Az öngyilkos kecskeEgyszer volt, hol nem volt, jóval innen az Óperenciás-tengeren, a magyar főváros, Budapest kellős közepében, volt egy kicsi, bűbájos falucska. Kedves, düledező, ósdi viskók támogatták egymást a domboldalban. Olyik pláne félig a föld alá bújt, hogy össze ne rogyjék. A girbe-gurba, csapinós, kopott kövezetű utcácskákra vígan folydogált ki a kapuk alján a nagymosások szappanleve. Itt-ott egy kis szeméthalom papír- meg rongyfoszlányaival is eljátszhatott a szellő. A falucska füves térségein baromficsapatok karicsáltak, gágároztak. Elvétve egy-két hízó, sőt tehénke is gyepelt rajtuk. De leginkább a kecskék képviselték ezeknek a kis meredek, pázsitos tereknek a faunáját. És ez afféle olaszos hangulatot kölcsönzött a sok régi romfallal tüzdelt, domboldalra húzódott falucskának. Estelente pláne délies romantikájúvá vált a falucska levegője, a csapszékeiből kihangzó harmonikaszóval és gitárpengetéssel. Szóval, ez a kis falu nagyon érdekes, tipikus, édes, idillikus hely volt, a nagyváros kellős közepében. Sok költemény, beszély megteremtéséhez adott ihletet. Most már lebontották ezt a kedélyvidító szépségű falucskát. Emlékét őrizni segít csupán a jelen, szerény kis történet.
Táncsics Amadéné őnagysága háztulajdonosnő volt a Tabánban. A háza egészen furcsa helyzetben feküdt a domboldalban. Az ablakai egy erősen lejtős, üde pázsitú mezőcskére szolgáltak ki. A mezőcske végében kis rozzant házsor húzódott meg. Ez még mind rendjén lett volna. De közvetlen a Táncsicsné házának szögleténél a domb egyszerre megszakadt, és függőlegesen esett alá jó pár métert, mint egy bástya, szabályos, nagy kockakövekből kirakva. Aki alulról nézte ezt a kockaköves bástyát, rögtön tisztában volt rendeltetésével. Pinceodúk számára vágták le így valaha a dombot. Vagy talán igaz volt az is, hogy ott volt a Várból ásott alagút kijárata. Azon lehetett inkább eltöprengeni: hogy hogy nem történtek sorozatos szerencsétlenségek ezen a helyen? Annyi részeg botorkázott néha át a kis réten, csoda, hogy le nem kárhozott naponta egy-kettő ennél a kőszakadéknál. Idegen, magánykereső szerelmespárok sétafikáltak annyit erre, és magányos ismeretlen ődöngők kószáltak holdas és holdtalan éjjeleken. Könnyelmű kölykök nyargalásztak, búvócskáztak napközben a kőmeredek peremén. És soha, soha semmi baleset nem történt! Más százszor veszélytelenebb és elhagyatottabb ilyen helyeken korlátot, intőtáblát állítanak. Itt, a pázsit végén, a világon semmi sem jelezte a felülről jövőnek, hogy hirtelen a mélybe bukfencezhet… És nem zuhant le soha egy lélek sem! Sokszor eltűnődött ezen Táncsicsné őnagysága is. Hogy lehet ez?
Táncsicsné egészen magányos, ötven-hatvan éve közt tartó özvegyasszony volt. Cselédet sem tartott, mert egyik szegény lakója látta el a házimunkát a lakbére fejében nála. Táncsicsné a lakóiból élt. A háza tulajdonképpen több egymáshoz ragasztott épület volt, egy hosszú udvarral, amiben a tujafák díszelegtek, és gondozott virágágyások szegték az udvart. Sőt egy vadgesztenye is hajolt a házfedélre. Táncsicsné egészen különös lélek volt. Valóságos ritkaságnak számíthatott magafajta nők között a lelki berendezése. Nemcsak kedvelte a magányt, hanem, ahogyan nem tudott soha betelni a magányossággal, hát azt lehetett hinni róla, hogy kész boldogságot jelentett volna tán neki, ha valamiért életfogytiglanra négy fal közé zárják és békén hagyják. Táncsicsné nem érintkezett lakócsaládjaival, csakis a legszükségesebbet. Megindokolta azzal, hogy nincs olyan barátság, amely ne járna mindenféle kellemetlen pletykákkal és kölcsönkéregetéssel. Voltak rokonai Pesten is, vidéken is, haragban sem élt velük, de kitért a végletekig az érintkezés elől azokkal is. Megvolt a napi programja a teljes elfoglaltságra. Azt szigorúan betartotta. Minden reggel elment a templomba Táncsicsné, és misét hallgatott. Aztán bevásárolt, hazajött, felülvizsgálta, és ha kellett, kiegészítette a takarítást és főzött. Ebéd után negyedórát, félórát szunyókált a díványon, és végezetül kiült az ablakba kézimunkájával. Itt az ablakban ült Táncsicsné, az uzsonna és vacsoraidő kevés megszakításával, kora délutántól késő estig, amíg ágyába nem dőlt. A keze szorgosan öltött a kézimunkán. Néha papírvirágot csinált, néha horgolt, néha hímezett… A szeme azonban hol figyelmesen, hol magában tűnődve tartotta számon az ablakon keresztül a világot.
