A síró babákÉlt egyszer egy asszony. Két lánya volt neki. Egyik édes, a másik mostoha. Az édeslányát kényeztette, dédelgette az asszony, szép ruhába öltöztette, munkától megkímélte. Pont ennek az ellenkezőjét cselekedte szegény mostohalányával. Minden nehéz munkát a mostohalány végzett a ház körül. Rongyokban járt, és még így is nap nap mellett kegyetlen vegzálást, szidást, verést kellett tűrnie a mostohaanyjától.
Egy napon az asszony mulatságba indult édeslányával. Fölcicomázta őt, akár egy karácsonyfát. Megjelent a háznál az édeslánynak az udvarlója, egy jóvágású legény. Ez kísérte az asszonyt és édeslányát a vigalomba. A mostohalánynak persze őriznie kellett otthon a házat, míg övéi odajártak. Sőt, addig se üljön összetett kézzel, mostohája odanyomott neki egy csomó viseltes ruhát, javítsa, toldozza, foldozza.
No, de a mostohalány, szegényke, nemcsak szorgos volt, hanem igen ügyes kezű is. Hamar elkészült a rengeteg holmival, aztán, ahelyett hogy pihenésre gondolt volna, azon járt az esze, hogy mivel szórakozzék el egy kicsikét? Ott hevert körülötte a foltozásból megmaradt, kisöpörni való, sok hulladék rongy. – Megvan! Bábut csinálok ebből! – ötlött a kislány eszébe. Azzal neki is fogott az új, kedves munkának. Megcsinálta legelőbb is a bábu fejét. Nevetőnek akarta csinálni. Hadd legyen boldog, legalább a bábuja, ha már ő olyan boldogtalan. Nagyon sikerült! Nagyon tetszett a kislánynak a bábu vigyorgó arca. Boldogan, lázban öltötte tovább egymásba a sok tarka rongyot. Hamar megformálta a bábu alakját is. Egészen belefelejtkezett a munkájába…
Már az utolsó öltésen is túljutott a kislány. Fogta a szép, kész bábut, és magasra tartotta, hogy megszemlélje. A bábu olyan édesen, furcsán, kacagtatón vigyorgott rá, hogy a kislány hangosan, szívből fölkacagott. Abban a pillanatban nyílt az ajtó, és berontott rajta a gonosz mostoha. – Hát te haszontalansággal töltöd el az időt? Undok béka, te! – rivallt rá a kislányra. – Talán bábuzni kezdesz anyányi lusta létedre? – kapta a kislány kezéből a bábut, és kihajította az ablakon. Aztán nekiesett szegény mostohalányának, és kegyetlenül elverte. A kislány sírt keservesen. Az ütlegeknél is jobban fájt neki, hogy gonosz mostohája elvette tőle és elhajította keserves fáradsággal összeábdált remek, vigyorgó babáját.
Az édeslány udvarlója szintén jelen volt ennél a csúnya csetepaténál. Mert illendően ő kísérte haza a mostohát és édeslányát a vigalomból. Sajnálta a szegény kis mostohalányt. De persze, bele nem avatkozhatott idegen ház ügyébe. Hanem mikor búcsút vett a háztól, és kifordult a kapun az utcára, hát észrevette a porban heverő bábut a legény. Fölvette és magával vitte. Szándéka volt, hogy titkon visszaadja a szegény kislánynak a bábuját. Éjjel volt, sötét volt. A legény meg sem nézte a bábut. Bedugta a kabátzsebébe. Aztán megfelejtkezett róla. Így történt, hogy másnap, mikor a legény elment a vásárba, a bábut magával vitte oda a zsebében.
