Az orosz táncAz Andrássy utat most öntötte végig a reggeli nap aranyos zuhatagával. A közelről szürke, piszkos, rideg aszfalt távolabb egyszerre csillogó, szemkápráztató tükörré változott. Szinte a fasor, a házak visszképe megtetszett benne. A kávéház üres teraszára ifjú pár vonult be. A hölgy fitos, édes, angyalarcú, fiatal teremtés volt. Oxidált, fehér, tartóshullámmal bodorított haja természetes barna állapotában is ragyogó éke lett volna bájos fejének. És nedves, üde ajkán is olyan egészen szükségtelennek rémlett a rúzs. Teljes és érdekes lett volna szépsége minden kikészítés nélkül is. A fiatalember méltó párja volt. Rózsásszőke, atléta alakú. Nőkre ellenállhatatlan veszedelemnek körülbelül ilyen férfipéldányokat tartanak. Még messze volt az időpont, amikor a kávéház terasza az ágyukból kelt reggelizőkkel népesedik meg. Ez a pár szemmelláthatólag valami éjjeli lokálból csöppent ide. De nem rítt le róluk sem fáradtság, sem gyűröttség, sem valamilyen alkoholtól, nikotintól előidézett lázas állapot. Haboskávét kértek, ezt a nagyon polgári reggelit. Aztán nyugodtan, cigarettázva fecsegtek és nézelődtek bele az édes, langyos reggelbe.
Most egy fiatalember tűnt föl a járdán. Lomhán, egészen magába feledkezve jött. Ordított róla az éjjeli züllés. Nyakkendője kibomolva csúszott az ingmelle közepe irányába, és a borosta is erősen kiütközött az állán. Csakis az ágyról, legföllebb a gőzfürdőről álmodozhatott lassú ballagása közben. Ebből riasztotta föl a nője mellől a másik fiatalember. Majdnem rikkantásszerűleg kiáltotta eléje: – Szervusz, Kálmán! Te büdös csirkefogó! Te itt vagy Pesten? – Szervusz! – köszönt vissza minden különösebb emóció nélkül a gyűrött fiatalember, a kávéházi kert pléhbokra mögé. Majd afféle sandasággal és reverenciával kevert pillantást vetett a hölgyre. Mintha kérdené: hát hiszen egy nővel vagy, zavartatni akarod magad velem? De hát a másik a nő mellől már felugrott, és majdnem neheztelve kérdezte, mikor kezet szorítottak: – Na, nem is akarsz leülni velünk? Azzal már vonszolta is az asztalhoz ezt a Kálmán nevű egyént. Ott a hölgynek így mutatta be: – Bemutatom magának, Maca, ezt a sötét gazembert. Sósárdy Kálmánnak hívják. Együtt érettségiztünk Kolozsvárt. Sósárdy nagyon kicsikét elpirult, és petyhüdt vonásai idétlen bocsánatkérésre torzultak a fiatal hölgy előtt, hogy: ő nem erőszakolná ezt az ismerkedést, de hát!… Mert a nő nem nagyon titkolta, hogy nincs elragadtatva az ismeretségtől. Valósággal csak odalökte finom, fehér kacsójának pirosra fényezett körmű ujjahegyét ennek a Sósárdynak. Rögtön idegesen el is kapta a tenyeréből, mintha undokságot kellett volna tapintania. Aztán idegesen fintorgatta fitos orrát, erősen szívta cigarettáját, kék szeme szertekalandozott a levegőben, és ha onnan visszatért, csak kétféle kifejezés jelent meg benne. Vagy dühösen és szemrehányólag kereste a gavallérja tekintetét, vagy barátságtalan, utálkozva méregette ezt a Sósárdyt. Hármuk közül csak a szép fiú volt jó hangulatánál. Sőt, láthatólag fölvillanyozta őt ez a züllött külsejű, régi barát. A nő mogorva, rosszalló pillantásaira nagy gesztikulálva magyarázta: – Maga, Maca, azt hinné erről a csirkefogóról, ahogy itten lapít, hogy egy szelíd kis bárányka. Holott nagyobb heccmeisztert és lumpot, és amit akar, maga még nem látott nála. Hallottam, hogy