Oszolj – visszakozz!

Aki a háborúban járt, ki ne emlékeznék a front mögötti kiképző csoportokra?

Ezek a kiképző iskolák, kivéve azokat, amiknek valamilyen technikai képzettség, gépfegyver, kézigránát satöbbi volt a tananyaguk, inkább csak azt célozták, hogy a lövészárokba induló csapatok ne tétlenkedjenek. Máskülönben igen komolytalan intézmény volt ez a képző iskola.

Hiszen a lövészárok már réges-régen egészen más harcmodorra tanította a hadsereget, mint ezeknek a kiképző iskoláknak a tananyaga. Ezeknek a front mögötti iskoláknak a szaktanulmányai között voltak olyanok is, amik már a Napóleon elleni hadmozdulatokban sem váltak be.

Elmondom egy kalandomat egy ilyen front mögötti kiképző iskolában. Mondhatom, vakmerő és mulatságos eset.

 

Az ezerkilencszáztizennégyes galíciai harcteret, az első, szörnyű harcokat már megjárt, öreg harcos voltam.

Mint kadét kerültem le egy menetszázaddal a déli frontra ezerkilencszáztizenöt őszén. Aztán az első téli fagyok még mindig ott találtak a századommal a krajnai havasok alatt, egy kiképző alakulatnál.

Hát ennek a kiképző alakulatnak egy nyugdíjazott kapitány volt a parancsnoka.

Mindennap kirukkoltunk, akárcsak a kaszárnyából békében, és mindennap unalomig csináltuk végig azokat a hadmozdulatokat, amik a kaszárnyában kitűnő katonává teszik az embert.

Fegyverfogást, frontokat, felvonulásokat csinálni képzelt lovassági attakok ellen, megint fegyverfogást és megint szalvékat avanzsálni zárt sorokban, és megint fegyverfogást, és megint és megint ugyanazt.

Tulajdonképpen ez volt a munkánk veleje és teteje és diadala az egész kiképzésből. Hogy a fegyverfogás és a zárt mozdulatok jól menjenek, arra fektetett fősúlyt a kiképző csoport parancsnoka, a kapitány.

A tűzvonalban soha-soha-de-soha nem jött alkalom arra, tudtuk, hogy ennek az ál harci tanulmányoknak hasznát vegyük. De megcsináltuk őket katonásan. Mert parancs, az parancs!

Az én szakaszom például úgy csattogtatta a fegyverét „súlyba”, „lábhoz”, „tüzelj” – vezényletre, mint egy zsonglőrcsapat, és úgy izgett-forgott a legkomplikáltabb alakulatokba, akár egy operai balettkar.

 

Hát egy délelőtt, a kirukkolásnál, ott gyakorlatozom bakáimmal a faluvégi mezőn.

A hó már rég leesett, és gyönyörű, sugaras, de kegyetlen, csikorgó hideg nap volt.

Jön a kiképző csoport parancsnoka, a kapitány, szemleútján a szakaszom felé. Lovon ült, persze, és mögötte a segédtisztje ugratott, egy hadnagy.

Egy kis emelkedés volt mögöttünk. Annak tetejére szökette föl lovát a kapitány. Onnan vizsgált egy darabig – mit végeztetek a szakaszommal?

Na! A szakaszom munkája tökéletes munka volt. A legnehezebb figurát pompásan csinálta a szakasz. A kapitány előtt az utolsó baka is brillírozni akart. A hatvannégy fegyver (hatvannégy embert tesz ki egy hadilétszámú szakasz) úgy csattant, mint egyetlenegy, minden fogásnál.

Meg voltam győződve, hogy kiképző parancsnokom dupla górcsővel sem talál a gyakorlatoztatásomban egy szemernyi hibát.

Na, hát aztán, mikor a kapitány abba a távolba közelített meg, aminél a jelentkezés előírásos:

– Pihenj! – vezényelem a szakasznak, és megyek jelentkezni. – Iksz Ipszilon kadét, az ennyi ezred ennyedik százada, ennyedik szakaszától, ennyi emberrel!

A jelentkezésem is tökéletes. A kapitány, látom, szinte megdöbbenve bámul rám, a rossz tartalékosra, hogy a katonai erény ekkora teljét produkálom!

Még magamban naivan azt is föltettem, hogy dicséretemen gondolkozik a kapitány, amint jelentésemet elfogadva, a pihenj-állásban veszteglő szakaszomra téved a szeme.

Ámde mire lenne való az oktató föllebbvaló, ha nem oktat semmire? A kapitány marcona képe egyszerre földerül a szakaszomra való pillantásnál. De miért? Csak azért, hogy még marconábbra vonuljon össze a képe, mint aki mégiscsak fölfedezett valami kivetni valót a munkámon:

– Kadét! – förmed rám. – A jelentkezése alatt ön „pihenj”-t vezényel a szakaszának? Ott álltatja az embereit ilyen csikorgó hidegben, hogy megfázzanak? Nem jut eszébe önnek, hogy az embereknek ilyen csikorgó hidegben „oszolj”-t kell vezényelni, nem „pihenj”-t? Igenis azért, hogy az emberek mozoghassanak, és ne fázzanak! Igenis azért, Kadét! Az embereket ilyen fagyban nem sorban pihentetni, hanem mozgatni, mozgatni, mozgatni, mozgatni kell! Megértett?

