A szilveszteri malac

Ez a történet közönséges plágium. Olyan, amiért csak valaha az ügyészség joggal szabott ki bírságot, hűvöset.

Hangsúlyozom ezt! Mert nagyon sűrű az álplágium. Az íróknak általános szokásuk az, hogy maguk-kitalálta történeteket úgy adnak be, mint amit itt és ott, és ettől és amattól hallottak. Szóval, csak dicsekszenek a plagizálással.

Ezzel szemben állítom: az alábbi történet, teljes egészében, poénjával együtt, tényleg az; egy nagyon szimpatikus és teljességgel ismeretlen polgáregyéniség egy társaságban mesélte el.

Tehát:

 

Tudják, az én öregeimnek háza van a Krisztinában. És ismerik az ilyen aranyos, régivágású, jobb polgárokat, hogyan dobnak ki nyugodtan ezreket is hallatlan marhaságokra? Ellenben ha a fejükbe veszik, hogy valami semmiség drága nekik, akkor tűzön-vízen keresztül spórolni akarnak!… Hát ezzel a takarékoskodási mániával a múlt Szilveszteren olyas kis kalandba kergetődtem bele, hogy soha nem bírom kacagás nélkül megállani, ha eszembe jut.

Ott ülök a Szilveszter-estét megelőző nap a két öregemmel, ebéd után. Azt már mind tudom, hogy halkülönlegességek, rák és torta és gyümölcs és pezsgő olyan mennyiségben és minőségben van már megrendelve a Szilveszter-esténkre, hogy ezeknél már csak a házhoz hívott négytagú dzsessz, egy jobb karmesterrel az, ami drágább. Pedig alig lesz vendégünk más, mint a szűkebb család.

De aztán a két öreg arról kezd vitázni, hogy vajon a Szilveszter meglehet-e malacsült nélkül vagy sem?

Illetve anyám azt vitatja, hogy a malacsült már rég nem divat! Ellenben nyerni szoktak élő malacot, és behoznak élő malacot lokálokba, hogy szerencsét hozzon a megérintése, és persze borravalót kapjon, aki körülhordja Szilveszterkor.

Apám nem tágít. Ha senki se, ő egyedül malacsültet akar enni!

Nos, rendben van! De erre mind a két öreg egy véleményre jut abban, hogy Szilveszter előtt a hentesek irtózatosan felemelik a malac árát.

Hallatlan! Ötszáz pengőbe is belekerül talán nekik ez az este. És a világ legkomolyabb fölháborodásával tárgyalják, hogy a húsipar kilónként tíz, sőt húsz fillért is emel a malacon Szilveszter előtt.

Én unatkozom kissé. Se délutánra, se estére nincs programom.

Egyszerre, csupa heccből, azt mondom öregeimnek:

– Nahát, mit szóltok, ha én vidékről hozok nektek egy olcsó malacot? Kimegyek a helyiérdekűn, és hozok egyet. Úgyse használtam még több mint ötször a bérletet.

Ugyanis tavaly, valami árverésen, egy kis viskót vettek meg az öregeim a gödöllői helyiérdekű vonalán, és nyaralónak már átalakították, és a helyiérdekűre bérletet is vettek, de nyaralni, persze, elmentünk máshová, nem Kerepes-Látóhegyre, vagy hogyan hívják ezt a helyet.

Elég az hozzá, hogy a két öreg, a legnagyobb mulatságomra, rögtön helyesli ötletemet.

Hát gyerünk! Elmentem szilveszteri malacért, vidékre.

 

A helyiérdekűn, persze, érdeklődtem a kalauztól.

– Mit gondol, melyik faluban lehet itt, az állomáshoz közel, egy malacot vásárolni?

– Itt van Mogyoród, kérem, de Tarcsán is lehet egész biztosan. Becsületes magyar emberek laknak errefelé. Megszólíthat akárkit, hogy útbaigazítsa.

Leszállok hát a kérdéses faluk egyikénél. Máig sem tudom, melyiknél.

Elindulok csak úgy vaktában az állomásról a falunak. És a kalauz utasításához híven megszólítom az első becsületes lelket, akivel találkozom. Ködmönös, nagykendős, idősebb falusi hölgy volt az illető.

