A másik

Nem ért életemben ennél nagyobb meglepetés! Mit akar ez a gyönyörű nő ettől a majomtól?

Együtt lakom Hulinász Ervinnel, ezzel a tutyimutyi alakkal, itt a Kelenföldön, a Főiskola közelében. De még azt sem mondhatom, hogy barátok vagyunk. A kartársi ügyektől eltekintve húsz szót még nem váltottunk bizalmasabb ügyről.

De ez tényleg nagyon kellemes lakás, nagyon kedves úri népek a háziúrék, szinte nem is érzi az ember náluk, hogy hónaposlakó, idegen. Egy ilyen öreg nyugdíjas hivatalnok, a feleségével együtt, egész életén át hozzászokott, hogy a három fiokkal törődtek, és most, hogy mind távol vannak tőlük, reánk, idegen diáklakókra ruházzák a bennük rekedt sok szeretetet. Ez teszi, hogy otthon érzi magát ilyen emberek fizetett kvártélyában az ember. És hát többek közt megtarthatna ez is engem a Hulinász lakótársának. Máskülönben, amilyen száraz, tudákos, szempontos, pápaszemes fráter ez, hát a világon semmi sem hozna össze vele engem barátságba.

És ez a gyönyörű, édes, bájos, igazán istennő, tündér, tüneményszerű nő pont egy ilyen alakot tekintsen rokonszenvére érdemesnek, mint a lakótársam, ez a Hulinász Ervin, hát az eszem megáll!

 

Én bevallhatom, konzervatívabb felfogású fiatalember nem kell nálam, ha nőkről van szó. Nem tehetek róla, de magamban még mindig megbotránkozom, ha nagyon erősen kimázolt nőre nézek, és ha lányokat, egyeseket például a kolléganők közül, keresztberakott lábbal cigarettázni látok, zabos leszek.

Esküszöm, ezért a nőért, ezért az asszonyért bocsátottam meg legeslegelőször a kiszedett szemöldököt és az estélyi öltözetnek szemérmetlen dekoltázsait! Mert ahogy ez az asszony mozog, szépséget, kellemet tudna lopni bármibe. Condrákba is, mindenbe!

Csak kín és vágy és imádat és rajongás az, amit ez az asszony fakaszt belőlem. Nem fogok hazudni. Se magamnak, se másnak!

Igaz, Hulinász Ervin révén ismerkedtem meg ezzel a nővel. Első nap, mikor a Főiskolán említettem, hogy nincsen lakásom, Hulinász mohón ajánlotta föl, hogy az ő lakásába lakótársra volna szüksége. Immel-ámmal mentem bele, hogy ilyen mulya alakkal költözzem együvé. De pont akkor, mikor a lakást megnéztem, ott volt ez az asszony a szomszéd lakásból. Meglátni és dönteni, hogy ide költözzem, pillanat műve volt, mint novellák mondják.

Ez a nő elvált az urától, aki morfinista, mint hallottam, és a szüleinél lakik, a szomszédban. Átjár ide az én házigazdáimhoz, elég sűrűn. De ott reménytelenül feszes a beszélgetés, ha különben kedélyes is.

Hanem megmondom, hogy hogyan érintkezünk mi ketten, Hulinásszal, külön ezzel a szépasszonnyal.

A mi kiadott szobánk előtt hosszú balkon van. Ez a balkon közös a szomszéd lakáséval. Csak egy rács választja el a két erkélyt.

Itt szoktunk tereferélni a szépasszonnyal… Meddig? Mind hűvösebb ez a nyomorult ősz.

A tegnapi beszélgetésünk eredményeképpen, ahogy kiskabátban álltam a szelet a balkonon, máris egy erős, kellemetlen náthát rakhatnék, mint hősi áldozatot, a szépasszony pici lábai elé.

Hát igen, vannak, akik ilyen teremtésnek briliánssal, gyönggyel, autóval, villával vagy birtokkal, vagy az alanyi költészet remekével hódolnak. De egy náthából is lehet tüdőgyulladás, és belőle láz, és láztól szívbaj.

És mindez az én esetemben egy szépasszonyért olyképpen, hogy azon alkalommal jelenti ki, egy méltatlan másik tetszik neki!…

 

Keservemben, sőt komoly, halálosan komoly gyötrelmemben viccelek ilyen cinikusan!

Mert esküszöm, akkor, mikor a szépasszony Hulinász iránt való rokonszenvét említette előttem, mint valami gyilkos harapófogó szorította össze a szívemet az elképedés, a fájdalom, a lesújtottság!

