Nem értette!

Soha nem engedem lebecsmérelni a buta embereket. Nekik köszönhetem, hogy valami lett belőlem. Az ő nehézfejűségük segített át életem legkeservesebb idején, az ifjúságomon.

A szüleim földhözragadt, falusi parasztemberek voltak. Nem tudták előteremteni soha taníttatásom költségeit. Én magam tartottam el magamat, instruktorkodásból. Sőt, mint nagyobb diák, már nemcsak ellátásomat fizettem ki a városban, hanem küldöttem haza apróbb-nagyobb összegeket öregeimnek.

Embertelen küzdelem volt ez, az tény. És ha sikerre vittem vele, mondom, csak a hájfejű, ostoba tanulótársaimat áldhatom érette.

Egyetlenegy ilyen sötétagyú növendékemre gondolok vissza utálattal és dühvel még most is. Érdemes elmesélnem ezzel való különös, tragikomikus esetemet.

 

Nemcsak a rendes tantárgyakból voltam első kitűnő, hanem a rendkívüli tantárgyak közül az énekben is első voltam. A gimnázium műénekkarában, mint főszopránnak, nekem intett az énektanár.

Ötödikes voltam, gondolom. Szóval, gyerkőci kurtanadrágból a férfias hosszúnadrágba vedlett gavallér.

Ez az az idő, amikor először mozdul meg komolyan a szíve az embernek a nők után. Nekem azonban lótó-futó robotolásom közepette nem sok időm és alkalmam jutott rá, hogy valami polgárista kislány vonzalmával dicsekedjem, mint más elegánsabb osztálytársaim. Félszeg is voltam, a falum esetlensége rajtam nyüglődött. Nem jártam tánciskolába sem, ahol egy kissé megpallérozódik magamfajta mokány, abban a korban, hölgyikék társaságában.

Mindezt azért kell előrebocsátanom, hogy érthetővé tegyem, mekkora rázkódtatást okozott kamaszlelkemben, hogy egyszerre soha nem remélt szerencsével talált tárgyat a szívemben összegyűlt sóvárgás.

Valami ünnepély volt. Karénekkel szórakoztattuk a nagyérdeműt. Én, mondom, mint hősszoprán. Mert még mindig az voltam az ötödikben.

Ünnepély után, egészen véletlen, úgy került össze a gimnazisták és a polgári leányiskola kettes sora, hogy majdnem összekeveredtünk a lányokkal, ahogy az oszló embertömeg az utca falának szorított.

Az én osztályom mellé éppen a velünk egyívású negyedpolgárista, bokorugró szoknyás, leeresztett varkocsos fruskák kerültek.

Így haladunk valameddig. Persze, vihogás és itt-ott átbeszélések a két nembeli ifjúság között, miközben a kettes sorok előre-hátra sodródtak.

Egyszerre közvetlen elém kerül egy csitri pár. Egyik dundi, szőke, mosolygó szemű, eleven lány. Valami nagyobb fűszeresbolt trónörökösnője volt. A társa nyulánk, halvány, barna lányka.

Ezt Geyza Violának hívták. A város leggazdagabb, legtekintélyesebb férfiának volt a lánya. Az övék volt a városi bank, a városi sertéshízlaló, a Büdösvíz-fürdő. Egyemeletes, ósdi, rézzelvert kapus házuk a kisváros korzójára szögellett ki.

A polgáriba Geyza Violát vörös hajú francia nevelőkisasszonya kísérte. Rossz időben, pláne, elegáns homokfutón hajtottak vagy csengős szánkón.

Nos, amint előttem halad a két lány, és fülelem beszédüket, hát azt hallom, hogy a szőke fűszereskisasszony ezt kérdezi Geyza Violától:

– És neked melyik tetszik?

– Énnekem? – feleli erre nyomatékosan tagolt szavakkal, Geyza Viola: – Énnekem Csángó Endre tetszik. Az összes fiúk közül ő tetszik.

Én, Csángó Bandi tetszem Geyza Violának az összes fiúk közül, ágrólszakadt paraszti sarjadék, foltos könyökű kabátommal!

