A cápa és a gyöngyhalász

Hej, ti emberek, akár hiszitek, akár nem, volt egy idő, ha régen volt is, amikor még Ki-ne-ma-kooga szigetén nem ismerték a fehér arcú kutyákat, nem jelentek még meg átkozott, kéményes hajóik, nem cirkált a szigeten puskás katona és rendőr, nem vádaskodott arra a misszionárius, aki több feleséget tart magának, ha elég ereje, pénze és epéje a női makrancokkal bírni… Ellenben szerteszét a szigeten ott álltak szépen a kifestett bálványok, és mindenki eljárta a szent táncot körültük holdtöltekor. Ki-ne-ma-kooga szigetének nagyfőnöke is.

Ő volt akkor a szigetnek a korlátlan ura. Életével lakolt, aki parancsa ellen szegült. Nem a fehér arcú, idegen disznók törvényszéke rendelkezett a szigeten, mint manap.

Egyes-egyedül egy kínai kereskedő telepedett le a nagyfőnök kikötővárosában. De ennek eszeágába sem jött, hogy a sziget rendjét felforgassa, mint most a fehér arcú ördögök teszik.

A gyöngyhalászat például egészen szabad volt. Nem lehetett senkinek lefoglalni a szabad tengert, és tilos területnek kiáltani ki. Adót pedig éppenséggel nem kellett fizetni semminemű halászat után. A gyöngyhalászat után sem. Aki mit talált a tengerben és környékén, az az övé volt. Eladhatta a kínai kereskedőnek, vagy megajándékozhatta vele a nagyfőnököt, aki persze busásan viszonozta az ajándékot olyan holmikkal, amire nagyobb szüksége van a közönséges embernek, mint a haszontalan csillogó gyöngyre.

 

Hát ebben a boldog időben élt Ki-ne-ma-kooga szigetén egy gyöngyhalász, névszerint Le-li-boo-kuo.

Híre volt annak nagy, hogy Le-li-boo-kuo milyen ügyes és szerencsés halász. Bukni és úszni senki sem tudott nála jobban a szigeten. Úgyszintén a víz alatt sem bírta senki tovább nála.

Gazdag volt Le-li-boo-kuo. Majdnem olyan ékes és tágas volt a háza, mint a nagyfőnöké, és felesége tíznél is több volt. Mégis rendet tudott tartani ilyen sok széthúzó női nép között, akár okos szóval, akár helyesen alkalmazott botütésekkel, akár elégséges férfiúi gyengédkedéssel Le-li-boo-kuo. Különösen ezért tartották rendkívül derék és boldog embernek őt.

Ámde, ami miatt örök időkre fennmaradt a Le-li-boo-kuo híre, neve, nevezete, még nagyobb dolog volt, érdekesebb és megrázóbb.

 

Történt ugyanis egy nap, hogy Le-li-boo-kuo kirándult csónakjával a tengerre gyöngyhalászni.

Lebukik a tenger fenekére, ahol gazdag és ki nem zsákmányolt gyöngykagyló-telepeket orront. Lebukik többször. Vesszőkosara a karján, amelybe a kagylót gyűjti, kése a jobbjában, amellyel a kagylót lefeszegeti a szikláról, ha nagyon tapad. Szeme nyitott a víz fenekén, és olyan gyakorlott, hogy a kétszeres sötétben is rémlik neki minden tárgy és eleven állat, nemcsak a napsütötte vízben.

Hát egyszer, amikor éppen tele kosárral fel akar rúgódzni a vízfenékről Le-li-boo-kuo, borzadályos árnyékot pillant meg saját maga és a víz derengő felszíne között. Rögtön tudta, hogy ez cápa. Mégpediglen soha nem látott nagyságú.

Menthetetlenül vége van! Ezzel aztán tisztában volt Le-li-boo-kuo. Mert kitűnő úszó létére máris kiszámította, hogy el nem érheti a csónakja peremét, és fel nem kapaszkodhat beléje hamarabb, mintsem a cápának iszonyú fogakkal rakott szája el nem kapja derekát.

