Tíz taktus történeteAmi ezeket a nem is különös eseteket itt közreadom: Tíz Taktus vagyok. Az Ispahán Gyula fiatal, kiváló zeneszerzőnek agyában születtem, és így lettem egy nagy zenekari műnek alapmotívuma. De okvetlen meg kell magyaráznom itt, mielőtt továbbmennék, hogy mi az az alapmotívum. Nemcsak a gyöngébbek kedvéért, hanem azon felül is, ahogy a műértőkbe és a köztudatba fészkelte magát ez a fogalom, a szakemberek és zenekritikusok vállvetett fejtegetései által és a hangversenyrendezők üzleti sugallatára.
Én őszinte vagyok. Tehát ha elkezdem itten magasztalni Magamat, ezt teljes elfogulatlansággal teszem. Én, a Tíz Taktus alapmotívum vagyok egyedül, ami komoly értékkel bírok egy zenei alkotásban. Én vagyok az ősi dal. Én vagyok a zene lelke, értelme. Engem szívébe fogad a tanulatlan utcaseprő éppúgy, mint a kirafinált hallóérzékű kultúrdáma. Ami kívülem és természetesen variációimon kívül elhangzik egy zenekari műremekben, azt nevezhetném – az édes, rosszmájú budapestiek kiszólásával – zenei halandzsának is, egyszerűen. Azt is megmondom, hogy minek bosszankodtam meg annyira, hogy ezt a szabadszájúságot, olyan finom szerzet Létemre, mint egy zenei ütemsor, megengedem magamnak. Én tudom, hogy eredetileg egy bűbájos, reggeli madárfütty és egy otromba gyárduda együttes hangja volt az, ami szerzőm, Ispahán Gyula fülébe lopózott, és három pillanat alatt Tíz Taktussá változott, egészen közönséges Cé-dúrban. Hogy úgy mondjam, ez volt az Én embrióm. Vehette volna szerzőm Ezt a dallamot reggeli sétája benyomásai közül egy tüdőbajos verklitől is. Természetesen öntudatlan. De vehette volna valami régi kottából is, természetesen óvatosan átdolgozva kissé. Vagy vehette volna a régi kotta helyett egy zeneszerző társa művéből mindjárt embriómat, ahonnan az vette, és így eszközölt volna rajta ügyes változtatásokat. Ez a legkönnyebb módszer egyrészt, másrészt rontja a konkurrenciát. Mint ezt az új idők szerzői morálja tartja. Anélkül persze, hogy nagyon hangoztatná. Az Én apám, Ispahán Gyula azonban, egészen a régifajta szerzői morál alapján áll, és az eredetiséget ítéli mindenekfölött való értéknek. Ekként történik, hogy őt ilyen természeti és utcai hangok és zajok ihletik zeneszerzésre. A kezdetleges Cé-dúrbeli Tíz Taktus koromban, szóval megkaptam, elbűvöltem, munkára késztettem Ispahán Gyulát. Engem dúdolva rohant haza zongorájához. Otthon pedig nekifeküdt, és aztán áttett mindjárt a közönséges Cé-dúrból az érdekesebb Cis-mollba. No persze, egy kevés másolást szenvedtem ezzel. De sokkalta erősebb, egészségesebb újszülött voltam, semhogy ezen az átgyúrásomon át ne tört volna eredeti dallamosságom. Négy tétel származott Belőlem a zongorapartitúrán. És persze, változataimból. Kettő ezek közül csupa andalító zene. Kettő gyatrább. Mert itt már nagyon kifacsart eredeti Mivoltomból Ispahán Gyula. Nagyon halandzsázott Velem. De hát, ugyebár, egy másfél perces, tíztaktusnyi dallam miatt nem lehet összecsődíteni közönséget. Egyik változatomból a másikig ki kell tölteni valamivel a zeneművet. Illetve a hangversenyidőt. Viszont az már szemtelenség volt a kritikusoktól, hogy mintha összebeszéltek volna, nem Engem, az alapmotívumot dícsértek meg, hanem pont a Belőlem származott mű gyatra két tételét. Ez bőszít és háborít föl. Mert ezt a kritikusok, csupa nagyképűségből, csupa buta igyekezetből, azért teszik, hogy mentül szakavatottabb zenei tekintélynek lássanak, akik nem az egyszerűt, érthetőt, elandalítóan izgatóat értik meg egy műből, hanem más, közönséges érzékek számára hozzáférhetetlent is. Ezért leplezem le most itt őket, jogos sértődöttségemből kifolyólag. Hogy pedig a továbbiakban megmutassam értékemet és hatalmamat, elmesélem két egyszerű kalandban azt a hatást, amit prömieremkor, spontán, két hallgatómra tettem. Éspedig illetékesekre. De hisz mégiscsak ez az igazi! A hatás, amit a közönségre tesz az ember! Repedjen meg a tudákos kritika!
