Ez gyilkosság!Soltánfay László, mikor leült az első fröccs mellé, és mohón, félig kiitta a poharat, nagyjában tisztában volt vele, hogy ebből semmi jó sem származhatik! Tudta, hogy mihelyt részeg lesz, akkor őrjöngés szállja meg. Botrányt fog csapni valahol. Duhajkodni fog, verekedni fog, kék foltokat fog hazavinni. Ezenfölül jön még az, hogy elszórja minden pénzét. Sőt, hivatali, idegen pénzt is elherdál ráadásul. Még ezenfölül törni-zúzni fog abban a lokálban, amelyik szerencsés lesz deliriuma idején tanyát adni neki. Aztán jön a legkeservesebb másnapi ébredés. Az a kín, az a halnivágyás, ami szívét facsarja majd, az agyát sorvasztja majd, és testét-lelkét gyötri majd. Noha egészen vidám névvel illetik ezt az állapotot „macskanyavalyának”. Mindezt az összekapcsolódó, sok undorító helyzetet megtakaríthatná magának, ha a fröccs után nem rendelne még egyet még egyet még egyet… Hanem, mint ronda, de nagyon is okos, mértékletességről, arany középútról szóló életbölcsességi kiszólások hirdetik, megelégedne a mámorból is egy bizonyos kezdeti, édes, zsongító, tisztesség-gátlásait respektáló állapottal. Hát igen! De a dolog úgy állt éppen, hogy Soltánfaynak lelki berendezése a mértéket nem állotta. Az alkohol okozta gyönyörűséggel is csak a végleteket ismerte. Vagy ivott és züllött, és egekig csapott a jókedve, míg a sárba roskadt végül, vagy aztán színét, szagát, ízét sem akarta semmiféle átkozott szesznek. Jelenleg hónapok óta volt absztinens. A szerény hivatalnoki fizetése kezdett elég lenni. Már fizette a ruha- és lábbeli-számláit, már nem tartozott lakbérrel, már a könyvtárát kezdte gyarapítani, már a hirdetések közül érdekelni kezdték őt a törlesztéses öröklakásokról, kertvárosi telkekről ordítók. Erre ma délelőtt, a hivatalában, valami privát munkáért egy aránylag rendesebb summát szippantott zsebre. Tehát mikor esteledni kezdett, rémséges utálat fogta el attól, hogy a kávéházi társaságba menjen. Szárazon sakkozni? Unta! Szárazon bridzsezni? Unta! Szárazon újságot olvasni? Pláne unta! De szárazon lepetelni társaságával?… Ettől csaknem ökrendési rohamot kapott! Azt magyarázta magának, hogy valamiféle idegösszeroppanás fogta el, és ez az egyedüllétbe hajtja, mert a társaság az, ami megviselte kedélyét, és kikapcsolódásra van szüksége megszokott környezetéből. Pénze pedig olyan fölösen kezd ráhalmozódni, úgy érezte, hogy direkte bántó tűrnie azt a sugallatot magában, hogy szenved, mint egy buta állat, anélkül hogy rákényszerülne egy kis alkoholos elzsongítódásra. Miért is?… Mert mindig féktelenkedés, randalia, szégyen, lealjasodás a vége!… Való igaz?… Ámde micsoda segíti ezt elő?… Az, hogy társaságban folynak az italozások… A társaság aztán mindig megereszt valami piszok viccet vagy fölzúdító vitát, és ez bontja meg a különben békés lelki harmoniáját, hogy utoljára aztán rázúdul a dühöngés… Soltánfay, mint a hozzá hasonló neurotikusok mind, persze hogy legkevésbé szívesen azt ismerte be, hogy saját lelki összetételében rejtőznék az abnormis kilengések rugója. Elvégezte tehát, hogy megkíséreli egyedül áldozni a mámor szenvedélyének. Zugivás ide, zugivás oda! Ha magában érzi jól magát, és a veszélyeket kikerüli ezzel, hát ezt fogja tenni. Következésképp fogta magát, és beült egy teljességgel ismeretlen vendéglőbe. Ott rendelt vacsorának valami úgynevezett borkorcsolyát és hozzá egy fröccsöt.