Nos hát, ott őgyeleg a vásárban, és nézi, nézegeti a sok eladni való portékát. A zsebébe nyúl véletlenül. Ej! Mi keményedik benne? Ahán! Eszébe jut, hogy mit tett bele az este. Kihúzza a bábut és rápillant. Hát abban a pillanatban a legényt elfogta a rettentő kacagás. A bábunak vigyorgása olyan ellenállhatatlan vidámságra gerjesztette, hogy netovább! A legény a vásár kellős közepén elkezdett hangosan hahotázni, csuklani. A könnyei csorogtak, támolygott. Micsoda beszéd? A sok ember, körül, előbb sült bolondnak tartotta a legényt, aki magában nevet. Ámde amint rápillantottak a kezében a bábura, hát csak elkezdtek irtó módon kacagni ők is. Halálos búskomorság sorvaszthatta a lelkét bárkinek, ha a legény bábujára pillantott, görcs állt bele a nevetéstől. Ilyen volt ez a bábu. Mit lehet ezután csodálni, hogy a sok ember közül akadt egy gazdag ember, aki nagy csomó pénzt ajánlott a legénynek, ha eladja neki a bábuját? Bizonyára beteg gyereke lehetett otthon a gazdag embernek. Azt akarta fölvidítani, ha ilyen kacagtató bábut vesz neki. A legény oda is adta a bábut a sok pénzért. Ám derék, becsületes ember volt. Zsebre tehette volna igazán a bábu árát. A kutya sem ugatott volna utána miatta. De nem! A legény szíve megesett a kis mostohalány rossz sorsán, és azon akart javítani ezzel a pénzzel. Elment a gonosz mostohához, és azt mondta neki: – Hallja-e, nénémasszony! Kár, hogy elpüfölte a kisebbik lányát azért, mert bábuzott. Lám, én megleltem a bábut az utcán, és mert a fizimiskája megtetszett egy gazdag embernek, egy csomó pénzt adott érte. Ehol van ni! Tyű! A mostoha kapzsisága menten nagyra puffadt a sok pénz láttán. Felcsavarította a gonosz eszét, és mézesmázos szóval szólította magához a mostohalányt. – Hallod-e, kincsem! Megbántam, hogy minap elvertelek azért, mert bábuztál, és elhajítottam a bábudat. Megengedem ezentúl, ha dolgod végezted, gyárts másikat! Tudsz-e éppen olyat csinálni, mint az első? – Hogyne tudnék! – felelte a kislány. – Örömmel! Azzal, mikor nehéz dolgán túl volt, nekifogott a bábucsinálásnak. Ez a másik bábu sokkalta könnyebben készült el, mint az első. Mert már gyakorlata volt a kislánynak a meggyártásában. Szebb is, mulatságosabb is volt ez a másik bábu az elsőnél, mivel szabadabb, ujjongó kedvében csinálta a kislány. Mikor készen volt, maga a gonosz szívű mostoha is úgy fölvidult a bábu vigyorgásán, mintha megcsiklandozták volna. Persze, első dolga az volt, hogy kikapja a kislány kezéből a bábut, és elvigye mutogatni, árulni a vásárba. Nemhiába tette bizony a gonosz mostoha. Csődület támadt a vásáron a bábu miatt. Az ég majd leszakadt, a házak majd összerogytak az emberek harsogó kacagásától, amint a bábut nézték. Rögtön akadt vevője is. Még nagyobb árat kapott érte egy még gazdagabb embertől a gonosz mostoha. Persze, nemcsak az öröm duzzadozott erre a mostoha sötét lelkében, hanem a kapzsiság is elkezdett förtelmes gőzerővel dolgozni abban. Hazament, és így szólt a kislányhoz fondorlatosan: – Hallod-e, kincsem! Nemcsak azt bántam meg, hogy elvertelek a bábu miatt. De azt is, hogy valaha is csúnya, piszkos házimunkára fogtalak. Ezentúl nem köll mozdítanod sem valamit a ház körül, akárcsak az édeslányomnak. Tetejében unatkoznod sem kell, mint őneki, hanem kedvedet töltheted, és bábuzhatol egész nap. Akár egész éjjel is! Sőt, hogy egyebet se tégy, mint bábut csinálj, az az egyetlen kérésem hozzád, és föltételem a jó bánásmódomért. Így beszélt az álnok mostoha. A kislány pedig örült, szegényke, tudatlan fejével, hogy fölmentették a nehéz cselédmunkától, és csak a szórakozásnak élhet azontúl.