Ispahán Gyula, fiatal, tehetségtől duzzadó nemzőm, egy úgynevezett házi kamara-hangversenye keretében mutatott be Engem a nyilvánosságnak. A nevem persze akkor már Cis-moll Szonáta volt, négy tételben szerteszét dolgozva. A fiatal mester szalonjában gyűlt össze a sok vendég, a vacsora utáni fekete után. Mindenki lehetőleg kényelmes helyet keresett magának, hogy átadhassa érzékeit a ritka műélvezetnek, mikor egy új remeket ismer meg. Többek között egy nehézsúlyú mama is jelen volt, karcsú, bájos leányával. És sarkukban egy kopaszodni kezdő, erősen pocakosodó úriember forgolódott. Minősége bizonytalannak látszott. Mert úgy szerepelt, mint a kisasszony vőlegénye. De sokkalta jobban értette őt meg a mama és viszont. De Én nem pletykákat akarok. Hanem tényeket sorolok el, szimplán. A vendégek elhelyezkedése közben a karcsú, bájos lány így szólt az édesmamájához: – Ti folyvást fecsegni fogtok. Ha mással nem, azzal zavarjátok az embert, hogy dicsérő megjegyzéseiteket nem bírjátok a mester játéka utánra hagyni. Én elülök a közeletekből, megbocsássatok! Azzal a kedves lányka durcásan a szoba sarkába indult. A szobában természetesen hangulatvilágítás uralkodott. A szoba sarka, ahová a lány tartott, homályos, csaknem sötét volt. Helyet foglaltak persze ott is már többen. Egy kétüléses rekamiének egyik helye maradt még szabadon. A rekamién egy nagyon jóvágású, nagyon elegáns fiatalember vetette hátát a támlának. A vendégek, persze, mind be voltak mutatkozva egymásnak. A lány mégis habozott egy pillanatig, hogy foglalja-e el a helyet az ifjúember mellett, a sötét sarokban? Vagy menjen vissza a mamája és vőlegénye állandó súgdolózását hallgatni a zene helyett? De már döntött is. És mint akinek olyan mindegy, kicsoda a szomszédja, mikor műélvezni akar, szenvtelen arccal, szótlan telepedett oda a fiatalember mellé. Egy kis feszengés, csoszogás, pár halk pisszegés… És a mester beleütött a zongorába. Az első darab nem Engemet szólaltatott meg. Hát fontos-e akkor, mi volt? A fiatalember és az ifjú hölgy a rekamién mégis a zeneértők önkéntelen bizalmasságával fordultak arccal egymáshoz, a támlához dűtött fejükkel: – Ez nem az övé! – suttogta a fiatalember fölvilágosítólag a negyedik akkordnál. – Tudom! – bólintott a lány. – Ez a Csecsenszky Ötödik Szimfónia. A rekamié nagyon keskeny volt. A fiatalember és a lány a legkisebb moccanással egymáshoz súrlódtak. A fiatalember mindenesetre megtette a magáét abban, hogy véletlen okozta helyzetben hol a kezefeje érintkezzék a lány meztelen, szép karjával, ahogy az ülésen egymás mellé kerültek. Vagy a válluk. Egyszer, pláne, a térdük maradt összetolva. A lány úgy tett, mint akinek a zenei élvezeten kívül nincs érzéke és szüksége más érzésre. Semmikor sem vonta el a fiatalembernek már nem egészen készakaratlan érintkezései elől édes tagjait. Ebben folyt le Csecsenszky Ötödikje. Ennek utána tűzött ki a mester Engem műsorára.
