A szenteste hőseA hadra kelt seregben, a világháború első őszén, Galíciában, egy éjjeli mars zűrzavarában került Móni, az utász, egy gyalogezredhez. Vaksötét volt, olyan köddel súlyosbítva, hogy abban fényes nappal sem lehetett volna látni. A sár félméteres volt, amit a folyvást vonuló ágyúk és municiósszekerek még mélyebbre szántottak. Móni kisded ember volt, egy kétakkora lapátot cipelt, mint ő maga, és társai, a szapőrök kinyomták maguk közül az útfélre. A gyalogezred egyik altisztje a sötétben a lemaradók, a tévelygők után mászkált. Belebotlott Móniba, nem nézte, nem hallgatta meg, hogy micsoda osztaghoz tartozik, odaparancsolta, illetve rugdosta, lökdöste őt a gyalogosok közé. Reggel, persze, kiderült a tévedés. De hát ki az ördög tudta, egy menetelés zűrzavarában, merre jár a Móni utászosztaga, hogy utánairányítsák őt. Egyelőre megtartották Mónit a gyalogos század kötelékében. Így ment az akkor. Csaptak ide-oda embereket, és ott ragadt meg akárki, ahol akart. Móni maga dehogyis kesergett áthelyezése miatt. Sőt. Büszke volt rá, hogy segédcsapatosból valódi frontkatonává lett: – Ha már fölveszi valaki az angyalbőrt, pláne háborúban, akkor legyen katona, ne pedig útkaparó, napszámos. Én már többször is jelentkeztem önként a tűzvonalba. Nem tehetek róla, hogy nem engedtek el a latyaklapátolók közül! A gyalogosok majd megpukkadtak a kacagástól, mikor Móni, a szakállas törpe, először tette meg ezt a büszke kijelentését. Még azután százszor elismételtették vele. Ugratták őt, hogy mutassa meg, hogyan döfi szíven az ellenséget a lapátjával! Erre Móni sem hagyta magát. Azt felelte, hogy: Nemcsak lapátja van az utászoknak, hanem csákánya is! A csákány pedig veszedelmesebb fegyver a szuronynál. Mert a szurony, ha egyszer félrecsapták vagy kikerülték, csak egy rossz rúd már. De a csákánnyal mindig lehet hadonászni és odacsapni vele. Na! Rögtön kerítettek a bakák Móninak egy nagy csákányt. Mutassa meg, mit tud! Rohamokat rendeztettek vele és a többi. A pihenőnél Móni volt a gyalogos század főattrakciója. Egyáltalán, attól fogva, minden pihenőnél Mónit vették elő mulatságnak. Neki pedig tetszett a szerep. Móniból a gyalogos század kedvence lett. A parancsnokon kezdve, az utolsó bundásig, mindenki dédelgette Mónit.
Pont karácsony szombatján, a Dunajec folyó töltésébe vájt lyukakban tanyázott a Móni százada. Közvetlen tartalék volt a tűzvonal mögött. Abból folyvást hallatszott a gépfegyverkattogás, a szeretet ünnepének vigiliáján is. És robbant a gránát, pukkant a srapnel. Valamiféle ünnepi hangulatot legföljebb az mozdíthatott elő, hogy hátulról, a század konyhájától, avizó jött, hogy estére disznópörköltet kap a legénység, és dupla adag bort meg cigarettát. Hát igen! Ez is valami. De aki künn járt a fronton mint baka, az tudja, hogy minden megunt húsételnél, szesznél, dohánynál jobban sóvárogta a legénység az édességet. A cukor, a sütemény, a majszolni való dolgok a bakák nagy részénél nagyon hiányoztak az étrendből. Hát erre mi történik?
A század frontszakasza mögött egy meglehetős nagy falu feküdt. A lakóik elszöktek az első gránátdurrogásokra, vagy kilakoltatták őket mint gyanús elemet. De azért a parancsnokságtól szigorú tilalom alatt állott az, hogy a bakák fosztogatni járjanak a néptelen faluba. No jó! Minden ilyen parancs írott malaszt maradt. Hogy a baka ne portyázzék és ne zsákmányoljon háború alatt? Ki hallott még ilyet? Ünnep szombatjának a hajnalán is, mint máskor is, a szürkület leple alatt egy csomó baka kószált a faluban. Az igen egyszerű hadicél itt az volt: mindent elemelni, bárhonnan, ahol érik! Móni szintén a csatangolók közt járt. Mégpedig egyes-egyedül. Ő akadt aztán a század legénysége közül a legszenzációsabb zsákmányra a faluban. Fölfedezett egy méhest. A méhesben öt kast, telis-tele finom rástos mézzel. Hű, azt a ragyogó angyalát neki! Móni rögtön kerített egy nagy csöbröt a falusi ház körül. Megtelt színültig a finom rástos mézzel. Kerített még egy csöbröt. Az is megtelt félig. Kerített egy botot. Azt keresztüldugta a csöbröknek a lyukas fülén. És a vállára vette. Ez még semmi! De a méhesben még rengeteg viaszgyertyát is talált Móni. Szláv templomokban lehet látni olyan vékony szálú gyertyát, amit kosárszerűen fonnak össze. Ilyen volt ez. Egy szál elég belőle fél napig. Ezt a gyertyaköteget is a rúdra akasztotta Móni. A kincsek kincse volt ez. Irtó inség uralkodott a lövészárkokban világítóeszközök dolgában is. Tisztek sem gyújthattak néha a dekkungban világot. A bakáknak éppenséggel a sötétben kellett kuksolni a rémségesen hosszú téli éjjeleken.