elverted az örökségedet, ötszáz holdat és egy gőzmalmot? Igaz? – Csak háromszázat! Na és? – vont vállat Sósárdy. És fölkelt: – Nem haragszol! Mennem kell. Kezét csókolom! De a szép fiú eléje állt. Majdnem mellbe bokszolta, úgy nyomta vissza a székre: – Hova a fészkes fenébe kell menned? Csak nem akarod nekem bebeszélni, hogy most jössz hazulról és dolgod van? – Nem! – mondta Sósárdy. – Kimaradtam. Éppen azért sietek, hogy rendbehozzam magam nyolcig. Hivatalba járok. Hány óra? – Ajjaj! – kapta ki óráját a szép fiú. – Fél hat sincs. Hivatalba jársz? Hová? Sósárdy megnevezte szerény alkalmaztatását. És nem változott meg ügyefogyott, aggályos viselkedése a nő előtt, mint aki jól látja, hogy alkalmatlan koloncnak kényszerítik. Ezzel szemben a szép fiú élénksége csak fokozódott. Elmondta közben a nőnek, hogy rengeteget korhelykedtek együtt Sósárdyval nagyobb gimnazista éveik alatt, és volt künn a Sósárdyak birtokán is vendégül, egy erdélyi faluban. Mindenképpen érdeklődésre, barátságra akarta hangolni a nőt Sósárdy barátja iránt. Csakhát ez egyáltalán nem sikerült. Maca, egy-két erőltetett mosolyt leszámítva, rendületlenül kitartott idegenkedése, sőt dühös lenézése mellett egy ilyen piszkos körmű, szeszpárákat árasztó, félszeg alak iránt, mint ez a Sósárdy volt ott. – Reggeliztél? Kávézz meg velünk! Halló; pincér! – intézkedett a szép fiú. De Sósárdy ezúttal már némi eréllyel és bosszúságtól villódzó szemmel hárította el barátja szívességét: – Nem reggelizem! Otthon vár a reggelim! És nem akarod, hogy mulasszak miattad az irodában? – mondta. – Különben sem kávézom! Nem kell semmi! Ezt az elutasítást a megjelent és várakozó pincérhez intézte Sósárdy. De a szép fiú nem tágított: – Hát?… Teát?… Egy konyakot?… Iszom én is egyet veled! Hiszen ráérsz, mondom, a hivatalodig, nyolcig! Mit akarsz? Fürödhetsz, borotválkozhatsz itt a szomszédban is, a gőzfürdőben. Muszáj neked okvetlenül hazamenni, mikor annyi idő óta véletlen összebotolsz velem? Ilyen ronda alak lett belőled? Hozzáhajolt Sósárdyhoz, és suttogva kérdezte: talán az volna az oka berzenkedésének, hogy nincsen pénze? Hát ennyire nem tartja már őt régi jó barátjának? Hát lekvittelhetné-e valaha azt a sok murit, ahol ő volt a Sósárdy vendége? Ez a hang most már olyan volt, hogy Sósárdy kezdte beszüntetni a nőre vetett mentegetődző pillantásait. Ehelyett az a tipikus, alamuszi fintor jelent meg ábrázatán, amit alkoholisták szoktak fölvenni, ha jelezni akarják maguk előtt is, hogy: íme hát ki lehet térni a poharazás elől, azt a kutyafáját is neki?! – Bánja a fene! Egy pohár sört innék, esetleg egy ringlivel! – mondta. – De itt a kávéházban nincs, csak üveges sör. Én pedig csak csapolt sört iszom. Azt pedig ilyen korán, hol… Legföljebb a Tarka macská-ban kapsz most. Ha odajössz velem? Az közel van a lakásomhoz is, szép kerthelyisége van. A szép fiú egy kicsit meghökkent. Kocsmázásba bocsátkozni?