– Te, hisz itt van mögöttünk! – sandított hátra a szőke a következő pillanatban. És míg kislányosan vihogva baktattak előttem, hát még azt is észrevehettem, hogy a Geyza Viola gyönge, barna pihés nyakán pirosság szaladt át.

Semmi több nem történt aztán. Noha többször hátrakémleltek még később rám, hogy vajon hallottam-e a Violácska vallomását? Nem fedezhettek föl semmit bárgyú fapofámon.

Hiszen engem a meglepetés, az ujjongás majdnem ájulttá tett.

 

Attól fogva néha még kötelességet is képes voltam mulasztani, hogy Geyza Viola útjába vetődjem. Először rá se mertem nézni. Elrohantam mellette abban a pillanatban, amelyre esetleg másfél órát vártam ácsorogva. De később már mégis annyira vittem, hogy legalább ráemeltem a szemem Violára. És ő barátságosan, biztatóan fogadta zavaros imádattól révedő tekintetemet. Több ízben egyenesen rám mosolygott.

Egyszer a korzón ötvenedszer lóstattam föl és alá, hogy néha-néha fölvessek a Geyza-ház emeletére egy pillantást, amelynek ablakából Viola könyökölt ki, a korzót szemlélve. Lemosolygott rám, felnéztem, lemosolygott rám, felnéztem, lemosolygott rám. Annál csak boldogabbnak éreztem magam, mint amilyen ügyefogyott hülyének.

Végre Viola mellett megjelent a vörös hajú francia madmazell. Ekkor Viola, miután a nevelőkisasszonynak mondta, hogy: – Jön, jön, ne türelmetlenkedjék! – tőlem úgy búcsúzott el, hogy ujjával az ablakra írta: pá! És biccentett is nevetve nekem.

 

Egy tízpercen, a gimnázium folyosójának ablakpárkányán, ott látom nyögve, izzadva, ceruzáját rágva, kétségbeesetten Nagy Anti nevű, negyedikes tanulótársamat.

Nagy Antinak velem kellett volna járnia az ötödikbe, de megbukott és ismételt.

Nagy Antiék ott laktak a Geyza-ház földszintes, udvari lakásában. Valamiféle alkalmazottja volt, titkárféle vagy micsoda Geyza Armandnak a sok üzemében a Nagy Anti apja.

A szívverésem elállott attól a nagyszerű ötlettől, ami hirtelen keresztülfutott agyamon.

Odaálltam Nagy Anti mellé, egy perc alatt lefirkáltam neki azt a rongy algebrai tételt, amin ottan halálba vesződött. Aztán a nagy hálálkodására megjegyeztem, hogy néha, mikor arra járok mit tudom melyik tanítványomhoz, hát segítek neki is a föladványaiban, ha akarja!

Iszonyú tökfejű, hünnyögő kölyök volt ez a Nagy Anti. Föltette, hogy kíváló egyénisége az, ami rokonszenvet keltett bennem, és két kézzel kapott barátságomon és támogatásomon.

Többrendbeli séta, pigézés, iskolaszer csere, szóval jogerős barátkozás útján, Nagy Anti kivitte szüleinél, hogy megfogadjanak fél díjért rendes instruktorának.

Attól fogva, ezzel a kitűnő ürüggyel, bejáratos lettem a Geyza-házba, és reményem volt, hogy Violához férkőzhetek.

Persze, sajnos, egyelőre a ravasz tolakodásom következménye csak az lett, hogy Nagy Anti tanulótársam lett valósággal szerelmes belém.

El nem tudom mondani, mennyire terhemre volt nekem ez a buta gyerek. Állandóan belém karolva lógott rajtam. Elkísért más tanítványaimhoz, betelepedett kosztoslakásomba. Nem szakadt le rólam napkeltétől napnyugtáig.

És nekem nemhogy hárítgatnom, de szítanom kellett ezt a ragaszkodást Nagy Antiban.