Móni, nagyon nagylelkűen, nem akarta magának tartani a leletet. Viszont nagyon okosan, szétosztani sem akarta ő maga. Mert tudta, hogy kis gyámoltalan gnóm létére agyontolongják a bajtársai, és pocsékba mehet a kincs. Elment Móni a szolgálatvezetőhöz a században, és azt kérte meg rá, hogy ossza szét a mézet és gyertyát igazságosan a századnak! Így is történt. Minden harcos kapott egy negyed csajka mézet és egy nadrágszíj hosszúságú gyertyát. Irtózatos tobzódás! A bakák orra, füle, haja ragadt a méztől. Egy baráti kézfogás félóráig tartott ilyen ragacsos tenyérrel. Ez már aztán valódi ünnepi hangulatot csinált. És a nap hőse a kis Móni volt. Őt éltette minden ajak.
Csakhogy estefelé, mikor megérkezett a konyháról az ünnepi disznópörkölt díszvacsora, nemcsak a század két szakácsa jött ki vele a lövészárokba, mint máskor. Hanem a manipuláns őrmester is. Miért?… Mert a menázsiosztás körül mindig zavarok voltak. A zabálós bakák sokszor két adagért is jelentkeztek, és elették szerényebb társaik elől a menázsit. Üsse kő, mikor a rendes komisz kosztról volt szó! De most a disznópörkölt drága mulatság volt, és a dupla adag bor és cigaretta is szintén. A manipuláns szigorúan a létszám szerint akarta kiosztani a század porcióit. Rendes névsor olvasás keretében adták ki a századnak a vacsorát. Ekkor kisült, hogy a század hivatalos jegyzékébe nincs fölvéve Móni. Tehát a manipuláns megtagadta a Móni menázsi- és pótlékadaga kiadását. Ebből aztán konfliktus támadt. Móni maga talán nem is csinált volna esetet a dologból. De azt csinálta a szolgálatvezető. Ez gyalázatos méltánytalanságnak találta, hogy Móni, aki mézzel etette meg ma a századot, és gyertyával boldogította, és mindenki kedveli, kimaradjon egy ünnepi menázsiból!… Így vélekedett az egész század is. A manipuláns, könyörtelen, nem engedett hivatalos szigorából. A szolgálatvezető presztízskérdést csinált a dologból. És a szolgálatvezető és manipuláns között mindenkori hatalmi vetélkedés folyik.
A vita vége az lett, hogy Móni ügyét felsőbb hatóság döntésére kellett bízni. A manipuláns és a szolgálatvezető a századparancsoknak a dekkungjába mentek jelentéstétel végett. A századparancsnok tartalékos hadnagy volt a nagy tisztínségben. Jó ember volt, érzékeny szívű, túlságosan is. Civilben adóhivatali tisztviselő. Feleséges, családos ember volt. Utálta a háborút, utálta a katonamundért. De a vértanúk önmagához is kegyetlen szigorával tartott ki kötelessége mellett, és respektálta, rettegte a hadvezetőség minden rendelkezését. Aznap, az ünnep szombat estéjén, külön is dühös és elkeseredett volt a századparancsnok a háborúra. Ilyen állatnak is rossz gödörben ül szentestén. Postát nem kapott hazulról. Gyomra savas volt a hadikoszttól. Agyoncigarettázta idegeit. A sok gyógyszernek használt rum deliriumossá tette. Hol könnyezéses, hol őrjöngéses rohamok környékezték. Abban a percben, mikor a manipuláns és szolgálatvezető rárontottak, éppen vak ingerültség uralta kedélyét. A szolgálatvezető jelentette a Móni-ügyet… Eddig tűrte őt a század! Karácsonyeste van. Van méltányosság is. A harctéren más dolgokban sem szuperál pontosan a reglama. A manipuláns is jelentette a Móni-ügyet… Idegen csapattestből került szökevényt tartani a századnál kész kellemetlenség a parancsnokságnak! A hadnagy vértódulást kapott. És rendelkezett: – Azonnal lekísérni ezt a fickót a tábori csendőrőrshöz! Ezellen nem volt további apelláta. A Móni gyalogos karrierjének befellegzett. Mint szökevényt kísérte le a napos, szegényt.
Nem sok elégtétele volt az, hogy a század minden nyomorúságos odújában a rajta esett csúf méltánytalanságról tárgyaltak dohogva, morogva az összedugott fejek, az őáltala szerzett gyertyák pisla világa körül. Hiszen szó szerint ő kölcsönözte a fényt ehhez az ünnepestéhez. És pont őt ebrudalják ki onnan!… Majdnem hogy megsiratták Mónit, a kis segédcsapatost, harcos bajtársai.
(1937) |