– Nézze! – mondta a szépasszony nekem. – Maga jó fiú és korrekt és jellemes gyerek. Másként nem tenném ezt a vallomást magának, hogy nekem őszintén tetszik a barátja. Amire kérem, csak az, hogy animálja őt: ne féljen tőlem! Hiszen az már nem is tartózkodás, ahogy velem viselkedik. Ideges, ha lát, egy-két szó, és fut el tőlem, mintha örülne, hogy megszabadult a társaságomtól. Én tudom vagy érzem, hogy ő magában másként érez irántam. De tudja maga is, hogy nem egyedülálló az ilyen természetű fiatalember. Hiába biztatom, hiába kacérkodom vele, látja, nem használ! Azért igazán, ez az utolsó mentségem, hátha maga mint férfi barátja, hatni tud rá. De remélem, bízhatok a szavában: el nem árul neki, hogy erre kértem? Így csak nem fog megalázni? Azt igen bátran megmondhatja Ervinnek, hogy maga előtt a legnagyobb rokonszenvvel beszéltem róla. Bánom is én, ha azt is mondja: szerelmes vagyok beléje!…

Hát mit játszhattam meg ezekután ez előtt a csuda nő előtt, ez előtt az édes, átkozott boszorkány előtt? Persze hogy az önzetlen, gáncs nélküli lovagot. Meg fogom gyúrni neki ezt a makutyi Hulinászt. Elég marha vagyok, hogy ezt a feladatot becsületesen elvégezzem.

Vitték volna bele az őrültek házának a legfenekébe, aki először lelkesedett a romantikáért!

 

Most aztán kezd a helyzet vígjátékossá fajulni. Sajnos, nem az én előnyömre és diadalomra.

Szavamra mondom, pontosan a szépasszony utasításai értelmében jártam el Hulinásznál.

És Hulinász mit válaszolt? Azt válaszolta, hogy nagyon kér, ne avatkozzam bele ebbe a dologba! Semmi kedve egy ilyen démonnal barátságba bonyolódni. Különben is félig-meddig vőlegény, és választottja, főként pedig annak családja, nem nagyon néznék jó szemmel, ha ezzel az elvált asszonnyal mutatkoznék túl sokat.

Bámulni tudok az okosságnak, higgadtságnak ekkora mérvén, ami ebben a Hulinászban lakik. Én magam úgy érzem, ennek az észvesztő nőnek egy intésére nem családi megrovásokon, de szuronyerdőkön is áttörném magam.

Mindenesetre, nem tudom, miért akarok a rendkívüli jellemek sorába emelkedni? Miért akarok Hulinász Ervin miatt a köteles lovagiasságon, diszkréción, baráti jóindulaton is túltenni?

Ugyanis Hulinász is arra kért, hogy persze, nem szeretné, ha bizalmas közléseit azon módon a szépasszonyhoz származtatnám. Ez nem volna baráti becsület!

Nos igen! De viszont a szépasszonynak már előzetesen megígértem, hogy pontosan közleni fogom vele, hogyan reagált Hulinász buzdításomra. Hát inkább, és érdekeim ellenére, egy maflához legyek bizalmas, mint egy imádott hölgyhöz?

És mégis így van! Ma beszéltem újra a balkonon a szépasszonnyal.

Nem mertem neki megmondani, hogyan nyilatkozott Hulinász, és micsoda érvekkel utasította el magától biztatásomat. Csak annyit mondtam, hogy Hulinász nem óhajtja, hogy a dolgaiba avatkozzam, semminemű baráti jóakarat alapján sem!

Kínos lett volna, hogy a szépasszony fájdalmát, szégyenét végigtanúskodjam, mikor Hulinász durva megjegyzéseit közlöm vele… Azért nem tettem! És azért, mert úgy éreztem, hogy a szépasszony nemtelen, kárörvendő áskálódásnak tekinti ezúttal kívánt őszinteségemet vetélytársam, Hulinász ellen.

Máskülönben is Hulinász otthon volt. Sőt, először hármasban csevegtünk a balkonon. Hulinász csak aztán hagyott ott bennünket, mint aki unja a társalgást… De azért minden percben kijöhetett hozzánk újra.

Összeredmény természetesen az, hogy a szépasszony továbbra is támogatásomat kéri, a Hulinász érzelmeinek a feléje fordításában. Na persze, ha nem árulom el neki a Hulinász lesújtó nézeteit és elveit és konnexusait.

Bátortalan ugyan kifejeztem a szépasszony előtt vélekedésemet egy bók keretében, hogy hát:

– Voltaképp rejtélyes előttem, hogy maga, nagyságos asszonyom, aki olyan szép… hát izé… Ervin, egy ilyen izé… felé hajolhat.…

Azzal vágott dadogásomba, hogy: neki mindig az ilyen csöndes, tartózkodó férfiak voltak a zsánere, és a világfi, a donzsuán fajtából épp elege volt neki férjével…

A száraz tény az, hogy továbbra is vállalkoztam erre a buta, nevetséges, megalázó elefántszerepre. Kivéve, hogy most erős fejtörést okoz, hogy mit hazudok majd a következő beszélgetésünkkor a szépasszonynak Hulinász felől, akivel már tudom, hogy abszolúte nem érdemes értekeznem, mint közvetítő.

