Üzleti titokAz iskolai tanulmányok közül a természettudomány izgatta legjobban kedélyemet. Jelesen is a bogarászat. Kéjjel, szenvedéllyel áztattam bele a denaturált szeszbe a szegény rovarnépet, és tűzködtem gombostűre őket, naftalinnal jól behintett divatárus-dobozokba. Mindig olyan szagú voltam ettől a pacsmagolástól, mint egy bundamegőrző vállalat. Sokszor az ebédtől elzavartak, hogy fölfordítom a család gyomrát. Ezzel az ambícióval pedig ugyancsak nem voltam egyedül. Osztálytársaim között, kevés kivétellel, dühös vetélykedés folyt: melyikünk gyűjteménye tartalmaz valami olyan ritka bogarat, ami a többinek nincsen? Hát még olyan rovarnak a birtokában lenni valakinek, amiből a gimnázium szertárában nincsen példány!… Ez aztán képzeletben már a nagy természettudósok nimbuszával kecsegtetett! Nos, ezt a sikert értem én el. Egy kis nyomorult rovarral. Hangyásznak hívják ezt a kis bogarat. Homokos helyen, pirinyó kis tölcsért ás a hangyász. Annak a fenekére húzódik, úgyhogy magát is beszórja homokkal. Mármost a hangya vagy más apróbb bogár, ha gyanútlan belemerészkedik útján a hangyásznak ebbe a kis meredék falú vermébe, vagy véletlen belezuhan, többé nem bír kivergődni, és kész zsákmánya a hangyásznak. Valóságos kis alvilági rablógyilkos ez a hangyász a rovartársadalomban. Én egészen véletlen akadtam rá erre a ritka kis rovarra, kóborlásaim közben. Egy Rókásdomb nevű, meredek, szőlőskertekkel borított hegyoldalon álltam meg pár percre. A szőlők fölött félkaréjban egy kis erdő húzódott. Azt irtották éppen a favágók. Elbámészkodtam rajta, hogyan dőlnek ki sorban a szép terebélyek. Közben lepillantok lábam elé. Hát ott észreveszem, a szőlőskert széles mezsgyéjének a homokjában, a hangyász furcsa kis tölcsérét. Nem is egyet. Sorjában egész sereg van ott. Huhh! Micsoda kincs! Megszedem magam a hangyászokból. Vagy két gyufaskatulyára valót cipeltem haza belőlük. Másnap az iskolában bődületes sikerem volt a hangyászokkal. A természetrajz tanárom osztálykönyvileg megdicsért, és kegyesen elfogadott két szép példányt a hangyászokból, a gimnázium természettani szertára számára. Ennél az erkölcsi sikernél csak az anyagi volt nagyobb. Az osztálytársaim tülekedtek hozzám, hogy pénzért vagy csereberén gyűjteményükbe hangyászt szerezzenek tőlem. Egyáltalán, a gimnáziumi bogárbörzén a hangyász leverte a legnemesebb rovarritkaságok értékét. Arany-, gyémántskarabeuszt, cicindellát, halálfejes lepkét, mindent játszva szerezhettem hangyászaimért.
Azt persze nem kell külön mondanom, hogy az ökonomikus gazdálkodás elve szerint nem raboltam ki teljesen a hangyászfészkeket a szőlőhegyen. Vissza akartam még térni oda valamelyes idő után, újabb példányokért. Mielőtt azonban erre került a sor, vad ostromlásnak voltam kitéve a titkommal. Társaim majd lehúztak, hogy kottyantsam ki nekik, merre van a hangyászok lelőhelye?… Ravaszsággal, sőt majdnem erőszakkal, fenyegetésekkel is megpróbálták kiszedni belőlem a titkomat. Egyebet ne mondjak! Padtársammal, kebelbarátommal halálos ellenség lettem, persze csak amiatt, hogy nem vallottam be neki a hangyásztelep helyét. Gyanakvó, hallgatag, kinézett, utált alakká tettek az osztályban ezek a hangyászok. Sikereknek meg szokott lenni ez az árnyoldala. De hát fölfedezői becsvágyam képes volt megvetett strébert és rideg üzletembert csinálni belőlem.
