Az aszfaltbetyárAz aszfaltbetyár én voltam, saját személyemben. Én, Bedő Tamás, jelenleg nyugalmazott miniszteri osztálytanácsos. Azaz pontosan szólva, ennek a kis történetnek az idejéig csak elvben és álmokban voltam aszfaltbetyár. Tízkötetes regényeket éltem át álmokban arról, hogyan ismerkedem meg ragyogó hölgyekkel az utcán és másutt, hogy aztán szavaimmal elbűvöljem és megszédítsem őket. Nem is szólva daliás külsőmnek spontán, hipnotikus hatásáról. A legaljasabb fajta nőcsábításokat eszeltem ki ezekben a fiatalos ábrándokban. A szobacicustól a hercegnőkig minden rendű és rangú nő szerepelt ezeknek az ábrándoknak a műsorán, és minden életkorú nő, a tizenötéves fruskától a még mindig érdekes és kívánatos ötvenéves dámákig. Nem riasztott vissza konok álmodozásaimtól annak kegyetlen ténye, hogy szűkebb és tágabb ismeretségi körömben a nők semmiképpen sem mutatkoztak csábító szándékaim alkalmas médiumának. Sikereimről a gyakorlatban, igazán… Kár is volna a szófecsérlésért. Szóval, álmodoztam makacsul, csak pusztán arra támaszkodva, hogy a romantikát a Véletlen, az Ismeretlen, a Távol, az Álom rejti. Mentségemre hozom föl természetesen tizennyolc életévemet. Most pedig elém idéződik egy budapesti fasor, néhány pad egy villanegyedben. Ott ülök egyik padon, mégpedig a következő pózban: A pad végén, kifelé fordulva, lovaglóülésben nyomorgatom a derekamat úgy, hogy a padnak a karfája végére könyöklök mind a két könyökömmel, és a fejemet, ifjú álmoktól, sóvárgásoktól, fixa ideáktól zsongó, nyüzsgő, zúgó fejemet a könyökömön nyugtatom. Délután hat-hét óra lehet. Tavaszi idő, úgy rémlik. A hunyó Nap a platánok lombján át üdeséget, illatot közvetít bukásának perceiben is. Mellettem, a sétányon, természetesen sűrűn járnak emberek. De azért ez a hely nem nagyon frekventált helye a városnak. Nincs gyermekkocsi, dajka, nevelő kisasszony-traccsolás, házmesterpárok, kutyuskás delnők gyülekezete itten. Megmondanám különben pontosan, melyik helye Budapestnek ez a fasor, de nem tudom magam sem pontosan. A helyzet az éppen, hogy teljesen céltalan kóborlásban vetődtem ebbe a fasorba, és ültem le erre a padra a lehetetlen pózban.
Léptek mellettem, el és tova közeledők-távolodók. Föl se nézek. A hunyó Napba nézek és Petőfi Sándorra gondolok, hogy ő délben nézett bele a Napba, és majd megvakult. Szertelen egy fiatalember volt még az is! Mégis most egyszer fölnézek. Helyesebben féloldalt sandítok ültömből, egy hátam mögött elhaladó pár után. Egy fiatalember, talpig divatos, fehér kesztyű, vékonyka sétapálca, igazi gavallér. Egy hölgyet kísér. A hölgy szokványos pesti úrinő. Harmincas lehet. Csinos. Fenemód csinos! Irigység, kin, düh, elkeseredés vájkál a szívemben, ahogy elnézek ez után a pár után. Lassan, bizalmas beszélgetésben haladnak. Nagyokat nevetnek. De ez az a buta, csinált nevetés, amilyet sokszor hall az ember ilyen pároknál. Fecsegnek, mert fecsegni muszáj valamiről, és mulatságos dolgokról muszáj fecsegni, és mulatni azon… Fü! Be utálom az ilyesmit. Csakis ez kelt különösebb figyelmet bennem a pár iránt. Úgyhogy elkíséri őket a tekintetem, amíg eltűnnek a villasornak a legközelebbi keresztutcájában. A fejem már megint lenn van a könyökömön, a pad karfáján. Öt perc telhet el? Tíz perc? Dehogyis! Két-három perc telhet csak. Elég az, hogy a padomnak a túlsó végéről azt a lökést érzem, hogy leültek rá. Benyomásom az ismeretlen szomszédról vajmi pesszimista színezetű. Valami vén utcaseprő vagy kövér kofaasszony. Mit ül pont ide mellém? Előttem két pad üres. Mögöttem is akad nyilván üres pad. És pont ide ül valaki, hangulatomat megzavarni, mellém. – Dögölj meg, bárki vagy!… Föl se veszem rá a fejem. Kiböjtölöm majd így. Mert képes megszólítani, és semmi kedvem sincsen valami egyszerű lélekkel társalgást folytatni. Különben mit?… Odábbállok egy paddal én, ha már rám tolakodnak itt. Vagy sétálok is tovább innen… Egyáltalán! Megfordultam!