… De szemhunyorítás nélkül: – Rendben van! – biccentett Sósárdynak. Aztán a nőhöz fordult: – Maca! Elmegyünk a Kálmán kedvéért egy kitűnő helyre. Szép, napos kerthelyiség, Budán, a Tarka macska! A nő most aztán már nem titkolta tovább mérgét, ellenszenvét: – Hogy gondol ilyen sült baromságra? Most megyek én éppen egy piszkos kocsmába. Direkte erre rendezkedtem be ma reggelre! Erről álmodoztam előre! – Hát menjen, angyalkám, haza és feküdjön le! – mondta fenyegetésre vont szemöldökkel a szép fiú, de különben nyugodt hangon. – Nyolc, legföllebb kilencre otthon vagyok. Mondtuk, hogy megvárjuk a ma reggeli postát… – Nem megyek maga nélkül! – felelte erre a nő éppen fordított módon. Vagyis a hangjában rezgett, vinnyogott, rikácsolt a düh, és a szavai tartalma volt egyszerűbb. – Bocsásson meg! – makogta közbe Sósárdy: – Én… én… – Maga nem hibás! Azt csak látom! – felelte Maca. – Ez a hülye Misi nincs belátással, hogy… – Kuss! – rivallt a szép fiú kedélyeskedően és elintézőleg Macára. Azzal hívta a pincért, fizetett. Majd mikor kimentek a kávéház teraszáról, és egy üres kistaxi vonult arra, a szép fiú intett, és abba szállott a társaság. Irány a Tarka macska, Budán! – Van magának fogalma arról, milyen szenzációs magyar dalokat tud ez a csirkefogó, amiket most esz a közönség! – akarta a szép fiú mindenáron elfogadhatóvá tenni a nő előtt ezt a mulatságot a taxin. De Maca ezúttal már a kényszerített mosolyait is elhagyta. Kikönyökölt a taxi ülése támlájára, és ingerülten rántott egyet édes, teli vállán. Nem érdekelte semmi! A pesti reggel gyér, robotos járókelőit nézte el vad, elkeserült megvetéssel. A szép fiú, kénytelen, végleg abbahagyta hát a Maca nyaggatását ezzel, hogy belevonja őt a csevegésbe. Sósárdynak kezdte magyarázni: – Ő a partnerem! Együtt lépünk fel egy szenzációs számban. Magyaros dolog. Szenzációs sikerünk van. Künn jártunk most külföldön. Ezzel volt a legnagyobb sikerünk mindig. Ének és tánc. Különben egy semmi, vacak. De édes, stilizált kosztümben… Itt van különben véletlen nálam egy fénykép rólunk… Összesodort színházi képesújságot húzott elő a zsebéből, föllapozta, és megmutatta Sósárdynak a szöveg közé nyomott képet:
THE TWO REMÉNYIS
Ezt az aláírást és címet betűzte ki Sósárdy. És bár rögtön kapiskálta, hogy a Reményi a barátja művészneve az eredeti Reisinger Misi helyett, azért zavar, tájékozatlanság, majdnem együgyűség jelent meg képén a fotográfia és cikk szemlélgetése alatt, hogy mire becsülje tulajdonképp ezt az ügyet? – Persze, neked sejtelmed sem volt, hogy ez én vagyok – jegyezte meg a szép fiú. Majd hirtelen kinyújtotta karját a taxiból, és egy hirdetési oszlop tarka plakátjára mutatott. A taxi ugyanis, utcakereszteződés előtt, lassan tovazakatoló, tejes és szódavizes kocsisor miatt, percek hosszat vesztegelt dürrögő motorral a járda szélén. Sósárdy egészen közelről, most már kitűnő, színes karikatúra alatt olvashatta el újra a plakáton a The Two Reményis nevet. Nahát, hiszen semmi kifogása nem volt ellene, hogy lehengerelje őt a barátja hírneve, világsikere. Őszintén, majdnem alázattal vigyorgott, bólingatott: – Örülök igazán, kérlek, hogy ilyen nagyszerűen kifutottad a karrieredet ezen a pályán! Egyáltalán, Sósárdy sunyi, tévelygő pillantásai mögött, amivel a maga szürke züllöttségét és a barátja vasalt, ragyogó elegánciáját, és pláne vele ezt a csuda nőt, összeméregette, már megértette, hogy minek köszönheti a nagy fölkaroltatását. A világhírű művész barátja dicsekedni akar előtte helyzetével, és ezért kegyeskedik a régi hangot megütni vele, a ringy-rongy, tizedrangú irodakukaccal!… Hát hiszen igazán semmit sem veszt vele, ha benne van ebben a játékban. Alamuszi arca és egész mivolta még inkább nekirökönyödött a teljes reverenciának.