Nagyszerű kilátás nyílt az ablakból. Közel a Tabán jó részét be lehetett látni, messzibb Budapest jó darabját, és fölötte a füstpárás, derűjével-borújával, fellegeivel változékony eget. Ennek az élő, mozgalmas, gyönyörű képnek a szemléletével nem tellett be soha Táncsicsné, az ablakának keretén át, a szalagos csipkefüggöny mögül, a virágos ablakpárnára könyökölve. Ez volt színháza, újságja, táncvigalma, sőt traccspartija is, ez a kép. Mint valami lelkes fénnyel közölte halkan a gondolatait Táncsicsné ezzel a képpel: – Na! – suttogta. – Megváltozik azért lassan az egész környék. Ahol is kezdik az építkezést, a másik tűzfalas bérhodály mellett. Képzelem, a tűzfalra néző lakások nem nagyon örülnek neki. Eddig napot, levegőt kaptak. Most aztán ez az új hodály elveszi előlük. Az ablakkeret óriási képén belül természetesen minden mozzanatot számon tartott Táncsicsné. Talán még az Erzsébet-híd négy tornya csókaalbérlőinek légi kóborlásait is megjegyezte egy-egy nap. És így csöndes, motyogó szóval beszélte meg a képpel magával minden változását-másulását Táncsicsné. Nos, egy nap, egy gyönyörű tavaszi nap, fura esemény hökkentette meg Táncsicsnét. Éspedig a képe közvetlen előterében. Első olyan meleg nap volt, amikor bátran ki lehetett nyitni az ablakot, és úgy ülni bele. Hát amint kitekint a pázsitos térre, közvetlen az ablaka alatt egy nagy, szürke kecskét vesz észre Táncsicsné. Okos, szelíd szemével nyugodtan viszonozta az ő pillantását, mekegett is egy halkat üdvözlésül, megbillegtette hozzá mulatságos szakállát is. Aztán tovább harapdálta a zsenge füvet. Táncsicsné azonban megütközve, bosszúsan vette tudomásul ezt a váratlan szenzációt. A helyzet ugyanis következőképpen állt. Ilyen gyepelő kecskék, magányosan vagy csoportosan, többször is átvonultak ezen a kis réten, a Tabán valamelyik zugából. De hát ez a kecske, itt a Táncsicsné ablaka alatt, minden látszat szerint állandóbb vendégnek ígérkezett. Oda volt kötözve egy hosszú kötéllel egy vascövekhez. A vascövek isten tudja mi célt szolgált valaha, hogy a rét szélén, a bástyafalnak egyik hatalmas kockakövébe illesztették. Karika is volt belefűzve. És a karikába göbözték bele a kecskének a kötelét. Hogy pedig nemcsak erre az egyetlen alkalomra kötözték ide ezt a kecskét, Táncsicsné onnan tudta, mert jól ismerte a kecske pásztorát, Lobuda Sanyit. Ezek a Lobudáék borzalmasan piszkos, szegény, vad család volt. Ott laktak a rét alján, átellenben, az egész Tabán legrozzantabb viskójában.