Attól a pillanattól fogva, ahogy a fröccsöt lehajtotta Soltánfay, egy más, egy új ember ült a helyén, mozdult tagjaival, gondolkozott a fejével és érzett… Isteni zsongást hozott idegeire a rég nélkülözött méreg. És pontosan azt a gondolatot sugallotta: nézd, öregem, ha ezt az idegállapotot lehet fölidézni magadban egy pohár szesszel, akkor ehhez képest egy kilencvenéves, önmegtartóztatásban töltött élet minden öröme, dicsősége, eredménye és joga – subick! Egy zongora és egy dob zenélt és zakatolt a helyiségben. Soltánfaynak máskor buta, erőszakolt hatásokkal spekuláló hangzavar volt ez a fajta új zene. Tudomásul vette ugyan felőle, hogy szinkópás ritmusa és egzotikus kukorintásokkal tarkázott melódiája az egyenlítő tájainak és lakóinak lenyűgöző, ellenállhatatlan hevű lelkét közvetíti, de megvetendő hibájának, fogyatékosságának rótta föl, hogy éppen destruálóan gazdag és szabad változatossága teszi egyhangúvá. Most fordítva volt ezzel. A melódiák minden kis részletét élvezte, értette, és megkülönböztethetően új és bájos volt neki a zene minden száma. A dob riadozó üteme pedig szinte egy gyönyörteljes, állandó kacajt szuggerált egész lényére. – Mi a fészkes fenének is nem ültem be így egyedül italozni eddig soha? – motyogta Soltánfay magának. És persze vaderős fogadkozást tett, hogy ezentúl csakis ezt cselekszi. A gondolatai szárnyat kaptak. A realitás minden ténye kedvesebb lett, és fantasztikusan szivárványló ragyogást nyert… Ismert, közönyössé vált női arcok mögött az ismeretlennek, az eddigiekhez nem hasonlíthatónak édes ábrázata sejlett, aki érdemes lesz arra a síró, követelő vágyra, amit szívében hord utána… Tervek, álmok alakultak, kavarogtak, kúszálódtak össze Soltánfay tűnődésében, ahogy a mámor mindjobban átvette uralmát kedélyén…
Abból a lokálból, ahol kezdte az ivást, minden zavaróbb incidens nélkül távozott Soltánfay. Szinte vállon veregette magát. – Lám! Hogy siklik egy ilyen magányos mulatság, mint a sínen, tova, minden kellemetlenség híján! Jó későn volt. Jócskán kapatosnak érezte magát. Minden tünete jelentkezett nála ennek. Kissé bizonytalan lépett. Kissé káprázott a szeme. De nyoma sem jött lelkébe másnak, mint az összhangos, nyugodt, kellemes érzésnek. Most haza kellene mennie, és eltenni szépen magát a holnapi hivatalra. Elég szesz, elég nikotin fertőzi már. De ha idejekorán lefekszik, még mindig megússza egy kis főfájással és keserű nyállal a reggeli ébredést… Viszont a diadal, hogy uralmat gyakorolt maga fölött, megéri azt a kis bánatot, hogy eltemeti jelenleg ösztökélő áhítozását, folytatni az ivást és éjjelezést… Ezentúl egyáltalán, okos beosztással, ilyen kimaradásoknál maradhatna, hetenként egyszer, kétszer maximum!… Így szólalt meg a mérték szava Soltánfayban… De rá rögtön valóságos rémület szállta meg, hogy képes hajlani az okos mérséklet szavára. Irtózatos sóvárgás érte utol őt fokozottabb mámor után, és a szomj az alkoholra együttjárója volt ennek. Hát mégis megszédül? Hát mégis disznóság és gyalázat lesz a vége ennek a szép estének is? Ejnye! Hm! Valami áthidaló, valami kiegyeztető megoldást!