A tücsök mint kerítőZaplata Lóránd a világ legrendesebb polgára. Soha-soha-soha nem tett és gondolt egyebet, mint amit a szigorúan vett polgári okosság és tisztesség diktálhat. Fölmenőleg, amennyi elődjét ismeri, mind tisztes és tehetős polgár, minden Zaplata. Dédapja vette meg azt a budai telket, egy kis házzal, amire nagyapja egy még szebb, még nagyobb épületet emelt. Sőt mellé másikat is, kiadó lakásokkal. De mert a telek nagy kertjéből még mindig futotta, hát édesapja még további épületsort ragasztott a meglevőkhöz, kiadó lakásoknak. Jól jövedelmező, bevezetett üzem a Zaplata-féle. A negyedik generációt tartja el Zaplata Lóránd személyében. Polgári mérséklet jellemzi a Zaplatákat még a fajfönntartási oldalukat illetőleg is. Egy fiú és legföllebb még egy leánygyermek a maximális szaporulatuk. Zaplata Lórándnak is, midőn nejét egy nagyon rendes családból, illő hozománnyal elvette, bár húsz utód számára is biztosította a jövőt vagyoni helyzete, mindössze egy fiat és egy lányt szült hitvese. Hálaisten, ezen a két gyereken is teljesen uralkodik a Zaplata-jellem és kedély. A fiatal Zaplata fiú, kitűnő neveltetése után, beleházasodott egy nagy üzembe. A Zaplata-lányt pedig szintén egy hatalmas vállalat trónörököse vezette oltárhoz. Zaplata Lóránd ma már hatvanadik életévét tapossa. Legutóbb boldog nagyapa lett. Kár, hogy kedves jó felesége nem érhette meg vele együtt ezt az örömöt. Épp a kis unokájának világrajövetele előtt hunyt el, szegény! Annál remekebb kondícióban van maga Zaplata Lóránd. Ha a haját, bajuszát föstené, és kicsit a viselkedésén és öltözésén is erőszakot tenne, negyvenévesnek is nézhetné magát. Erejében, étvágyában, kedélyében, fogazatában semmi komoly hiány. De az már hozzátartozik a Zaplata-féle polgári tisztességhez, hogy minden magát-kendőzéstől irtózik. Ruházatán, dús ősz haján, bajuszán, méltóságos lépésén, meggondolt modorán csak hadd tessék meg a tekintélytadó, becsületben elszállt idő.
Zaplata Lóránd a San Francisko kávéház törzsvendége. Harminc s egynehány éve, a kafana megnyitása óta. Ebéd utáni kártyapartija várja őt. Egy feketekávét iszik meg, két szivart szí el a játék alatt, és pár pengőt nyer vagy veszít. Akkor Zaplata hazamegy. Valamikor az üzem délutáni ellenőrzésére kelt föl pontban háromkor a kártyapartijából. De az üzemét már rég átadta, s így délután nem kezd semmi újat üres idejével. Otthon ül. Olvas. Hever. A kertben járkál. A lakóival szóba áll. Nem nagyon boldogan. A bratyizásnak nem híve Zaplata. Minden nem megfelelő közeledést leráz és távol tart magától. Ezzel teméntelen kellemetlenséget takarít meg magának. Az nem izgatja őt, hogy általában, a háta mögött, rideg fráternek, sőt szívtelen, önös vén dögnek nevezik őt. Ami jár tőle, jó szóban és fizetségben mindenkinek, azt megkapják. De oktalan gavallérkodás, jótékonykodás nem kenyere. Vagy – mint pesti tájszó mondja – kipalizni aztán nem hagyja magát Zaplata! Az emberek nagy része pedig, pláne olyan alakot, mint ő, semmi másnak nem néz, mint kihasználási alanynak. Ezt tudja jól Zaplata, sőt sínyli ezt váltig. Sok, azaz a legtöbb lelki szenvedést, csalódást, mérget, ez a körülmény