Lobuda Sanyi ott hevert hason a kőbástya tetején, és fejét tenyerébe hajtva figyelte a házukat. Rettenetesen unta és utálta ezt a juhászmesterséget. Szívesebben ment volna el pajtásaival a tabáni temetőbe rablópandúr játékot játszani. De itt volt ez az átkozott kecske, legeltetni kellett. Nagyanyja, nagyapja külön és együtt is megfenyegették, hogy kékre verik, és a fülét kitépik, ha a kecskét nem őrzi rendesen. A házat azért nézte Sanyi, mert kíváncsi volt rá, hogy vajon, ha nagyszülei észreveszik, hogy kikötötte a kecskét, szólnak-e miatta? Mert ha nem, akkor – azt vélte Lobuda Sanyi – bátran itthagyhatja kikötve ezt a ronda állatot, és mehet magának játszani. Bosszúságára sem nagyanyja, sem nagyapja nem nézett ki. Így pedig mégsem merte bitangba hagyni a kecskét. Hasalt tehát komoran, kétségektől gyötörve a napsütötte, mohos, gazos kőkockákon, és figyelt a házuk felé, a rét aljára. Egyszerre csak háta mögül, az ablakból, a Táncsicsné hangját hallja: – Fiacskám, édes! Nem gondolod, hogyha így kikötöd ezt a szegény állatod, itt majd mind lelegeli maga körül a füvet, és aztán éhen marad? Nem jobb volna, ha tovább vezetnéd, és másutt is engednéd gyepelni? Hiszen sokkal dúsabb füvet találsz neki messzebb! Sanyi előbb nem akart hinni a fülének. Táncsicsné, ez a néma kísértetasszony kíván értekezni vele? Ez aztán példátlanul áll a vidék történetében! Mindenesetre vetett egy vad pillantást az ablakra, és így válaszolt: – Mi köze hozzá? Erre Táncsicsné megmeredt minden további szó nélkül az ablakban, Sanyi pedig hasalt tovább a kőkockákon.
Táncsicsnénak ez a pár szó is hatalmas lelki küzdelmébe került. Kimondhatatlanul idegesítette, bántotta, kínozta őt ez a komikus szürke állat itten, közvetlen ablaka alatt. Undorodott is tőle, sajnálta is, rettegett is érette. Kibírhatatlanul visszás érzéskomplexumot kavart föl Táncsicsnéban ez a kecske. A szellő néha valami édeskésen émelyítő bűzt hozott a kecske felől az ablakba. Táncsicsné ilyenkor azt hitte, menten elájul. De ugyanakkor épp akkora aggodalommal is tudta figyelni ezt az undok állatot, ahogy vékony, kemény patáival nyugodtan közeledik a kőmeredély pereméhez. Táncsicsné majdnem hogy fölsikoltott ilyenkor, hogy a kecske egyszer csak lezuhan és összezúzza magát. Persze hogy ez egészen alaptalan félelem volt. Hiszen minden kecskefajta született egyensúlyozó művész. Hajlós ágon végigmegy a kecske, mint egy kötéltáncos, sőt meg is fordul az ág végén, úgyhogy még a patáját egymás mellé teszi össze. Sziklacsompók tenyérnyi csúcsára, irdatlan szakadékok fölött, biztosan ugrik át a kecske. De hát Táncsicsné természettudományos műveltsége, úgy látszik, hézagos volt. Rémüldözött folyvást a kecskéért, a tőle való undora tetejébe. Végül aztán kiegészítette ezt a két ellentétes érzületét a legfurcsább harmadik. Részvét fogta el őt a kecske helyzetén. Merthogy az csak a kötél hosszán legelhet a bástya gyatra gyepén. Holott tantaluszi kínok közepette látnia kell, hogy másutt a réten ízesebb, bujább a fű. Itt nem bírta tovább Táncsicsné szó nélkül. Persze a Lobuda Sanyi goromba visszautasítása teljességgel leszerelte minden bátorságát, amilyen mimózalelkű volt.
Na de hát valamit itt tenni kellett. Bezárja az ablakot ebben a gyönyörű időben? Behúzza a zsalugátert is, hogy ne lássa ezt a kecskét? Az udvari ablakába üljön, vagy az udvarra vigyen egy széket ki, hogy a levegőt élvezhesse? Molesztáltassa, nézesse magát ott a lakókkal? Mit tegyen? Táncsicsné szelíd, merengésre hajló kedélyét egészen fölzaklatta, földúlta ez a kecske. Elment az ablaktól, visszafutott az ablakhoz. Tépődött, háborgott. Semmi megoldás nem jutott eszébe, amivel ezt a szörnyű állatot eltávolíthatná az ablaka alól. Végül is ki talált kiutat ebből a keserves állapotból? Maga a kecske.