Le-li-boo-kuo tehát a Jószellem kegyének szánta lelkét. Nem mozdult, nem gondolt menekvésre, hanem a fulladozás kezdődő kínjaitól is szorongatva, lelapult a vízfenéken. Így várta a halálát, béketűrőn, mint okos ember, aki élete utolsó pillanataiban sem fárasztja magát haszontalan és gyáva evickéléssel. Legfeljebb arra készült Le-li-boo-kuo, hogy ha módjában van, ereje utoljával egyet hasítani késével a cápa bőrén, hát azt megejti rajta. De mit tesz egy ilyen kárhozatos szörnyeteg testén egy gyenge emberkéz irányította kés karcolása?…

 

Mindezt az önmagával való rettenetes tanakodást és szorongást a víz fenekén részletesen elmesélte Le-li-boo-kuo aztán, amikor megszabadult mégis, csodamód, a cápától.

Mivel, igenis, ez történt.

Le-li-boo-kuo fölött tovaúszott a vizek réme, és ő ereje végső maradékával felrúgózott a víz színére. Sőt, még arra is jutott ereje maradékának morzsáiból, hogy kikapaszkodjon a csónakjára, és a kagylószerzeményét is felhozza.

Ott, a csónak fenekén ejtette csak ki kezéből kosarát és kését Le-li-boo-kuo, és rogyott össze ájultan a szokatlan izgalmaktól és megerőltetéstől.

Nosza, Le-li-boo-kuo, amikor felocsúdott, kicsikét elindult az orravére, és kicsikét szédelgett, és egy-két kis szívgörcsöt kapott utólag még. De más semmi baja nem esett.

Ellenben a csodálatos eset híre nagy port vert fel a szigeten. Persze hogy azért is, mert Le-li-boo-kuóval történt, nem más közönséges halandóval.

Neki tíznél több felesége lévén, ugyanannyi jól pergő nyelv közvetítette a sziget lakóival az esetet.

És aztán megkezdődött a történtek felcifrázása, kiferdítése, úgy, ahogy azt csak némberek szája és képzelete szokta tenni, és ahogy Le-li-boo-kuo sohasem állított abból egy mukkot sem.

Suttogni kezdték például sokan a szigeten, hogy Le-li-boo-kuo olyan praktikákat tud egy ismeretlen varázslótól, amivel távol tarthat magától minden cápát.

Tárgyalni kezdték, hogy igen, egy ismeretlen varázsló adott Le-li-boo-kuónak valami bűvszert, de az nem a cápát tartja távol tőle, hanem olyan, hogy ha azzal a bűvszerrel magát Le-li-boo-kuo bekeni, hát láthatatlanná válik ő maga a tengerben, a cápák számára.

Mások még jobban tudták, hogy Le-li-boo-kuo ismeretlen varázslótól kapott varázsszere nem láthatatlanná teszi őt, hanem a Le-li-boo-kuo különben is hatalmas inait teszi egészen kovakő keménységűvé, úgyhogy a cápa sem bírja elharapni őt, és lenyelni sem meri őt egészben, mert Le-li-boo-kuo kiásná magát úgyis késével a cápa gyomrából, és dögöt csinálna belőle. Azért sündörög tova a cápa szégyenszemre Le-li-boo-kuo közeléből a tengerben.

De a legokosabb és legjózanabb Ki-ne-ma-kooga szigetbeliek is, köztük különösen a Le-li-boo-kuo vetélytársai és irigyei, mind megegyeztek abban az állításban, hogy Le-li-boo-kuo a világnak még soha nem született szerencséjű halandója, akinek közelében még a cápa is elvakulhat annyira, hogy nem veszi őt észre. Igen! A cápa, a tengerek tigrise, amelynek a szemét és szimatát mérföldre sem kerüli ki eleven emberi test, ilyen kitűnő falat a vízben!… Egyszerűen erről van szó!

 

Ilyen sűrűn kavargó szóbeszéd támadt a szigeten Le-li-boo-kuónak a cápával történt kalandja nyomán.

De hát ez a sok lefetye csak olyan kezdete lett a Le-li-boo-kuóról kerekedett további mendemondának, mint a kis hűvös szellők jönnek a nagy förgeteg előtt.

 

Ugyanis, amint Le-li-boo-kuo másnap vagy harmadnap, vagy még azután, megint kiment csónakjával arra a helyre, ahol a cápa elúszott mellette, hát uramfia, a második vagy harmadik lebukása közben megint megjelent az a nagy cápa. És megint tovaúszott, úgy, mint előzőleg. A cápa, a vérszomját soha nem csillapítható tengeri rém!