– Édes nénikém! Nem mondaná meg nekem, hol vásárolhatnék én itten egy Szilveszterre, levágóra való malacot?

– Dehogyis nem! – feleli rögtön. – Tudok én egy jó gazdaembert itten, nem messze, akinek több kocája vetett malacot. Majdnem addig tart az én utam is. Tessen velem jönni. Megmutatom.

Hát elindultunk.

Persze, ne is említsem, hogy már jól szürkült, mire a helyiérdekűről leszálltam. Az öreg néni pedig rém lassan tipegett azokon a borzalmas falusi utcákon. Ha ugyan utcának hívhatták egyáltalán az olyan helyet, ahol minden száz lépésre áll egy-egy viskó, és hol elöl, hol hátul, hol keresztbe és kasba, és féljobb és félbalt fordul nekünk minden ház. Csak a keréknyom vezetett, ahogy a fél méteres sár felcsucsorodott és megfagyott, és egy kis hó beszemetelte éppen… Így nézett ki ez a vidék, ahol bandukolunk az öreg nénikével, és ő persze tölti a fejemet a sirámos lefetyéjével, hogy milyen rossz világ van most falun, milyen jó világ volt régen, még a háború alatt is, most csak a fekete nyomorúság, és adó és az a ronda olcsóság, amivel a termény és a csirke kél, hogy majdnem ingyen kívánják a budapesti lelketlen kufárok őtőlük a tojást, tejet, vajat… – ajjajajj! ajjajajj! hová vezet ez?

Nem hallottam már a felét se, mit beszél a vénasszony, mert türelmetlenebb voltam, hol veszem már meg azt a malacot? A vénség először úgy biztatott, nem messze, itt a szomszédban, csak a kerteken túl áll annak a falusi gazdának a hajléka, ahol malacra akadok, ahányra csak akarok… De hát már, hogy olyan lassan tötyögtünk a szürkületben, hidegben, hát úgy tetszett nekem, a világ vége sincs messzebb, mint ahová ez a vénség vezet engem. Ha kérdeztem: – Hol van hát? messze vagyunk?… – Dehogy! Itt vagyunk mindjárt! – folyvást ezt felelte. De viszont megérkezni végre: azt nem!

Már kezdtem dühös lenni! Itt hagyom rögtön ezt a vasorrú bábát! Úgyhogy mikor odaérünk egy kocsma elé, ahonnan dűlt ki a részeg zsivaj, hát azt mondom: – Nem kéne vajon benézni ide, és érdeklődni, nénikém, hátha közelebb is kapok itten egy kis kucut? Hiszen maga nagyon messze visz… Mit felel erre a vén perzselni való? – Na, én rá se beszélem az urat, le se beszélem, csak azt mondom, jobban akkor jár, ha rám hallgat! Mert egy termelőgazda mégsem csapja magát úgy be, mint egy ilyen kocsmáros! És különben is már itt úgyis elválik az útunk. Maga is ráakad a Fitzakos Antal telkére, csak itt menjen igenyöst, és ha nem leli, csak kérdje akárkitől a Fitzakos Antal nevet, ne felejtse! Odairányítják. Itt igenyöst. Tessék!

Ahová mutat, úgy látom, két ház között egyenesen tart fölfelé a dombszorulat. Nem valószínű, hogy eltévesszem ennek a nevezetes Fitzakos Antalnak a portáját, a dombhajlás oldalában. Egye a patvar! Gyerünk hát, ha már belemásztam ebbe a kalandba.

Elköszöntem a vénségtől, és megindultam fölfelé.

 

Olyan egyszerűen nem ment a ház megtalálása. Még keveregtem, bukdácsoltam egy jó félórahosszat. De már úgy volt megírva, hogy mégis ráakadjak végül erre a Fitzakos-házra.

Rendesebb, négyablakos, városias kőépület volt. Kivételesen kitűnően körülkerítve magas léckerítéssel.

Mondhatom, szerencsémre! Mert mikor a kapun bezörögtem, hát olyan rémes kutyaugatás fogadott a kapu mögül, mint egy menazséria. Hármas vagy négyes szólamban üvöltött ez a sok vadállat. Egész biztos, hogy cafatokra szednek, ha rám szabadulhattak volna.