… Soltánfay megállt a járdán. Konstatálta maga körül a gyér éjjeli életet… Aztán az égre nézett, és bizonyos metafizikai rémülettel bámulta a csillagokat… A végtelenség alakját próbálta elképzelni. Micsoda geometriai idom?… Megidézte magának egy nagy gondolkodó ötletét, hogy: az ember gondolkodása maga geometriai terminusok közt mozoghat csak… – De milyen lehet az, ahol nincsenek határok?… – Na! Ez hülyeség! – motyogta magának. A Princ Eugen kávéház szolid hely. Ha abba beleülök… Akkor… a… matematikai képletek tulajdonképpen éppúgy oldják meg a végtelen fogalmát, mint az egyház dogmái az Isten örökkévalóságáról és mindenhatóságáról, még akkor is, ha az istenség fogalma az életet magát, a szerves és szervetlen mindenséget jelenti…Milyen világos az agyam dolgok megfogalmazására és megjelenítésére!… A Princ Eugen kávéház közel van, és ismerősre nem akadok ott… Leülök, egy feketét iszom, és eltűnődöm még ezen a kérdésen…
A Princ Eugen kávéházban nappal a legaggályosabb polgárnép zajog. Éjjel azonban, kivált újabban, nagyon sok olyanféle nő jár oda, akik átmenet a hivatalosan is számon tartott utcai nők és az olyanok közt, akik lényegében ugyanazt csinálják, csak a hivatalos ellenőrzés nélkül. Soltánfay, mikor benyitott a kávéházba, öt, hat, hét ilyenféle hölgyet látott máris. Egy férfival ült kettő, két férfival egy, aztán két nő együtt, egyedül. Kutyafuttában vett számba ennyit Soltánfay, míg leült. Feketét rendelt, de hozzá spriccelőnek rumot kért. Alig ült valamit, a mellékhelyiségek felől egy nő jött lassan át a kávéházon. Púderozta és rúzsozta magát közben, úgyhogy egyúttal a füstölgő cigarettájából is szippangatott. Egyenesen Soltánfayval szemközt ült le, a tükör alá. A két vizespohár mutatta, hogy otthagyott helyébe jött vissza. Nem Soltánfayval akart kikezdeni. De ha már így jött, hogy egy jobb külsejű úriembert látott szomszédjában, hát nem titkolta pillantása, hogy kellemesen lepődik meg, és az esetleges ismerkedés egészen a szándékának felel meg. Ezzel szemben Soltánfay riadtan, kelletlen, majdnem sértőleg fordította el tekintetét a nő kapcsolódni vágyó pillantásától. Újságot kapott föl. Cigarettára gyújtott. Rögtön, föltűnőleg nem akart, hátat fordítva a nőnek, átülni a másik székre. De csak pár perc haladékot adott erre magának. Visszataszítónak látta a nőt. Az ismerkedést vele teljességgel kívánatlannak.
Soltánfay elég rendezetlen szerelmi ügyek közt hányódott. Hét éve udvarolt menyasszonyának. Anyagi és mindenféle más, a leglehetetlenebb akadályok miatt halasztódott összekelésük. De már közelebb biztosan esedékes volt. Emellett a tisztességében sorvadozó vonzalom mellett Soltánfay nem zárkózott el hosszabb-rövidebb viszonyoktól és kalandoktól, De saját maga hite szerint is az a tendencia, ami az alkoholos kilengéseknél üldözte, a szerelmi életében is kibújt. Mindig avatkozott örömeibe valami dicstelen, undorító mozzanat és körülmény… Erős kiábrándultsággal volt, harminchat éves kora ellenére, a szerelem mindenfajta változata iránt.