– Ezt magam komponáltam! – jelentette be röviden Nemzőm. És némi bevezető billentyűmozgatáson felhangzottam Én, a Tíz Taktus alapmotívum. Ha mondom, hogy édes rezzenésekben, sóhajokban, az ámulás lihegéseiben adózott Nekem a hallgatóság tüstént. – Gyönyörű! – súgta a fiatalember a lánynak, és a lány önfeledten, fölragyogó szemmel bólintott neki a félhomálynál jóval sűrűbb világításban. Attól fogva, a közösen éldelt művészi gyönyörűségben, nyugodtan nyomták össze a vállukat. Sőt, a lányt Én annyira elbűvöltem, hogy szép kacsója önkéntelen emelkedett és lejtett ütemre, míg egyszer csak véletlen a fiatalembernek szintén a zenei izgalomtól a rekamié ülésén ide-oda csúsztatott kezére esett. A fiatalember erős férfimarka azonnyomban megragadta a lány kezét, és mint a vonagló galambot az ölyv karma, reszkető mohósággal szorongatta. Történt pedig ez az első tétel végén, amelyet Én dominálok. A második tétel alatt, ahol már hangszerelési remeklésben veszek el és forgatódom ki formámból, a vendégek kissé fölrázódtak az igézetem alul. A fiatalember ezt súgta oda a lánynak: – Mikor telefonálhatok magának veszélytelen legjobban? – Ez most lehetetlen! – rázta tartóshullámú fürtjeit a lány. – A vőlegényem lefoglal, és őrülten vigyáznak rám. Le kell mondania rólam! – Nem bírok! – nyögte a fiatalember.
A negyedik, befejező tételben megint Én következtem. Ahogy a középső két tétel alatt a hallgatóság, a sarokbeli pár példájára, már halk eszmecserét folytatott néhol, és izgett-mozgott, unatkozott, mikor Engem hallott viszont, a varázslat megint teljes mérvű lett. Sőt, fokozottabb. A lány fehér arca a rekamié támlájáról szinte aléltan hajolt hátra. A fiatalember pedig egyszerre vakmerően átcsúsztatta karját a lány kecses ívű dereka és a támla közötti hézagon. Azzal, mint ahogy egy nagy krizantém illatát szívná, a lány ernyedten odakínálkozó ajkára tapadt. És így maradtak, egészen az utolsó akkordomig. Ez persze több volt, és nem az volt, amit Én hatásomnak, hatalmamnak, varázslatomnak óhajtok. De erre mindjárt bővebben visszatérek. Egyelőre, befejezésemet követő három pillanatnyi csönd után, egyetlen riadalommá, tapsförgeteggé és aztán tolongássá lett a helység. A mesternek rohantak gratulálni a meghívottak, művéhez… Hozzám! És csakis Hozzám, ha a kritika meg is pukkad! A Tíz Taktus vezérmotívumhoz! Én eszközöltem ezt a sikert! Függelékem, a mellékmotívumokkal kevert két középső tétel, csak rontott Rajtam. Igen! De ezzel szerepemnek vége volt. Más, jelentéktelen kalimpálásba fogott az este további kitöltésére a Mester. Ám összefügg a következőkkel, ami ezalatt történt. Ahogy Énutánam a sarokból a fiatalember, a lánnyal együtt, szintén felugrott, hogy a Mesterhez gratulálni járuljon, a kisasszonyt elfogta a mamája. És az általános zajongásban így beszélt a fejének anyai szigorral: – Tessék! Majd helyet cserélsz velem. Vagy azt hiszed, hogy nem vettem észre, hogy a kedves szomszédod, az az undok selyemfiú féle alak, a zsebkendőjét nyálazta, és a képét, száját törülgette vele az ajakrúzsodtól? Most igen, mikor előbújtatok abból a sötét zugolyból! Ennyire mégy már el? Kompromittálni akarod magadat és engemet itt, a vőlegényed jelenlétében? El akarod rontani készakarva ezt a ragyogó konnexiót a vőlegényeddel, aki maholnap a cég vezérigazgatója? Helyet cserélünk! Tessék!