Geyza Viola pedig két hétig azt sem tudta, hogy udvarukra járok. Mert az utcai, emeletes front lépcsőlejárata közvetlen a vaskapu mellett volt, az udvarra Viola alig járt le, és hát egyáltalán nem terjedt el a Geyza-házban futótüzes szenzációnak, hogy a Nagy Anti tökkelütött fejébe tudományt tölteni megjelentem ott néha.

De hát végre mégis találkoztunk Violával a kapu boltíve alatt, amint tékákkal, rajzsinnel felszerelve jöttünk Nagy Antival tanulásra. Viola a vörös francia kisasszonnyal volt.

Anti tegezte Violát. Kérdő, ámult pillantására, hogy engem lát, Nagy Anti így világosította föl:

– Mit nézel? Sejted, hogy együtt tanulunk már két hete nálunk. Azért jön be Csángó!

– Igen? – bólintott Viola. – Érdekes… Jó napot!

Ő köszönt előre nekem, és kezét nyújtotta hozzá. Kínosan, bambán, feszengve makogtam valamit. És azzal semmi több… Mentünk biflázni!

– Bődülten kényeztetik és óvják ezt a Violát Armand bácsiék! Mert szívbaja van. Azért olyan kovász színű. És nem szabad neki hancozni sem, labdázni sem, semmit sem!

Ezt a megdöbbentő és elszomorító értesülést kaptam aztán Antitól, az én szívem bálványa, Viola felől.

De barátom rögtön átcsapott aztán valami más, közönyös beszédtárgyba. Én pedig óvatosságból sohasem kérdezősködtem Violáról tőle.

 

Másnap azonban, a leckeóránk idején, a Nagy Antiék lakásában találtuk Violát és a nevelőkisasszonyt. Tudtam, Viola miattam látogatott ide. A szívem pezsgett az örömtől.

Persze, a Nagy Anti mamájával és nővérével csevegett Viola, és alig vetett ügyet rám és Antira. A nevelőnő pedig, aki csak franciául beszélt, nyugodtan olvasta regényét egy fotelban.

Mikor távoztak, mégis odajött hozzánk Viola.

Meg tudtam volna fojtani ezt a tökfejű Antit, milyen modortalanul, csaknem barátságtalanul fogadta Viola közeledését:

– Mit tanulnak? – kérdezte Viola.

– Amiről dunsztja sincsen polgáristáknak! – felelte Anti. – Latint tanulunk!

– Maga, ugyebár, színtiszta kitűnő? – fordult hozzám Viola. – És az énekkarban is első?

– Igen! – böktem rá túl boldogan.

De ezzel már el is akadt az egész csevegés. A francia frájla is odapöntyögött Violának, hogy indulás lesz-e vagy maradás?

Zavart, feszengő, bárgyú búcsúzás következett tehát, miközben szinte riadtan érintettem meg Viola felém nyújtott, virágszirom-szerű kis kacsóját.

 

Ámde ettől fogva minden második, harmadik lecke idején ott leltem Violát Nagy Antiéknál. Vagy ránk nyitott lecke közben. Olykor egyedül, máskor a francia nővel. De ritka volt, hogy szerét ne ejtse annak, hogy pár szót ne váltson velem.

Egy ízben a következő történt.

Nincs otthon senki Nagyéknál. Csak én vagyok és Anti. Így talál Viola bennünket a francia hölggyel.

Viola éppen helyet foglal azzal, hogy egy keveset vár az Anti nővérére. Hát a francia nő kétségbeesve borítja ki az asztalra kézimunka-kosarát. A kötni való pamutja annyira összegubancolódott, hogy hasznavehetetlenné lett végleg, úgy látszott.

Heves, lármás perszóna volt ez a nő, ha arra került a helyzet, és majdnem könyörgött ott nekünk: segítsünk rajta!

No hát én, aki a falusi esztováta gordiusi gubancait sokszor bontogattam édesanyámnak, rögtön szakértelemmel estem neki a frájla pamutjának. Szétteregettem az asztalon, és végül csakugyan kigöböztem.