Igen, így volt.

Le-li-boo-kuót most már az életéért nem is szállotta meg akkora rémület, mint legelőször, odalenn a vízben. Össze sem esett a csónakjában, amikor feljött a vízből. Megdöbbenése, elképedése volt inkább a nagyobb mi is teszi hát ugyan, hogy a tengerek könyörtelen fenevadja őt bántatlanul hagyja?

Ámde ha Le-li-boo-kuo nem tudta megfejteni magának hallatlan szerencséje nyitját ezzel a cápával, annál inkább vállalkozott erre a még dühösebben nekivetemedett szóbeszéd.

A régi mendemondákhoz újak járultak. Többek között ha akadtak, akik azt állították, hogy Le-li-boo-kuo magával a Jószellemek Fejedelmével van bizalmas összeköttetésben, és ahhoz való fohásza a veszedelem pillanatában volt elég távol tartani tőle a cápát, ezzel szemben nagyobb számban kerültek, akik ennek ellenkezőjeképp vélekedtek. Vagyis azt mondták: Le-li-boo-kuo nem a Jó, hanem éppenséggel a Gonosz Szellemek Főjével paktál. Sőt, a Gonosz Szellemek Fője maga ez a cápa. Hiszen az olyan alakot vesz, amilyent akar. Le-li-boo-kuo éppen azért adja a tudatlan álmélkodót ilyen képtelen eseten, hogy egy cápa barátságosan elúszik mellette, mert ott tárgyalja meg sötét, gaz ügyeit a Cápába bújt Gonosz Szellemmel a víz alatt… Ez a hiteles igazság! Ki-ki vonja csak le a helyzet következményeit és kilátásait magának, és a többi meg a többi…

 

Már Ki-ne-ma-Kooga szigetének nagyfőnöke maga is tudomást szerzett a dologról, és maga elé citálta Le-li-boo-kuót kihallgatásra. Csakhogy Le-li-boo-kuo magának a nagyfőnöknek sem tudott más magyarázatot mondani erről az emberbarát cápáról, mint hogy kétszer egymás után sértetlen hagyta őt.

És akárki más is faggatta Le-li-boo-kuót, feleletül ugyanezt kapta tőle. Hát így talán, mint a világ többi csodája fölött is, napirendre tért volna a sziget népe.

Hanem, hogy ez ne történhessék meg, arról gondoskodott maga a cápa.

A cápa attól fogva, bármikor ment ki Le-li-boo-kuo arra a helyre gyöngyöt halászni, ahol találkozott vele, következetesen elúszott arra. És éppúgy, mint legelőször, kikerülte Le-li-boo-kuót. És ezt már cirkuszképp lesték és csodálták is az emberek a partról.

Ezt tapasztalva újra meg újra Le-li-boo-kuo, ugyan minek hagyta volna oda a cápa miatt azt a helyet, amikor az volt a legdúsabb lelőhely gyöngyben?

A csoda tehát nemhogy feledésbe ment volna, hanem állandósult. Az egész sziget folyvást ezzel foglalkozott. Azaz, egyéb újságok között, ez a cápahistória mindig szőnyegen maradt. Ha a társaság pletyka híján unatkozni kezdett, akkor rögtön előrángatta ezt a cápadolgot.

Már csak az hiányzott, hogy Le-li-boo-kuo különös, naponta visszatérő kalandjait a hír tovább vigye széles a világra, a kínai kereskedő által, aki évente többször is elpályázott húsz pár rabszolgaevezőstől hajtott, és vitorlával fölszerelt, nagy hajóján, a nagy világba.

Hát igen! De a kínai kereskedő nagyon hallgatag, nagyon gőgös, nagyon tanult úr volt, aki kereskedésén kívül csakis pipájával meg rabszolganőivel meg könyveivel meg porcelánjaival meg imájával foglalkozott. A szigetbeliek locsogására ugyan egy percet is sajnált szánni figyelméből. Karattyolhattak ennek a Le-li-boo-kuo cápájáról mások badarságokat, vagy Le-li-boo-kuo maga az igazat, a kínai kereskedőt csak a gyöngykagyló érdekelte, amit Le-li-boo-kuótól busás nyereségre, csekély díjért átvett. Más mindenre legislegföllebb vállat rándított.