okozza neki. Minden emberi szemben, amibe beletekint jobban, azt a titkos mellékgondolatot látja: – Te, vén kujon, mire tartogatod, halmozod a pénzedet? Hogyan kellene megvágni tégedet? Mibe köllene beugratni, és megszippantyúzni a tárcádat? Férfiszemekből ez a kaján szándék nem olyan bántó. A nőkéből sokkal inkább. Zaplatát hatvan éve mellett nagyon is érdeklik a nők. Amióta özvegy, azóta még nyert lendületében ez az érdeklődés. Persze, ezt az ügyet egy Zaplatához méltó okossággal és diszkrécióval kezeli. Inkább másodrendű, de veszélytelen viszonyokat, sőt futó, olcsó kalandokat hajt föl magának, mint a családjára és magára szégyent, galibákat zúdítson valami elhatalmasodott szenvedély által. De itt van a fájó pont a Zaplata számára. Szörnyű csömöröket okoz neki minden színlelt női gyöngédség mögül előbukkanó dühös, vak kapzsiság…
Az idei Szilveszter-estét Zaplata családi körben, a fiánál töltötte. Hajnal felé járt már. Fiának sofőrje szintén szilveszterezett. Zaplata nem akarta, hogy fiát fárassza, aki haza akarta vinni őt remek, új, hullámvonalas kocsiján. Taxiért telefonált. Megjön a taxi. A sofőr egy kissé karneválos hangulatúnak rémlik. De még nem tökrészeg, és ügyes embernek néz ki különben. Zaplata búcsúzik a kísérő övéitől a kapuban. Fene csikorgó hideg van. Gyorsan beugrik a taxiba. A sofőr rácsapja az ajtót. Zaplata kissé pityókos is, és rettenetesen fáradt meg álmos a kissé unt családi mulatságtól, hát be sem néz jobban a taxiba. A sofőr már elindította az autót, mikor Zaplata észreveszi, hogy nincs egyedül a kocsiban. Egy hölgy mellett ül. Egy alvó, sőt elég dísztelenül horkoló hölgy mellett. Mi az ördög ez? Kelepcét, csinálmányt sejt Zaplata a dolog mögött. És már kopogni is akar a sofőrnek, hogy mi dolog ez, ezzel a nővel? Ámde a nő olyan meggyőző mélyen, olyan tátott szájjal húzza a lóbőrt, hogy Zaplatának elszelel az aktívabb gyanúja. Amellett a nő, amennyire a taxi hiányos világítása elárulja, nagyon fiatal, nagyon csinos. Puszizni valóan nyaklik össze az autó párnáján. A lábát pedig, azaz az egyik lábát, fölrakta az elülső ülés támlájára, úgyhogy a szoknyája lecsúszott a combjáig. Remek kis lábacska! Mindez arra vall, hogy valami részeg társaságból maradt le véletlen ez a kis nő. A sofőr nem tud róla, bizonyára. Kapatosan, rohanva, bele sem nézett bizonyára a kocsijába, hogy az első üléseket lehajtsa. – Halló, kis nagysám! Bocsásson meg, hogy zavarni bátorkodom! – próbálja Zaplata magával a nővel magyaráztatni meg ottlétét. De a megszólítása nem használ. Bökdösi a nőt, rázza a nőt. Nem ébred. Azaz hogy mégis. Egyszer fölnyitotta a szemét, fölébredt. De azon nyomban, félig kislányos makranccal, félig hisztériás dühvel sikított rá Zaplatára: – Hagyj aludni! Hagyj aludni! Zaplata ebből végleg arra a meggyőződésre jött, hogy itt nem cselszövénnyel áll szemben, hanem csak egy furcsa, talán tragikus, talán kedves esettel, amilyeneket a farsang első éjjele szeret produkálni. Valamivel a lakása előtt mégiscsak döntenie kell róla, hogy fölvilágosításra tudja-e bírni ezt a kis hölgyet, vagy pedig szól a sofőrnek róla? A kis nő nem mutatkozott hajlandónak a fölébredésre. Tehát