossi számára volt. Ez pedig módfelett bántotta, bizgatta, sarkallta a Gombos Jankó kakasi hiúságát. És hát az történt, ami szokott. Hogy miután a szép Lujzit hidegen hagyta a Gombos Jankó minden legénykedése, danolászása, tánc közben való sugdosása, szorongatása, hát végül is Gombos Jankó a szép Lujzi bálványát kezdette ki, az otromba, nehéz szavú Hantossit. Szurkálta szóval Hantossit. Durvábbnál durvább tréfákat eresztett meg a rovására Gombos Jankó. Cibálta, püfölte őt. Csakhogy mindez megtört a Hantossi nyugalmán és türelmén. Úgy, hogy úgy látszott, minden incidens nélkül múlik el a mulatság. Hanem egyszer, mikor a sokfajta kötekvés között Gombos Jankó Hantossit majdnem komoly hangon gyávázta le a lányok előtt azért, mert nem mer vele birokra kiállni a réten, hát Hantossi megsokallta mégis. – Vigyázz, te kókler! – szólt Gombosnak. – Mert azok az erőművészek, akiket te kukra hajigálsz, nem emelnek a két karjuk közt egész nap olyan súlyos vedreket, mint én. Betörhetik a csontod, ahol tőlem egy fogást engedsz a derekadra, és megcsúfolod a híredet! Hantossi ugyanis kútásó segéd volt. Ezek akkoriban még minden gép nélkül, az ásott kutak peremén szétterpesztett lábbal emelgették ki napestig a földdel rakott vödröket! De csak az kellett Gombos Jankónak, hogy leckével fenyegessék meg! És egy ilyen rücskös alak, mint ez a Hantossi! – Na, te ragyás! – húzta ki magát Hantossi előtt. – Most már aztán szavadnak állj! Itt adom neked, ehol van, a szabad alsófogást a derekamon. De törd be, mert ha nem, akkor megkeverem a rücskös pofádat minden tócsában a földön. A Hantossi apró, tatár szeme már baljóslatúan kezdett fényleni. Elhárította a szép Lujza csitítását, és azt mondta Gombosnak: – Szeretném előbb, ha megmutatnád előttem is, hogy milyen csontú vagy, mielőtt a kezembe adod magad. Emeld meg ott azt a sziklakövet. Csak kétujjnyira emeld meg a földtől. Máskülönben nem merek hozzádérni. Gyenge lennél nekem! Az a sziklakő, amire Hantosai mutatott, többedmagával, kékmohásan, ott állt ki a rét füvéből. Rémlett olyan pár mázsásnak, amit nem mozdít meg emberi erő egykönnyen. – Nem rossz! – röhögött tehát erre Gombos. – Nem rossz, hogy olyat kívánsz feltételül, hogy kiállj birokra velem, amit senki sem bír teljesíteni. Ki emeli meg azt a követ ottan?! Azt szeretném látni! – Hát én könnyen! – jött a Hantossi válasza. Ez nagy szó volt ilyen higgadt fickótól, mint ez a Hantossi. A körül mulató társaságokból mindjárt odaszívódtak mulatni, mihallani. Így, már egy kis handabandázó csődület között, vonult oda a sziklakőhöz Gombos Jankó Hantossival. Ásót kellett keríteni, hogy a követ egyáltalán mozdíthatóvá tegyék a földbe ágyazott részéből. Aztán, mikor már kiásták, Hantossi maga dült neki a kőnek két karral, hogy elhömbörítse üregéből. Gombos Jankó pedig ezalatt csúfondárosan hahotázott: – Na, ha te ezt a kis koloncot megemelinted, akkor én a fejemre teszem! Hát igen! Eggyel-kettővel még nem ment a mutatvány Hantossinak sem. Jó ideig kerülgette, hömbörgette, tapogatta a követ, hogy fogásra alkalmas helyet találjon rajta. Gombossal együtt már a nép is igencsak vidulni, gúnyolódni kezdett a Hantossi működésén. Csakhogy végül Hantossi mégis, lába-szétterpesztve a szikla fölött, nekifeszítette hosszú, két karját, és valóban fölemelte a sziklát néhány ujjnyira a pázsit fölé. A halántékán olyan kékre dagadt az ér Hantossinak, mint egy kis hurka. De egy kissé még meg is lengette karjai között a sziklát, hogy lássák: nem csalt! – Most mutasd meg te is, te kókler! – nézett aztán diadalmasan villogó szemmel Gombosra Hantossi a nép elismerő, csodálkozó moraja közben.
Hát gyerünk, Gombos Jankó, azt a betyár nemjóját!… Gombos Jankó ment is fitymálódó mosollyal a sziklának nekifelé! Megkapta a sziklát, nekihuzakodott. Ám a szikla nem akart mozdulni. Az elbízott vigyorgás helyett rögtön egy kis sápadás jelentkezett a Gombos Jankó Adonisz-képén. Na, ez a sápadás abban a pillanatban vad torzulásba ment át Jankó vonásain. Gombos Jankó egy förtelmes szusszantással újra nekivetemedett a kőnek, és akkor a kő már nem mert vele ellenkezni. Emelődött, sőt lengett is a nagy szikla a Gombos két keze között, csakúgy, mint előbb a Hantossié között. Aztán Gombos Jankó, hogy még jobban megmutassa ki a legény, oldalt is lendített egyet a sziklán, és fél lépésre el is gurította a füvön a sziklát. Ámde, ahogy a szikla erre hömbörödött, Gombos Jankó hirtelen, akárcsak maga is lélektelen tárggyá omlanék össze, úgy zuhant le oldalt, fővel neki a fűnek. A nép örömrivalgása rá sem ért kitörni. Gombos Jankó melléből tompa, hörgésszerű sóhaj fakadt föl, visszafoghatatlan, állatian. Aztán úgy maradt elnyúlva, ájultan a pázsiton.
Ez egyszer és utoljára a Gombos Jankó ellenfele, Hantossi győzött, bizony. A következő mérkőzésre, a birokra már nem került sor. Hantossi és a szép Lujza támogatták haza, nagy sopánkozás, sajnálkozás közt Gombos Jankót onnan, a mulatságból. Fájdalmas út volt. Hosszú út volt. Sosem is birkózott többé Gombos Jankó. Mert azt az inaszakadást élete végéig nem heverte ki, amit a ragyás, sörtés Hantossi komájával való elődöntőben szerzett.
(1938) |