Égszakadás, földindulásŐ maga adta magának hivatalosan ezt a címet: a magános hangász. Mert nem játszott bandával sohasem. Egyedül járt muzsikálni kezdettőt fogva. Máskülönben a neve Subickos Ferkó volt. Abban a magyar vidéki városban, azon az egész vidéken erősen szokásban van az úgynevezett pincézés. Vagyis hogy a városkörnyéki szőlőskertekben, a hegyoldalakba vágott pincékben tartják a gazdák a boroshordókat, és aztán véletlen odavetődött vagy odacipelt vendégekkel, ott helyben csapnak murikat a szőlőskertekben. Hát Subickos Ferkónak főleg az ilyen pincézések adták az alkalmi munkát. Ha nem rendelték meg valahová névnapra vagy keresztelőre vagy éjjeli zenére, akkor Subickos Ferkó a szőlőhegyek felé ment ki lesre. Ahol ordibálás vagy énekszó ütötte meg fülét, odasettengett, és rázendített a pincézők háta mögött a recepicére. Ritka esetben, nagyon zsugori vagy kedélytelen társaság zavarta el Subickos Ferkót. Egy szál zenészhez kevés pénzből lehet gálántnak lenni, nyaggatni őt, rendelkezni vele, ahogy kapatos ember szereti cselekedni. Úgyszintén a részeg ember ritkán kíváncsi a zeneművészet ragyogó teljesítményeire. Sokkal inkább a saját üvöltözését akarja hallani a részeg ember. Hát ezt egy magános hegedű kevésbé nyomja el s zavarja, mint egy banda sok hangszere. Szóval, Subickos Ferkó, a magános hangász, egészen rendesen megélt nótájából. Saját kis viskójában lakott a Cigány utcában feleségével, s minthogy az Ég nem áldotta meg őket gyerekkel, hát egy kis lánykát tartottak örökbe. Nem cigánylányt, magyar lánykát. Büszkék voltak erre, külön is Subickos Ferkó meg a felesége. Úgy járatták, iskoláztatták a kislányt, mint egy kis kényes bárókisasszonyt. Az ám! Egyáltalán Subickos Ferkó, a magános hangász lenézte, megtagadta sötét bőrű nemzetségét: – Ezek a romák! Ezek a büdös morék! Ezek a bandás cigányok! Egy kondát kell fizetni, etetni, itatni belőlük, ahol részeltetik őket. Én magános hangász vagyok. De az a kunszt! Egyedül cincogjál, egyedül csinálj jókedvet, egyedül mutasd meg a prímmel, hogy mit tudsz! – így nyilatkozott nemzetéről és magáról Subickos Ferkó. Azonkívül még egy jellemvonása távolította el nagyon a fajtájától Subickos Ferkót. A cigánynép semmiféle válfajára nem lehet ráfogni, hogy nagyon tolakodnék a templomok tájára. Subickos Ferkó pedig nem vallásos, de vakbuzgó volt egyenesen. Ha reggelig muzsikált is valahol, azért a misét el nem mulasztotta. De ott volt, áhítatba merülve, minden másnemű istentiszteleten Subickos Ferkó, rózsafüzért szemelgetve, litániát dunnyogva, a hívek serege között. És aztán akármiféle tárgyalás közben csak egy szóval kellett pedzeni Subickos Ferkó előtt valamit a Gondviselés hatalmáról vagy kegyelméről, azon nyomban, mintha kicserélték volna őt. Zöldbejátszó keménykalapját lekapta azonnal, két sunyi villogású szeme elmeredt a vakhit borujában, hányta a keresztet, és hangja furcsa, kenetes szólamokban aposztrofálta a Mennyeket. A jó buzgóságban való túlzás, amely szenteket, hitvallókat, vértanúkat vont dicsfénybe, megbecsülést árasztott imitt-amott Subickos Ferkóra is. Legalábbis a kegyes népek részéről. A cigánysor zenészhadából viszont állandó gúnyhahotákat és élcelődést váltott ki: – Ahol megy a vén dilinós, aki harminc éve nem tud egy bandát összehozni magának. Ahol megyen a szenteket a lábuktól rángatni lefelé az égből, hogy segítsék! – kiabálták utána. De Subickos Ferkó, az Istenházába menet önmagába fordultan, se hallott, se látott.