A vörös kisasszony akkora örömben volt, hogy magához szorongatott, a hajamat összekuszálta, és végül, mint hathatós jutalmat, odanyújtotta nekem a képét csókra. Hogy félre ne értsem, oda is mutatott bűbájos mosollyal a pofijára, ahová puszimat szánjam. Aztán pedig, miután én makutyian tétováztam, hogy merjek-e, hát a madmazell megragadta a fejemet, és nagyot cuppantott a számra, kettőt.

Ez alatt a pár pillanat alatt egyszerre Viola lett türelmetlenné az elmenetelre.

Franciául lepetelve hívta a kisasszonyt. Mikor pedig az nem hajlott rá elég gyorsan, Viola megragadta a madmazell karját, és valósággal elrángatta tőlem.

Majd pedig az ajtón kívül hallottam, hogy csaknem nyers hangú szóváltás folyik a szelíd Viola meg a madmazell között, és a Viola hangja jár fennebb a mérgeskedésben.

Megértettem, hogy Viola, mint komoly női vetélytársra, féltékenykedik a francia hölgyre.

 

Aki a világon semmit sem vett észre mindebből, az az én Anti tanítványom volt… Ezzel is fejezhetem be ezt a történetet.

Meleg volt már, május vagy június, tanév vége.

Megyek egy nap kora délután Antiékhoz.

Hát amint belépek a lakásukba, sírva találom a szoba közepén Anti mamáját, nővérét, a cselédjüket és a Geyzáék szakácsnéját:

– Meghalt, meghalt, az biztos, nem tetszhalott az. Az orvos is konstatálta már. Kivégezte a szívgörcs két pillanat alatt, a drágát… Ó, a kis drágát!… – zokogta a szakácsné.

Geyza Viola meghalt szívbénulásban.

A szoba padlója és a mennyezete himbálózni kezdett velem. Hogy sírjak?… Hogy egyáltalán rezdülete támadjon külsőleg is rajtam annak a megmondhatatlan fájdalomnak, ami rám zuhant?…

Nagy Anti arcán láttam, mint valami karikatúrát, a túlzottan erőltetett megrendülést:

– Meghalt Viola, hallottad?… Borzasztó… Na, gyere, tanuljunk!

Húzattam magam gépileg rendes munkaasztalunk felé Antival… Leültem és bámultam… Ha gondoltam valamit, az volt, hogy meg kell most már halnom nekem is, mert miért volna érdemes élni?

Eközben Anti már napirendre térve a gyászeseten, elkezdte:

– Nézd, ez a példa bődülten nehéz. Az öreg azt mondta, nem kötelező a megfejtése. De viszont, aki megfejti, azt már most kvalifikálja, a vizsgán ki sem hívja felelni. Ne fejtsük meg ezt a példát?

Haragudni sem tudtam erre a szegény, érzéketlen baromra. Valamit makogtam, és összeharaptam az ajkamat aztán.

Ő pedig újra kezdte:

– Nézd, én nem mondom, hogy nem bődületesen nehéz ez a példa. De viszont…

Nem bírtam!… Ha még egy pillanatig ott maradok, vagy vitába bocsátkozom ezzel az állattal, rávetem magam és megfojtom… Felkeltem szó nélkül, és az ajtónak tartottam.

– Mi az? Mivel bántottalak meg?… Vagy annyira érint téged egy haláleset?… – riadozott mérhetetlen ostobán utánam Anti, és csimpajkodott rám. – Mi bajod kérlek, Bandikám?

Nem értette! Még mindig nem!

Az ajtóban voltunk már.

– Nem tanítlak többet! – mondtam tagolva és erélyesen. – Hagyj békén! Ne tartóztass föl!

És ezzel elmentem.

 

Ennek ötven éve van pontosan. Mert a hatvanötödik életévemben járok. Kormányfőtanácsos vagyok, méltóságos úr, az akadémia levelező tagja, húsz helyen elnök… Sokan nem értik azt sem, hogy minek maradtam agglegény?

Nem akarok tetszelegni a romantikus lelkület fényében, hogy kijelentsem: ennek a kamaszkori tragédiának az árnya tartott meg magányomban… De azt már hazugság volna állítanom, hogy nem járult hozzá ez is.