Zaplata, közvetlen lakása előtt, megállíttatta a a taxit, és a sofőrt figyelmeztette a másik utasára. A sofőr nagyokat fintorgatott, nagyokat meresztett a szemén, és persze rájött, hogy ez a kis nő egy ötös társaságból való, amelyet egy József körúti bérházba vitt, nyilván privát lakásba, és azok feledték a kocsijában. Hát erre most már közös erővel kezdték el ébresztgetni a hölgyet. A sofőr basszusa mint egy bombardon recsegett. Ez már mégis fölriasztotta a kis nőt. – Pühh! Hát magával körutaztam ide Budára? – jött rá végre a tényállásra. És mikor már itt tartott, hirtelen, átmenet nélkül majdnem sikoltva konstatálta: – Jajjajaj, őrülten megfáztam. Rémesen meghűlhettem. Javavavaj, be reszketek, vacogok! Gyorsan valami meleg helyre akarok menni. Egy teát akarok inni, de azonnal! – Hát itt közel, nem is tudom, izé… csak… – töprengett a sofőr. Mire a kis nő rikácsolva csapta magát ide-oda a kocsiban, és kapta össze magán prémes kabátkáját: – Maga sem tud egy helyet? – kiáltotta Zaplatára. – Meggebedek, ha messze visz ez a taxi! – Ha nálam elfogad egy csésze teát, szolgálhatok vele. Be is van fűtve. Itt lakom. – Megyek! – ugrott ki a kis nő a taxiból. – Maga, ugye, legény? – érdeklődött a kis nő. – Az! – hagyta rá Zaplata. – De rendes albérleti szoba a magáé! – állapította meg. – Honnan veszi ezt? – kérdezte Zaplata. – Nahát, nézze! Amilyen óvatosan jöttünk be, onnan csak tudhatom, hogy azt nem nagyon boldogan tűrik a főbérlői, hogy nőket hordjon be magának. Ezt méltányolni lehet. Viszont az ilyen jobbfajta budai emberek, lássa, éjjelre is bedurrantják a kályhájukat ilyen hidegben, és kapukulcsot engednek a rendes lakójuknak, és készíthet bármit a konyhájukban éjjel is… Magának persze állása van? Hivatalnok? Vagy magántisztviselő? – Az! – bólintott Zaplata. – Érdekes, hogy eltalálom. Hogy lerí valakiről, miféle! Bár igaz! Hogyan vigyen be éjjel egy családos ember nőt magához? De hogy valamiféle tisztviselő, azt mégis magamtól találtam ki… Hanem akármi, édes pofa! Szeretem az ilyen egyenes, egyszerű, jószívű, nem fölvágós, nem randaliás embereket. És… a legjobb korban van. A kályha mellett ült a nő, úgyhogy télikabátját sem vetette le. Nyakalta a Zaplata főzte forró, rumos teát és cigarettázott. Most belemarkolt kis kezével a Zaplata fülébe. Magához rántotta a fejét, és hozzádörzsölte arcát. Erre Zaplata átemelte a karosszékéből a térdére, hogy megcsókolja. A kis nő odadőlt melléje. De a szája helyett mutatóujjával pofijára utalt: – A rúzsomat ne nyald le! – mondta. – Ide csókolj!
Késő délután volt már, mikor a kis nő elment Zaplatától. A négyszobás lakásból egynek ajtója közvetlen a kapu mellett szolgált ki a folyosóra. Borús időben, januárban, öt órakor délután, már éjjel van félig-meddig. A nő észrevétlen távozhatott. Zaplata roppant vigyázott, hogy a ház, az udvar okot ne leljen pletykákra. Egyetlen személyt tüntetett ki bizalmával. Öreg szakácsnőjét. De ez sem tehette be lábát a lakásba, ha női vendége volt Zaplatának. A takarítónő csak bejárt, és éppenséggel el volt tiltva a szabad benyitogatástól. Ezt a szépen megszervezett házirendet majdnem fölborította a kis nő.