Csak ezzel a bájos, virágszerűen finom nővel nem akart javulni a kínos helyzet Sósárdy számára. Ez az ezüstszőke Satanella nem méltányolt semmi szerénységet. Duzzogva, gyilkos pillantásokkal és savas elutasítással viszonzott minden kísérletet, ami be akarta volna vonni őt a társalgásba. Künn ültek a szellős, fás kerthelyiségben. Álmából alig ocsúdott, rosszkedvű kiszolgálólány volt az egyetlen rajtuk kívül, aki a söntés ajtajából találgatta: micsoda furcsa társaság ez itten, hogy Sósárdy törzsvendég úron kívül a másik kettőn semmi jele az éjszakai kirúgásnak, és úgy néznek ki, mint egy herceg és hercegnő, holott napszámosnép kél ilyen korán legföllebb? Körül a bérhodályok egy-egy redőnye szaladt föl. Cseléddanától kísért törlőrongy rázogatás vagy ágynemű szellőztetés eszközlődött egy-egy ablakban. Sósárdy aztán már az első két korsó sör után kezdte magát túltenni azon a rossz érzésen, hogy egy ilyen gyönyörű dobogótündér visszavonhatatlan orrolását okozza bűntelen. Kezdte Reményi művészbarátjával együtt feleleveníteni a régi emlékeket. Egy-egy hatalmas röhej rezzentette föl és kergette nikotinmérgezésbe Macát, idegességében egyre-másra gyújtogatott cigarettáival. Egyelőre úgy látszott, ebben is feneklett meg végleg a helyzet.
– Még egy korsót, kisasszony! – Misi, kérem, ha maga be akar itt rúgni, és beteg akar lenni, én aztán minden felelősséget magára hárítok. Nem fogja a hideg lőre tönkretenni a torkát? Láttam már én, hogy szerződéseket bontottak fel egy rekedtség miatt. Nem olyan halálosan elsőrendű a hangja magának, és a poziciója sem, ahogyan henceg itten a barátjának! Macának erre a kis epés szónoklatára Reményi egyszerűen legyintett. Sósárdy szólt aggodalmas könyörgéssel neki: – Misi! Igaza van a nagyságos asszonynak. Vigyáznod kell a hangodra. Kérj egy melegítőt a poharadba. – Hát azt kellett volna legalábbis, mindjárt! – mondta Maca. Mivel pedig ez volt az első eset, hogy egyáltalán méltatta Sósárdyt egy megjegyzésre, hát Reményi a torka ápolása helyett fontosabbnak tartotta, hogy valamivel még jobbra hangolja Macáját Sósárdy iránt: – Neki olyan tenorja van, hogy szenzációs! Azt meghallgathatná! – bökött a Sósárdy oldalába. – Énekelj, kérlek, valamit! Sósárdy úgy hőkölt meg ez előtt a kérés előtt, mint valami merényletre. És aztán, amit szabadkozásban, szégyellősségben produkálni lehet, Sósárdy megtette. Sohasem volt neki jobb hangja iskolázatlan vonyításnál, ami jó a füstös kolozsvári lebujokba és az iskolai énekkarokba, de egy híres énekespár előtt állani elő a hangjával?… És különben is már teljesen elvesztette a hangját… És hát, ha tud is egy-két szép régi nótát, most csak nem zendíthet rá mesterlegény módjára, egypár korsó sör hatása alatt, jókor reggel, itt a kerthelyiségben?… Reményi nem tágított. Meg akarta énekeltetni Sósárdyt tűzön-vízen át, hogy bemutathassa Macának, nem anzágolt a hangja felől. Utoljára is ilyen formában próbálkozott. Macához fordult: – Nem énekel, mert zsénben van azért, mert maga ilyen mogorva hozzá! Ha maga egyetlen szóval kéri, fogadom, megteszi. – Magát én nem akarom megsérteni! – szólt erre Maca Sósárdynak: – De beláthatja, miről van szó? Éjfélutáni műsorban lépünk föl ebben a nyári lokálban, ahol néha olyan hűvös van, mint az Északi-sarkon, és most még ez a hideg sör… Magának más, azt tudom. És ha kedve van, énekeljen. Még azt tényleg szívesebben hallgatom itt. Énekeljen, kérem! Sósárdy ezek után nem térhetett ki többé. Elkezdett énekelni egyet azokból a szörnyűséges álmagyar hallgatókból, amik kántortanítók és bankhivatalnokok lelkiségén át zengetik meg a magyar népi nótakedvet. De hát az biztos, hogy az énekhang brillíroztatására alkalmasabbak ezek a fércek a valódi remekeknél. És Sósárdynak meglepetésszerű szép, férfias, kitűnő minőségű tenorhangja volt. Énekelve pedig azzal az iskoláztatással is nehezen megszerezhető negédességgel eresztette ki torkán a hangját, mint akire még életében sohasem legyintettek: hogy ne zavarja a levegőt! Maca is kezdetben szívesen vágta volna azt az arcot, mint aki így szólna: – Hagyja abba, apuskám, ezzel a rezgetéssel, mert megszakítja a szívem!