 

No de a történet nem itt feneklett meg.

Le-li-boo-kuót, amikor már talán századikszor vagy annál is többször halászott a gyöngyre a förtelmes cápa közelében, egyszer csak hiába várták a csónakjába vissza asszonyai.

Le-li-boo-kuo eltűnt a tengerben.

Mindössze kosara jött föl a víz színére, és ott, ahol a kosár a hullámokon táncolt, egy jókora vérfolt szivárgott föl a mélyből.

Nyilvánvaló! A tenger réme, a cápa mégiscsak megrohanta és elnyelte odalenn a derék gyöngyhalászt, szegényt.

Ezzel összeomlott a csoda. Összeomlott Le-li-boo-kuónak eddigi érthetetlen és hallatlan viszonyáról ezzel a cápával minden föltevés, elmélet, képzelődés.

Az egész sziget paffá lett és odavolt.

Mert mit lehet gondolni is erről a dologról? Akár Le-li-boo-kuo varázsszere hódította el vagy félemlítette meg a cápát, akár a cápa maga volt a Jó vagy Rossz Szellem, mindenképp érthetetlen volt, hogy minek kímélte eddig a cápa Le-li-boo-kuo életét, ha most végre mégis fölfalta őt?

 

Ki-ne-ma-kooga szigetén bizony örök rejtelem maradt ez az eset. Azaz tíz rege kering róla, s mindenik más változattal meséli el Li-le-boo-kuo kalandját a cápával. Így tehát nehéz kibogozni, hogy melyik a hiteles, és hol bújik meg egyáltalán az igazság ebben a történetben.

A sok találgatás és vélekedés közül azonban talán mégis érdemes megemlíteni azt, amelyik a gazdag és józan kínai kereskedőtől származik.

 

Amikor a kínai kereskedőhöz odajárultak a Le-li-boo-kuo feleségei, és elhadarták, elzokogták neki derék uruk és férjük fájdalmas elvesztét, a kínai kereskedő mégiscsak kijött kissé a hűvös sodrából és gőgös némaságából, és így beszélt:

– Jóllehet csupa badarságot fecsegtek össze nekem boldogult uratok felől és a cápa felől, amelyik fölfalta őtet, mégis én magam vagyok a legostobább, aki már előzőleg nem hajlottam fecsegéseitekre. Ezzel elvesztettem uratokat, legjobb üzletfelemet. Hiszen az egyre megy, akármi tette, hogy a cápa olyan sokszor elúszott uratok mellett a tengerben. Valószínűleg jóllakott ez a cápa mindig itt a kikötőhely vágóhídjának hulladékaiból, és miután agyonzabálta magát, csak egy kis sétaúszásra indult el a tenger azon részére, ahol uratok halászott nekem. Kényelmetlen esett a jóllakott szörnyetegnek közben lecsapni a tenger fenekén lapuló emberre, és nem tartotta érdemesnek rá a fáradságot. Persze, mihelyt egyszer nem kapott a cápa elég hulladékot, vagy talán Le-li-boo-kuo, az uratok, vakmerőségében már azt tette, hogy le sem lapult a vízfenékre a cápa elől, hanem fölbukott mellette, akkor bekapta őt tele hassal is a cápa. Mert ezt jegyezzétek meg jól a buta töksitekbe, amit most mondok. A világ eseményei között, a véletlen játékára történik ezer csodálatos és érthetetlen dolog. Ezekre adni is lehet, meg nem is. De van a dolgok között olyan, ami biztos, és amire mindig adni kell, és ez az élőlények jelleme. A cápa cápa, és nem emberbarát, akárhogy mutatkozik is annak. A cápát ki kell kerülni a jóindulatának ezer látszata ellenére is… Ez az!… Bölcsességem ellenére, lám, én magam is ostobább voltam ez esetben nálatok, hogy nem figyeltem ostoba fecsegésetekre eddig, és most rukkolok elő, amikor már késő, intelmemmel a jellem változhatatlanságáról…

 

Maradjunk meg talán mi is ennél a tanulságnál, a történet befejezéséül.