Mikor már távozott, Zaplata dühös csöngetésre riadt föl. Aztán hallotta, amint takarítónője és szakácsnője együttesen vitáznak egy harmadik női hanggal a folyosón. Végre is kiderült, hogy az éjjeli vendége tért vissza. A cselédek jogosan álltak elé, és faggatták ki, mit akar gazdájuktól? Mikor már négyszemközt állt szemben Zaplata a kis nővel, aránylag elég nyersen és ridegen akarta értésére adni, hogy ezt a botrányos, gyorsan ismételt látogatást nem szereti! De a nő hirtelen kinyitotta retiküljét, kikapta belőle azt a bankjegyet, amit Zaplata tapintatos gavallér módjára rejtett belé, és így szólt: – Ezért jöttem vissza. Tessék! Vedd vissza a pénzedet. Nem fogadom el tőled! – Na de fiacskám! – förmedt rá, Zaplata bosszúsan. – Ne félj. A vén lompos háziasszonyod nem is sejti, hogy nálad voltam. Föltaláltam magam, mikor ő és a cseléd fogadott künn most, és azt mondtam, hogy a saját kezedbe adható levelet hoztam neked… És már megyek is. Pá! – De miért nem fogadnád el tőlem ezt a pénzt? – firtatta Zaplata. És a bankjegyet, amit a nő egy kis állványra tett le, fölvette, és kínálta neki. – Nem! – hárította el a nő Zaplata mancsát a pénzzel. – Tőled nem veszem el. Kedvesen viselkedtél velem. Szeretem az ilyen embert, mint te. Nem rohantál meg, amiért egy teát ittam a lakásodban. És az is imponál nekem tőled, hogy ilyen úriember módjára viselkedtél, és a retikülömbe tetted ezt a pénzt. Mert egy lánytól nem akarod… izé… Szóval, tudom, nem vagy milliomos, és nagyobb szükséged van esetleg erre a pénzre, mint nekem… Ide süss! Kinyitotta retikülje másik rekeszét Zaplata előtt, és több papírpénzt rángatott elő belőle, megmutatni. – Hát ahogy gondolod – tette el Zaplata a pénzét. Mire a nő nyakába ugrott, megtépdeste fülét, megcibálta bajszát, megpaskolta képét, és búcsúra csak ennyit mondott: – Hát holnap várlak! Most pá!
Másnap, a San Francisko kávéház kártyapartija közben, Zaplatának akkorára növekedett szórakozottsága, hogy rémesen lekaszabolták szerencsés partnerei. A kis nő azt mondta neki: – Ha akarsz találkozni velem, gyere a Pitmann cukrászdába. Oda én egy barátommal jártam. Veled is legjobb, ha ott ülünk. Aztán majd meglátjuk. Négy és hat között várlak. Azon évődött most magában Zaplata – menjen, ne menjen? Ravasz módon kieszelt kelepce mégis ez a nagy barátkozhatnék ettől a lánytól? Vagy nem? Vagy ha egyelőre nem kelepce, nem lehet-e azzá, ha a lány megtudja valódi kilétét? Tegye-e ki magát, hogy az elég elegáns Pitmann cukrászdába meglássa valaki a nő társaságában? Vagy ne tegye ki? A polgári okosság ha nem győzött volna Zaplatában a romantika fölött, győzött az, hogy túl hamar következett volna ez a találka a lánnyal töltött gyöngéd órákra. Aztán van megszokás is, kényelem is van… Zaplata a San Franciskóból, mint máskor is, egyenesen haza tartott…
Születnek minden rendben, rangban, fajban rendkívüli tehetségek. Ilyen volt az a tücsök, amelyik Zaplata Lóránd nappali szobájának óriási cserépkályhája mögött, a fal egyik repedésében ütött tanyát. Nősténytücsök volt. Gyönyörű termetű, csodaszép, fényes bőrű. A lábai nemcsak kecsesek voltak, hanem remek izmokkal is rendelkeztek. Világbajnokokat pipál le az ugrásban, ha netán emberi társadalom tagja ez a tücsökhölgy. Ámde mégsem haladta túl semmi más kiválósága azt, amit ez a tücsök cirpelésben produkált. No jó! Hogy a tücsök nem a torkán át adja ki áriáit, mint az emberek és egyéb állatok teszik? Hanem a lábaival dörzsöli ki, mint a vonóshangszerek a dalt. És a tücsökprimadonnák (mert minek nevezzük őt legméltóbban?) egészen ritka hangversenyeket tudott adni. Futamokat produkált, koloratúrát és sok más változatát az énekművészetnek tökéletesen kihozta miniatűrben. Amellett nagy szerzői tehetség is volt. Soha ugyanazt a hangversenyt nem ismételte. Mindig újat ihlett. Másat délután, másat este és másat éjjel. Uzsonnazenét, altatódalt, szerenádot adott, megfelelő időben.