Nos, végre, mikor már újra alkalmasnak láttam az időt rá, bizonyos óvintézkedések után, hogy ki ne leshessenek (a fél határt megkerültem odamenet), kirándultam újra hangyászfarmomra, a Rókásdombra. Hát mikor kiérek, keserves meglepetés ér. A szőlőskert legfölső, széles mezsgyéjén, a hangyásztábor egykori virágzó helyén, alig egypár pirinyó, nyomorúságosan összeomlott tölcsér. Ezekben sincs rovar!… És az egész telep az elhagyatottság kietlen képe… Sivóhomokkal hordta be a szél javarészt az egész mezsgyét. Mi ez?… Talán mégiscsak ráakadtak valahogy osztálytársaim erre a kincsesbányára, és csúful kifosztogatták?… Valószínű-e ez?… Vagy talán én magam vittem el a múltkor az utolsó példányig a hangyásztelep lakóit? És abban a hiszemben voltam, hogy tenyészállatot eleget hagytam, hogy örömömre és hasznomra szaporodjanak tovább? Magamra és a világra dühösen tépelődtem, emésztődtem ottan a balszerencsémen. Közben tétován ődöngtem a Rókásdomb oldalán. Egyszerre csak a szőlőskert másik, alsóbb, széles mezsgyéjén mit pillantok meg? Egy másik hangyásztábort! Vizsgálom rögtön! Ez az új talán virágzóbb és gazdagabb, mint az előbbi! Ejha!… Arra gondolok nyomban, hogy bamba fejemnek eszembe sem jutott széjjelnéznem eddig itten, ahol talán az egész hegyoldal telis-tele van hangyászfészekkel! Indulok is, és járom keresztül-kasul, széltibe-hosszába, összevissza a hegyoldalt. De hát sehol másutt még csak nyomára sem leltem hangyásznak. Akkor végre, mint ahogy nagy kutatókat szállott meg már hasonló problematikus helyzetekben az isteni ihlet, rájöttem, miről van szó! Amikor a kis erdőt a Rókásdomb tetején kivágták, a szél szabadon kezdte járni a szőlőskert legfölsőbb mezsgyéjét, ahol a hangyászok tábort ütöttek, illetve ástak maguknak. A szél a homokot a mezsgyéről ide-oda hordta-fújta, és tönkretette, betemette a hangyászok vermeit. Tehát az okos kis rovarok egy mezsgyével lejjebb költöztek a szőlőskertben, szélvédettebb helyre.
No jó! Így, szimplán elmesélve, jelentéktelen esetnek rémlik valóban ez a dolog. Ámde hozzá kell venni, hogy egy tizenkétéves természettudós jelöltről volt szó. A hangyászokról való megfigyelésem ujjongó, szédült lázba hozott. Emlékembe idéztem nagy zoológusok eseteit, akik esetleg egy nyomorú állati patának, egy sáskaszárnynak, egy madártojásnak a tudományos búvárlatával fél életet töltöttek el, és tettek általa szert világhírre. Már szinte láttam a nevemet az iskolai tankönyvekben, mint amelyhez a ragadozó rovarok családjába tartozó fekete hangyász alfaj költözködési problémáinak ismertetése fűződik. Bódultan és büszkén, ahogy az a természet fönséges rejtelmeit firtató ifjú tudóshoz illik, megrakodtam újra kísérleti alanyokkal a hangyászfészkekből, és boldog álmodozásban indultam haza.