Nos, igen! Mikor a rokonszenves fiatalember visszavonult helyére, a sarokba, egy perc múlva a szegény rekamié a mama súlyától reccsent vele nagyot. A mama legalább másfél ülésre tartott igényt a rekamié két embernek szánt helyéből. A fiatalembernek nem kellett külön iparkodás ahhoz, ha a mamához akart volna simulni. Mert szorult mellette. Szorult, szorongott, dühöngött, utálkodott és szenvedett. Úgy kellett neki. Igenis, az Én haragomat is magára zúdította. Dehogyis azzal, hogy ezt az ifjú hölgyet szánalmas vőlegényétől nem késlekedett elhódítani. Hiszen nem vagyok Én erénycsősz. Nagyon respektálom az igazi vonzalmak jogát. Hanem igenis, Irántam való tiszteletlenkedéssel háborított föl Engem az ifjú pár. Mert nem tagadom, hogy Nekem, az esztétikai gerjedelmeken kívül, határozott kerítő hatásom is van szerelmes szívek összhangolásában. De mit mondott az ifjú hölgy mamájának az előadás előtt? Dicsérettel sem szabad megzavarni a művészi munka hangulatát! Mennyivel kevésbé szabad azonban ekként az érzékiség féktelenkedéseire használni föl? Szerelmes dörgölődésekre, nyomakodásokra és csókolózásra! Tessék, igenis, effajta ténykedésekkel megvárni a hangverseny végét. Az előadáson tessék a darabokban, respektíve Bennem, a Dallamban találni áhítatos gyönyörűséget. Ez a dolgok rendje! Neheztelésem tehát az ifjú párra jogos volt. Sőt, jogos a káröröm is bánkódásukon és szepegésükön, mikor a mama közbelépett. De még ezt sem tartottam a Magam számára teljes elégtételnek. Sokkal súlyosabb megbüntetésükre készültem. Mivel egyelőre hatalmamban voltak. Hogyan? Ezt hosszasabban el kell magyaráznom. Nagyértékű dallamoknak, amik sorába Magam is tartozom, ritkán tulajdonsága a könnyen-megjegyezhetőség. De mindig tulajdonságuk, hogy a fülbe másznak, szívbe férkőznek, kedélyeken uralkodnak, és vissza- és visszaidéződnek akaraton kívül. De mármost az ugyancsak nem mindegy, hogy valaki egy melódiát tökéletesen megtanult, vagy félig tanult meg. Sőt, az sem mindegy, hogyan hordoz emlékében. Tudatában, birtokában vagyok-e? Vagy tudata alatt lappangok-e Én, és egészben vagy részben? A fiatalembernek, mint zeneértőnek, jól az emlékébe lopózott az Én öt első taktusom. A másik öt azonban elkallódott a tudata alatt. Hiszen már említettem, hogy ezalatt a második részem alatt a fiatalember először a lány kezét kezdte szorongatni, azután pedig, mikor a negyedik tételben megint visszatértem, és alkalma lehetett volna emlékébe vésni Engem, ehelyett a lány ajkának esett. A lánynál éppen fordítva volt. Ő a kezdő öt taktusomat nem volt képes megjegyezni. Ellenben övé volt a másik részem. Az, amelyik alatt a fiatalember a kezét szorongatta, és aztán a száját csókolta. A női léleknek ez a konstrukciója. Csupa gátlás, csupa szórakozottság, csupa aggodalom sorozat addig a pontig, amíg a szerelmes gerjedelmek édes hullámai el nem borítják eszméletét. Attól fogva tisztán, tudatosan éri a nők érzékeit minden benyomás. Ez nagyon érthető! Hiszen a férfinak a vágyban kell erősnek lennie, míg a nőnek a gyöngesége, odaadása ideje a bátorsága, biztossága ideje. De visszatérve Rám, bosszúmat Én arra alapítottam, hogy bárkinek, nőnek vagy férfinak tudatalatti énjébe süllyedett dallamfoszlányaimat nem ők, hanem Én kormányozom. És így tetszés szerint kellemes vagy kellemetlen lehetek az illetőknek. Vagy talán nem ismeri minden teremtett lélek azt az érzést, hogy egyszerre csak édesbús sóvárgás fogja el, maga se tudja, miért. Holott, ha kutat jobban hangulata után magában, akkor rájön, hogy egy melódiácska bújdokol és hangicsál lelkében. Avagy azt a bosszúságot ki nem érezte, mikor egy folyamatosan dúdolgatott dallam egyszerre megszakad, és azután kínoz, és még csak elkergetni, elfeledni sem lehet…