– Igenis, kapitány úr!

Ezzel a kapitány lenézőleg bökött sapkája felé a lovaglóvesszejével, tisztelgésem fogadására. Egyet köröltetett lovával, és már tova is vágtatott.

És én még elismerést vártam!… – Ejnye, ejnye, ejnye, ejnye, ejnye! – Nagyon gondolkoztam magamban ezen a katonásdi játékon!

 

Másnap vagy harmadnap, pont, mint előző délelőtt, megint ott gyakorlatoztatom az embereimet a kis domb alatt, a havon.

Föltűnik megint a dombtetőn a kapitány lovas figurája.

Rajta, baka! Rugjad a havat! A parancsnok tart szemmel! Még dühösebb ambicióval forgatom, kanyargatom, sanyargatom a szakaszomat a fegyverfogással és napóleoni hadmozdulatokkal. Bárha jól tudom, hogy reménytelen a dicséret.

Ám a kétségbeesés szokott egészen csudás ötleteket sugallani.

Amikor körülbelül elérkezettnek látom azt a percet, hogy a kapitány közelíteni fog, és jelentkezésemet várja, hát jó előre ráordítom a szakaszra:

– Oszolj!

De azonnyomban, mint aki meggondolja a parancsát, már vissza is vonom:

– Visszakozz! – ordítottam a szakaszra.

A szakasz előbb szétugrott, mint az kötelező az „oszolj!” vezényszóra. A „visszakozz!”-ra pedig visszaállt újra a sorba mereven.

Erre én megint ráordítom a szakaszra:

– Oszolj!

De még alig érnek rá a bakák megmozdulni, már megint a „visszakozz!”-vezénylettel merevítem meg őket. Így ismétlem ezt a két parancsot vagy háromszor, négyszer, ötször, amíg a tempója beleidegződik a szakaszba.

Akkor azt vezényelem:

– Gyakorolni!

Vagyis ez azt jelenti, hogy folytatni kell tovább azt, amit csinálnak abban a tempóban, egészen addig, amíg új parancsot nem kapnak.

Na, csak az kell a bakaságnak! A baka rögtön elérti, hogy valami mókáról van szó, és boldogan kész véghezvitelére.

Hányja-veti magát az egész szakasz, hanyatt a havon, hasra a hóra, és megint vissza a sorba. Lökdösik egymást a bakák, visongatnak, és megint merev haptákba némulnak meg.

Tisztára egy szabadon eresztett bolondokháza képét nyújtja a szakaszom.

Fél szemmel merek csak a kapitány felé sandítani – megindult-e már fakó lován felém?

De nem! A kapitány a dombról nyergében felágaskodott csupán, és úgy mered a szakaszomra.

Ellenben a segédtiszt vágtat lefelé a lejtőn hozzám!

Nos, iramodok a hadnagy elé jelentkezni. De a segédtiszt meg sem várja a hivatalos jelentkezésemet, hanem ijedten, emberies, barátias, kartársias hangon sürget felvilágosításra:

– Te kadét, kérlek, az öreg azért küld ide, hogy érdeklődjem, micsoda tébolydát rendezel itt előtte a legénységgel?

– Hadnagy úrnak alássan jelentem – merevedek hivatalos tartásba s hangba –, a kapitány úr tegnap szó szerint azt parancsolta nekem, mint hallani is méltóztattál talán, hogy ilyen csikorgó fagyban a legénységet mozgatni, mozgatni, mozgatni kell. Tehát én a legénységet mozgatom, mozgatom, mozgatom, mozgatom! Kegyeskedjél megjelenteni ezt a kapitány úrnak.

A segédtiszt vág erre rám egy nagyon szánakozó, bensőségesen bizalmas fintort, és aztán ő is hivatalosan fogadja jelentésem.

– Köszönöm kérlek! Jelentem!

Azzal szalutálunk egymásnak, és a segédtiszt visszavágtat parancsnokához.

 

Most lesz, ami még nem volt! – sunyítok magamban ottan. – Legkevesebb egy heti szobafogság ezért a kis tréfáért, ha nem rosszabb!

Ámde mi történik? A kapitány meghallgatja a segédtisztje tudósítását. De ahelyett, hogy felém rontana, köröztet egy mérgeset fakó lovával, ugrat egyet vele, hogy a szegény pára csak úgy ágaskodik. Azzal a kapitány ellenkező irányba fordítja lova fejét, mint én vagyok, és tovavágtat.

Soha többet nem jött a szakaszom tájékára sem ez a szigorú kapitány.

Ellenben hallottam a tisztkollegáktól, hogy a menázsban úgy nyilatkozott rólam kedélyesen:

– Ez a kadét óriási csirkefogó, de jó katona!

Hát ez így volt.