Mi ez? Mi ez, hallod-e, Bedő Tamás? Jól látsz? A pad másik végén egy női alak ül. Mégpedig ugyancsak nem közönséges perszóna. Éppen úgy ült le, mint én, a pad végére, kifordulva, fél könyökét a pad karfáján nyugtatja. Tehát csak a hátát látom. De ez a hát, ez a derék valóban minden ábrándozásnak a méltó tárgya lehetne. Törékenyen karcsú ez a derék, elegáns és szinte vadállati kecsességű, ahogy a vonala a nő odadőltével megfeszül. Mindennél többet mond azonban az, hogy a nő aranybarna haján hódító fehér sapka, kezében angol teniszütő. Hát erre az ismeretlen, tündéri amazonra kívántam az előbb döghalált, míg a fejem le volt hajtva. Most pedig bambán, izgultan ülök és sandítok oda a pad végére, rá! Persze, rendes ülésre már megfordultam a padon. És addig a nő arcát nem láttam még. Merően nézett el a fasoron. Az alkonyi dicsfény besugározta a fél oldalát. Arra a gyönge padrezzenésre, amit a mozdulatom okozott, a nő rögtön megfordult. És ő is a rendes ülés pózába helyezkedett a padon. Ez semmi! De nyugodtan odafordította rám az arcát. Bájos, de semmitmondó lányarc volt. Szépnek is találhattad, csúnyának is. Olyan ábrázat volt! Minden szín üde volt rajta, ragyogott a szeme, piroslott az ajka, porceláncsillogású volt a pofija, de különben a vonásai harmóniátlan tucatvonások voltak, amilyen vonásokat alacsonysorú emberfajta nőinél szoktunk meg. No jó! Ezt így utólag idézem és idéztem vissza sokszor. Ott elbűvölőnek találtam egyszerűen ezt a leányarcot. Ha arra került volna a sor, hogy én döntök, mint teljhatalmú diktátor: mi legyen a női szépségtípus? Habozás nélkül ezt az arcot választom. Természetesen csak azért, mert úgy rémlett nekem, ez a női arc itt érdeklődően fordult felém.
De ez a pillanat még sokkal komplikáltabb lelki és testi folyamat pillanata volt bennem ottan. Ugyanegy időben nemcsak megigézett ennek az ismeretlen amazonnak az érdeklődése, hanem példátlan zavarba ejtett. Valljam be nyíltan, drukkba, szorongásba hozott ez az ártatlan női tekintet! Igen. Gyalázatos, férfiatlan, méltatlan szorongásba! Jól emlékszem, hogy a lány pillantása elől én kaptam félre az enyémet, mint egy félénk szűz. És aztán bambán majdnem reszketve a lelkemben dúló zavartól, valami buta reflex mozdulattal, vissza akartam hajtani a fejemet a pad karfájára. Ilyen hülye dac mögé akartam rejteni szurkolásomat. Lelkemben közben természetesen valami állati vonítás emelte föl szavát. Hát mi van veled, Bedő Tamás? Örökétig arról álmodozol, hogy nők csábítója leszel, és most íme, ilyen alkalomkor megrettensz? Mitől rettensz meg? Nem tetszik talán a nő? Egy ilyen csinos és nyilván előkelő fiatal hölgy? Miért akarsz úgy tenni, mintha nem érdekelne téged ő? Pont akkor teszel úgy, mikor úgy tűnik neked, hogy egy ismeretlen lány nem ellenséges, nem közönyös képet vág reád, hanem szelíden érdeklődőt? Hát mit tegyen neked meg egy nő? Hogy képzeled el te a nőcsábítást? Hát ez a gyáva, ostoba fráter volnál te, Bedő Tamás, aki itt ül? Így szűkölt lelkemben az ésszerűségnek a szava. De az eredménye mindössze annyi volt, hogy nem fordítottam hátat a nőnek. Tovább ültem ott merev tagokkal, maflán. Valóságos belső küzdelembe került az is, hogy közben figyeljem a nőt, fél szemmel.