A fejtegetés általános vonaláról azonban most már bátran odasiklódhatom a jelen két esetre, hogy megmutassam bámulatos jelentőségemet. A fiatalember, mikor megszégyenülten és összepréselten kiszabadult a mama mellől a házi koncerten, valóban elvesztette a kedvét attól, hogy a lány társaságát keresse. Túl nagy akadálynak rémlett a mama a lány után való epekedésnek útjában. Akár a mesebeli kásahegy a királykisasszony előtt a szerencsét kereső szegénylegénynek. Ilyenkor szokott könnyűvérű fiatalembereknek eszébe jutni komoly munkájuk. A fiatalember visszavonult tehát a társaságtól, és elővette jegyzőmappáját. Természetes, hogy Engemet tüntetett ki azzal, hogy jegyzeteket firkant fel Rólam való friss benyomásairól, másnapi nagyszabású cikke számára, a Budapesti Hírek zenerovatában. Hiszen, elárulhatom végre, hogy ez a fiatalember legkiválóbb zenekritikusainknak egyike. Másként meg sem történt volna Velem az az igazságtalanság és csúfság, hogy Engem deklarálnak másodrendűvé egy Rám épített zeneműben. De ő volt az, aki először írta le Velem kapcsolatban ezt a bárgyúságot: „… Ispahán Gyula Cis-moll Szonátája mintha csak útját jelölné meg, magyarázatát akarná adni, hogyan végez a modern muzsika a régi zenei fölfogás rekvizitumaival, és tart mind kötetlenebb vonalvezetés kimeríthetetlen és kiszámíthatatlan távlatai felé… Ispahán Gyula Cis-moll Szonátája a középső két tételében kulminál, a hangszerelésnek oly briliáns tündöklésével, ami páratlan egész mai zenénkben, holott a művének bevezető, szokványosan édeskés melódiája előbb egészen más kísérletekre enged következtetni. De megértjük a mester készakart, gúnyos útmutatását, amellyel a különbséget akarja jelezni nekünk az ósdi, dallamosságra való törekvés unt ösvényei és az új zene…”
Satöbbi, satöbbi. Sejtik, hogy ez a „szokványosan édeskés” és „unt ösvény”, Én, a zene lényege, értelme, lelke, a dallam voltam ennek a tudákos nyikhajnak. Sőt, az ő kezdeményezésére történt, hogy a többi lapok kritikusai, mint egy birkasereg a vezérkos példájára, egyhangúan a Cis-moll Szonáta közepét bégették az Én kiemelkedő értékemül. Akárcsak egy ember feje helyett legalantasabb testrészében lelnék kiválóságát. Nem kétlem, hogy a többiek éppoly módon hallgattak meg, ha egyáltalában meghallgattak, mint ez a fiatalember. De így talán mindjobban érthetővé válik ellene támadt kiengesztelhetetlen haragom és bosszúvágyam.
E meggondolatlan és ledér fiatalember kudarcát egészen simán vélte jóvátenni. Rólam való jegyzetein kitöltötte bosszúságát, s az este további folyamára pediglen egyszerűen egy másik hölgyhöz szegődött. Én hagytam ezt. Hidegen meglatolt bosszútervem már készen volt. Hagytam, hogy a fiatalember teljességgel beleringassa magát abba a hiedelembe, hogy a szerelem csalódásaira a vigasz könnyen készen áll. Egyik nő sem pótolhatatlan. Csereberélhetjük szívünk vonzalma tárgyát, akár a képet a falon. Megkönnyítette a fiatalember feledési szándékát valóban, hogy ez a nő, aki után most vetette magát, nem maradt mögötte az előzőnek. Talán kissé túl érett, túl hangsúlyozott szépség volt. Bájosságában, mint egy kommünikében, meghirdetődtek a kozmetika minden vívmányának áldásai. De föltétlen igézetet szórt, csábot lehelt, vágyat fakasztott, engedékenységet hirdetett, biztatást sugallott ez a szépség. Míg a társaság együtt maradt Ispahán mester házikoncertjén, a fiatalember kitűnően mulatott a második nővel, és egész jól megértették egymást. Ha mondom, hogy Én magam is mindent elkövettem ennek az állapotnak előidézésére!