Zaplata hazajött, és lefeküdt a díványra. Félbehagyott olvasmányát odakészítették neki. Számadásai is hevertek mellette, átnézésre. Ha akarta Zaplata, máris elfoglalhatta volna magát. Dehát Zaplata agyában egyre zavarólag, követőleg tért vissza további latolgatásra ezzel a kis nővel elmellőzni szándékolt délutáni légyottja. Maga elé idézte ezt a kis fityfirittyet, és úgy rémlett neki, hogy érdemes kivételt tennie vele. Hogy a rákövetkező percben már az ellenkezőjét vélje mégis. Ahogy pedig így kóvályogtak Zaplata gondolatai, lelkiállapota végül is átsiklott valamiféle egészen különös hangulatba. Nem volt ez szundikálás. Nem volt félálom. Tiszta ébrenlét volt, csak valami fantasztikus, mély mélázás színei szorították. A dolgoknak egyszerűen más értelme lett. Valahogy a lényege, a váza tűnt elő a dolgoknak, ami köznapilag elburkolódik.
– Tyütyürű, tyutyuró, tyittyeri, tyüóóó! – kezdett ciripelni a tücsökprimadonna a kályha mögött. Zaplata odafülelt, és mintha pontos értelmét vette volna ki a tücsök hangjának. – Édes Zaplata bácsi! Maga koros ember. Maga szerencsés, maga egészséges, maga boldog, maga rendes ember. De egyet még az életben nélkülözött. Azt, hogy magát nő pusztán saját magáért megszerette volna. Mindig a jó partit, mindig a vagyonos egyént, mindig a megfejhető ökröt nézték elsősorban magában a nők. Ne haragudjék a kifejezésért! Soha még nem akadt egy olyan nőre, aki magának azt mondta volna: Nekem ne adj pénzt, ne adj nevet, otthont, én téged magadat talállak rokonszenvesnek mint embert, mint férfit, bárha elég vén kuvasz vagy már! – De igen! Tegnap egy kis nő, pont így viselkedett velem szemben! – felelte a tücsökprimadonnának Zaplata. – Hát akkor rohanj hozzá! Ezt a nőt egyedül érdemes megbecsülnöd az összes társai közül! – ciripelte a tücsök. – De hát nézd! Attól tartok, hogy ez a nő, egy kis léha, izé, hogy mondjam… – hebegte Zaplata. – Annál inkább! – erősködött a tücsök. – Olyan nő, akinek nem egy férfit van alkalma ismerni, annál inkább kompetens a megítélésben, hogy mit ér egy férfi. Tehát ha vonzalmával tüntet ki téged, ennek nagyobb az értéke, mintha ártatlanság, tudatlanság szédül beléd. – Igazad van! – felelte Zaplata. És fölriadt és fölpattant a díványról. Az óra hat felé járt. Vagy rohan a Pitmann cukiba, vagy elszalasztja a nőt.
Sokkal-sokkal többek közt, de mint legjelentősebb mozzanat történt a cukrászdában a következő. Zaplata nagy sietségében megfelejtkezett róla, hogy nincsen aprópénze. Két-három nikkel és pár kisszakasz csörgött az erszényében, amikor arra került a sor, hogy fizetni kell a cukiban. A tárcájában csupa százas lapított Zaplatának. Azok is úgy voltak összetűrve, hogy ha előveszi, akkor látni lehet, hogy ezer pengő körül áll a költőpénz nála. Szóval Zaplata hirtelen zavarba jött a fizetésnél, és nagyokat kaparászott bugyellárisában, hogy lássa, kifutja-e a csekély cukrászdai uzsonna az aprópénzből? Erre a nő hirtelen lefogta Zaplata kezét, és ő kapta elő retiküljét: – Várj, fiacskám! Majd én kiegyenlítem a dolgot. Zaplata vörösen, fává merülve hagyta, hogy a nő fizessen helyette. – Minek nem vagy velem bizalmas, te vén szamárkám? – mondta a nő kedvesen, mikor a cukrászlány elment. – Talán azért késtél a randevúnkról is, mert nem volt pénzed? De ne tagadd! Az utolsó bankódat akartad nekem adni tegnap. Biztosan a lakbéredből hiányzott az már. Aztán mégis kifizetted, és nem maradt egy vasad sem? De mit tagadod? Ismerem én az ilyen magadfajta öreg fiúkat. Elvágtad a havi gázsidat Szilveszter-este és… Én váltok jegyet ma este a moziba is. De ne tiltakozz! Nem megyünk drága helyre. A legközelebb te vagy a fizess. Ne búsulj! Behajtom én majd mindezt rajtad. Zaplata egészen visszás, egészen új hangulatban leledzett. Néha-néha nagyokat rémledezett magában, hogy valóságos selyemfiúvá süllyedt. Egy nőnek a vendége, azon a címen, hogy vonzalmát bírja. Hát mi ez, ha nem selyemfiúskodás? De már benne volt a játékban. És kíváncsi volt nagyon is a fejleményeire. A nő gálánt volt, mint egy dzsentri. Mozi után a vacsora költségeit is állotta egy kis zugban. Majd taxin robogtak Zaplata lakására. Zaplatának mégiscsak az otthona volt legbiztosabb hely, még azt illetőleg is, hogy inkognitóját megőrizze. Ha a kényelmi szempontokat nem is vette figyelembe. A lány pedig szívesen ment vele.