Az újabb hangyászáruval, természetesen, megkezdettem másnap a kötéseket az osztály bogárbörzéjén. Ámde éreztem, hogy az üzletemberi gyarapodásomat messze-messze fölül kell majd hogy múlja erkölcsi diadalmam. Töprengtem mindenesetre, valamiféle önkéntelen rossz előérzet nyomása alatt, hogy: – Vajon csak úgy egyedül lopakodjam oda természettan tanáromhoz, és úgy közöljem vele a hangyászokról való rendkívüli fölfedezésem, vagy pedig döfjem ki a mellem nyíltan, az osztály előtt. A tanárt egyedül elcsípni időbe tellett. Engem pedig már majdnem szétvetett a dicsőség vágya. Természettanóra elején, minden szemérmeskedést félretéve, a szokásos felnyújtott két ujjal szólásra jelentkeztem. Már az első lépés rossz ómennel riasztott meg. A tanár félreértette jelentkezésem, és így förmedt rám: – Mi lelt? Már az óra elején kezded a kiszaladgálást? Veled eddig nem volt baj! Az osztályból egy-két hang közbevihajgott erre. Míg én, rettenetesen megbántott tudósi önérzettel, céklavörösen kezdtem, a komoly közlések számára abszolúte nem alkalmas hangulatban: – De tanár úr! Én egy egészen rendkívüli dolgot figyeltem meg tegnap délután a hangyászokról! – szavaltam. – Na, ne beszélj már! – meresztette nagyképem elé némi iróniával tanárom a szemét. – Halljuk, mi az? Ebben a pillanatban már éreztem, hogy nevetséges, hülye stréber vagyok. Éreztem, hogy mikor egész sereg fényes elme és egész könyvtárak a legcsudásabb megállapítások tömegét szórják a természetről, hát egy ilyen kis jelentéktelen szamárságot fújnék föl annyira? Éppen fordítva éreztem ezt, mint tegnap – leverőnek, nem buzdítónak. És ez megbutított. Dadogva, lélegzetkapkodva kezdtem: – A szél… izé… tanár úr, egy kis erdő, egy nagy erdő volt a hegyen, ahol az erdőszélen a hangyászok, izé… – Nahát, bökd ki már! – biztatott a tanár, az osztály erős vigalma közben: – Talán csak nem legeltek a hangyászaid? Harsogó kacaj… Forog velem a terem… Düh, elkeseredés, szégyen, bambaság szorongat fölváltva, amint tovább habogom: – Nem! Kérem, tanár úr! Egészen komolyan, a hangyászok elköltöztek a szél elől, onnat, ahol először találtam őket. – Kuss! Ne röhögjetek és ne pisszegjetek! – utasította rendre a tanár az osztályt. És mintha hirtelen ráeszmélne, hogy kissé méltatlan bánik velem, komoly, jóindulatú képpel fordult hozzám: – Szóval megfigyelted, amint a hangyászok elköltöztek a szél elől? Jól van, fiam, nagyon helyes. Értelek! Már bólintott tanárom, jelezve, hogy leülhetek, tudomásul vette hivatalosan fölfedezésemet, szorgalmamat. És én már annak is örültem, hogy így megúszom valahogy a keserves, kínos szituációt. De a tanár, mintha kevesellné konverziónkat, csak úgy, közönyösen, még ezt kérdi: – És hol találtad te tulajdonképpen ezeket a rovarokat? Azt hiszem, ha akkor elég erkölcsi bátorságom van a hazugságra vagy esetleg a jogos elhallgatásra, kitérő válaszra, akkor még talán nagyobb diadallal zárom le ezt a hangyászügyet, mint valaha. Kész lett volna, ha nem egyéb, az édes bosszú, hogy ritka rovarjaim egyedárusa maradok, pénzt szerzek velük, esetleg szeszélyem szerint kiaknázom, elpusztítom kincsesbányámat!… Mit tudom!… Csakhogy, aki ezerszer könnyedén hazudtam a legnagyobb hidegvérrel, mint egy szegény eszelős, készséggel feleltem az osztály előtt tanáromnak, sőt szinte ostoba dac volt a hangomban: – A Rókáshegyen van, tanár úr, kérem. Megmutathatom bármikor!… Még látszik a régi hely, ahonnan elköltöztek, egy fölső mezsgye… A szőlő között, kérem… Az osztály vihogott, susogott. A fölfedezők szent közlési vágya, dicsőségvágyam ostobán kikottyantatta velem az üzleti titkot!… Dupla kudarc ért – mint természetbúvárt és mint üzletembert – ezekkel az undok bogarakkal!… Másnap az osztály megrohanta a Rókáshegy hangyásztelepeit.
(1935) |