Gyepel a kecske ottan. Hol meghúzza, hol összegubancolja a kötelet, ahogy sétafikál a gyér fűcsomó után. Unatkozik a kecske. Kiáll szobornak néha a bástya szélére, és elmereng a gyönyörű kilátáson. Egyszerre csak megfordul és rábámul a Táncsicsné ablakára. A Táncsicsné egyik ablakában virágcserepek állanak. A kecske kinyújtott nyakkal jön az ablak felé, hogy közelebbről érdeklődjék a virágcserepek zöld kis bokrai iránt. Persze hogy észreveszi az ablakban Táncsicsnét. A kecske megtorpan. Táncsicsnénak azonban egyszerre egy ötlete támad, és az ötlet már merszet is ad neki, hogy újból megszólítsa Sanyit: – Látod, fiacskám, hogy ez a szegény, éhező állat már arra vetemednék, hogy az ablakomból kiegye a virágaimat. Pedig ha kárt csinál valahol, akkor feljelenthetlek benneteket a rendőrnek. De én ezt nem akarom. Hanem ha elviszed a kecskét az ablakom alól, adok neked egy darab mazsolás kalácsot. – Lássam azt a kalácsot! – szól erre Sanyi. És ezzel minden látszat szerint teljes békére intéződött el a keserves feszültség ezzel a kecskével. Sanyi megkapta a mazsolás süteményt. Mikor volt neki alkalma ilyen finom csemegéhez jutni? Ez már igazán megérte neki, hogy elkösse a kecskét a Táncsicsné ablaka alól, és másutt legeltesse. A kecske is jól járt, hogy friss, jobb fűben dúslakodhatott aztán a délután további folyamán. Táncsicsné meg éppenséggel boldog volt aznapra.
Az ám! Csakhogy másnap, mikor Sanyit nagyszülei kizavarták vészjósló óvóintelmeik kíséretében a kecskével, igen logikusan így gondolkozott: – Ha én most megtartom a Táncsicsnénak adott szavamat, és nem kötöm többet a kecskét az ablaka alá, csak Táncsicsné jár jól meg a kecske, míg én rosszul járok. A kecske nem éhezik, Táncsicsné nem bosszankodik, ellenben én lóstathatok a kötéllel a kezemben a réten. Ezzel szemben, ha odakötöm újra a kecskét a kőgarádra, a vascövekhez? Táncsicsné kénytelen lesz kaláccsal váltani meg tőlem a juhászkodást, és ha nem teszi, akkor legalább játszani szökhetek el talán a kikötött kecskétől. Tehát ekként nem a kecske, nem Táncsicsné, hanem én profitálok az ügyleten… Diktum-faktum! Táncsicsné, amint másnap kidugta a főkötős fejét az ablakon, megint ott tisztelhette ablaka alatt ezt a büdös, szánalmát-rettegését igénylő, nyugalmát tönkretevő dögöt, lyukas ülepű pásztorával, a Lobudáék Sanyijával. Persze, ezúttal már kevesebb évődéssel járt a kecske eltávolítása. Sanyi megkapta a mazsolás kalácsszeletet, és odábbállt az ablak alól. Harmadnap természetesen megismétlődött az eset. Annyi különbséggel, hogy Sanyi még öt pénzt is kivasalt Táncsicsnéból a kalácson felül, azzal, hogy többet nem köti oda soha az ablak alá a kecskét. De hát nyilvánvaló, hogy negyednap pofatüntetésre jelent meg az ablak előtt, mint ahogy szokta. Hanem Lobuda Sanyi a kecskével hiába várt ottan. Hiába settenkedett, leskelődött. Táncsicsné ablakai zárva, lefüggönyözve maradtak már egészen valószerűtlen ideje. Eh! Fogta magát Lobuda Sanyi, kalács ide, öt krajcár oda, hozzágöbözte a kecske kötelét a cövekhez, és elment a Tabán aljába, ahol óriási meccset tartottak éppen pajtásai egy újfajta golyózásból.
Táncsicsné kinyitja az ablakát. A kecske ott van, de Sanyi nincsen. Hasztalan irányozta elő a süteményt és az öt krajcárt nekie. Mi ez? Ravasz gyermeki csel lesz bizonyára, Sanyi steigerolni akar. De hát jelentkezne bár? Ám Sanyi nincs sehol. Csak a borzalmas szürke, siralmasan és dühítően komikus kecskéje ástál itt az ablak alatt. Táncsicsné, szegény, újra kezdi az emésztődést. Helyét nem találja. Most már igazán nem tudja, kihez, mihez forduljon? Hasonlóképpen a kecske is igen nemszeretem helyzetben érzi magát, szemmelláthatólag, a kőpárkányra hurkolt kötelén. Mert hiszen tényleg alig talál már valamirevaló fűre a kötél hosszán, hogy gyepelhesse. Hát a kecske kénytelen a főváros panorámájában gyönyörködni. És ha már ezt is unja, akkor panaszosan mekeg a rét felé, vagy a Táncsicsné muskátlijaira sandít. Mindenesetre jár-kel, húzza, rángatja, gubancolja a kötelét.