Természetesen arra már egyáltalán nem számítottam, hogy a nő többé egy tekintetére méltat. És egyelőre tényleg azt észleltem, hogy a nő idegesen, a fasor hosszán kalandozó szemmel ül ott. Ha netán visszafordul onnan a feje, azt figyeli, hogyan pattognak el a kavicsok a gyalogjárón, teniszütőjének csapkodása alatt. Így telt el pár perc. Hogy miket gondoltam közben? Micsoda vitákat folytattam magammal? Tény az, hogy egyszerre erőt vettem nyomorúságos drukkomon, és odafordítottam fejemet a nőre. Hát a nő, mintha villanyáram közvetítette volna mozdulatomat hozzá, egy időben szintén rám fordította arcát. Így pillantottunk össze először, és néztünk farkasszemet egy-két másodpercig. Aztán elfordultunk újra egymástól. Esküszöm, hogy most már valóságos rémület vett rajtam erőt. Szinte alig tudtam magam visszatartani, hogy föl ne ugorjak a padról, és el ne meneküljek onnan. Hogy miért? Csak azért, mert a nő még az iménti esetnél is barátságosabban pillantott rám. Szinte hívólag, évődőleg, közeledőleg fúródott az enyémbe a nő szeme. Ezt tisztán éreztem. Hát erre csak reagálni kellett! Mire, ha erre se? Ezt éreztem! És ez keltett bennem valóságos borzadályt, elszökhetnéket. Úgy tetszett: vad rémek hadonásznak az orrom előtt, fenyegetően! – Mit merészelnél? Molesztálnál egy előkelő úrilányt? Honnan szeded, hogy erre biztatást adott neked? Mert rád nézett?
De hát ez olyan dolog, hogy ha már az eddigiekkel nem ecseteltem eléggé lelkiállapotomat, ennek az analízisnek a folytatásával már csak unalmas lennék. Arról beszélek most már pusztán, ami valóban történt. Még egyszer és még egyszer megismétlődött, hogy a pad két végéről egymás felé fordultunk a nővel. Akkor az izgalomtól reszkető szájjal, mint egy vértanú, az akaratnak, a férfias önérzetnek a vértanúja, ezt rebegtem a szomszédom felé: – Nem haragszik, hogy megszólítom? Mindenre el voltam készülve! A nő fölugrik, végigmér, otthagy. A nő közönyösen úgy tesz, mint aki nem hallotta, hogy hozzá szólanék. A nő fölháborodva kikéri magának, hogy tolakodni merészelek. Mindenre el voltam készülve! Csak arra nem, ami történt. Az édes amazon nyugodtan, egy kis csodálkozást mímelve, ezt felelte: – Nem. De mit óhajt? Na most, Bedő Tamás! Nyilatkozzál, mit óhajtasz egy hölgytől, aki nem utasít el az utcán, nem kiált rendőrért. Aki úgy viselkedik, mint ahogyan ábrándjaidban képzelted el, kezesen elébe jön óhajodnak. Na, most lássuk, micsoda ragyogó, szivárványos szózuhatagot vágsz ki arról, amit banálisan úgy fogalmaztak meg: látni és megszeretni egy pillanat műve volt? Na hát szólj, Bedő Tamás, a nő várja. – Unatkozik, úgy tetszik, izé… És én is… Ezt a két idétlen, szétmarcangolt mondatot hebegtem szó szerint szomszédomnak. – Azt gondolja? Unatkozom? Rám nézett a nő, és hangosan nevetett egyet. Mire még jobban összekuszálódott minden gondolat a fejemben. És újra kezdtem a hebegést: – Hát izé… igen… azt hittem… Megbocsát. A nő akkor már abbahagyta a kacagást. Végignézett rajtam, de minden különösebb kifejezés nélkül. És hirtelen fölkelt a padról. – De nekem mennem kell! – szólt, és üdvözlésemre megbiccentette a fejét. Azzal nagyon lassú mozdulattal megfordult. Velem akkor ott pont az történt, ami a ragadozó állattal szokott, ha látja, hogy prédája, amivel nem mert kikezdeni, menekülésre fogja. Fölugrottam a padról, és az utolsó pillanatban, amikor a nő már megfordult, azt makogtam: – Nem engedi meg, hogy elkísérjem? Tüstént visszafordult, és megint azt az álmélkodást színlelő arcot vágta rám, mint legelőször, mikor megszólítottam: – Elkísér?… Nem tudom, hogy helyes volna-e tőlem, ha megengedném?… Különben várjon!