Szélesen vázolva és radikálisan megfogalmazva, Zaplata Lóránd a következő dolgokra határozta el magát a lánynak társaságában, egész hazáig. Először is teljesíti kívánságát. Bajuszát, haját más fazonnal formáltatja a fodrásznál fiatalosabbra. Nyakkendő, gallér, kalap satöbbi, mind kicserélendők, a lány helyes intenciói szerint. Mert ilyen csekély átalakítások teljesen eliminálják azt a föltűnést, hogy magakorú ember ilyen fiatal nőcskével mutatkozik. Akkor aztán, azokon a kis zughelyeken, ahová a lány hurcolja, vigadhat vele, táncolhat. Másodszor is, ezzel a lánnyal kitart majd a végletekig. Mindössze valami ravasz, kíméletes fogással azt rendezi el vele, hogy ritkábbak legyenek a találkáik. Heti egy, maximum két együttlét elég. Harmadszor, ennek a lánynak hozzá való szívét és gálántságát olyan bőkezűséggel fogja megjutalmazni, hogy ez a kis fityfiritty vén banya korában is megemlegesse, hogy Zaplata Lóránd volt a barátja. Negyedszer és utoljára azonban, mint könyörtelen őr áll a saját maga érzelemtára előtt. Nehogy valami olyan esztelen szenvedély lángoljon föl benne egy ilyen kis nő iránt, ami aztán bajokat zúdítson rá és neve, vagyona örököseire. Úgy ám! A föntieket végezte el magában Zaplata a kislány aznap esti társaságában.
Ha valaki tizennyolc éves gavallér, és az idegfáradtság a mulatságtól, fönnüléstől meglepi, mutatkozhat egészen bátran letörtnek, bágyadtnak, senki meg nem rója érte. Ha esetleg egy csinos fiatal nő mellett éri utól ez az állapot, senki nem látja ezt dicstelennek. Ámde ha ősz fővel történik valakivel ugyanez a dolog, női társaságban, az egész más beszámítás alá esik! Hja! Az öreg kandúr nem bírja már az iramot! Hja! Elmúlt az idő! Akkor rögtön ez az ítélet a vén gavallér fölött. Zaplata tulajdonképpen még nem is tartott a teljes lankadásnál aznap éjjel éjfél után, a lakásán, a kis nővel. Csakhát nem lehet folyvást ugrálni sem. Zaplatának volt egy óriási, plüsstámlás díványa. Ennek sarkában kucorgott a nőcske. Zaplata mellette ült, hátát a díványtámlának vetve és lábait elnyújtva. A szemét be-behunyta, és kellemes zsongásnak engedte át magát.
A tücsökhölgy a kályha mögött fölébredt éjjeli álmából. Kinézett a szobába, megállapította a szituációt. Azzal hangolt, és stílszerűen rázendített egy finom, diszkrét szerenádra. Soha ilyen szépen, édesen, andalítóan nem ciripelt ez a tücskök primadonnái között is első példány. Lázban, tűzben, önmaga ritka teljesítményétől elbájoltan húzta, húzta, húzta… És joggal hitte, hogy a ház urát és vendégét szintúgy elbűvöli hangversenye. Zaplata azonban, míg csevegett a kis nővel, egyáltalán nem neszezte a tücsök hangversenyét. Csak most, mikor kellemes önmagába merülésben dőlt oda hallgatagon a díványtámlának, most hallotta meg a tücsök szavát. – Igazad volt, édes kis bogaram! Ez a nő megérdemli a komolyabb figyelmemet! – kapcsolta föl Zaplata mindjárt a tücsökkel a hangtalan párbeszédet. – No lásd! – felelte a tücsök. – Csak öröm és boldogság a jutalma, aki engem megért.
