A delíriumMi ketten, Zabrunócky Gézával, a Földművelésügyi Minisztérium állatvédelmi szakosztályán, a lótetű alosztályon dolgozunk. Én mint segédfogalmazó rontom az állam nyomtatványait, Géza helyettes segédfogalmazó, pláne. És most elsejétől egy harmadik társat kaptunk az alosztályra, helyettes segédfogalmazónak, ideiglenes minősítésben. Az új társunkat Akántzy Elemérnek hívják, kis és nagyakántzi, rakamacsói és kandarussi predikátummal. De persze a domíniumok nélkül. Hajhaj! Ez az Akántzy egy lányos képű, kékszemű, szelíd gyerek. Ilyen alakokról mondják, hogy megállanak a kettős számnál a háromig való számolásban. No igen, kivált, ha főkönyvi összeadásról van szó. De most már kezdeném elkeverni más dologgal azt, amiről mesélni akarok itten.
Mi ketten, Zabrunóckyval, minden hónap elsején, egy budai asztaltársaság keretében ricsajozni indulunk. Mégpedig úgy szoktuk ezt Gézával, hogyha már a tisztes társaságban egy kicsit becsiccsantunk, akkor meglépünk tőlük, és aztán elmegyünk még különböző kis vigalmakra. Nagyszerűen mulatunk rendszerint. Ez a Géza csudajó pofa és kifogástalan úrigyerek mindenképpen. Egy kis baj van vele csupán. Ha már az alkohol túlságosan a hatalmába kerítette őt, akkor olyan sértődékeny bolond lesz belőle, hogy hamar csap randaliát bárhol, bármiből. Végződött emiatt már nemegyszer a mulatozásunk botrányos hercehurcákkal, rendőri igazoltatással az őrszobán és a többi. No igen! Mert a Zabrunócky a kapatosságnak egy bizonyos fokában már nem is az a rendes, dühöngő, törő-zúzó, delíriumos őrült, aki öntudatlan őrjöng. Nem! Ő valami nyugodt, hideg, megfontolt eszelősséggel keresi a torzsalkodást, az okot a vadulásra ilyenkor. És aztán, kivéve az eszeveszettebb félórákat, vagy az összerogyás részegségét, Géza másnap majdnem minden oktalanságára emlékezik. Persze, rettenetesen röstelkedik magában cselekedetein. De a beismerés vagy a szájbefogás helyett annak is majdnem mániákusa, hogy bebizonyítsa: ő a világ legjámborabb italozója, ha tűrhetetlen inzultus nem éri őt, és persze, akkor kénytelen háborodik föl! Vita vele nem sokat használ. Rá szokom hagyni Gézára az ilyen kimagyarázkodást. Jelzem, velem szemben nem is szokott részegen megkergülni. Másokba vész bele inkább a jelenlétemben. Engem afféle részére hajlítható bírónak, támogatónak tekint ilyenkor, akinek bátran hangoztathatja és indokolhatja képzelt sérelmeit.
Elég az hozzá, hogy most, az elmúlt elsején kaptuk oda ezt az Akántzyt. Ezt a szende kisasszonyt, a kétszáz nyakkendőjével és a honfoglalás korából való marcona, varkocsos, csunguz őseivel. Hát persze hogy Akántzy is velünk tart a tisztes asztaltársaság új tagjának. És az avatón alaposan benyalunk mind a hárman. Ugyancsak elkövetkezik az az időpont, amikor Gézával lokált szoktunk cserélni. Az asztaltársaság sok totyakos, méltóságos tagjától angolosan veszünk búcsút, nagyon világos! És visszük magunkkal Akántzyt is. Igenna! Közbe ne felejtsem vetni, hogy én már előre éltem a gyanúperrel, hogy Zabrunóckyval esetleg baj lesz. Éspedig talán éppen Akántzyt pécézi ki, akivel összetűzzön. Mert már az asztaltársasági mulatság alatt sűrűn viccelődtek egymással. Csipkelődtek, de egyelőre, persze, csupa kedélyességgel. Ám így szokott kezdődni, ártatlan tréfából, a duhaj haddelhadd máskor is Zabrunócky Gézával. Azért én jó eleve, alkalmas percben, megmagyarázom ennek a pubiképű Akántzynak: – Elemérkém! Nagyon figyelmeztetlek egyre, ha velünk jössz mostan. Ez a Géza delíriumos, ha már nagyon benyalt. Akkor aztán mindent a begyére szed. Nagyon kérlek, hogy úgy, mint én is, térj ki vele szemben minden összekoccanástól. Hagyj rá dolgokat, a legvadabbat is. Akkor simán megússzuk ezt a murit. Máskülönben csak a nagy jó Isten felel a hajcihőről, amit Zabrunócky képes kavarni semmiségekből! Akántzy rózsás képén erre persze észreveszem, hogy paffá tettem. Sőt, még mintha egészen más hatással volna rá a fölvilágosításom, mint a félsz, vagy mi!… Mindenesetre ígéri, és el is hiszem neki, hogy Zabrunóckyt tapintattal kezeli velem együtt majd. Ezzel el is hurcolkodunk egy másik odúba a budai kocsmából.