A nő tüstént tudomásul vette Soltánfay ellenérzületét. Buta, gyáva alaknak könyvelte el magában. Mert nem tudta el sem képzelni, hogy más okból is utasítaná el rendes férfi egy olyan édes teremtésnek közeledését, mint ő. Tényleg! Soltánfay, ahogy az újságja mellől mégiscsak kikémlelt a nőre, minden átmenet nélkül azt állapította meg róla, hogy: szép! Remek, izgató alakja van. A keble vonalát figyelve nyomban olyan erős érzéki inger kerítette hatalmába, hogy már bánta, nem ragadta meg az első, kedvező alkalmat a nővel való összepaklizásra. Lelökte az újságot, és nyíltan átnézett a nőre. A nő nem kívánta azonban ezt a megváltoztatott viselkedést tudomásul venni. Elnézett másfelé. Soltánfay erre gőgösen, utálkodón fordította el szintén róla szemét a levegőbe. De egy kis elkószálás után a kaffa megnevezhetetlen stílusú és színű cikornyáin és kerámiáin, megint rászögezte szemét a nőre. A nő most már reagált. A megismételt, határozott molesztálás már értéket rejtett neki. Kis, huncut mosolyt pakolt bele abba a pillantásba, amit Soltánfayra vetett, és kérdést: „Nos, szeszélyes barátom, akarsz-e valamit tőlem, vagy csak szárazon szemezünk?” A pincér ott állt a nő mögött. Soltánfay szemöldét fölrántva érdeklődött tőle. „Micsoda nő ez?” A pincér biztatón hunyorogva biccentett, és szája mozgásáról leolvashatta Soltánfay, hogy ezt súgja messziről: – Egy mamuska! A nő észrevette mindezt. Elnevette magát. És szeme hívta, várta Soltánfayt maga mellé. De abban a pillanatban, amint Soltánfay éppen moccant volna, egy útálatosan utolsó férfidivat szerint szélesvállasított, öt élbe vasalt fiatalember érkezett a nő közelébe. Föltett kalappal és iszonyú öntelt és bizalmas fölénnyel üdvözölte a nőt. A nő pedig, mintha vissza akarná adni, első, hűvös fogadtatásáért a kölcsönt Soltánfaynak, túlzottan kitörő örömmel állt szóba az újonjött gavallérral. Soltánfay szeme elmeredt, állkapcsa mintha meglazult volna a megrökönyödéstől. Tagjain átmeneti bénultság terpeszkedett el. Aztán hirtelen vad szédület csapott át agyán, és benne dzsingiszkáni öldöklésvágy. Föl akarta fedezni az ismeretlen fiatalember bevonulásán, hogy annak szemtelen, kihívó éle ellene irányul. De hát a fiatalember ügyet sem vetett rá! Háttal neki ült le a nőhöz is. Soltánfay csak a pincér felé süvöltő, vészjósló hangjában élhette ki valamelyest belső őrjöngését: – Egy konyakot!… Halló! Hozzon kettőt mindjárt… Mert míg magát megkapni és megmozdítani lehet itt… addig ugyan…
Ha akarta és tudta volna Soltánfay, analizálhatta volna magát, hogyan zökkent át nyugodt, andalgó lelkiállapotából ebbe a szertelen fortyogó, minden és mindenki ellen feszülő, gyilkos kívületbe… De annyira élte ezt a lelkiállapotot, hogy kontempláció nem fért hozzá. Magában válogatott szidalmakat és becsmérléseket morgott, vadállatian összeszorított foggal, az ilyen pökhendi, piperkőc, ronda alakokra, mint a nővel ülő fiatalember. Akkorákat szítt cigarettáján, hogy szinte okádta utána, mint egy gránátrobbanás, a füstöt, és mint a tintahal úszkált a saját maga teremtette sötét atmoszférában. A két konyakot egyszerre hajtotta le, és