De máris kezdhetem azon, mikor másként álltam munkába, Én, a Tíz Taktus. – Gyerünk talán valami lokálba! – javasolta a fiatalember hölgyének, mikor már a közös taxiért telefonáltak: – Tiszta üdülés lesz erre a súlyos zenére egy kis dzsessznyávogást hallgatni valahol és táncolni. Van kedve? – Nem gondolja, hogy talán elég mára egyáltalán a zenéből? – felelte a hölgy. – Ha már együtt maradunk, inkább csöndesen elbeszélgetnék magával. Akar feljönni hozzám?
A taxiban még elősegítettem a fiatalember érzéseiben a kalandra való minden hajlandóságot és bátorságot. Másodszor tétettem meg a taxiban vele ugyanazt a rég bevált mozdulatot, amint bal karját a nő dereka és az üléspárna adta hézag közé csúsztatja, és gyors, biztos mozdulattal ajkára hajlik. A csók közben, azaz a csók utolján léptem ellenkező munkába, mint eddig. Illetve, abban a kis érzelmek, vágyak veszedelmétől kavargó, bágyadozó szünetkében, amely okvetlen követi a csókot. A nő feje a fiatalember vállán hevert… Pihegés!… Csönd!… Hirtelen átszöktem a fiatalember tudatában azon a vonalon, ahol nem kellemes, hanem kellemetlen, kínzó érzést okozok. Öt taktusom édesen trillázott hallóérzékein. Aztán hirtelen megszakadt. És a folytatásomért hiába kapott a fiatalember emlékezete. Eltűnt a tudata alatt. De már újra édes futamban jelentkezett öt első taktusom, hogy követőleg rögtön tovaugorjon… És így tovább… Ez a lelki folyamat, természetesen, a fiatalember figyelmétől ellenőrizhetetlen játszódott le benne. Ellenben azt idézte elő kedélyében, hogy a vállán pihenő női fej helyett egy másik jelent meg előtte. Nos, igen! A lánynak a rekamié támláján oldalt hajló feje és elomló, karcsú alakja. Szinte ijesztő sóvárgás fogamzott menten a fiatalember szívében a lány után. Bánat zokogott fel benne, és keserű szemrehányásokat tett magának, hogy olyan könnyen, hitványul lemondott róla. Ez még hagyján. De egyszerre ugyanez az érzéshulláma a mellette pihegő nőn torlott meg. Annak forró lélegzetét, egész adakozó, illatos lényét hirtelen olyannak érezte, mintha egy óriási, rossz szagú, mérgetadó nőstény varangyosbéka terpeszkednék itt mellette, undok fejét vállára téve, és félig nyitott szája további csókját várja. A fiatalembert kész iszonyat fogta el a nő minden érintésétől. Maga sem hitte, hogy ilyen visszás érzés lakhassék benne. Cigarettatárcáját rántotta elő, hogy ürügye legyen elhúzódni a nő mellől. Aztán az egész hátralevő úton azon tépődött a robogó taxiban, micsoda ügyes és sima módját eszelhetné ki annak, hogy a nő meghívásától menekedjék? Amikor kiugrottak a gépkocsiból, a kapu előtt, a fiatalember egészen otrombán és hebegve így kezdett szabadkozni: – Most jut eszembe, hogy ezt az Ispahán-cikket leadhatom még lapzárta előtt a szerkesztőségben. Elbúcsúzom hát magától, és odarohanok ezen a taxin. – Nem írhatná meg nálam, és nem küldhetnők el a szobalányommal? – firtatta a nő. – Vagy aztán visszavárom? Fönn vagyok még sokáig. – Fájdalom, nem! – rázta fejét erélyesen a fiatalember. Azzal gyors kézcsókkal visszaugrott a taxiba, miközben a nő oly minősíthetetlenül vegyes pillantást vetett utána, ami olyan alaknak jár ki, akiről meg se lehet állapítani, hogy szánalmas hülyék vagy szemtelen csirkefogók válfajába tartozik-e? Mindezt pedig Én műveltem a fiatalemberrel, a lekicsinyelt, hiúságában vérig sértett Tíz Taktus.