Egy lokálban táncoltunk, a másikban szintén, már közel volt a legkomolyabb hajnal. Akkor, a hazamenetel előtt, valahol még egy sörös vagy pálinkás gyógyreggelit akartunk beszedni. Hát erre nézve Akántzy ajánlott egy kitűnő helyet. Egy olyan kocsmát, amelynek forgalma direkte a hajnali gyógyulásra van bazírozva. Nem volt ez a kis lebuj éppen a főváros legmondénebb fertályában. De Akántzy azt állította, hogy a tulajdonosnőjét ismeri. Egy gyönyörű, fiatal úrinő. Kosztja, italai kiválóak. Bablevest, káposztalevest szédületeset lehet ott enni, és a valódi öreg szilvaszesz direkte híres specialitása ennek a helynek. Gyerünk hát oda! Emelkedett hangulatban, gyalogsétával tartottunk a kis csárdának, mert közel volt az utolsó állomáshelyünkhöz. Igazán nem mutatkozott addig még gyanúja sem, hogy valami zavaró mozzanat következhetne. Akántzyn ment végbe közöttünk csak bizonyos változás. De hát csak előnyére. Ebből az alamuszi pubikából hangos, izgékony részeget csinált a lehajtott sok pohár szesz. De soha még ilyen kedves, kedélyes részeget! Zabrunócky Gézával szinte atyailag ütögettük hátba, és röhögtünk Akántzynak handabandázásán és igazán ötletes sziporkázásán a csöndes pesti hajnalban.
Nos, berontunk a kis lebujba. Kellemes meglepetéssel vesszük tudomásul, hogy ízléses, jobb levegőjű kis odú. Csinos lányok szolgálnak ki! Ez sem rossz! Hát ha még ezeknél is csinosabb a tulajnő, Akántzy szerint. A kis barlang mélyén zongora szól, és egy zengő, kitűnő bariton énekel. Egy rendes, jogerős tanya! A helyiség faragott fapáholyokkal volt egyik oldalán fölparcellázva. Két-három ilyen páholyban csöndes italozók, egymáshoz simuló párok ültek. A zongora mellett közvetlen, egy nagyobb asztalnál, a nyitott terepen, nagyobb társaság vigadott, mikor beléptünk. Ám éppen aközben, amíg a ruhatároshölgy lecibált rólunk minden lecibálhatót, a zongora abbahagyta, és a társaság kifelé kászolódott. – Nagyszerű! Ezek mennek! Odaülhetünk a zongora mellé! – konstatálta Akántzy. – Az a csaplárné asztala. És azzal az ő vezetésével vonulunk is előrefelé, és elfoglaljuk a gyorsan lerámolt és újra terített asztalt. Akántzy három feketét és három háziszilvát rendelt, nagy otthonossággal mindjárt. De hát a beígért gyönyörű tulajnőt nem láttuk. Csak a zongorista barátságosan vigyorgó képe fogadott a háziasztalnál. – Hol van Julika? Kiment talán? – érdeklődött a tulajdonosnő után a fizetőpincér-hölgytől Akántzy. Mire az éppen nem a legbarátságosabban biccentett, és motyogott valamit, igenlőleg. Mindez, persze, az új helyre való érkezés kedélyhullámverései közepette folyt le, és úgy rémlett, meg lehet nyugodni benne, hogy a szép csaplárné, egy kis érdekfeszítő várásra, majd csak belibben. A zongorás belecsapott a zongorába, és zengetni kezdte kitűnő baritonját is. Kihozták a szilvaszeszeket a feketékkel, és mi Zabrunóckyval nagyban csettingettünk a szilvaszesznek, hogy Akántzy kedvére tegyünk! Csak a remek tulajnő késett még mindig. Úgyhogy Zabrunócky meg is kezdte Akántzy ugratását azzal, hogy hát: – Persze hogy ezt a szegény nőt te üldözted ki most a kocsmájából. Nem bírja az udvarlásodat!…
De ennél az ártatlan évődésnél, és annál, hogy Akántzy szelíd képe egy-kétszer szemlátomást elkomorult, semmi átmenet nem előzte meg a következő vad ramazurit, mondhatom. A fizetőnőtől Akántzy újra, és most már valamivel erélyesebben, firtatta a tulajnőt. Mire a fizetőnő, alkalmasint financiális okokból vagy presztízskérdésből kifolyólag, mert hát a tulajnő nélkül ő volt a lokál úrnője, tehát mogorván bökte ki, hogy: – Kérem, mondtam már, hogy a nagyságos asszony lefeküdt, és nem lehet zavarni senkinek! – De ezt nem mondta! Hamarabb nem mondta. Mert ha mondja, és Juliska tudja, hogy itt vagyok, nem vonul el! – korholta a fizetőnőt ingerülten Akántzy, és aztán hozzátette: – Én kérem, azonnal értesítsék, Akántzy, én várom itten. Tegyék csak meg, a felelősségemre! – Én nem merem! A zongorista úrnak hagyta meg különben a nagyságos asszony, hogy… – ellenkezett a fizetőnő. Itt kezdődött aztán valami egészen váratlan kavarodás. Akántzy felugrott az asztalunktól, és nagyon kemény, de általunk nem érthető suttogással értekezett valamit a zongoristával, majd pedig az együttes kiszolgáló-személyzettel, a teremnek a kijáró-ajtajában. Mikor aztán visszajött, a képe, a szelíd, rózsaszín képe olyan volt, mint a lárva. Szeme a levegőbe akadt, a dühtől összekocogott a foga, és reszketett állkapcsa. – Na, ugye! – röhögött eléje Zabrunócky Géza. – Állításoddal merő ellentétben, hogy a csaplárnők gyöngye nem látott meg, mikor bejött, azért ment ki, állítom, hogy távozása épp azért történt, mert igenis, észrevette, hogy itt vagy. Mit csinált erre Akántzy? Egyszerre merev arccal farzsebébe nyúlt, és egy kis fekete browning csövét ütötte oda az asztal széléhez: – Öt percet adtam nekik! Ha addig nem intézkednek Juliskánál, belelövök ebbe a dagadt zenemajomba! Becsületszavam rá, nektek!