… De aztán kénytelen lett ráfigyelni a Sósárdy halk danolászására, és gyönyörködni benne. Pláne Reményi is megkockáztatta egyszer, és beledanolt egy nótába. Akkor a kontraszton lemérhette Maca füle, milyen erőltetett, keserves gurgulázás a Reményi hangja a Sósárdyéhoz képest. Mutatványszámba ment néha, ahogy Sósárdy magasan, mégis töretlen piánóban énekelt, szabad levegőn, ahol a legnehezebb…
Mikor Sósárdy abbahagyta az éneket, a pillantása belekapcsolódott egy fél percig a Macáéba. A Maca szeme enyhültebben, majdnem kedvesen viszonozta az övét. Reményi értekezett közben a Sósárdy hangjáról: – Hát nem gyönyörű színű és természetes lágyságú hanganyag ez? Szólj hozzá! Na persze, így nyersen még egyelőre, talán nem pódiumképes. De még így is!… Nagyon kevés képzésre szorulna, az tény! Marha, hogy nem foglalkozik vele. Nagy pénzeket kereshetne! – Ugyan kérlek! – legyintett Sósárdy. És aztán, mint aki már túlzottnak is lát ennyi elismerést, kibontakozásul a söröskorsóhoz kapott. Meglengette a nagy korsó sört, meglötyögtette, hogy felkavarodjék, föltartotta mutatóujját a koccintás jelzésére, és azzal nekidőlt egy hosszú kortynak. Maca pillantása abban a nyomban a régi, útálkozó, megéra pillantássá vált. Megrázkódott szinte, amint az állatias gyönyört látta csillogni a Sósárdy szemében, a sör nyakalása alatt. – Mikor indulunk már? – förmedt Reményire, Isten tudja ezúttal hanyadikszor, és újabb cigarettával csillapította idegességét. Reményi persze ügyet sem vetett rá. Azaz figyelmét arra hívta fel Macának: – Na lássa, ha már arról van szó, ez a büdös gazember igazán nem kíméli semmitől a torkát, és hallotta, micsoda pianókat ad ki belőle! Mert nem attól függ az!… És különben is…
Ezzel a különben is bevezetéssel Reményi azt kezdte magyarázni, hogy voltaképp az ő színházi sikereikben másodrendű az ének. Külföldre készülnek ugyanis. Valószínűen Amerikába vagy Észak-Afrikába vergálnak. A koreografikus hatások a domináns elem az ő művészetükben. És a kosztűmírozásuk a fontos. Csak aztán jön a danolászás elenyésző jelentőségben. – Topp! Mi jut eszembe! – csapott Reményi egyszerre tenyerével az asztalra. – Hiszen te tanítottál engem valaha, úgy hiszem a hatodikban, a kazacskára. – Mi az a kazacska? – riadt föl Sósárdy. – Az orosz tánc, amit guggolva táncolnak! – mutatta ujjával Reményi az asztalon a tánc figuráját. – Ahán! – jött rá Sósárdy. – Nem érdekes? Ő volt az első táncmesterem! – fordult Reményi Macához. – Persze, csak azt az első figurát tudtuk, ami gyerekjáték… A többi, az a vicc! Így az egyik kar körüllendülve, és egyszerre két lábbal előre… De a legnehezebb, amit még én sem tudok jól, hátrafelé váltott lábbal. Ez bődületes nehéz… Megmutatnám neked, ha itten mód lenne rá… Ahogy Reményi, a kerthelyiség egy fája tövében, az asztaloktól szabadon hagyott mohás tisztáson jártatta a művészi képességeivel való kérkedhetnéktől villogó tekintetét, szinte kikényszerítette Sósárdyból, hogy most ő erőltesse rá őt a tudománya brillíroztatására. Egyáltalán minden összejött, hogy ez megtörténjék. Maca maga sem ellenezte a dolgot. Utóvégre a párja