A fényező álma

Ketten vállalták föl aranyozásra a toronygombot az eklézsiától.

Az egyezség megkötése azonban pont szombatnapra esett, amikor a munkát nem kezdik, de végzik.

Mikor fölvették az egyházközség pénztárnokától az előleget, Hajagos és Meidinger megállapodtak, hogy egy fillért sem isznak el az előlegből. Semmi áldomás! Majd a munka végén, ha meglátják, mennyi marad tiszta hasznuk a munkán?

Csakugyan, olyan szigorúak voltak magukhoz, hogy szombat este otthagyták a kiskocsmát Hajagos és Meidinger, otthagyták a snapszliversenyt és hazamentek.

De hát inkább szombat este dorbézoltak volna, amikor is vasárnap következik, és amikor jól kialhatni a macskanyavalyát.

Nem! Hajagos és Meidinger vasárnap délután keveredett bele egy dühös snapszlipártiba, és mivel szombat estéről rettentően meggyűlt bennök a félretolt mulathatnék, hát a vége mi lett?

Hajagos és Meidinger azon módon, még kótyagos fővel, az átvirrasztott éjjel fáradtságával mentek a munkába.

Na jó, hibának azért nem szabad esnie a mesterségben. És Hajagos és Meidinger kitűnő munkások voltak.

A nyári nap irgalmatlan tűzött a toronyra. Aki alulról nézte a fényezőket a toronygombon (és hát akadt ember elég, aki nézte), hát az mind istenkísértésről rebegett.

Hajagos és Meidinger, alulról nézve, úgy mászkált a torony gombján, mint két nagy légy. Se állvány, se semmi. Csak úgy kötéllel a derekukon mászkált a két fényező, az aranyföstékes csöbrökkel és meszelőkkel a toronygombon. Úgy azok! Abban a gyalázatos, kápráztató, velőforraló napsütésben.

Természetes, a torony gombján egy nagy lyuk volt, és azon járt ki és be a két fényező. A lyuk nem is látszott alulról.

 

Nyögött, káromkodott, köpködött eleget Hajagos Meidingerre, és az vissza, munka közben. Miért? Hát hogy mert áradt erősen a gyomrukból a szeszillat, és fájt a fejük az éjjeli mulatástól. És ennek az oka Hajagos szerint Meidinger volt, és Meidinger szerint Hajagos.

– Ha te nem maradsz! – egyre ezzel kezdték a veszekedést: – Ha te nem csábítasz, én tegnap is lefekszem. Dögölj meg! – ezzel végezték, egy a másra.

De a munka ment.

 

Legalábbis úgy déltájig serényen ment a munka.

Akkor Meidinger bemászott a toronygomb lyukján a csöbrével. A toronygomb belsejében is gyehennai hőség volt, de az mégis üdülés volt a kinti lángpokolhoz képest.

Hát rendben van! Hajagos kinn a gombon, ellenzős papírcsákójával a fején, nyomja a meszelőt strammul. De egyszerre mit hall?

Hajagos horkolást hall a toronygomb belsejéből. Na!

Hirtelenében akkora volt Hajagos dühe, hogy egész biztos az aranyföstékes csöbröt a Meidinger fejéhez csapja, ha azt mellette nyomja el így a buzgóság!

– Az a disznó, gazember! Erre és arra! Eldöglik itt nekem! – Mégis, Hajagos csak magában káromkodott, nem ordibált Meidinger után.

Ellenben azt tette, hogy tetten akarta érni Meidingert. Ne tagadhassa le, hogy elaludt a toronygomb belsejében.

Hajagos félbehagyta a munkát szintén, és bemászott a toronygomb lyukján.

 

Azaz hogy itt egy egészen furcsa és megdöbbentő helyzet következett.

Hajagos, amint már két lábát belógatva, a lyuk szélén csúszott lefelé, könnyelműen kiakasztotta derekáról a kötelet.

Míg ezt tette, Hajagos ott ült a lyuk szélén. És közben növekvő dühvel hallgatta Meidinger horkolását. És közben előre élvezte azt a pillanatot Hajagos, amint fölrázza álmából Meidingert, így:

– Az anyád! Te gazember!