 

Ma délután hiába vágtam ki egy igazán ügyes, elmés vallomást a szépasszonynak. Azt mondtam neki:

– Érdekes, lássa, hogy a történelem sehol sem emlékszik meg a jellemerő olyanféle bajnokairól, mint Hulinász Ervin. Úgy értem, akik ellen tudtak állni bármi női csábnak. Minden emberben csöndes undor kél effajta hősiesség fölött. Annál több eset hirdeti a női szépségnek mindenen átgázoló hatalmát nagyokon, kicsinyeken, jókon, gonoszakon. Részemről csodálkozom, hogy egy ilyen szép teremtésnek kívánságára, nem élőlények, de holt tárgyak nem sietnek rögtön szolgálatára. És lám, ilyen vélekedés mellett engem nem méltat semmi rokonszenvére!

Nahát, persze, erre a szépasszony azzal a banális, dühítő frázissal akart kiengesztelni, hogy hát: de igen, teljes vonzalmát bírom, mint jó barát, de nem tehet róla, ha érzései Hulinásznak vannak lefoglalva.

 

Ma este, mikor hazajöttem, Hulinász éppen távozott. Frakk vagy szmoking volt rajta, láttam. Valami estélyre megy.

Látható, mennyire vagyunk meghittségben. Soha még azt se kérdezzük meg egymástól, hogy hova mégy?

Egyébként a háziak szomszédos szobájában látogatóban járt éppen a szépasszony. Hallottam jól a hangját, és bemehettem volna. De nem tettem. Nem szeretek vele a háziaknak abban a háziáldásos légkörében találkozni.

 

Kimegyek a balkonra egypár percre. Csak éppen szétnézni. Esténként átlag tizenötször. Érthető okból.

Most, mikor már reménytelennek tartom, hogy a szépasszony is kinézzen, noha a háziaktól már hazajött, egyszerre megjelenik ő is a balkonon:

– Lássa! – mondja többek közt. – Nincs szerencsém! Ma este alkalmam volna Ervinnel táncolni a Budai Galamblövészek estélyén a Gellértben. De ő társaságot kísér el, akik közé nem vihet ismeretlent, mint mondta a háziak előtt is. Én pedig nem tudom, kit lármázzak föl most már az ismerőseim közül, hogy elkísérjen erre az összejövetelre. Mert egyedül nem mehetek oda.

Hát ez olyan kiprovokálása, hogy felajánljam a kíséretemet, ki sem térhetek előle!

 

Már éjfélen jócskán túl van. Hulinász jövetele, mint Damokles kardja, függött fölöttem, hogy elrontsa eddig a mulatságomat a szépasszony társaságában. Arra mindenesetre jó volt Hulinász fenyegető jövetele, hogy két ismerős társaságtól elszabadkozhattuk magunkat a szépasszonnyal. Most pedig már teljesen valószínűtlen, hogy még Hulinász beállíthasson.

A szépasszony szavai, amiket még a második vagy harmadik slow-fox közben mondott nekem, egy kézszorítás és odasimulás kíséretében, erősen dolgoznak agyamban:

– Hát ha megtenné Ervin, ahogy maga kívánja, és nem jönne el értem ide, akkor megérdemelné csakugyan, hogy magára ruházzam ezt a reménytelen, árva vonzalmamat. De itt lesz ő, biztosítom!

 

Aki nem jelentkezett, az Hulinász.

Szél fúj, és eső csepereg, ahogy kijövünk az estélyről. Arra gondolok, hogy vége a kedves csevegéseknek a balkonon. Vége minden alkalomnak, hogy bizalmasabb együttlétbe kerüljek belátható időn belül a szépasszonnyal. Ez az utolsó! Sőt minden lehető között a legjobb, amíg a taxi kettesben hazáig visz. Minden összejátszik előnyömre. Hulinász minősíthetetlen viselkedése… stb… stb… Ha most nem leszek ügyes és vakmerő, akkor igazán!…

 

Nos igen! Ez már visszacsinálhatatlan diadal és ujjongás. Alig egy kissé-kissé tolt el, amikor megcsókoltam. És az ismétlésnél már egyáltalán nem ellenkedik, sőt úgy érzem… Ez mellékes!

De két házzal a kapu előtt, mikor Hulinász Ervint én említem újra, egyszerre nevetni kezd a szépasszony, és így szól:

– Érdekes! Hogy maga milyen édes, naiv gyerek! Elhitte csakugyan, hogy én ebbe az Ervinbe, ilyen fajankóba szerelmes lehetek… Jelzem, valóban volt szó róla este, a háziak társaságában, hogy a Galamblövészek estélyére elkísérhetne… De ő kimentette magát, hogy hogy Hogyishívjákékhoz megy. Maga pedig nem jött még haza akkor, hogy megkérhessem rá!

 

Azt hiszem, jogos az az érzésem, hogy nagyon hosszú vagy talán lehetetlen lecke, egy ilyen édes, gyönyörű boszorkány kiismerése!…