Fogalmat aztán nem érdemes már, csak nagyjában, adnom arról, hogy a kegyetlen szenvedésből, riadalmakból, kudarcokból, eszeveszettségekből milyen sorozatokat tartogattam még e fiatalember számára. Lázban, vágyban fetrengte át az éjszakát. Aztán másnap megkezdte a sikertelen és szégyenteljes telefonostromot, hogy csak szót válthasson szerelmével. Félóránként zaklattam föl szenvedélyét édes, titkos trillámmal. Én, a Tíz Taktus. Teméntelen költségébe, egész köteg kétségbeesésében és dühöngésében kitépett hajába került neki e bosszúm. De kisajtoltam liternyi könnyet a szeméből. Ácsorogtattam az utcán, mint a futóbolondot. Kompromittáltam házmester, vicék, szobalányok előtt mint kellemetlenkedőt, tolakodót. És szórattam vele ki a pénzét borravalókra. Ha lankadni kezdett lángolása, és idegekkel nem bírta már az aktív epekedést, akkor olyan passzív sorvadozással töltettem el minden porcikáját, hogy minden tagja ólomsúllyal húzta a pamlagra búsulni. És csak a sírba feküdni volt egyetlen komoly vágya… Öngyilkosnak lenni! Elhanyagoltattam vele munkáját, külsejét. Becsvágyait feladattam vele. Az alkohol vigaszának, a züllődésnek zavartam neki… Alig lehetett ráismerni már! Ez lett a bosszúm!
És ezzel voltaképp ennek a történetnek végéhez érkeztem. Legföllebb tanulságának kiegészítése, amit még hozzáfűzök. Vagyis hogy: csak lakolás a sorsa, aki Velem kikezd, még azon túl is, amit készakarva teszek ellene. Erről még néhány szót.
Mikor az első bántás ért Engem a sötét sarokban meghúzódott pár azon tiszteletlenségével, hogy a premieremen nem Rám figyeltek, hanem csókolóztak, világos, hogy őnagyságán is meg akartam torolni az Engem ért bántást. No jó! Hölgyekkel szemben enged ingerültségéből és szigorából egy megsértett dallam is. Amellett őnagysága kisebb bűnös is volt. Cikket nem írt Rólam, és kezdeményezője sem volt annak az ominózus csóknak, sőt tiltakozott is ellene. Bár igaz, nőknél a csók ellen való tiltakozás csak olyan formaság, mint az ártatlanságot hangoztató ultimátumok a háborúra állandóan készülődő hatalmak között. Szóval, Én követtem Őnagyságát is, és ahol csak tehettem, sorozatosan okoztam szívfájdalmakat neki is. A módszerem ugyanaz volt nála is. Ellenállhatatlanul édes futamokban jelentkezett öt taktusom az emlékében. Aztán hirtelen eltűntem másik öt taktusommal akként, ahogy az a csókolózása alatt tudat alatti énjébe hatolt. Az Én öt taktusom után való kínzó elérhetetlenség érzete viszont azt a vágyat hozta vissza a lány szívébe, amit a sötétben, a csókolózás alatt, a fiatalember iránt érzett. Igen! Úgy érezte, elviselhetetlen az élet más férfi mellett és a fiatalember nélkül. Viszont kell őt látnia mindenáron. Különben utánahal. Nőknél, persze, ritkábban teljes komolyságúak az ilyen pótolhatatlansági hiedelmek. Fontos az, hogy Nekem teljességgel beleesett büntető programomba Őnagysága gyötrődése. Mindössze egy kellemetlen aggodalommal járt ez számomra is. Ugyanis folyvást tarthattam tőle, hogy Őnagysága áttöri, még botrány árán is, azokat a korlátokat, amiket az okosság és az anyai szigor vet eléje, és vőlegényét faképnél hagyva, szerelmese karjába rohan. Két szív egyesülése ellen aztán hiábavaló nemcsak egy dallam mesterkedése, de egy világfelfordulás is. És hát akkor úgy néztem volna ki, mint egy vasárnapi tárca, aki közmegvetésre és pompásan összehoztam két szerelmes szívet.