nimbuszáról volt szó, amit már megtépdesett az énekléssel ez a züllött pasas itten, ez a Sósárdy. Természetesen most Reményi kezdte a szabódáson. Kiröhögtetné magát, ha valaki meglátná itt! De hát ki jönne ilyen korai vendég? A kiszolgálólány is elvonult éppen. A fa mögött, az asztalok is eltakarják, aki a földön guggolva táncol. Na, és hát zene nélkül? Nem tesz semmit! Sósárdy vállalkozott rá, hogy ha beválik az a melódia, amire annak idején diákkorban járták ezt az oroszt, ő emlékszik rá, és halkan dudolja. Na, és a taktus kellő betartásához maga Maca akart halkan tapsolni. Itt már nem volt kibúvó! Gyerünk csak Reményi művész úr! Reményi ledobta a kabátját. Maca a fának dőlt háttal, tapsra tartott tenyérrel, és Sósárdy a sok korsó sörtől nekihangolódva, szívesen, vigyorogva zendített rá erre a régi kis, furcsa szövegű, ugrós dalra:
Hajhopp! Reményi járta nekivetemedve, izzadva, végig a kazacska minden figuráját. Azaz az utolsó, a legnehezebb előtt, ahogy az a cirkuszban is szokás, dobpergetéssel, csönddel hívni fel a közönség figyelmét a slágermutatványra, Reményi is megcsinálta ezt a műmurit. Kijelentette, hogy nem biztos, sikerül-e neki ez az utolsó, hátrafelé rugdosott figura, de megpróbálja. És hát legalább Sósárdy fogalmat nyer, milyen pokolian nehéz ez! Rendben van! Rákezdték újra a danát és tapsot a legnehezebb figura alá. De hát csakugyan! Reményi vagy háromszor kirúgva lábát, a negyedik rúgásnál már megbicsaklott a térde, és odahorzsolódott a mohához. Zöld folt maradt az elegáns, szürke nadrágon… Affene! Nem érdemes erőltetni tovább!…
Most aztán egészen váratlan történt. Sósárdy az éneklés, a részegség önfeledt, kaján lázával ugrott oda a fa tövébe, a Reményi helyébe: – Hogyan van ez? Hátha én megcsinálom? – süvítette foga közül. Azzal Sósárdy leguggolt, és a következő percben akár acélrugókon mozogna, könnyen, szabatosan kezdte ropni a legnehezebb figurát. Ez semmi! De közben fújta magának a dallamot, sőt tapsolta is magának feltartott tenyérrel az ütemet hozzá. Így járta volna a végletekig fáradhatatlan kedvvel ez a Sósárdy, ez a züllött ördög. Azért hagyta csak abba, mert a kabátja belső zsebéből a tánc kiugrasztotta a levéltárcáját. Egy csomó ringy-rongy, piszkos papír, képeskártya és holmi kis gyanús tartalmú csomagocskák röpdöstek szerte a mohás földön… Erre aztán fölhagyott a tánccal, hogy összekapkodja tárcája tartalmát Sósárdy. Reményi eközben, illetve a tánc alatt, dermedten összesavanyodott ábrázattal bámult. Aztán erőltetettem hangosan kiabálta: – Bravó! Bravó! Nagyszerű! Persze, hát pihenve más ezt a legnehezebb figurát csinálni, és nem előzetesen már kifullasztani magát az embernek a többi kezdő figurával, mint én… Így, első kapásra, sejted, én is precízen megcsinálom!… Sósárdy ezalatt már fölegyenesedett. Lihegett és vigyorgott. De a diadalmasság helyett inkább zavart, kelletlen bűntudatfélét fejezett ki vigyorgása. Maca már az asztalnál ült. Maca mindössze egy éles, fülsértően éles kacagást hallatott a Sósárdy produkciója alatt, és visszaült az asztalhoz. A langyos levegő olyan lett, az biztos, mindhármuk számára, mintha láthatatlan, vastag, undok latyakban kellene mozogniuk. Reményi hiába próbálta most már áttörni ezt a hangulatot. Semmi jovialitás nem segített: – Bámulatos, hogy ilyen tehetséggel nem is jutott eszedbe soha, hogy művészpályára lépj! – jegyezte meg már hatodszor. És Sósárdy válaszképpen ugyanígy legyintett! – Ugyan! Hát azt hiszed, van nekem arra tehetségem, hogy odaálljak közönség elé? Ahh… És következett rá a söröskorsó kotyogtatása és a vég nélküli, élvezetes nyeldeklőmunka a sörből.