Egyszerre csak Táncsicsné mit vesz észre? A kecske, mint a szabadságukban korlátozott állatok általában, megátalkodott egy bizonyos, ritmikusan ismétlődő mozgássorozatban. Lenéz a kőpárkány széléről a fővárosra, majd végigsétál a kőpárkányon, megfordul, a rét felé indul, amíg a kötele engedi, vágyóan mekeg esetleg a jobb fű után, aztán mindenesetre megfordul, és jön újra vissza a kilátásban gyönyörködni a kőpárkányra, miközben a Táncsicsné ablakára is nyújtogatja párszor a nyakát… Majd végigsétál a kőpárkányon újra… Azaz ismétli, ismétli a kecske ugyanazt a kis turnét. Igen ám! De egy ízben a kötél valami kis akadályra lel a karikán, vagy hol?… Elég az hozzá, hogy a kötél kezd a cövek körül gubancolódni, amint a kecske folytatja turnéját. A kötél váltig rövidül, és váltig jelzi a kecskének, hogy baj lesz véle. Nem! A kecske makacsul óhajtja folytatni gépies, ritmikus útját, mint egy táncot, mint egy haláltáncot saját akasztófája körül, a kőmeredély szélén… Ó, iszonyat! Táncsicsné túlfinomult idegei, gyönge szíve egyszerűen megbénultak, mikor aztán észrevette, hogy a kecskének a kötele már egy nagy gubanc a vascövek körül, és az oktalan állat feje már majdnem a földre szorul le a kötél utolsó méterén… Így rángatja, vergődik, és közben ahelyett, hogy a rét felé vergálna a hülye, a kőmeredélyhez közeledik… Táncsicsné segélysikoltása a torkába fulladt… Egy fél percre el is ájult székén az irtózattól… Különben is késő lett volna minden sivalkodás a kecske segélyére, úgy tetszett. Mert hát akármilyen szédületesen ügyes légtornász a kecske teljes mozgási lehetőségek között, pár arasz nyakára hurkolódó kötél ellen, pláne egy megátalkodott irányú útnál, mi sem segít. A kecske a kőpárkány szélén bizony egyszerre csak lecsúszott két hátsó lábával a mélybe, ott kalimpált, hörgött. Első lába, feje a kötél alá szorult. Még pár pillanat, és menthetetlenül vége.
Persze hogy kínálkozott volna Táncsicsné számára egy gyalázatos, de kényelmes és alapjában teljességgel jogos álláspont. Hagyja az ájulást ájulásnak. Hagyja ezt a kellemetlen állatot sorsára. Mi köze hozzá, hogy mi történik vele? Fő, hogy megszabadul így tőle. Utóvégre is!… De nem! Táncsicsné, amilyen küzdelmet csak hősnők tudnak produkálni testi-lelki ernyedtség ellen, összeszedte minden erejét. Fölugrott, a konyhába szaladt ki a kenyérvágó késért, és rohant az udvarra… Nem szólhatott már senkinek a lakói közül sem, ha meg akarta menteni szörnyű helyzetéből a kecskét. Nem volt veszteni való pillanat. Inkább kitette magát, hogy őrültnek nézzék, amint villogó késsel a kezében ront kifelé a kapun… Már ott guggolt a kőpárkányon, és három-négy csapással végre elmetszette a már-már utolsókat vonagló állat kötelét. A kecskét, persze, hiába fogta, húzta a szarvánál, bundájánál fogva vissza a párkányra Táncsicsné a másik kezével. Súlyosabb volt, semmint föl bírta volna rántani. A kecske lezuhant bizony a kőfal alá. De hát ez nem jelentett újabb katasztrófát. Odalenn a kecskét inkább magához térítette az a kis zökkenő, semmint ártalmára lett volna. Nyekkent egy hatalmasat, nyújtózott egy nagyot, majd talpra szökkent, megrázta a bundáját, kirúgott a levegőbe, és vígan, szabadon, mekegve tartott a legközelebbi fűcsomónak, amely a kőfal alatti kis platón bőven sarjadt az üvegcserepes, lyukas kondéroktól, mint valami bolond gyümölcsöktől tarkálló szeméthalmokon.
Hercehurcája aztán még sok volt Táncsicsnénak a kecske miatt. Most azonban már az idősb Lobudáékkal, akik még azt is rája kiabálták, hogy a kecskéjük azért akart öngyilkos lenni, mert nem bírta nézni a Táncsicsné fásult képét… Hát ehhez nem tudok szólni, mert a kecskék ízlését nem ismerem.
(1936) |