Nos, ettől az aggodalomtól mentesültem másnap délután. Akkor volt esedékes a vőlegény látogatása. Kár elsorolnom a nap válságait és izgulatait. Hogyan fülelte le a mama a telefont, és hogyan őriztette ellen a kisasszony minden moccanását. Mintha csak az Én cinkosom, támogatóm, megértőm lett volna abban, hogy bosszútervem föl ne boruljon. Ám a délután következhetett a katasztrófa. Hiszen az Én befolyásom alatt a kisasszony akkora gyűlölettel és undorral várta azt a derék, jó pozíciójú embert, a vőlegényét, hogy könnyen lehetett tartani nyílt lázadástól, és ezáltal a botrányos szakítástól. Én magam is csupa félelemmel néztem az együttlét elé. Hát jött a derék vezérigazgató jelölt. A mama sürgött-forgott, megkétszerezte, megháromszorozta magát, és végül diszkréten elosont. Csak legföllebb a szelleme maradt a mátkapár körül akként, hogy merésre buzdította leendő vejét, és okosságra a lányát. Megtörtént már, igen, hogy ez a nagyreményű vőlegény ilyen véletlenül-készakart együttlétek alatt gyöngéd szavakkal, sőt mozdulatokkal kísérletezett a lány körül. De a lány nagyon kedvesen, viszont annál lehűtőbben tért ki ilyenkor: – Igazán, lesz még elég időnk és módunk az enyelgésre, nem gondolja?… Beszélgessünk! Hát ezúttal tisztára veszélyt rejtett az a szituáció, ha a vőlegény az érzelem húrjait kezdi piszkálni. Pedig hát ez be is következett… És itt jött az a váratlan fordulat, ami miatt érdemesnek találtam nyújtani ezt a históriát.
Ott ülnek kettesben. Villanygyújtás előtti hangulat. A vőlegény bizonyos hangrezgéses átmenetekkel egyszerre elhatározóan közelebb húzódik menyasszonyához. Erre Én, némi latolgatással, nagyon óvatosan megzengetem Őnagysága féltudatában a kezdő öt taktusomat. És aztán, természetesen, átsurrannék a teljes tudatalatti szférába, ahol is gyönyörvetesen kínzó mélázatban idézném elé szerelmesét… Hatásul természetesen a legrosszabbat is várhatom. Őnagysága utálattal ugrik föl vőlegénye mellől… Néhány éles, őszinte szó… És már kész a botrányos szakítás… Vagy jobbik eset. Őnagysága erőt vesz magán, és szelíden, de hűvösen leinti csupán vőlegénye közeledését. Semmiképp sem készültem el a harmadik esetre. Őnagysága, a legnagyobb bámulatomra, egyszerre lehunyja a szemét, és ő maga nyújtja oda ajkát vőlegényének. Hosszú-hosszú csók. Sőt, már kevés híja hitvesies egymáshoz tapadás a pár között. Hiába kezdtem újra meg újra kísérleteimet a tudat alatt. Semmi eredménye. Azaz éppen ellenkező. Őnagysága odaadása csak növekedik. Mi ez?
Persze hogy megmagyarázom. Elvétettem munkámat. Elfelejtkeztem róla, hogy a női lélek fordított berendezésű, mint a férfié. A kínzó hatásom helyett tehát a megbabonázó, a megejtő lett úrrá Őnagyságán. Hogy pontosabb legyek: Őnagysága úgy érezte, édes bágyadozás közepette, hogy ha már nem lehet azé, akit szeret, legalább lelkileg van együtt vele, akkor éppenséggel, mikor testileg esetleg más férfi gyöngédségeit kénytelen tűrni… És ezt a vigaszt, ezt a kiegyezést akaratlan Én eszközöltem. Elég… Az eset teljesen kvadrál szándékaimmal. Hiszen fontosabb a zenekritikusom megbüntetése. Ha pedig Őnagysága idáig jutott vőlegényével? Reménye nincs többé a fiatalembernek… Ez a fontos! Most ír át éppen Engemet a zongora partitúrából százhúsz tagú zenekarra Ispahán Gyula, nemzőm, és egy nyomorult alak kritikája miatt ő maga is úgy vélekedik, hogy két középső tételem értékem teteje!… Hát ne kívánjam a nyavalyák minden válfaját az egész zenekritikára és művelőire?…
(1936) |