– Az irodába már be nem származhattam volna, hát telefonáltam be nekik, hogy beteg vagyok. El van intézve, szerencsésen! – jött vissza Sósárdy egy párperces kimenete után az asztalhoz. – Ez csak a maga műve, Misi! Hogy bajt csinál neki, lássa! – jegyezte meg Maca. – Szó se róla! Hát éppen azt mondtam, hogy nem! Azt ne is említsem, hogy mennyire örülök, hogy ilyen jól összejöttünk itten! – hallatta Sósárdy közbe. De Reményi csinált hökkedelemmel kapott mellényzsebéhez órájáért és szólt: – Pedig, sajnos, most már mennünk kell, Maca! Kilenckor jön a postás! – Most már itthagytok? Ejnye azt a… – mormogta hallatlanná káromkodását Sósárdy. – Előrebocsátottam, kérlek, hogy egy fontos értesítés miatt maradtunk fönn délelőtt Macával. Szerződésről van szó! Nem haragudhatsz! – mentegetődzött fölkelve Reményi, és jelentősen mutatott az asztalra: – Ez rendbe van hozva. Míg bementél rendbehoztam. – Hát akkor meg éppen! – akart erősködni Sósárdy a marasztáson. De Maca vágott a szavába: – Lássa, Misi, most már én mondom, hogy neki van igaza, hogy beleugrasztottuk egy mulatságba, és faképnél hagyjuk. Sőt, ha jól hallottam, az előbb ebédre is meghívta Kálmánt hozzánk! – Persze! – tárta ki karját Reményi, hogy hátba veregesse barátját: – Visszük magunkkal innét. Sósárdy vizes, zavaros szeme riadtan kerülte, hogy a Macáéval találkozzék, aki eléje állt most várakozóan. Aztán hebegve is, erélyesen is tiltakozott: – Nem, nem, nem! Alkalmatlanságot nektek aztán nem! Majd egy más, jobb alkalommal! – Ha ő egyszer megbicsakolja magát, akkor nem veszi őtet rá semmi! Én jól ismerem! – mondta Reményi. És ez már láthatólag a búcsúzkodást megelőző szentenciának volt szánva. Hát Maca kék szeme valahogy sandán csókaszerűleg siklott előbb végig párján, majd Sósárdyra emelte teljes nyíltsággal, és kedvesen mondta, míg csókra adta oda Sósárdynak a kezét: – De a címünket megadta magának Misi, és remélem, nem puszta udvariaskodásnak veszi meghívásunkat, hogy látogasson meg bennünket. Telefonunk van a szállóban. És ha én most barátságtalan voltam, megbocsáthatja. Egy ilyen lehetetlen alkalommal csak ez a Misi arranzsiroz egy összejövetelt. Sósárdy látta, hogy a nő búcsútekintetében, amit reá vetett, olyanféle borulat van, mint mikor a nők gyöngék már a további ellenállásra… És látta a nő megrezzenését is, amikor ő végszónak azt kiáltotta Reményi után a söntés ajtójában: – Hát küldess még egy korsóval! Nagyon kösz!… Szervusz! Azzal visszaült a helyére, és az üres söröskorsót odakészítette az asztal szélére, hogy azzal is hamarabb hozhassák.
(1936) |