Elég az hozzá, hogy jó csomó idő telt el, amíg valaki jelentkezett a házból. Egy szolgálólány! Aztán pedig jó darab időt alkudtam a kapun kívül is vele.

Ő azt állította, hogy az ebek az ő jelenlétében nem fognak bántani! Ezzel szemben én hivatkoztam arra a nem szűnő, bődületes acsargásra, amit az ebek lankadatlan művelnek az ő jelenlétében is ellenem, a kapun belül, és azt kívántam: zárja be őket!

Végre is a lány dühbe jött: legyávázott engem alaposan! Viszont a haragja vastagabbját a kutyákon töltötte ki. Botot vagy seprűt ragadott, és rettenetesen szétcsapott a kutyák közt. Az udvar fenekébe hajtotta őket, és ott még a csöndesebb nyuszításért és morgásért is külön visszament megfenyíteni ezeket a szegény házőrzőket.

Ezek után bejutottam baj nélkül a ház oszlopos tornácára.

– Ha malacot tetszik akarni venni, csakis a gazdával beszélhet! – jegyezte meg a lány tájékoztatásképp a tornácon.

– Hát akkor csak gyerünk a gazdához! – helyeseltem.

– Az ám, de most jó kedve van neki! És nem tudom, hogyan fogadja az urat. Mink, a családja, sem merünk komázni ilyenkor vele. Mert rabiátus nagyon, ha benyalt. Meg is csap akárkit. De nagyon hamar! Bár az is lehet, hogy szívesen fogadja magát! – sorolta el a lány a további veszedelmeket és viszontagságokat, amik a malacvásárlás elé tornyosulnak.

De hát ha már eddig kitartottam, vissza nem riadok egy kapatos gazdától.

Bebotorkáltam a lány után valami sötét előszobába vagy pitvarba. Ott a lány kilökött egy ajtót. Belökött a nyíláson, és az ajtót már be is csapta mögöttem.

Ott álltam egy tágas szobában, a szemem káprázott, azt sem tudtam a lámpafénytől-e, a füsttől-e? Rémes forróság, megfelelő nehéz ruha és petról és borszagával bódított és émelyített.

Szemközt, az asztal mellől, két nagy cilinder bor és egy nagy tál tele kolbász mögül vállas, harcsabajuszú egyén nézett rám nyugodt kíváncsisággal. Nyilván a nevezetes Fitzakos Antal ő maga.

– Jó estét kívánok! Ide utasítottak kérem engemet, hogy egy Szilveszter-estére való malacot vehetek.

– Adjisten! – bólintott előbb Fitzakos Antal. Azután feljebb lökte báránybőr sapkáját. Mert ebben ült itt a gyehennai hőségben, és szippantott kettőt a pipájából, lekortyintott egy fél pohár bort. Végre, nem is kérdőleg, csak kijelentőleg dünnyögte: – Malacot! Malacot! Malacot!

– Igen! Igen! Igen, kérem! – bólintottam én. És mert iszonyúan ridegnek éreztem ezt a fogadtatást, érdeklődtem: – Talán rossz helyen járok?

– Malacot – felelte erre Fitzakos Antal. – Tessék talán egyszer helyet foglalni, és ha nem veti meg, egy pohár bort kóstolni velem. Tessék törni ebből a jó szárazkolbászból is hozzá egy falatot. Na, Isten velünk!

Töltött egy pohár bort, elém tolta a tálat, és koccintásra emelte a maga poharát.

Annyit tudok, hogy egy falusi magyarnak visszautasítani, mikor egy itókára invitál, halálos sértés. Odaültem teketória nélkül az asztalhoz, koccintottam házigazdámmal, lehajtottam egy pohár bort.

Iszonyúan ízlett. Összefáztam, megszomjaztam, megéheztem. És a bor, úgy tetszett, új bor ugyan, de kitűnő minőségű. Törtem a szárazkolbászból is, falatoztam. Fitzakos Antal pedig máris töltötte tele újra poharamat, és rendületlen biztatott, csak essek neki a kolbásznak, ha ízlik:

– Na, csak fogyassza egészséggel! Na, csak löttyentsünk rá egy köpécével!