másik kettőt hozatott. Boros fővel egy dupla rummal spriccelt fekete és két konyak normális embert kikészít. De deliriumosok kétszerte jobban bírják a mámort. A gyorsan haladó motorcsónak sem borul föl olyan hullámzáson, ami máskülönben fölborítaná. Soltánfayt oktalan dühe immunizálta, hogy letörje az ital. Agya természetesen valósággal elborult. Viszályt akart, ahol kiélheti ezt a kínzó veszettséget magából… De legföllebb a pincérbe köthetett bele, anélkül hogy a dühöngéses őrült látszatát ne süsse magára. A pincér pedig, mintha érezte volna a Soltánfayban dúló, szörnyű válságot, olyan hétrét görnyedt, vinnyogó alázattal futott szolgálatára, hogy nem lehetett kifogást találni viselkedésén. Soltánfay bekebelezte a harmadik konyakot… A negyediket azonban eltolta magától. Vibráló tekintettel a levegőbe nézett, és fölváltva a fiatalember háta közepébe. A füle, mint a hiúzé, feszült a fiatalember locsogására. Most a fiatalember így búcsúzott a lánytól: – Nem! Megyek, fiam!… Kimaradtam ebből a lebujból, mert unom, és sokan velem együtt. Ide járunk, a szomszédba. Az egy rendesebb embereknek való lokál… A fiatalember itt igazán szándéktalan és célzásmentesen fordult kissé meg a székén, hogy fölkelhessen az asztaltól. Soltánfay abban a pillanatban fölugrott, és már ott állt a fiatalember előtt: – Kire tesz maga megjegyzéseket?… Hogy aki ide jár?… A fiatalember verejtékgyöngyözött homlokkal, halálsápadtan meredt rá. Közel az ájuláshoz. Meg is ingott lábán, és láthatóan remegni kezdett. Kivette a Soltánfay tekintetéből azt a verekedhetnéki tébolyt, amely gyönyörrel rontana neki az egész kávéháznak. Készületlen találta a támadás. Ideges szívbaja volt. – Én… kérem… – dadogta. Bökk!… Ez a szűkölő gyávaság azonnyomban leszerelte Soltánfay minden nekigerjedt vadulását: – Ha valaki hangosan teszi egy helyiségben azt a kijelentést, hogy a vendégei senkiháziak… – olvasta rá szavait a fiatalemberre. De az, lélegzetével küzdve, alig nyögte: – De én önt, kérem, eszem ágában… sem… – Rendben van! Visszavonja! – erőltette a szigorúságot a Soltánfay hangja. De csupa röstelkedés volt már. Tágított a fiatalember asztalától máris. Vissza azonban nem ült a helyére. Mintegy kibúvóul a mellékhelyiség felé lépdelt, peckesen is, de itt-ott botorkázóan is.
Az incidens minden következmények nélkül múlt el. Sőt, Soltánfay hatalmas erkölcsi diadalára. Mikor visszajött, se a fiatalember, se a nő nem volt már ott. Ellenben a pincér, a kávéház köszönő emberével együtt, mosolyogva fogadta őt. A pincér hallotta Soltánfay minden szavát, és iszonyú helyeslőleg közölte az üzletvezetővel azt a leckét, amit a kávéházból a konkurrenciához pártoló és a kávéházat leszóló fiatalember kapott tőle. Soltánfay azonban nem tudta élvezni diadalát. Mélyebb hullámú volt megbánása és szégyene azon, hogy elragadtatta magát. Azonkívül a dührohama megtörése legelőször azt eredményezte, hogy a részegség mindjobban erőt vett rajta. A köszönőemberrel és a pincérrel való tárgyalása közben már akadozott a nyelve, és félmondatokat tudott csak fogalmazni agya. Fizetett és távozott a Princ Eugen kávéházból.