Tyű, azt a hepehupás kirelájzumát a fejednek! Géza erről, én arról ragadtuk meg Akántzyt. Persze, most már vad, zavaros tárgyalás, huzakodás, birkózás… Miközben Akántzy legazemberezett, arcátlan, lovagiatlan, barátiatlan fickónak piszkolt le halálos komolysággal kettőnket Gézával, mégis sikerült kicsavarni kezéből a revolvert… De a következő rémes részleteket ebből az eszeveszett kabaréból nem is tudom időrendben és szabatosan előadni. Akántzy abba a vérszomjas őrjöngésbe esett bele tisztára, amivel józanon mindenkire a zubbonyt húzzák rá. Még alkalmunk volt Zabrunócky Gézával az Akántzy tőrré kattantható, svéd gyártmányú zsebkését is elrekvirálni… Aztán pedig egy óriási, botrányos kavargásból halászni ki a mi kis pubinkat, ahogy nekiment a zongoristának és a pincérlányoknak, és azok egyesülten az asztalra teperték, és végül tépetten, összekarmolászva, kékaláfutásos bal szemmel, végre-végre, nagy nehezen kivonszoltuk Akántzyt a csárdából Gézával. Taxiba dugtuk, persze lefogva, és a lakására vittük, ahol még az ágya mellett is silbakoltunk, míg elaludt…
Itt akarom azonban elmondani, hogy Akántzynak ez az egész vackolódása nem okozott nekem akkora gondot és rettegést, mint az én Zabrunócky barátom mindazonközben. Hiszen csak el lehet képzelni, mit álltam ki aggodalmak terén, annak tudtában, hogy Zabrunócky a maga módján reagálhat az Akántzy barátunk cécójára. Nem ragad-e át rá ez a veszettség? Rá, aki máskor még sokkalta kevesebb ok miatt is ugyanilyen szép kis ütközeteket rendezett már nekem. Hátha most, most vadul meg Zabrunócky is? Mit teszek aztán két őrjöngővel?… Olyan iszonyúan rémes és komoly félelmem volt az egész idő alatt, mint ahogy itt elmondom. Mert aztán ok a sértődésre most akadt csőstül a Géza barátomnak. Dulakodás közben x-szer vágott az Akántzy gyönge, lányos ökle a Géza pofájába, csakúgy, mint az enyémbe. Egyszer pláne hatalmasan szembe is köpte Zabrunóckyt Akántzy, mint teljesen jellemmentes csirkefogót, aki jogos haragja útját keresztezi!… És a többi és a többi… Nahát!
De nem! A legnagyobb meglepetésemre Zabrunócky még engemet magamat is lefőzött atyaias, gyöngéd higgadtságban, amivel egy őrjöngő részeget kezelt. Többet mondok. Ahogy Zabrunócky ezzel az Akántzyval, mint egy vásott gyerek rosszalkodásával szemben viselkedett, hát abban direkte az értésnek és bocsánatnak valami boldog, szinte kéjes ömledezése volt. Igen! Határozottan így volt! Akárcsak valami gyógyító hatással lett volna a Géza saját, furcsa, italos tébolyára annak egy másik egyénben való látványa. Esküszöm! Így volt.
Azóta is így van, határozottan! Ahogy Zabrunócky Géza emlegeti Akántzynak ezt az őrjöngését nekem is, másoknak is, valami nyugodt, öntudatos derűvel ilyenformán: – …hát iszen nem mondom, velem is megesett már, hogy nyomós indokból kifolyólag botrányt rendeztem valahol… De hát ez más, mint ahogy ez a takonypóc Akántzy esett tébolyba… És aztán másnap nem emlékszik semmire… Ellenkezőleg, mint én… Mondhatom, kevés dolgon tudok jobban mulatni magamban, mint ezen. Csak azt nem tudom, elég érthetőleg meséltem-e el ezt a furcsaságot?
(1935) |