Nos, egy délután korán ballagott a szőlőhegyeknek vivő úton Subickos Ferkó. Mert azt hallotta, hogy Csánky, a hentes, vendégeket vitt szőlejébe. Nagy muri ígérkezett a pincében. A mulatós hentes szőlője jó benn volt, majd az erdők alatt. Két úton lehetett megközelíteni. A rendes, hosszú út megkerülte az első szőlőhegyet. A másik, rövidebb út, a meredek hegyen vitt föl egyenesen. Tulajdonképpen ez az út tilos volt. Tábla is állott ottan: Nincs átjárás! felírással. Ámde azért mégiscsak jártak ezen a tilos ösvényen is. Fontos az, hogy ez a tilos út egy özvegy fazakos-mesterné jószágán vitt át. Ez a fazakosné csuda egy marcona, tenyeres-talpas vén csont volt. Ő maga hajtotta egyfogatúját, és emiatt városszerte furcsa, trágár csúfnéven ismerte mindenki. Egyedül lakott a birtokán a lányával. A lánya is jó negyvenes aggszűz volt már.
Mikor Subickos Ferkó a hegy lábához ért el, látta, hogy a fazakosné fönn, a szőlője között munkálkodik lányával. Szép szeptemberi nap volt. Egy hatalmas esőzés után derült ki éppen aznap. A fazakosné a szőlő mezsgyéjének gyanúsan fakadozó talajvizét ereszgette lefelé lányával. Subickos Ferkó azonban, amikor izzadságát törülgetve odáig kapaszkodott a hegyen, csak Katuskát, a fazakosné lányát látta a szőlő között: – Kezit csókolom, édes jó kisasszony! Hogy szolgál a drága egészsége? Látom, mint a bazsarózsa, látom, látom! Kezdve ezen a cigányos, jókedv csináló bevezetésen, Subickos Ferkó áttért a főkérdésre. Mikor csinálják a szüretet az édes, aranyos kisasszonyék, mert hogy inkább ideígérkeznék muzsikálni előre, ha ugyanaznap máshová is hívnák!… De hát Katuska bizony a szomorú, változott időkre hivatkozva, kereken elutasította Subickos Ferkót, a szüreti hangversenyre nézvést. Sok szót se szaporított vele, mert lefelé készült, a szőlőalji házba. Hát Subickos Ferkó, hogy egészen hasznosítás nélkül mégse hagyja a bókjait az édes, jó kisasszonynál, odamutatott neki a szőlő között kivételesen szép őszibarackoktól roskadozó fára: – Haj, ezt a fajta sárgabarackot be szereti, be kívánja a szegény feleségem és a kislányom. Ilyenért ölnek mindétig, hogy nem viszek nekik a szőlőhegyről. – Hát egypár szemet szedhetsz, Ferkó – bólintott a fazakosné lánya erre. – De kikötöm, csak a földről. A legszebb-, legérettebbet földre rázta így is a zápor. Mi is csak azt esszük. Megtörülgetheted a sártól! Ezzel Katuska lefelé csúszkált a meredeken. Subickos Ferkó pedig megvárta, amíg a lány tovatűnt a szőlőtőkék közt. Csak aztán vette elé piros kockás, lepedőnyi zsebbevalóját fényeskedő zsakettjének a hátuljából, hogy megszedje a finom sárgabarackkal. De, persze hogy nem vette Ferkó túl szigorúan az engedélyt. És inkább a barackfának az ágairól tépett, mint a sáros földről szedett. Alaposan megdézsmálta a fát. Zsebkendőjén kívül zsebeit is telerakta, és már azon gondolkodott éppen, hogy vajon ne szedje-e meg zöld vászon hegedűzsákját is barackkal?…
Csakhogy Subickos Ferkó nem tudta, hogy a fazakosné ott van ezalatt két lépésre tőle. A barackfa mögött állt, a szőlő között, egy kis csőszkaliba. Oldalához kiszuperált karógarmada támaszkodott. A vén házsártos fazakosné egészen elmerült a csőszkaliba mögött tűnődésében. Szükségtelennek tartotta tisztelkedni a vendége előtt. Az meg föl sem tételezte, hogy Subickos Ferkó át meri hágni a lánya engedélyét, és a különleges, nemes sárgabarack fájának esik. Hát elképzelhetni, hogy mekkora lett a fazakosné elképedése, amikor kinézett a kunyhó mögül. Subickos Ferkó a zöld hegedűzsákját rakja nagy mohón tele a ritka barackfajtából!… – Tyű! Az anyád keservét! Ronda cigánya! Aki a világra hozott! A vén boszorkány fazakosné kapott egy rossz karót, és neki Subickos Ferkónak vele! Csihé-puhé! Ilyen kegyetlen verést és kioktatást is keveset kapott még Subickos Ferkó életében, mint ezért a sárga fajbarackért.