De meddig is tartott a kislány boldogsága? Semeddig bizony! Mert hiszen nyilvánvaló volt a gonosz mostoha terve. Egyre-másra sok, sok, sok, sok, sok bábut akart készíttetni a kislánnyal, hogy mennél több és több és több és több pénzért adja el. Nem tarthatott azután szegény kislány egy perc szünetet sem a bábugyártásban. Éjjel sem pihenhetett, annyira hajtotta a szórakozásra őt a gonosz mostohája. Majdnem megvakult már szegény az öltögetéstől. A háta fájt a görnyedéstől. Az ujjahegye csupa vér lett, ahogy összeszurkálta a sietős varrással. Ez nem elég! A mostoha később már vesszővel állt mögötte, és ütötte-verte, hogy nem elég szorgalmasan gyártja a bábukat. Így vált a kislány keserves életének egyetlen mulatságából utált robot, átkozott szenvedés… Mi rosszabb ennél?
Hát aztán, mikor már egész garmadával készíttetett el a gonosz mostoha bábut a kislánnyal, akkor együtt az egészet akarta vásárra vívni. Persze, váltig álmodott kapzsian arról a teméntelen pénzről, amit ennyi babáért kap. Kocsi szállította ki a sok bábut a vásárra, és nagy sátrat állított föl a mostoha a bábuk eladására. De mi ez? Mi történt? Az emberek egyáltalán nem hederítettek a bábukra. Micsoda beszéd? A jobbik eset volt, amikor az emberek közönyösen haladtak el a bábuk mellett. Az volt a rosszabb, ha rájuk pillantottak. Akkor az emberek riadtan kapták le róluk a tekintetüket, elfintorgatták az ábrázatukat, és szitkokat, becsméreléseket morogva mentek tova a gonosz mostoha sátrának tájáról is. Mi ez csakugyan? Mi történt? A gonosz mostoha fejét majd szétpattantotta a dühös álmélkodás és vad csalatkozás. Hiszen a bábuk szakasztott úgy festettek, mint az első és mint a második közülük. Ezektől pedig az emberek egymásnak dőltek a röhögéstől. Mi történt csakugyan? A gonosz mostoha rá nem tudott jönni az emberek viselkedésének okára. Végül azt tette, hogy hangos szóval hívogatni kezdte a vevőket bábuihoz… Ez sem hozott több eredményt. – De hát ugyan, édes atyámfiai! – rikácsolta utoljára a gonosz asszony az emberek után: – Hogyhogy nem akad meg a szemetek a bábuimon, és hogyhogy nem fog el a kacagás láttukra, mint valaha? Figyeljétek csak, milyen kedvesen nevetnek rátok a bábuim! – Nevetnek-é? – szólalt meg erre egy ember a vásári nyüzsgésből, és a többi helyeselt szintén a szavának: – Nevetnek-é? Tán elment az eszed, vén boszorkány? Hiszen sírnak ezek a bábuk, és az ember elsavanyodik, epebajt és búskomorságot kap, ha soká szemléli őket.
Úgy ám! Ez történt! A bábuk közül az elsők, amiket a kislány jókedvéből csinált, vigyorgásukkal kacagásra ingereltek. A többi bábu, amit kínszenvedések közepett fabrikált össze? Azok elszomorították a rájuk bámulókat. Hiszen a sírásnál éppen úgy vonja szerte mindenki a száját, és a vonásai éppúgy torzulnak el, mint a nevetésnél. Nem lehetett megállapítani, hogyan lopózott a kislány bábuinak fintorába a vidámság helyett fájdalom? Tyű! A gonosz mostohát a gutaütés kerülgette veszekedett dühében…
Kicsodán is tölthette volna ki legeslegelőbb? Rátámadt az édeslányának kérőjére, hogy ő volt az, aki beleugratta őt abba, hogy bábugyártásra fogja a mostohalányát, és most nyakán marad a sok bábu, és irtó nagy a kár tetejébe, amennyi kelmét, cérnát fektetett bele egy kocsiderék bábu készítésébe. Csúnyán szidalmazta, átkozta a legényt a gonosz asszony.
De a legénynek sem kellett több! Nyelveléssel úgysem kelhetett versenyre anyósjelöltjével. Hanem másként állt bosszút rajta. Odament a szegény kis mostohához, és azt kérte meg feleségül az asszony lusta, cicomás édeslánya helyett. Jobban járt bizony annak serény, dolgos kezével és hűséges szívével.
(1937) |