Az utcán most már egészen zavaros hangulatban lépdelt, kissé támolyogva, tova. Hová?… Maga sem tudta. Egyáltalán, mintha holtpontra jutott volna minden testi-lelki funkciójával. A tagjai bágyadtsága az otthona, az ágya felé vonta volna. De mintha a továbbzülleni való vágyának maradéka pontosan annyi lett volna, hogy lebeszélje a pihenésről. Az éjjeli levegő nemhogy fölüdítette. Éppen ellenkezőleg! Valami állati megbutulásban zúdította rá a részegséget. Még az ajka is leleffedt, az eszelősök módjára. Szemöldökét ráncolta, fintorgott, hogy szabaduljon ettől a meghülyüléstől, mintha vonásainak külső mozgatása a belső lelki funkciókat is fölfrissíthetné… S az eget bámulta… Egy ízben nekiment egy gázlámpának. Alaposan megsértette a homlokát. Másszor a falnak tántorodott. – Affene beléd! Alaposan benyaltál! – szólt röhögve magára. Mindez a kávéháztól nem több mint harminc-negyven lépésnyi távolra történt vele. Akkor, éppen egy éjjeli csapszék előtt, női árny állta el útját. Szinte nagyot rezzent, ahogy megismerte a kaffabeli nőt. A nő szólította meg. Magyarázatokba kezdett az afférról a fiatalemberrel… De különben a csevegés zagyva és durva alkudozásba folyt át a nő szerelme körül. A nő egy remek, olcsó találkahelyet ajánlott, ahová elvonuljanak, Soltánfay a csapszékbe invitálta őt, ahol egy pohár ital mellett megtárgyalják a továbbiakat. A nő ettől azzal szabadkozott, hogy holnap kora reggel mulaszthatatlan dolga van, nem akarja nyújtani az éjjelezést. Egy megoldás lehet csak, ha bemegy, de nagyon kis időre, ebbe az utolsó lebujba Soltánfayval, aztán a lakására mennek. Ez azonban költségesebb… A házmesteren kívül a lakásadónőt is honorálni kell, és bevallja, a lakás is egy kellemetlen odu… Ahová csak nagyon kivételesen, nagyon kedves vendéget ereszt be magához. Néma huzavona után betértek a reggelig nyitott, gőzös, hangos csapszékbe.
Ami ezután történt, Soltánfaynak csak kusza képekben rémlett aztán. Tömény alkoholt szívogatott még magába a nővel. Bődületes marhaságokat zagyvált össze neki… Aztán már úgy kerekedtek föl, hogy a kabátja fölvevésénél majd leütötte a nőt a lábáról… A nő utálatosan, üzletszerűn viselkedett. Végre valahol, fojtott, dohos levegőjű szobában rekesztődött be a mulatság…
Arra ébredt föl… Álmában mezítelen szalad az utcán, holott félhomályos este van, mindenki láthatja… Keresi a ruháit… Fázik… Hirtelen másul az álom… Sárga, szennyes vízáradat mellett jár valahol, és egyszerre fuldokolni kezd, mert, mint egyszer, egy diákkori kiránduláson, záporban a nedves pokróc fejére, arcára tekeredett, és nem kapott levegőt… Piszkos, keskeny ágyban feküdt. Az ágy lábával szemben nyitott ablak. Függönye leeresztve és lekötve. De a résein szabadon áradt be a hűvös őszi levegő, és nappali világosság szűrődött be. Rögtön eszébe jutott, hogyan került ide. Csakis az lepte meg őt, hogyan nem konstatálta tökrészegen is azt a szörnyű piszkot, bűzt, koszlottságot ebben a világítóudvarra nyíló szobácskában?… Erre kezdtek, mint egy mozielőadás képei, visszatérni emlékébe az idecsöppenésének részletei. Túl soká várakoznak csöngetés után a kapuban… A nő folyvást azon jajong, hogy másnap dolga van, nem alussza ki magát… Pláne, ha túl soká enyelegnének… Ő alig áll a lábán. Röhög, humorizál… A nő pedig azzal forrázza le egyre jókedvét, hogy sápitozik részegségén: – Szedje össze magát a házmester előtt! – kiabálja rá. – Öt pengő kapupénz is kevés neki, ha ilyen tökrészeg alakokat hordok magamhoz… Végre nyílik a kapu. Álmos, borostás, zsiványképű alak bocsátja be őket. Rémregények hangulata támad ilyen förtelmes külsejű Cerberussal szemben a kapualjban. Kifosztják itt? Talán meg is zsinegelik a torkát, ha vackolódik?… A részegségén át is ilyeneket gondol…És a tárcáját fogja, míg átmennek egy sötét udvaron, és a lány támogatja őt, a házmesterrel együtt…