Na persze, hogy aki magában rettentő igaztalan bántáson háborgott, az Subickos Ferkó volt. Már odalenn a szőlőaljban tapogatta hátát-fejét a karó nyomaitól, és dörzsölgette öltözékéről a sarat Subickos Ferkó. Mert a két lábáról is lehemperedett a meredeken a nagy hajcihő közben. Ez volt a kisebb baj. De odafönn maradt a pincsikalapja, ahogy a fazakosné kiütötte a fejéből, és a hegedűtokját a barackkal, meg a zsebkendőjét is a földre dobta odafönn, és ott hagyta a fazakosné dühös parancsára. Visszamenni ezekért a holmikért? Dehogy mert volna! Kerülhetett most már a rendes uton, a hegy körül, a Csánky hentes pincéjéhez. Legföllebb vissza-visszanézett a szőlőhegyre Subickos Ferkó. Közben válogatott, virágos, rémséges hosszú átkozódásokat eregetett oda a vén boszorkány fazakosnéra. És elindult útjára. Hát egyszerre a fazakosné harsány üvöltése rezzenti újra össze a hegyről Subickos Ferkót. Abba volt első pillanatban, hogy a vénasszony még mindig utánaszórja az áldást. Ám rá rögtön észbeszedte, hogy ez a hang olyan inkább, mint a vészbe jutott állat bőgése. Rémülettől reszkető, artikulátlan! Ez még semmi! De amikor megfordult Subickos Ferkó, akkor meredt el a szeme úgy, mint aki álmában vagy igézetben látja, amit lát. Az a barackfa, amely miatt megcsúfolták őt, vadul recsegve-ropogva ing a törzsén a szőlő között, a teljes szélcsendben. Egyidejűleg pedig ugyanúgy mozdulnak a hegyoldal apróbb szőlőtőke sorai. Mozog, indul az egész hegyoldal a csőszkunyhóval, a fazakosnéval valami iszonyatos, tompa dübörgés közben. És csúszik lefelé, olyan szépen, simán a verőfényen, mintha dorongon gördülnék vagy sínen siklanék alá. Most egyszerre harsogó, bugyborékló, fortyogó zajogásba csap át a fojtott dübörgés. Éles recsegés-ropogás vegyül a hangzavarba. Csak perc, félperc hosszat. Már csöndesedik ez a zsivaj is. Csak olyan zuhogás, locsogás hangzik még egy ideig, mint mikor vízáradat siklik tova a rét füvén. Subickos Ferkó ott kapkodta révedő szemmel, reszkető lábbal a levegőt, mint akit leszögeztek. Ha nem látta volna odafönn a hegyoldalban azt a sötétbarna, lucskos csíkot, amilyennek a földcsuszamlás hagyta meg a hegynek sziklahátát, hát Subickos Ferkó azt hihette volna: érzékei kápráztak! A verőfényen már csönd volt. És lenn az aljban a dombhajlat és a fák eltakarták a Subickos Ferkó szeme elől az omlás borzalmas munkáját.
Azaz hogy tulajdonképpen még szörnyűségesebb esemény nem is történt már. Mikor Subickos Ferkó aztán lelkendezve, szívszakadva közelebb szaladt oda a szőlő aljába, ahová a földcsuszamlás zúdult, szinte konstatálni sem tudott valami változást. Az omlás néhány méterrel a fazakosné lakóháza mellett siklott a sima rétre le. Csak éppen a széle türemlett föl kissé, és az alól ömlött ocsmány, sárga iszapos, kavicsos vízár a rét zöld füvére. Meg persze azt a nehány terebély fát tüntette maga alá az omlás, amiket a réten talált, nyomtalan! Éppígy járt volna a fazakosné háza is, és ugyanígy halt volna benne szörnyhalált a fazakosné lánya is, ha a földcsuszamlás alá került volna a ház is. De így? A vén fazakosné akárcsak szánkón csúszott volna le a szőlője tetejéről az aljába. A rémületen kívül más baja nem esett.