… Ahogy akarja, tessék! Úgy láttam, mintha egy időben komoly tépődésben volna magával, és közben mégis el-elmosolyodik. Kétségkívül rajtam. Ez úgy hatott rám, mintha szíven döftek volna mindannyiszor. De már benne voltam az akcióban. Gépileg, majdnem tánciskolás kellemű tagjártatással kerültem a nő baloldalára. Azzal megindultunk. Azt hiszem, ez a pár lépés volt az egész kalandomnak a leggyötrelmesebb mozzanata rám nézve. Nyelvem, agyam megbénult. Minden tagomat olyan esetlennek éreztem, mint egy kiöltözött napszámos. Egy mukkanásnak nem voltam ura. Már tíz, már húsz, már harminc lépést tartottam együtt a nővel, és még hangot nem ejtettem ki egyebet, mint krákogást, köhécselést. És a nő szintén nem törte meg ezt a némaságot. Kivéve, hogy ő ugyanolyan nyugodt, fölényes, kedves maradt, mint kezdetben. Nekem pedig ez a némaság úgy ordított a fülembe, mint csak a végítélet harsonái harsoghatnak majd. Hát mi az, Bedő Tamás? Így akarsz te nőket meghódítani? Ezzel a modorral?… Micsoda keserves, kegyetlen csúfságokba keveredhetel még ilyen bárgyúsággal? Nézd meg csak, úgy fest ez a nő melletted, mint akit könnyű kalandba ránthat bárki?… Hogyan úszod meg ezt a hozzászemtelenkedést? Mibe keveredhetel még, Bedő Tamás? Hátha a nő azért cipel magával, sunyi mulatságból, hogy valami termetes inassal fölpofoztasson, mint arcátlan aszfaltharamiát?… Őrjítően nevetséges figura vagy, Bedő Tamás! Meddig mégy így kukán? Ejts ki végre egy szót. Vagy emelj kalapot ennek a dámának, és rohanj el! Még mindig kevésbé siralmas hülye maradsz, mintha tovább erőlteted ezt a gyászmenetet! Így kavarogtak a gondolatok agyamban, már amennyire az ilyen révületet szavakba lehet szedni. Akkor jutott eszembe végre, hogy egy ismeretségnél a kezdő és kötelező első lépés, hogy valaki bemutatkozik. Már dadogtam is: – Megengedi legalább, hogy bemutatkozzam… Bedő Tamás! A nő mosolygott, biccentett, és susogott is valamit arról, hogy örül. De semmi több! Tovább folytatódott ez a szánalmas menet. Valóban úgy, mintha valami fölfogadott tróger lennék ottan, csomaghordásra, a nő nyomában. De hát az első szó mégis megindította a többit is. Elszántan, rémséges bizalmaskodásnak rémlő modorban azt kérdeztem a nőtől: – Erre lakik? – Nem – rázta a fejét. – Csak beszólok itt valahová. Éppen odaértünk a keresztutcához. Tehát a nő fejmozdulata mindjárt azt is jelezte, hogy befordulunk a fasorról a keresztutcába. Ezzel újra csönd. A keresztutca egyik villája már mögöttünk van. A második villa rácskerítése közepe felé tartunk. Itt váratlanul a nő szólal meg: – De most el kell búcsúznia, azt hiszem. Én ide megyek. Nem hiszem, hogy magammal vihetem be magát. A következő, szintén kertes, rácskerítésű villára utalt a nő. És nekem rögtön nevetséges, ijedt készséggel nyúlt a kezem a kalapomhoz. Csakhogy a nő közben lassan továbblépdelt, és vele én is. Így, mikor már a másik villának a kerítése elé értünk, kétségbeesett belső sugallatra azt mondom: – És nem látom többet? Ez volt számból az első természetes hangsúllyal kiejtett mondat. A nő megállt rá. És tétova nélkül válaszolt: – Ezt nem tudom. Gondolja, levizitelne nálunk? Nekem nem volna kifogásom… Az egyre megy, hogy az utcán ismerkedtem meg magával. De félek, hogy édesapám ezt más szemmel nézné… Most Isten vele! Néznek ránk onnan! Isten vele. A kerítés rácsán át láthattam, hogy a kert másik végében, nyitott lugasban ülnek. Éspedig az az angolsipkás fiatalember, az a szép, utcai ruhás hölgy, akit imént kísért a fiatalember, és egy öreg asszonyság. Hogy valóban kifigyeltek-e ránk? Azt nem bírtam észrevenni. Engedelmesen, további szó nélkül megemelintettem a kalapomat. A nő kezét nyújtotta. Azzal megfordultam, és visszaindultam a fasorba. Természetes, hogy egyszer azért visszasandítottam a nőre. De hát csak azt láttam, amit úgyis jelzett előttem már, hogy bement abba a villába.