Mialatt ez az eseménysorozat keringett agyában, tekintetét merően a plafonra szögezve hevert ott… És kísérő gondolata új volt: nohát igen, undorító mulatságvég egy ilyen nyomortanyára jutni, de alapjában sokkalta keservesebb kalandokat ért meg máskor az ittasságával… Ez még érdekes is!… Furcsa kontraszt egy tiszta, kifürdöttnek, ápoltnak látszó teremtéssel összebotlani egy kávéházban, akinek életkörnyezete ez a rémes odu!… Most aztán mindjárt fölkel. Magára kapja ruháit, és szökik innét. Dehogyis várja meg a nőt, míg dolgáról visszajön, ahogy éjjel jelezte ezt! Míg ezt gondolta el, a szomszédos szobában furcsa, gyanus neszezés ütötte meg fülét. A házból száz más zaj, házalóüvöltés, rádió, porolás, edénycsörgés, lábdobogás, kalapácsolás érkezett fülébe… De ez a jelenlegi, a szomszéd szobában, a halk, a fojtott voltában volt gyanús… Toltak valami bútort, és egy női hang rémületes, tiltakozó árnyalattal selypegett hozzá… Fölült az ágyon. Az alkohol, a nikotin utóhatása irgalmatlan, nyilalló főfájásban jelentkezett. Nyögött egyet. És visszarogyott a párnára, szinte aléltan. De megint csak fölült. Azaz, ezúttal óvatosan vigyázva, hogy ne rázza meg fejét, a fölemelkedés mozdulatával le is lökte lábát az ágyról. És fél keze már a székre helyezett ruháit markolta. Oly kicsi volt az a lyuk, hogy az ajtó kinyitására csak ki kellett nyújtani a karját. Csöndesen nyitni akart a kilincsen, csak mintegy próbából. És gyanúja bevált. Az ajtót a nő rázárta. Egyszerre borzasztó kényelmetlennek érezte ezt a zárkát. Neuraszténiás félelmei közé tartozott a rémképsorozat arról, hogy kigyullad a ház, amelynek egyik szobájába zárták. Vagy koporsóban fekszik, élve eltemetve. Vagy föld mélyében, barlangban, bányában, leomló görgeteg zárta oda… A hökkedelem egészen megbénította… És akkor, ebben a tétova, feszült lelkiállapotban, hirtelen megint neszezte a szomszédból a furcsa, izgatott beszédet… Ahogy fülelt rá, a megdöbbenés megélesítette hallását, és már tisztán vett ki minden szót a másik szobából: – Ha bánt az irtózat, hogy késsel öld meg, akkor vedd a nagy kalapácsot, és üss rá a fejére, mikor alszik… Gondold meg, sok pénzt hoz ez nekünk… – Jajj-jajj, én úgy iszonyodom a vértől. És hogy vergődik nekem!… Várjunk még, később, később… Ennyit hallott két női hangtól Soltánfay. És most ajtócsapás következett és csönd… Ez gyilkosság!… Ilyen egyszerűen készítenek elő emberek ilyen helyeken és visznek véghez rémtetteket… Lármát üssön?… Dörömbözzék az ajtón… Hátha pont az a társaság őrzi itt őt is, akinek borzalmas szavait most vette? Soltánfayra a vacogó gyávaság minden tünete rájött. Remegett, révüldözött, verejtékezett. Homályos érzése az volt: az italos murik tendenciája nála, hogy botrányba, szörnytettek forgatagába keveredjék… Mégiscsak kijött a pakli ebben a gyilkosságban… De mit habozik itt?… Az ablakhoz ugrott… A függöny spárgája leszakadt az első rántásra… Kinézett a lichthofba… Kacat, undokságok a fenekén… De nyitott ablaka szemközt… Elérhetően a fenekéről… Magára kapkodta ruháit, úgy-ahogy. És már ki is mászott a világítóudvar fenekére… Onnan föltornászta magát az ablakra, és kimászott rajta… Agyában egy mondat ismétlődött: – ez a rendőrség dolga!… ez a rendőrség dolga!…ez a rendőrség dolga!… Valami hátsó pincelépcső nyirkos zugolyába jutott ki a világítóakna ablakából… Ott forgott tétován egy pillanatot. Aztán teljes eréllyel az udvarra ment ki. Gyerekek játszottak az udvaron. Kosárral egy nő jött… Soltánfay nem figyelt senkire. Nem törődött: figyelem tárgya-e ő?… Gyorsan átszelte az udvart… Újabb udvar következett… Azon is átment… És már az utcán állt.