De mi a csuda! Ahogy Hajagos ott ült megkötetlen a lyuk szélén, egyszerre csak ólmos bágyadtságot érzett minden tagjában. Azt gondolta: okosabb volna, ha ahelyett, hogy Meidingert fölveri, előbb kezdi meg ő is az ebédszünetet. Ha lefekszik, és húz egyet ő is.

Nahát, mi legyen hát? Felzargassa-e Meidingert, vagy ne?

Így vacillált Hajagos magában, kötetlen derékkal, a toronygomb lyukja szélén, és nem tudott dönteni. A bágyadtsága egyre jobban nyomta.

 

Egyszerre csak Hajagos a nagy tétovázásban elfelejtette, hogy a derekán nincs a kötél. Munka közben szokta, a kötéllel a derekán, egészen reflexmozdulatszerűen hátravetni magát, hogy a munkáját nézze.

Ezt tette most Hajagos. Igen! Azért tán, hogy elűzze magától azt a rásúlyosodó bágyadtságot.

A következő pillanatban Hajagos már zuhant. Zuhant a húszméteres mélybe.

 

Borzalom! Tiszta öntudatánál volt, amikor zuhant. Tiszta öntudattal érte meg halálát. Azt a pillanatot, amikor a koponyája szétloccsan, és teste véres húscafathalommá lapítódik a torony tövében. Borzalom!

És mi ez! Mikor már megtörtént, hogy egy garmada véres hús volt Hajagos a torony tövében, ezt még mindig tudta.

Rögtön az villant eszméletébe, hogy: íme, van lélek! Ez a lélek, ami ő most. Az eszmélete!

Na és tovább. Küszködött, küszködött, hogy tovább eszméljen. De ennek útjában az az irtózat állt főleg, hogy nem akart önnönmagára ocsúdni, mint gyötrelmeket rémületet párolgó húscafatra, a torony alatt.

Így volt egy darabig.

Akkor egyszerre Hajagos rájött, hogy ő ugyan szétzúzva ott fekszik a torony tövében. De ugyanakkor ott ül még fönn a toronygomb lyukja szélén is.

Fantasztikus! Két Hajagosra eszmélt. Egyik talán a lelke volt. De melyik? Tisztán érezte, hogy ugyanaz a Hajagos meg is halt és él is. És ez nem tréfa! Borzalom!

 

Meidinger fölébredt a toronygomb belsejében. Horkantott egyet, és az utálat fintorával köpte ki azt a mérges nyálat, ami a szájába gyűlt a szundítása alatt.

Egyszerre meghűlt a vér Meidingerben.

A toronygomb lyukja szélén, a zsindely lécébe akadva egy lábat látott. A Hajagos lábát. És képzelete cikázva szállította eléje azt a borzalmas helyzetet, amiben Hajagos künn a toronygomb szélén csüng, ha a lába így van beakadva a lyuk szélébe.

Meidinger rontott föl Hajagoshoz.

A lyuk szélén még rémültebben látta Meidinger, hogy a Hajagos derekán nincs a kötél. Gutaütés érte ezt? Napszúrás?

Meidinger töprengés helyett gyorsan, legelőbb is a Hajagos derekára hurkolta a kötelet.

Aközben már tudta, hogy nincs baj. A Hajagos szíve ver, és maga lélegzik.

Elaludt vagy elájult a lyuk szélén, és csak a csuda mentette meg, hogy a lába beleakadt zuhanás közben a lécbe.

De ami nagyobb csuda, föl se ébredt erre Hajagos!

 

– Te, az anyád! – ordította most már bátran Meidinger Hajagosra. – Eldöglesz itt a derékkötél nélkül? Disznó, gazember!

– Micsoda? – rivallt vissza Hajagos. – Még te mered verni a pofádat? Hát nem teérted jöttem a lyukhoz, mert horkolni hallottalak? Nem te vagy az oka annak is, ha lebukok, tegyük föl?

– Na aztán, ilyen hazug ürüggyel bújni ki a köszönet alul, hogy berántottalak? – háborgott Meidinger. – Talán magadnál voltál, mikor itten csüngtél kötetlen, a lábadtól?

 

Hetye-petye-lefetye! Most már ezen veszekedett Hajagos és Meidinger órahosszat.

Egyetlenegy dologban egyeztek csak meg aznap. Miben? Hát hogy erős munka előtt nem tanácsos dombérolni és éjszakázni.