 

Három óra múlva eszembe jutott, hogy hát én tulajdonképpen malacot venni jöttem ide Szilveszter-estére.

Addig?

Addig meg kellett beszélnünk Fitzakos Antallal a tavalyi bortermést, a terményárukat általában, a háború előtti falut és a mostanit, a nemzeti viseletet, úgy a magyar nadrágot, gatyát, pitykés mellényt, bokrétás süveget a férfiakon, mint a vászoncselédek virágoskendejét, ezer ráncos szoknyáját, kivarrott papucsát, majd a szép magyar nóták teljes elfajzását és mellőztetését a falusi nép által, úgyhogy már a rádióból és a pesti Zeneakadémiából tanulják visszafelé a magyarok a nótáikat!…

Persze, erre próbából meg kellett ereszteni néhány régi szép magyar nótát, szólóban, duettben. Következésképpen megitta Fitzakos Antal velem a pertut, azon a címen, hogy olyan fiatalember, akit még a pesti levegő sem tudott jó magyar mivoltából kiforgatni, az méltó minden komázásra!

Ámde, mondom, véges-végül mégiscsak észbekaptam egyszer, hogy hát malacvásár szándékából kifolyólag ülök itten, és vissza is kell származnom még a helyiérdekű távoli állomásáról Budapestre.

Jól van! Fitzakos Antal méltányolta nyugtalanságomat. De hát a malac árával erős alkunk kerekedett.

Na, nem azokon a filléreken, amivel a pesti húsipar steigerolt. Nem! Hanem Fitzakos Antal azt állította:

– Ilyen príma, derék, jó, finom gyerek, mint te, kedves egykomám, nekem ugyan egy fél fityinget sem hagy itten, egy koszos malacomért. Ezt muszáj elfogadnod tőlem ajándékba az öregeidnek. Majd aztán, ha egyszer szerét ejtem, és Pesten meglátogatlak benneteket, megvendégeltek ti is engemet!

Mit volt mit tennem? Ebben maradtunk.

Illetve, hogy ekkora gyalázatos potyázás emlékével ne távozzam egy becsületes gazda barátom portájáról, hát a malacnak körülbelül dupla árát nyomtam oda borravalónak és fájdalomdíjnak a szolgálólány markába, akit, szegénykét, már álmából vertünk föl, hogy az ólból fogjon ki nekünk egy malacot. Sőt, aztán még egy ritkaszőttes zsákot is kellett kerítenie a lánynak, hogy a malacot beledugjuk, és meg ne fuljon, míg hazaszállítom.

Erre következett aztán a Szent János áldása háromszor megismételve, három pohár fenékig lehajtott borral. És jött az érzékeny istenhozzád!

Megöleltük egymást és megcsókoltuk egymást Fitzakos Antallal:

– Szervusz, édes, jó egykomám!

– Viszontlátásra Pesten, kedves, jó egykomám!

Dehogyis! Dehogyis!

Ugyanis, ahogy már egy kicsikét hullámos tengeren vitorlázó hajók padlatának éreztem a fagyos talajt magam alatt az udvaron, kissé aggályoskodtam:

– Vajon eltalálok-e ebben a fene sötétségben az állomáshoz?

Fitzakos Antal egyszerre átcsapta a karját a vállamon és szólt:

– Tudod mit? Elkísérlek énmagam az indóházig!

Ez történt.

Fitzakos Antallal összekapaszkodva, víg danászással vágtam neki az éj sötétjének. Nekem a malac visított, kurrogott a zsákban a hónom alatt, harmadik szólamnak. Fitzakos Antal hóna alatt pedig egy hazulról hozott butykos kotyogott. Hogy persze, ha kiszárad a torkunk az üvöltéstől, hát meglocsoljuk.

Így érkeztünk el szerencsére az indóházhoz. Vonat még ment több Pestnek, szerencsémre! De a patvar nem üt bele!

Mikor az indóháznál Fitzakos Antal megállapította, hogy a borosüveg kiürült éppen, én is odakapok erre a hónyom alá a malaccsomagomhoz.

Hát a zsák üres! A malacot a botorkázásunk, hangversenyezésünk közben elvesztettem valahol. Tessék! A hónyom alatt a zsáknak összesodort csücskét szorongattam nagy erősen… Tessék… Ilyen részeg disznót!