Az utcán, egy nagy szusszanással, valahogy másként eszmélt a helyzetre, mint eddig. Először arra riadt: nem egészen utolsó gyávaság-e tőle, hogy tüstént, a házban akcióba nem lépett?… Lelkére veszi-e, hogy ezzel a haladékkal, míg rendőrért fut, valakinek életét kioltják?… Aztán ocsúdott arra, hogy gallért, nyakkendőt nem kötött föl… Hogyan fösthet?… Így megy rendőrhöz?…Igazolnia kell magát és azt: hogyan került ilyen szörnytanyára?… Nem lehetne-e, hogy is?… Telefonon talán?… Nem!… Még fölültetésnek vehetik… Rossz tréfának… Ez már igazán a gyávaság teteje, ahogy megáll, és tanakszik magával a rögtönös cselekvés helyett… Rohant.
Két-három utcán is végigloholt, míg ráakadt egy rendőrre. Közben legnyomasztóbb, leggyötrőbb érzése az volt, hogy hiányos öltözéke miatt őt magát vélik majd valami bűnözőnek, akit a rendőr kísér… Talán csoportosulás támad… Mikor megszólította a rendőrt, az elég bizalmatlan, elég nehézkes nyugalommal vette tudomásul izgatott tudósításait. De elindult vele rögtön. Dehogyis keltettek valami föltűnést az utcán! Alig akadt meg egyáltalán járókelők szeme rajtuk. Soltánfaynak katzenjammeros képzelete rémítő plaszticitással jelentette meg, hogy talán, míg a helyszínre érnek, a gyilkosság áldozata, a kegyetlen kalapácsütésektől véresen, hörögve vonaglik a fekhelyén… És íme, az utca közönyös forgalma fikarcnyit sem sejt a dologról… A rendőr alig gyorsít ballagásán… És ő nem meri jobban sürgetni… Már az első udvaron mentek át. Itt már azonnal kíváncsiság, serteperte támadt körülöttük és mögöttük… Máris egy kis csődület követte őket. A második udvaron, míg a rendőr Soltánfayval magyaráztatta magának, hogy melyik lakás lehet a bűntett színhelye, már több ajánlkozó hang hallatszott a kíséretükből: – Fricskayék lakása… Házalónő… Koldultak biztosan… Miért kísérik be… Ki jelentette föl őket?… A rendőr már az ajtón kopogott…A csengő nem szuperált… Egy borzas, tényleg ijesztő női fej az ajtóban. A rendőr ráförmedt: – Kérem, mire készülnek itt maguk?… Ez az úr hallotta a világítóaknán keresztül… – Hát már ez is tilos? – hangzott rá az öregasszony pityergő, kétségbeesett panasza: – A klinikára tenyésztünk fehér egeret. Tán adó alá esik ez is? – De életveszélyes fenyegetést hallott ez az ember maguktól… Ki van maguknál?… – Jézus Úristen! Hát a lányom irtózik megölni az egereket… Holott csak a nősténye kell a klinikán, és el kell pusztítsuk a kanját… Ő megismeri közülök a ládájukban…
A füstös ház, a nyirkos udvar duplán visszhangozta azt a pokoli kacagást, amibe a rendőr körül az összesereglett lakók törtek ki. A rendőr maga is fejcsóválva nevetett. Soltánfay ott állt nyakkendőtlen, gallértalan, borostásan, bambán és dermedten… Ilyenfajta szégyent még nem érzett.
(1937) |