Megint ott állok a sétányon. Alkonyi árnyékok közt. Agyamban összevissza kergetőző gondolatok. Köztük képtelenek. Idegeimen éppolyan zűrzavar. Torz vigyorgások. Bambaság! Micsoda kínos és lehetetlen kis eset volt ez?… Hogy ennek valami folytatása lehessen? Leültem újra egy padra töprengeni. Az csak bizonytalan, homályos szándék volt bennem, hogy hátha nem itt lakik ez a nő, akkor újra hozzászegődhetem talán, mikor kijön és… Na és?… Magam sem tudom, mi dűlőre juthattam magammal szándékaim és céljaim felől. Egyszerre a keresztutcából kijövet megpillantom újra a teniszütős nőmet. Az ám! De nem egyedül. A sportsapkás ifjú gavallér kísérte ezúttal. És egyenesen felém közeledtek a sétányon. Első ösztönöm megint az volt, mint a strucc dugja a fejét a homokba a vész előtt, úgy tegyek én is, mintha nem látnám meg ezt a párt. Persze hogy azzal a mellékgondolattal: nem szabad a nőnek kellemetlenséget okoznom! De hát ezt mégis elvetettem. Ha a villa kertjéből valóban látott ez a fiatalember a nővel, akkor akárkije neki, sokkalta rosszabbat gyaníthat rólam, ha elfordulok jöttükre. De már csaknem oda is értek elém. Jól láthattam a fiatalember rám vetett, néhány leplezetlenül dühös és megvető pillantását. No jó! Ez már nem támasztott bennem vacogást! Ádázul viszonoztam én is a fiatalember szúrós pillantását. És valóban, nem sok diadalmat jósoltam volna neki, ha bármi módon összekoccanunk. De hát semmi, de semmi ilyen nem fenyegetett. Az történt csupán, hogy amint már a köszönéstávra értek tőlem, tudomásul vehettem, hogy a nő a lovagja mellől változatlanul barátságosan tekint felém. Majdnem fölhívott rá, kiforszírozta tőlem szinte a nő, hogy üdvözöljem. Ezt meg is tettem a legtiszteletteljesebben, a padról félig fölemelkedve. És ezzel vége! Soha többé nem láttam sem ezt az amazont, sem a lovagját, sem szép barátnőjét… Vagy akárki volt, talán a vetélytársnője… Nem! Egyiket se! Csak magamról beszélhetnék egy epilógusban. Ezt pedig, ha jellemző, ha hiteles, sokkal unalmasabbnak tartom, semhogy érdemes lenne. Azt a kombinációt, hogy a nő csak a lovagját kívánta alakommal több féltésre és ragaszkodásra serkenteni… Kiről tenném föl, hogy nem fejt meg ilyen egyszerű rejtvényt?… És ha nem?… Én mindenesetre gyáván és elmélyedetten meghátráltam a kaland minden további hajszolása elől… Tehát? Tehát itt elég!… Mindenkinek vannak elrejtve, elkallódva az életében ilyen furcsa, félbenmaradt, kísértetjárásszerűen valószerűtlen esetek, amiknek azért erős nyoma ott setteng bennünk. Ezt akarom még csak indokául hozzátenni, hogy elmondtam itten ezt a kalandot.
(1935) |