 

– Nem baj, komám! – vigasztalt erre Fitzakos Antal. – Lesz másik malac, ha ez elszelelt. Haza aztán innen szégyenszemre nem eresztelek üres kézzel. Ne búsúlj! Ha hozzámig messze van visszafáradni malacért, lakik itt nekem közel egy édes egyjókomám, öreg pajtásom! Együtt voltunk a fronton is. Ahol ni a háza a hegyoldalban, világos az ablak, odasüss! Fel se kell őtet verjük! Akad ott nála is ilyen neked való malac! Gyerünk csak!

Hát igen! Elindultunk, és valamelyes csetlés-botlás után beállítottunk Fitzakos Antal Gáspár Sanyi nevű egyjókomájának a házába.

Csakhogy nem találtuk őt odahaza. A felesége virrasztott a kivilágos ablakok mögött.

– A szőlőben van az uram! A pincében iszik a ronda döge a tegnap este óta, mint a gödény. Magamat is, mást is elzavart, akit érte küldtem. Ha hazarángatják, jótétlelkek igazán! Az Isten küldte magukat.

Az az értekezés az ablakon keresztül folyt a menyecskével. Fitzakos Antal meglökött engem a könyökével, hogy bízzam rá a beszédet! És azt mondja a menyecskének:

– De ennek az úrnak kell a malac, mert elutazik máris. Adja ki édes kománé az ablakon. Zsákunk van. Az árával majd elszámolunk. Én aztán magam elmegyek Sanyiért, és hazahozom a gyalázatos korhelyét!

Nahát, ott az utcán megvártuk, míg a menyecske kifog egy malacot az ólból. Kiadta aztán nekünk az ablakon. Abban azonban már nem tudott megakadályozni engem Fitzakos, hogy a malac árát át ne adjam a menyecskének.

Így indultunk el, nyugodt szívvel, vissza az állomáshoz.

Vagyis hogy én abban a szent hiszemben bíztam magam a Fitzakos Antal vezetésére, hogy a HÉV állomásra tartunk. Ő azonban elfeledte nekem megmondani, hogy előbb, egy kis vargabetűvel a dombok közt, a Gáspár Sanyi pincéjébe irányozza útját, és aztán onnan akart továbbkísérni engemet az állomásra.

Diktum-faktum! Azon vettem magam észre, hogy egy szőlőskert kellős közepében, a domboldalba vágott pinceodú előtt, kötünk ki Fitzakossal.

Tyűha! A pincéből hegedűszó nyistergett kifelé és lábdobaj!

Két szál moré, egy prímás és egy kontrás, húzta a pincében a Gáspár Sándor szőlőbirtokos talpa alá.

Lehetett itt talán nagy pofát vágni, hogy, így-úgy haza kell már sietnem a malaccal?

Gáspár irtózatos szívesen fogadott bennünket. A cigányokról nem is szólva. Poharat elő! Elő a lopót! Bort húzni a vendégeknek!

Már benne is álltunk nyakig az új muriban. Ha eddig azonban a danolászásban, handabandában csapoltuk le a duhajságot Fitzakossal, itt új figura következett. A cigányok veszett reszelésére elkezdtük ropni a recepicét. Szólótáncokat és összekapaszkodva, a pince padlatán és a pince vaskos tölgyfa asztala tetején.

Ám ezúttal mégis elővigyázatosabb voltam, hogy ne kockáztassam ittlétem főcélját sem. A malacot, a legnagyobb óvatossággal, zsákostól együtt, felakasztottam a pincefal egy nagy kampósszögére. A cécó alatt ott visított, vackalódott vagy aludt, amint neki tetszett. De megvolt.

Viszont az útiköltség számlája egy hatalmas tétellel növekedett a pincében.

A cigányok már rég nyivákoltak Gáspárnak, hogy fizessen nekik a hangversenyért!

De Gáspár konokul förmedt rájuk:

– Egyetek-igyatok, amennyi belétek fér! Pénzt nem kaptok, mert nekem sincs!