Megírta különben aztán ezt tüzetesen a helyi újság. Megbeszélte, megnevettette, megvitatta egész sereg ember, aki miatta a környékről odacsődült. Két hivatalos bizottság is megállapította: hogyan ment végbe ez a földindulás? Az egyik abból a szempontból, merthogy általa a határmezsgye eltolódott két birtok között. A másik bizottság tudományos szempontból talált említésre méltó dolgokat a csuszamlás körül… Csak egyetlenegy oldaláról nem vette figyelembe senki sem ezt az elemi katasztrófát. Ahogyan Subickos Ferkó, az első, egyetlen szemtanú vélekedett róla. Subickos Ferkó egyszerűen az Ég Urának megtorló, csodatevő kezét látta ebben a hegyszakadásban. Éspedig, nagyon természetesen, olyan értelemben, hogy őérette követte el az Ég Ura ezt a csodát! Ezzel adta jelét, igenis, hogy számon tartja kivételes buzgóságát, jámborságát. Okfejtette ő tüzetesen az egész eseménynek nyilvánvaló összefüggéseit legelőször is önmagának. De aztán mindenki másnak is, akivel csak szóba eredhetett az eset felől: – …Észbe kell csak venni, hogy az Ég Ura bizony kiválaszt magának olyan jámbor lelket, akivel megmutatja mindeneknek az Ő Szent Keze hatalmát… Ezt tette velem, bizony!… Mert hogyan lehessen az, hogy mikor az az átkozott, égetni való, vén fazakosné kezet emelt énrám ártatlan, mert a barackját lopom, holott a lánya megengedte, hogy a szegény kis családomnak vigyek a barackból, hát az Ég Ura Hatalma által, az élő fa a gyümölcsével együtt indult utánam a hegyről lefelé, hiába kergetett el alóla!… A hegedűzsákomat, a zsebbevalómat, a kalapomat, mind ott találtam meg a fa alatt, lenn, a szőlő aljában, ahogy a hegyromlással lejött… Hát talán ebben se lássam a Jóisten ujját?… Hogy elvihettem mégis a barackot, amit a vén boszorkánynak a lánya nekem adott… Ez az áldott jószívű teremtés!… Hiszen talán csak ezért az áldott szívű teremtésért menekült meg az anyja is! A házat is azért kerülte el a földindulás!… Ilyen foganatja van, bizony, az Isten előtt egy jámbor ember átkának, akit igaztalan bántottak! Ilyen kommentárral beszélt Subickos Ferkó mindenkinek a csudálatos földomlásról.
Sajnos azonban Subickos Ferkó úgy találta, hogy éppenséggel ezzel a magyarázattal nincsen semmi sikere. Mert ha esetleg nagyon érdeklődve hallgatták meg tőle magának az elemi katasztrófának lefolyását, mikor aztán arra tért, hogy a Gondviselés különös, iránta való kegye avatkozott volna bele az esetbe, hát akkor Subickos Ferkó minden hallgatója teljes részvétlenséget, sőt ellenérzületet mutatott a tárgy iránt. A legszelídebb volt, hogy hümgettek rá vagy legyintettek. Szemberöhögték legtöbben. A felesége maga bolond cigánynak nevezte, és javasolta, hogy inkább a keresettel törődjék, mint ilyen hóbortokat engedjen a józan eszéhez! De hát Subickos Ferkónak annál jobban belefészkelődött a kobakjába a csudának és vele az ő kiválasztottságának a dolga. Pedig már maga az utolsó fórum, a lelkipásztora, mikor meggyónta neki a Jóistennek hozzávaló kegyelméről táplált hiedelmét, inkább megrovólag, mint buzdítólag figyelmeztette: – Nem szabad ám, fiam, vakmerően az egyéni hiúságunk káprázatait összetéveszteni az Ég magasztos szándékaival!… Mindhiába! Subickos Ferkónak nem tántorította meg meggyőződését ez sem! És hát most már ezzel is maradt Subickos Ferkó. Nemcsak társai közül közösíttette ki magát, de idegennek tartja maga számára, mint az Ég különös kegyében tartott magános lélek, egyáltalán az egész emberi közösséget… Máskülönben senkit sem bánt ezzel, és őt sem senki ezért. Sőt alig is van különbség aközt, ahogy azelőtt szögezte élelmes, fekete szemét Subickos Ferkó az égnek, vagy most szögezi azok előtt, akik hegedűjén kívül a szavát is meghallgatják, és így kezdi el: – Más az, ha énnekem csudajelet nem küldött volna a Jóisten az Ő végtelen hatalmáról, amivel azokat kíséri, akiket kiválaszt!… De ott van, amikor az az égszakadás-földindulás támadt a… – És így tovább, és így tovább.
(1935) |