– Na hát, te vén kis dögöcském, már nem is akarsz végleg foglalkozni velem? – szólalt meg egyszerre kedves gügyögéssel a kis nő a dívány sarkában. És belemarkolt Zaplata fülébe. – Úgy ülünk itt, mint a halak! – Na és ha! – mordult meg erre, kissé hangulatából kizökkentve Zaplata. – Na és ha nem povedálunk folyvást? – Min gondolkodol? Akarom tudni! – firtatta a nő. – Jó! Megmondom neked! – szólt Zaplata. – Hallod, hogyan cirpel egy tücsök a kályha mellett? – No és? – Hát érdekes, a délután, mikor itt vacilláltam a díványon, menjek-e hozzád vagy ne, mintha ez a tücsök tanácsolta volna nekem… – Na, ilyen badarság! – vágott közbe a kis nő. Talán még nem tartasz az aggkori agylágyulásnál, hogy ilyen gyerekes dolgok foglalkoztatnak? – Nagyon közönséges vagy néha! Egyedüli, amit nem szeretek benned! – jegyezte meg sértődötten Zaplata. – Én? – csattant föl a kis nő. – Amiért helyettem egy piszkos rovar érdekel? Más házban a féregirtót hívják ilyen tücskök ellen, te pedig barátkozni akarsz vele? Hát ez mi, ha nem aggkori elmezavar? Nevetséges! – Mondom, ezeket a durva kiszólásokat mellőzd! Ez a tücsök, a házi tücsök, nem ronda féreg, akit irtanak. Sőt van egy régi kedves babona, hogy a tücsök szerencsét hoz a háznak. Én pedig kedvelem az ilyen régi hiedelmeket, akár buták is. Van azért bizonyos, hogyismondjam, jelentőség és értelem, hogy a fecskét kímélik például az emberek… És… Mit akarsz? Hová mégy? Zaplata mellől fölugrott hirtelen a kis nő, és kirontott a konyhába. Pár pillanat múlva diadalmasan egy fecskendővel állított vissza. Zaplata hamarjában nem is ismerte meg, micsodás szerszám az, amit a lány hoz. – Jól láttam! – magyarázta a kis nő. – Az imént, amíg teát főztünk a konyhában, jól láttam, ezt a rovarirtó fecskendőt. Azzal odaugrott a kályha mögé, és gyorsan vizsgálni kezdte a falat. Leguggolt, fölágaskodott a gyilkos fecskendővel a kezében. – De nagyon kérlek! – jött oda Zaplata. – Ahán! Megvagy! Itt kornyikál ez a büdös kis cigány! – hajolt oda a lány a falnak egy repedéséhez, és vadul, szinte őrjöngő gyönyörrel fröcskölte össze a helyet naftapuskájával. A tücsök éppen legremekebb suttogó koloratúráját eregette a levegőbe. Rovarok istene! Mi ez? Mi ez a dögletes szagú haláleső?… Szédülök! Végem van! Ájultan rogyott össze szegény tücsökprimadonna. És aztán megmérgezve, haldokolva lehelte ki utolsó szavaival: – Így jár az, aki az embereket boldoggá akarja tenni!
A megbeszélésük értelmében Zaplata a kis nőt még a sötétség leple alatt kiengedte lakásából, és taxiba rakta. De amikor arról volt szó, hogy mikor találkozzanak újra? Hát Zaplata, teljességgel megváltoztatott szándékai értelmében, azt mondta neki: – Sajnos, drágaságom, a hivatalom egy kiküldetést sózott a nyakamba. Bizonytalan időre el kell utaznom. Egy hónap, kettő is beletelhet, míg visszatérek. Akkor értesítlek, persze, rögtön. Azért add meg a pontos címedet. Majd a postautalványon elküldöm neked a tartozásomat, addig is, míg viszontlátjuk egymást… Ez a viszontlátás azonban soha nem következett be. Zaplata mégsem változtatott okos, régi, megrögzött elvein emiatt a nője miatt sem. A tücsök tette!… Ez mind úgy igaz, ahogy itten írásban áll.
(1937) |