Hát a kéttagú bandának egészen okos és jogos volt az érvelése:

– De hát, tekintetes úr, otthon vár az asszony, a család. Azok egypár krajcárt várnak tőlünk. Azoknak ugyan nem fizetség, ha mi jól belakva, berúgva érkezünk haza! Tessen belátással lenni.

– Vigyetek haza bort, vigyetek, amit láttok itt, szalonnát, kolbászt. Pénz nincs! – Gáspár ragaszkodott szavához.

Sőt Fitzakos is az ő nézetéhez csatlakozott:

– A családotok nekünk nem muzsikál. Járnak azok most az ünnepen köszöngetni. Nem halnak éhen!

A cigányok összes reménye tehát már csak én maradtam. Viszont nálam a helyzet az volt, hogy minden ezüst- és aprópénzemet kiadtam a malacokra. Már csak egy tízpengős lapított a tárcámban. És hát, őszintén szólva, sokallottam akkora tékozlást még részegen is, hogy tízest dobáljak oda egy kis cincogásért. Pláne, gazda barátaim erélyesen tiltakoztak azellen, hogy a cigányok az ő kedves vendégüket, engemet kizsebeljenek!

Elég az hozzá, hogy végül is ravasz cselhez folyamodtam. Azt súgtam oda titkon a moréknak:

– Öt pengőre számíthattok tőlem. De csak az állomáson kaphatjátok meg. Mert csak tízes van nálam, és hamarabb hol váltsak, mint a vasúti pénztárnál?

Huhh! A két cigány az öt pengőnek csak az ígéretére is úgy kezdett attól fogva nyiszerékelni, mint a bolond. És hát csakis ennek az egyezménynek érthető következménye lett, hogy a mulatság méltó befejezéséül, a pincéből a reggeli vonathoz úgy vonultunk le, hogy elöl, egymásba kapaszkodva bokáztam két kedves vendéglátó gazdámmal, hátul pedig muzsikaszóval kísért a két füstös zenész.

A malac pedig a zsákban ügyesen, két madzaggal odakötve a kontrás nyakában csüngött. Felelősséget vállalt érte, és tényleg a malac le is érkezett baj nélkül velünk az állomáshoz.

 

Már azt ne is meséljem el, hogy micsoda botrányos búcsúzást csaptunk az állomáson. A csendőrök majd letartóztattak, ahogy derék barátaim üdvrivalogva, és a cigányok tussal költöztettek át a peronról a vonatra.

De a malac a zsákban mellettem kuksolt a kupéban. Volt még egy kis bajom vele. Egyszer ráültek, és akkora visítást csapott, hogy az utasok háborgása elől a folyosón voltam kénytelen tartózkodni aztán az út végéig. A kalauzzal is volt némi eszmecserém. A vámnál is csak a nagy Jó Gondviselés különös kegyével csúsztam által.

De utazásom célja, a malac, tűzön-vízen át befutott velem Pestre.

A reggeli zákányos hangulatom azon is átsegítette, hogy túlságosan szégyenkezzem, egy rossz zsákkal a hónyom alatt, beülni a villanyosba. Még taxira is költeni?… Azon kezdem, már pénzem sem volt rá.

Szóval, villamosba vetettem magam, és szerencsésen megérkeztem a zsákkal és benne a malaccal a Krisztinába.

 

Mikor leszállok a villamosról, és a malaccal a zsákot óvatosan emelem a két karomon, hát egyszerre valahogy kioldódzik a zsák sokat strapált kötése, és a malac – cupp! – kifordult a két karom közül az aszfaltra.

Kapnék le utána! Csakhogy a ronda kis döge gyorsabb nálam. Egyet hemperedik, egyet rázkódik, nagyot kuncog, és vesd el magad!… Nyílegyenesen le, az alagut irányába, Pestnek.

Rohantam utána. De hát aztán a keletkező csődület és harsogó derültség elől örültem, ha elmenekülök. Utolsó pillantásom pont az alagut szájában búcsúzott el a malactól, amint magasba kunkorított farkincával, visítva galoppolt tova…

 

Eddig tartott a rokonszenves polgáregyén elbeszélése. Úgy gondolom, sokkal mulatságosabb és tanulságosabb önmagában, semhogy ne volna a plágium mellett még pleonazmus is, egyetlen szót tennem tovább hozzá.